Lázár Ervin: Hét szeretőm

- Egy Eszter nevű lányt szeretek - mondta Halmai -, az állomásfőnökünk rokona. Tanítónő különben, és nagyon szép melle van.

- Fogd be a pofád! - sziszegte Albert.

- Csak azért mondom, hogy tudjátok - folytatta alázatosan Halmai -, ha megdöglenék itt, szóljatok neki.

- Nekünk is van nőnk, kispofám - mondta Mirkó, oldalra fordított fejét kissé megemelve, nem tudta, a hangja eljutott-e Halmaihoz, mert nagyon halkan beszélt. Az biztos, hogy Albert hallotta, mert ő feküdt középen, jobbra tőle, alig pár centire Mirkó - a könyökük időnként összeért -, balra, kissé távolabb Halmai.

Egy árok menedékes, fűvel benőtt oldalában feküdtek, lábuk beleért a vérehulló fecskefűvel és sással benőtt pocsolyába.

- Látsz valami mozgást? - kérdezte Albert.

- Nem. Bizonyára mozdulatlanul lesnek - felelte Mirkó, és kicsit följebb mászott, vállával elérte az árok szélét.

- Csússz vissza! - dühöngött Albert, és Mirkó azonnal engedelmeskedett.

- A falig sem tudunk eljutni észrevétlenül - mondta Halmai -, hát még a falon át.

A másik kettő nem szólt, talán azért, mert a felhők közül kivillant a hold, ezüst derengés rebbent át a tájon, az árnyékok élesebbek lettek.

A kerítés meg az árkuk között egy szemmel láthatóan művelés alatt álló földdarab húzódott, bár különös gazdája lehetett, hiszen összevissza, minden rendszer nélkül vetett a földjébe kukoricát, napraforgót meg úri tököt. A tök indái befolyták a földet, a szőrös leveleken harmatcseppek csillogtak. Imitt-amott néhány szál kukorica szökött az égnek - az árokból irdatlan magasnak látszottak -, a felcsillanó holdfényben jól látták: némelyik száron két szépen fejlett cső sötétlik.

- Bevethette volna az egészet kukoricával - mondta Mirkó.

- Nyilván nem engedték - vélte Albert, de a hangján érezni lehetett, máson gondolkozik, s azonnal meg is kérdezte: - Milyen magas lehet a kerítés?

- Kettő, kettőötven között - mondta Halmai.

Kis csend után Mirkó hozzátette:

- Annyi.

- Azt hittem, bakot kell állnunk - mondta Albert.

- Egy ember is fel tud mászni - hallatszott Mirkó hangja.

A hold megint elbújt, a kőkerítést csak a fölötte világosan felsejlő égből érezték.

- Valamelyikünknek előre kell menni - mondta Albert.

- Megyek - mondta szinte azonnal Mirkó.

- Ne ugrálj - suttogta tompán Albert -, az elsőt majdnem biztos, hogy lelövik.

Csend ereszkedett közéjük, az éjszaka titkos eredetű neszei felerősödtek, a megfeszített hallóidegek pattogtak a fülükben.

- Tökszárból klassz dudát lehet csinálni - mondta Halmai.

- Micsoda? - kérdezte Albert, s csak ezután jutott tudatáig a mondat, mert azonnal hozzátette: - Nem vagy normális.

Úgy tetszett, közben mosolyog, s nagyon szereti Halmait az ide nem illő gondolat miatt.

- Mit gondolsz, a kerítésig ér a tökföld? - kérdezte Mirkó.

- Azt mondták, egy dűlőút elválasztja a földet meg a falat - mondta Albert.

- Sehol se látni őrtornyokat - fordult feléjük Halmai, s amazok hangtalanul bólintottak, az őrtornyok hiánya őket is izgatta; az ellenfél legkisebb jelzése, létének legparányibb bizonyítéka megnyugtatta volna őket.

A kőfal azonban mozdulatlanságba dermedt. Lőrés nem látszott rajta, s fölötte is csak a világosabb, egyszínű felhőktől tarkított eget látták; sem egy fa, sem egy épület körvonala nem sötétlett fölötte.

- Lehet, hogy nem puskával lőnek - mondta Albert.

- Hát? - kérdezte Halmai meglepődve, mint akit lehangol minden másfajta halálnem.

- Nem mindegy? - nevetett Mirkó. - Akármivel lőnek, megdögölhetsz.

Albert hangja fagyosan csengett, a magányos napraforgók és sötét kukoricaligetek különös jelentőséget kaptak tőle.

