A Szentírás
Bibliaórák előadásai

 

Bevezetés

A Szentírás, a Biblia központi helyet foglal el a kereszténység életében. De nemcsak a kereszténységében, hanem az egész európai keresztény kultúrában, ha arra gondolunk, hogy a Szentírás az a könyv, ami a legtöbb nyelvre le lett fordítva, s amely a legtöbb példányszámot és kiadást ért meg eddig. Ha összeállítanánk az egész emberiség könyveinek sikerlistáját, az első helyen mindenképpen a Szentírás állna.

Sajnos azonban a Szentírásnak ez a központi helye életünkben a mai magyar valóságot tekintve nem egészen így áll a dolog. Nem hinném, hogy ma Magyarországon a sikerkönyvek között az első helyen végezne. Ennek véleményem szerint két oka van. Egyik oka a televízió és a rádió betörése életünkbe. Ez lecsökkentette, sőt nagyon sok embernél teljesen visszaszorította az olvasásra fordított időt. Gyászosan szegény az olvasókultúránk. A legtöbb ember legfeljebb a napi újságot futja át, s az összes többi információt úgyis megkapja a TV-ből, vagy a rádióból. A gyerekeknél tapasztalom, hogy mintha a fogát húznák, olyan kellemetlen ha olvasnia kell, például a kötelező olvasmányt, ha egyáltalán elolvassa, s nem a videótékából kölcsönzött filmről nézi meg. Másik oka a Szentírás kevésbé olvasottságának, hogy azok is akik olvasnak - akár keresztény ember lévén vallásos irodalmat - ritkán akad a kezébe a Szentírás. Egészen egyszerűen azért, mert nem könnyű olvasmány.

Ezért tartom fontosnak ezeket a bibliaórákat, hogy ezáltal kedvet kapjunk a Szentírás olvasásához és egyben valamiféle használati utasítást is ahhoz. A használati utasításra, kommentárra már csak azért is szükség van, mert más keresztény egyházak, felekezetek és szekták számára is alapvető a Szentírás használata, s valljuk meg, némely egyház hívei jobban ismerik Szentírást, mint mi katolikusok. Főleg a szekták vonatkozásában veszélyes lehet tájékozatlanságunk. Mert könnyen meglehet, hogy agymosásszerű beszédükkel teljesen összezavarnak bennünk mindent. Az is meglehet, hogy felismerve első mondatuk után azt, hogy nem katolikussal van dolgunk, hanem valami "szektás", azonnal kiadjuk az útját. Ebben az esetben mi sem viselkedünk különbül, mint ők, ha a párbeszédet elve elutasítjuk. De ez az elutasítás inkább abból a félelemből fakad, hogy nem tudnánk megválaszolni ravasz kérdéseikre, kisülne tájékozatlanságunk, tudatlanságunk. Itt az alkalom arra, hogy felvértezzük magunkat velük szemben is!

Előzetesként még annyi megjegyzést had tegyek a bibliaórák témájához, hogy előfordulhat, hogy meglepő dolgot hallunk, amit eddig nem így tudtunk, vagy tanultunk annak idején a hittanon. Én előadásaimat tanulmányaim során szerzet ismeretek és szemléletmódok alapján tartom meg, s tanulmányaim a legújabb kutatásokat célozzák meg, melyek ellen az Egyház nem emelt kifogást. A legfontosabb azt tudni - bármi meglepőt is hallanak -, hogy ezek a Szentírás lényegét és keresztény életünkben betöltött szerepét nem változtatják meg, sőt közelebb vihetnek a jobb megértéshez.

Első összejövetelünket azzal kezdeném, hogy megvilágítsam a Biblia szerepét és helyét a keresztény életben. Ezért most első alkalommal kevés szó esik magáról a Szentírásról, de annál több a kinyilatkoztatásról, a szenthagyományról és a sugalmazásról. Amit ma elmondok, azt szinte teljes egészében a II. Vatikáni Zsinat "Dei Verbum" kezdetű dogmatikai konstitúciója alapján teszem, mely az isteni kinyilatkoztatásról szól.

I. A kinyilatkoztatás

Hitünk alapigazsága, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig saját képére és hasonlatosságára, s belé oltotta az utána való vágyakozást. Ez a természetes vágy az Isten után saját értelmére hagyatkozva mindössze annyit tud meg az Istenről, hogy kell lenni egy végtelen tökéletes lénynek, akitől ered az egész világ. Isten nem hagyott tudatlanságban minket, hanem maga nyilatkozott meg magáról. "Jóságában és bölcsességében az Isten úgy határozott, hogy kinyilatkoztatja önmagát." Ez pedig abban áll, hogy Jézus Krisztus által a Szentlélekben isteni természetében részesít minket.

Isten ezt a kinyilatkoztatást előkészítette az Ószövetségben, majd a végső korszakban Fián keresztül beszélt hozzánk. Jézus Krisztus puszta személye, jelenléte már kinyilatkoztatás, melyet teljessé tesznek szavai, tettei, cselekedetei, de főleg halála és dicsőséges feltámadása és a Szentlélek eljövetele.

Az ember ezt a kinyilatkoztatást a hit által fogadja el, mikor értelmével és szabad akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt. Ám ez a hit sem pusztán az ember saját tett, hanem szükséges hozzá Isten megelőző segítő kegyelme, és a Szentlélek belső segítése.

II. Az isteni kinyilatkoztatás továbbadása

Hogy Isten minden időkre adott kinyilatkoztatása csorbítatlanul megmaradjon, parancsot adott apostolainak, hogy hirdessék az evangéliumot. Az apostolok pedig teljesítették ezt a megbízatást, amikor szóbeli igehirdetéssel, példamutatással és az intézmények (püspökségek) megalapításával terjesztették az evangéliumot. Az apostolok pedig püspököket hagytak hátra utódaikul, és nekik adták át saját tanítói helyüket.

Ebből is látszik, hogy az újszövetségi Szentírást nem rögtön az első pünkösd után írták meg, hanem évtizedekkel az Egyház elindulása után. Évtizedekig tehát Krisztus tanítása, élete elbeszélése pusztán élőszóban létezett! Csak az apostolok halála után kezdték az evangéliumokat megírni, és az apostolok leveleit összegyűjteni, megőrizni, terjeszteni. Valójában ez a kinyilatkoztatás továbbadásának útja: az élőszóban továbbadott igehirdetés. Az írott Szentírás ebben csak segédeszköz; a puszta leírott szó önmagában holt dolog.

A kinyilatkoztatás továbbadásának útja tehát az apostoli igehirdetés. Ezt nevezzük szenthagyománynak. A kinyilatkoztatás pedig, vagyis a szenthagyomány lényegi tartalma az utolsó apostol halálával lezárult. Ez a kifejezés, hogy "az utolsó apostol halálával" képletes, mert nem tudjuk pontosan az időpontot, de a lényeg az, hogy ma már senki semmi újat nem tehet hozzá, vagy vehet el ebből a tartalomból. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazt kell mondani. A kinyilatkoztatás egy és ugyanazon tartalmának megragadása, értelmi megközelítése koronként és tájanként változik.

Változik koronként. Például magát az Egyházat egészen az utóbbi időkig úgy tekintették, mint egy tökéletes Istentől alapított intézményt - tehát jogi úton közelítették meg. Ma a II. Vatikáni Zsinat után inkább úgy tekintik, mint Isten vándorló népét és Krisztus titokzatos testét - visszatérve a szentírási kifejezésekhez. Változott az Egyház? Egyáltalán nem. Krisztus Egyháza ugyanaz marad második eljöveteléig. Csak az Egyházról alkotott kép változott, finomult.

Változik tájanként. Például itt az európai kultúrában egyáltalán nem jelent gondot az Isten báránya kifejezés. De az északi-sarki eszkimóknál már igen, akik életükben sohasem láttak bárányt, azt sem tudják róla hogy mi az. Nekik talán Isten fókájáról kellene beszélni.

Talán abból amit eddig elmondtam a szenthagyományról látszik, hogy nem pusztán csak a Szentírás teszi ki ezt, hanem lényegében az áthagyományozott apostoli igehirdetés, amelynek nagy része a Szentírásban le van írva. Például Mária szeplőtelen fogantatásáról, és mennybemeneteléről egyáltalán nem olvashatunk a Szentírásba, de tudjuk jól, hogy ezek mégis elválaszthatatlanul hozzátartoznak katolikus hitünkhöz.

A Szentírás és a szenthagyomány tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást, mert ugyanabból az isteni forrásból fakad mindkettő. A Szentírás Isten szava, mert ez van benne írásba foglalva a Szentlélek sugalmazására. A szenthagyomány viszont Isten szavát sértetlenül származtatja át az apostolok utódaira. Az Egyház tehát nemcsak a szentírásból meríti az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni. Katolikus részről kizárólag az Egyház eleven tanítóhivatalára van bízva, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét. Isten bölcs rendelkezése folytán annyira összetartozik és egymásra van utalva a szenthagyomány, a Szentírás és az egyházi tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. A kinyilatkoztatás tehát Egyház háromnak az élő szenthagyománynak, a Szentírásnak és az egyházi tanítóhivatalnak a kölcsönhatásából származik át hitelesen.

Itt kell egy fontos különbségre elhívni a figyelmet a Katolikus Egyház és a protestáns egyházak között. A protestantizmus egyik alapja a "sola scriptura" - egyedül a Szentírás elv. Ők tehát nem ismerik el a élő szenthagyományt, ami megmutatkozik abban, hogy például Máriáról messze nem azt vallják mint mi, mert nincs benne a szentírásban. Nem ismerik el egy központi tanítóhivatalnak irányítását sem a kinyilatkoztatás értelmezésében, mondván, hogy mindenkit maga a Szentlélek vezet el a Szentírás helyes értelmezésére. Ennek eredménye az, hogy egy kérdésben akár számtalan vélemény létezik a protestánsok között, mert mindenki a saját szakállára értelmezi a Szentírást. Tehát ők a kinyilatkoztatás hármas együtteséből mindössze a Szentírást ismerik el hitelesnek.

III. A Szentírás isteni sugalmazottsága és a Szentírás magyarázása

A Szentlélek sugalmazására van leírva az isteni kinyilatkoztatás mind az Ó- mind az Újszövetségben. Ez hitünk alapigazsága. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás szerzője maga az Isten. Ámde a szentkönyvek elkészítésére embereket választott. Őket használta fel, hogy saját erejüket és képességeiket latba vetve mint valódi szerzők foglalják írásba mindazt, de csak azt, amit Ő akart, miközben bennük és általuk ő maga működött. Mivel Isten a fő szerzője a Szentírásnak, ezért nekünk katolikusoknak hinnünk kell, hogy tévedés nélkül tanítja azt az igazságot, melyet nekünk Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni.

Isten a Szentírásba emberek által emberi módon beszélt. Ezért fontos az, hogy megértsük az Isten eredeti szándékát. Ehhez azonban szükséges a magyarázat, mert a Szentírás közel háromezer és ezerkilencszáz évvel ezelőtt íródott egy másféle korban, egy másféle kultúrában, alapvetően a mienktől különböző viszonyok között. A szentírás-magyarázat célja, hogy a különböző irodalmi műfajok, a kor kultúrájának és világképének figyelembevételével hámozza ki az Isten eredeti igazi mondanivalóját, melyet üdvösségünkre szánt. A szentíráskutatók működése és munkájuk által forr ki az Egyház hivatalos állásfoglalása egy-egy vitás kérdésben.

Mit jelent ez konkrétan?

Mindenki előtt ismeretes a bibliai hatnapos teremtéstörténet. Az Egyház sokáig - szinte egész napjainkig azt tanította, hogy Isten valóban hat nap alatt teremtette a világot. A világ teremtésének ezen Szentírás által leírt módját a felvilágosodástól kezdve kezdték cáfolni, s a természettudományos kutatások egyértelműen megcáfolták, hogy a világ hat nap alatt keletkezett volna. Az Egyház még kísérletezett egy köztes megoldással, hogy a hat nap hat korszakot jelentene, de ez sem hozta meg a közeledést a természettudományok és az Egyház tanítása között. Az elmúlt évtizedekben nyitott az Egyház abban az értelemben, hogy fölfedezte, hogy a hatnapos teremtéstörténet nem ad magyarázatot arra, hogy hogyan jött létre a világ. Erre a kérdésre a természettudományok illetékesek válaszolni. Viszont arra a kérdésre, hogy mi a világ végső értelme, illetékes válaszolni a Szentírás: Isten teremtette és az embernek külön kiemelt helye van a világban: Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. Egyszóval a Szentírás tévedhetetlen igazságokat közöl hit és erkölcs dolgában - ami az ember üdvösségére tartozik. A többi dolog a szent író fantáziájára volt bízva, hogy hogyan tálalja. És azt a dolgot, hogy Isten teremtette a világot a szent író úgy tálalta, hogy kora világképébe csomagolta, mintegy tanmese formájában. Nyilván nem is várhattuk el, hogy a szent író pontosan leírja a világ keletkezését, mikor még ma sem egészen tisztázott ez a dolog. Tehát el lehet mondani, hogy a világ nem hat nap alatt teremtődött, mert nem is ezt akarja mondani a teremtéstörténet, de viszont Isten teremtette, és az embernek kiemelt helye van a teremtett világ rendjében.

Ez az, ami nehézzé teszi a Szentírás olvasását: Isten üzenete egy közel két-háromezer évvel ezelőtti nép kultúrájába, szokásaiba és gondolkodásvilágába van csomagolva. Ezt nevezzük a Szentírás történetiségének. Éppen ezért a Szentírás igazi értelme akkor tárul fel, ha meglátjuk ezek mögött az emberi elemek mögött az isteni kinyilatkoztatás örök igazságait. És ez nem könnyű.

Meg kell hogy jegyezzem ezzel kapcsoltaban, hogy a protestáns egyházak ebben a kérdésben sokáig megelőztek minket. A Katolikus Egyház csak századunkban ismerte el fokozatosan a Szentírás történetiségét. Ezt a lépést a protestáns egyházak kb. száz évvel ezelőtt megtették. De mivel náluk nincs meg a központi tanítóhivatal értelmezése, sokszor rossz utakra tévedtek: az isteni kinyilatkoztatást is emberi csomagolásnak vélték; vagyis kiöntötték a vízzel együtt a gyereket is.

IV. A Szentírás felosztása és tartalma

Köztudott, hogy a Szentírást két nagy csoportra osztjuk: Ószövetségre és Újszövetségre. Mindkettő további "könyvek" gyűjteménye.

Az Ószövetség arról szól, hogy Isten úgy készítette elő az üdvösséget, hogy kiválasztott egy népet Izraelt, és reá bízta ígéreteit. Az ószövetségi üdvrend fő feladata az volt, hogy előkészítse, prófétái által hirdesse és előképekben jelezze Krisztusnak, minden ember megváltójának és a messiási országnak eljövetelét. Az Újszövetség benne rejtezik az Ószövetségben, az Ószövetség viszont az újszövetségben tárul fel.

Az Újszövetségben bemutatja a Szentírás, ahogy Isten Krisztus által visszaállította a földön Isten Országát. Ez pedig Krisztus életével , tanításával, tetteivel, de főleg halálával és dicsőséges feltámadásával, majd a Szentlélek elküldésével valósul meg. Az Újszövetségi könyvek között első helyen van a négy evangélium, mely Krisztus Urunk életét mutatja be. Az Egyház vallja, hogy mind a négy evangélium apostoli eredetű.

