Az Istenben való elmélyedés védelmében (21)

Kérdés: Vannak, akik azt állítják, rossz úton járunk, mivel lelkünket testünkbe kívánjuk zárni. Testünkből – mondják – feltétlenül ki kellene szabadítanunk lelkünket. Írásaikban ezért kemény ítéletet mondanak rólunk, hogy noviciusainknak azt tanácsoljuk: figyelmüket önmagukra irányozzák, lelküket pedig lélegzetükön uralkodva, önmagukba vezessék vissza. A lélek, mondják, nem válik el a bensőnktől. Hogyan vezethetünk vissza magunkba valamit, kérdik, ami nem különálló, hanem belsőleg hozzánk tartozik. Azt is hozzáfűzik, hogy némelyek közülünk állítólag azt beszélik, a kegyelem légzés útján volna befogadható. Jól tudom, hogy ez rágalom, s nem is hallottam ilyesmit soha a mi köreinkben. Alávalóság, ami nem különbözik a többitől. Aki eltorzítja a tényeket, annak nem esik nehezére újakat kitalálni.

Magyarázd meg hát, Atyám, mire való a sok fáradság, hogy lelkünket önmagunkba vezessük; s rosszul cselekszünk-e, midőn testünkbe kívánjuk zárni?

Felelet: Testünk önmagában korántsem rossz, természeténél fogva jó. Csak a hús-test vágyának lelkét, s a bűn által megszentségtelenített testet ítélhejtük el. A rossz nem a testből ered, hanem attól, aki a testben lakik. A rossz nem onnan ered, hogy a lélek a testben lakik, hanem abból, hogy tagjainkban a lélek törvényével ellentétes törvény hat. Azért küzdünk a bűn törvénye ellen, azért űzzük el a testből, hogy kiterjesszük benne a lélek hatalmát. Ettől az uralomtól reméljük, hogy a szellem minden ereje lelkünk minden képességében megszilárdul, sőt, a test tagjaiban is. Adjuk meg mindennek ami megilleti. Az érzékeknek adjuk meg a rendezett természetüket, s tevékenységük határát. A szellem törvényének ezt a működését nevezzük mérsékletnek. Belső világunk szenvedélyével nagyszerű magatartásra törekszünk: a szeretetre. S figyelembe kell még vennünk az értelem oldalát is. Ennek megnemesítésére úgy igyekszünk, hogy mindentől eltávolodunk, ami megakadályozza az értelem Istenhez emelkedését. A lelki törvénynek ezt a részét nevezzük lelki józanságnak.

Aki a mérséklet által ura testének, felindulásra való hajlamát és bírvágyát pedig a szeretet által erény-gyakorlássá alakítja, aki tehát végülis imádsága révén uralkodó lelket ajánl fel Istennek, az befogadja és önmagában szemlélheti a tiszta szíveknek ígért kegyelmet. Az Apostol ezt mondja: “A sötétségből támadjon világosság! Isten a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon nekünk. E kincsünket azonban cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2Kor 4, 5-6). Ha tehát lelkünket megtartjuk testünk bensejében, vétkezünk-e a Szentlélek emelkedett igéi ellen? Bensőnk különféle erőkkel rendelkező létező, a test pedig ennek éltető eszköze. Az a lelki erő, amelyet értelemnek nevezünk, különböző eszközök által hat.

Gondolta-e valaha is bárki, hogy a lélek székhelye a körmökben, a szempillákban, az orrban vagy az ajkakon van? Mégis mindenki tudja, hogy bennünk lakik. A felfogások csak attól kezdve mutatnak eltérést, amikor arról van szó, hogy megnevezzük a belső szervet, amelyben a lélek lakik. Némelyek azt vélik, a lélek székhelye az agy, amelyben úgy lakik, mint vár a hegytetőn. Mások a test középpontjában nyugvó szívet jelölik meg. Nekünk az a szilárd meggyőződésünk, hogy benső voltunk nem úgy lakik bennünk, mint valami edényben, hiszen testetlen, de nem is rajtunk kívül, hanem úgy egyesül a testtel, hogy a szív és a tagok számára szüntelenül jelen van.