- Lehet, hogy mérgezett nyíllal lőnek. Esetleg lézerrel. Egy hang sem hallatszik.

Nem válaszoltak, elképzelték, ahogy valamelyikük csendben összerogy, s mozdulatlanul fekszik a tökindák között.

- Sorsot kell húznunk - mondta Albert -, én mindkettőtöket egyformán szeretlek, és tudom, ti is szerettek engem.

- Ne hülyéskedj - mondta Halmai, a hangja elvékonyodott.

- Nem hülyéskedik - mondta Mirkó -, te is tudod, hogy így van.

Hallgattak, tudták, Halmai miért szólt: ezekben a percekben nem szabad arról beszélni, hogy szeretik egymást.

- Húzzál - mondta Albert.

Három gyufaszál látszott a mutatóujja meg a hüvelykujja csíptetőjéből.

Mirkó húzott.

- Egész - mondta.

- Te jössz.

Albert Halmai elé tartotta a két szálat, Halmai gondolkodás nélkül húzott, a másik kettő azonnal látta, a rövidet húzta.

- Megyek - mondta, a hangja rekedtesen csengett, s azon nyomban kúszni kezdett előre.

- Állj - mondta Albert.

- Mit akarsz?

- Ez így nem igazságos.

- Úgy van, nem igazságos - helyeselt sietve Mirkó, érezte, a lehelete forró lett, közelebb csúszott a másik kettőhöz, szinte már Albert hátán feküdt. - Én három közül választottam, sokkal kisebb esélyem volt, hogy én húzom a rövidebbet.

- Ne hülyéskedjetek - mondta Halmai.

- Nem hülyéskedünk. Dugjál te is - mondta szigorúan Albert, és három gyufaszálat nyomott Halmai kezébe. - Az egyiket törd el!

Megint húztak. Albert határozott kívánságára előbb Mirkó, utána ő. A rövidebb Halmainál maradt.

- Ez a sors. - Halmai nevetni próbált, és felemelte az eltört gyufaszálat.

- Úgy lenne igazságos - mondta Mirkó -, ha még egyszer húznánk.

Halmai nevetett, ez a nevetés már jobban sikerült, mint az előbbi.

- Fölösleges. Akármelyikőtök húzná, kettő-egy ide. Szevasztok, srácok.

Könnyed akart lenni, ez a ,,szevasztok, srácok'', mégis nagyon súlyosan hullott eléjük. Megszorították a kezét.

- Ne csinálj hülyeséget - mondta Albert -, óvatos légy.

- Az az Eszter biztosan nagyon szeret téged - suttogta Mirkó.

Ez a mondat is fölösleges volt, mindhárman a földhöz szorították az arcukat. A föld jó hűvös volt.

Halmai elindult, éppen alkalmas volt a perc, a holdat sötét felhő takarta. Angolnamozdulatokkal csúszott ki az árokból, a másik kettő szívszorongva leste, a tökindák alig hallható súrlódását recsegő zörejnek érezték.

Kisütött a hold. Halmai megmerevedett, bal válla egy napraforgó vaskos tövének támaszkodott, lába beakadt a tökindák közé. Nem merte magát elengedni, azt gondolta, ha meglazítaná izmait, a lábára tekeredő tökindák vad ropogással törnének össze.

Félt.

Eszterre gondolt. Puha mozdulatokkal járt az asztal körül, egy pohár vizet adott neki, s Halmai pontosan emlékezett, a mozdulatban, ahogy a poharat odanyújtotta, sokkal több volt, mint amennyit egy pohár víz odanyújtása föltételezhet.

Csak tűnjön el a hold - gondolta Halmai. A kőkerítést nézte, úgy érezte, árnyak mozognak a fal fölött. Visszafojtotta lélegzetét.

Tintakék felhő kúszott a holdra, Halmai megmozdult a szinte tökéletesnek látszó sötétségben.

Kukoricaszárak között kúszott, az éles zöld levelek zizegtek.

- Hol van? - kérdezte Albert.

- Nem látom - mondta Mirkó.

Előbbre kúsztak, fejük kiemelkedett az árokból.

Kisütött a hold, már nem volt idejük visszacsúszni, fejüket a nedves fűre nyomták.

Sziszegő hangok úsztak hozzájuk, különös füttyjelek. Albert összerándult.

- Lövik - mondta, de fejét meg sem mozdította, belebeszélt a nedves fűbe.

Mirkó nem válaszolt, Albert megrémült, nem törődve a veszéllyel megemelkedett, feléje fordult.

- Mirkó!

