A lelki józanság a lelkiélet művészete, mely Isten és a világosan átgondolt életvitel segítségével megszabadít bennünket a szenvedélyes gondolatoktól, szavaktól és cselekedetektől. Megadja nekünk a megragadhatatlan Isten biztos ismeretét, és megfoghatatlan módon feltárja az elrejtett isteni titkokat. Elvezet bennünket az Ó- és Újszövetség parancsainak teljesítéséhez, és hozzásegít az eljövendő élet javaihoz. Elsősorban a lélek tisztaságát jelenti, ez a legfőbb értéke. Sajnos a mai szerzetesek figyelmetlenségük és hanyagságuk miatt ritkán jutnak el idáig. Pedig Krisztus szerint “Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5, 2). Magas jutalmat jelent számunkra ez a boldogság. A lelki józanság a helyes, és Istentől elfogadott útra vezeti azt, aki kitartóan gyakorolja. Megnyitja az Istenben való elmerülés útját. A lélek hármas törekvése szerint megtanít ben-nün-ket arra, hogy hogyan cselekedjünk, hogyan őrködjünk érzékeinken, és hogyan gya-rapodjunk naponta a négy főerényben.

“Ügyelj, nehogy gonosz gondolat támadjon szívedben.” (Mt 15, 9). Mózes, a nagy törvényhozó, vagy még inkább a Szentlélek, nem olyan bűnös gondolatot ért ez alatt, mely gyűlöletes Isten előtt, s amelyet az Atyák gonosz sugallatnak neveznek. Ha az ördög fülünkbe súgja vagy értelmünkbe oltja, gondolataink követik, s egyesülnek a szenvedéllyel.

A vakon született nem láthatja a nap fényét. Aki nem él lelki józanságban, az nem tapasztalhatja a leereszkedő kegyelem dicsőséges ragyogását. Aki nem tartja magát távol a bűnös cselekedettől, melyet Isten gyűlöl, a bűnös szavaktól és gondolatoktól, az soha nem szabadul meg az Alvilág fejedelmétől.

A lelki józanság a lélek őrszeme, rendíthetetlenül és kitartóan áll az érzelmek kapujában, s minden érkezőt élesen szemügyre vesz, kihallgatja mesterkedéseiket, szavukat. A gonosz lelkeknek ugyanis egyetlen szándéka az, hogy becsapják, s ezáltal összezavarják lelkünket. Ha az éberséget gyakoroljuk, akkor az, amikor csak akarjuk, igen pontos tapasztalatban részesít bennünket a belső harc javára.

A kettős félelem – ti. a belső elhagyatottság és a megpróbáltatás félelme –, melyet Isten nevelő célzattal bocsát ránk, természetesen állandó és alapos éberséget szül lelkünkben, amikor a lélek arra törekszik, hogy a rossz gondolatok és cselekedetek forrását betömje. Az elhagyatottság és az Istentől küldött próbatétel alapja az, hogy megzavart életrendünket helyre akarja állítani, mivel az üdítő béke élvezetében éberségünk hanyaggá vált. A kitartó erőfeszítés szokássá válik, a szokás pedig állandó éberség, amely közvetlen bepillantást enged a belső harcba. Ha a szakadatlan Jézus-ima lépést tart vele, akkor ez megadja nekünk a lélek nyugalmát, mely az önhittségtől mentes, és Jézusnál talál otthonra. A lélek, mely folyvást Jézushoz kiált, és ellenségeitől Hozzá menekül, még ha úgy veszik is körül ellenfelei, mint vadászatkor a kutyák falkája a vadat, mégis férfias bátorsággal áll ellen, hisz erős a fegyverzete. Lesújtja ellenfeleit, mert aljas támadásukat jó előre felismeri. Fegyverzete: kitartó imádság a békét hozó Jézushoz. Így marad sértetlen az ellenségeivel folytatott harcban.

“Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7, 21). Isten akarata pedig – a 7. zsoltár 11. verse szerint – a gonoszság gyűlölete. A Jézus-imában gyűlöljük a gonosz gondolatokat és teljesítjük Isten akaratát.

