- Még nem jön - mondta a paraszt, és visszaballagott a kerítéstől a konyhaajtóba. A felesége kijött a szobából, éppen ágyazhatott, pihe akadt a hajába.
- Mit mond? - kérdezte.
- Még nem látni, nem jön - mondta még egyszer a paraszt.
Egy darabig nézték egymást, a paraszt furcsán tűnődve figyelte a feleségét, kívülálló számára talán ellenségesnek tűnt volna az arckifejezése, de az asszony tudta, hogy nem ellenséges.
- Észreveszi - mondta aztán az asszony.
A paraszt erre nem szólt, zömök, rövid ujjú kezével belenyúlt az asszony hajába, és kivette a pihét.
Olyan volt ez a mozdulat, mint a simogatás.
- Csak te ne félj semmitől - mondta később.
Az ellenőrt a kutya vette észre először. A paraszt a kapu felé fordult a konyhaajtóban. ,,Nem lehet több tizenhat évesnél - gondolta magában -, esetleg tizenhét...'' Pár lépést tett a kapu felé. A gyerek babrált a kilincsen, de nem boldogult vele.
- Jó napot - mondta a paraszt.
A másik ott a kapunál erre fölemelte a fejét, és elmosolyodott.
- Jó napot - mondta. - Maga Lidi Kovács János?
- Én vagyok - válaszolt a paraszt, de csak úgy nyitotta ki a kaput, hogy a fiú ne tudjon rajta bejönni. Amaz a kezét nyújtotta, és azt mondta:
- Illés Ézsaiás vagyok, diák. Én leszek az ellenőr.
- Hát akkor jöjjön - mondta a paraszt, és egészen kinyitotta a kaput.
Az asszony egy pillanatra kinézett az ajtón, aztán mindjárt be is húzta a fejét.
A gazdasági udvar felé mentek, elöl a paraszt, mögötte Illés Ézsaiás, a diák. A paraszt kövér volt, döcögve lépkedett, minden lépésénél kicsit megrogyott, mintha éles fájdalom szúrna a térdébe.
- Fáj a lába? - kérdezte a diák.
- Fáj.
- Megütötte?
- Nem, sokat használtam őket.
Kis, rendetlen asztag állt a tyúkól mellett, körülötte szétdobálva hosszú szálú rozskévék.
A paraszt megállt, és azt mondta:
- Ez az. Tizennégy kepe.
Kicsit elváltozott a hangja, valahogy vékonyabb lett, mintha ideges lett volna, de a diák, úgy látszik, nem vette észre. A rozskévéket nézte, körüljárta az asztagot. Az arca ugyanolyan volt, mint az előbb. ,,Nem ért hozzá'' - gondolta magában a paraszt, és egy pillanatra elmosolyodott.
- Minek magának ennyi zsúp? - kérdezte a másik.
- A tetőre. Akár az egészet le lehetne dobni.
Mind a ketten a házat nézték. A zsúpfödél horpadt volt, rongyos, és néhol penészes is.
- Hát ezt tényleg le - mondta a diák.
Aztán megint visszament a rozskévékhez, egyet felállított.
- Magasabb, mint én - mondta elismerően, és nyitott tenyérrel belenyúlt a kalászok közé. - A feje is szép.
- Nem panaszkodhatok - mondta a paraszt.
- Mit mondott, hány kepe? - kérdezte hirtelen a diák.
A paraszt nem válaszolt mindjárt, félt, hogy megint vékonyabb lesz a hangja. Annak sem örült, hogy a diák kepét mondott - ezek keresztet szoktak mondani.
- Tizennégy.
- Ez?
- Ez. Annyira kaptam az engedélyt.
- Hát ha annyira kapott engedélyt, akkor jó.
Elég lett volna harminc is, gondolta magában a paraszt, igaza volt az asszonynak, ki az a marha, aki negyven kepét tizennégynek néz?
- A mázsa? - kérdezte a diák, és körülnézett.
A paraszt kinyitotta a pajta egyik ajtószárnyát. Ott állt a mázsa.
- Nem áll egyenesen - mondta a diák.
- Nem használtuk - mondta a paraszt, és megfogta a mázsán a hátsó karikát.
- Várjon - szólt neki a diák, és ő is lehajolt, ő meg elöl fogta meg -, kifelé húzzuk!
A mázsa egyenesen állt, mind a ketten ott guggoltak mellette. A diák összefogta a két nyelvet, elengedte, nézte a finom himbálódzást, és azt mondta:
- Most jó lesz, igaz?