V. A fordítások

Azt hiszem nyilvánvaló, hogy a Szentírás nem magyarul íródott. Ebben a tekintetben is magán viseli korának viszonyait: azokon a nyelveken íródott, melyek akkor voltak használatosak.

Az Ószövetség nagyobb része héberül íródott. Ez a héber a zsidók eredeti nyelve. Ám a zsidóság a babiloni fogság után áttért az arám nyelv használatára, mely a hébernek egyik rokon változata. Ezt az arám nyelvet beszélték Jézus idejében is Palesztinában, vagyis Jézus anyanyelve, melyen beszélt és tanított az arám volt.

A zsidóságnak Jézus idejében már csak egy töredéke - egynegyede - élt Palesztinában. A háromnegyede a Római Birodalom területén szétszórva zsidó kolóniákat alkotva, elkülönülve a pogányoktól. Szokásaikban ugyan elkülönültek a pogányoktól, de nyelvükben nem: fölvették a Római Birodalom hivatalos nyelvét az ógörögöt. A szétszórt zsidók közül sokan már nem is tudtak arámul, vagy héberül. Ezért még Jézus Krisztus megjelenése előtt egy-kétszáz évvel lefordították az Ószövetségi Szentírást ógörögre: ezt nevezik hivatalos körökben hetvenes fordításnak, vagy Spetuagintának. Nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint Alexandriában hetven bölcs öreg egyszerre fordította le a szöveget, mindenki külön-külön, és amikor végeztek és egybevetették fordításukat csodálatos módon szó szerint mind a hetvené megegyezett. No persze a dolog nem volt ilyen egyszerű. A lényeg az azonban, hogy ma a Katolikus Egyház a hivatalos eredeti ószövetségi Szentírásnak a görög szövegű hetvenes fordítást ismeri el. Ez azt jelenti, hogy ez minden népnyelvre való lefordításnak az alapja figyelembe véve azonban a héber változatot is. Azért nem a héber lett a hivatalos eredeti, mert a héber Bibliában nincs meg minden ószövetségi könyv: néhány ugyanis csak görög változatban maradt ránk. Ugyanakkor még a párhuzamosan meglévő szövegek is eltérést mutatnak mégpedig abban az értelemben, hogy a görög továbbfejleszti a mondanivalót.

Például mindenki előtt ismert Izajás próféta jövendölése: "Íme a szűz fogan és fiút szül és neve Emmanuel lesz, ami azt jelenti: velünk az Isten". A héber szentírásban a szűz szó helyett egy olyan szó áll, ami mindennek fordítható - leginkább fiatalasszonynak - csak nem szűznek. Viszont a görög fordítás már olyan szót használ erre. Ami egyértelműen szűznek fordítandó. A héber változat szerint a sosem olvasta volna ki az Egyház Krisztus szűzi fogantatásának dogmáját, a görögből viszont annál inkább. Tehát Isten Szentlelke nemcsak a szöveg megírásakor működött, hanem a fordításkor is.

Az Újszövetség hivatalos eredetije is görög. Azt várnánk, hogyha Krisztus arámul beszélt, akkor legyen arám az evangélium. Csakhogy a valóság az, hogy az evangéliumok nem Jézus Krisztus szoros értelembe vett életrajzai, hanem az őskeresztény igehirdetés leírása. És ez is a Birodalom hivatalos nyelvén, görögül történt. Bármilyen meglepő, de arámul nem is írtak soha egyetlen Újszövetségi könyvet sem, legfeljebb Máténál vannak feltételezések, hogy evangéliuma megírása előtt létezett afféle arám piszkozat.

Meg kell említeni azt, hogy az Egyház eredeti szövegnek sokáig nem a görög szövegeket tekintette, hanem a Szent Jeromosnak tulajdonított latin fordítást, a Vulgátát. A Vulgáta annyiban maradt meg az Egyház életében, hogy a liturgikus szövegek olvasmányai a Vulgátából vannak véve, és a népnyelvi fordítás is ebből készül.

V. A Szentírás az Egyház életében

Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást. Az isteni írásokat a szenthagyománnyal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja. Az Egyház gondoskodik arról, hogy hiteles fordítások készüljenek. Katolikus fordítás csak az egyházi hatóságok engedélyével és jóváhagyásával készülhetnek és azzal a feltétellel, hogy legyenek magyarázatok hozzá, melyek épp abban segítenek minket, hogy a kor gondolkodásának termékeit meg tudjuk különböztetni az örök igazságoktól. A protestáns fordításokban nincsenek magyarázatok, bár ők is nagy gonddal készítik fordításukat. A szekták pedig sokszor olyan fordításokat használnak, melyeket ők készítettek, kényük kedvük szerint átírva az eredeti szöveget, hogy azt hozhassák ki belőle, amit éppen akarnak.

A Szentírás mindig a hittudománynak, a teológia szinte összes ágának kiindulási alapja volt és lesz. A legfontosabb azonban az, hogy az Isten Igéje élőszóban hangozzék el, vagyis tanítsák és megtartsák. Ezeknek a bibliaóráknak is csak úgy van értelme, ha odahaza olvassuk a Szentírást, és utána amit olvasunk igyekszünk életre váltani.

Újszövetség

1. Az Újszövetség történelmi háttere

1.1. A Római Birodalom

Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia a történelem egy meghatározott idejében és helyén testesült meg. Jézus beleszületett annak a kornak a szokásaiba és viszonyaiba, melyben megtestesült. Ha pusztán csak emberi szempontból nézzük Jézus Krisztust, nem találunk benne semmi különöset: ugyanúgy nézett ki mint zsidó honfitársai, ugyanúgy öltözködött, beszélt, stb. A megváltás művének épp ebben van a felfoghatatlan nagyszerűsége: a végtelen, világfeletti Isten úgy jön el közénk, emberek közé, hogy mindenben alkalmazkodik hozzánk. Istennek ez a meghökkentő cselekedete nem véletlenül váltotta ki a keresztény századok során a különféle tévtanítást Jézus Krisztus személyéről. Vagy az Istent, vagy az ember tagadták meg benne, mert a kettő emberi gondolkodással nézve összeférhetetlen.

Jézus Krisztus megtestesülése Palesztinában történt, amikor is Palesztina a Római Birodalom fennhatósága alá tartozott. Megszületésének időpontja a hagyomány szerint 0 - hiszen a keresztény időszámítás Krisztus születésétől indul. A valóság azonban az, hogy Krisztus Kr. e. 6/7-ben született - tehát pontosan nem is tudjuk mikor. Ezt korabeli történeti lejegyzések alapján következtethetjük ki.

Nagy Heródesről - aki a gyermek Jézust halálra kereste - feljegyezték, hogy halála előtt elterjedt a hír, hogy a király meghalt. Erre Mátyás farizeus vezetésével lázadás tört ki. Amikor ezt Heródes megtudta, elfogatta és máglyán kivégeztette a lázadókat. A következő éjjel holdfogyatkozás volt, Heródes pedig a röviddel rákövetkező tavaszon meghalt. A csillagászat vissza tudja hajszálpontosan számítani, hogy mikor volt holdfogyatkozás, amit Jeruzsálemből is lehetett látni: Kr.e. 5. szeptember 15.; 4. március 12.; 1. január 20. Ezek közül csak 4 volt tavasszal, tehát Heródes Kr.e. 4-ben halt meg. A napkeleti bölcsek ezt megelőzően fél évvel járhattak Heródesnél, aki ezután Betlehemben 2 évestől lefelé minden gyermeket megöletett: tehát Jézus akkor már két éves lehetett. Ennek megfelelően Jézus Krisztus Kr.e. 6/7-ben született!

Ezen kívül még más megfontolások is odavezetnek, hogy Jézus valóban 6-7 táján született, amit most nem akarok ismertetni, hanem majd csak később. A lényeg az, hogy az a középkori szerzetes, aki visszaszámlálta Jézus születésének idejét, és ami a keresztény időszámítás alapja lett, bizony különböző okok miatt szépen elszámolta magát. Ez nem azt jelenti, hogy akkor meg kellene változtatni az időszámítást, mert az időszámítás lényege az, hogy van egy közösen megállapodott viszonyítási pont, amit mindenki elfogad. Különben is fölöttébb nehéz lenne 6-7 évet kihagyni most a történelemből.

A születés időpontja tehát eltér a hagyományostól. Ez már sejteti, hogy halálának időpontja sem a hagyományos 33. A kutatások azt mutatják, hogy Keresztelő János 27-ben tűnt fel - tehát vele együtt Jézus is. Jézus halálának időpontja pedig a legvalószínűbb feltételezések szerint 30. április 7.

Amikor Jézus megszületett a Földközi-tenger térségét a Római Birodalom tette ki. Ez a birodalom a Föld területének csak egy tört részét tette ki, de mégis ez volt a legalkalmasabb arra, hogy itt testesüljön meg az Isten. Ugyanis a Föld népeinek nagy része még nomád, pásztorkodó, vadászó kultúrában élt igen kezdetleges kulturális szinten. Az ekkor is már meglévő elszigetelt indiai és kínai kultúra pedig nem volt alkalmas ennek a nagy eseménynek befogadására.

A római Birodalomban Krisztus születése és működése idején eltekintve kisebb csatározásoktól alapvetően béke volt. Krisztus születése Augusztus császár (Kr.e. 27 - Kr.u. 14) idejére esett, működése pedig Tibériusz császáréra (14 - 37). Akárhogy is nézzük, az Isten csak tudta, hogy hol és mikor kell megjelennie a Megváltónak.

1.2. Palesztina: Jézus működésének színtere

Izrael Krisztus előtti századokban a Makkabeusok szabadságharcának köszönhetően függetlenségre tett szert. De ez csak tiszavirág életű volt. Hamarosan megjelentek a színen a rómaiak. Jézus Krisztus születésekor még Nagy Heródes a király, de ez a királyság már teljesen a rómaiaknak van alávetve. Heródes halála után Izraelt felosztják fiai között. Júdeát Archelausz kapja meg, akit később letesznek és ezentúl közvetlen római fennhatóság alá tartozik Júdea. Heródes Antipász - aki Keresztelő Jánost kivégeztette és Jézus perében is részt vett - csak Galileát és Péreát kapta meg.

A kereszténység születésének évtizedében a Szentföld középpontja, Júdea, Szamaria és Idúmea közvetlen római fennhatóság alatt állt - helytartó kormányozza. A helytartó általában a tengerparti Cezáreában tartózkodik, csak egy évben néhány alkalommal tartózkodik Jeruzsálemben, például a nagyobb ünnepeken. Amikor Jézus megkezdi működését már egy éve Pilátus a helytartó. A helytartók nehezen jöttek ki a zsidókkal, akikben pattanásig halmozódott a feszültség az elnyomó rómaiakkal szemben. Sorra teszik le, száműzik a helytartókat, mert a zsidók értik a módját, hogy hogyan lehet besúgni a császárnak a helytartó hűtlenségét. Pilátusnak is voltak nehézségei. Pilátus éppúgy utálta a zsidókat, mint azok őt. Ezért mindketten azon vannak, hogy hogyan tudnának borsot törni egymás orra alá. Pilátus hatalmi eszközökkel igyekszik megtörni alattvalói ellenállását, de mindig ő kénytelen engedni. Rögtön hivatalba iktatásakor fontos elvi-gyakorlati kérdést próbált megoldani. A zsidók sosem engedtek be Jeruzsálembe a szent városba embert, állatot ábrázoló képeket, szobrokat, mert a mózesi törvények ezeket bálványimádásnak minősítették. Így kezdettől fogva nem engedték meg, hogy a római felségjelvényeket kitőzzék az Antónia-erődre, mert azokon a császár képe, Róma jelképe a sas és egyéb ábrázolások voltak. Jeruzsálem lakói mégis egy nap arra ébredtek, hogy Pilátus az éj leple alatt bevitette a jelvényeket. Zsidók ezrei vonultak Cezáreába, a helytartó elé, napokon keresztül ott ültek a székház előtt, s képesek lettek volna halálra kaszaboltatni magukat. Végül Pilátus kénytelen volt engedni.

Ebben a feszült viszonyban érthetjük meg igazán Jézus perét, amiben Jézus bizonyos szempontból egyfajta eszköz volt, hogy a másik orra alá borsot törjön. A zsidók erősködnek, hogy halálra kell ítélni, de Pilátus talán nem is azért mert ártatlannak találta Jézust, hanem hogy ne a zsidóknak legyen igaza nem akarja elítélni ők. De megint a zsidók győznek. Az utolsó felkiáltásukra adja meg magát Pilátus: "Ha elbocsátod nem vagy a császár barátja!", vagyis följelentéssel fenyegetőznek a zsidók, s tudja Pilátus, hogy képesek meg is tenni. Pilátust 36-ban mozdítják el helyéről, akkor is alattvalói följelentése miatt.

A Heródes Antipász fennhatósága alatti Galileában békésebb a helyzet. Antipász több sikert ér el a zsidóknál, még apjánál, Nagy Heródesnél is. Nagyszabású építkezéseket végeztetett, de ő is száműzésben fejezte be életét.

Jézus idejében a zsidók arámul beszéltek - ez volt Jézus anyanyelve is. De igen elterjedt volt a görög is, mert a Birodalomnak ez volt a hivatalos nyelve, s az egész birodalmon belül mindenhol értették. Afféle jelentősége volt, mint ma az angolnak. Egyes föltételezések szerint Jézus is értett görögül, már csak azért is, mert Jézus szülőföldjén, Galileában, éltek görögül beszélő idegenek.

A zsidó vallási és részben közigazgatásié bíráskodási életnek fontos része a főpap személye, mely eredetileg örökletes. A rómaiak azonban ebbe is belenyúltak. Ezentúl a főpap személye nem egy életfogytiglan szóló megbízatás, hanem a helytartó kegyétől függően megszakítható. Jézus idejében Kaifás főpapot Pilátus elődje, Valerius Gratus tette meg főpapnak 16-ban. Elég jól manőverezett a rómaiakkal, mert húsz éven keresztül 36-ig volt főpap. A főpap feladata elsősorban az izraelita vallási élet tisztaságának megőrzése.

A főpap volt elnöke a Főtanácsnak, ami szintén a rómaiak miatt csak töredékét gyakorolhatta annak a hatalomnak, amint korábban tett. Gondoljunk arra, hogy Jézus halálbüntetéséhez is a helytartó jóváhagyására volt szükség. A főtanács tagjai a főpapokból (papi családok fejei), a vénekből (a legtekintélyesebb , nem papi családok fejei), és az írástudókból álltak. Ez a testület döntött, irányított minden olyan belügyi kérdésben, melybe a rómaiak nem avatkoztak bele - elsősorban vallási kérdésekben. A jeruzsálemi templom és a Főtanács korlátozott létszámú templomőrséggel és katonasággal is rendelkezett. Ez a testület segédkezik Jézus elfogatásakor. A főtanácsnak hetven tagja volt, plusz a mindenkori főpap.

 1.3. Jézus korának vallási háttere
1.3.1. A Júdaizmus legfontosabb intézményei

Jézus - akárhogy is hangzik - zsidó volt. Maga is gyakorolta a zsidó vallást. Azt a zsidó vallást, mely már jócskán eltért a klasszikus ószövetségi zsidó vallástól, melyet ép ezért inkább júdaizmusnak nevezhetnénk.

