A mai embert hajszolja a munka és rohan, a különböző ingeráradatok nyugtalanná teszik és bensőleg mégis kielégítetlen, az evilági boldogság-ígéretekben csalódott. Ez előtt az ember előtt kell most a 2. Vatikáni zsinat után a világban élő keresztény embernek tanúságot tennie Krisztus mellett. Hol talál erőt e magasztos és nehéz küldetéséhez?

Erre a kérdésre Kelet szerzetesatyái válaszolnak. Rámutatnak az imádsághatalmas erejére. Laikusként szólnak napjaink laikusaihoz. A laikus állapotnak nagy tette a katolikus egyháztörténelemben, hogy laikusok teremtették meg a szerzetesi életformát. Isten Lelkétől indítva vonultak el ezek a nemes lelkű keresztények a sivatag magányába. A világból való menekülésük nem gyávaság volt, hanem Krisztus hősies és lelkes szeretete.

Ezáltal ima- és vezeklő életük - Pál szavai szerint - hatással volt az Egyház közösségére: "Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele." (1Kor 12,26)

A mélyebb imaélet fokozatainak általában meg kell mutatkoznia: van kezdet és fokozatos haladás. A laikus keresztény nem tud a világban szerzetes-életet élni. Megvannak a családjával szembeni kötelességei és gondjai, amelyek éppen ma nem könnyűek. Élethivatásának kell szentelnie erejét, a közéletben Krisztus életelveiért kell harcolnia. Ez annyit jelent, hogy saját szívébe kell felépítenie egy szerzetes-cellát, hogy kamrája csendjében Istennel beszéljen. Rövid olvasmányok segítségével kell megteremtenie keresztény élete számára az elmélkedés oázisát. Évszázadok választanak el bennünket sivatagi testvéreinktől, azonban egyek vagyunk velük abban, hogy a megváltozott körülmények ellenére ugyanúgy imádságban akarjuk elérni Isten kegyelemmel teljes közelségét.

A "Kis Filokália" a sivatagban imádkozó testvéreink üdvözlete.

Berlin, 1976. Húsvétján.

P.M. Dietz S.J.

 Vissza Tovább