A szent éjszaka
(Selma Lagerlöf nyomán)

(Zene)

NARRÁTOR: Karácsony volt. Szüleim és testvéreim valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk otthon. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk nagyon öreg. És mind a ketten szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk a misére és nem gyönyörködhettünk a gyertyák fényében. Amint így egyedül üldögéltünk, nagyanyó mesélni kezdett.

NAGYANYÓ: Volt egyszer egy ember, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járva mindenhova bekopogtatott.

JÓZSEF: Jó emberek, segítsetek rajtam. A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

NAGYANYÓ: De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt hát és meglátta, hogy fehér juhnyáj pihen a tűz körül és egy öreg pásztor üldögél ottan és őrzi a nyájat. Mikor odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábainál. Mind a három felébredt és ugatni kezdtek, de egy hang sem hallatszott. Aztán az ember látta, hogy a szőrük felborzolódik és már ugranak a lába, a keze és a torka felé, hogy megharapják. De mintha a foguk, amelyikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább indult, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

GYERMEK: Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám?

NAGYANYÓ: Azt majd mindjárt meglátod.

Mikor a férfi közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan mindenkivel. Felkapta a botját és az idegen felé hajította. A bot sivítva repült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott és elrepült mellette, ki a mezőre.

GYERMEK: Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert?

NAGYANYÓ: Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá:

JÓZSEF: Jó ember, segíts rajtam és adj egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

NAGYANYÓ: A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de aztán a kutyákra gondolt, akik nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, amelyek nem ugrottak föl, végül a botjára. Bizony megfélemledett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.

PÁSZTOR: Hát... Végy csak, amennyi kell!

NAGYANYÓ: Az idegennek nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. Lehajolt hát, puszta parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, amikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.

GYERMEK: Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

NAGYANYÓ: Mindjárt meghallod. Akkor a pásztor nagyon elgondolkodott: Micsoda éjszaka ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és megkérdezte tőle:

PÁSZTOR: Minő éjszaka ez? Hogy van, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

JÓZSEF: Én nem mondhatom meg neked, ha magad nem látod!

NAGYANYÓ: És azzal tovább sietett, hogy mielőbb tüzet rakhasson és felmelegítse feleségét meg a kisdedet. A pásztor meg felszedelődzködött és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége meg a gyermeke. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár kemény szívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta válláról a zsákját és elővett belőle egy puha fehér báránybőrt és a kisdedre terítette. De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre megnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nekünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.

(Fel nagy örömre... - énekeljük mindnyájan az orgonával)

NAGYANYÓ: Most aztán megértette a pásztor, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. Angyalokat látott mindenütt, ahová csak nézett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek az égen. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. A pásztor meg úgy megörült, hogy térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.

GYERMEK: De jó lehetett annak a pásztornak...

NAGYANYÓ: Amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket. (a gyermek fejére teszi a kezét) Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól vagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy a szemünk olyan legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét.