ÖNZÉS
Válasz
Találkoztam önmagammal.
Az utcán jött szembe velem egy kerekarcú, maszatos kisgyermek képében. Panaszolta, hogy senkije sincs, és pénzt kért tőlem - cukorkára. Cukorkára! Miért éppen cukorkára?! Ennek a gyereknek sokkal inkább Valakire volna szüksége, nem cukorkára... ezt csak úgy megállapítottam nagy okosan magamban.
Amúgy annyira aranyos kiskölyök volt, feltétlenül meg kellett simogatnom, de cukorka, az sajnos nem volt nálam, a pénztárcámat pedig - minekutána egy egész sereg utcagyerek volt még körülöttünk - jobbnak láttam nem előszedni...
Továbbálltam, de azt a gyermekarcot magammal vittem. Valahogy ismerősnek tűnt. Aztán egyszer csak rájöttem: magamat láttam, ahogy ott állok Előtted, mint maszatos kisgyerek, és - kissé szégyenlősen - cukorkát kérek Tőled.
Szégyenlősen, mert nem először kérem, másrészt pedig - mivel jól neveltek - tudom, hogy talán inkább vajas kenyeret kellene kérjek például almával, az ugyanis sokkal egészségesebb, mert több vitamin van benne, és nem rontja a fogakat. Hiába, nekem mégis inkább cukorka kéne. Aztán hirtelen felcsillan a szemem, amint eszembe jut, hogy én bizony akár tejszínhabos tortát is kérhetnék eperrel a tetején, de lám, én szerény vagyok, csak cukorkát szeretnék. Csak cukorkát... Az sem baj, ha csak egy szemet kapok..., ha egyáltalán kapok...
Ha az arcodra tekintettem volna, bizonyára láthattam volna azt is, ahogy mosolyogsz rajtam, de nem néztem Rád. Ezért aztán igen meglepett, ahogy hozzám szóltál, és azt mondtad, nyújtsam a tenyeremet. Két kis ökölbe szorult kéz bújt elő reménykedve a hátulgombolós nadrág zsebéből, és csak amikor Eléd tartottam jöttem rá, hogy itt bizony valami nincs rendjén. Az öklöm valahogy nem akart kinyílni. Próbálkoztam én, de sehogy nem sikerült, hiszen tiszta ragacs volt: a cukorkát, amit a múltkorában "szereztem", nem tudtam mind megenni, másnak viszont nem akartam adni, így hát addig szorongattam a markomban, míg teljesen el nem olvadt.
Ott álltam Előtted sírásra görbült szájjal. Tudtam, hogy ezek után nincs cukorka, de a még nagyobb baj az, hogy ilyen állapotban más egyéb sem fér a tenyerembe - talán - soha többé: sem üveggolyó, sem szöcske, sem virág, de még vajas kenyér se, hiszen meg sem tudom fogni, így aztán majd szép lassan éhen halok...
Vártam, hogy szólj, hogy mondd ki végre az ítéletet. Ehelyett Te a tenyeredbe vetted az összeragadt, tehetetlen két kis öklöt, majd megmutattad, hol van a forrás, és elküldtél oda kezet mosni.
Örömtől ugrándozva tértem vissza, hisz a két kezem patyolat tiszta lett, még az arcomról is lemostam a sós ízű maszatot.
Nézd, tiszta! - mutattam Neked ragyogó arccal a két tenyeremet. Mit kérsz hát bele? - kérdezted, és most már azt is láttam, ahogy rám mosolyogsz. ...Téged... szeretnélek megölelni!
Végre találkoztam Veled.
Kínai mese azoknak, akik még nem ismerik: Egy fiatal pár elhatározza, hogy házasságot kötnek. Ezt a nagy eseményt másokkal is meg szeretnék osztani, ebbe a nagy örömbe másokat is be szertnének vonni. Meghívják a közeli és távoli rokonokat, a jóbarátokat, a munkatársakat és még ki tudja mennyi vendéget. A meghívóba beleírják azt is, hogy ok nem kérnek semmiféle drágábbnál-drágább ajándékot, nem kérnek ok semmi meglepetést pusztán csak annyit, hogy a jó hangulathoz mindenki járuljon hozzá egy kancsó finom borral. A bejáratnál lesz majd egy nagy hordó, abba kell beleönteni és az est folyamán ebbol fognak felszolgálni. Elérkezik a nagy nap. Sorra érkeznek a vendégek. Mindenki eleget tesz a fiatal pár kérésének, telik a bejáratnál a hordó. Elkezdodik a vacsora... majd a pohárköszönto szavai... Emelik poharukat... eloször a menyasszony iszik... majd megáll és miközben a többiek is megkóstolják o hangosan elsírja magát. Víz volt a poharukban. Mindenki vizet hozott. Mindegyik azt gondolta az o egy kancsó vize nem fogja a többiek borát elrontani. Hát így ért véget ez az esküvo.