Honnan, honnan nem, elterjedt a híre, hogy jön a grófnő. Négylovas hintóval. Állítólag már a ráadási lejárót is elhagyta, mindjárt befordul a Nagysaroknál.
Gróf Zagyfalvy Sándorné, született gróf Heybarth Isztiméria nagy szívéről és módfeletti vallási buzgalmáról volt ismert. A rácpácegresiek közül ugyan még senki sem látta, de azért úgy beszéltek róla mint személyes ismerősükről, aki nem rühell leereszkedni a szegények közé.
- Nem ide jön, majd meglátják. Megy egyenesen Simontornyára - mondta Priger András.
Az asszonyok rosszalló tekintetet vetettek feléje, még hogy nem ide, maga vészmadár, maga mindig csak vészmadárkodik.
Aki hegyezte a fülét, már hallhatta is a hintókerekek száraz ropogását. A négy szürke kényesen emelgette a lábait, a hintó közeledett, mint egy látomás. Na ugye, Priger András!
Akkor már ott állt a puszta apraja-nagyja a házvégiben. A libériás parádés kocsis kihúzta magát, pörge kalapján lengett a két fecskefarkú szalag. Két kézzel, rövidre fogva tartotta a szárat, a rácpácegresi kocsisok, akik lőcsre akasztott hajtószárral jártak, látták, nagyon érti a dolgát, finom ívben odakanyarodott melléjük, egy alig látható mozdulattal megállította a lovakat, a négy szürke földbe gyökerezve állt.
Földbe gyökerezve álltak a rácpácegresiek is. Isztike balján egy társalkodóné vagy valaki ilyeski ült. Most kipattant a hintóból, Isztike oldalára került, nyújtotta neki a kezét. Isztike leszállt a földre. A földnek persze meg se kottyant, mert súlytalan volt Isztike, lenge, földre lépése súlytalanságától Hujber Gyula megérezte a saját földhorpasztó nehézségét, valami szégyenkezésféle fogta el.
Isztike idősebb volt, mint képzelték, az arca fikarcnyit sem hasonlított egy képzeletbeli grófné arcára, egy kicsit minden hosszabb volt rajta a kelleténél, de nem kellemetlenül vagy visszataszítóan, épp ellenkezőleg, a hosszúkásságában volt valami a rácpácegresiek előtt ismeretlen, különös szépség, ráadásul a két távolálló nagy szem - mintha nem is rájuk, hanem valahová a hátuk mögé, valami messzi, titkos csodára nézett volna - besugározta az arcát. Akárha El Greco festette volna világra, olyan volt Isztike - de Rácpácegresen nem ismerték El Grecót, csak annyit tudtak, hogy a régi képzeletbeli grófnőkép nyomtalanul kihullott belőlük, s úgy érezték, ők már időtlen idők óta tudják, hogy egy igazi grófnő ilyen. Mint Isztike.
- Jó napot! - mondta, ők meg szégyenkezve, hogy megelőzte őket, kórusban mormogva köszöntek, botladoztak a levegőben a kezitcsókolomok, jónapotok és dicsértessékek, hogyan is kell köszönni egy grófnénak? Szotyori Istvánné erős kényszert érzett, hogy letérdeljen, de akkor Balogné kilépett közülük, Isztike elé állt.
- Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét.
Isztike elmosolyodott, átölelte Balognét, és kétoldalt megcsókolta az arcát.
Nahát! Meglebegtette őket a bensőséges mozdulat, bizseregtek a szívek. Látjátok, megcsókolta! Még az is megrendítően szeretetteli volt, ahogy Isztike a csók után finoman eltolta magától Balognét, és hunyorogva, ahogy az erősen rövidlátók szokták, szemügyre vette. Tétova mozdulattal megérintette az asszony ruháját, a középső és a mutatóujja végigsiklott a szakadt pruszlikon, aztán még hátrább lépett, tekintete a toldott-foldott szoknyáról lecsusszant Balogné meztelen lábfejére. Balogné, amennyire csak tudta, összehúzta magát, a lábujjait a föld felé hajlította, hátha így észre sem vevődik, hogy mezítláb van.