Szívünk tehát a gondolkodó lélek székhelye. Legelőkelőbb testi eszköze. Ha éberen, feszült lelki figyelemmel szeretnénk uralkodni lelkünk felett, adódnék-e helyesebb út, mint lelkünk befelé kormányzása? Összeszedetté tesszük, hiszen külső érzéki benyomásai révén kifelé csapongana el; s befelé, a szívhez vezetjük: a gondolatok lakhelyéhez. Makáriosz is ezt az utat mutatja nekünk, midőn azt mondja, oda kell irányítani pillantásunkat, oda kell néznünk, ahová a kegyelem bevési a Szentlélek törvényét. Hova tehát? A vezető eszközhöz, a kegyelem trónjához, a szívhez, mert itt található lelkünk, és annak minden gondolata. Ebből megismerheted, hogyan kell mindannak, aki elszánta magát az éberségre és az Istenben való elmerülésre, lelkét visszavezetnie testébe, s főként teste középpontjába, amelyet szívnek nevezünk.

Ha Isten Igéje érvényes, hallgasd hát meg: “Mivel Isten fiai vagytok, Fia Lelkét árasztotta szívünkbe Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya!” (Gal 4, 6). A másik ige pedig így hangzik: “Isten Országa bennetek van.” (Lk 17, 21). Nem zárja-e ki tehát magát Isten országából az, aki tudatosan igyekezett megengedni lelkének, hogy kifelé törekedjék? Ismerd fel továbbá, hogy ha valaki harcolni akar a bűnök ellen, és el akarja érni az erényt, annak jutalmát, s a lelki értelmet, el kell vezetnie lelkét testének bensejébe, önmagába. Ha a léleknek szabad utat engedünk, nemcsak érzéki gondolatok által, hanem magával a testtel is úgy, hogy az csupán külső szemlélőként, mint színházat nézi a lélek küzdelmét, azt jelentené ez, hogy behódolunk a tévedésnek. Lelkünket azonban nemcsak a testre és a szívre irányozzuk, hanem önmagunkra is. Természetesen állíthatjuk azt is, hogy a lélek nem megosztott, hanem egységes. Akik ezt mondják, nem akarják belátni, hogy a lélek lényege és működésének módja - két különböző dolog. Azt azonban nem hisszük, hogy ilyen ostobák lennének - épp ezért nem mentesek a tudatos kétszínűségtől. Nyíltan kimondva: rágalmazók. Azt válaszolom nekik: a lélek nem cserélhető össze a szemmel, amely minden más tárgyat lát, önmagát kivéve. A lélek vele szemben – Dionysios kifejezését használva – önmagát átfogó mozdulattal viszi véghez a külső tetteket. Megragadja önmagát, önmagán keresztül műveli az aktust, mely által önmagát ismeri meg. Ez pedig az értelem legelőkelőbb, leglényegesebb aktusa, amelyben az értelem bizonyos pillanatokban túllép önmagán, hogy Istennel egyesüljön.

Szent Vazul szerint az a lélek, amely nem ömlik kifelé, önmagához jut, és biztos úton emelkedik Istenhez. A tévedés és a hazugság atyja azonban, aki nem szűnik eltántorítani az embert a helyes útról, társakat keres. Sajnos igaz, hogy vannak emberek is, akik hasonló vonásokat mutatnak, és más embereket, kiváltképp a leki élet magasabb fokán állókat, az Istenben elmerülteket, arról akarják meggyőzni, hogy jobb ha az imádság alatt a testen kívül időzik a lélek. Mindezt azonban úgy cselekszik, hogy közben megvetik Lépcsős Szent János világos tanítását. Ô azt mondja, hogy az Istenben elmerült ember olyan lény, aki igyekszik a testetlent befogadni a testbe. Lelkiatyáink, akik előttünk éltek, mind ugyanígy tanítottak.

