Diadokhosz Photike püspöke volt Ó-Epirusban. Egyike az 5. sz. nagy aszkétáinak. Fő műve: "Száz bölcs mondás a lelki tökéletességről". Rövid, tömör kifejezésmódját nagyra értékelték a keleti egyház kolostoraiban. Misztikus lendülete ellenére írása nagyon világos. Ezt személyes tapasztalatából meríti. A messaliánusok ellenfele (6). Velük szemben hangsúlyozza az akarat szabadságát és erejét, anélkül azonban, hogy gyengítené a kegyelem közreműködését.

 A "Száz bölcs mondás a lelki tökéletességről" című munkájából

A rossz nem a természetben rejlik, és természeténél fogva senki sem rossz, hiszen az Isten semmi rosszat nem teremtett. Ha valaki vágyával egy rossz gondolatot ébreszt föl, az akaratától kapja létezését anélkül, hogy önmagában létezne. Hasznos dolog állandóan Istenre gondolni, hogy megakadályozzuk a rossz megszokását, mert a jó természete sokkal erősebb, mint a rossz megszokása. Hiszen a jó valóban önmagában létezik, míg a rossz alapja csak az akarat döntésében van.

A tudomány az imádság és a nyugtalanságtól teljesen távol álló mély béke gyümölcse. A bölcsesség az Isten igéjéről való elmélkedésnek és mindenekelőtt a kegyelemnek a gyümölcse, amely kegyelmet Krisztus, a kegyelem közvetítője ajándékoz.

Ha megszenteljük az imádság óráit és hallgatunk, ha gondok nélkül vagyunk, s az Istenre való eleven emlékezés tölt el bennünket, akkor felismerjük a tévedés veszélye nélkül, hogy igaz az Isten igéje.

Merüljetek el a hit széles tengerében, amikor zúgnak a hullámai, de elmélkedjetek róla a teljes szélcsend idején is. A hit mélysége olyan, mint a feledés folyója, amelyben elfelejti az ember bűneit, és semmiféle helytelen gondolat nem zavarja.

Ha megtisztítjuk magunkat a buzgó imádság által, akkor elérünk a célba, ahová törekedtünk, és az Isten kegyelmével tökéletesen megtapasztaljuk a célt.

Isten harcosának állandóan ébren kell tartania értelmét, hogy lelke megkülönböztethesse a gondolatokat, amelyek irányítják. A jó és Istentől származó gondolatokat megőrzi emlékezetének kincsestárában, a rosszakat és az ördögtől származókat pedig kiűzi.

Nagyon kevesen vannak, akik világosan felismerik saját vereségüket, de sohasem engedik, hogy lelkük elszakadjon Isten jelenlététől.

Ha érzelmünk kincseskamráját nem a Szentlélek tölti meg erejével, akkor minden képességünkkel sem ízlelhetjük meg azt kimondhatatlan boldogsággal.

A belső érzék az értelem által világosan fölismert tárgy biztonságos élvezete.

Ha lelkünk már kezdi érezni a Szentlélek vigasztalásait, akkor jön a sátán és éjszakai nyugalmunk közben, amikor éppen könnyű szendergés száll ránk, a lelket a boldogság hamis érzésével tölti el. Ha ekkor az értelem erősen összeszedi magát és buzgón segítségül hívja Jézus szent nevét, s fegyvert kovácsol a szent és dicsőséges névvel ezek ellen az ámítások ellen, visszavonul ezeknek a csalárd képeknek a szerzője, hogy aztán nyílt harcot kezdjen a lélekkel. Az értelem pedig ezáltal felismerte az ördög csalárdságát, és előrehalad - anélkül, hogy különösebben érezné - a lelkek megkülönböztetésének tapasztalatában.

Az igazi vigasztalás - akár ébren van az ember, akár aludni készül – az Isten élénk jelenléte által keletkezik, amit az ember az iránta való szeretetből gyakorol. A hamis vigasztalás - amint már mondottam – mindig abból származik, ha az Isten harcosát könnyű szendergés lepi meg, s csak félig gondol az Istenre. Az első vigasztalás az Istentől van, aki egy erős ráhatással félreérthetetlenül meghívja az Isten harcosának lelkét a szeretetre. Az ördögi vigasztalás természténél fogva hamis képekkel akarja zavarni, és el akarja rabolni álmát. Aki Isten jelenlétében él, gazdagodni fog tapasztalataiból. Ha az értelem - amint föntebb mondottam - az Úr Jézus állandó jelenlétében marad, felvértezi a kegyelem tapasztalatainak megfontolásával, szétszórja a hamis vigasztalás ördögi álképeit és vidáman tovább folytatja harcát.