- Nem tudtuk, hogy jönni tetszik... ha tudtuk volna... van ám nekem cipőm. Meg ünneplőm is... Csak nem tudtuk...
De Isztike figyelme akkor már a többiekre röppent, hunyorogva bámulta a mesebelien ócska ruhákat, a rongyos, kitérdesedett nadrágokat, a férfiak trágyalé áztatta, ormótlan, félretaposott bakancsait, a foszladozó, zsákvászonnal talpalt tutyikat, az ülepeken virító cérnasugaras foltokat, a hónaljban szakadt kabátokat, még Szűcs Lajos szikramarta borkötényének is jutott egy rosszalló tekintet, pedig hát az olyan volt, amilyennek lennie kellett egy kovácsköténynek.
- Nahát - mondta.
A Fölsőház felől, a földtetejű pincék és a szotyolaszárral bekerített tyúkólak takarásából ekkor óvakodott elő Katunci. Észrevétlenül szeretett volna a sokadalomhoz osonni, de máris szúrós pillantások böködték, ide ne merj jönni, Isztike szentséges közelébe, te világ szégyene - ezt mondták a tekintetek. A villogó szemek Isztike figyelmét is Katuncira terelték.
- Maga is jöjjön ide - mondta szelíden.
- Az csak ne közelítsen - kiabált közbe majdhogynem tiszteletlenül Balogné.
- Miért? - kérdezte Isztike.
- Mert rosszéletű.
- Azért csak jöjjön - mondta Isztike elszoruló hangon, és aprókat pihegve, szent borzalommal nézte a közeledő nagydarab leányt.
A rosszéletű tisztes távolságra a pusztaiaktól is meg az elő vendégektől is megállt. Ott is volt, meg nem is. Isztike arca lassan-lassan visszaangyalodott, finom kis mosoly rebbent a szája szögletén.
- Aglája ruhái éppen ráillenek - súgta a társalkodónőnek, az meg majdhogynem felvihogott.
- Mellben azért lehet, hogy szűk lesz - sutyorogta vissza a társalkodónő s pár pillanatig újra a kitörő kacagással küszködtek, mint két komolytalan bakfis, de Isztike idejében erőt vett magán, s a pusztaiak felé fordult.
- Kedveseim - mondta nekik -, jövő vasárnap mindenki rendes ruhát kap tőlem. Hermina kisasszony majd összeírja magukat.
Ezzel föllebbent a hintóra, búcsút intett.
- Egy óra múlva visszajön magáért a fogat - mondta Hermina kisasszonynak.
A libériás kocsis megmozdította a gyeplőszárat, és a grófi hintó elporzott a négy szépléptű szürkével.
Hermina kisasszonynak kihoztak egy asztalt meg egy széket, Balogné egy saját kezűleg horgolt csipkével le is terítette az asztalt, de nagy bánatára a kisasszony félretolta, mert a cérnagöbök átütöttek a papírján.
És jöttek sorban a Barták, Prigerek, Keserűk, Bűtösök, Jósvaiak, Krániczok, Mészárosok... Mindenkinek oda kellett állnia Hermina kisasszony elé, ő meg fölírta az illető nevét és mögéje egy számot. Péli Rozika meg is pöndörödött előtte.
- Aztán szép lesz az a ruha?
- Gyönyörű - mondta Hermina kisasszony, és kedvtelve nézegette Rozika istenáldotta kerekségeit, és a neve mögé írt számot bekarikázta.
Katunci maradt a legvégére, bizsergette a bőrét az izgalom, hátha ő nem kap, de Hermina kisasszony az asztal elé intette, és nem is írt számot a neve mögé.
- Maga Aglája grófnő ruháit kapja - mondta méltóságteljesen.