- Csend - suttogta Mirkó -, ez egy madár. Éjszakánként gyakran hallottam. Apám a nevét is megmondta.

A füttyjelek nem szűntek, most már mind a ketten előrefigyeltek, próbálták az árnyak közül kikeresni Halmait. Mereven figyelték a növényzet apró rezzenéseit, már-már megszólították egymást, hogy ott van, aztán mégsem szóltak, amit észrevettek, csupán egy nagyobbra nőtt tök sötét foltja volt.

A holdfényben most már jól látták a kőfal meg a föld között húzódó dűlőutat, a kocsikerekektől kimart két homoksáv világosan fénylett.

- Az úton nem tud átjutni - mondta Mirkó -, biztos észreveszik.

- Még ketten vagyunk! - mondta Albert, a hangja elszántan csengett.

Most határozottan hallották a tökindák ropogását.

- Ott van! - suttogott diadalmasan Mirkó.

Megnyugodtak, eszükbe sem jutott, hogy Halmait a kőfalon belülről is megláthatták. Nem vették le szemüket barátjuk jól kirajzolódó sötét sziluettjéről, mereven, szinte pislogás nélkül bámulták akkor is, amikor megint felhő takarta a holdat.

Halmai nem mozdult.

Lehet, hogy öt perc, de az is lehet, hogy órák teltek el.

- Mi van vele? - kérdezte Mirkó.

- Nem tudom - mondta Albert, aztán kis szünet után hozzátette: - Itt várj.

Előrekúszott.

Mirkónak úgy tűnt, Albert hihetetlenül nagy zajt üt, a fűre szorította az arcát, nem is sejtette, mennyire megkönnyebbülne egy puska dörrenésétől.

Aztán elült a zaj, Mirkó újra felemelte a fejét, látta a tökindák között Albert mozdulatlan testét, de egy pillanatig sem hitte, hogy ez a test élettelen. Nem tudta elképzelni, hogy Albertnek valami baja essék. Elöl, pár lépésre a dűlőúttól meglátta Halmait is. Halmairól könnyebben el tudta képzelni, hogy már halott, de akkor - majdnem fölkiáltott örömében - Halmai megmozdult, fölegyenesedett, két hosszú lépéssel átugrott a világos dűlőúton, és a kőfalhoz lapult. Mirkó látta, hogy Albert lehúzza a fejét.

A kőfal sötét árnya alatt alig látszott Halmai.

Remegtek.

Egy pillanat, és fel kell ugrania a falra.

Halk füttyenések, távol hirtelen villanás, a kerítés fekete csíkja a villanás után fénylőn égett Mirkó szemében. Villámlik - mondta magában. Szerette volna, ha vihar kerekedik. Minden egyszerűbb lenne.

Halmai ebben a pillanatban dobta fel magát a kerítésre, Mirkó foga összecsikordult, Albert felől tompa kiáltást hallott, mintha azt mondta volna: Halmai!

Mit csinál ez az állat! Halmai a kerítés tetején feküdt, az arcát fektében a kőfalon túlra fordította.

Lelőtték - gondolta Mirkó -, nyilván lelőtték, különben már régen beugrott volna. Albert arcán nagy cseppekben folyt a veríték.

Halmai megmozdult. Lassan felemelkedett a kőfalon. Befelé lógatta a lábát.

A marha, azt hiszi, majálison van - dühöngött Albert, s kicsit megemelte a felsőtestét.

Halmai hátrafordult, széles ívben intett.

- Gyertek - kiáltotta.

Azonnal fölálltak, lassú léptekkel indultak a kőfal felé.

- Mi van? - kérdezte a fal alatt Mirkó. Fojtott hangja nevetségesnek tűnt.

Halmai hangosan nevetett, az arcát nem lehetett látni, mert nem fordult feléjük.

Egyszerre kezdtek mászni, Mirkó ért fel előbb.

A három ember sziluettje sötéten villogott a kőfal felett. Ültek a falon, lógatták a fejüket. Körülfolyta őket a tücsökciripelés meg az éjjeli madarak titokzatos füttyögése.

- Mehetsz a nődhöz - mondta Mirkó.

- Most már biztos, nem kellek neki.

- Talál magának mást. Könnyen találhat, szép melle van - mondta Mirkó, s mindhárman nevetni kezdtek. Magukban nevettek, halkan, csak a hátuk rázkódott.

- Egye meg a rosseb - mondta Albert.

A három kőfalon ücsörgő alak hátulról is nagyon szomorúnak látszott.


dugo@szepi.hu