Az ellenfél táborában magasra csapott a győzelmi tűz lángja. Nagy Medve, a törzsfőnök, és barátja, Tüzes Nyíl, leshelyükről minden mozdulatot pontosan láthattak. Látták, ahogy a kifestett harcosok diadalordítások közepette a tűz mellett álló faragott oszlophoz kötöznek egy embert. Villogtak a kések és a lándzsahegyek. Tüzes Nyíl bőre alatt vibrálva futkosott az izgalom.
- Támadunk - mondta Nagy Medve.
- Helló, nagyfőnök! - hallatszott ekkor egy hang.
Mind a ketten felugrottak, Tüzes Nyíl torkán rövid, mérges morgás tört fel, Nagy Medve elpirulva lekapta tollas fejdíszét.
A kerítésen egy ember ült, mind a két lábát befelé lógatta. Kék inget, szürke kordbársony nadrágot és krisztusbocskort viselt. Egy almát dörzsölgetett.
- Ez a ti kertetek? - kérdezte, és jobb kezével, amelyikben az almát tartotta, a kert felé intett.
- Igen - mondta Nagy Medve.
- Egy ág kilógott, levettem róla ezt az almát - egy darabig nézegette a gyümölcsöt, beleharapott, és így szólt: - Kukacos.
- Sok most a kukacos - mondta Nagy Medve -, de van jó is... azon a fán - mutatta.
- Aha, és a kutya? Mi a neve a kutyának?
- Bobi.
- És a toll? Miért van rajta?
Nagy Medve szégyenlősen hallgatott.
- Ő is indián? - kérdezte a kékinges. Nevetett, barátságos, barna arcából fehéren villogtak a fogak.
- Az. Tüzes Nyíl - mondta a kisfiú, és ő is nevetett.
- És te?
- Nagy Medve.
- Aha. Milyen törzs?
- Mohikán.
A kékinges egy darabig hallgatott, az almával foglalkozott, körülharapdálta a kukacjáratokat.
- Én meg Búvó Gyík vagyok - mondta később -, csikeszau. Bejöhetek?
- Hát persze. Ha akar - mondta a kisfiú.
A kékinges leugrott a kerítésről, leporolta a nadrágját. A kutya körülszaglászta.
- Nem harap?
- Á, vadászkutya.
- Ki szokott vadászni?
- Apa.
A kékinges még mindig a kerítés előtt állt, simogatta a kutya fejét.
- A papád főerdész?
- Nem, erdőmérnök.
- Telefon van itt?
- Nincs - mondta a kisfiú -, de ha üzenni akar, a faluba este megy lóré.
- Micsoda?
- Lóré. Maga nem a lórédombon jött?
- A lóvasút mellett jöttem.
- Na, az a lóré, a lóvasút. Nálunk lórénak hívják.
A ház felé mentek a nyíratlan bukszusok meg a virággruppok között.
- Katonák szoktak ide járni? - kérdezte a kékinges.
- Szoktak. Egy szeplős meg egy nagy bajuszú. A nagy bajuszú sohasem meri letenni a puskáját. Még ha eszik, akkor is a térde között tartja.
- És a szeplős?
- Az nekitámasztja az ajtófélfának.
Hetente egyszer jöttek a katonák, mindig különböző időben. A kutya már ismerhette őket, de szűkölve ugatott, amikor benyitottak a kapun. Apa a belső szobába vezette őket, leültek egymással szemben. A szeplős az ajtófélfának támasztotta a puskáját, a nagy bajuszú a lába közé fogta. A kisfiú idegenkedve nézte a súlyos tusú, sötétbarna karabélyt, a föltűzött, villogó szuronyt. A bajuszos levette a szuronyt a puskájáról, amíg az asztalnál ült. Azért jó lett volna a puskát megsimogatni, jó sima lehet, az ujja bőrén érezte a szépen csiszolt závárzat fémes hidegét. De ahányszor a puska felé lépett, a szeplős fölemelte a fejét, és ránézett.
A katonák megkérdezték, van-e valami újság. Apa mindig azt mondta, nincs. Aztán a katonák ettek. Tojásrántottát, vagy ha apa lőtt valamit, akkor vadhúst.