Ha a lélek már a képek nélküli biztos úton jár és szeretetre gyúlt az Isten iránt, akkor a testet is ennek a kimondhatatlan szeretetnek mélységébe vonja. Egy olyan ember testéről van szó, akit átjárt a kegyelem, s akár ébren van, akár alszik, nem ragadja meg más gondolat, mint az a működés, amely megérintette: a Szentlélek tevékenysége. Egészen eltölti ez a kimondhatatlan gyönyörűség, és lehetetlen másra gondolnia, annyira átjárja a mértéktelen öröm áradata. Ha ebben az értelemnek a legcsekélyebb kételye, sem tisztátalan gondolata nincs, még ha a szent nevében keres is menedéket, hogy visszautasítsa a gonoszt, de hiányzik belőle a tökéletes szeretet, akkor jogos a következtetés, hogy ez a vigasztalás még az öröm látszatával is az ördögtől származik. Ez a határozatlan és rendezetlen öröm attól való, aki hűtlenségbe akarja csábítani a lelket. Akkor amikor ugyanis az ördög az értelmet gyakori tapasztalata szerint hamis vigasztalással befolyásolja, arra akarja rávenni a lelket - mely fölfrissülve érzi magát a hiú és puha boldogság-érzésben -, hogy ne ismerje föl az egész szemfényvesztést. Ez ugyanis az alapja az igazság és a hamisság lelke közötti megkülönböztetésnek. Ha az ember szilárdan meggyőződött arról, hogy a kegyelem egész mélységében átfogja az értelmet, akkor lehetetlen, hogy a lélek egyszerre az Isten javait is ízlelje, meg az ördög csalárdságait is élvezze. Az ördögök minden áron el akarnak rejtőzni az emberek elől, nehogy a lélek, megfelelően kioktatva, Isten jelenlétével felvértezze magát ellenük. Akkor azonban, amikor a lélek érzékéről beszélünk, senki ne várjon érzékekkel tapasztalható képet az Isten dicsőségéről. Csupán azt mondjuk, hogy a lélek, amely egyszer megtisztult, olyan élvezetben tapasztalja meg az isteni vigasztalást, amit az ember szavakkal még csak megközelítőleg sem tud leírni. Egyáltalán nem mondjuk azt, hogy a láthatatlan dolgok látható formában jelennek meg, hiszen a hit földi vándorlásunk útján vezet csupán, s nem vezet el a teljes Isten-látásra (2Kor 5, 7). Ha Isten harcosa valamiféle tüzes képet vagy másvalami fényjelenséget észlel, utasítsa el. Az ellenség ámítása ez. Sokan áldozatai lettek már ezeknek az élményeknek, és letévedtek a helyes útról.

Nem lehet kételkedni abban, hogy az Isten világosságának gyakori befogadása által megérett értelem éleslátó lesz saját világosságának magas fokával. Ez a szellemnek a szenvedélyek fölötti uralmából adódik. Ami pedig érzékelhető fényként vagy tüzes alakként mutatkozik, mindig az ördög szemfényvesztéseiből származik. Találóan tanít bennünket az Istennel eltelt szent Pál, amikor ezt mondja: "A sátán is a világosság angyalának tetteti magát." (2Kor 11,14). Senki se kezdje ilyen reményekkel a lelki életet. Ennek az életnek egyetlen célja, hogy az Istent a legbensőbb barátságban és egész szívünkkel szeressük.

A látás, az ízlelés és az összes többi érzékek megörvendeztetik a szív emlékezéseit, ha megkülönböztetés nélkül átadjuk magunkat nekik. Éva ősanyánk példája mutatja ezt. Ha nem nézett volna jóleső érzéssel a tiltott fára, emlékezett volna az Isten parancsára. Ha az Isten-szeretet szárnyai fedték volna be őt, sohasem vette volna észre ruhátlanságát. Amint azonban jóleső érzéssel tekintett rá, nagy vágy ragadta el, és végül élénk örömmel megízlelte a gyümölcsöt. Abban a pillanatban, amikor a testi egyesülés utáni vágy megragadta, rádöbbent ruhátlanságának szerencsétlenségére. Amikor nem uralkodott a jelenvaló dolgok élvezete utáni kívánság fölött, a gyümölcs külsőleg látszó édességével Ádámot is belerántotta saját bűnébe. Itt látjuk, milyen nehéz az értelemnek az Istenre és az Ő parancsára emlékeznie. Ezért szemünket állandóan a szív mélységére akarjuk irányítani, s mindig Isten jelenlétében élve, mintegy vakként akarjuk végigjárni ezt a csalárdságokat kedvelő életet. Az igazi lelki bölcsesség lényege abban áll, hogy szárnyakat kovácsolunk a látás utáni vágyunknak. A türelmes Jób, az az ember, aki sok megpróbáltatást állt ki, így tanít bennünket: "Szívem nem követte szememet." (Jób 31, 7). Ez a lelki magatartás a tökéletes önuralom jele.