Soha még vasárnapot nem vártak olyan sóvárogva, mint akkor Rácpácegresen. Már kora reggel odagyűltek a ház végébe, és lesték a lőrinci utat. A régi göncök olyan idegenül fityegtek rajtuk, mintha sohasem lettek volna az övék. A puhábbja jó lesz majd pelenkának, a durvábbja foltnak, ablakmosó rongynak, mifenének.
Már-már azt hitték, megint becsapták őket, de nemhiába mondta Balogné, hogy Isztike nem olyan, mert késő délután megérkezett Rácpácegresre a gumikerekű grófi társzekér - a rácpácegresiek batárnak hívták, a szecska szállítására szolgált, a szokásosnál háromszor magasabb oldaldeszkáján még egy kis ajtó is nyílt, hogy könnyebben meg lehessen szabadítani a rakománytól. Most persze nem szecska volt benne, hanem jókora csomagok, mindegyik rendesen cukorspárgával átkötve, s keménypapíron a spárga alá tűzve egy név. A batáron a kocsis mellett két jól megtermett férfi ült, vadászruhában vagy miben, mindenesetre zöld ruha volt sötétzöld hajtókával, a kalapjuk is zöld volt, fácántollcsokor meg vaddisznósörte díszítette. A rácpácegresiek megbabonázva nézték a csomagokat, egy kis szorongással a két vadászruhást s attól, ahogy a batár megállt, tudták, hogy várni kell, amíg meg nem jön Isztike.
Esteledett, mire megérkezett. De most nem szállt le a hintóról, csak kedvesen intett nekik, a nevében Hermina kisasszony libbent oda eléjük. A két vadászruhás mögéje állt.
,,Köszönni azért tudhatnának'' - gondolta Priger András, és sötét felhőcske lebbent a szívében, de erővel elhessegette, ,,a fene a borúlátó természetedbe, András'' - mondta magának.
Pedig hát nem akármit mondott Hermina kisasszony. Akkor kapják csak meg az új ruhát, ha ami rajtuk van, elégetik.
- Az alsószoknyákat is? - kérdezte ijedten Balogné. Isztike tiszteletére mind a hat alsószoknyáját fölvette, hogy dúdosabb legyen. Majdnem egészen újak. A stafírungjából való kettőn kívül mind új.
- Mindent - mondta szigorúan Hermina kisasszony. - Mit sajnálja, selymet meg gyolcsot kap helyette.
S mert súlyos csend támadt, fenyegetően hozzátette:
- Akinek nem tetszik, hazamehet.
Isztike rezdületlenül ült a hintóban.
- Na, ha van vállalkozó, lépjen elő - mondta Hermina kisasszony, megjártatta rajtuk a tekintetét, megállapodott Katuncin.
- Maga?
Katunci megkönnyebbülve elindult. Bánja is ő az ócska rongyait, ennél csak jobbat kaphat. Elsőnek azért mégsem akart... De most hívták. Ment.
Jó távolacskán, a kút és a két, téglalábakon álló, urasági góré között tüzet gyújtottak a vadászruhások. Szalmával kezdték, rőzsével folytatták, aztán megbontottak egy farakást is. A tűz kísérteties lángcsóvákat lövellt az ég felé. A vadászruhások visszajöttek a házvégébe, csak Hermina kisasszony meg Katunci maradt a tűz mellett. A vibráló fényben hol megnőttek, hol összezsugorodtak, néha-néha belevesztek a homályba. Átderengett a sötéten, ahogy Katunci áthúzza a fején a ruháját, aztán egy mélyvörös lobbanás, kerek kis füstpamat felhőzött el az ég felé, és bár igazából nem látták, mindnyájan tudták, hogy meztelenül áll a tűz mellett. Aztán sejteni lehetett, hogy öltözködik, a ruhája meg-megvillant, mintha ékszerekkel volna megtűzdelve. Megindult feléjük. Kijött a tűz fényköréből, eltűnt a csiraistálló árnyékában, aztán egyszerre csak teljes pompájában előttük állt. Türkiz színű, mélyen kivágott flitteres nagyestélyiben. A hajában aranypánt.