Amint a tenger végtelen víztömeget ölel magába, úgy tölti el a lelki józanság a szívet mély és mérhetetlen hallgatással. Csodálatos, ugyanakkor kimondhatatlan örömöt hoz a léleknek, igazságot és szeretetet Jézus Krisztusban. A tiszta és áhítatos Jézus-imát ajándékozza a léleknek. Bár nagy erőfeszítést követel, mégsem ismeri a csüggedést és a csömört.

Nézetem szerint az éberség első foka a fantáziaképek és a rossz sugallatok szigorú őrzésében áll. Hiszen ha az ördög nem izgatja fantáziánkat, nem tud hatást gyakorolni gondolatainkra, s nem képes azokat szövevényes hazugságainak szolgálatába állítani. Második foknak azt az igyekezetet tartom, hogy lelkünket hallgatásban őrizzük, és minden sietség helyett a pihenés mélységében készítsük imádságra. Az alázatos és szüntelen segítségért könyörgő Jézus-imát nevezem a harmadik foknak. További fokozat a halálra való állandó emlékezés.

Isten harcosában minden pillanatban meg kell lennie a következő négy erénynek: az alázatosság, a külső éberség, a harcrakészség, és az imádságos lélek. Az alázatosság azért szükséges, mert az ördöggel, az alázatosság ellenségével való lelki harcot alázatos szívvel kell megvívni. Ez felel meg Urunk és Üdvözítőnk szándékának, aki gyűlöli a gőgösöket. Az éberség nem tűri meg a szívben a gonosz gondolatot, még akkor sem, ha az a jó látszatát kelti. A harcra-készültség megadja az erőt, hogy az ellenséget, még ha merőben új alakban lép is fel, a szív mezején szent haraggal verjük vissza. A harcra készültséget az imádság követi azért, hogy a lélek mélyéről kimondhatatlan sóhajtással hívjuk Krisztust. Isten harcosa azonnal tapasztalni fogja, hogy Jézus szent és imádatra méltó nevére az ellenséges sereg szétosztlik akár a szélfútta por, és csalóka képzeteivel együtt elszáll, mint a füst.

Aki még nem jutott el a tiszta imádságig, annak hiányzik a harchoz szükséges fegyverzete. Itt arra az imádságra gondolok, amelyet a lélek rejtett szentélyében végzünk szakadatlanul. Célja az, hogy Jézus Krisztus segítségül hívásával korbáccsal kergessük ki és űzzük el a láthatatlan ellenséget.

Tartsátok mindenkor tisztán lelki szemeiteket, hogy felismerjétek az előre nem látható eseményeket. Midőn pedig felismertétek, kiáltsatok buzgón Krisztushoz, és bátran tiporjátok szét a kígyó fejét. Meg fogjátok tapasztalni Krisztus láthatatlan segítségét, és lelketek helyes állapotát világosan felismeritek majd.

Kedves Testvér, ha vállalni akarod a lelki harcot, végy példát a póktól. Ez a rovar a hallgatás segítségével fogja el az apró szúnyogokat. Ha ugyanígy tesztek, ha kellőképp hallgat bennetek a lélek, akkor megsemmisítitek az ördög fiait.

Egész életetekben bölcs alázattal emlékezzetek a halálra, és gondosan ügyeljetek lelketekben a harci kedvre és Jézus Krisztus hívására. Minden nap éljetek éberségben és harci kedvvel felfegyverkezve járjátok a belső utat, amely nehéz ugyan, de örömmel jár. Így eljuttok arra a pontra, ahol elmerülhettek Krisztus szent valóságában. Szent Pál rólatok beszél, amikor ezt írja: “Bennetek rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse.” (Kol 2, 3). Mély titkokat fogtok felismerni az Ô fényében és Krisztusban, aki kiárasztotta szívetekbe a Szentlelket, és megvilágosította az emberi lelket. Felfogjátok e szavak értelmét: “Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.” (2Kor 3, 18).