Az ilyen ember mindig úgy él érzelemvilágában, mint aki tökéletesen elhagyta ennek a világnak minden élvezetét. Aki lélek szerint él, nem ismerheti el a test kívánságait. Egész életét az erények vára felé irányítja, s az erények lesznek - hogy úgy mondjam - erős lelki várának őrei. Ezért is az ördög minden mesterkedése hatástalan vele szemben, még ha egészen várának lőréséig repülnek is a hamis szeretet lövedékei.

Ha az értelem törekvését szilárdan megszabtuk az Isten jelenlétében való hit által, akkor feltétlenül vágyódik egy olyan tevékenység után, amely megfelel buzgóságának. Egyetlen foglalkozásául az "Uram, Jézus" kezdetű imát kell neki adni, amely ekkor törekvésének teljesen megfelel. Hiszen senki sem mondhatja: "Uram, Jézus", ha csak nem a Szentlélek által (1Kor 12, 3). Aki nem fontolgatja a legnagyobb szigorúsággal állandóan ezt a szót magában, nem menekülhet meg a csalódásoktól. Aki szünet nélkül ezt a szent és dicsőséges nevet segítségül hívja, érzelemvilágának legmélyéből, az egy napon szemléli majd értelmének fényét is. Aki a legszigorúbb gonddal ügyel lelkére, erős belső érzésekkel minden foltot eltávolít arcáról. "A mi Istenünk emésztő tűz" - mondja az Írás (Mt 4, 24), vagyis az Úr meghívja a lelket nagy szeretetének dicsőségére. Ez a dicsőséges és óhajtott név, aki egyesül a lélekkel azáltal, hogy gyökeret ver bennünk, képességet ad, hogy minden időben, minden jövendő nehézség nélkül szerethessük jóságát. Íme, ez az a drágagyöngy, amelyért az ember eladja mindenét amije van, s amelynek birtoklása kimondhatatlan örömöt ad.

Más a kezdők, és más a tökéletesek öröme. Az első öröm még nem mentes ábrándképektől, a második azonban már az alázatosság erejével rendelkezik. Az út felét az a gond kíséri, hogy az Isten valóban szeressen bennünket, és fájdalom nélküli könnyek öntözik. Ennek az az alapja, hogy az Isten először a lelket a kezdők örömével hívja meg a harcra. Ha azonban a Szentlélek igazsága vezeti és teszi próbára, felismeri bűnösségét elkövetett vétkei és eltévelyedései miatt. A lélek mintegy megtisztul az isteni nevelés olvasztótégelyében, s az Isten jelenlétében való élet buzgó gyakorlásának segítségével megtapasztalja a fantáziaképek nélküli boldogságot.

Hiábavaló a törekvés sajátosságának a kifejezésére. A számára jelenlévő gondolatokról való elmélkedésben sem tud megpihenni, hiszen megkeményítették a lelkét a mohó szenvedélyek. Ha a lélek vágyakozik valami után, s rövid időre elveszíti szeme elől törekvése tárgyát, akkor az értelem jellegének megfelelően ismét megkeresi azt, mint uralkodó és megmentő erejét. Megkapja a kegyelmet, mely arra készteti, hogy kiáltsa, sőt vele együtt kiáltja is: "Uram, Jézus!". Hiszen így tesz az anya is kisgyermekével, akinek addig ismételgeti ezt a szót: "Apa", míg ezzel a szóval, mielőtt még bármi más gyermeki szóra tudná nyitni az ajkát, álmában is tudja hívni atyját. Amint szent Pál is mondja: "Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal." (Róm 8, 26). Még valóban gyermekek vagyunk az imádságban, és mindig szükségünk van a Szentlélek segítségére, hogy minden gondolatunkat eltöltse kimondhatatlan édessége, és egész érzelemvilágunkat az Atyaisten szeretetére és jelenlétére összpontosítsuk. Rajtunk áll, hogy mindig kiáltsuk, amint szent Pál tanít bennünket: "Abba - Atyánk!" (Róm 8, 15).

