Nem tudunk pontosabb adatokat Simeonról. Úgy látszik, hogy remete Nikephorosz kortársa volt. Az írások, amelyeket neki tulajdonítanak, a lelki élet mély ismeretéről tanúskodnak. Nikephorosz a 13. században élt, és minden valószínűség szerint ugyanebben a században élt Simeon is.
Az imádságnak és az éberségnek három foka van, amelyek a lelket felfelé irányítják vagy lesüllyesztik aszerint, hogy megfelelő vagy meg nem felelő időben, vagy helytelenül gyakoroljuk.
A lelki józanság és az imádság egy, amint a lélek és a test, és egyik sem létezik a másik nélkül. Kölcsönösen kiegészítik egymást. A lelki józanság úgy harcol a bűn ellen, mint hírszerző és előőrs. Ezután jön az imádság, amely éberség segítségével kirekeszti és megsemmisíti a rossz gondolatokat, mert az egyedül nem képes rá. Ôszintén szeretném mondani, hogy az éberség és az imádság az életre vagy a halálra vezető kapuk. Ha megtisztítjuk imádságunkat a lelki józanság segítségével, akkor előre haladunk. Ha mindkettőt alacsonyra értékeljük és rossz gondolatainkkal bepiszkítjuk, haszon és eredmény nélkül maradunk.
Beszéljünk először az imádság első fokáról. Aki így imádkozik, az kezét és szemét az égre emeli, és ezzel együtt lelkét is. Az Istenről gondolkodik, maga elé képzeli a menny szépségét, az angyalok karait, az eget és az igazakat. Egyszóval: imádságában összefoglal mindent, amit a Szentírásból megismert és azon Isten iránti szeretettel meggyújtja lelkét, miközben akaratát megfeszítve, tekintetét az égre irányítja. Eléri, hogy folynak a könnyei, hogy benső világa fokozatosan lángralobban és fellendül. Ezeket az élményeket isteni vigaszként fogja föl, és sóvárgása csak a gyakorlatokra irányul. Azonban ezek képzeletének jelei, mert a jó, amit nem jól tettek, ezáltal nem lesz jó.
Tegyük fel, hogy ez az ember tökéletes, elvonult remeteéletet él. Szükségképpen elveszti értelmét. Tételezzük fel, hogy ez nem következik be, így lehetetlen, hogy a gyakorlat révén eljusson az erényre és a szenvedélymentességre. Ez az a figyelem, amely még mindenkit megtévesztett, aki az érzékileg észlelhető fényt megkapta, aki jó illatot észlel, hangokat hall, és efféle jelenségei vannak. Egyesek valóban ördögtől megszállva egyik helyről a másikra terelődnek, vidékről vidékre rohannak. Mások pedig, mert nem ismerték föl, hogy az ördög a világosság angyalává változik át, a tévedéstől annyira hagyták magukat rászedni, hogy egyszer s mindenkorra javíthatatlanok és hajthatatlanok lettek. Másokat a csábító öngyilkosságba kergetett, miközben hegycsúcsról a mélységbe vetették magukat, vagy kötelet ragadtak. Ki tudná leírni az ördögi csalárdság összes csavaros útját?
Itt azt lehetne mondani, hogy egy ember, akit figyelmeztettek volna, az éberség első fokából is hasznot tudott volna húzni, így azonban haszontalan volt a lelki élete. Egyeseket – véleményem szerint – a közösségi élet óvott meg ezektől a dolgoktól.
Most beszéljünk az imádság második fokáról. A lélek kivonja magát az érzéki dolgok alól, őrizkedik a külső benyomásoktól, kordában tartja erejét, nehogy földi dolgokkal kapcsolatos hiú gondolatokhoz ragaszkodjék. Egyszer átkutatja gondolatait, majd Istennek mondott szóbeli imádságára irányítja figyelmét. Máskor megfogja gondolatait és uralkodik rajtuk, majd pedig őt magát is elfogja a szenvedély, és erőszakra van szüksége ahhoz, hogy újra magához térjen. Aki így harcol, sohasem jut el a békére, sohasem fogják a győzelmi koszorút a homlokára fonni. Ezt az embert éjszakai harcosnak kell neveznünk. Hallja az ellenség kiáltását, felfogja ütését. Azonban alig hogy felismerte az ellenséget, már nem tudja hova tért ki előle, ahogy az együtt jár az éjszakai harc természetével és céljával. Mivel csak a fejére figyel és nem a szívére, amelyből a rossz gondolatok származnak, így nem látja azokat, mert nem ismeri szívét. Mivel a heves viharok elrabolják gondolatvilágának tiszta látását, nem tud elmenekülni az ördögök, az ellenségei elől. A szerencsétlen haszontalanul pazarolja erejét, és még elveszíti jutalmát is. Eközben anélkül hogy észrevenné, a hiú dicsőség karmaiba kerül, mert figyelme képzelődés. Büszkeségében lenézi a másikat és elítéli, magát ellenben dicséri. Elvakultságában egy testvéri közösség alkalmas pásztorának tartja magát, és azt hiszi, hogy képes másokat vezetni. Így olyan vakká lesz, aki arra vetemedik, hogy világtalanokat vezessen.
