| XXI | XXII | XXIII | XXIV | XXV | XXVI | XXVII | XXVIII | XXIX | XXX |
| 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
És valóban, mindnyájan tudjuk, milyen csalókák az okoskodások. Azokat, akiket ott láttam, a legügyesebb érvelések, a legellenállhatatlanabb bizonyítások sem tudták meggyőzni. ,,Hát igen, válaszolták, igazad van. Mindazonáltal én nem úgy vélekedem, mint te...'' Butáknak nevezték őket. Én azonban megértettem, hogy nem buták, hanem, éppen ellenkezőleg, ők a legokosabbak. Olyan igazságot tiszteltek, amelyet a szavak nem hordoznak magukban.
Mert a többi azt képzeli, hogy a világ a szavakban van, és hogy az emberi szó világot és csillagokat, boldogságot, lenyugvó napot, birtokot, szerelmet, építészetet, fájdalmat, csöndet, mindent kifejez... De én megismertem az embert, akinek az a feladata e világban, hogy lapátonként hordja el a hegyet.
Persze, úgy vélem, hogy miután megtervezték a bástyákat, a mérnökök kezükben tartják bástyáik igazságát. És hogy rajzaik alapján meg is tudják majd építeni a bástyákat. Mert létezik a bástyáknak valamiféle mérnöki igazsága. De melyik mérnök érti meg a bástyák lényegét? Hol olvashatjátok a terveikben, hogy ezek a bástyák gátat alkotnak? Ki teszi lehetővé számotokra, hogy olyannak lássátok őket, mint a cédrus kérge, amelynek a belsejében az eleven város épül? Hol látjátok azt, hogy a bástyák kérget jelentenek a buzgalom számára, és hogy ők teszik lehetővé a nemzedékek Istenben való elcserélődését az erőd örökkévalóságában? A mérnökök az egészben csak követ, cementet, mértant látnak. Persze, igaz, hogy a bástya kő, cement és mértan. De ezen felül a hajó bordázata is, menedék az egyéni sorsok számára. És én mindenekelőtt az egyéni sorsokban hiszek. Amelyek nem jelentéktelenednek el attól, hogy így körül vannak határolva. Mert egyetlen szál virág is a tavasz megismerésére nyíló ablak. A virággá lett tavasz. Mert számomra semmivel egyenlő az a tavasz, amelyik nem termett virágot.
Tulajdonképpen talán nem is olyan lényeges a férje hazatértét váró asszony szerelme. Nem is olyan fontos a távozónak a búcsút integető kéz. De mégis mindegyik valami lényeges dolognak a jele. Nem is olyan fontos az a magányos fény, amely úgy ragyog a bástyán belül, mint a hajó jelzőlámpája, de mégis kibomló élet, amelynek nem tudom felmérni a súlyát.
A bástyák szolgálnak neki kérgül. És ez a város: lárva a burkában. És ez az ablak: a fa egyik virága. És e mögött az ablak mögött talán egy sápadt gyermek él, aki még tejet iszik, imádkozni se tud, csak játszik és gügyög, de ő lesz a holnap hódító hőse, új városokat fog alapítani, és bástyákkal övezi őket. Mint a mag, amelyből a fa lesz. Fontos, nem fontos, honnan tudnám? Különben sincs számomra semmi értelme ennek a kérdésnek, mert a fát, már mondottam, nem szükséges feldarabolnunk ahhoz, hogy megismerjük.
Ám melyik mérnök tudja mindezt? Ő azt hiszi, ért a bástyákhoz, hiszen ő építi őket. Meg van róla győződve, hogy az ő mértantudása mindenestől magába foglalja a bástyákat, hiszen elég, ha pontosan alkalmazza a cementre és a kőre, hogy erős legyen a város. Holott más az, ami a lényegüket jelenti, és ha azt kívánnám megmutatni, mi is a valóságban egy bástya, akkor magam köré gyűjtenélek benneteket, és ti az évek folyamán lassan értenétek meg őket, anélkül, hogy valaha is kimerítenénk ezt a munkát, mert nincs szó, amelybe beleférne a lényegük. Ezért csak jeleket mutatok fel róluk, amilyen például a mértan, meg az a férfikar is, amely átöleli a hitvest, aki gyermeket, egy egész világot hordoz magában, és akit együtt védelmeznek.
Vagy itt van például ez, aki szegény szavaival azt igyekszik bebizonyítani a másiknak, hogy nem helyes, ha szomorkodik; előfordul-e, hogy a másik ettől megváltozik? Hogy nem helyes, ha féltékeny, meg az se, ha szerelmes? Előfordul-e, hogy a másik ettől kigyógyul szerelméből? A szavak igyekszenek magukra ölteni és hatalmukba keríteni a természetet. Így például én kimondtam ezt a szót: ,,hegy'', s ezzel magamévá teszem a hegyet hiénáival és sakáljaival, csend ülte vízmosásaival és égretörésével, egészen a szelek cibálta csúcsokig... csakhogy ez puszta szó, amit meg kell tölteni. S amikor azt mondtam: ,,bástya'', azt is ki kell tölteni. A mérnökök is tesznek hozzá valamit, a költők és a hódítók is, meg a sápadt gyermek és az anyja is, aki az ő jóvoltukból nyugodtan élesztgetheti a parazsat, hogy megmelegítse az esteli tejet, anélkül, hogy a gyilkos erőszak megakadályozza benne. De ha vitatkozhatok is a bástyák megépítésének a tudományáról, hogyan tudnék vitatkozni magukról e bástyákról, amelyeket beszédem képtelen magába fogadni? Mert ami igaz az egyik jelről, nem érvényes a másikra.
Meg akarván nekem mutatni a várost, néhányszor felvittek egy hegycsúcsra. ,,Nézd csak, ez a mi városunk!'' - mondták. Én meg csodáltam az utcák rendjét, a bástyák rajzát. ,,Nézzétek csak, mondottam, a kaptárt, és benne az alvó méheket. Hajnalban kirepülnek szerte a síkságra, és teleszívják magukat nektárral. Az emberek is így művelik földjeiket, így takarítják be a termést. Aztán apró szamarak hosszú sora szállítja a csűrökbe, a piacokra meg a raktárakba a napi munka gyümölcsét... A város kirajoztatja a hajnalba embereit, hogy este visszahozza őket magába, terheikkel és a télire gyűjtött eleséggel. Az ember az a lény, aki termel és fogyaszt. Így én legjobban azzal fogom őt segíteni, hogy tanulmányozom gondjait, és rendet szabok a hangyabolynak.''
Mások viszont, meg akarván nekem mutatni a városukat, átvittek a folyón, és a másik partról csodáltatták meg velem. Így aztán az alkonyat ragyogásában hosszan elnyúlva vonultak el előttem a házak, kicsinyek és nagyok, magasak és alacsonyak, meg a karcsú minarétok, amelyek mint megannyi árbocrúd tűzték tornyukra a bíbor felhők füstjét. Olyannak tűnt számomra, mint egy indulni készülő hajóraj. És a város valósága innen már nem megállapodott rend és mérnöki valóság volt, hanem az embernek mindent elsöprő tengeri útján a föld ellen indított rohama. ,,Nézzétek csak, mondottam: a megindult hódítás gőgje! Városaim élére kapitányokat fogok állítani, mert az ember mindenekelőtt az alkotásból szerzi örömeit, meg ellenállhatatlan kalandvágyból, a győzelem mámorából.'' És ez sem volt igazabb vagy kevésbé igaz, csak más.
Egyesek azonban, meg akarván velem csodáltatni városukat, bevittek magukkal bástyáik közé, és először is a templomba vezettek. És én beléptem, és a csend, az árnyék és az üdeség lenyűgözött. Aztán elgondolkoztam. És úgy éreztem, elmélkedésem fontosabb a tápláléknál meg a hódításnál. Mert azért táplálkoztam, hogy éljek, azért éltem, hogy hódítsak, és azért hódítottam, hogy aztán visszatérjek és elmélkedjek, és érezzem, hogyan tágul a szívem hallgatásom nyugalmában. ,,Nézzétek csak, mondottam, ez az ember igazsága. Az ember csak a lelke által él. Városom élére költőket és papokat fogok állítani. És ők kivirágoztatják az emberek szívét.'' És ez sem volt igazabb vagy kevésbé igaz, csak más...