1.3.1.1. A Templom

A júdaizmus középpontjában a jeruzsálemi Templom volt. A fogság után épített szerény templomot felváltotta a Nagy Heródes által elkezdett új pompástemplom. Az építkezést Kr.e. 19-ben kezdték el és Kr.u. 64-ben fejezték be - tehát még Jézus idejében javában folytak az építkezések. Hat év múlva ezt a gyönyörű templomot Kr.u. 70-ben földig rombolták a rómaiak. Mindössze egyetlen fala maradt meg. Ez a mai is Jeruzsálemben található siratófal. A Templom tőszomszédságában állt az Antónia-erőd, a római helyőrség laktanyája, s itt szállt meg Pilátus is, mikor Jeruzsálemben tartózkodott. Az Antónia-erődből egyenesen a templomudvarra lehetett látni, tehát minden megmozdulást figyelemmel tudtak kísérni a rómaiak és szükség esetén azonnal beavatkozhattak katonai úton.

A Templom több részből állt. A legnagyobb az úgynevezett pogányok udvara volt. Ide még nem zsidó is betehette a lábát. Mivel Nagy Heródes nem számított zsidónak, ő közvetlenül nem irányíthatta a szentély és a szent részek építkezését, s ezért a pogányok udvarát - ahová ő is bemehetett - igencsak nagy pompával építette ki. A pogányok udvarán szabályos kereskedés folyt: pénzváltók, akik a birodalom más pénznemeit átváltották a zsidók pénzére. Ugyanis a templom kincstárába nem kerülhetett olyan pénz, melyen állatot, vagy ember - a császárt - ábrázolták a már ismertetett mózesi törvény miatt. A pogányok udvarán árulták az áldozathoz szükséges bárányokat, vagy galambokat: attól függően, hogy gazdag, vagy szegény mutatott be áldozatott. A pogányok udvarát oszlopcsarnokok szegélyezték, ahol rabbik, tanítók oktatták a népet. Tulajdonképpen Jézus templomi beszédei is ezen oszlopcsarnokokban hangzottak el. A pogányok udvarának közepén helyezkedett el a tulajdonképpeni templom, mely kerítéssel és fallal volt körülvéve. Görög nyelvű feliratok figyelmeztették a pogányokat, hogyha átlépik ezt a kerítést, halál fiai: pogány ugyanis nem tehette be lábát a tulajdonképpeni Templomba. A Templom is két részből állt: a nők udvarából, ahonnan a nők nem mehettek tovább, és a belső udvarból, ahol állt az áldozati oltár és a szentély. A szentély mélyén volt a szentek szentje, ami tulajdonképpen egy üres terem volt, ahol valaha a frigyláda állott, s ahová egyszer egy évben léphetett be a főpap, hogy a szent sziklára állva imát mondjon.

1.3.1.2. A zsinagógák

Templom csak egy volt, de minden zsidó közösség rendelkezett zsinagógával. Ezekben nem voltak áldozati szertartások. Itt azért gyűltek egybe a helybéliek, hogy együtt imádják az Istent, és tanulmányozzák az Írásokat. Az összejöveteleket szombatonként tartották. Férfiak és nők egymástól elkülönülve hallgatták az Írást és a hozzá fűzött magyarázatokat, s együtt imádkoztak, énekeltek.

A zsinagóga nemcsak istentiszteleti célokat töltött be. Mint egy-egy falu legjelentősebb épülete egyben a település iskolája is volt. Azonkívül különféle megbeszéléseket is itt tartottak, és a vitás ügyeket is itt beszélték meg. Tehát mai szóhasználattal élve egyszerre volt istentiszteleti hely, iskola, közösségi ház, önkormányzati épület. Ennek megfelelően a "vének", a közösség előjárói nemcsak a szertartások vezetői voltak, hanem tanárok és a település életének irányítói.

1.3.1.3. A Törvény és a hagyomány

Izraelnek a kezdetektől megvolt a mózesi törvénye. Ez azonban Ezdrás próféta idejétől, pontosabban a babiloni fogságban került a figyelem középpontjában. A zsidók ugyanis a fogságban elveszítették a Templomot, de megmaradt számukra a Törvény, és ezen keresztül a kapcsolat Istennel. Behatóan tanulmányozták az írásokat és azokhoz buzgó módon egyéb előírásokat, rendelkezéseket csatoltak. Így például a szombati tilalomhoz 39 más tilalmat csatoltak. Ezeknek az előírásoknak szakértői az írástudók voltak, akikkel sokszor találkozunk az evangéliumokban.

A Törvény ilyenképpen való értelmezése és egyéb parancsokkal, tilalmakkal való kiegészítése oda vezetett, hogy a Törvény eredeti értelmét teljesen kiforgatták.

1.3.2. Júdaista pártok, szekták és mozgalmak

1.3.2.1. A farizeusok

Ez a vallási párt Kr.e. a 2. Században fejlődött ki. A farizeusok nemcsak a mózesi törvény előírásait igyekeztek mindenáron betartani, hanem azokat az aprólékos tilalmakat is, melyet később fűztek hozzá. Éppen ezért a legtöbb farizeus egyben írástudó is volt. Tökéletes zsidóknak tartották magukat és mereven elkülönültek azoktól, akik nem úgy gondolkodtak és cselekedtek, mint ők. Ha például lakomára hívták őket, nem voltak hajlandók addig az ételhez nyúlni, amíg abból tizedet nem adtak az Istennek.

A mindenkit megvető, magát igazabbnak tartó magatartást a mai napig farizeusinak nevezik éppen róluk. A parancsok külső megtartása megfojtotta szívükben a szeretetet. Jézus éppen ezért nem a farizeusokat, mint pártot támadta, hanem ezt a gőgös magatartást. Mégis fontos szerepet játszottak a zsidóság fennmaradásában. Kr.u. 70-ben, Jeruzsálem lerombolása után nekik köszönhető a júdaizmus folytonosságának megőrzése és továbbadása. Az egyszerű zsidó emberek Jézus idejében gőgös magatartásuk ellenére tisztelték, sőt mondhatni, szerették őket, mert a külsőségek megtévesztették őket.

1.3.2.2. A szadduceusok

A szadduceusok alkották a zsidó társadalom arisztokrata, földbirtokos rétegét. Az arisztokrácia mindig arra törekszik, hogy vagyonát biztonságban tudja - számára ez a legfontosabb. Így a farizeusok ennek érdekében hajlandóak voltak lepaktálni a rómaiakkal. Jelentős szerepet töltöttek be a Főtanácsban. Heródes Antipászt kedvelték, s szívesen látták volna egész Izrael fölötti királyként. Ezért őket heródespártiaknak - herodiánusoknak is nevezik.

Vallási szempontból szélsőségesen konzervatívak voltak. A szentírásból csak a Törvényt, azaz Mózes öt könyvét ismerték el. Tagadtak minden olyan gondolatot, ami még nincs benne a mózesi könyvekben, így a feltámadást, az angyalok, démonok létét. Jézus is egy ízben ezen kérdésekkel kapcsolatban keveredik vitába velük, melyből természetesen ő kerül ki győztesen. Mint arisztokrata kisebbség - ahogy az lenni szokott a történelemben - nem élvezték a nép támogatását, szimpátiáját.

1.3.2.3. Az esszénusok

Erről a vallási irányzatról szinte egész napjainkig azt sem tudtuk, hogy léteztek. 1947-ben egy beduin pásztor az egyik holt-tengeri barlangban viasszal lezárt korsót talált, melyben könyvtekercs volt. Jó pénz reményében eladta a közeli piacon. Ez a tekercs egy szakértő kezébe került, aki azonnal tudta, hogy nem közönséges dologról van szó, s nagy erőkkel utánajárt a tekercs eredetének. A környező barlangokban még számos tekercset találtak, mely az úgynevezett qumráni közösség könyvtárából való volt. Régészeti munkálatok kibontották a föld alól Qumránt, ennek az esszénus szerzetesközösségnek a városát. Mint kiderült a tekercsek úgy kerültek a barlangokban, hogy a 70-ben történt római lerohanáskor az esszénusok sem voltak biztonságban, s értékeiket, könyveiket a környező barlangokba rejtették. Mondhatni alaposan, hogy csak 1900 évvel később találtak rá. Mindenestől nem lehet a qumráni közösséget azonosítani az esszénusokkal, de nagy a hasonlóság a kettő között.

A zsidó szektát - mert erről van szó - Kr.e. 165-ben alapította egy ismeretlen valaki, akit csak az "Igazságosság tanítójának" neveztek a szektatagok. Önmagukat tekintették Isten igaz népének, s még a jeruzsálemi templomot, s annak vezetőségét is elvetették. Mint a "világosság fiai" reménykedve várták a "sötétség fiai" ellen vívott nagy csata napját, amikor majd diadalt aratnak és megkapják az őket megillető hatalmat. A világtól elvonulva a sivatagi Qumrán településükben szorgalmasan tanulmányozták az írásokat, alávetették magukat a rend szabályainak, szerették egymást, gyűlölték a kívülállókat. Két messiást vártak: az egyiket Áron utódának, azaz papi messiásnak várták, a másikat királyi messiásnak tartották, de nem tagadták annak a lehetőségét, hogy a kettő esetleg egyetlen személyben valósul meg.

Ez a a közösség a korabeli zsidóságra rányomta bélyegét. Gondolkodásukkal sokan szimpatizáltak a kívülállók közül is. Ami az Újszövetség szempontjából fontos világot láttak olyan feltételezések, hogy esetleg Keresztelő János és János apostol is korábban ennek a szektának lettek volna tagjai. Ha nem is teljes jogú tagjai voltak, de mindenesetre gondolkodásukban sok rokon vonás fedezhető fel, főleg János apostolében, akinek evangéliumának stílusa nagyon hasonlít az esszénus írások stílusára.

1.3.2.4. Messiási remények

Ebben a rómaiak által elnyomott országban Jézus idejében elemi erővel jelentkezett a Messiás eljövetelére való várakozás. Az Messiásra való várakozás az Ószövetségben gyökerezett. Sokan egy Mózeshez hasonló prófétát vártak, mások Illés visszatérését remélték. De a legtöbben Dávid fiának, a nagy királynak és hadvezérnek eljövetelében hittek, aki majd diadalmaskodni fog az ellenség felett, és helyreállítja a békét és Izrael dicsőségét. Voltak akik ebből nem zárták ki a pogányokat, de voltak, akik nacionalista beállítottságukban csak Izraelre vonatkoztatták a jövendöléseket. Az egyszerű emberek ezt konkrétan a megszálló rómaiak elleni győzelemben látták a jövendölések megvalósulását erősen politikai színezetet adva a messiási reményeknek. Ezek az elképzelések még Jézus apostolaiból sem hiányoztak. Éppen ezért Jézus nem szívesen alkalmazta magára a Messiás nevet, vagy annak görög megfelelőjét a Krisztosz-t, azaz Krisztust. Helyette inkább emberfiának nevezte magát.

1.3.2.5. A szórvány

A bibliakutatás sokáig csak a Palesztinában élő zsidókat vette számításba. De a valóság az, hogy a babiloni fogságtól kezdődően a zsidók szétszóródtak a Földközi-tenger térségében. Jézus idejében a zsidóknak mindössze egynegyede élt Palesztinában, a többi háromnegyed szétszórva az egész Római Birodalom területén. Csak Egyiptomban közel egymillió zsidó élt, s Alexandria lakosságának tekintélye része is zsidó volt. Ezeket hellenista zsidóknak szokás nevezni, mert a kor divatos szellemi áramlatával, a hellenizmussal szimpatizáltak, bizonyos értékeket átvettek belőle megőrizve saját identitásukat.

1.3.2.6. A prozeliták

A zsidókat sokszor a végletekig menő merevséggel vádolták. De a valóság az, hogy főleg a szórványban élő zsidóság pozitív kapcsolatban volt pogány környezetével. A diaszpóra tagjai ugyanis felismerték, hogy küldetésük a pogányokhoz is szól, és ezzel összhangban igyekeztek megtéríteni őket. A pogányok számára nem volt könnyű a zsidó vallás elfogadása. Először is vállalniuk kellet a körülmetélést, a mózesi törvények megtartását, és saját nemzetiségük feladását. Ezen nehézségek ellenére mégis a pogányok közül sokan voltak hajlandók megtenni ezeket a lépéseket. Őket nevezzük prozelitáknek.

1.2.3.7. A szamariaiak

Amikor Kr.e. 722-ben Izrael északi fele megbukott az asszír uralkodók a lakosság nagy részét elhurcolták, az ottmaradottakhoz pedig idegeneket telepítettek. Ezekkel az idegenekkel az ott maradt zsidók fokozatosan elkeveredtek. Ez a vallási téren is keveredést okozott bizonyos mértékben, de alapvetően megmaradva az ószövetségi egyistenhitnél. Emiatt a keveredés miatt alakult ki az ellentét a szamariaiak és a júdeai zsidók között. A zsidók, mikor visszatértek a fogságból, nem engedték, hogy a szamariaiak segítsenek a templomépítésnél. Erre. A szamariaiak egy külön templomot építettek Garizim hegyén. A zsidók erre végleg szektának bélyegezték északi szomszédaikat. Kr.e. 128-ban Johannesz Hirkanusz zsidó főpap semmisítette meg a szamariaiak templomát, s ezzel tovább mélyítette a két nép közötti ellentétet. A szamariaiak ugyanazt az Istent tisztelték, mint a zsidók, szent irataik a mózesi öt könyvből álltak, melyek azonban jelentős mértékben letértek a zsidókétól. Ők is várták egy Mózeshez hasonló próféta eljövetelét.

2. Az evangéliumok kialakulása

2.1. az evangéliumok kialakulásának hármas fokozata

Mint ahogyan azt már több ízben említettem, az újszövetségi Szentírásban található evangéliumok nem életrajzok, és nem helyszíni beszámolók Jézus életének egyes eseményeiről és megnyilatkozásairól. Jézus halála és az első evangélium megírása között több mint 30 év telik el. Eddig Jézus életének eseményeit a szájhagyomány útján adták tovább a keresztények, melyek eleve nem törekedtek a teljes pontosságra, hanem alapvetően a lényeges mondanivaló érdekelte az első keresztényeket Jézus élete eseményeinek továbbadásában. Míg az evangéliumok szövegei "papírra kerültek egy hármas fokozaton mentek keresztül:

Kr. u. 30 { 1. Jézus élete, szavai és tettei

2. Igehirdetők: szemtanúk és tanítványok szóban hirdetik

3. Evangélisták: leírják az igehirdetést és prédikációt

Az egyes stádiumokban első pillantásra különböző a tartalom. Azonban itt arról van szó, hogy ugyanannak a tartalomnak a megközelítése és súlypontozása az egyes stádiumokban más és más volt.

2.1.1. A Názáreti Jézus

Jézus életének és tanításának szem és fültanúi az apostolok és a tanítványok voltak. Végülis megfigyelhető, hogy az apostolok emlékezete alapján jóval később összeállt evangéliumok feltűnő pontossággal őrizték meg Jézus egyes kijelentéseit, tanításait. A csodák esetében azonban már nem ilyen egyöntetű a kép. Fontos azonban leszögezni, hogy az evangéliumok kialakulásában nem pusztán az első keresztények igehirdetése a mérvadó - azaz nem pusztán az első keresztények kitalációja az evangélium, hanem Jézus Krisztus személye és tanítása.