Mindenkinek, aki elfogadja a tanítást, tudnia kell, az ördög szándéka az, hogy irigységében elterelje figyelmünket a belső harcról, s így gyengítsen bennünket; gyűlölködve tekintenek a drága segítségre, amely Istenhez emel bennünket, a felismerésre, amely ebből fakad. Hanyagságunk miatt a gyanútlan pillanatokban megragadják lelkünket és egyeseket odáig visznek, hogy elmulasztják az őrködést lelkük fölött. Minden gondolatuk és szándékuk arra irányul, hogy lelkünk éberségét csökkentse. Jól ismeritek azt a gazdagságot, amely a mindennapi éberség által lelkünkbe áramlik. Ezért, ha lelki szemlélődésre szenteljük magunkat, és Urunkra, Jézus Krisztusra emlékezünk, a harci kedv újra kigyullad lelkünkben.

Minél több eső esik, annál jobban megpuhítja a földet. Minél kevésbé zavarnak a gondolatok Krisztus nevének segítségül hívásában, annál termékenyebbé teszi az szívünk termőtalaját, hogy öröm és gyönyörűség közt remegjen szívünk.

Fontos, hogy a csekély tapasztalattal rendelkezők tudják a következőket: amíg testünk vagy értelmünk a talajhoz húz és a földhöz köt, addig láthatatlan, álnok és ravasz ellenséggel van dolgunk, amely romlásunkra tör. Nincs más mód, mint legyőznünk őket, a lélek állandó józansága, és Jézus Krisztusnak, Istenünknek és Teremtőnknek segítségül hívása által. A tapasztalatlanok találjanak ösztönzést a Jézus-imában, hogy megtapasztalják és felismerjék a jót. A tapasztaltak számára pedig nincs megfelelőbb mód, nincs praktikusabb út a jó felé, mint hogy azon járjanak, és rajta megmaradjanak.

Az ártatlan gyermeket elcsábítja a szemfényvesztő, egyszerűségében fut utána. Így örvend a mi egyszerű és jó lelkünk is – hiszen ilyennek alkotta a jó Mester – az ördög sugalmainak. Engedi magát félrevezetni és úgy fut a rossz után, mintha jó lenne. Ahogy a galamb a madarász zsákmánya lesz, aki hurkot vetett fiókáival telt fészkére. A lélek összekeveri saját gondolatait az ördögtől származó képzetekkel. Legyen az egy szép női tekintet vagy más, krisztusi parancs által szigorúan tiltott dolog, a lélek arra törekszik, hogy amit látott, megszerezze. Szövetkezik a gondolattal és vesztére, a test segítségével, azt teszi, ami tilos. Pontosan így jár el a gonosz. Nyilaival mérgezi meg az ellenséget. Eljárásában nagyon okos. Látszólag ártalmatlanul közeledik a harcban járatlan lélekhez. Ez különösen a kezdetre érvényes, midőn lelkileg még vonzalmat érez az ördög sugallatai iránt, öröme telik bennük, és gyorsan követni akarja őket. Elengedhetetlen tehát, hogy az ember azon pillanatban, amint felismeri a gondolatokat, leküzdje őket. Ha az embernek e kiváló gyakorlatban nagy tapasztalata van, és megszerezte az ehhez szükséges tudást, a harcot rögtön eldönti a gondolatok éles megkülönböztetése. A lélek a próféta szavát követi, és azonnal elfogja a rókát. Így jól felfegyverzetté válik, megakadályozza a gonosz gondolatok beáramlását, és Krisztus segítségével kiállja a harcot.

A bűn az ördög sugalmazásával kezdődik. Gondolataink elkeverednek vele, és kapcsolat születik köztük. Tanácskozást tartanak és megfogan a bűn terve. Ez aztán a külső cselekvésben is megnyilvánul, és kész a bűn. Ha azonban a lélek éber és józan, akkor a harckészültség és Jézus Krisztus segítségül hívása megakadályozza, hogy a sugalmak kifejeződjenek a fantáziában, és így azok hatástalanok maradnak. Mivel az ördög szellemi lény, csak fantáziaképekkel vagy azokból eredő gondolatokkal tudja elcsábítani a lelket.

Ügyeljetek állandóan arra, hogy semmi megengedett vagy meg nem engedett gondolat meg ne telepedjék lelketekben, különben úgy jártok mint Egyiptom elsőszülöttei, akiket a halál angyalának kardja elpusztított.

