Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton.
- Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt kalapját.
- Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.
- Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.
- A Földre. A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.
A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.
- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!
- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?
- Igaz.
- Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.
- Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.
Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük. Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.
Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: ,,Hű, de ronda reggelre virradtunk!'' És nem is lett jókedvük egész nap.