Értelmünk az imádságban gyakran szenved a megszokottságtól. Ekkor átadja magát a szent írások alázatos olvasásának, mert ezek segítséget nyújtanak az Istenről való mélyebb elmélkedésben. Hogy megakadályozzuk, hogy a lélek sok szót mondjon, hogy ne engedjük meg, hogy örömében erején túl szárnyaljon, kényszerítsük imádságra, a zsoltárok olvasására, hogy ne

hanyagolja el a bölcsek eredményeit, akiknek szavai hitükről tesznek tanúságot. Ha így járunk el, nem keverjük majd saját szavainkat a kegyelem szavaiba, s nem engedjük, hogy a lélek kövesse a szóáradat hiú dicsőségét. Ellenkezőleg: elmélkedés közben megőrizzük minden csalárd képtől, s majdnem minden gondolatunkat fájdalom nélküli könnyek fogják kizárni. Ha az értelem egészen elmerül a magányban, és tökéletesen áthatotta az imádság édessége, többé már nem kalandozik el, hanem mindig átadja magát az isteni dolgoknak, könnyen, fáradság nélkül. Ugyanakkor az alázatos megkülönböztetés képességével előre fog haladni az elmélkedésben. Meg kell fontolni, hogy az imádság ajándékát minden kiváltságon felül kapjuk meg. Azok kapják meg, akiket szent kegyelem tölt el, s így tökéletes biztonságot érezhetnek.

Ha a lélek dúskál a természetfölötti működések nagy bőségében, akkor lelkesedik a zsoltárok énekléséért, és előnyben részesíti a szóbeli imádságot. Amint azonban megérett a Szentlélek viharában, háttérbe szorul a zsoltáréneklés, vigasztalásaival együtt, és csak érzelemvilágával imádkozik. Az első lépést öröm kíséri, mely még hamis képekkel keveredik. A második lelki sóhajtásokból áll, a hallgatás utáni vágy örömével. Az emlékezet, amely - hála a benső sugallatok megkülönböztetésének – felismeri buzgóságát, képessé teszi a szívet a sóhajtásokra és a belső örömre. Így az ember szívének földjét ezen könnyek által tudja bevetni az imádság magjával, a jövendő aratás reményében. Valahányszor valamilyen szomorúság lep meg bennünket, valamivel magasabban kell kezdenünk zsoltárénekünket, s engednünk kell, hogy a lélek együtt szárnyaljon a remény boldog dallamával, míg a melódia ritmusában elcsitul a sötét hullám.

A tudomány azt tanítja, hogy a gonosz szellemeknek két osztálya van. Az egyik nagyon finom, a másik nagyon goromba. A finomak a lelket támadják meg, a gorombák a testet vonják az alacsonyabb ösztönök felé. Ha állandó ellentét van is a lélek és a test ellen harcoló ördögök módszerében, céljukban mégis megegyeznek, ti. hogy ártsanak az embereknek. Ha nem a kegyelem uralkodik az emberben, az ördögök kígyók módjára befészkelik magukat a szív mélyébe, s meggátolják a lelket, hogy vágyait a jóra irányítsa. Bűnös szenvedélyek alakjában és sokféle figyelem-elterelésben telepszenek rá a szívre, mint a felhők a földre, hogy megfosszák az értelmet a kegyelemmel való meghitt érintkezéstől, s tévútra vezessék az emlékezetet. Ha nyugtalanítják lelkünket az ördögök, s fellobbantják bennünk a szenvedélyek lángját, különösen a büszkeségre ingerelnek, amely minden bűnnek atyja. Csillapítsuk a felfújt dicsőség hiúságát a jövendő halál gondolatával. Ugyanígy kell akkor is cselekedni, ha a testünkkel szemben annyira ellenséges érzelmű ördögök rossz gondolatokat akarnak a szívünkben ébreszteni. Elég Isten jelenlétére gondolni, hogy elűzzünk mindenfajta gonosz lelket.

