SZENT MIKLÓS LEGENDA

ÉDESANYA: Édes uram, lassan megöregszünk és még nem született gyermekünk. Fáj a szívem, mikor kimegyek az utcára és látom, hogy mások kicsinyei milyen önfeledten játszanak. Nekünk nincs kire vigyázni, nincs kit tanítani, nincs kire házunkat hagyni.

ÉDESAPA: Nekem is folyton ez jár az eszemben. Kinn a határban egyedül dolgozom, egyedül érzem magam, s hiábavalónak érzem fáradozásaimat.

ÉDESANYA: A múltkor egy kisgyermek ruháját hozták varrni, s bizony a munka közben elsírtam magam.

ÉDESAPA: Nincs nevetés a házunkban, nincs játék az udvaron, a segítségnek is híjával leszünk öregségünkre.

ÉDESANYA: Egyszer amikor a templomba mentem, az jutott eszembe, hogy régi szentünknek, Miklós püspöknek a segítségét kellene kérnünk nagy szorultságunkban. Az öregek arról beszélnek, hogy sok ember baján segített már. Talán imáinkban hozzá fordulhatnánk égi közbenjárásért.

ÉDESAPA: Én mindent megteszek, ha egy kis remény van, hogy gyermekkel ajándékoz meg minket az ég. Az biztos, hogy számunkra már csak egy reménység, az Isten van. Tegyünk úgy, ahogy mondtad. Isten engem úgy segéljen, ha imádságunk Miklós püspök közbenjárására meghallgatásra talál, egy csodálatos aranykelyhet veszek neki mírai oltárára. Olyat, amiből még a király is méltón veheti magához Urunk testét és vérét.

NARRÁTOR: Telt múlt az idő és az Isten jó néven vette szent Miklós közbenjárására a házaspár imáját, fiút adott nekik és nem is akármilyet. Olyat akitől többé nem volt csendes az udvar, aki után aztán lehetett mosni, mert minden pocsolyát megkeresett. Életre való volt. A szülők nagyon örültek neki. Édesapját mindig elkísérte a határba, kis kezével ahol tudott segített. A bú így tovatűnt a házból. Amikor a gyermek már nagyobbacska lett az édesapja úgy látta, elérkezett az idő ígéretének teljesítésére.

ÉDESAPA: Nézd, feleségem, milyen tündér ez a mi fiunk. Valóban olyan, mint az ég ajándéka. Holnap megyek a városba és csináltatok egy kelyhet.

ÉDESAPA: Jó napot adjon Isten, ötvösmester!

ÖTVÖSMESTER: Adj` Isten! Mi járatban erre, gazduram?

ÉDESAPA: Egy kelyhet szeretnék csináltatni szent Miklós mírai templomába.

ÖTVÖSMESTER: És milyet? Kehelyből van sokféle. Van drága és olcsó. Van bronz, réz, aranyozott, tűzzománc. Tessék választani!

ÉDESAPA: Hát, nem is tudom. Talán jó lesz az a réz is, az is fénylik. Minek az a mintázott, az egyszerűből lesz ugyanaz a Krisztus jön hozzánk. Olyat adj, ami egy borjú árából kijön, mert most nehéz idők járnak, s ezt tudja az Úr is.

ÖTVÖSMESTER: Nehéz bizony! De neked azzal a fiúval nagy szerencséd volt. Gondolom, két zsák aranyért sem adnád oda.

ÉDESAPA: De nem ám!

ÖTVÖSMESTER: Ez a kehely egy borjú árába fog kerülni. Gyere érte pár nap múlva!

ÉDESAPA: Köszönöm.

NARRÁTOR: A kehely elkészült néhány nap alatt. Rézből volt és méretre sem a nagyok közé tartozott, de kehelynek kehely volt, és fényes. Bár nem hasonlított ahhoz, ami a gazda képzeletében megjelent akkor, amikor fiút kért a szent püspöktől. Az édesapa nemsokára elindult Mírába fiával, hogy letegyék a templom oltárára kelyhüket.

ÉDESAPA: Gyere, édes kisfiam, útra kelünk, elvisszük a kelyhet, ne mondják odafenn, hogy hálátlanok vagyunk. Fogd a tarisznyádat és menjünk!

NARRÁTOR: Az út két napig tartott. Keskeny ösvényeken, meredek szakadékok és gyors hegyi patakok mellett vitt az út. Közben a nap melegen sütött.