Láthatod, kedves testvérem, hogy értelmes lelki megfontolások győznek meg bennünket róla: ha csakugyan belső emberek, igazi szerzetesek szeretnénk lenni, szükségképpen testünk bensejében összegyűjtve kell megtartanunk lelkünket. Semmiképp sem helytelen tehát figyelmeztetni a noviciusokat, hogy önmagukra ügyeljenek, s közben lélegzetükkel lelküket maguk fölé irányítsák. Melyik értelmes ember akarná lebeszélni bozonyos lelki összeszedettségre vezető gyakorlatok alkalmazásáról azt, aki még nem jutott el az önmagában való elmélyedésre? Mégis tény, hogy azoknál, akik első ízben lépnek a lelki harcmezőre, a lélek nem annyira összeszedett, mint inkább szétszórt, s óriási erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megtörjük ellenállását. Ezért ajánlják nekik, legyenek úrrá lélegzetük fölött, azaz a belélegzett levegőt tartsák vissza egy kevéssé, s ezalatt kössék meg lelküket. Ha ezt megtartják, Isten segítségével előrehaladnak és megtisztítják lelküket, elzárják ugyanis tőle a külvilágot, és belső összeszedettségükkel birtokban tartják a lelket.

Bárki beláthatja, hogy alapvető gyakorlatról van itt szó, mégpedig annak számára, aki el akar jutni a lelke fölötti uralomra. A be- és kilégzés lassacskán elvezet a lélek önmagába téréséhez. Meg fogják tapasztalni ezt mindazok, akik gyakorolják a test nyugalmát és a lélek elmélyedését. Valóban a lélek szombati nyugalmának ünnepe lesz ez számukra. Tartózkodnak minden testi tevékenységtől, és lehetőség szerint minden mozdulatot és váltakozó cselekvést visszaszorítanak. Az emberi benső megismerő-képességei az összes érzék-tevékenységgel együtt uralkodnak rajtuk, röviden szólva: az egész testi tevékenységen, amennyiben ez akaratuktól függ. Viszont azokon, amelyek nem függnek tökéletes mértékben akaratunktól – például a légzésen – olyan mértékben uralkodnak, amilyen mértékben lehetséges. E hatások azután mintegy maguktól következnek be anélkül, hogy gondolnának rájuk azok, akik az Istenben való elmerülés gyakorlatában előrehaladtak. Így szükségképpen belső összeszedettségre jutnak lelkükben.

Kezdők esetében ez nem megy minden fáradság nélkül. Hallgassunk a szóra: “A türelem a lélek gyümölcse.” (Gal 4, 22). “A szeretet mindent elvisel.” (1Kor 13, 7). Nem azt tanítja-e az Apostol, hogy minden eszközt fel kell használnunk, ha el akarunk jutni a szeretetre? Nem így van-e a mi esetünkben? Akik tapasztalatot szereztek, mosolyognak azok ellenvetésein, akiknek e tapasztalatuk hiányzik. Mesteretek nem szavakra hivatkozik, tapasztalat indítja szóra. A tapasztalat ugyanis hasznos gyümölcsöt terem, és megcáfolja azok üres fecsegését, akik maguknak adnak igazat.

Egy nagy tanítás szerint az ősbűn óta külső minták szerint alakul a belső ember. Ne lenne hát a lelküket befelé irányítóknak nagy hasznára, ha tekintetüket mellkasukra irányoznák, ahelyett, hogy hagynák ide-oda kószálni? Ha az ember egész külső tartásában uralkodik magán, akkor lelke belső mozgását utánozza, s e testi uralom a lélek erejét a szívbe vonja: ez az erő a kívülre vetett tekintet miatt szétszóródott volna.

“Ügyelj önmagadra.” (Mt 15, 9) – mondja Mózes – azaz egész személyiségedre ügyelj, s ne csak erre vagy arra. Hogyan tegyük ezt? Azt felelem: a lélek által. Hiszen nincs más eszköze, mint az önmagára való éber figyelés. Mint pajzsos őrszemet állítsd az éberséget lelked és tested elé. Könnyűszerrel megszabadít majd a test és a lélek szenvedéseitől. Ne hagyd felügyelet nélkül lelked vagy tested egyetlen részét sem. Így kilépsz a belső kísértések területéről, és biztosan állsz meg majd Az előtt, Aki a veséket és a szíveket vizsgálja, hiszen előzőleg már megvizsgáltad te magad.