Ilyen az imádság második foka. Mindannak, aki komolyan akarja biztosítani üdvösségét, itt látnia kell azt a veszedelmet, amely a lelkét fenyegeti. Ezért gyakoroljátok az éberséget. Mégis, az imádság második foka úgy múlja felül az elsőt, mint ahogy a holdvilágos éjszaka felülmúlja a sötét, csillagtalan éjszakát.
Az imádság harmadik foka valóban csodálatos, de rendkívül nehéz megmagyarázni azoknak, akik még nem tapasztalták meg. Egyszerűen lehetetlennek tartják. Azok száma, akik ismerik, nagyon csekély. Azért vannak olyan sokan akik nem ismerik, mert véleményem szerint nem is ismerik már az engedelmességet.
Az engedelmesség, ha az ember lelkiatyjának tökéletesen teljesíti, megszabadít minden meggondolatlanságtól és mindenféle ragaszkodástól. Mindenkor rábízza az ember gondjait a lelkiatyjára. Ekkor szétszakadnak a kötelékek, amelyek a világ örömeihez kötnek bennünket, bátor harcossá leszünk, és alkalmasak az imádság harmadik fokára. Ha biztos vezetőnk van, akkor biztos támaszra találunk. Ha átadjuk magunkat az Istennek és szilárd alapot vetettünk a lelkiatyához fűződő engedelmességben, úgy, hogy az ember már nem saját életét éli, nem a saját tulajdon akaratát követi, és így meghal minden földi csábítás számára, a tulajdon testének is, milyen gond tudná még nyugtalanítani? Milyen gondja lehetne még? Most tudunk az engedelmességben az imádság harmadik fokához eljutni. Megsemmisül és szétfoszlik minden álnokság és ravaszság, amit az ördög alkalmaz, hogy a lelket sokféle gondolati képe által átfonja. Az ilyen ember lelke most szabad, nyugalmat és békét talált az ördög minden ostroma elől, és bátran elűzi őket. Tiszta érzelemvilággal tud imádkozni az Istenhez. Mindazok, akik nem így kezdik, elpusztulnak anélkül, hogy valami hasznuk lett volna, de akik így kezdenek, egy valóban lelki életet kezdenek el.
Az imádság harmadik foka elvileg nem kívánja meg, hogy tekinteted az égre emeld, kitárd a kezed, hogy a gondolatokat a mennyből jövő segítség kérésére irányítsd. Ezek az első imagyakorlatok lényeges vonásai. Az imádság harmadik foka nem azzal kezdődik, mint a második, hogy a lélek figyelmét a külső dolgokra irányítjuk anélkül, hogy a belső ellenséget világosan szemügyre vennénk. Láttuk, hogy sokkal könnyebben fogadjuk a csapást, ha nem tudunk visszaütni. Megsebesülünk anélkül, hogy tudnánk hogyan; fogságba esünk anélkül, hogy ellene tudnánk állni azoknak, akik elhurcolják az embert.
Kedves testvér, ha üdvösségeden akarsz munkálkodni, akkor úgy fogj hozzá, ahogy fent leírtam. Semmire tekintettel nem levő engedelmesség után lelkiismereted szerint kell előrehaladnod. Az engedelmességen kívül azonban nincs világos lelkiismeret. Vigyázz lelkiismeretedre először az Istennel, azután a lelkiatyáddal, végül az emberekkel és a dolgokkal szemben. Az Isten előtt ne csinálj olyat, ami az ő szolgálatával ellentétben van. Lelkiatyád előtt tedd meg mindazt, amit mond neked, és még kívánságát is tedd meg anélkül, hogy valamit belőle elhagynál vagy hozzátennél. Az emberek előtt úgy viselkedj, hogy senkinek se tedd azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek. Azokban a dolgokban, amelyek testedet érintik, óvakodj minden visszaéléstől – étkezésben, ivásban és öltözködésben. Egyszóval, mindent Isten szeme előtt cselekedj, hogy lelkiismereted ne tehessen szemrehányást neked.