Jézus Krisztus tanításának a lényege abban állt, hogy Isten Országa elérkezett és elhozta üzenetét. Isten Országa nem egy földi ország, melynek határa vannak, hanem végső soron arról van itt szó, hogy az ember boldogságát egyedül Isten adhatja meg igaz módon. S az Isten az Isten Országának üzenetében egy nagyszerű lehetőséget kínál fel arra, hogy valóban boldogok legyünk. Az üzenet lényege az, hogy az Isten nekünk jóságos, gondoskodó Atyánk - nem pedig egy félelmetes Isten, akitől félni és rettegni kell, s parancsait ha tetszik ha nem meg kell tartani akár fogcsikorgatva is. Az Atya elfogad és szeret bennünket embereket, kész a megbocsátásra mindig, ha igaz bűnbánattal és a megtérésre való komoly készséggel fordulunk hozzá. Jézus Krisztus élete, tettei ezt a tanítást támasztották alá: egy asztalhoz ül a bűnösökkel, s a félelmetes, parancsolgató Isten képét félretolja, mikor felrúgja a szombatnak a farizeusok által nagy becsben tartott merev, lélektelen előírásait.

Jézus Krisztus mindezen üzeneté a kor szokásos tanítási, oktatási módjában tárta az emberek elé. Az evangéliumok lényegében ugyanezen módszert közlik le nekünk is, akik kétezer évvel élünk Jézus Krisztus földi megjelenése után egy egészen más kultúrában, gondolkodásmódban. Ez az, ami igencsak meg tudja nehezíteni néhanapján az evangélium üzenetének megértését. Jézus Krisztus tehát üzenetét a kor szokásaiba csomagolta. Ez pedig lényegében abban áll, hogy képes beszédekkel, hasonlatokkal teszi világossá mondanivalóját. Isteni üzenetének és ezzel egybeeső magatartásának célja pedig az, hogy ezzel meghív minden embert, hogy fogadja el Isten Országát mindenek előtt azzal, hogy szeressük Istent és az embereket.

Jézus életének és az evangéliumoknak nem jelentéktelen részei az csodák. A csodákat azonban sosem szabad úgy tekinteni Jézus életében, mint amivel el akarta kápráztatni az embereket. Isten világában a csodák sosem szolgálhatnak valami cirkuszi látványosságul. Hiszen Jézus is számtalanszor megtiltja az általa meggyógyított embereknek, hogy beszéljenek arról a csodáról amit ő tett velük. A csodáknak Jézus életében két fontos célja van. Egyrészt végtelen isteni szeretetében ezen az úton is segíteni akar az embereken. Másrészt azért tett csodákat, hogy higgyenek benne az emberek és hittel fogadják az üdvösségről szóló tanítást. Vagyis csodáinak önmagukban nincs értelmük, hanem mindenestől isteni üzenetének megerősítésére, alátámasztására szolgál.

Összefoglalva:

Tartalom:

Cél:

2.1.2. A szóbeli áthagyományozás az ősegyházban

Míg Jézus Krisztus igehirdetésének középpontjában az Isten Országának eszméje van, addig az első keresztények, az őskeresztények igehirdetésének középpontjába Jézus Krisztus halála és feltámadása kerül. Ezután Jézus Krisztus egész életét és tanítását ennek szemszögéből nézik.

Valahogy úgy, mint amikor például kisgyerekkorunkban megtapasztaljuk azt, hogy szüleink szigorúan nevelnek bennünket. Ez kisgyerekként valami kellemetlen dologként érint bennünket, mert csak azt tapasztaljuk, hogy sok mindent nem lehet megtennünk, hogy például nem szabad a konnektort piszkálni. De amikor felnőttek leszünk vagy egyszerűen csak nagyobbak, akkor már értjük azt, hogy miért neveltek szigorúan bennünket szüleink, s miért nem szabad piszkálni a konnektort. Valami ilyesféle dolog történt az apostolokkal is, akik Jézus mellet, földi élete idején sok mindent nem értettek. Például végképp nem értették, hogy miért beszél Jézus több ízben is arról, hogy Jeruzsálemben elfogják, és megölik, de harmadnapra föltámad. Föltámadása után azonban megértették azt, hogy az ő halála és feltámadása nélkül értelmetlen lett volna egész csodálatos tanítása és élete. Ahogyan Szent Pál fogalmazta meg: "ha Krisztus nem támadt volna fel a halálból, a mi hitünk is hiábavaló volna.

Tartalom:

Cél:

Tehát egy másfajta látásmódban szemlélték az első keresztények Jézus egész életét és tetteit. Jézus életének eseményeit elmondták egymásnak. De hogy könnyű legyen megjegyezni és továbbadni, az áthagyományozás mindig valamilyen formában történt.

A mi életünk is tele vannak ilyen formákkal, ami megkönnyíti számunkra bizonyos dolgok megjegyzését. Például formája van egy időjárás-jelentésnek. Amikor az első keresztények Jézus életének eseményeit és tanítását adták tovább, nem a precíz, pontos élethű elbeszélésre törekedtek, hanem arra, hogy a benne lévő üzenetet bárki könnyen megértse. Ennek érdekében sokszor eltértek a valódi eseményektől. Ennek során már beleveszik a húsvéti eseményekkel Jézus életébe még halála előtti események elbeszélésébe is. Az ilyen formák tekintettel voltak mindig a hallgatóság igényeire. Egy pogányságból megtért keresztény közösségnek másképpen mondták el ugyanazt az eseményt, mint egy zsidóságból megtértnek. Egyszerűen azért, mert Jézus, mint maga is zsidó ember, körül volt véve zsidó szokásokkal, melyeket a zsidó hallgatóságnak nem kellet megmagyarázni, viszont a pogány hallgatóságnak igen. Például egyik helyen az evangéliumokban a szerző elmagyarázza a farizeusok szokásait: minden edény kívül-belül aprólékos gondossággal megmostak nehogy tisztátalanokká váljanak általa. Ez egy tipikusan pogány közösségnek szóló rész, mert a zsidók jól ismerték a farizeusok szokásait.

Tehát a lényeg az, hogy Jézus tanítását, szavait nem mereven szó szerint adták tovább, hanem az élethelyzeteket és a hallgatósághoz alkalmazkodva. Ilyen alkalmak voltak:

- a pogányok megtérítése

- a zsidókkal folytatott beszélgetések

- a hittanulók oktatása

- Ige-istentisztelet (szentírásolvasás és magyarázat)

- az Eucharisztia megünneplése, keresztség

Figyelembe kell még venni azt is, hogy már az Egyház elindulásakor rögtön két kultúra, gondolkodásmód találkozott: a zsidók keleti gondolkodása, kultúrája és a Róma Birodalom úgynevezett hellenista gondolkodása. Ez azt jelentette, hogy ugyanaz a fogalom az egyik gondolkodásmódba egészen mást jelentett, mint a másikban, vagy bizonyos fogalmak ismeretlenek voltak a másik kultúra számára. Ez nem kis nehézségeket jelentett már akkor is, de még inkább majd az első századokban fog problémát jelenteni az, hogy Jézus élete és tanítása a zsidó kultúrában ment végbe, a kereszténység pedig a hellenista kultúrában terjedt.

Például a hellenista, görög gondolkodás számára az ember testből és lélekből áll. A zsidó gondolkodás viszont mikor testet, vagy lelket mond, akkor mindkét esetben az egész embert érti alatta és nem az ember egyik alkotórészét. Mikor testet mond, akkor az egész embert érti alatta halandó esendő voltában, mikor lelket mond akkor is az egész embert érti alatta, de lelkibb vonatkozásban.

2.1.3. Az apostolok a hagyományt foglalták írásba

Az evangélisták szerkesztői munkával állították össze az evangéliumokat abból az anyagból, amely Jézus szavai és Jézusról szóló elbeszélések alapján rendelkezésükre álltak.

Az evangélisták módszere

Az evangélisták munkájának eredménye:

Tartalmuk:

Céljuk:

A lényeg azonban az, hogy a három fejlődési szakasz tartalmilag megegyezik abban, hogy Jézus szavait és tetteit hagyományozzák tovább. Ám a különböző korokban ezt mindig egy kicsit más szemszögből és más céllal tették.

2.2. A szinoptikus kérdés

A négy evangélium közül az első három feltűnő módon hasonlít egymásra. Sok történetet és tanítást, szinte szó szerint ismételnek meg. Ez már a kezdet kezdetén szemet szúrt a bibliakutatóknak, ezért Máté, Márk és Lukács evangéliumát elnevezték szinoptikus evangéliumoknak, magyarul együttlátónak. A hasonlóság azonban csak felületes ránézés esetén van meg. Valójában azonban mind a három evangéliumnak más és más a stílusa és a célja. De a hasonlóság bizonyos szinten vitathatatlan, s ennek oka kell hogy legyen.

A három szinoptikus evangélium hasonlósága megmutatkozik mind az elbeszélt anyag, mind pedig a megfogalmazás területén. A hasonlóságok és az eltérések a következők nagyjából:

- Márk evangéliumának anyaga szinte teljes egészében megtalálható Máté és Lukács evangéliumában is, rendszerint Márkkal megegyező sorrendben. Márk elbeszéléseit Máté gyakran szó szerint, Lukács pedig meglehetősen átdolgozva közli.

- Jézus beszédeiből Máté és Lukács lényegesen többet mond el, mint Márk. A többletként jelentkező beszédek Máténál és Lukácsnál többnyire azonosak.

- Máté és Lukács számos olyan anyagot, saját részt hoz, amely a másik evangéliumban nincs benne, sem Márkéban.

Az úgynevezett szinoptikus kérdés megoldására többféle megoldás született.

A három evangélista egy és ugyanazon írott forrásból merítette anyagát. Ennek az elméletnek a fogyatékossága az, hogy nem ad magyarázatot az eltérésekre.

Mindhárom evangélista a szóbeli hagyományból merítette anyagát. Ez az elmélet nem ad magyarázatot a sokszor szó szerinti egyezésekre.

Az evangélisták egymás írásait használták, vagyis a már meglévő evangéliumból válogatták össze a sajátjukat. Eszerint Lukács Máté evangéliumát kivonatolta volna, Márk pedig Mátéét. Ez a magyarázat elfogadhatatlan abból a szempontból, hogy Márk evangéliuma sokkal gyengébb nyelvi és stilisztikai szempontból, mint Mátéé, amelyből eszerint másolta volna.

Az úgynevezett kétforrás elmélet. Eszerint a három evangélium anyaga többnyire két forrásból származik. Ez a két forrás Márk evangéliuma és egy - számunkra elveszett - úgynevezett Beszédgyűjtemény. Eszerint a következőképpen jöttek létre az evangéliumok:

Márk evangélista - részben a szóbeli hagyomány lapján, részben pedig írott beszédgyűjteményeket felhasználva - megírta evangéliumát. Márk még nem ismerte a Beszédgyűjteményt, ami vele egy időben keletkezett és kezdett elterjedni.

Máté és Lukács egymástól függetlenül írták meg evangéliumukat, mégpedig Márk evangéliumának és a a Beszédgyűjteménynek felhasználásával. A két írott forrás anyagát egybedolgozták, és írásukat kiegészítették számos más, általuk felkutatott részlettel.

 

Az úgynevezett "két forrás" nagyon egyszerűnek tűnik és így első látásra megokolni látszik a három szinoptikus evangélium hasonlóságait és különbségeit. Éppen ezért a tudományos biblikus körökben sokáig divatos volt. Ám napjainkban már egyre inkább nem állja meg a helyét. Ennek több oka van.

Egyrészt azért nem, mert - amint majd később látni fogjuk részletesebben - Márk evangéliumát a pogányságból megtért keresztényeknek írta Rómában, egy ízig-vérig hellenista környezetben. Ez meg is látszik evangéliumán, mert lépten-nyomon megmagyarázza ez egyes zsidó szokásokat, kifejezéseket. Máté viszont zsidóságból megtért keresztényeknek írta evangéliumát a szíriai Antiochiában; vagyis ő nem szorult rá a fogalmak megmagyarázására. Ha mármost a két forrás elmélet szerint Máté felhasználta Márk evangéliumát nem képzelhető el, hogy Máté evangéliumának megírásához a Rómából importált, s a hellenista világba már meglehetősen beillő evangéliumot használt volna fel és "alakította volna vissza" a zsidó kultúra és gondolkodásmód szerint. Mert a fejlődés iránya a zsidó kultúrából a hellenistába vezet, és nem fordítva.

A két forrás elmélet másik gyengéje, hogy a Beszédgyűjtemény pusztán egy olyan feltételezés, aminek semmilyen bizonyítható alapja nincs. Az ókeresztény korból számos irat, maradt ránk, de egyetlen egy olyan sem, ami a Beszédgyűjteményhez hasonló lenne. Az pedig egyszerűen lehetetlen, hogy csak úgy nyomtalanul eltűnjön.

Ha a két forrás elmélet nem oldja meg a szinoptikus kérdést, akkor mi a magyarázat? Nos, egyenlőre nincs kielégítő magyarázat, s bele kell esetleg nyugodnunk abba is, hogy sohasem lesz tökéletes magyarázat, mert időben már nem tudunk visszamenni, hogy pontosan kiderítsük a körülményeket.

Egy újabb részleges megoldás szerint elképzelhető, hogy mégiscsak Máté evangéliuma az első időben az evangéliumok között, s Lukács a már ismert Márk és Máté evangéliuma alapján állította volna össze az ő evangéliumát. Ez a feltételezés kizárja a Beszédgyűjtemény feltételezését, de mégsem ad mindenre magyarázatot.

2.3. Az evangéliumok hitelessége

Méltán fölmerülhet a kérdés, hogyha az első keresztény közösségek és maguk a szent írók, evangélisták ennyire szabadon kezelték a tényeket, akkor mi a biztosíték arra, hogy az evangéliumok, s Jézus szavai, tettei nem az első keresztények kitalációi, hanem igazságmagvuk van.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az evangéliumokat olyan Egyház terjesztette és adott esetben adta az ellenség kezébe, amely vállalta a történelmi igazságokat. Azokat a történelmi igazságokat Jézus életével kapcsolatban, melyekben számos botrányos elem is előfordul. S az egyháztörténelemből tudjuk, hogy az első századok keresztényellenes propagandája bele is kapaszkodott ezekbe a botrányokba, melyek feketén-fehéren le vannak írva az evangéliumokban.

Ilyen botrányok közül csak néhányat had említsek.

Olvassuk, hogy Jézus, miután egész éjjel imádkozott, kiválasztotta magának a tizenkét tanítványt. Azt a tizenkettőt, melyből az egyik áruló lett, s ezt a tényt mind a négy evangélista megemlíti. Jézus tehát tudta, hogy Júdás elárulja. Akkor miért választotta tanítványai közé? Ez egy olyan kérdés, melyre az Egyház mind a mai napig nem tudott kielégítő választ adni, de nem tagadhatja le a tényeket.

Péterről elég részletes képet kapunk az evangéliumokban. Arról a Péterről, aki ha úgy tetszik, az első pápa. S ez a kép nem túl hízelgő. Egy ízben Jézus Sátánnak nevezi, nem alaptalanul. Az utolsó vacsorán szájhős módjára esküdözik, hogy életét adja Jézusért. S a folytatást ismerjük: háromszor letagadja, hogy ismeri Jézust. Kinek állt érdekében az első keresztények között, hogy ilyen sötét történeteket terjesszen a vezetőről?

Mindegyik evangélista bemutatja Jézus Galileai működését, amely - az evangéliumokból kiolvasható módon - hatalmas lelkesedéssel indult a nép részéről, de lassan elpártoltak tőle. Magyarul Jézus vállalkozása kudarcba fulladt, csak átmenetileg volt sikeres. Az evangélisták még csak arra sem tesznek kísérletet, hogy Jézus népszerűtlenségéért valami szervezett ellenpropagandát vádoljanak. Egyszerűen közlik a tényeket és kész.

Különös figyelmet érdemel az is, hogy Jézust saját családja nem értette meg, elfordult tőle. Sőt Márk odáig is elmegy, hogy tudósítson bennünket arról, mikor "övéi eljöttek, hogy elfogják, mert azt mondták, elment az esze" (3,21).

Máté és Lukács leírja, hogy Jézus apa nélkül fogantatott. Ezt a tényt az evangélisták a világ szemében igencsak gyenge érvekkel támasztják alá: mert Mária azt mondta, hogy a Szentlélektől fogantatott, vagy mert Józsefnek álmában megjelent egy angyal és ezt mondta. Márk pedig - aki nem tudósít a gyermekkori eseményekről - Jézust "Mária fiaként" nevezi meg, ami szinte sértő módon hangzik, mert minden tisztességes zsidó neve a saját nevéből és apja nevéből állt. Ez a beszámoló az evangéliumok Jézusát a köztudat előtt rendkívül sebezhetővé teszi, magyarán úgy hangzik, mintha Jézus egy törvénytelen gyermek volna.

A fenti érvek eléggé aláhúzzák azt, hogy az evangéliumok Jézusa nem a képzelet és nem az első keresztények fantáziájának a szülöttei, hanem igenis reális történelmi személyiség, még akkor is, ha az evangéliumok nem szó szerint tájékoztatnak bennünket Jézus élete, tanítása felől. S ha ki is derül az, hogy nem minden szó szerint úgy történt és hangzott el, ahogy ma le vannak írva az evangéliumokban, akkor ez hitünk lényegén semmit sem változtat: Jézus Krisztus ugyanaz ma, tegnap és holnap.

5. Lukács evangéliuma

5. 1. Általános jellemzés

Lukács evangéliuma - amely sorrendben a harmadik - lényeges pontokban és sokszor pontról pontra hasonlít Mátéra és Márkra, de ugyanakkor különbözik is mindkettőtől nem egy fontos szempontból.

Mátéval elsősorban azzal hasonlít, hogy Jézus családjával és őseivel részletesen foglalkozik. Az első két fejezet Jézus fogantatásával és születésével foglalkozik, és csak ezt követi a nemzetségtábla. A nemzetségtábla nemcsak helyét tekintve, hanem összetételében is eltér Mátéétól. Mindössze két név egyezik a nemzetségtáblán a Mátééval és Lukács egészen Ádámig vezeti vissza Jézus nemzetségét. Valamint a nemzetségtábla Jézus megkeresztelkedése után található Lukácsnál. De célja közös Mátéval: ez alapján bizonyítani, hogy Jézus Dávid királytól származik.

Másik közös vonása Lukács evangéliumának Mátééval, hogy mindkettő Jézus tanítását részletesen ismerteti.

Márk evangéliumával közös abban, hogy amikor Lukács olyan részt idéz, ami Márknál és Máténál is megtalálható, akkor Lukács szövege közelebb ál Márkéhoz azzal a különbséggel, hogy Lukács javít a stíluson. A másik fontos hasonlóság: mind Márk mind Lukács olyan olvasótábornak írja evangéliumát ahol a pogánykeresztények többségben vannak. Egyikük sem feltételezi, hogy olvasója ismeri a zsidóság szokásait, kifejezéseit, vallásos hagyományait.

Azok a különbségek, melyek Mátétól és Márktól is megkülönböztetik Lukácsot, a műve elején és végén található. A mű előszava a későklasszikus történetírás nyelvén adja elő evangéliumának hátterét és célkitűzéseit.

Minthogy sokan próbálták már rendszerbe foglalva előadni a köztünk végbement eseményeket úgy, ahogy az eredeti szemtanúk és az ige hirdetői ránk hagyták, jónak láttam magam is, hogy - miután mindennek kezdettől fogva pontosan utánajártam - sorjában leírjam ezeket neked, nagyrabecsült Teofil, hogy így meggyőződjél szilárd megalapozottságáról mindazon dolgoknak, amelyekről oktatást nyertél.

Ebből az egyetlen mondatból a következőket tudjuk kiolvasni.

1. Lukács tud több, a sajátját megelőző evangéliumról, hogy számos evangélium van forgalomban. Ez alatt nemcsak a Mátéét és a Márkét kell érteni, hanem sok más olyan evangéliumot, amely nem került be a Szentírás könyvei közé. Az előző szerzők próbálták "rendszerbe foglalni" mondanivalójukat. Minden valószínűség szerint Lukács nincs megelégedve ezt teljesítményével, máskülönben nem vállalkozna arra, hogy ő maga is evangéliumot írjon.

2. Magát ahhoz a nemzedékhez sorolja, akik még a szemtanúk által szereztek tudomást a dolgokról.

3. Eseményekről beszél, de ezzel nemcsak eseményeket, hanem tanítást is felölel.

4. Az eseményeket két csoporttól származtatja: szemtanúktól és hithirdetőktől. Ő maga nyilván nem volt szemtanú, máskülönben nem hagyatkozna más szemtanúk állításaira.

5. Írásában "sorjában" és "pontosan" akar beszámolni, tehát hangsúlyozza műve rendszerbe foglaltságát.

6. Művét egy Teofil nevű kiválóságnak ajánlja, aki minden bizonnyal a könyv mecénása, vagyis a kiadással járó költségeket vállalta, sőt valószívű, hogy megíráshoz is megbízást adott. Egy sereg korabeli mű előszava tartalmaz ehhez hasonló ajánlást.

7. Teofil már minden bizonnyal keresztény, de Lukács művére van szüksége, hogy minderről szilárd megalapozottság világossá váljék.

8. Lukács utánajárt az eseményeknek a "kezdetektől fogva", azaz az események legelejéig visszament.

Lukács műve a biblikusok szerint nagyban támaszkodott Márk evangéliumára, azzal a különbséggel, hogy igyekezett Márk "hibáit" nyelvtani, stilisztikai szinten kijavítani. Úgy is mondhatnánk, hogy Lukács főforrása Márk evangéliuma.

A kezdésen kívül Lukács evangéliumának befejezése is szokatlan. Miután a legtöbb esemény leközli a feltámadás utánról, váratlanul véget ér, minden bezárás nélkül. Ennek magyarázata az, hogy Lukács evangéliumát egy kétkötetes mű első részének szánta. A második kötet az Apostolok cselekedetei. Éppen ezért sok gondolat az evangéliumban az Apostolok cselekedetei fényében kap értelmet, és végső soron ez a magyarázata a lezárás nélküli befejezésnek.

5. 2. A mű belső beosztása és az ebből fakadó tanúságok

A szerkezet Lukácsnál tudatos, és könnyen áttekinthető

A) Előszó (1,1-4) és Jézus gyermeksége (1,5-2,52)

B) Jézus nyilvános működése Galileában (3,1-9,50)

C) Útja Jeruzsálembe (9,51-19,27)

D) Jeruzsálemi események (19,28-24,53)

A galileai működés tanítása a 6. fejezetben szinte teljesen Máté hegyi beszédével azonos, és ami még ehhez tartozik a B résznek a végén gyűjtötte össze. Feltűnő, hogy Jézus útja Jeruzsálembe igencsak hosszúra sikeredett, mert gyakorlatilag ide gyűjti össze mindazt az anyagot, amit a másik két szinoptikusnál nem találunk meg. Ezek a történetek, mind olyan töredékek, melyeknek időbeli elhelyezése már nem volt lehetséges Lukács korában sem.

A szerkezetet összehasonlítva a másik két szinoptikussal feltűnő a hasonlóság, mert ott is a Galielából Jeruzsálembe vezető tanítóút köré csoportosították az eseményeket. Ugyanakkor az is látható, hogy Lukács rengeteg olyan anyagot összegyűjtött utánajárásának köszönhetően, ami na másik két evangéliumban nincs meg. De ugyanakkor nem tud elszakadni a másik két evangélista szerkezetétől, és ezért ezeknek a saját történeteknek nagy részét a jeruzsálemi útra zsúfolja be.

Lukács megítélésben a bibliakutatás a végletek között mozog. Egyesek szerint Lukács források hiányában szabadon komponálta meg művét, mások szerint pedig oly szolgai hűséggel ragaszkodott a források lemásolásához, hogy nem vette észre az ellentéteket, ismétléseket. Hogy melyik véleménynek van igaza, azt most ne firtassuk. Fontosabb azonban azt tisztázni, hogy ha Lukács megbízható szemtanúkra és az ige hirdetőire építi evangéliumát, akkor hogyan azonosítja evangéliumában ezeket a tanúkat. Ha ugyanis megteszi, akkor ennek jelire rá kell bukkanunk, ha pedig nem teszi meg, akkor célját nem éri el: a nagyrabecsült Teofil továbbra is bizonytalanságban marad a hagyomány adatainak megalapozottságáról.

A gyermekségtörténet két fontos utalást tartalmaz. A 2,19 szerint "Mária megőrizte mindezeket a dolgokat és szívében elgondolkodott rajtuk". 2,52 viszont a gyermekségről szóló adatok végén azt mondja: "anyja mindezeket a dolgokat megőrizte szívében". Az hogy Mária megpróbálta megérteni, miről van szó, a legkevesebb, amit bármiféle édesanyától elvárhatunk. De ha idevesszük Lukács törekvését a "szemtanúkkal" kapcsolatban, akkor nyilvánvaló, hogy a későbbiekben felsorolt tanúk, az apostolok, ezekről az eseményekről semmit sem tudhattak, s ezért jelezni kell, hogy volt valaki, aki mindezt "elraktározta" szívében és hűségesen latogatva őket, igyekezett belehatolni mélyebb értelmükbe.

Egy másik hasonló eset a tanúkra való utalással kapcsoltaban az, amikor Jézus jeruzsálemi útja kapcsán megjegyzi, hogy az apostolok mellet még asszonyok is kísérték őt Galileából: magdalai Mária (Mária Magdolna, akiről más evangéliumban is hallunk), Johanna, Chúzának, Heródes jószágkormányzójának felesége, és Zsuzsanna. Ezek a nevek csak úgy érthetők, ha az olvasóknak legalább egy része tudja, hogy kikről van szó. S teszi ezt Lukács akkor, mikor a jeruzsálemi utat írja le, ami csupa olyan anyagot tartalmaz, ami más evangélistáknál nincs meg, csak nála, ezért a tanúk nevével megfelelőképpel alá kell támasztani a történtek leírását.

5. 3. A szerző személye

Lukács evangéliuma a 2. század óta magán viseli "kata Loukan" címet, azaz "Lukács szerint". A legrégebbi megmaradt kézirat is Lukács kétkötetes műve első részeként készült, de nem közli folytatólagosan az Apostolok cselekedeteit. Tehát a kezdetektől fogva úgy tartották számon a Lukács evangéliumot, mint a Lukács kétkötetes művének első részét, de nem maradt fenn egyetlen kézirat sem melyben a Lukács evangélium és az Apostolok cselekedetei egymást követnék. Minden bizonnyal azért nem, mert Lukács művének megírásakor már létezett a Máté és a Márk evangélium, melyeket aztán a kánonba besoroltak a Lukács evangéliummal együtt, és elsősorban "műfajok" szerint csoportosították az újszövetségi Szentírás könyveit.

Lukács személyét soha nem azonosították mással, mint azzal a személlyel, akiről szent Pál apostol három levele végén is beszél (Filem 24; Kol 4,14; 2Tim 4,11). Egyház három levél közül a Filemonhoz írt levelét biztosan Pál írta, a Kolosszei levél páli szerzősége kétes, míg a második Timóteus levelet egy páli hagyományból táplálkozó másvalaki írta és nem Pál. Lukácsról még fontos adatokat szolgáltat az Apostolok cselekedeteinek bizonyos részei. Ugyanis ha megfigyeltük az Apostolok cselekedeteiben - főleg a második felében - a szerző többször elkezd többes szám első személyben beszélni. Ezt azt jelenti, hogy ezeket Lukács saját élményei alapján írta meg (ApCsel 1,610-17; 20,5-15; 21,1-18; 27,1-28,16). A keresztény hagyomány ebből azt olvassa ki, hogy Lukács többször Pál útitársa, munkatársa volt missziós útjai során.

Ezt támasztja alá az a tény, hogy Kr. u. 130-140 között egy Markion nevű eretnek tanító, lépett föl. Tanításának lényege az, két istenséget hirdetett meg: egy jót és egy rosszat. A rossz istenséget azonosította az Ószövetség istenével. Ebből kifolyólag a teremtett világ rossz, az anyag rossz, mert azt a rossz Isten, a demiurgosz teremtette. Markion az újszövetségi Szentírásból csak azokat fogadta el, melyek tanítását igyekeztek alátámasztani. Különösen szimpatizált Pál apostol leveleivel, hiszen azokban nem egyszer az ószövetségi törvények ellen beszél Pál. Az evangéliumok közül egyedül Lukácsét fogadta el, de azt is alaposan megnyirbálva. Többek között az elejéről kihagyta a gyermekségtörténetet. Meglepő, hogy Markion Lukács evangéliumát teszi magáévá, ha megnyirbálva is és nem a Márkét, amit nem is kellet volna megnyirbálnia, mert abban nincs gyermekségtörténet. A magyarázat az, hogy Marion azt az ősi hagyományt követte ebben, ami szerint Lukács Pál apostol munkatársa volt, és Pál személyével garantált evangélium Lukácstól fontosabb volt Markionnak, mint Márk evangéliuma.

A mindent megkérdőjelező liberális szentíráskutatás azonban mindennel megpróbálkozott, hogy cáfolja azt, hogy Lukács Pál útitársa lett volna. Az ellenérvek két csoportba oszthatók.

Az első csoport szerint ellentét van Pál apostol leveleiben és a szintén Lukácsnak tulajdonított Apostolok cselekedeteiben leírt események között. Ha Lukács Pál munkatársa lett volna, akkor jobban informált lett volna és nem másként írta volna meg ugyanazt a történetet. De mivel ellentét van, ezért nem lehetet az evangélium szerzője, Pál munkatársa.

Például Pál leveleiben nyomát sem találjuk az első apostoli zsinatnak - főleg a Galata levélben nem, mert ebben tesz legtöbb személyes vallomást Pál - és az ott hozott határozatnak, a pogányokra vonatkozólag. Lukács pedig a pogányok közötti igehirdetés során állandóan erre hivatkozik. Ennek az elméletnek ellenérveként felhozhatjuk, hogy Pál Galatákhoz írt levele egyáltalán nem mentes szubjektív érzelmektől, ez afféle vitairat, mely a cél érdekében bizonyos dolgokat - ha úgy tetszik az apostoli zsinatot - elhallgat. Amikor pedig megírja Lukács evangéliumát, még az apostolok levelei egyáltalán nincsenek elterjedve, Pál apostollal pedig csak jóval az apostoli zsinat után találkozik. Tehát az apostoli zsinat létéről saját kutatása alapján tudott és nem Páltól, hiszen célja, hogy "pontosan utánajárjon a dolgoknak". Arról pedig ismét csak nem tudhatott, hogy Pál a Galalta levélben mélyen hallgat az apostoli zsinatról, hiszen ekkor a levél még nem forgott közkézen. Pál leveleit egy-egy egyházi közösségnek írta meg, és csak jóval halála után, a 2. század elején kezdték összegyűjteni a még fennmaradó páli leveleket.