Apa néha előhozakodott a katonáknak a szilfákkal is. Valamiért pusztulnak az erdőben a szilfák. Egyszerre csak száradni kezdtek, a leveleiket lehullatták. Ez nagyon bántotta apát, mert valamiért a szilfát jobban szerette a többinél.
A katonákat azonban nem érdekelte a szilfa. Azt kérdezték, a Miskérihez jár-e valaki a faluból. ,,Nem hiszem - mondta Apa. - Lehet, hogy időnként találkozik falubeliekkel, erdőkerülés közben, de hát az természetes.'' A katonák hallgattak. Később meg a Barta után érdeklődtek. Sokszor kap-e levelet, és olvas-e újságot? Apa mondta, hogy nem tudja, de azt hiszi, a Barta analfabéta, nemigen olvas újságot. A kisfiú csak napok múlva tudta meg az anyjától, mi az az analfabéta. Aki nem tud se írni, se olvasni. ,,Akkor én is analfabéta vagyok'' - mondta az anyjának. Az anyja megsimogatta a fejét, és elnevette magát. ,,Jövőre már te is mész iskolába'' - mondta. A kisfiú ennek nem örült. A bátyja is csak nyaranta jött meg és karácsonykor. Hosszúnadrágban járt, és a tanárairól mesélt. Félelmetesek voltak ezek a tanárok meg az iskola is. A kisfiú egyszer megkérdezte a bátyját, mikor kikísérte az állomásra - nyolc kilométerre volt az állomás, oda is lóréval lehetett menni. ,,Nem félsz?'' ,,Mitől?'' - kérdezte a bátyja. ,,Hát a tanároktól.'' ,,Te bikfic'' - válaszolt, és megpöckölte a fülét. A kisfiú nem szerette, ha a fülét pöckölgetik.
Anyától egyszer megkérdezte, ha iskolába jár, akkor is kijárhat-e a Bartával szarvasokat etetni. ,,Akkor neked is kell menni a városba'' - mondta Anya. Pedig hát az nem lehet, hogy ne járjon ki a szarvasokhoz. Az öreg Barta kocsiját már ismerik a szarvasok, egészen közelre bevárják. Szénát szoktak nekik vinni meg vadgesztenyét. Érdekes, hogy a szarvasok mennyire szeretik a vadgesztenyét.
- Apád itthon van? - kérdezte a kékinges.
- Nincs, de nemsokára biztos megjön.
- Vadászik?
- Nem, a szilfákat nézi.
- A szilfákat?
- Igen. Betegek, és Apa valamiért nagyon szereti a szilfákat. Jobban, mint a többit.
- Az égernél is jobban?
- Igen... éger itt nemigen van.
Anya szigorúan nézett a kékingesre, és azt mondta:
- A férjem még nincs idehaza.
Az idegen valamit motyogott, félrefordította a fejét.
- Addig megnézzük a kertet, jó? - mondta a kisfiú.
Az idegen szomorúan baktatott mellette, mintha a találkozás Anyával bántotta volna. Nem is nézte a fákat, egy göröngyöt rugdosott a lugas keményre taposott ösvényén.
- Miért szomorú? - kérdezte szorongva a kisfiú.
- Ez fehércseresznyefa? - kérdezte az idegen.
A nagy cseresznyefa alatt álltak - ez volt a kertben a legnagyobb fa, alacsony törzsén könnyen fel lehetett kapaszkodni az alsó ágakra, kényelmesen lehetett rajta mászkálni, biztonságos, vastag gallyú, ágbogas fa volt.
- Igen - mondta a kisfiú.
- Szereted?
- Nagyon szeretem. A bátyám azt mondja, hogy a piros cseresznye jobb, mert ez egy kicsit kesernyés... de azért én nagyon szeretem.
A kékinges mosolygott.
- A fát gondoltam.
A kisfiú kedvesen elfintorította az orrát.
- Nem is fa.
- Hát?
- A Sziklás-hegység.
- Ühüm - bólintott az idegen.
- Telefon is van rajta - mondta a kisfiú.