Az éberség Jákob létrájára emlékeztet, amely fölött Isten áll, s amelyen az angyalok fel-alá szállnak. Megsemmisít bennünk minden rosszat, elnyomja az üres fecsegést, a hazugaságot, a szétszórtságot és mindent, ami az érzéki szenvedélyekből fakad. Egyszerűen nem tűri el, hogy e dolgok miatt megfossza magát – akár egy szempillantásra is – saját édes békességétől.

Aki meg akarja tisztítani szívét, kiváló támaszt talál minden láthatatlan ellenséggel szemben Jézus nevének segítségül hívásában. Erről saját tapasztalatunk van. Íme, mennyire egyeznek ezek a tapasztalatok a Szentírás tanúságával. Ámosz prófétánál ez áll: “Készülj fel Izrael, hogy segítségül hívd a te Uradat, Istenedet.” (Ám 4, 12). Szent Pálnál pedig: “Imádkozzatok szüntelenül.” (1Tessz 5, 17). Mi ér többet az imádságnál, minden jó közvetítőjénél? Megtisztítja a lelket, mivel Isten kinyilatkoztatja önmagát a hívőknek. Figyeljetek Urunk szavára: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Ján 15,5).

Aki lemond a földi dolgokról, az asszonyról a gazdagságról, az még csak külsőségeiben szerzetes, bensőleg még nem az. Aki viszont az ezekről a dolgokról való szenvedélyteli gondolatokról is lemond, az már benső, lélektől átjárt ember, Valóban szerzetes. Könnyű külsőleg szerzetesnek lenni, ehhez egyetlen akarati döntés elég. Hogy azonban bensőleg szerzetessé váljunk, az már komoly harcot kíván.

Nem tudom, van-e egyetlen ember is a mi nemzedékünkben, aki teljességgel elhagyta rossz gondolatait és elnyerte a tiszta lelki imádságnak, a belső szerzetes valódi ismertetőjelének kegyelmét?

A mennyek országa nemcsak munkánk fizetsége, hanem Urunk kegyelmi ajándéka is, amelyet hűséges szolgáinak tart fenn. A rabszolga nem jogos fizetésként kéri szabadságát, de ha ajándékba kapja, hálával adózik érte. Ha azonban nem kapja meg, úgy várja, mint az irgalmasság jelét.

Minél inkább gondolataitokra fordítjátok figyelmeteket, annál inkább képesek lesztek forró vággyal Jézushoz kiáltani. Amint ez a figyelem megvilágosítja lelketek égboltját, ugyanúgy, ha lemondtok a figyelemről, s arról, hogy segítségül hívjátok a békét osztó Jézust, ennek természetes következménye a lélek mennyboltjának beborulása. S minél kevésbé ügyeltek gondolataitokra, annál inkább eltávolodtok Jézustól is. Ez a természet rendje. Tartsátok tiszteletben ezt a tapasztalatot, és próbáljátok ki tettben, mert ezt az erényt, ezt a pompás fényt adó napot csak a gyakorlatban ismerhetitek meg.

Az állandó Jézus-ima, ha izzó vággyal egyesül, szigorú éberség következtében, békével és örömmel árasztja el a lélek tágas tájait. A lélek megtisztulását ugyanis végül és utoljára csak Jázus Krisztus, Isten Fia adhatja meg, és maga Isten, aki ezt mondja a próféta által: “Én, az Úr viszem ezt végbe mind.” (Iz 4, 7). Jézus üdítő vígasztalása eltölti a lelket, hogy örömben és szeretetben ismerje fel jótevőjét. A lélek hálát ad annak, és vidáman kiált ahhoz, aki megtisztítja. Lelki szemeivel látja bensőjében, hogy Isten hogyan űzi el a gonosz lelkek fantáziaképeit.

Gyakoroljuk a Jézus-imát minden percben. Végezzük áhítatos lélekkel, hogy folyvást Jézus szent nevével egyesülve maradjunk. Az erényben is – akár a bűnben – az ismétlés szokást szül, az meg mintegy második természetünk.