És most, ha ezt a szót használom: ,,város'', bölcsességemben nem azért teszem, hogy bölcseket mondjak, hanem egyszerűen azért, hogy pontosan meghatározzam mindazt, amivel megtölti szívemet, amire a tapasztalat róla tanított, magányos ballagásomat az utcáin, a kenyérszegést házaiban, házainak pompás vonulatát a síkságon, a hegyek magasáról megcsodált rendjét. És még rengeteg minden egyebet, amit ki sem tudok fejezni, vagy amire nem is gondolok a jelen pillanatban. De hogyan is próbálnék szavakkal érvelni, mikor az, amit igaz az egyik jelre, hamis a másikra...
Mindenek felett azonban világossá vált előttem valami parancsoló, valami szükségszerű azzal az örökséggel kapcsolatban, amelyet nemzedékről nemzedékre adnak tovább egymásnak az emberek, mert amikor szeretetem csendjében lassan járom a várost, és elnézem ezt a lányt, aki a vőlegényével beszélget, és gyengéden-félénken rámosolyog, vagy a másikat, aki a harcból várja haza kedvesét, vagy a harmadikat, aki a szolgálóját leckézteti, az embert, aki belenyugvást hirdet vagy igazságot követel, aki megosztja a tömeget, sarkára áll bosszúérzetében, és védelmébe veszi a gyengét, vagy aki egyszerűen csak elefántcsont remekét vési, folyton újra kezdve, és lépésről lépésre közelítve meg a benne rejlő tökéletességet... ha elnézem városomat, amint elszenderedik, miközben lármája hasonlóvá lesz a megütött réztányér elhaló hangjához, amely egy ideig tovább rezeg, majd elcsendesedik, mintha csak a nap pendítette volna meg, akárcsak a méhraj, amely napkeltekor felzendül, de aztán eljön az este, ellankasztja a méhek szárnyait, hazaküldi a virágok illatát, és nem marad többé barázda a szelek ágyában, amely vezetné őket..., amikor látom, mint hunynak ki lassan a fények, és alszik el a parázs a hamu alatt, miután mindenki betakarította a termést, az egyik a learatott kalászt a csűrök mélyébe, a másik a küszöbön játszó gyerekeit, a harmadik a kutyáját vagy a szamarát, az aggastyán a zsámolyát... amikor végül városom illedelmesen pihen, mint a parázs a hamu alatt, amikor minden gondolat, minden imádság, minden terv, minden szárnyalás, minden félelem, a szív minden fellángolása arra, hogy megtartson vagy elvessen, minden megoldatlan és megoldást váró gond, minden gyűlölet, amely pitymallat előtt nem fog ölni, minden becsvágy, amely napkelte előtt semmit sem talál magának, minden imádság, amely Istenhez kötötte az embert, félretéve, használaton kívül helyezve, mint a boltban a létrák, most el van halasztva, mintha halott lenne, de azért mégsem hunyt ki egészen, hiszen ez a roppant családi vagyon, amely pillanatnyilag nem szolgál semmire, nem veszett el, csak félre van téve, átvíve a számla következő oldalára, s amelyet a nap, mihelyt megzendül tőle a kaptár, vissza fog adni, mint valami örökséget, és amikor mindenki újra elkezd kutatni, örülni, kínlódni, gyűlölködni, nagyra törni, és az én méhcsaládom visszatér a bogáncsaihoz és liliomaihoz, akkor azt kérdezem magamban: hogyan is van az ezekkel a jelkép-csűrökkel?...
És bizonyossággá válik előttem, hogy ha egy még életre nem kelt emberiséget kapnék a kezembe, és megpróbálnám nevelni, oktatni, megajándékozni ugyanazzal az ezernyi és ezerféle indulattal, a nyelv nem lenne ehhez elég erős híd.
Mert ha igaz is, hogy érintkezünk egymással, könyveink szavai mégsem foglalják magukba atyai örökségünket. És ha gyerekekkel foglalkozom, alakítom és önkényesen irányítom őket, akkor végül is elherdálom az örökség egy részét, Ugyanez áll a seregemre is, ha katonáim között nem alakul ki az a bizonyos folyamatos kapcsolat, amely megszakítatlan dinasztiát formál ebből a seregből. Persze, megkapják a kiképzést káplárjaiktól. És az is igaz, hogy engedelmeskedniük kell vezéreik parancsainak. De a szavak, amelyekkel a káplárok és a kapitányok rendelkeznek, csupán tartályok, tökéletesen elégtelenek arra, hogy az emberek átszármaztassák egymásnak számokba be nem zárható, formulákkal ki nem fejezhető élettapasztalatukat. És amelyet nem lehet az élőszóra vagy a könyvekre bízni. Mert itt különböző belső beállítottságokról, egyéni szempontokról, ellenállásokról, fellángolásokról, gondolatokat és dolgokat összekötő rendszerekről van szó... És ha meg akarom őket magyarázni vagy kifejteni, akkor részeikre bontom le őket, és semmi sem marad belőlük. Akárcsak a birtok, amelyikhez szeretettel ragaszkodunk, s amelyikről semmit sem mondtam akkor, amikor kecskékről, birkákról, lakásokról és hegyekről beszéltem, s amelyek belső értéke nem a szón keresztül származik tovább, hanem a szeretet láncán. És az emberek szeretetről szeretetre hagyományozzák egymásnak ezt az örökséget. De ha csak egyetlenegyszer is megszakítjátok ezt a nemzedékről nemzedékre szálló kapcsolatot, akkor vége ennek a szeretetnek. És ha egyetlenegyszer is megszakítjátok seregetekben ezt a kapcsolatot az idősebbek és a fiatalok között, akkor a ti seregetek nem lesz egyéb, mint üres ház homlokzata, amelyik az első csapásra összeomlik, és ha megszakítjátok a kapcsolatot a molnár és fia között, akkor azt veszítitek el, ami a legértékesebb a malomban, erkölcsi tartalmát, a munka hevületét, azt az ezer meg ezer mesterségbeli fogást, amit nem lehet szavakkal kifejezni, azt az ezernyi mozdulatot, amelyeket ésszel nehéz megmagyarázni, de amelyek mégis léteznek - mert több értelem van elrejtve a meglévő, a kialakult dolgokban, mint a szavakban -, de ti mégis azt kívánjátok az emberektől, hogy egy kis könyvből építsék fel újra a világot, holott ez a könyv csupán hatástalan, tartalmatlan képe és visszfénye a rengeteg tapasztalatnak. És kezdetleges, mezítelen állattá alacsonyítjátok az embert, megfeledkezve róla, hogy fejlődésében olyan az emberiség, mint a fa, amely növekszik, és úgy folytatódik egyénről egyénre, ahogyan a fa ereje is görcsein, megcsavarodott derekán, szétváló ágain keresztül marad fenn. Én rám egy nagy testet bíztak, és amikor letekintek városom tornyairól, nem tudom, mit jelent meghalni, mert azt látom, hogy itt-ott hullanak a levelek, amott rügyek fakadnak, a szilárd törzs azonban tovább él ennek ellenére is. De az egyéni bajok semmi lényegesben nem ejtenek kárt, és amint látod, ez a templom is tovább épül, az a csűr is tovább ürül és tovább telik, és szépül a költemény, és fényesedik a kút ívelt kávája. De ha elválasztod egymástól a nemzedékeket, az olyan, mintha magát az embert akarnád újra kezdeni élete derekán, s kitörölve belőle mindazt, amit tudott, érzett, értett, kívánt és rettegett, ezt a testté vált tudáshalmazt könyvből vett soványka formulákkal próbálnád helyettesíteni, miután elvágtad a törzsén szivárgó nedvektől, és nem adnál többé egyebet az embereknek, csak amit szabályokba lehet foglalni. És mivel a szó hamisít, hogy megragadhasson, egyszerűsít, hogy taníthasson, és öl, hogy felfoghasson, többé nem táplálja élet az embereket.