- Jó - válaszolta Lidi Kovács, és a diák arcába nézett.
Illés Ézsaiás a mérleg nyelvét figyelte, és semmit sem lehetett kiolvasni az arcából. Kerek arca volt, a szemét most résnyire összehúzta, mintha rövidlátó lenne.
,,Mégiscsak ért hozzá'' - gondolta magában a paraszt, és apró hullámok indultak meg a mellében - dühös lett.
A diák a fűrészbakra ült. A fal mellé tette a fűrészbakot, hogy legyen hova támasztani a hátát. A paraszt nyolc kévét rakott egymás mellé a ponyvára, félkörívben a kalászukkal összefelé, a kötelüket nem oldotta meg. Sántikálva bement a pajtába, leakasztotta a szegről a cséphadarót, gondosan leszedegette róla a pókhálót, s megnézte, elég erős-e a szíj. Elég erős volt.
Már a cséphadaró tapintásától elérzékenyedett, aztán ott állt a földön hasaló kévék előtt, rátámaszkodott a cséphadaró nyelére. A kévék nagyon alázatosak voltak - a fejüket feléje nyújtották. Lidi Kovács most megint érezte a fülledt nyárszagot - minden nyár szagát -, a reggelszagot - ködös, harmatos meg perzselően száraz reggelek szagát - és a száraz gabona szagát.
Egy masszában látta az asztagot meg az előtte heverő nyolc kévét. Hangosan trombitálva kifújta az orrát, és nagyon gyorsan megtörölte a szemét is. Azt mondta magában: ,,Marha vagy, Lidi Kovács.''
A cséphadaró egyhangúan bufogott.
A paraszt megnézte a kévéket, belemorzsolt a kalászokba, és a diákra pislantott. A diák a nap felé tartotta az arcát, de a szemét nem csukta le - feléje nézett.
- Így jó lesz? - kérdezte a paraszt. A kévéket akkor már kirázta, és talpra állította.
A diák leszállt a fűrészbakról, odament, bele sem nyúlt a kalászok közé, és azt mondta:
- Nem lesz jó, még tele van szemmel.
Egy darabig nézték egymást, a paraszt inkább szomorú volt, mint mérges. Aztán a diák lehajtotta a fejét.
Lidi Kovács visszarakta a kévéket a ponyvára - a cséphadaró megint bufogott. A diák számolt valamit egy papíron.
- Mit számol? - Letette a cséphadarót, és leült a favágó tuskóra, a homloka már vizes volt, megtörölte az inge ujjával.
- Legalább tíz mázsa rozsa lesz... Ha nem tizenkettő.
- Rosseb lesz tizenkettő... tizennégy kepébül.
- De ez nem tizennégy. Ez még harmincnál is több.
- Ne mondjon már ilyent - mondta halkan a paraszt, és újra megtörölte a homlokát. Egy darabig nem tudott fölkelni a tuskóról, kiszaladt az erő a lábából. Aztán mégis fölkelt - hiszen föl kell kelni, és vak dühvel verte a kévéket. A térde minden ütésbe belesajgott - ez most jólesett neki, még nagyobbakat ütött, hogy jobban fájjon a térde.
Nemsokára tele lett szemmel a ponyva.
- Szólok az asszonynak, föl kell menni - mondta a paraszt.
A diák megint leszállt a fűrészbakról.
- Hagyja csak, majd én segítek.
- Ne fárassza magát - mondta ellenségesen a paraszt.
A diák erre elnevette magát, és elkezdte összekotorni a falapáttal a szemet. A paraszt állt és nézte.
- Tartsa a zsákot, papa - mondta Illés Ézsaiás, és a paraszt kezébe nyomta a zsákot.
Kis parasztzsák volt, keskeny, két fekete csík volt ráfestve, és tintaceruzával a név: Lidi Kovács János.
- A polyvára meg a törekre mennyit számítanak le?
- Öt százalékot.
- Az nagyon kevés. Több ez, mint öt százalék.
- Hát tényleg elég kevés - mondta helybenhagyólag a diák.
Most már nem kellett szólni, hogy verje ki rendesen, Lidi Kovács nem hagyott a kévékben szemet. Olyikat, amelyik túl vastag volt, meg is bontotta.
- Szép zsúp lesz - mondta a diák.
A paraszt nem válaszolt.
