Jégkristálytű borosta az arcán, deres halánték, sasorr, sastekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye.
- Győzelem! - rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak.
A trónszékhez lépett, teli tüdőből ráfújt - November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe.
December tábornok a trónra huppant - a királyi szék nagyot nyögött.
- Én vagyok a király! - ordított December tábornok.
Az alattvalók mélyen meghajoltak.
- Király vagyok - ismételte December tábornok, s az alattvalókból halkan, mint a téli szél, elősustorgott:
- Éljen a király!
A terem kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elő, törékeny szárnyú didergések és vaskos vacogások lebegtek a mennyezet alatt.
- És most már soha többé... senkinek! - mondta December tábornok. - Ez a trón már örökre az enyém. Hahotázott. Égdörgés decemberben? De furcsa!
A hang végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a hegycsúcsokon - aztán magába szívta a palaszürke ég.
De akkor egy icike-picike ,,jaj'', sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy tűszúrás, és újra, újra.
- Támadnak! - kiáltott rémülten az Első Ezredes. - Már elesett öt másodperc-katonám.
December tábornok felbődült a trónon, jégcsap-szakálla nőtt.
- Egyetlen katonámat sem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erővel védekezni!
Az ablakhoz ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén.
- Nem adjuk meg magunkat!
- Hurrá! - zúgta a sereg, felemelt kézzel vivátoztak a másodperchadosztályok, a percezredek, az óraszázadok és a napszakaszok. - Hurrá!
A nagy zaj elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait.
December tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagypipákat, zúzmaravetőket, hóvihartankokat, fényelhárítókat, jégpáncélosokat és széllökőket.
- Nem győzhetnek le - mormolta elégedetten.
Ekkor egy hangos jajkiáltás, a hadsereg elnémul, és végig a suttogás:
- Elesett az első nap! Ott elöl már bomlanak a sorok, hallatszik a fegyverek csettegése, süvítése, pattogása, rianások pendülnek.
- Elveszünk! - siránkozik az Első Ezredes; már csont és bőr, félelem piroslik a szemében; menekülne, de December tábornok vállon ragadja, az első sorba löki.
- Harcolj, kutya, még nincs veszve semmi!
S az Első Ezredes ott, a sor elején, puff, elzuhan. Egy hét már hősi halott.
- Tovább! - rikkant December tábornok, és csatasorba állnak a Második Ezredes katonái. Mintha most csitulna a harci zaj, csak kis jajok, csak aprócska jajdulások.
- Ki törődik velük? Kicsoda?! - üvölti December tábornok. - Csak hulljatok, másodpercek, adjátok értem véretek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek! - vicsorogja az ezredeseknek.
És ott kint újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hős csütörtökök, vakmerő szerdák és lánglelkű péntekek.
Reszket December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetők a fehér súly alatt.
- Nem adom meg magam! - vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében. Jég a bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok.
Rozog a jég, csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek táncolnak, jókedvűen járják az utcákat, fújják a trombitát.
- Mi ez? - kérdezi December tábornok, trónusára rogyva; már jártányi ereje sincsen.
- Téged búcsúztatnak - mondják az utolsó órák -, és Január tábornokot köszöntik. Ő lesz az új király.
- Nem lehet - liheg December tábornok -, ez az én trónusom! - Markolná a karfát, de az erő már elcsorgott ujjaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, ezt is szánalmasan, egyre halkulóan.
- Én December... cember... ember...
- Látod - súgja neki az utolsó perc -, ha ajándékba adtad volna a napokat, órákat, másodperceket... Ha szép hókristályokkal, vastag hóbundával, szánkózó gyerekekkel...
És meghal.
Hallottad, Január?