Én azonban azt mondom: helyes dolog támogatni a városban dinasztiák keletkezését. És ha csupán egyetlen kis csoportból kerülnek ki az én gyógyítóembereim, de teljes örökséggel rendelkeznek, nem pedig csak néhány szóval, akkor végeredményben okosabb és képzettebb gyógyítóim lesznek, mintha egész népemre kiterjeszteném a válogatást, és katonák vagy molnárok gyermekeiből toboroznám őket. És nem nyomom el a hivatásérzetet sem, mert ez a törzs elég kemény lesz ahhoz, hogy idegen ágakat is olthassak bele. És az én dinasztiám fel fogja magába szívni, önmagává átalakítja azokat az új táplálékokat, amelyet a hivatásérzetből hozzá csatlakozók hoznak neki.
Mert ismét megtanultam, hogy a logika megöli az életet. És hogy önmagától semmit sem tartalmaz.
De tévedtek az emberrel kapcsolatban a receptgyártók. És a formulát, amely olyan, mint a cédrus árnyéka, összetévesztették a cédrus valóságával, súlyával, színével, a rajta ülő madarakkal, lombkoronájával, holott ezeket a nyelv nem fejezi ki, nem férnek el az erőtlen, elröppenő szavakban...
Mert ezek az emberek a kész kifejezést, amelyik megjelöl, összetévesztik azzal a tárggyal, amelyet megjelöl.
Így vált előttem világossá, hogy hiú és veszedelmes dolog tiltani az ellentmondásokat. Ebben az értelemben válaszoltam vezéreimnek, akik felkerestek és a rendről beszéltek, de a rendet, amely hatalom és erő, összekeverték a múzeumok rendjével.
Mert én azt mondom, hogy a fa rend. De a rend itt az összevisszaság felett uralkodó egységet jelenti. Mert az egyik ágon van madárfészek, a másikon nincsen. Mert az egyik hoz gyümölcsöt, a másik nem. Mert az egyik égre tör, a másik lefelé hajol. Vezéreim azonban nem tudnak szabadulni a katonai szemlék képétől, és azt állítják, hogy csak akkor vannak rendben a tárgyak, ha nem különböznek egymástól. Így aztán, ha engedném, hadd tegyék, ami nekik tetszik, még a szent könyveket is tovább javítanák, pedig azok olyan rendet tükröznek, ami Isten bölcsessége, és úgy raknák rendbe betűit, hogy bármelyik kisgyerek azonnal megállapítaná, hogy össze vannak keverve. Egymás mellé sorakoztatnák az összes A-t, az összes B-t, az összes C-t... és aztán lenne egy alaposan rendbeszedett könyvük. Tábornokoknak való könyv.
De hogyan is lennének képesek elviselni azt, amit nem lehet szavakkal kifejezni, ami még nem érett meg, vagy esetleg ellentmondásba kerül egy másik igazsággal? Hogyan is tudnák, hogy a beszédben, amely csak formuláz, de a lényeget nem ragadja meg, szembekerülhet egymással két igazság? És hogy nem kerülök ellentmondásba önmagammal, ha hol az erdőmről, hol a birtokomról beszélek, jóllehet az én erdőm átterjed más birtokokra is, anélkül, hogy akár csak egyet is teljesen befedne, a birtokom meg kiterjedhet több erdőre is anélkül, hogy közülük bármelyik teljes egészében a birtokomhoz tartoznék? Az egyik nem tagadja a másikat. Az én vezéreim azonban leüttetnék az erdőről daloló költők fejét, ha énekükben a birtok szépségét zengenék.
Mert más dolog egymással szembekerülni, és megint más egymásnak ellentmondani, és én csupán egy igazságot ismerek az életet, és csupán egy rendet ismerek el, az alkotó anyagok felett uralkodó egységet. És mit sem törődöm vele, ha ezek az alkotó anyagok egymástól teljesen különbözők. Az én rendem az összes egyetemes együttműködése az egyen keresztül, és ez a rend szüntelen alkotásra kötelez engem. Mert arra kényszerít, hogy azt a nyelvet alapozzam meg, amelyik fel fogja szívni magába az ellentmondásokat. És amelyik maga is élet. Sohasem szabad bármit elutasítania annak, aki rendet akar teremteni. Mert ha nekem az a legfontosabb, hogy megtagadjam az életet, és törzsem tagjait úgy állítom sorba, mint a jelzőpóznákat az út mellett, akkor az így elért rend tökéletes. És akkor is, ha alattvalóimat termeszbollyá fokozom le. Igen ám, de mi vonzót találhatnék én a termeszekben? Mert én a vallása által felszabadított embert szeretem, akit az általam benne elültetett istenek - ház, birtok, ország, Isten országa - éltetnek, avégből, hogy mindig valami nála hatalmasabbért adhassa magát cserébe. És akkor miért ne engedném, hogy vitatkozzanak egymással, hiszen tudom, hogy a sikerült mozdulat a célját tévesztett összes mozdulat eredménye, és azt is tudom, hogy ha naggyá akar lenni, az embernek alkotnia kell, nem pedig utánoznia. Mert akkor nem lesz egyetlen célja az elraktározott készletek felélése. És végezetül tudom azt is, hogy mindennek, még a hajótest alakjának is növekednie, élnie és változnia kell, mert ellenkező esetben nem egyéb, mint halott múzeumi tárgy, gépies munka. És éles különbséget teszek a folytonosság és a gépiessé vált megszokás között. És különbséget teszek az állandóság és a halál között. Sem a cédrus, sem az ország állandósága nem az elöregedésén alapszik. ,,Ez jó, mondják vezéreim, tehát többé ne változzék!'' Én azonban gyűlölöm a végleg megtelepedetteket, és halottnak nevezem a tökéletesen elkészült városokat.
Rossz dolog az, ha a szív győzedelmeskedik a lélek felett.
Ha az érzelem győzedelmeskedik a szellem felett.
Így világossá lett számomra, hogy országomban könnyebb egymáshoz fűznöm az embereket az érzelem segítségével, mint az érzelmeken uralkodó értelemmel. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az értelemnek érzelemmé kell ugyan válnia, de elsősorban mégsem az érzelem számít.
Így vált világossá előttem, hogy nem kell a sokaság kívánságainak alárendelni azt, aki alkot. Mert éppen az ő alkotásának kell a sokaság kívánságává válnia. A sokaságnak értelmet kell kapnia, hogy aztán érzelemmé változtassa a kapottat. A sokaság csak a gyomor. A kapott táplálékot szépséggé és fénnyé kell átalakítani.
Szomszédom világot kovácsolt magának, mert szívében érezte azt. És himnuszt csinált népéből. Ám az emberek egyszerre csak félni kezdtek a magánytól, meg a hegyen való barangolástól, amikor a hegy úgy göngyölődik ki a lábuk alatt, mint a próféta uszálya, a csillagokkal való beszélgetéstől, a fagyos kérdésektől s a körös- körül támadt csendtől, meg attól a hangtól, amely beszél az emberhez, de csak akkor szólal meg, ha csend van. És aki e sétából megtér, az istenek tejétől jóllakva tér meg. És nyugodtan, komolyan jön le, köpenye alatt nem sejtett mézét hozva magával. De csak azok hoznak majd magukkal mézet, akiknek joguk volt elhagyni a tömeget. És ennek a méznek mindig keserű lesz az íze. És minden új és termékeny szónak is keserű lesz az íze, mert, amint mondottam, még senki sem ment át boldog vedlésen. És én csak úgy tudlak felemelni benneteket, hogy kihúzlak benneteket a bőrötökből, mint valami tokból, és új bőrt adok rátok, ahogyan a kígyó is új bőrt ölt magára. És akkor az ének úgy válik himnusszá, ahogyan a szikrától borul lángba az erdő. Az ember azonban, aki nem fogadja el ezt az éneket, és az aljanépség, amely megtiltja egyik tagjának, hogy kiszabaduljon köréből és visszavonuljon a hegyre, megöli a szellemet. Mert az a tér, ahol a szellem ki tudja nyitni szárnyait, a csend.
