Mikulás színdarab

Narrátor: A zordon tél küszöbén ki ne emlékeznék örömmel az emberiség nagy jótevőjére, a szegények atyjára, a gyermekek barátjára, a kisázsiai Myra város püspökére, Szent Miklósra. Ha vele személyes kapcsolatba szeretnénk kerülni, vissza kellene lépnünk az időben másfélezer évet. Tegyük meg ezt egy időre, legalább a képzeletünkben! Körülnézvén ne csodálkozzunk el azon, hogy a világban, melybe különös módon belecsöppentünk, gyertyával világítanak és a kocsmáros fakupákba méri a bort, de azon sem, hogy a szent püspök mennyire ismeri az emberek szívét. Ahol igazságtalanságot, szenvedést lát, Jézus szeretetével akarja fölcserélni az emberek fájdalmát, elkeseredését, könnyeit.
(bejön egy idős ember, három lánya kíséretében)

ANDREA: Édesapa, miért van az, hogy a városban elfogyott a kenyér?

ORSOLYA: Miért van, hogy reggeltől-estig dolgozol és mégsem tudunk tisztességes ruhát vásárolni magunknak?

JUDIT: Hamarosan elérkezik az idő, amikor férjhez kell mennünk. Mindhármunk kezét megkérte már egy-egy fiú, mondd, mikorra tudunk összegyűjteni annyi pénzt, hogy az esküvőnket megtarthassuk?

ÖREG MOLNÁR: Lányaim, az első kérdésre még tudok válaszolni, de a többire nem. A kenyér elfogyott, mert az idei gabonatermést elvitte az aszály. Néhány nappal ezelőtt legbátrabb hajósaink útra keltek, hogy búzát hozzanak távoli országokból. A templomba is azért jöttünk el ma, hogy értük, az úton levőkért imádkozzunk. De, hogy mikor lesz pénzünk rendes ruhára és esküvőt tartani, azt csak a jó Isten tudja, én még nem.
(A püspök elhalad mellettük, megszólítja őket.)

MIKLÓS: Leányaim, az imént azt panaszoltátok, hogy nincs pénzetek az esküvőtöket megtartani?

JUDIT: Püspök atya hallotta amiről beszéltünk?

ANDREA: Ne haragudjon ránk, hogy Isten templomában megzavartuk a csöndet!

MIKLÓS: És arról is szóltatok, hogy még rendes ruhára sem telik édesapátok keresetéből?

ORSOLYA: Püspök atya, igaz ugyan, hogy erről beszéltünk, de ez most szóra sem érdemes, hiszen a városban a kenyér hiányzik az asztalokról, ami sokkal fontosabb, mint az esküvői ruhánk.

MIKLÓS: Kérni fogom Istent, hogy emlékezzék meg városunkról és a ti családotokról.
(fölmegy a szószékre és beszélni kezd)

Kedves Testvérek!
Isten színe elé jöttünk, hogy imádkozzunk azokért, akik messze útra keltek. Búzára várunk, hogy legyen kenyerünk és ne kelljen gyermekeinknek éhezniük. De nézzünk először magunkba! Éhínség szakadt ránk, de ez az éhínség csak szegényeinket sújtja. Sokan közülünk ma is dúskálnak az aranyban, és a piactereken kenyeret osztanak azok között, akik kezet csókolnak nekik. Ez nem Krisztus evangéliuma szerint való! A jót tenni kell, de nem feltűnést keresve és nem ellenszolgáltatást várva. Ha megosztanánk egymással legalább vagyonunk fölöslegét, ma minden asztalra jutna élelem. Kérjük Istenünket, hogy térítse haza hajóinkat gabonával telten, de térítse meg szívünket is, hogy többé ilyen szomorú helyzet ne fordulhasson elő!
(a püspök elmegy)

NARRÁTOR: Másnap reggel a három lány édesapja nagy örömre ébredt.

ÖREG MOLNÁR: Keljetek föl! Nézzétek, éjjel valaki itt járt és három csomag aranypénzt tett az ablakba!

ORSOLYA: Végre vásárolhatunk magunknak rendes ruhát!

JUDIT: És az esküvőnket is megtarthatjuk!

ANDREA: De ki lehetett a titokzatos éjjeli vándor, akitől az ajándék származik?

ÖREG MOLNÁR: Csak egyetlen ember hallotta tegnapi beszélgetésünket, Miklós püspök.

ANDREA: Tegnap, amikor arról beszélt, hogy osszuk meg egymással javainkat, azt gondoltam magamban, hogy ezt könnyű mondani, de tenni már nehezebb. Ma viszont már tudom, hogy a mi püspökünk nemcsak hirdeti, hanem éli is az evangéliumot.
(kimennek)

NARRÁTOR: Néhány nappal később, kora reggel hajókat láttak közeledni a tengeren. De amint azok közelebb értek, rémülten vették észre, hogy nem városuk lobogója leng az árbocon. Tengeri kalózok érkeztek Myrába, akik fogságba ejtették a gabonaszállító hajókat, s kincsekre éhezve jöttek tárgyalni a város vezetőivel.
(kalózok, városi vezetők bejönnek)

KAMPÓSKEZŰ JOHN: Ne rettegjetek! Most nincs kedvünk harcolni, kifosztani és fölgyújtani a várost. Hajóitokat is szabadon engedjük, huszonöt láda aranyért cserébe.

POLGÁRMESTER: Ha minden aranyat összegyűjtünk, ennyit akkor sem tudunk adni.

KAMPÓSKEZŰ JOHN: Végezzük el mi a gyűjtőmunkát? Szívesen megtesszük, csak egy szavatokba kerül!

POLGÁRMESTER: Érjétek be kevesebbel! Gyermekeink éhen halnak, ha nem lesz mit enniük. Legalább rajtuk könyörüljetek!

KAMPÓSKEZŰ JOHN: No lám, a gyerekek! Rájuk eddig csakugyan nem gondoltam. Őket is elfogadjuk, ha nincs elég aranyatok. A rabszolgapiacon jó árat adnak majd értük.
(belép Miklós püspök)

MIKLÓS: Egyetlen gyereket sem vihettek magatokkal! Ha mindenképpen aranyat akartok, vigyétek el a templom kincseit, váltságdíjként a hajókért.

NARRÁTOR: A kalózok hajójukra hordták a templom aranyát és elhagyták a kikötőt. Másnap reggel befutottak a szabadon engedett gabonaszállító hajók, s a mikor a vásárolt búzát behordták az emberek, megtalálták köztük hiánytalanul a váltságdíjként adott kincseket. Senki sem tudta, mindez hogyan történhetett, egy dologban azonban biztosak voltak az emberek: Isten megkönyörült és segített egy városon, melynek imádságos, szentéletű püspökét Miklósnak hívták.