“Ha magunkat ítélnénk meg, nem vonnánk magunkra ítéletet” - mondja az Apostol (1Kor 11, 31). Neked is részed lesz a zsoltáros boldog tapasztalatában: “Az éjszaka nem sötét előtted, s a sötétség napvilág néked; mert egész bensőmet Te alkottad.” (Zsolt 138, 12-13). Azt is mondhatjuk továbbá: nemcsak bensőmet alkottad, hanem összes vágyaim a Te kezedben vannak. Ha testemben e vágyakozásnak egyetlen szikrája is bennemarad, Te visszavezetted eredetéhez, Hozzád szállt, Téged keresett. Mindenki, aki érzéki élvezetekben romlásra adja magát, tettével lelki vágyódásának minden erejét eltékozolja, teste hús-testté lesz: a Szentlélek nem lakhat benne. Aki azonban Istenhez emeli lelkét, az Isten szeretetében alapozza meg benső világát. Hús-teste a lélek felszállása által átváltozik, és az Istennel való kapcsolatban szellemi testté lesz: Isten szántóföldje, lakhelye. Védelmet lel az Istennel való ellenségeskedéstől, és nem törekszik többé a lélek ellenére.

Hol van hát az Alvilág lelkének bennünk felbukkanó sajátos lakhelye? Lelkünkben vagy testünkben? Abban a testben van, amely – az Apostol szavai szerint – semmi jót nem szül, ha nem uralja az élet törvénye. Ez épp elég ok arra, hogy sose hagyjuk őrizetlenül. Hogyan is juthatna másként birtokunkba, mint ezen éberség gyakorlása által, külső magatartásunkkal összekapcsolva? Ezzel megóvjuk az ellenség közeledéseitől, és elűzzük a gonosz lelkeket, főként akkor, amikor nincs még birtokunkban a lelki tudomány. Miért is ne tanácsolnánk tehát mindenkinek, aki a lelki harcnak szeretné szentelni magát – különösképpen, ha azt látjuk, hogy elegendő képessége van rá –, hogy e tartást haszonnal alkalmazza az imádságban, és így Isten jóindulatát esdje le ránk? Ez nemcsak azokkal történt meg, akik Krisztus földreszállása után éltek, hanem azokkal is, akik előtte. Illés, aki tökéletes volt Isten szemlélésében, térdére hajtotta fejét, lelkét erőteljesen összegyűjtötte magában, s így véget vetett a sok évig tartó szárazságnak (1Kor 18, 42).

Úgy tűnik, kedves testvérem, hogy azok az emberek, akikről te beszéltél, a farizeusok hibájában szenvednek. Megvetik a vámos imádságos testtartását, jóllehet az megigazulására szolgált. Sőt, másokat is befolyásolnak, nehogy a vámost utánozzák, aki “nem merte a szemét az égre emelni”. (Lk 18, 13). Ti ellenben csak kövessétek azoknak példáját, akik imádság közben önmagukra irányozzák tekintetüket. Akik a “köldöknéző” gúnynevet szájukra veszik, megrágalmazzák ellenfeleiket. Megvetik a kipróbált gyakorlatokat, s nem úgy viselkednek, mint akik jóvá akarnák tenni helytelen cselekedetüket. Nem az Istenben elmélyült élet, de nem is a igazság ösztönzi őket írásra, hanem a hiúság. Nincs bennük vágy, hogy a lelki józanságra jussanak, hanem inkább hogy attól eltávolodjanak. Tanácsaik révén csak azt érik el, hogy lerombolják ami életreszóló feladat, s megsemmisítik azokat, akik őszinte hittel közelednek hozzájuk.

Ismered Új Teológus Simeonnak és Remete Nikephorosz szerzetesnek életét és írásait! De miért is fordulnánk a múlt szentségeihez? Hiszen saját szájukkal tanították nekünk ugyanezt olyan férfiak, akiknek a Szentlélek megengedte a tanúságtétel lelkét: például Theoleptosz philadelphiai püspök, Athanasziosz pátriárka és mindenki, aki előtte és utána élt, arra bátorít bennünket, hogy ehhez a hagyományhoz ragaszkodjunk. A mai tanítók ellenben megvetik az Istenben való elmélyedést, arra törekszenek, hogy eltorzítsák, sőt megsemmisítsék. Mi azonban együtt élhettünk még néhánnyal a fent említett férfiak közül: ők voltak a tanítómestereink. Miért becsülnénk le hát őket, s tapasztalataikat, amelyeket a kegyelem és az imádság hozott meg számukra? Azokra hallgassunk talán, akiknek nincs egyéb jogcímük kioktatásunkra, mint egyéni büszkeségük? Az lehetetlen dolog, s nem is szabad, hogy megtörténjék.