Mert gondolkozni kezdtem azokon, akik többet fogyasztanak, mint amennyit nyújtanak. Vonatkozik ez az államfők hazugságára is, mert a szó hatékonysága és ereje szavuk hitelében rejlett. És így hatalmas eredményeket érhetek el a hazugsággal. De ha használom, eltompítom fegyverem élét. És ha fölébe kerekedem is eleinte ellenségemnek, el fog jönni az az óra, amikor majd fegyvertelenül állok előtte.
Ugyanígy van ez azzal is, aki költeményeit írja, és azzal ér el hatást, hogy csal az elfogadott szabályokkal. Mert a botrányhatás is egyfajta művelet. Ám aki él vele, az gonosztevő, mert személyi előny kedvéért a közös kincset tartalmazó edényt töri össze. Hogy a magáét elmondhassa, tönkresilányítja embertársai kifejezési lehetőségeit, hasonlóan ahhoz, aki felgyújtja az erdőt, hogy lásson. És aztán másoknak nem marad más, csak a hamu. És ha hozzászoktam a hibás mondatszerkesztéshez, azontúl már megbotránkoztatni sem vagyok képes, képtelen vagyok hatni a nem várt fordulattal. Ugyanakkor a régi stílus szépségével sem tudom magamat kifejezni, mert üressé tettem a szokás kialakította formákat, mindazokat a jeleket, szemhunyorításokat, az egész hallgatólagos megegyezést, az egész rendkívül lassan kidolgozott jelrendszert, amelynek segítségével még a legárnyalatnyibbat is át tudtam adni magamból másoknak. Gondolataim megformálása közben elfogyasztottam az eszközömet. És a többi emberét.
Ugyanígy van ez a gúnnyal is, ami nem az ember, hanem a szellemi lustaság terméke. Mert kormányzómat, aki tekintélyt parancsoló és tisztelt férfiú, nevetségessé tettem azzal, hogy szamárhoz hasonlítottam, és a megfogalmazás merészsége mindenkire a meglepetés erejével hatott. Ám elkövetkezik egy nap, amikor e két fogalmat: szamár és kormányzó, már oly szorosan összekapcsoltam, hogy amikor valóban belső meggyőződésemet fejezem ki, senki sem nevet. És leromboltam egy társadalmi rangsort, egy felemelkedési lehetőséget, termékeny becsvágyakat, a nagyság eszményképét. Elfogyasztottam azt a kincset, amelyből éltem. Kifosztottam egy csűrt, szétszórtam a magvakat. A hiba, az árulás abban áll, hogy azért tudtam felhasználni kormányzómat azzal, hogy lehetetlenné tettem, mert mások előttem tekintélyt adtak neki. Alkalmat kínáltak arra, hogy kifejezzem magamat. Én pedig arra használtam fel ezt az alkalmat, hogy tönkretegyem. Tehát árulást követtem el.
Az azonban, aki szigorú pontossággal ír, és úgy alakítja eszközét, hogy gondolatai hordozójává tegye, használat közben tovább élesíti a fegyverét, és ily módon fogyasztja ugyan, de egyúttal gyarapítja is a tartalékait. És azt, aki minden nehézség és minden keserűség ellenére szavainak az igazságával uralkodik népén, és miközben felhasználja, egyúttal gyarapítja hitelét, végeredményben jobban fogják követni háború idején. És aki a nagyságba vetett hitet alapozza meg, azt az eszközt kovácsolja, amelyet holnap fog felhasználni.
Ezért kérettem magamhoz a tanítókat, és mondottam nekik:
,,Nem az a feladatotok, hogy megöljétek az embert az ő gyermekeiben, sem az, hogy hangyát csináljatok belőle a hangyaboly számára. Mert engem nem érdekel, mennyire érzi magát boldognak az ember. Engem az érdekel, hogy milyen mértékben ember. Nem az a legfontosabb számomra, vajon boldog lesz-e az ember, hanem az, hogy milyen ember lesz boldog. És nem törődöm az istállóban élő baromhoz hasonló, jóllakott helybenülők gazdagságával.''
,,Ne halmozzátok el az embereket üres formulákkal, hanem olyan képekkel, amelyek rendszereket hordoznak magukban.''
,,Ne töltsétek meg a fejüket holt ismeretekkel. Hanem tanítsátok meg őket stílusra, hogy meg tudják ragadni az igazságot.''
,,Ne ítéljetek képességeikről ilyen vagy olyan irányban tanúsított, látszólag könnyű felfogásuk alapján. Mert az jut legmesszebb, és az aratja a legtöbb sikert, aki a legtöbbet dolgozott önmaga ellen. Mindenek előtt tehát a szeretetre ügyeljetek.''
,,Ne helyezzétek a súlyt a használatra. Hanem az ember alkotására, avégből, hogy híven és becsületben gyalulja a deszkáját, és akkor jobban fogja gyalulni.''
,,Tanítsátok tiszteletre, mert a gúnyolódás a tehetségtelen tulajdonsága és az arcok elfeledése.''
,,Küzdjetek az embernek az anyagi javakhoz való kötődése, ellen. És alapítsátok meg az embert az ő gyermekében azzal, hogy mindenekelőtt a maga elcserélésére tanítjátok meg, mert csere nélkül nincs egyéb, mint kiszikkadás.''
,,Tanítsatok elmélkedésre és imádságra, mert a lélek ettől tágul. És a szeretet gyakorlására. Mert ki helyettesítené azt? És a magunk szeretete a szeretet ellentéte.''
,,Mindenekelőtt büntessétek a hazugságot és az árulkodást, amely, igaz, hasznára válhat az embernek és, látszólag, a közösségnek. De egyedül a hűség alkot erősségeket. Mert nem létezik hűség csak az egyik táborban, s a másikban nem. Aki hűséges, az mindenkor hűséges. És nem hűséges az, aki el tudja árulni vele dolgozó társát. Nekem erős városra van szükségem, és ennek erejét nem az emberek megromlására alapítom.''
,,Tanítsatok a tökéletesség szeretetére, mert minden mű haladás Isten felé, és csupán a halálban fejeződhet be.''
,,Főleg ne tanítsatok megbocsátásra vagy felebaráti szeretetre. Mert helytelenül értelmezhetnék őket, és aztán nem lennének egyebek, mint a gyalázkodás vagy a fekély tisztelete. Hanem tanítsátok mindenki csodálatos együttműködését az összesen és az egyesen át. Akkor seborvosom majd sietve halad át a sivatagon, hogy helyre tegye napszámosom térdét. Mert itt egy hordozó eszközről van szó. És mind a kettejüknek ugyanaz a vezetője.''
Mert én mindenek előtt a vedlés és az önmegváltoztatás nagy csodáját figyeltem. Mert élt a városban egy leprás.
,,Nézd csak, mondotta atyám, a feneketlen mélységet.''
És kivezetett városából egy sovány és piszkos mező széléhez. A mező körül volt kerítve, a közepén egy alacsony épület emelkedett, s abban lakott a leprás, elkülönítve a többi embertől.
,,Te azt hiszed, mondotta atyám, hogy most üvöltve sírja el kétségbeesett helyzetét? Figyeld csak, amikor előjön, és lásd, hogyan ásít.''