FIÚ: Édesapám, pihenjünk meg, mert nagyon elfáradtam és igyunk egy kis vizet. A kulacsomból már mind elfogyott.

ÉDESAPA: Kisfiam, nem sokat kell már menni. A város falai a domb mögül már látszanak is, ott aztán friss vizet ihatsz.

FIÚ: Édesapám, ez a víz is nagyon tiszta és friss is, nagyon szomjas vagyok, hadd igyak már belőle.

ÉDESAPA: Menj, addig megvárlak. De vigyázz, mert a víz mély, a hegyek havai táplálják, a folyása gyors, nehogy beleessél!

NARRÁTOR: A kisfiú nagy sietségében nem is figyelt az apa szavaira, igyekezett lefelé a meredek parton. A víz által kimosott patakfalon megcsúszott és beleesett a rohanó vízbe. Édesapja egy hangot sem hallott. Várt egy kis ideig, végül türelmetlenül maga is elindult gyermeke után. Meg akarta dorgálni szeleburdiságáért, de egyetlenét már sehol sem találta. Észrevette a helyet, ahol fia megcsúszott és látta, hogy a nyomok a vízbe visznek.

ÉDESAPA: Fiam, fiacskám!

NARRÁTOR: Kiáltotta.

ÉDESAPA: Hol vagy? Gyere elő! Istenem, segíts! Kérlek, add vissza gyermekem!

NARRÁTOR: Az Isten azonban csendben maradt, Ő mindig hallgat, minket meghallgat, Ő csendben dolgozik.

ÉDESAPA: Istenem, hát ezért imádkoztam, ezért könyörögtem Hozzád! Rászedtél minket! Csak erre a néhány évre adtad gyermekünk, hogy aztán örömünk még nagyobb bánatba menjen át? A szívem hasad meg, de vagyok olyan ember, hogy amit elkezdtem, azt befejezem.

NARRÁTOR: Az édesapa sírás és panasz közepette fölállt és elindult, hogy vigye a kelyhet. Odaérve letette azt az oltárra és meg sem hajtott térdekkel így szólt:

ÉDESAPA: Elhoztam neked, amit megígértem, de fogadalmam csak a fájdalom kelyhét jelenti már nekem.

NARRÁTOR: Míg állt, a kehely - mintha kéz mozdította volna - ledőlt és legurult az oltárról.

ÉDESAPA: Nem kell az ajándék? Emlékszel tán, hogy gondolataimban annak idején szebb tűnt fel előttem? Igen, szebbet akartam, de hát ezek után ilyet sem érdemelsz!

NARRÁTOR: Nyílik a templom ajtaja és a csendet gyors, futó lépések törik meg.

FIÚ: Édesapám! Édesapám! De jó, hogy itt van!

ÉDESAPA: Fiam, drága fiacskám, hát ez igaz? Nem tévedek? Ha álom, a legszomorúbb, ha valóság, ez a legszebb perc az életemben. Jaj, édes Istenem!

FIÚ: Beleestem a vízbe és a gyors sodrás magával ragadt. Aztán többre nem emlékszem, úgy éreztem, valaki tart, fölemel, majd letesz a szilárd talajra, mintha az lett volna, akihez épp indultunk, szent Miklós. Olyan volt, mintha Ő biztatott és segített volna. Én csak azt vettem észre, hogy messze attól a helytől ahol becsúsztam, a parton fekszem. Fölálltam és elindultam hozzád, de nem találtalak. Mégsem estem kétségbe, mert tudtam, hogy ide tartasz és utánad indultam.

NARRÁTOR: Az édesapa most már letérdel és így szól:

ÉDESAPA: Köszönöm Neked, Istenem, köszönöm neked, szent Miklós püspök! Az ígéretemet most már betartom. Olyan kelyhet hozok, amilyet először ígértem. Bocsássatok meg kicsinyhitűségemért. Most már tudom, Míra püspöke, te el nem hagysz soha, te valóban segítesz szárazon és vízen, s nem hagysz minket elesni. Te valóban a szegények és árvák pártfogója vagy.

NARRÁTOR: És a kehely - az aranyozott, a díszes - néhány hét elteltével valóban az oltárra került, mert az ember megtanulta, hogy a szónak az Isten és szentjei felé ma is súlya van.