Miután tekintetünket szabaddá tettük az igazi éberség számára, néhány rövid és odaillő szót akarunk mondani lényeges vonásairól. Az éberség és az imádság kétségtelenül a következőkben áll: az imádságban elmerült lélek őrködik érzelemvilága fölött, és benne kimeríthetetlen pihenőhelyet talál. Belső kamráiból irányítja kérését Istenhez. Ha a lélek egyszer megízlelte, hogy milyen édes az Úr, nem hagyja el soha többé érzelmeinek otthonát. Belekapaszkodik ebbe az Igébe: “Jó itt nekünk.” (Mt 17, 4). De éles tekintettel mindig szemmel kell tartania az érzelemvilágot és el kell űznie minden gondolati képet, amelyet az ellenség létrehoz. Mindazok számára, akik még nem gyűjtöttek ezen a területen tapasztalatot és ismeretet, ez a gyakorlat fáradságos és kemény. Biztos, hogy ez a gyakorlat nehéz és egyenesen lélegzetelállító. De akik már érzelemviláguk mélységében ezt az örömöt megízlelték és megszerezték, szent Pállal együtt felkiálthatnak: “Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8, 35).
Szent atyáink jól megértették az Úr szavát: “A szívből törnek elő a gonosz gondolatok: a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás” és a másik kijelentését: “Ezek szennyezik be az embert.” (Mt 15, 19-20). Ezért figyelmeztetnek bennünket: “Előbb belül tisztítsd ki a poharat, akkor majd kívül is tiszta lesz.” (Mt 23, 26). Szerintük az erény minden más gyakorlati útjának háttérbe kell szorulnia, hogy egyedül a lélek éberségéért vívjuk harcunkat, mert meggyőződésünk, hogy vele a többi erény is könnyen gyakorolható. Egyes atyák az “érzelemvilág nyugalmának” nevezik vagy “figyelemnek”, “érzelmek őrzésének”, “lelki józanságnak” vagy a “lélek megfigyelésének”. De mindnyájan egyetértő összhangban szívük csatamezején fáradoztak, és így Isten munkáját élvezhették. Érvényes itt is, amit a prédikátor Salamon mond: “Örülj, ifjú ember, ifjúságod idején, ...menj, ahová húz a szíved.” (Préd 11, 9). Mi pedig szemrehányás nélkül és nem ítélve el szíved hajlamaitól, mondjuk: “Ha az uralkodó haragja fölgerjed ellened, ne hagyd el helyedet.” (Préd 10, 4). A “hely” szóval a szívre gondol. Urunk mondja: “Ne nyugtalankodjatok.” (Lk 12, 29). Nem kell nekünk, mint egy hulló meteornak, lelkünkkel majd ide, majd oda csapódnunk. Egy másik ige így hangzik: “Boldogok a lélekben szegények.” (Mt 5, 3). Azaz: boldogok azok, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs ezzel a világgal, akik szegények földi gondolatokban.
Amit a szent atyák az érzelemvilág éberségéről mondanak, azt mind meg fogják ismerni, akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák őket. Mindenekelőtt három dolgot kell magadévá tenned, ha nekilátsz e magasztos feladatnak. Először tökéletes gondtalanságra törekedj a megengedett és meg nem engedett dolgok miatt. Éppen ezek számára kell halottnak lenned. Másodszor szerezz magadnak tiszta lelkiismeretet, miközben védekezel szemrehányásaival szemben. Végül, szabadulj meg mindattól a szenvedélytől, amely e jelen világhoz vagy saját testedhez húz. Aztán nincs gondolati kép, képzet, amelyet nem száműz vagy nem semmisít meg Jézus segítségül hívása. A lélek az ördög iránti gyűlöletében haraggal és nagy akaraterővel űzi el lelki ellenségeit. Te Isten segítségével a lélek éberségét fogod megtanulni, mert Jézust őrzöd bensődben. Tedd azt, amit az egyik atya mond: “Ülj le csendesen a celládban, és ez mindenre meg fog tanítani.”