Külön érdekesség a szerző személyét tekintve, hogy a hagyomány szerint Lukács orvos volt (Kol 1,14). Egyes bibliakutatók megpróbáltak ennek utánajárni az evangéliumi szövegben, hogy mennyire tükrözi azt, hogy orvos írta. Még a múlt században 1882-ben egy angol orvos W. K. Hobart bizonyíthatónak látta, hogy az evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit orvos írhatta, mert feltűnően bővelkedik az ókori orvosi szakkifejezésekben. Megállapítása talán túlzás, mert Kr. u. az I. sz.-ban még nem létezett orvosi szaknyelv. Az azonban továbbra is fennáll, hogy Lukács sok helyen, és mindig Márktól eltérően, a betegségeket s általában az emberi test jelenségeit különös gonddal írja le.

Lukács tehát Pál életének utolsó szakaszában útitársa és tanítványa volt. A hagyomány szerint szír származású volt és Antiochiában lett keresztény. Lukács hellenista műveltségű keresztény, aki az Ószövetségben is nagy járatos, főleg annak görög szövegét annyira magáénak tette, hogy evangéliumában sokszor utánozni látszik. Ennek az is lehet magyarázata, hogy ezzel is próbálja kifejezni azt, hogy ami Jézus Krisztusban és az Egyház kezdeti időszakában történet, az az Ószövetségi üdvtörténetnek szerves folytatása. Ugyanakkor igyekszik művét mindenki számára közérthető prózában előadni. Sokszor már-már aggályos a kronológiákban. Jézus fellépésének idejét hajszálpontosan több oldalról is megjelöli. Műve világos módon nem zsidó olvasóknak szólt: pogányságból megtért keresztényeknek. Márkhoz hasonló módon teszi ezt, de sokkal sikeresebben mint Márk.

5. 4. Az evangélium keletkezésének ideje

Egy régi vélemény szerint Lukács a kétkötetes művét még Pál apostol halála előtt írta volna. Ez a magyarázat arra hivatkozik, hogy az Apostolok cselekedteiban csak az van megírva, hogy Pál apostolnak megkezdődik római fogsága. Ha Pál halála után íródott volna, akkor meg kellene tudni belőle, hogy Pál hosszúra elnyúlt pere felmentéssel vagy elítéléssel végződött-e. Egyesek még arra is gondoltak, hogy Lukács éppen Pál védelmében írta meg evangéliumát és az Apostolok cselekedeteit. Eszerint valamikor Kr. u. 61 és 65 között íródott volna.

A fenti feltételezések azonban tévesek. Tudniillik az Apostolok cselekedetei nem azt a köztudott eseményt akarja tárgyalni, hogy Pál pere hogyan végződött, hanem annak teológiai mondanivalója van. Annak, hogy Pál és Péter Rómába érkezik az a jelentése, hogy Isten üdvösségtervének színtere immár nem a zsidóság szűk nemzeti köre, hanem az egész akkori világot jelentő Római Birodalom, amelynek szívébe Péter és Pál az utolsó fejezetekben megérkeznek.

Lukács művének megírása egy-két évtizeddel későbbi a két apostol, Péter és Pál halálánál. A megíráshoz támpont az, hogy Lukács használta Márk evangéliumát, amely 68-70 körül keletkezhetett. De Márk evangéliuma nem terjedt el azonnal, s annak valamelyest elterjedését és sikerét is feltételezni kell, s ehhez idő kell: Lukács művének megírása 80-85 körül történhetett. Későbbre már nem tehetjük, mert a 80-as években már kezdik összegyűjteni Pál leveleit, s ennek ismeretét pedig kizártuk Lukácsnál.

5. 5. A Lukács-evangélium távlata

5.5.1. Üdvtörténet

Minthogy Lukács műve kétkötetes, nem várhatjuk, hogy rögtön az első művön belül teljesen kibontakozzék teológiai mondanivalója.

Az egyházi év ünnepei Húsvét kivételével különleges módon a Lukács-evangéliumhoz fűződnek. A karácsony, az áldozócsütörtök, és a pünkösd eseményszerűen olyan történésekre utalnak vissza, amelyeket csak Lukács örökített meg. Jézus születése - a karácsony, a mennybemenetel - az áldozócsütörtök, a pünkösd - mint a Szentlélek eljövetele az üdvtörténet időrendi "fordulópontjait" sarkítja ki. A liturgián túl a mai egyházi köztudat és hitoktatás Lukács szemléletét messzemenően tükrözi. Az Ószövetségi várakozás (az advent) karácsonyig tart, ami Jézus születésének dátuma. A feltámadás utáni negyven nap az Egyház életében azt az időszakot ismétli meg, amikor Lukács mondja, hogy Jézus feltámadása után még negyven napig a földön tartózkodott. Az ötvenedik nappal, a pünkösddel kezdődik az üdvtörténet új szakasza: az Egyház élete Krisztus második eljöveteléig. Ebben a felosztásban Jézus élete világosan elkülönül mind az Ószövetségtől és mind az Egyház idejétől. Eszerint az üdvtörténetnek három szakasza van: 1. Ószövetség; 2. Jézus működése köztünk; 3. az Egyház korszaka, melyet Krisztus második eljövetele zár le.

5.5.2. Az isteni irgalom ideje

Lukács a szó sajátos értelmében az isteni irgalom evangélistája. Ez egyrészt következik abból a fentebb ismertetett történelemszemléletből, melyben az isteni irgalom a Megváltó eljövetele és a végítélet közé azért iktatta be az "Egyház időszakát", hogy minden embernek megadja a megtérés lehetőségét. Még azoknak is, akik Krisztus elvetik és bitófára juttatják, akiket úgy állít be Lukács evangéliumában, mint akik "nem tudják mit cselekszenek". Ezért imádkozik Jézus a kereszten (Lk 23,34), majd példáját követve István diakonus is (ApCsel 7,60).

Másrészt azért is az isteni irgalom evangélistája Lukács, mert az ő evangéliumában találhatjuk az isteni irgalomról szóló legmegindítóbb szövegeket: a tékozló fiú példabeszéde, a farizeus és a vámos imája stb.

Az irgalom és a megtérés másik nagy példája a jobb lator és Jézus párbeszéde: "Jézus, emlékezzél meg rólam, ha országodba érsz!" - "Íme, még ma velem leszel a paradicsomban." Mindkét mondat rendkívül jelentős. Halálával Jézus belép az ő országába. Számára a halál maga a megdicsőülés. Ugyanakkor a bűnbánó jobb lator közvetlenül halála után Jézussal együtt részese lesz az örök életnek. Ez az első keresztények szilárd hitét fejezi ki: hisznek a halál utáni üdvösségben.

5.5.3. Az imádság és a Lélek

Lukács művében kidomborodik az imádság jelentősége. Jézus mind példájával, mind tanításában hangsúlyozza, hogy az élet egészét az imának kell átjárnia. Az evangéliumok közül egyedül a Lukácséban találjuk meg a szüntelen imára való buzdítást. Jézust Lukács gyakran úgy mutatja be, mint aki imába van elmerülve. De Lukács nemcsak a magánimát hangsúlyozza. Evangéliuma a jeruzsálemi Templomban kezdődik (Zakariás látomása a Templomban, miközben a nép imádkozik), Jézus nyilvános működését egy zsinagógai közösségben kezdi, bevonulása Jeruzsálembe Lukácsnál a Templomba való bevonulás.

Az ima témájához közel áll a Szentlélek gyakori említése, a Lélekre való hivatkozás, a Lélekben való cselekvés hangsúlyozása. A gyermekségtörténet ötször említi a Szentlelket. Jézust keresztségétől kezdve a Szentlélek irányítja a pusztába, majd Galileába.

Lukács teológiájának gazdagságáról külön lehetne órákat tartani, az Apostolok cselekedeteivel együtt tekinteni. De egy gyakorlati szempontot ki kell emelni. A mai ember számára, aki az evangéliumban valamiképpen "Jézus történetét" szeretné fölfedezni, leginkább Lukács evangéliuma tűnik legkielégítőbbnek, mert első olvasásra ez az evangélium tűnik a legrendezettebbnek és érthetőnek. Ahogy az Ősegyház katekézise elsősorban Máté szövegére épült, a mai katekézis legkönnyebben Lukácsból kiindulva tudja az evangéliumok teljességét előadni.

6. János evangéliuma

6.1. A János evangélium magyarázatának rövid története

János evangéliuma azonnal szembetűnő módon különbözik az előző három, ún. szinoptikus evangéliumoktól. Jézus életének tanító szakaszából olyan eseményeket mond el, ami nincs meg a szinoptikusoknál. Ezen túl mégis a szembeszökő különbség a stílusban van, mert egy elvon elmélkedő-filozofáló nyelven adja elő a tanítást, az isteni Ige megtestesüléséről és közöttünk való lakozásáról.

A II. század végétől - amikorra már a János evangélium véglegesen a kereszténység közkincsévé vált - egészen a XIX. századig a negyedik evangélium magyarázata azonos alapokon nyugodott. Ezek a feltételezések, már Szent Ireneusznál is megtalálhatók, és Ireneusz ezen nézetein nyugszik Origenésznek és Szent Ágostonnak nagy János kommentárjai. Eszerint az ősi meggyőződés szerint a negyedik evangélium szerzője János apostol, aki öregkorában írja meg ezt a művét. János az apostolok között az egyetlen, aki nem vértanúhalállal halt meg, bár kétszer is megkísérelték őt a hagyomány szerint megölni (mérgezett bor, forró olajba főzve), de csodás módon megmenekül ezektől a halálnemektől. Mint az egyetlen az apostolok közül, aki természetes halállal halt meg, a hagyomány szerint hosszú élettel ajándékozta meg őt a Mindenható. Ennek a hosszú életnek vége felé, jól átgondolva, átelmélkedve írja meg evangéliumát az agg János apostol. Ő az, akit az ő evangéliuma nem akar megnevezni, csak egyszerűen a "szeretett tanítvány" névvel illet. Teológiájának mélységét maga az evangélium magyarázza meg, amikor őt, mint Jézus belső életének ismerőjét, az utolsó vacsorán a halálba induló és búcsúzó Krisztus kebelére borulva ábrázolja.

A XIX. század bibliakritikája ezt az idillikus képet szúzta szét éspedig szélsőséges ügybuzgalommal. A múlt század kritikusai János evangéliumát mindenképpen a II. század közepére akarták keltezni, és a kereszténységnek a hellén kultúrába való beilleszkedésével, pontosabban a gnosztikus eretnekségek elleni harcával hozzák kapcsolatba. Ez azt jelentette, hogy ezt az evangéliumot nem János írta, hiszen a II. század közepére már halott volt. Különben is hogyan írhatott volna meg egy tudatlan galileai halászlegény egy hellenista remekművet? Ezzel az evangélium tekintélye semmivé foszlott. A János evangélium jelentőségét ez a bibliakritika abban látta, hogy fontos szerepe volt a kereszténység "hellenizációjában", vagyis abban, hogy a keresztény eszméket a kor kulturális nyelve és gondolkodása szerint fogalmazzák meg.

A János evangéliummal kapcsolatos bibliakritikai irányzatok végül is két kérdés körül forognak: a) a szerző azonosságának kérdése, az ún. "jánosi probléma"; b) milyen szellemi háttér hatása alatt keletkezett az evangélium sajátos Jézus-ábrázolása, világképe és teológiája?

Az első nagy támadás után váltakozó volt az álláspont a fentebb ismertetett két nagy kérdéscsoport közül, melyet most nem kívánok részletesen ismertetni. Voltak akik közelítettek a hagyományos patrisztikus nézőponthoz, s voltak, akik a liberalista bibliakritikai szélsőséges túlzásaira hajlottak. Csak két fontos dolgot emelnék ki.

Napfényre kerültek, II. és III. századi papiruszleletek, melyeken a János evangélium részletei olvashatók. Egy egyiptomi múmiából került elő a legrégebbi, melyet mind a mai napig a legősibb újszövetségi szövegtöredékként tartanak számon. Ezt pedig a becslések szerint 125 körül írták. Ez azt jelenti, hogy annak a liberális véleménynek ezek után nincs alapja, hogy a János evangélium a II. század közepén, azaz 150 körül íródott. Sőt ha hozzávesszük azt is, hogy a feltételezések szerint biztos, hogy nem Egyiptomban íródott - ahonnan ez a töredék előkerült -, akkor ez azt jelenti, hogy beleszámítva a korabeli "terjedési időt" valamikor a századfordulón, azaz 100 körül íródott az evangélium.

Ugyancsak nagy fontosságú volt a már említett, qumráni közösségek felfedezése, és az ő irataik tanulmányozása. Ebből nyilvánvaló lett, hogy feltűnő hasonlóság van sok helyütt a János evangélium és a qumráni iratok gondolkodása között.

Ezen túl mindenképpen elgondolkodtató, hogy a János evangélium, amely olyannyira különbözik a másik háromtól, hogyan, milyen tekintély alapján tudott oly gyorsan elterjedni keresztény körökben, s nemcsak elterjedni, hanem az első időktől kezdve miért fogadták el hitelesnek, hogy aztán gond nélkül bekerülhessen a szentírási kánonba.

6.2. Az evangélium szerzője és eredete

A jánosi problémát a bibliakritika a XIX. folyamán vetette fel. S mind a mai napig megoldatlannak tekinti. Itt a negyedik evangélium szerzőjének személyéről van szó: Szent János, mint az egyik apostol írta-e, vagy sem. Ha nemleges a válasz, akkor további kérdések merülnek fel: hogyan történhetett, hogy a 2. század végétől fogva mintegy tizenhét évszázadon át ezt az evangéliumot a keresztény hagyomány egyöntetűen Szent János apostol művének tartották és soha más szerzőnek nem tulajdonították? A szerzőségi kérdés megválaszolásánál különbséget kell tenni a belső és a külső érvek között. A belső érveket magából az evangéliumból merítjük, míg a külső érvek más történeti forrásokból táplálkozik.

6.2.1. Belső érvek

A negyedik evangélium az egyetlen , amely kifejezetten utal szerzőjére: "Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz minderről és ezeket írta" (21,24). A mai szentíráskutatók ebből a versből nagyjából egybehangzóan a következőket mondják:

1. A 21. fejezet nem tartozik az evangélium első megfogalmazásához, azt később tették hozzá. A János evangélium eredetileg a 20. fejezet utolsó versével véget ér.

2. A 21. fejezet azonban ősrégi, még az evangélium elterjedése előtt lett annak részéve. Valószínűleg épp azért íródott, hogy az evangélium gyors elterjedését biztosítsa. Feltételezhető, hogy ez a fejezet a századfordulón íródott.

3. A 21,24 versben szereplő "szeretett tanítvány" azonos azzal a személlyel, aki Jézus keresztje mellett áll, s akire bízta Jézus édesanyját; aki látta Jézus oldalának megnyitását; aki az utolsó vacsorán Jézus kebelén nyugszik.