Kilenc óra felé mázsáltak először. Kijött az asszony is. Öt zsákot raktak a mázsára, a diák segített a parasztnak.
- Na - mondta a paraszt, amikor az ötödik is fent volt, és összedörzsölte a tenyerét.
A diák komolyan nézett a parasztra.
- Miért nem méri? - kérdezte a paraszt.
- Hat zsák volt - mondta a diák.
Az asszony megfordult, és gyors léptekkel bement a házba.
A hatodik zsákot a kicsépelt kévék alá dugta a paraszt. Szótlanul húzták elő - ezt is ketten -, és rátették a többire.
- Három mázsa huszonnégy! - Kicsit számolt: - Az tisztán háromszázhét kiló nyolcvan deka.
- A zsákra mennyit számolt?
- Kilót. Annyit szoktunk.
A paraszt bólintott.
Most már lassabban csépelt, fáradtan, elnyűttnek látszott.
- Búzája mennyi lett? - kérdezte váratlanul a diák.
- Nem mindegy? - mondta szomorúan a paraszt, és megrántotta a vállát.
- Miért?
- Mert elég se lett a beadásba. A géptől elvitték.
Most megint hosszú ideig nem szóltak, a paraszt tette a dolgát, a diák az eget nézte. Később Lidi Kovács megint leült a tuskóra, és azt kérdezte a diáktól:
- A maga apja paraszt?
- Nem - mondta a diák.
Lidi Kovács erre lehajtotta a fejét, és legyintett. Alig észrevehetően csinálta - csak magának, de a diák meglátta.
Megint mázsáltak. Most már nem próbálkozott semmivel a paraszt, fölrakták a zsákokat, és nekitámaszkodott a pajta falának.
Az asszony megint kijött, nézte a diákot, ahogyan a súlyokkal bíbelődik, és azt mondta:
- Az isten áldja meg, nem lehetne kevesebbet mérni?
- Hallgass! Eridj be! - mondta mérgesen a paraszt.
A diák fölnézett az asszonyra, elvörösödött.
- Nem lehet - mondta szigorúan.
Az asszony bement, a köténye sarkával törölgette a szemét. Lidi Kovács belefelejtkezett a cséplésbe, a szabályos bufogás megnyugtatta.
A kutya megint ugatott. Egy alacsony, himlőhelyes arcú férfi állt a kapuban aktatáskával.
A paraszt abbahagyta a cséplést, és halkan azt mondta:
- Aktatáskás.
- Az - mondta a diák -, a körzeti ellenőr.
- Nem harap a kutya? - kérdezte a himlőhelyes.
A paraszt mondta, hogy nem, és rászólt a kutyára.
- Jó napot, Kutas elvtárs - köszönt a diák. A paraszt is mondta: Jó napot.
- Na, megy a munka? - kérdezte Kutas, és biccentett.
- Megyeget - mondta a diák.
- Hány keresztre kapott maga engedélyt? - kérdezte Kutas a parasztot.
- Tizennégyre.
- Nem több ez?
- Nem több - mondta a diák -, megszámoltuk.
- Hányasával rakta a kereszteket?
- Tizennégyesével - mondta a diák -, itt annyival szokás.
- Nem tizennyolcasával?
- Nem. Tizennégyesével.
- Annyival - tette hozzá a paraszt, és a hangja remegett.
Megint a diák szólalt meg:
- Nagyon szép rozs. Először én is többnek néztem.
Kutas megnézte az elcsépelt kévéket. Sokáig morzsolgatta a kalászokat, aztán biccentett. A legalsó kévéket kihúzta, hogy nincs-e valami alátéve.
- Hány zsákkal van? - kérdezte aztán.
- Tizeneggyel - mondta Illés Ézsaiás.
- Mennyi lett?
A diák belenézett a papírjaiba, és megmondta a számot.
- Mérjük le - mondta Kutas.
Pontosan annyi lett.
- Nyissa ki a padlást.
- Nincs ott semmi... egy kis hajma meg régi lószerszámok.
- Azt mondtam, hogy nyissa ki a padlást.
- Na, nyissa már ki - mondta a diák szelíden.
A himlőhelyes felment a padlásra.
A paraszt lent maradt a diákkal.
- Nekem fáj a lábam - mondta a paraszt.
- Tudom - válaszolta a diák.
Kutas lejött a padlásról, és megnézte a lakást is. A konyhában talált egy zsákot. Félig volt valamivel.
- Ebben mi van? - kérdezte.
- Tavalyi bab - mondta az asszony.