Kérdés: Az első és második fok, az éberség gyakorlása miért alkalmatlan arra, hogy egy szerzetest elvezessen az igazi imádságra?
Válasz: Mert nem veszik figyelembe a helyes sorrendet. Lépcsős János állította fel ezt a sorrendet, amely egy létra fokainak felel meg. Egyesek azon fáradoznak, hogy szenvedélyeiken uralkodjanak, mások pedig zsoltárokat imádkoznak. Erre fordítják idejük nagyobb részét. Ismét mások kitartással a hosszú imát gyakorolják, mások pedig elmerülnek a legmélyebb szemlélődésbe. Aki létrát akar használni, az nem felülről lefelé megy, hanem alulról fölfelé. Először az első fokot teszi meg, aztán a következőt, és egymás után a többit. Ily módon emelkedik a föld fölé, és emelkedik az ég felé. Ha felnőtt férfi krisztusi nagykorúságra akarunk eljutni, akkor kezdjünk el gyermekek módjára a létrán felmászni. A növekedés minden fokán végig kell menniök, hogy fokozatosan eljussanak a férfi érettségre és végül az aggkorhoz.
A lelkiélet fiatalsága a szevedélyek fölötti uralkodás. Ez a kezdők feladata. A lelkiélet növekedésében a második lépés a kitartó zsoltározás. Ha egyszer a szenvedélyek legyőzettek és megnyugodtak, akkor a zsoltározás és minden szóbeli imádság édességgel árasztja el a nyelvet, és értékes lesz Isten előtt. A növekedés lépcsőjén a harmadik lépés, amely az ifjút férfiúvá érleli, a lélek imádsága. Ez az előrehaladás jele. A negyedik lépés következik a lelki növekedésben. Ez az öregség, a fehér haj díszében lévő kor. A céltudatos és rendületlen Istenben való elmerülés a tökéletesek tápláléka. A vándorlás elérte a célt, a létra legmagasabb fokát.
Ez az a rend, amelyet a Szentlélek alapozott meg. Semmi más eszköz nem létezik egy gyermek számára hogy férfivá érjen vagy eljusson az öregkorra, mint hogy megkezdje az első fokkal, hogy aztán tovább emelkedjék – ahogyan a sorrend megkívánja. Ez a négy fok vezet a tökéletességre.
(17) Akinek az érzelemvilága éber, az lassan eljut az öregkor bölcsességére, a tökéletesek osztályrészére. Ha az ember ezeket a fokozatokat rendezett időszakokban elérte, érzelemvilágában uralkodik a szenvedélyeken, zsoltározásnak szenteli magát, a fantáziaképek által fölkorbácsolt gondolatait és a szürke felhőket lelkének egén megerősödött szokásával elűzi, akkor tudja – ha bensőleg is vonzódik hozzá – a testi szemét a lélek szemével együtt az égre emelni. A tiszta imádságot kitartással kell végeznünk, azonban minden gyakorlatot ritkán és csak mellékesen, a levegőben leselkedő gonosz szellemek miatt. Ami tőlünk megkívántatik, az az éberség által megtisztított érzelemvilág. Ha a gyökér szent, mondja az Apostol, akkor az ágak is szentek. És mi folytathatjuk: a gyümölcs is szent lesz. De a szemet és a lelket felemelni, ahogyan egy másik helyen mondottuk, hogy a képzelet világában képeket elevenítsen fel, azaz hiú tükörképeket akarjon nézni, az olyan eljárás, amiből hiányzik a valóság iránti érzék. Ezért nem haladnak előre azok sem, akik az első vagy második módon imádkoznak, mert érzelemviláguk még nem tisztult meg.
Ha valaki házat épít, akkor először az alapokat rakja le, mert másképpen építeni lehetetlen. Csak az alapok után megy tovább az építkezés, amíg tető nem kerül a házra. Így kell a lelki harcban is történnie. Érzelemvilágunk fölötti éberséggel és a szenvedélyek legyőzésével rakjuk le lelki várunk alapjait. Ha a második fokkal visszautasítjuk a gonosz lelkek támadását, amelyet azok külső érzéki benyomásokkal ébresztenek, és határozottan álljuk a harcot, az alapokon a lelki vár falait építjük. Végül Istennek való tökéletes önátadásunkkal és összeszedettségünkkel felállítjuk a tetőt, s így befejezzük a lelki vár építését Jézus Krisztusban, akinek dicsőség legyen mindörökké. Amen.