Ez a "szeretett tanítvány" se nem ismeretlen, se nem jelképes személy. Tudni kell, hogy mint minden evangélium ez is eredetileg egy bizonyos közösségnek íródott. Nos az a közösség, akinek íródott a János evangélium, a közösség számára meglepő módon elhalálozott Krisztus második eljövetele előtt éspedig nem vértanúként, hanem természetes halállal. Ez a címzett közösségnek nagy problémát okozott. Ezt a problémát oldja meg a 21. fejezet szerzője, melyben elmondja, hogy a "szeretett tanítvány" életben maradása Krisztus szavainak olyan várakozás volt, mely Krisztus szavainak félremagyarázásából eredt: "Jézus nem azt mondta: >nem hal meg<, hanem >ha akarom, hogy így maradjon, amíg el nem jövök, mit törődsz vele<"(21,23). Vagyis a fenti félreértelmezés miatt a szerző halála miatt a címzett közösség belső válságon ment át, melyet a 21. fejezet szerzője volt hivatva megmagyarázni. Ebből fakad az a feltételezés, hogy a negyedik evangélium első használói 100 körül ezt az evangéliumot olvasták és terjeszteni kezdték. Ha ez így van, akkor azt is tudták, hogy ki a szerzője ennek az evangéliumnak.

Mivel a "szeretett tanítvány"-ra kifejezett utalás csak a szenvedéstörténetben van, ezért felmerült az a vélemény, hogy csak a szenvedéstörténetre érvényes ennek a tanítványnak tanúsága. Az evangélium belső adatai azonban nem engedik meg, hogy csupán a szenvedéstörténetre korlátozzuk a "szeretett tanítvány" szerepét az evangélium létrejöttében.

1. A "szeretett tanítvány" az egyházi közösség számára elsőrangú fontosságú személy. A ráutaló fedőnév (a tanítvány, akit Jézus szeretett) a legnagyobb méltósággal ruházza fel. Ez a méltóság még Péter apostolén is túltesz. A "szeretett tanítvány" ott marad a keresztfa mellett, míg Péter megtagadja Jézust. Amikor húsvétvasárnap a "szeretett tanítvány" és Péter együtt mennek az üres sírhoz, a negyedik evangélium tanúsága szerint az üres sír a "szeretett tanítvány" számára elegendő volt ahhoz, hogy elsőként higgyen szilárdan Jézus feltámadásában. Ez eltér más újszövetségi könyvek tanúságától, melyek épp azt állítják élénk, hogy Péter szerzett tanúságot először Jézus feltámadásáról.

2. A negyedik evangélium teológiai felépítése kizárj azt, hogy csak a szenvedésre és a feltámadásra lenne érvényes a "szeretett tanítvány" tanúsága. A felépítés lényege az, hogy a csúcspont Jézus Krisztus dicsőséggel átfont és dicsőségre vezető szenvedése. Az hogy az előzőekben nincs kifejezetten megnevezve a "szeretett tanítvány", még nem zárja ki, hogy nem is lett volna szemtanúja a tanító évek eseményeinek. De a szenvedéstörténetet azzal is aláhúzza a szerkesztés, hogy ekkor háromszor nevezi meg a "szeretett tanítvány"-t, mert a szenvedésnek és feltámadásnak eseményei különösen is fontosak.

6.2.2. Külső érvek

Szent Ireneusz az első egyházi író aki a negyedik evangéliumot minden kétséget kizáróan Szent Jánossal azonosítja: "Ezután János, az Úr tanítványa, aki az ő kebelén nyugodott, írt evangéliumot, miközben az ázsiai Efezusban élt" - hangzik tanúsága. Ireneusz a II. század második felében élt, Kis-Ázsiából származott, de Galliában, Lyon püspökeként halt meg. Ireneusz művében többször említi az ún. "preszbitereket", akik tulajdonképpen az egyházi vezetők második nemzedékét jelentik, vagyis az apostolok első utódai. Ireneusz említi Szent Polikárpot, akiről azt állítja, hogy gyermekkorában ismerte. Polikárp pedig János tanítványa és közvetlen utóda volt Szmirna püspökeként. "Polikárp. Jánossal kapcsolatban volt, még másokkal is akik az Urat látták; hallotta azokat, akik az Élet Igéjének szemtanúi voltak." Polikárp és Ireneusz életének dátumait ismerve nehezen lehet kizárni, hogy Ireneusz valóban ismerte volna Polikárpot. A nehézség azonban más forrásokból adódik. Ireneusz, ugyani Papiász, hierapoliszi püspökről is azt mondja, hogy "Jánost hallgatta, és Polikárppal ismeretségben volt." A probléma ott van, hogy Papiász műveiből csak töredékek maradtak fenn, vagyis tőle közvetlenül nem tudjuk meg, hogy valóban személyesen ismerte volna János apostolt. Euszebiosz viszont - aki egy mai napig ránk marad híres egyháztörténeti munkájával őrizte meg nevét az utókor számára - kétségbevonja, hogy Papiász ismerete volna Jánost. Ennek alátámasztására hoz Papiásztól egy írást, melyből kitűnik, hogy Papiász ismert ugyan egy János nevű preszbitert, de az korántsem azonos János apostollal!

A kérdés ezek után az, hogy Ireneusznak - akinek tanúságára 14 évszázadon keresztül vallotta az Egyház, hogy a negyedik evangélium szerzője János apostol - most igaza van, vagy fatálisan tévedett Papiász esetében, s ezért más tanúságát is meg lehet kérdőjelezni. A kérdést Euszebiosz véleménye alapján nem lehet megoldani. Ugyanis Euszebiosz maga sem elfogulatlan tanú. Ugyanis Papiászt az ún. "millenarista" tévtan előfutáraként kezeli, mert a Jelenések könyvének azt a szakaszát, amely Krisztus ezeréves uralmáról beszél (Jel 20,4-6), szó szerint vette. Ez a tan, a történetíró Euszebiosz teológiai felfogásával élesen szemben áll, ezért művében igyekszik egy kicsit lejáratni őt. Ez pedig azt jelenti, hogy igaza lehet Ireneusznak, hogy Papiász ismert János apostolt, mint a negyedik evangélium szerzőjét.

Ireneuszon kívül más II. századi források is János apostolra vezetik vissza a negyedik evangéliumot. Időben még Ireneuszt is megelőzi Teofil antiochiai püspök, aki egyik művében a Jn 1,3-at mint a Szentlélek sugallata alatt álló János apostol szavait idézi.

Tanú még a 200 körül keletkezett ún. Muratori-féle kánon a mi szintén János apostolnak tulajdonítja a negyedik evangéliumot, sőt egy legendát is közöl arról, hogy János apostol eme művét a többi apostol elolvasta és jóváhagyta.

A II. századi egyiptomi gnosztikusok is megerősítik a jánosi szerzőséget, habár az ő tanúságtételükkel, mivel eretnek irányzatról van szó, óvatosan kell bánni. A gnosztikus evangéliumok, mint eretnek írások a II-III. században kezdtek elburjánozni, s minden apostolnak, sőt még Mária Magdolna neve alatt is kiadtak evangélium-hamisítványokat. A negyedik evangélium korai gnosztikus használatával azonban nem ilyen felelőtlen fantáziálással van dolgunk. Az evangélium már említett különálló 21. fejezete különösen kedveltté tette azt az evangéliumot, mert benne az igazi tanúra, a "szeretett tanítvány"-ra utal az ismeretlen szerző.

6.2.3. Az adatok kiértékelése

A most ismertetett adatokat lehet önmagukban, egymástól elszigetelten is szemlélni, felerősítve azok bizonytalan jellegét, s akkor a végső megoldás az lehet, hogy mindenki írhatta a negyedik evangéliumot, csak János nem. A liberális, szkepticista történetszemlélet és bibliakritika így is nézheti a dolgot. De ugyanakkor lehet egy tágabb összefüggésben is szemlélni a dolgokat.

1. Az evangélium 21. fejezetének szerzője meg van győződve róla, hogy az adatok biztos birtokában van, máskülönben nem lett volna értelme írásművének: nem egy ismeretlen szerzőnek Krisztus második eljövetele előtt bekövetkezett haláláról beszél, hanem egy, a közösség számára nagyon is ismert személy igazolásáról van szó. Ha nem lett volna meggyőződve arról, hogy nem a "szeretett tanítvány" a szerzője a negyedik evangéliumnak, akkor igazolását nem ennek a műnek végére tette volna.

2. A 21. fejezet nem sokkal a "szeretett tanítvány" halála után keletkezett, s ezért tehetjük az evangélium megírásának idejét 100 körülre. De ha az író oly biztos információval rendelkezett, miért nem nevezi meg a "szeretett tanítvány"-t? Valószínűleg azért, mert a 21. fejezet tudatosan az evangélium stílusát utánozza, s mivel az evangéliumban sehol sincs megnevezve a Szentlélek, ezért a 21. fejezet szerzője sem nevezi meg.

3. Az evangélium gyorsan terjedt el mind Egyiptomban a gnosztikusok révén, mind pedig Kisázsiában. A gyors elterjedés arra enged következtetni, hogy az evangélium használói meg voltak győződve arról, hogy ki ennek az evangéliumnak a szerzője.

Tehát tulajdonképpen a jánosi szerzőség kérdésére igennel kell válaszolnunk. Tény, hogy egy nemleges válasz ebben a kérdésben sokkal több problémát jelent, mint egy igenlő válasz. Talán ez is erősíti állításunk hitelességét. Az is elgondolkodtató, hogy ha fiktív lenne a jánosi szerzőség, akkor miért mindig csak Jánost jelölték meg szerzőnek, és soha nem merült fel más fiktív szerző személye, hogy talán Péter apostolé meggyőzőbb lett volna.

Az , hogy a "szeretett tanítvány" Jánosnak felel meg, abból is kikövetkeztethetjük, hogy Jézusnak három tanítványa volt - Péter, János és Jakab -, akiket különösen kedvelt és magával vitt olyan helyekre is, ahová a többit nem: színeváltozás hegye, Getszemáni kert. Ezek közül Jakab, mint a "szeretett tanítvány" és a negyedik evangélium szerzője nem jöhet számításba korai vértanúhalála miatt. Péter egyértelműen, még a negyedik evangéliumból is kiolvashatóan nem a "szeretett tanítvány". Marad tehát János.

Ezek után már csak a szerzőség fogalmát kell elővigyázattal kezelnünk: nem jelent föltétlenül irodalmi szerzőséget, nem zárja ki az evangélium ismételt kibővítésének vagy átírásának lehetőségét. Magyarán, ha az is állítjuk hogy János a szerzője a negyedik evangéliumnak, még nem jelenti ez azt is, hogy minden szavát János sajátkezűleg írta volna le és egyes egyedül csak ő. Ez a megkülönböztetés az "irodalmi" és "tekintélyi" szerző között teszi lehetővé, hogy a mű magyarázatában a hagyomány nyomós érvei mellett mindvégig tiszteletben tartsuk a modern kritika eredményeit.

6.3. A János evangélium szerkezete és belső felépítése

Az eddigiekben már megszokhattuk, hogy minden evangéliumnak van egy tudatos szerkesztési vonala, minek tükrében még érthetőbbé válik az evangélium egyes részeinek mondanivalója. Ez a János evangéliumra fokozottabban áll.

6.3.1. Események és beszédek párhuzama

Vitathatatlan, hogy a negyedik evangélium több tanítás, beszédet, beszélgetést tartalmaz, mint a többi. Jánosnál Jézus beszédei szerves kapcsolatban állnak az előtte történt eseményekkel. A legszebb példa erre a csodálatos kenyérszaporítás története, majd az azt követő hosszú, és csodálatosan szép eucharisztikus beszéd, ami kifejezette a kenyérszaporítás eseményeiből indul ki. De ez a kapcsolat más történeteknél és beszédeknél is megfigyelhető. Jánosnál az események és az igehirdetés láncolata tudatos rendszert alkot. A beszédek az események teológiai értelmét fejtik ki, maguk az események pedig az eszmék és tanítások "testbe-öltözött", történelembe gyökerezett jellegét mutatják meg.

6.3.2. Drámai fejlődés

A mindhárom szinoptikusnál megszoktunk egyfajta drámaiságot, mely arra éleződik ki, hogy az evangélium előkészíti azokat a jeleneteket, melyben fény derül Jézus kilétére, Messiás-voltára, arra, hogy ő az Isten Fia. Gondoljunk Márkra, akinél a római százados mondja ki Jézus halála után, hogy "ez valóban az Isten Fia volt". Jánosnál hiába keresünk efféle drámaiságot, mert ő már rögtön az első fejezetben Jézus minden fontosabb címével előhozakodik: Isten Báránya, a Mester, a Messiás, a názáreti Jézus, József fia, akit a próféták megígértek, az Isten Fia, Izrael királya, az égi dicsőséggel körülvett Emberfia.

Az evangélium egészében azonban dráma fejlődést láthatunk a tanítványok, illetőleg Jézus környezetének viselkedésében. ,Az első fejezetekben végigvonul az a megállapítás, hogy Jézus csodajelei hittel találkoznak. Az ötödik fejezetben azonban egyre nyíltabban és fokozatosan elmérgesedve megjelenik az ellentét Jézus és környezete között. Az ellentét először a zsidó vezetőkkel szemben áll fenn. A hatodik fejezettől kezdődően azonban Jézus és a tömegek között is drámai feszültség bontakozik ki, ami az eucharisztikus beszédet követően nyílt hit-válságba torkollik. Az őt királlyá választani akaró tömeg is ellene fordul. Még a tanítványok belső köre, a tizenkettő is választani kényszerül hit és hitetlenség között. Az ellentét tehát egész hamar kibontakozik Jézus és környezete között, s egyre hevesebbé válik. És amikor Jézust elfogják, az olvasó már nem is lepődik meg, hiszen ezt a végkifejletet előre lehetett látni. Ugyanakkor az evangélistának alkalma nyílik arra, hogy szemléltesse Jézus lelki készségét az Atya akarata iránt.

A drámai szerkezet nagyszerű módon szolgálja a kereszt botrányának magyarázatát. De Jézus meghitt együttléte tanítványaival, s a hozzájuk intézett beszédek által halála egy új jelentést kap. A kereszthalál nemcsak a világgal való kibékíthetetlen ellentét következménye, nem is csak a bűn és ítélet álarc nélküli megnyilvánulása, hanem egy végtelen, örök szeretet drámájának végső csúcspontja - azé a szereteté, amelynél nagyobb senkiben sem lakik. Emellett kibontakozik az Atya és a Fiú kölcsönös megdicsőítésének témája.

6.3.3. Ó- és újszövetségi liturgia

A János evangéliumot át- meg átjárja és a szerkezetbe sajátosan beleépül az istentiszteleti szempontok figyelembevétele. Egyrészt rendszeres utalásokat találunk a zsidó ünnepekre (húsvét 3X, sátoros ünnep, templomszentelés ünnepe) és a templomi istentiszteletre. Másrészt egy sereg utalást tudunk felfedezni a korakeresztény szentségi liturgiára, elsősorban a keresztségre és az Eucharisztiára.

Jézus megtisztítja a templomot, és ezzel saját feltámadt testének templomát, mint az újszövetség egyetlen istentiszteleti "helyét" jelöli meg. A Nikodémussal való beszélgetés már a keresztségre utal. A csodálatos kenyérszaporítás és az azt követő eucharisztikus beszéd az Eucharisztiát jelzi előre - és még számtalan ilyen párhuzamot lehet fölfedezni. A liturgikus párhuzamokkal a szerző azt éri el, hogy azonosítja a történeti Krisztust a továbbélő hit Krisztusával, aki épp a szentségek jelei által van a keresztények között mind a mai napig.