Kezdetben a megkereszteltek nem érzik a kegyelmet. A kegyelem arra vár, hogy a lélek önmaga döntsön. Ha az ember már teljesen átadta magát az Úristennek, akkor a kegyelem egy alig leírható érzésben nyilvánul meg a szívben. Ekkor újból hatni kezd a lélek működésére. Megengedi, hogy az ördög alattomosan belopóddzék a lélek mélyére, hogy aztán képessé tegye a lelket, hogy forró elszántsággal, ugyanakkor alázatosan keresse az Istent. Ha az ember előre halad a parancsok megtartásában és az állandó Jézus-imában, akkor egyre jobban megragadja a szív külső érzékeit a szent kegyelem tüze. Elpusztítja a földi, ingatag mámorát, s biztos érzést ajándékoz helyette. A jövőben az ördögök támadásai csak távolról érik el a lélek partjait, kevesebbet érintik, s csak szenvedélyekre hajló oldalait ingerlik. Ha az Isten harcosa eljutott minden erény, de különösen a teljes szegénység gyakorlására, a kegyelem biztos érzéssel megvilágosítja egész valóját, és nagy Isten-szeretettel gyújtja lángra. Az ördög nyilai a földre hullanak, mielőtt még elérnék a test érzékeit. A Szentlélek fuvallata békés szelekkel sodorja magával a szív hajócskáját és azt eredményezi, hogy lehullanak az ördög nyilai, mielőtt még a levegőbe suhannának.

Ha télen kora reggel Kelet felé fordulunk tekintetünkkel a sík mezőn, akkor csak testünknek első felét melegíti fel a nap és a hátunk hideg marad, mert a napsugár nem függőlegesen ér bennünket. Éppen így vannak azok is, akikben a Szentlélek még csak most kezd működni, és szívüket a szent kegyelem csak részben melegítette át. Ez abból fakad, hogy a lélek a lelki gondolatok gyümölcséért fáradozik, alsóbb képességei azonban testét követve vágyakoznak. Mivel még nem árasztotta el a kegyelem szent fénye a szív egész területét, s nem hatolt le a mélyére, s ennek következtében még nem érezhető, ezért jönnek a lélekre egyszerre a jó és a rossz gondolatok. Ugyanaz történik, mint a fenti példában, ha egyszerre érezzük a hideg borzongását és a meleg kellemességét. Attól a naptól fogva, amelyen az értelem e kettős ismeret birtokába jutott, egyszerre jó és rossz gondolatokat kell elviselnie. Így arra kényszerül, hogy egy rendkívül pontos megkülönböztetést tegyen. Ha arra törekszünk, hogy mindig jó gondolataink legyenek, akkor a felötlő rossz gondolat, figyelmeztetés arra, hogy Ádám engedetlensége által emlékezetünk kétféle gondolatkörre szakadt. Ha szívvel-lélekkel ügyelünk az Isten parancsaira, akkor a kegyelem mély érzéssel járja át lelki képességeinket, saját gondolatainkat - úgyszólván - fel fogja szívni, és érzelmeinket az Istennel való barátság kimondhatatlan békéjében meg fogja szilárdítani. Képessé tesz bennünket, hogy lelki, és ne testi dolgokra gondoljunk. Ha közeledünk a tökéletességhez, érzelemvilágunkat meg fogjuk őrizni állhatatos összeszedettségben, és Jézus jelenlétére való emlékezésben.

Ha égő fájdalommal fogadja a szív a sátán nyilait, de Isten harcosa érzi, hogyan találták el, akkor nehéz a léleknek megvetni a szenvedélyeket, mert még a tisztulás kezdetén áll. Aki megtapasztalta a bűn csúfságát, az túláradó örömmel tudja értékelni az isteni megbocsátás kincsét. Ha valaki a szív tisztaságára törekszik, azt Isten jelenlétének állandó gyakorlásával kell megszereznie. Ez legyen egyetlen gyakorlata, és szakadatlan törekvése. Ha az ember meg akar menekülni a kárhozattól, minden pillanatban imádkoznia kell. Állandóan imádkoznia kell, a lelket összeszedettségben kell tartani az imádság idején kívül is. Aki aranyércet akar olvasztani, annak nem szabad hagynia, hogy egy pillanatra is kialudjék a tűz az olvasztókemencében, mert különben az érc megtartja keménységét. Hasonlóképp történik azzal is, aki hol gondol az Istenre, hol nem, mert a megszakítással elveszti mindazt, amit az imádsággal megszerzett. Az erényeket szerető ember az, aki az Istenre való gondolással szakadatlanul eltávolítja szívének földi salakját, hogy a gonosz lassan elemésztődjék a jóra való gondolás által, és a lélek eljusson a tökéletes természetes és természetfölötti ragyogására.

Vissza Tovább