,,Sem jobban, sem kevésbé, mint az, akiben meghalt a szeretet. Nem jobban és nem kevésbé, mint akit tönkretett a számkivetés. Mert mondom neked: a számkivetés nem gyötör, hanem elkoptat. A számkivetett már csak ábrándokból él, és pontozatlan kockákkal játszik. És az sem számít, ha felveti a pénz. Immár nem egyéb, mint a holtak országának fejedelme.''
,,A szükség, mondotta atyám, lásd, ez a mi menedékünk. Nem játszhatsz üres kockákkal. Nem elégülhetsz ki álmaiddal, azon egyszerű oknál fogva, mivel álmaid nem állják ki a valóság próbáját. Az ifjúkor üres álmodozásaitól feltüzelt seregek kiábrándító látványt nyújtanak. Hasznos az, ami neked ellenáll. És ennek a leprásnak a szerencsétlensége nem az, hogy elrothad, hanem az, hogy semmi sem áll neki ellen. Mert be van zárva, s ott tesped a készletein.''
A városbeliek néha kijöttek megbámulni a leprást. Úgy gyülekeztek a mező körül, mint azok, akik egy hegycsúcs megmászása után a vulkán krátere fölé hajolnak. Elsápadnak, amikor hallják lábuk alatt hogyan készül böfögéseire a földgolyó. Szóval úgy szorongtak a leprás telke körül, mintha valami titokzatos dolgot láttak volna. Pedig nem volt ott semmiféle titokzatosság.
,,Ne ringasd magadat ábrándokban, mondotta atyám. Ne képzeld magad elé kétségbeesését, hogyan tördeli álmatlan éjjelein a karjait, ne képzeld el haragját Isten, önmaga vagy az emberek ellen. Mert nincs más benne, csupán egyre növekvő eltávolodás mindentől. Mi köze lehetne még az emberekhez? Szemei folynak, karjai, mint az ág, lehullnak. A városból nem jut el hozzá más, csupán egy távoli szekérsor zöreje. Az élet már csak valami ködös színjátékkal élteti. És egy színjáték semmi. Csupán azzal élhetsz, amit átalakítasz. Nem azzal élsz, ami úgy van benned elraktározva, mint valami raktárban. Ez itt akkor élne, ha lovai közé csaphatna, köveket hordhatna, és kivehetné részét a templom építéséből. De mindent megadnak neki.''
Azonban egy szokás alakult ki. A lakosok nap mint nap kijártak hozzá, és a nyomor okozta felindulás hatása alatt különféle adományokat dobáltak át neki a kerítés karói felett. Úgy el volt látva mindennel, kiöltözve, kicsicsázva, mint valami bálványkép. A legjobb ételekkel traktálták. Sőt, ünnepnapok alkalmával még zenéltek is a tiszteletére. Ám ha ő rá volt is szorulva mindenkire, őrá senkinek sem volt szüksége. Mindene megvolt, ami csak kellett neki, ő viszont semmit sem tudott nekik nyújtani.
,,Akárcsak azok a fából faragott bálványképek, mondotta nekem atyám, amelyeket az emberek mindenféle ajándékkal elhalmoznak. És amelyek előtt ott égnek a hivők mécsesei. És árasztják illatukat az áldozatok. És hajuk drágakövekkel ékes. Én azonban mondom neked, a tömeg, amelyik bálványképei lába elé szórja arany karkötőit és drágaköveit, ezáltal gyarapszik, míg a fakép fakép marad. Mert semmit sem alakít át. Már pedig élni egy fának azt jelenti, hogy virágokat gyúr a földből.''
És láttam, amint a leprás kilépett odújából, és végighordozta rajtunk halott tekintetét. Érzéketlenebb volt a zajra, amely pedig gyönyörködtetni igyekezett őt, mint a tenger hullámaira. Elszaladt tőlünk, és immár megközelíthetetlen volt. És ha valaki a tömegből szánalmát nyilvánította, réveteg megvetéssel bámult rá... Mint aki nem vállal közösséget senkivel. Akinek csömöre van ettől a semmire sem kötelező játéktól. Mert ugyan mit ér az a szánalom, amely nem vesz karjára, hogy elringasson? És megfordítva, ha valami állati ösztön még haragra gerjesztette amiatt, hogy látványossággá, piaci mutatvánnyá vált - igazából nem is mély haragra, hiszen mi már nem tartoztunk az ő világába, olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik a medencében lassan körbeúszó pontyot figyelik -, ugyan mit számított nekünk az ő haragja, hiszen mit jelent a harag, ha nem tud ütni, és csak üres szidalmakat szór a levegőbe? Ezért az volt a benyomásom, hogy bősége mindenből kifosztotta. És eszembe jutottak a délen élő leprások, akik a leprásokra hozott törvényeket kihasználva sarcolták az oázisokat lovuk hátáról, amelyről nem volt joguk leszállni. Botra akasztva nyújtották koldustálkáikat. És gonosz tekintettel néztek, de senkit sem láttak, mert a boldog arcok immár nem jelentettek egyebet számukra, mint vadászterületet. És miért is bosszantotta volna őket egy olyan boldogság, amelyik éppoly idegen az ő világuk számára, mint az erdei tisztáson nesztelenül játszadozó állatfiókák boldogsága. Szóval hidegen, szinte nem is látva, szegeződött tekintetük az emberekre. Aztán lassan a bódék elé léptettek, és csak úgy a nyeregből odanyújtották madzagra kötött kosarukat. És türelemmel várták, hogy a kereskedő megtöltse. Komor, félelmetes türelemmel. Mert mozdulatlanságukban már csak a betegség lassú tengődését jelentették számukra. A rothadás kemencéjét, olvasztótégelyét, lombikját. Számukra ők már csak a betegség átkelő helye, bajvívó pályája és háza voltak. De mit vártak? Semmit. Mert az ember önmagában semmit sem vár, hanem csak egy másiktól. És minél csökevényesebb a beszéded, annál durvábbak az emberekhez fűző kötelékek, annál kevésbé ismerkedhetsz meg a várakozással és az unalommal.
De mit is várhattak volna tőlünk ezek az emberek, akik oly tökéletesen el voltak tőlünk vágva? Nem vártak semmit.
,,Lásd, mondotta atyám: még ásítani sem képes. Mindenről lemondott, még az unalomról is, ami az emberek várása.''
Így értettem meg, hogy az emberek mindenek előtt boldogtalanok. Az éjszaka olyanná lett, mint egy hajó, amelybe Isten bezárja vezető nélküli utasait. És az a gondolatom támadt, hogy különbséget teszek az emberek között. Mert mindenek előtt a boldogságot vágytam megérteni.
Megkondíttattam a harangokat. ,,Álljanak ide azok, akik tökéletesen boldognak érzik magukat.'' Mert a boldogságot úgy érzi magában az ember, mint valami csupa íz gyümölcsöt. És láttam egy asszonyt, két kezét a keblére szorította, előre hajolva, mint aki tele van. És a jobb oldalamra álltak. ,,Jöjjenek ide, mondottam, a boldogtalanok.'' És értük is megkongattattam a harangokat. ,,Álljatok a bal oldalamra'', mondottam nekik. És miután így jól elválasztottam őket egymástól, igyekeztem megérteni őket. És azt kérdeztem magamban: ,,Honnan származik a baj?''
Mert én nem hiszek a számolás tudományában. Sem az aggódást, sem az örömöt nem lehet szorozni s ha csupán népem egyetlen tagja szenved, szenvedése éppolyan nagy, mint az egész népé. De ugyanakkor rossz dolog, ha ez az ember nem áldozza fel magát népe szolgálatában. Ugyanígy az öröm is. Amikor férjhez megy a királykisasszony, az egész nép táncol. A fa formálja a virágát. De én a csúcsáról ítélem meg a fát.
Mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat. Én csendet és nyugodt életritmust kívántam népemnek. A keserű cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és e gyötrődést a hegyen. Ekkor megpillantottam alattam városom esti fényeit. Éreztem azt a végtelen hívást, amely a városból száll fel, amíg csak mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva, a bezárt ajtók mögött. És láttam, amint egymás után bezárkóztak az elsötétülő ablakok mögött, és tudtam, hogy szeretik egymást szerelemmel. De azt is, hogy utána csömörük van az élettől. Hacsak a szerelem nem cseréli el magát valami nagyobbra, mint a szerelem.
És az utolsó kivilágított ablakokon át megpillantottam a betegeket. Két vagy három rákost, akik olyanok voltak, mint az égő gyertyák. Aztán amott annak a csillagát, aki most a művével küszködik, mert nem tud elaludni, amíg nem fizette meg a dézsmát. Aztán még néhány végtelenül reménykedő de reménytelen ablakot. Mert Isten betakarította aznapi termését, és vannak, akik már sohasem térnek haza.
Egyszóval voltak még néhányan, akik úgy álltak őrt az éjszakával szemben, mintha az a tenger lett volna. ,,Lám, gondoltam magamban, az élet tanúi ők a megfejthetetlen tengerrel szemben. Előőrsök. Vagyunk néhányan, akiknek virrasztanunk kell az emberek felett, akiknek felelettel tartoznak a csillagok. Néhányan még ébren vagyunk, akik Istent választottuk. A város terhével a vállunkon vagyunk még néhányan e helyhez kötöttek között, akiket kegyetlenül korbácsol a csillagokból hideg köpenyként rájuk hulló didergető szél.''
,,Vezérek, bajtársaim, íme, milyen szigorú a leszálló éjszaka! Mert a többiek, akik alusznak, nem tudják, hogy az élet nem egyéb, mint a cédrus belső változásai és megroppanásai, és fájdalmas vedlés. Vagyunk itt néhányan, akiknek hordoznunk kell helyettük ezt a terhet, állunk itt néhányan a határokon, akiket éget a bűn, és akik lassan eveznek a világosság felé, várják, mint a matróz az árbockosárban, a választ kérdéseikre, és még reménykednek a hitves visszatérésében...''
De ekkor lett előttem világos a szorongást és a buzgalmat egymástól elválasztó határ. Mert a szorongás és a buzgalom ugyanazoknak az osztályrésze. Mind a kettő a tér és a kiterjedés megérzése.
,,Tehát csak a szorongók és a buzgón tevékenykedők virrasszanak velem, mondottam. A többi hadd nyugodjon. Akik nappal alkottak, és akiknek nem hivatásuk az, hogy előőrsön álljanak...''
A város azonban álmatlanul töltötte ezt az éjszakát egy ember miatt, akinek hajnalban bűnhődnie kellett valami bűnért. Az a hír járta ugyanis, hogy ártatlan. És járőrök cirkáltak, azzal a feladattal, hogy akadályozzák meg a tömeg összeverődését, mert valami arra kényszerítette az embereket, hogy előjöjjenek házaikból és összegyűljenek.
És én azt gondoltam magamban: ,,Egyetlen ember szenvedése támasztja ezt a tűzvészt. Üszökként csóválják fejük felett a börtönében sínylődő foglyot.''
Ellenállhatatlan kényszer támadt bennem, hogy megismerjem. És elindultam a börtön felé. Zömök tömegével feketén vált ki a csillagok hátteréből. A fegyveres őrök kitárták előttem a sarkaikon lassan forduló kapukat. A falak szokatlanul vastagnak tűntek, a tetőre nyíló kis ablakokat vasrácsok védték. A tornácokon és a zárt udvarokon fekete őrszemek cirkáltak, vagy mint éji madarak riadtak fel jöttömre... És mindenütt legénységi szobák sűrű szaga, és kripták visszhangjait idéző zajok, valahányszor leejtettek egy kulcscsomót, vagy léptek hangzottak fel a köveken. És elgondolkoztam: ,,Veszedelmes lehet ez az ember, ha egy egész hegy kell az eltiprásához, holott oly gyenge, oly vézna, hogy akár egy szeg is képes kioltani az életét!''
És minden lépés, amelyet hallottam, a rab gyomrát döngölte. És az összes fal, várfolyosó, pillér őrá nehezedett. ,,Ő a börtön lelke, gondoltam magamban, folyton csak vele foglalkozva. Ő a börtön értelme, középpontja és igazsága. És mégis mit hágy látni magából? Egyetlen rongycsomót, a rácsokon keresztül, amint ott hever a priccsen talán már álomba zuhanva, ziháló lélegzettel. És lám, még ebben az állapotában is egy egész város kovásza ő. És az egyik faltól a másik felé fordulva, ő okozza ezt a földrengést.''
Kinyitották a börtönajtó kémlelőnyílását, és figyeltem. Mert jól tudtam, hogy itt valamit meg kell értenem. És láttam.
És ezt gondoltam: ,,Talán nem is kell hibáztatnia magát, legfeljebb csak az emberek szeretete miatt. De aki otthont épít magának, az formát ad a saját otthonának. Igaz, hogy minden forma kívánatos lehet, de nem mind együtt. Máskülönben nem lenne már otthon.''
,,A kőből kifaragott arc az összes elutasított arcból áll. Minden arc szép lehet. De mind együtt nem. Az ő álma bizonyára szép.''
,,Ő is, én is a hegy gerincén állunk. Ő és én, egyedül. Ma éjszaka a világ csúcsán állunk. Összetalálkozunk és egymáshoz csatlakozunk. Mert ebben a magasságban semmi sem választ el bennünket. Akárcsak én, ő is igazságot kíván. És mégis meg fog halni...''
Szenvedtem szívemben.
Ám ahhoz, hogy a vágy cselekedetté, a fa ereje ággá, az asszony anyává legyen, választani kell. És a választás igazságtalanságából születik az élet. Mert például ebbe a szép asszonyba is számtalan férfi volt szerelmes. De ő önmaga akart lenni, s ezért kétségbeesésbe taszította őket. Ami van, az mindig igazságtalan.
Megértettem, hogy minden alkotás legfőbb jellemzője a kegyetlenség.
Becsuktam az ajtót, és elindultam a hosszú folyosókon. Tele voltam elismeréssel és szeretettel: ,,Mit ér meghagyni életét rabszolgaságban, amikor nagysága a büszkesége?'' És elhaladtam a járőrök, a foglárok és a hajnali sepregetők előtt. Ezek mind az ő rabjukat szolgálták. És a zömök falak úgy őrizték foglyukat, mint az omladozó romok, amelyek az elásott kincstől nyerik értelmüket.
És még egyszer visszafordultam a börtön felé. Ott állt csillagok felé hajított koronát formázó tornyával, mint terhét cipelő hajó, minden porcikájával szolgálva, és én azt gondoltam magamban: ,,Ki viszi magával?'' Aztán, amikor már messze jártam, fáradtan, az éjszakában, ez a tátongó lőportorony...
A városbeliekre gondoltam. ,,Bizonnyal megsiratják. Dehát jó is, hogy sírnak.''
Eltűnődtem népem énekein, mendemondáin és elmélkedésein. ,,El fogják temetni. De az ember tulajdonképpen nem temet. Amit ugyanis eltemet, az vetőmag. Nekem nincs hatalmam az életen, és a rabnak egy napon igaza lesz. Én kötélvégre köttettem őt. De hallani fogom majd egyszer, hogy megéneklik a halálát. És ezt a szózatot visszhangozza majd mindenki, aki össze akarja egyeztetni azt, ami szétválik. De mit békítek majd össze én?''
,,Nekem egy bizonyos hierarchiába kell beleilleszkednem, nem pedig egyidejűleg valami másikba. Nem szabad összetévesztenem a megbékéltek boldogságát a halállal. Én boldogságra törekszem, de nem szabad elutasítanom magamtól az ellentmondásokat. El kell őket fogadnom. Ez jó, az rossz, irtózom a dolgok összekeverésétől, ami csupán gyengéknek Való szirup, és megfosztja őket férfiasságuktól, nekem azzal kell nemesednem, hogy elfogadom az ellenségemet.''