Az ember roppantul ügyel arra, hogy megóvja drága kincsét. Nem rendelkezünk-e mi is egy olyan valódi magasrendű értékkel, amely minden esetben megóv bennünket a lelki romlástól? Ez a lélek ébersége a Jézus-imával, vagy helyesebben egy tekintet, amely folyvást a lélek bensőjére irányul, és a lélek megingathatatlan békéje. Továbbá azt mondom, meg kell szabadulnunk minden gondolattól, még a látszólag jóktól is: a tolvajok kelepcét állíthatnak. A lélek fegyelemben tartásának gyakorlata kétségtelenül nehéz. Ám egyedül általa költözik lelkünkbe a béke nyugalma.

Lelkünk égboltján újra és újra fel kell hogy villanjon Urunk, Jézus Krisztus neve, mint a mennybolton közelgő sötét felleg előtt a villám. Mindenki tudja ezt, akinek lelki tapasztalata van, s ismeri a belső harcot. Úgy vezessük e harcot, olyan rendezetten, mintha csatamezőn állnánk. Először az ellenség gonosz gondolatait kell elűznünk haragunk átkot szóró sugarával. A Jézus-imában megerősödve elátkozzuk az ördögöt. Csalárdságai elillannak, s a lélek nem fut többé a sátáni gonoszság képzelet-játékai után, mint gyermek a szemfényvesztő után.

A lelki józansággal összekapcsolt Jézus-ima mintegy magától űzi el az összes gondolatot, amely akaratunk ellenére telepedett meg és lopakodott be a lélek mélyére.

Nehéz és fáradságos munka a lélek gondolatoktól mentes hallgatásának megőrzése, valóban nehéz. Hogy a testi befogja a testetlent, nemcsak a lelki küzdelemben tapasztalatlanok számára nehéz feladat, hanem a kipróbáltaknak is az marad. Akit azonban az állhatatos imádság nyomán átjár Jézus Krisztus, az Jézus ragyogása, szépsége és kedvessége segítségével nem fog csődöt mondani ellenségei, az őt körülrajzó tisztátalan ördögök előtt. Szíve kapuja előtt hozzá kiált és Jézussal elűzi őket (Zsolt 127, 5).

Kezdjük a lélek figyelmességével, kapcsoljuk hozzá az alázatosságot, az imát és a harci kedvet, s vidáman léphetünk előre a lelki úton. Jézus Krisztus imádatra méltó nevének sugárzásában megtisztítjuk és felékesítjük lelkünk várát. Ha pusztán éberségünkben bízunk, hiányzik az erős fegyver, Jézus Neve. Ha e szent fegyvert egyszerű lélekkel és állhatatosan forgatjuk, megszabadulunk az ellenségtől.

A lélek józansága felülmúl minden testi erény-gyakorlatot, bármily sok is van az emberben az ilyenből. A legnagyobb tisztelettel kell adóznunk ezeknek a gyakorlatoknak. A bűnösöket, a gonosz embereket, a tudatlanokat, tisztátalanokat és igaztalanokat igazzá, jóvá, szentté és bölccsé alakítja Krisztus ereje. Sőt, lassacskán elmerülnek az isteni titkok fényárjában. Kimondhatatlan gyönyört éreznek: meghívottak ők Isten színe látására és otthont lelnek abban.

A kitartó imádság: “Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!” nem engedi, hogy akár a legcsekélyebb gonosz sugalom is foltot leheljen lelkünk tükrére, és megnyerje a lelket. Megtisztítja lelkünk égboltját a gonosz lelkek sötét felhőitől. Fényesen, tisztán sugárzik az, Jézus fényéből táplálkozva. Csak ne fuvalkodjék fel Isten harcosa, s ne uralkodjék el rajta a gőg vagy önhittség.

Legyetek éberek minden lélegzetvételkor, teljes alázatban gyakoroljátok a Jézus-imát, s a halálról való elmélkedést. Valóban boldognak mondható az elme, amelybe behatol a Jézus-ima, amelyben Jézus Neve mindenkor jelenvaló, miként a levegő körüllengi a testet, s a láng az égő gyertyából táplálkozik. A nap bejárja útját a föld felett, s világos nappalt ad. Jézus Szent Neve szakadatlanul ott világít az értelemben, s gondolkodását gazdagsággal, fénnyel ragyogja be.