- Kösse ki.
Az asszony kikötötte. Kutas belenyúlt, egy darabig nézegette a tenyerén a babot, aztán visszapergette a zsákba.
- Jól van - mondta. Elővett egy füzetet, beleírt valamit, aláíratta a diákkal, és elment.
A paraszt megint csépelni kezdett. A mozdulatai sokkal vidámabbak lettek.
- Egy tyúkot is fejbe kellene kólintani - mondta később.
A diák megrántotta a vállát.
- Éntőlem!
- Maga zsidó? - kérdezte aztán a paraszt, és hirtelen hozzátette: - A neve miatt gondolom.
- Nem, unitárius vagyok - mondta komolyan a diák.
- Az meg miféle szerzet?
- Semmilyen. Egy vallás. De az mindegy, nem?
- Az aztán tényleg mindegy - mondta a paraszt, és bement a feleségéhez.
Az asszony kijött később, és elkapott egy tyúkot.
- Úgysem tojik rendesen - mondta.
Két óra felé készült el az ebéd, éppen mázsáltak, mikor az asszony kiszólt.
- Ha meg nem sérteném, egy kis ebéddel megkínálnánk - mondta a paraszt.
- Köszönöm - mondta -, hoztam ennivalót.
- Mégis, egy kis meleg étel - mondta az asszony, de a diák a fejét rázta.
- Nem.
A paraszt megrántotta a vállát, és bement.
Negyedóra alatt végeztek az ebéddel, a diák zsíros kenyeret evett zöldpaprikával.
- Kicsit elfáradtam - mondta estefelé a paraszt -, de most már mindjárt meglesz.
- Szépen dolgozott - mondta a diák, és megint segített fölmerni a rozsot.
- Kész - mondta aztán a paraszt, de nem mosolygott. Nézte a diákot. - Tizennégy zsákkal még nem mértünk le.
- Hova akarja vinni? - kérdezte a diák.
A paraszt egy darabig hallgatott, aztán megismételte:
- Tizennégy zsákkal még nincs lemérve.
- A padlásra akarja? - kérdezte a diák.
- Oda - mondta a paraszt.
- Az összeset?
A paraszt sokáig nézte a diákot, aztán megrázta a fejét.
Hátrament a pajtába, szétdobálta a szénát, és valamit matatott. A diák közelebb ment. Lidi Kovács elkotorta a földet. Deszka volt alatta. Fölemelte a deszkákat, és belenézett a verembe.
- Ezt a tizennégy zsákot ide kellene - mondta.
- Nem dohosodik meg? - kérdezte a diák.
- Nem - mondta Lidi Kovács -, két zsák búza is van lent. Ki van bélelve deszkával.
Lidi Kovács fölsegítette a diák vállára a zsákokat.
- Nem nagyon nehéz?
- Ezek kicsi zsákok. Zsákoltam már máskor is.
Tizenkét zsákkal a padlásra vittek, tizennéggyel a verembe. A diák kicsit lihegett a végén. Aztán elővette a papírjait.
- Gyújtson csak egy szál gyufát - mondta a parasztnak, mert már sötét volt.
- Hat mázsa húsz kilója lett tisztán, érti? - mondta a diák, és zörgött a papírokkal a gyufa fényében. - És délután kettőkor befejeztük.
- Értem - mondta a paraszt. - Hat mázsa húsz, és délután kettő. A zsúpot meg majd gyorsan fölrakom.
- Az bizony jó lesz.
A diák berakodott a táskájába, és kezet nyújtott.
- Egy kis vacsorát elfogadhatna - mondta a paraszt.
- Nem, várnak otthon - rázta a fejét a diák, a sötétben nem lehetett látni, hogy mosolyog-e.
- Legalább egy pohár bort - erősködött a paraszt.
- Az jó lesz - mondta a diák.
A kis parasztszobában barátságos fények úszkáltak. A két férfi az asztal mellett ült, az asszony a férje mögött állt. A diákot nézte. Éppen úgy ült, mint az ura, fáradtan a könyökére támaszkodott. Lidi Kovács kitöltötte a bort.
- Egy csöpp noha sincs benne - mondta.
- Igyék, édes fiam - mondta az asszony.
A diák hálásan ránézett.
A kapuban még azt mondta a paraszt:
- Ne kerülje el a házunkat, ha erre jár.
- Nem kerülöm - válaszolta halkan a diák, és nagyon fáradtan elmosolyodott.