Elmerengtem ezen a táncosnőt ábrázoló maszkon. Konok, makacs, fáradt arcán. És azt gondoltam: ,,Lám, országa nagyságának idején még maszk volt. Ma viszont már csak egy üres doboz fedele. Kihalt a pátosz az emberből. Nincs számára többé igazságtalanság. Ma már senki sem szenved az ügyéért. Márpedig mit ér az olyan ügy, amelyik nem kíván tőlünk szenvedést?''
,,Az ember kapni vágyott. Hát kapott. Ez most számára a boldogság? Hiszen a boldogság a kapás fáradságos kiharcolása volt. Nézzétek a virágot nevelő növényt. Mert megalkotta virágát, most boldog? Nem, hanem vége van. És nincs immár egyéb óhaja, csak a halál. Mert én ismerem a vágyat. A munka szomjúhozását. A siker ízét. Aztán a pihenést. Csakhogy senki sem él ebből a pihenésből, mert a pihenés nem éltet. Nem szabad összetévesztenünk a táplálékot a céllal. Nézd ezt az embert: gyorsabban futott, mint a többi. És nyert. De a megnyert versenyből nem tudhat élni. Mint ahogy az a másik, aki élt-halt a tengerért, sem élhet örökké egyetlen, sikerrel kiállt vihar emlékén. A vihar, amelyet legyőz, csupán egyetlen karcsapás az úszásban. Kell rá következnie egy másiknak is. És a virág megteremtésének, a vihar legyőzésének, a templom felépítésének az öröme nem azonos a kész virág bírásának, a legyőzött viharnak, az elkészült templomnak az örömével. Önmagát csapja be, aki azt reméli, annak a szolgálatában leli majd örömét, amit előzőleg elítélt, és ő, a harcos, az otthonhoz ragaszkodók örömeiben találja meg a maga örömeit. Igaz, a harcos látszólag azért verekszik, hogy azt szerezze meg, ami az otthonülőt táplálja, de nincs joga kiábrándultnak éreznie magát, ha aztán maga is otthonülővé válik: színlelt annak az elkeseredése, aki azt magyarázza neked, hogy a kielégülés örökké kisiklik a vágy karjai közül. Mert ha így van, akkor az az ember rosszul választotta meg vágya tárgyát. Azt állítod, hogy amit szüntelenül kergetsz, szüntelenül távolodik tőled... Mintha a fa így panaszkodnék: »Megtermem virágomat, és lám, maggá lesz, a mag fává, aztán a fa ismét virággá...« Te is kiálltad a vihart, és viharod nyugalommá vált, de a te nyugalmad csak új vihar készülődése. Mondom neked: nincs Istentől adott amnesztia, amely megkímél téged attól, hogy megvalósulj. Szeretnél lenni: de csak Istenben leszel. És miután lassan megvalósultál, tetteiddé váltál, majd betakarít a csűrébe, mert ne felejtsd el, lassan születik meg az ember.''
,,Így vált üressé az életük, mert azt hitték, hogy már elegük van, hogy mindent megkaptak, és mert megálltak az úton, hogy - amint mondani szokták - élvezzék a készleteiket. Mert készlet nincsen. És én ezt tudom, hiszen nagyon sokáig magam is beleestem abba a csapdába, amibe velem együtt oly sokan, tudván, hogy azt a lényt, akit valahol más tájon neveltek és illatosítottak csodálatos füvek olajával, meg tudom magamnak szerezni. És szerelemnek neveztem ezt a mámort. Úgy éreztem, meghalnék szomjan, ha az a lány nem lehet az enyém.''
,,Egyszóval hét országra szóló ünnepségek között zajlott le az eljegyzés, s a szerelembe vetett hit valósággal megszépítette az egész népet. Kosárszámra hintették elénk a virágot, az illatszereket, és égettek el rengeteg férfiverítékbe, vérbe és szenvedésbe került gyémántokat, amelyek úgy préselődtek ki a tömegből, mint egyetlen csepp illatos olaj szekérnyi virágból, és nem is kérdezve maguktól miért, mindenki erején felül pazarolta magát a szerelemben. Ő azután, a gyenge fogoly, ott ült teraszomon, szélben lebegő lepleibe burkolózva. Én meg, a férfi, a győztes harcos, azt hittem, végre elnyertem hadakozásom jutalmát. És akkor, amint ott álltam vele szemben, hirtelen nem tudtam, mivé legyek...
»Galambom, mondottam neki, gerlicém, karcsú lábú gazellám...«, mert az ajkamra toluló szavakkal igyekeztem megragadni a megragadhatatlant! Az pedig úgy olvadt el, mint a hó. Mert az ajándék, amit tőle vártam, nem volt semmi. És kiáltva szólítottam: »Hol vagy?« Mert nem leltem sehol. »Hol van hát a határ?« És sánc és bástya lettem. Városomban örömtüzek égtek a szerelmet ünnepelve. Én pedig egyedül szörnyű pusztaságomban néztem őt, amint ott aludt ruhátlanul. »Nem jó zsákmányt választottam, rossz irányba futottam. Nagyon gyorsan menekült előlem, mire én megállítottam hogy foglyul ejtsem... Ám alig fogtam el, már nem is volt többé...« De megértettem a tévedésemet is. Én a futásért futottam, és oly balgán viselkedtem, mint az az ember, aki korsaját megmerítve a szekrénybe zárta azt, mert szerette hallgatni a források csobogását...''
,,De ha nem érlek utol, akkor úgy építlek fel, mint a templomot. Építlek a fényben. És hallgatásod magába zárja a mezőket. És szeretni tudlak túl magamon és túl rajtad. Dicsőítő énekeket költök, hogy magasztaljam szépséged hatalmát. És melyekből a világ néz rám, szemeid lecsukódnak. Bágyadtan pihensz karjaim között, mint egy város. Nem vagy egyéb, mint Istenhez való emelkedésem egyik lépcsőfoka. Arra teremtettek, hogy elégettessél, konszumáltassál, nem pedig hogy visszatartassál... És nemsokára már sír is a palota népe, az egész város hamuba öltözik, mert magam mellé vettem ezer fegyverest, kiléptem a város kapuján, és elindultam a sivatag felé, mert nem leltem meg a boldogságot.''
Már mondottam neked: ,,Egyetlen ember fájdalma felér az egész világ fájdalmával. És egyetlen asszony szerelme, mégoly ostoba legyen is ez az asszony, nyom annyit, mint a Tejút és összes csillaga. Úgy szorítlak karjaimba, mint hajómat a bordái. Ezért sík tengerre szállásom: a szerelem félelmetes hajója...''
Így ismertem meg hatalmam korlátait. De ezekben a korlátokban egyúttal kifejezésre is jut az én hatalmam, mert én csak azt szeretem, ami ellenáll nekem. A fának vagy az embernek a lényege az, hogy ellenáll, hogy kitart. Ezért hasonlítottam üres ládák fedeléhez a konok táncosnőarcokat ábrázoló domborműveket, amelyek maszkok voltak, amikor még a konokságot, a belső küzdelmet és a költészetet - a vívódások lányát - takarták. Szeretem azt, aki ellenállásában, kitartásában mutatja meg magát, aki bezárkózik és hallgat, aki keményen és összeszorított ajakkal tart ki a kínok között, akit nem tör meg se kínhalál, se szerelem. Aki igazságtalan, de inkább nem szeret. Tégedet, aki félelmetes, örökre bevehetetlen bástya vagy...
Mert gyűlölöm a könnyen elérhetőt. És nem ember, aki nem áll ellen. Legfeljebb hangyaboly, amelyben már nincsen Isten. Kovásztalan ember. És ez a csoda jelent meg előttem börtönömben. A csoda, mely erősebb, mint te, mint én, mint mi mindnyájan, mint a börtönőreim, felvonó hídjaim és bástyáim. Ez az a talány, amely gyötört, ugyanaz, mint a szerelemé, amikor mezítelenül tartottam őt karjaim fogságában. Nagysága, de ugyanakkor kicsinysége is az embernek, mert az embert én hitében, nem pedig lázadása kevélységében tudom nagynak.