- Telefon? - kérdezte vissza hirtelen a férfi, a szeme a kisfiú felé villant. Aztán elnevette magát.
- Az - mondta a kisfiú -, megnézi?
Együtt másztak föl a fára, elöl a kisfiú, utána a kékinges. A kisfiú fürgébb volt, időnként megállt, megvárta a másikat. Közben lefelé nézett. A kékinges a ballábát kissé eltartotta magától, a karjával húzta fel magát, és mindig jobb lábbal lépett az ágakra.
- Fáj a lába? - kérdezte a kisfiú.
- Kicsit - mondta a kékinges -, van itt rajta egy seb - lábszára közepére mutatott.
A telefonnál voltak. Egy üres Schmoll-pasztás doboz lógott az ágon, vékony spárgán. A spárga vége eltűnt az ágak között.
- Hova vezet?
- Tehuantepecbe.
- Mi a fene - mondta a kékinges.
Tehuantepec a körtefa volt. A kisfiú átment a körtefára, és telefonáltak egymásnak. Jó feszesre húzták a spárgát, és pattogtatták a dobozt. Ha a másik a fülét erősen a skatulyára szorította, tökéletesen lehetett hallani a pattogást.
- Kivel szoktál telefonálni? - kérdezte a kékinges, mikor újra a lugasban álltak.
- Nyáron mindig eljön az Öcsi, az unokatestvérem.
A kékinges bólintott, aztán hosszan nézte a fát.
- Szóval szereted - mondta.
- Persze - bólintott a kisfiú.
Egymásra nevettek.
A kisfiú vidáman, a kékinges szomorúan.
- Ide leülünk, jó? - mondta aztán az idegen.
- Jó, éppen idesüt a nap - felelt a kisfiú.
A ház háta mögött voltak, a mogyoróbokrok mellett, egy domborulat nyúlt itt a kertbe a ház felől, egy nagy zöld hurka, a pince boltíves teteje. Benőtte a sűrű, puha fű, jólesett rajta a fekvés.
- Kicsit elfáradtam - mondta a férfi.
- A famászásban?
- Hát - nevetett a kékinges -, abban is.
- Hozok almát. Olyant, amelyik nem kukacos - mondta a kisfiú.
Mire visszaért, a kékinges már aludt. Oldalra fordított fejjel, tátott szájjal. A kisfiú mellé rakta az almákat. A kék ing felső gombja kinyílt, valami csillogott mögötte. A kisfiú közelebb hajolt. Egy aranylánc volt, a láncon egy pici aranymackó lógott.
A nap gyorsan lement - ha a vörös tányér alsó széle eléri a domb hátát, éppen öt perc kell, és eltűnik a nap. Erre az apja tanította meg, s egyszer ki is vitte a vekkert, hogy lemérje az időt. Tényleg, éppen öt perc alatt tűnt el.
Beszaladt a házba, nem akarta felébreszteni az embert, gondolta, kér az anyjától egy pokrócot. Az apja éppen akkor jött meg, az anyja izgatottan magyarázott neki, látta az üvegajtón keresztül. Mikor meglátták őt, elhallgattak.
- Elaludt - mondta a kisfiú, s ahogy ott állt az anyjával meg az apjával szemben, eszébe sem jutott, hogy pokrócot akart kérni.
Mire az apjával megkerülték a házat, az idegen már ült a pinceoldalban. Almát evett. Mikor meglátta a kisfiút meg a férfit, felállt.
- Elnézést kérek - mondta. Apa ugyanolyan szigorúan nézett rá, ahogy Anya. - Nagyon elfáradtam, szeretnék itt aludni. Az istállóban is jó lesz.
Kiültek a tornácra, meg kellett gyújtani a lámpát. A lámpa körül bolyhos szárnyú lepkék röpködtek. Csend volt, a kisfiú szerette volna, ha az apja meg az idegen beszélgetnek, de egyik sem szólt egy szót sem.
- Ha megengedi, lefeküdnék - mondta a kékinges.
- Várjon, előbb vacsorázunk. A feleségem mindjárt megterít.