A visszafojtott lélegzet fölszakadt, csodálat, öröm meg irigység hangjai vegyültek, és Péli Rozika már futott is.
- Én is, nekem is! - kiabálta.
Könnyű kis ruháját úgy nyelte el a tűz, hogy még csak egy füstpamatot sem böffentett, s aztán jött Rozika is, csipkékkel ékesített kék-fehér ruhában, magas sarkú cipőben, a lába néha kicsit megbicsaklott, de olyan szép volt, mintha egyenesen a mozivászonról jött volna. S a karján neki is ott a másik rend ruha, az alsóruhák.
- Hú, selyem - mondta az anyja, ahogy összecsippentette a két ujja közé.
Most már nem volt megállás.
Ette a tűz a péntőket, rékliket, keszkenőket, a kopott krepdesinblúzokat, pargetszoknyákat. És jöttek vissza az asszonyok, királynői estélyikben, abroncsos szoknyákban, csipkés blúzokban, finom körömcipőkben, csatos magas szárúban, arannyal díszített piros csizmácskákban. Csak bámulták egymást, moslékosdézsában cserzett kezük ismerkedett a lágyan leomló anyagok érintésével, a sima gombok finom domborulataival, a habkönnyű csipkékkel.
A férfiaknak a két vadász osztogatta a ruhákat.
A tűz most már erőlködött, vastag derekú füstoszlop sötétítette, egyik-másik súlyos ruhadarab majdhogynem eloltotta, feketevörösen izzottak a félretaposott bakancsok, az izzadsággal és istállószaggal átitatott kabátok, a házak közé beszivárgott az égett rongy és bőr szaga.
És jöttek a férfiak is. Priger András frakkban, lakkcipőben, Kránicz Sándor díszmagyarban, Jósvai Jancsi térdnadrágban. A szerencsésebbjének vadászruha jutott, vagy tábornoki nadrág, piros lampasszal. De akkor még senki sem tudta, ki szerencsés, ki nem, hacsak a tehénistálló padlásáról kiröppenő kuvik nem, ami a góré tetejéről bámulta a nem mindennapi máglyát, és hosszú íkkel jajgatott. A népnek aztán jajgathatott, mert akkor már a gyerekekkel voltak elfoglalva, eszem a szívüket, jaj, de szépek, meséből lépett elő mindenik, tüllben bársonyban, gyöngyös koszorúban.
Megrendülten álltak a házvégében, tarkán, boldogság és kétség közt billegve.
Isztike leszállt a hintóról, odament hozzájuk, egyik-másik emberhez közelhajolt, némelyikük ruháját könnyedén meg is érintette. A szeméből előfényeskedett egy nagy könnycsepp. A meghatottság rájuk is átragadt, az asszonyok szipogtak.
A grófnőt Hermina kisasszony fölsegítette a hintóra, aztán maga is melléje ült, a fogat eltűnt a sötétben. Megmozdult a lomha batár is, gumikerekeinek sisegése maga volt a csönd. Távolodott.
A meghatottság elpárolgott, valaki nagyot rikkantott a sötétben, nevetések bugyborékoltak, a lányok pörögtek, hosszú szoknyáik, mint a kinyílt virág. Előkerült a citera, Mészáros Juliska rázendített, kora hajnalig ropták a rácpácegresiek, lehet, hogy a Vódli tanyáig is elhallatszott a nagy vigasság.
Kora reggel jókora zuhé kerekedett, a hamu alatt izzó ruhamáglyából gőzfelhőcskék szivárogtak az ég felé. Az emberek álmosan sereglettek elő a házakból, szokatlanul mozogtak a furcsa ruhákban, a lakkcipők megmerítkeztek a sárban. Hujber Gyula lenézett a lábára.
- Na, meg vagy körösztűve - mondta a cipőjének.