Így értettem meg, hogy az ember nemcsak akkor nem érdemel figyelmet, ha képtelen az áldozatra, a kísértésekkel szemben való ellenállásra és a halál elfogadására - az ilyen ember formátlan -, hanem akkor is, ha a tömegbe beleolvadva, általa irányítva engedelmeskedik a tömeg törvényeinek. Mert egyformán érvényes ez a vadkanra vagy a magányos elefántra meg a hegycsúcsra felhágott emberre; és a tömegnek az a kötelessége, hogy mindenkinek módot adjon a hallgatásra, ne zavarja meg csendjében azért, mert gyűlöli azt, ami hasonlít a hegy fölé magasodó és felette uralkodó cédrusra.
Aki elém áll, és szavaival akarja megragadni, logikus előadásban próbálja kifejezni az embert, az én szememben ahhoz a gyermekhez hasonló, aki az Atlas lábához telepedve vedrével, lapátjával akarja elhordani a hegyet. Az ember az, ami, nem pedig az, amit a szavak fejeznek ki. Persze, igaz, minden emberi tudat célja kifejezni azt, ami van, ám a kifejezés nehéz, lassú, kacskaringós művelet - és a tévedés éppen abban áll, hogy azt hisszük, amit nem lehet szavakkal kimondani, az nincs is. Mert számunkra kimondani és felfogni egyet jelent. Csakhogy csekély az embernek az a része, amit mind a mai napig fel tudtam fogni belőle. Nos, amit az egyik napon felfogtam, létezett már előző nap is, és magamat csapom be, ha azt képzelem, hogy amit nem vagyok képes kifejezni az emberből, nem is érdemli meg a vele való foglalkozást. Mert a hegyet sem fejezem ki, hanem csak jelzem. De összetévesztem a jelzést és a megragadást. Én annak jelzek, aki már ismer valamit, ám ha ugyanez az ember nem ismerné, hogyan tudnám közölni vele a hegyet omladozó kövekkel szegett szakadékaival, levendulás lejtőivel, csillagok közt elvesző csipkés ormával?
Én tudom, mikor nem lerombolt erőd ez a lány, mikor nem tehetetlen bárka, amelynek a kötelét kedvére oldhatja le az ember vasgyűrűjéről, s vezetheti, ahová neki tetszik, hanem csodálatos élet a maga belső gravitációs törvényeivel és az olajozottan forgó csillagvilág csendjénél is fenségesebb csendjével.
Így kezdődött el bennem a fő vita: csodálni az engedelmes és ugyanakkor megalkuvást nem ismerő embert, aki bizonyságot tesz magáról. Mert meg tudtam ugyan érteni a problémát, de képtelen voltam megfogalmazni. Mert akiket a legszigorúbb fegyelem irányít, és egyetlen intésemre vállalják a halált, akiket valósággal megdelejez a hitem, de úgy megedződtek már fegyelmezettségükben, hogy szemtől szemben szidalmazhatom és meghunyászkodásra kényszeríthetem őket, akár a gyermeket, ha eljő a nagy kaland és ellenségbe ütköznek, acélos edzettségről, nagyszerű harci szenvedélyről, halált kihívó bátorságról tesznek bizonyságot...
Megértettem, hogy ez nem egyéb, mint ugyanannak az embernek a két oldala. És hogy az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésből, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem ad fel magából semmit, akit összezúzhatok a malomkő alatt, de akiből képtelen vagyok akár egy cseppjét is kipréselni a titoknak, akinek a szíve legbelül oly kemény, mint az olajbogyó magja, akiről még csak fel sem tételezem, hogy akár a tömeg, akár a zsarnok meghajlásra tudná kényszeríteni, mert gyémánttá lett a szívében: mindig rejt magában egy másik arcot is. És egyszerre tud lenni meghunyászkodó, fegyelmezett és tisztelettudó, hivő és lemondó, egy mély lelkiségű fajta higgadt, jámbor gyermeke, erényeinek letéteményese...
Azok viszont, akiket szabadnak neveztem, akik mindig a fejük után mennek, és kérlelhetetlenül egyedül vannak, nem urai önmaguknak: hajók a szélcsendben, és minden ellenállásuk át nem gondolt, szeszélyes cselekedet.
Ezért én, aki gyűlölöm a nyájembert, a lényegétől kiürült, lelki haza nélküli embert, és sem mint vezér, sem mint tanítómester nem szeretem férfiúi erényeitől megfosztani, vak, engedelmes hangyákká változtatni népemet, megértettem, hogy ha kényszert alkalmazok, azzal életet tudok, életet kell öntenem bele, nem pedig romlásba döntenem. És hogy szelíd viselkedése a templomomban, engedelmessége és másoknak nyújtott segítsége nem elkorcsosultság jele, mert egyedül az ilyen ember képes sarokköve lenni országom határainak. Mert semmit sem kell magunktól várnunk, hanem egyedül csak az embernek emberrel való együttműködésétől...
Így tévesen ítélném meg azt az embert, akire most bástyáim súlya nehezedett, strázsáim vigyáztak, és akit akár keresztre feszíttethettem anélkül, hogy hitét megtagadná, mert hóhéraim fogói is csupán megvető mosolyt préselnének ki belőle, ha viselkedéséből csak mindenáron való ellenszegülést olvasnék ki. Mert ereje másféle hitből származik, van neki egy érzelmeket rejtő másik arca is. Egy másik képe, az olyan emberé, aki leül, és kezét gyermekin bizakodó mosollyal a térdén nyugtatva hallgat, és vannak emlők, amelyek érte adták tejüket. Ilyen az az asszony is, aki tornyomba zárva fel-alá járkál a láthatár kalitkájában, akit nem lehet sem megerőszakolni, sem megérteni, és aki soha sem fogja kimondani a tőle kért szerelmes szót. Mert egyszerűen más vidék, más tűzvész, távoli néptörzs gyermeke, csordultig tele a maga hitével. És ha nem térítem meg, nem lesz mód elérnem hozzá.
Mindennél jobban azokat gyűlölöm, akik nincsenek. Ebfajzat, szabadnak képzeli magát, mert szabadon változtatja véleményét, árulja el hitét (és hogyan is tudnák az ilyenek, hogy árulást követnek el, hiszen önmaguk bírái?). Mert szabadon csalnak, szabadon szegnek meg esküt és tagadnak meg hitet, de elég megmutatnom nekik a vályút, ha éhesek, hogy egyszerre véleményt változtassanak.
Ilyen volt eljegyzésemnek és a halálraítéltnek az éjszakája. És így értettem meg a létet. Őrizzétek meg emberségteket, legyetek állandók, mint a hajótőke, s amit a külvilágból vesztek, változtassátok magatokká, ahogyan azt a cédrus teszi. Én vagyok a keret, a vasszerkezet és a teremtő aktus, amelyből születtek, és most, mint ahogyan az óriásra nőtt fa a maga lombsátrát növeli, nem pedig másik fáét, formálja tű- vagy lombleveleit, a magáét és nem másikét, nektek is növekednetek és szerveződnötök kell...
De mindazokat csőcseléknek nevezem, akik más tetteiből élősködnek, kaméleonként máshoz alkalmazkodnak, szeretik azt, akitől ajándékot kapnak, élvezik a tapsot, és a tömegek tükrében ítélik meg magukat: mert az ilyeneket nem lehet megtalálni, nem zárulnak kincseikre, mint a citadella, nemzedékről nemzedékre nem adják tovább egymásnak a jelszót, hanem úgy hagyják felnőni gyermekeiket, hogy nem gyúrják őket emberré. Azok pedig úgy tenyésznek a világon, mint gomba a fán.