Az idegen szó nélkül visszaereszkedett a székre. Fürkészve nézte az erdőmérnököt.
- A fia azt mondja, ön a szilt minden fánál jobban szereti.
- Nem szeretem jobban. Csak betegek, többet kell törődni velük. Azért gondolja így a fiam. - Melegen a gyerekre nézett.
A kékinges elgondolkozott, halvány mosolyféle játszadozott a szája szegletén, és csak úgy magának mondta:
- Ulmus campestris.
Az erdőmérnök fölkapta a fejét.
- Az - mondta -, de nem mezei szil, nem campestris. Scabra. Ulmus scabra, hegyi szil.
A kisfiú ezt már hallotta valahol. Ulmus scabra. Sok latin kifejezést hallott az apjától, de ez valamiért különösen megragadt az emlékezetében. Ráncolta a homlokát.
- Gyerekkoromban sokat mászkáltam erdőben - mosolygott a kékinges -, szeretem a fákat. Magának szép foglalkozása van.
Igen, a katonák! A kisfiúnak eszébe jutott, mikor a katonák kihozták a faluból a levelet. Nem ültek le, ahogy szoktak, mindjárt a folyosón apa elé tartották a levelet. ,,Ezt, ugye, maga írta?'' ,,Igen'' - mondta Apa. ,,Nem ajánlatos külfölddel levelezni'' - mondta a bajuszos. ,,A szilfák ügyében írtam. Svájc független - mondta Apa. - Van ott egy kitűnő erdőkutató intézet. Gondoltam...'' ,,Felbontottuk a levelet - vágott közbe a szeplős - ez mit jelent?'' Apa elé dugta a levelet. ,,Ulmus scabra - mondta Apa -, hegyi szil, a szilfa latin neve.'' ,,Szóval máskor ne írjon külföldre'' - mondta a bajuszos, és azonnal el is mentek. Apa szorongatta a levelet, mozdulatlanul nézett utánuk. A kutya nyüszítve ugatott, Apa arcán meg egy furcsa fintor jelent meg, a kisfiú ilyent még sohasem látott.
Vacsora után, mikor a kékinges felállt, kidudorodó zsebe nekikoppant az asztal szélének. Egy pillanatra megmerevedett, farkasszemet néztek az erdőmérnökkel, a kékinges a zsebére szorította a kezét.
A vendégszobában ágyaztak neki, a folyosó végén. A kisfiú vezette oda, kézen fogva. A másik kezével a kékinges a lámpát vitte.
- Láttam a mackóját - mondta a kisfiú. - Amikor aludt.
- Milyen mackómat? Ja persze - nevetett a kékinges.
- Apa azt mondta, vesz nekem egy láncot. Megmondom neki, hogy egy kis mackó legyen rajta.
A folyosó végén a kékinges megállt, magasra tartotta a lámpát. A fény egy képre esett, egy ülő és egy álló tányérsapkás alakot ábrázolt a kép. A kormányfőt és fiát. A vonalakat meglehetősen bizonytalan kéz rajzolta, de azért jól fel lehetett ismerni a két figurát.
- Ezt te rajzoltad?
- Nem - mondta a kisfiú -, a bátyám.
- Kopírozta, mi?
Válaszra sem várva, lejjebb engedte a lámpát, és bement a szobába. Körülnézett.
- Rács van az ablakon.
- Igen, minden ablakon rács van. De én kiférek rajta - mondta a kisfiú.
A kékinges leült az ágyra. Nyújtózkodott.
- Az a rajz elég ronda - mondta aztán.
- A katonáknak tetszett - mondta a kisfiú, de érezte, hogy ehhez a katonák nem érthetnek. Az a kép biztos ronda.
A szülei a konyhában voltak. Anyát kereste, mert a kékinges meleg vizet kért. Mosakodni.
- ...persze hogy revolver, de azért nem kell kétségbeesni - mondta éppen Apa.
- Mit gondolsz, jószántából mászkál ez ilyenkor erre?! - sziszegett Anya, és dühösen igazgatta a haját.
Mikor a kisfiút meglátták, elhallgattak.
