Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.

- Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták.

S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel.

Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.

Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:

- Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?

- Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.

- Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?

- Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.

Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:

- Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.

- Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem tudod, a szeplők...

Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. ,,Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.'' És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.

De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.

- Hát a Marci hol van? - kérdezték.

- Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci.

- Nono! - így a hentes.

- Na ne! - így a fűszeres.

- Naná! - így az újságos.

- Nana! - így a virágárus.

- No ne! - így a zöldséges.

- Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.

És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.

- Mi bajod? - kérdezte a mamája.

- A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom!

Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.

Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.

- Jó napot! - köszönt.

- Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?

- A szeplőimet keresem - mondta Marci.

- Milyen volt?

- Barna, kerek. Mind a hetvenhat.

Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.

- Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte.

- Nem - hebegte Marci.

- Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.

Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.

- Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?

- Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.

A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.

- Szóval szökött szeplőket keresel?

- Igen.

- Részegesek?

- Nem.

- Loptak?

- Nem.

- Raboltak?

- Nem.

- Mit vétettek a törvény ellen?

- Semmit - mondta Marci.

- Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester.

Elnyargalt hát Marci a tanácsra.

- Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes.

Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.

- Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!

- Nem szép ló, szeplő - morogta Marci. A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.

- Talán a növénytermesztésnél - mondta.

A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.

- Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet. - Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?

- Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci.

A felvirágozott fülű elkomorodott.

- Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.

A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.

- Azt is felolvasom neked- kiáltotta -, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!

Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.

- Ej - sóhajtott odakinn -, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?

Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.

- Hát te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.

- Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.

- Csak nem! - csillant fel Marci szeme. Hány szeplőt láttál?

- Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.

- Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci.

- Erre - mutatta Mikkamakka.

Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.

Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.

- Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.

A szeplők gyanakodva néztek rá.

- És nem szidsz többet bennünket?

- Soha - mondta mély meggyőződéssel Marci.

- Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?

Marci rázta a fejét.

A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.

- Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.

- Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámolom. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.

Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.

- Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.

De Szeplő Szepi rázta a fejét.

- Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga mellé mutatott.

Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.

- Bemutatom Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.

- Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?

- Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és... és... mit is mondtál még?

- Lődörgünk.

- Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.

- Tudjátok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.

- Igazán?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.

- Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.

- És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.

Hazaértek.

- Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.

- Talán Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.

Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.


dugo@szepi.hu