A tehénistállóban a fejőgulyások laposakat pislantottak egymásra, és amikor Kránicz Sándor díszmagyarban megjelent a nyikorgó faajtóban, kitört az ellenállhatatlan röhögés. Kránicz Sándor először sértődötten kiegyenesedett:
- Azt hiszitek, a ti kacabajáitok különbek!
De aztán maga is beállt a nevetők közé.
Gazdag Pisti végigsétált a placcon, és meg-megpördülve, hogy az ijedező tehenek jobban láthassák a flaszterkoptatáshoz szabott szűk nadrágját és a bő eszterházi kockás zakót, így kiabált:
- Ezt nézzék meg, tisztelt marhák, ilyet még nem láttak.
Folyt a műsor, a hahota.
Priger András a frakkjában ki sem jött a lakásából. Tekergette a nyakát, hátulról is meg akarta nézni magát.
- Asszony - mondta -, vágd le ezt a csücsköt. Még megbolondúnak tülle a disznaim.
Így aztán Priger András disznai sohasem láthattak igazi frakkszárnyakat.
Az asszonyok se jártak különbül. Húzták a slafrokjaikat a sárban a tyúkól felé menet, a magas sarkú cipőben meg-megbicsaklott a lábuk. Előbb a derekukra kötötték a szoknya alját, de úgy sem volt az igazán jó, Balogné nem is kukoricázott, elővette az ollót. Nosza a többiek is. Vágtak, fejtettek, toldottak, foldottak, reccsentek a foggal eltépett cérnaszálak, szakadtak a díszes zsabók és kézelők, foszlottak a csipkék, díszek, mütyürkék és flitterek. A kombinékból takaros alsószoknyák készültek, a hálóingekből blúzok, röpikék. Munkába fogták a férfiak ruháit is, bővítettek, szűkítettek, lefejtették a fölösleges frinc-francot, másnap reggel Kránicz Sándor kabátjában maga Isztike sem ismerte volna föl az egykori díszmagyart, hacsak közelebb nem hajol és észre nem veszi a sujtások és zsinórok sötétlő helyét.
A cipőket Bodonyi mester vette kezelésbe, ügyes tömzsi kis bunkókká alakította a magas sarkakat, tágított, bevarrt és fölmetszett. A cipők cipőformát öltöttek.
Egy hét múlva a rácpácegresi viselet majdnem olyan volt, mint a régi. Nem mondom, az idegenek kissé elbámultak rajta, de hát az idegennek amúgy is az a dolga, hogy bámuljon. Egyedül Katunci járt a mélyzöld estélyiben, mindössze csak annyi, hogy gombostűvel föltűzködte a ruhája alját, csataktól, sártól, portól óva. És megváltozott a járása is, kényesen járt.
- Csak annyit mondok neked - figyelmeztette jóindulatúan Szotyoriné -, jobban teszed, ha megreperálod a ruhádat, mert baj lesz belőle.
De Katunci nem értett a szóból, inkább napközben ki sem dugta az orrát hazulról. Mindennap talpig megmosakodott, felöltötte a nagyestélyit, és nézegette magát a kéttenyérnyi törött tükrében. Holdfényes éjszakákon kióvakodott a szobájából, és a disznóólak mögött álmatag léptekkel föl-alá sétált. A ruhája ugyanúgy ragyogott, mint első este. A hold elgyönyörködött benne.
- Látjátok ezt a kurvát? - mondta Balogné. - Már megint ott eszi a fene a disznóólak mögött.
- Mert mindig viszket neki, azért kelleti magát - mondta Bűtösné.
Szép lassan megindultak az asszonyok a disznóólak felé. Takarásban. Voltak vagy tizenketten. Katunci éppen fordult, az arcát a hold felé tartotta. Ki tudja, mire gondolhatott. Megrohanták. Hersengett a bársony, átokszavak sziszerésztek, Katunci nyüszögve jajgatott.
Másnap megint nagy eső esett. Zöld rongyokat mosott bele a földbe. Rácpácegresen helyreállt a rend.