A kisfiú tartotta a lavórt, az anyja egy piros fazékból öntötte bele a meleg vizet.
- A kertben játszottunk ám a bácsival - mondta a kisfiú.
- Jól van - mondta az apja, és megsimogatta a gyerek fejét.
- Ne maradj ott! Azonnal gyere vissza! - mondta idegesen az anyja.
Bevitte a vizet, a kékinges már lehúzta a nadrágját, a bal lábáról sziszegve csavargatta a gézt.
- Fáj? - kérdezte a kisfiú, és közelebb hajolt. A géz átvérzett, beleragadt a sebbe.
Csúnya seb volt. A kékinges kimosta, aztán kezdte rá visszatekerni a piszkos gézt.
- Várjon - mondta a kisfiú -, ebben a szekrényben van kötszer.
A szekrény nem volt bezárva, hamar megtalálta a gézt.
- Ez nagyon jó lesz - mondta a kékinges, és megint ugyanúgy mosolygott, mint amikor megszólította délután a kerítésről.
A kékinges tekerte a gézt, s a kisfiú egyszer csak megszólalt:
- Tényleg van pisztolya?
A férfi egy darabig gondolkozott, aztán bólintott. Felemelte a nadrágját, benyúlt a zsebébe, és kivette a revolvert.
- Ez az. Megfoghatod.
- Jó nehéz - mondta a kisfiú -, lőni is szokott vele?
- Nem nagyon szeretek - mondta a kékinges.
A folyosón az anyja a nevét kiabálta.
- Mennem kell - suttogta a kisfiú.
Egymásra nevettek.
Másnap a gyerek kora hajnalban felébredt. Hálóingben kiszaladt a folyosóra, kopogott a vendégszoba ajtaján. Csend. Benyitott. Az ágy már bevetve nyújtózott az ablak alatt, a szoba üres volt.
Visszament a szobájába. A külső kilincsen valami fénylett. Öröm csillant a szemében. A lánc. A láncot ideakasztotta. A tenyerében kis hűvös kupac volt csak a lánc, az aranymackó piros szeme ragyogott.
Akkor hallotta meg a zajt az ebédlőből. Odafutott, az anyja a vitrin előtt állt, rángatta az ajtókat.
- Az ezüstneműm... a készlet...
Apa félig felöltözve nézte, fáradtan csóválta a fejét.
- Ugyan, kedves - mondta csitítóan.
Anya kirántotta az evőeszközös fiókot - megcsörrentek a kanalak meg a villák.
A kisfiú izzadt tenyérrel szorongatta a láncot.
Anya belenézett a fiókba, a kezével végigsimította az ezüst étkészletet. Lassan becsukta a vitrinajtót. Apa elfordult. A kisfiú hirtelen a nyakába akasztotta a láncot, és meztelen talpain boldogan végigcsattogott a folyosón.
A kutya akkor már szűkölve ugatott. Gyorsan felöltözött, vigyázott, hogy az inge nyaka eltakarja a láncot.
A katonák megint a folyosón tárgyaltak Apával.
- Nem tudom - mondta éppen Apa -, amikor felkeltünk, már nem volt itt.
- Sebesült volt?! - kérdezte a szeplős.
- Nem tudom, nem látszott rajta - mondta Apa.
A kisfiú odasomfordált az apja mellé, megfogta a kezét. Az apja egy pillanatra lenézett rá, és picit megszorította az ujjait.
- Nem hagyott itt semmit? - kérdezte a bajuszos.
- Nem - mondta Apa.
A kisfiú behúzta a nyakát.
A kutya szűkölve ugatott. A katonák nem a falu felé mentek, nekivágtak a fiatalosnak. A kisfiú az ablaküvegnek szorította a homlokát, nézte a katonákat.
- A bal lábán egy seb volt - mondta.
Az apja odajött melléje az ablakhoz, és azt mondta:
- Látszott. Kicsit sántított.
A katonák akkor tűntek el az erdőben, a gallyak összecsaptak a hátuk mögött.
A kékinges talán éppen a vadkukoricásban megy - gondolta a kisfiú, és elképzelte, ahogy az éles levelek vagdossák az arcát.