6.4. Az evangélium teológiai témái

Szent János már az ókorban kiérdemelte a "teológus" evangélista nevet. Ezt nemcsak az evangélium elején található magasröptű teológia bevezetés miatt, hanem az egész evangéliumra jellemről. A 1,1-18-ban előforduló teológiai fogalmak és témák (élet, világosság, istenfiúság, látás és hit, igazság stb.) az egész evangéliumban végigvonulna és még súlyosabb jelentéssel mélyülnek.

A lényeges vonulat az evangéliumban az, hogy Isten életet kínál az embereknek, a maga életét, de az emberek halállal felelnek és halálban maradnak. Valójában az egész János evangéliumot úgy is felfoghatjuk, mint az evangélium műfajának teológiai eszmélődésre és közlésre való felhasználását. Minden eseményt (csodatettet és történést) hosszú beszéd, vagy párbeszéd követ, hogy ezek az események mélyén rejlő teológiai tartalmat feldolgozzák, elmagyarázzák, leszögezzék. Az evangélium a legjelentősebb ténymegállapítással indul: "és Isten volt az Ige" és Tamás hasonló megállapításával válaszol, amely már az Egyház hite: "Én Uram, én Istenen". E két vers közé kifeszítve tárul elénk a történések és a magyarázatok, jelképes események és viták szövevénye, amely végső fokon mind teológiai céllal íródtak.

6.5. Az evangélium két fő része a teológia mondanivaló szolgálatában

C. H. Dodd szerint a 12. fejezet vége az evangéliumot két részre osztja. A 12. fejezet vége összefoglalja az előző részek tartalmát, a 13. fejezet pedig új tónusban ünnepélyesen kezdi előadni Jézus történetének második és döntő fontosságú szakaszát: visszatérését az Atyához - "Az Atyától jöttem, és beléptem a világba. Most elhagyom a világot és az Atyához megyek."

6.5.1. A második rész további tagolása

Az utolsó vacsora és annak jánosi központja dramatizálva elővételezi a kereszt megaláztatását. Ezért az utolsó vacsorának és az azon elhangzott búcsúbeszédnek igen fontos szerepe van. Ugyanis János módszere, hogy Jézus életének minden általa közölt személyét megmagyarázza. Csakhogy a kereszthalál esetébenez nem lehetséges. Még így is János szenvedéstörténetében beszél Jézus a legtöbbet, például Pilátusnál, akinél a szinoptikus hagyomány szerint meg sem szólalt. A szenvedéstörténet magyarázata ez esetben megelőzi az eseményeket, s ezt mikor máskor tehette volna meg Jézus, mint az utolsó vacsorán, amikor utoljára beszélt tanítványaival.

6.5.2. Az első tizenkét fejezet felépítése

János többször használja a jel fogalmat, és vele Jézus működésének nem egy eseményét jellemzi. Jóllehet az evangélium úgy állítja be Jézus élettét, mint jelek sorozatát de mégis csak néhányat közöl belőlük, mégpedig hetet és eköré építi az első 12 fejezet tartalmát. Ezért is nevezték el az első 12 fejeztet "Jelek könyvének". Az előszó (1,1-18) és az első tanítványok meghívása (1,19-29) utána a hét jel a következő:

A kánai lakodalom

Párbeszéd a szamariai asszonnyal

A betszaidai gyógyítás

A kenyérszaporítás

A vakon született meggyógyítása

Lázár feltámasztása

Mária kenete jelzi Jézus halálát

7. Az Apostolok Cselekedetei

7.1. A könyv története és kánoni helye

Mint láttuk a Lukács evangélium ismertetésekor, hogy Lukács a keresztény eredetek történetét két kötetben dolgozta fel. Ez a beosztás megfelelt üdvtörténeti teológiájának. A "Krisztus ideje" és az "Egyház ideje" az ő szemléletében két külön szakaszát jelentette annak a korszaknak, amit a Messiás eljövetele elindított.

Az Apostolok Cselekedetei az Ősegyház létrejöttét és missiós tevékenységét írja le, elsősorban a két apostol Péter és Pál köré építve. Ezek hithirdető beszédeit is közli. Az Apostolok Cselekedetei Péter pünkösdi beszédével kezdődik és Pál apostol római beszédével fejeződik be. Egyház két apostol számos beszédén kívül még Lukács közöl más jelentős beszédeket is, például István diakónus főtanács előtt elmondott beszédét. A beszédek arra mutatnak, hogy Lukácsnak ez a könyve sem csupán az eseményeket akarja közölni, hanem a tanítást is. Lukács úgy gondolta, hogy műve minden fontos dolgot előad, az apostoli egyházról: történetet és tanítást egyaránt. Az apostoli levelekre azonban, mint az apostoli tanítás hiteles forrásaira még csak nem is céloz. Ez nem azt jelenti, hogy nem is tudott volna róluk, hanem az a valószínűbb, hogy használatukat, idézésüket szándékosan elkerülte.

Ha ugyanis Lukács Pál apostolnak munkatársa volt, lehetetlen, hogy ne tudott volna leveleiről. Vannak azonban olyan bibliakutatók, akik kétségbevonják hogy Lukács személyesen ismerte volna Pált. Az Apostolok Cselekedeteiben többes szám első személyben előadott leírásokat pedig olyan ember feljegyzéseit használta fel, aki Pál útitársa volt. Ez azonban gyenge érv. Miden valószínűség szerint Lukács ismerte Pál leveleit és azokat szándékosan hallgatta el.

Miért tette ezt? A Lukács evangélium előszavából leszűrhettük azt a következtetést, hogy Lukács a pontosság, az utánajárás embere, művében a teljesség igényével lép fel. Vagyis nem várja el olvasójától, hogy az általa gyengének bizonyult próbálkozásokat is elolvassa, mert helyettük elegendő az ő műve. Az Apostolok Cselekedetei mint mondottam Péter és Pál működése köré csoportosul. A bibliakutatók Pál és Péter leveleiből sok mindent kiolvashatnak a korabeli egyházi viszonyokra vonatkozólag. Többek között azt is, hogy a legfőbb probléma a pogánykeresztények és a zsidókeresztények közötti feszültség volt: a pogányságból megtérteknek meg kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket vagy nem. Péter és Pál leveleiből leginkább ez a probléma világlik ki. És éppen ezt a kérdést helyezi Lukács is az Apostolok Cselekedetei középpontjába, s mindezt úgy hozza, mint amiben Péternek és Pálnak végső fokon azonos az elképzelése, sőt még a leginkább zsidózó keresztényekkel, a jeruzsálemi egyházzal is egy közös álláspontot tudtak elfogadtatni. Végső soron Lukács arra a meghökkentő és merész feladatra vállalkozik, hogy ő egyedül próbálta megírni mindazt, aminek írásba foglalására a Gondviselés az ő könyvein kívül, még három evangéliumot és egy sereg apostoli levelet szánt.

Az Egyház nagyon érdekesen bánt Lukács művével. Az első rész - az evangélium - nagyon hamar közhasználatba kerülhetett: már a II. század elején használták és köztiszteletnek örvendet. Hogy ez így volt arra bizonyíték Markion szektája, aki 140 körül lépett fel. Már előtte kb. 130 körül meg kell alkotnia saját elképzelését, teológiáját. Egyetlen evangéliumot fogad el, a Lukácsét, azt is alaposan megnyirbálva. Ezen túl még Szent Pál leveleiből néhányat fogadott el. Az Apostolok Cselekedeteit és az ún. "pasztorális leveleket" elvetette. Lukács evangéliumát azért fogadta el, mert Szent Pál tekintélyét ismerte csak el, s Lukácsot Pál tanítványának, munkatársának tartotta ő is. Az Apostolok Cselekedeteit azért nem tartotta hitelesnek, mert ebbe a műben Pál mellett Péternek és Jakabnak is nagy szerepet tulajdonít a szerző.

A fentiekből az következik, hogy Lukács művének két kötetét az Egyház két részletben fogadta el. Ez nem is meglepő. A korabeli keresztény liturgiáról való tudósítás alapján tudjuk, hogy az összejöveteleken a II. század elején csak az ószövetségből és az evangéliumokból olvastak fel, tehát az Apostolok Cselekedeteinek egy ideig nem jutott liturgikus szerep, ezért csak később válik közismerté.

Az is mondhatjuk, hogy az Egyház Lukács elképzelését nem tette magáévá, mert evangéliumát és az Apostolok Cselekedeteit nem a meglévő evangéliumok helyett kezdte el használni, hanem azokkal együtt. Az Apostolok Cselekedetei cselekedeteit pedig épp a Lukács által szándékosan homályban hagyott apostoli levelekkel együtt kezelte. Mintegy hídként szétválasztja és egybeköti az evangéliumokat a levelekkel, felvázolja a Pál leveleihez szükséges történelmi hátteret.

Lukács műve, az Apostolok Cselekedetei akkor vált fontossá, mikor az Egyházat a különböző eretnekségek, a gnosztikusok, markionisták, és a montanizmus kezdte támadni.

A gnosztikusok elvont logikával eltávolodtak a valóság talajától. Az Apostolok Cselekedetei ezzel szemben épp azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus és az Egyház a történelemben zajlott le és él mind a mai napig.

A markionisták a kereszténység zsidó gyökereit próbálták meg kiirtani. Ezzel szemben az Apostolok Cselekedetei mutatja, hogy az Egyház zsidó gyökerekből, a zsidók fővárosából, Jeruzsálemből indult el, s ezt nem lehet letagadni.

A montanizmus a keresztény próféták és a püspökök közé próbált éket verni. Ezzel szemben az Apostolok Cselekedetei épp azt mutatja be, hogy Krisztus Egyházában a Szentlélek irányítása által mindkettőnek fontos szerepe van.

7.2. A mű célkitűzése

Egy régi divatos elképzelés szerint Lukács az Apostolok Cselekedeteit Pál apostol védelmében írta meg. Ezzel kapcsolatban azonban mindjárt felmerül a kérdés, hogy vajon akkor miért nem írta meg Lukács, Pál apostol perének eredményét, miért nem értesülünk belőle Pál felmentéséről, vagy kivégzéséről? Miért fejeződik be az egész váratlanul a római igehirdetéssel? A válasz egyszerűen az, hogy mert Lukácsnak nem ez volt a célja a művel. Lukács arra épít, hogy az olvasó tudja, ismeri Pál apostol perének végeredményét. Sőt a római beszéd bemutatja az, hogy Isten igéje most már csak a pogányoknak szól, de azzal hogy Rómában hangzik el, ez már jelzi azt, hogy Birodalomszerte és világszerte szól.

Lukács művének ez a célkitűzése legjobban Pál apostol milétoszi beszédében mutatkozik meg (20, 18-35), amikor Pál Jeruzsálembe igyekszik, ahol majd elfogják, s ő ezt tudja előre. Jeruzsálem felé menet megáll Milétoszban, s magához hívatja az efezusi preszbitereket, s akkor intézi hozzájuk azt a beszédet, melynek lényege a következő:

a) Útja során a Szentlélek Pál értésére adta, hogy "fogság és megpróbáltatás" vár rá. Útja következő állomásán, Cezáreában egy Agabusz nevű próféta szintén ezt adja tudomására: "megbilincselik, és kiszolgáltatják a pogányoknak". Érdemes itt párhuzamot vonni Pál és Jézus között, hiszen Jézust is "kiszolgáltatták a pogányoknak" - így jövendöli meg Jézus szenvedését.

b) Pál Milétoszban közli: "nem becsülöm sokra életemet, csak véghez tudjam vinni pályafutásomat"(20,24). Majd Cezáreában még kifejezettebben állítja: "kész vagyok arra, hogy az Úr Jézusért Jeruzsálemben nemcsak a börtönt, hanem a halált is elviseljem"(20,28).

c) Istenre bízza a nyájat - az efezusi közösséget -, melynek élére a preszbitereket állította, akiket maga a Szentlélek állított a közösség élére.

d) Előre jelzi, hogy távozása után "ragadozó farkasok" törnek a nyájra, vagyis tévtanítók osztják meg a közösséget.

e) Pál közli, hogy őt többet nem fogják viszontlátni.

Ez az utolsó megjegyzése jelzi világosan, hogy Lukács tudja: Pál életében soha nem tért vissza Efezusba. Ezért Lukács Pál szájába adott beszéd "műfajilag" az apostoli búcsúbeszédeknek felel meg. Ebben a műfajban a következő elemek rendszeresen felbukkannak: az elöljárók és az apostolutódok fontossága, a "nyáj" hasonlata, az apostolok halálát követő idők veszélyei, mint a hitehagyás, téves tanítók fellépése, a közösség egységének felbomlása. Lukács tehát mindezt akkor írja meg, amikor már köztudott, hogy Pál apostolt kivégezték, vagy inkább - Jézus példáját követve - "a pogányoknak átadva" vértanúságot szenvedett.

Tudjuk Pál életének lefolyását. Abban a perben, melyért az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint Rómába vitték, fölmentették. De később Néró keresztényüldözése alatt ismét elfogták és kivégezték.

Lukács művének nem az a fő célja, hogy Pál személyének igazát védje, hanem bemutassa azt, hogy hogyan került át az üdvösségtörténet központja Jeruzsálemből Rómába, a zsidóktól a pogányokhoz. Ennek megfelelően Lukács még a földrajzi leírást is alárendeli a kétkötetes művében ennek a célnak. Az evangéliumban a Galileai működés áttevődik Júdeába, majd Jeruzsálembe, ahol "a történelem közepe" igazán kibontakozik Jézus halálával és feltámadásával. Ezután az Apostolok Cselekedetei egy ellenkező irányba mutató mozgást ír le: Jeruzsálemből indul el a kereszténység, majd innen egyre nagyobb távolságba kerülnek a hittérítők, míg el nem jutnak Rómába, ami az akkor ismert világ középpontját jelentette.

Ezzel együtt Lukács bemutatja, hogy az üdvösség jó híre hogyan került át a zsidóktól egyre inkább a pogányokhoz. Péter pünkösdi beszéde még világosan mutatja, hogy az első idők hithirdetése a zsidók megtérését célozza meg:

"Tudom, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek. Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg, hogy Isten eltörölje bűneiteket, elérkezzék az Úrtól az enyhülés ideje és elküldje Jézust, a számotokra előre rendelt Messiást. Ti vagytok a prófétáknak és annak a szövetségnek a fiai, amelyet Isten atyáitokkal kötött. Miután Isten az ő szolgáját feltámasztotta, először hozzátok küldte el őt, hogy áldástokra váljék." (3,17. 19-20. 25-26).

Péter ebben a beszédben Jézus második misszióját állítja a nép elé: a feltámadás után Isten ismét küldi őt, hogy a nép felismerje benne a Messiást. Ezt a második missziót azonban olyan események követik, melyek egyre messzebb viszik az üdvösség üzenetét a zsidóságtól. Ennek az eseménysornak a főbb állomásai:

- István kivégzése után szétszélednek a keresztények és hittérítés folyik a félig pogány, félig zsidó Szamariában. Elindul a kereszténység észak felé.

- Egy etióp zarándokon keresztül a keresztül dél felé terjed a kereszténység.

- Keletre Szíriába egészen Damaszkuszig jut a kereszténység.

- A tengerpart menti városok (Lidda és Joppe) által nyugat felé terjed a kereszténység.

Ennél fontosabb az az eseménysor, amely Kornéliusz százados Péter által való megkeresztelkedéséről szól, s amelynek szerves folytatása lesz a szíriai Antiochiában a pogányok tömeges megtérése, és az innen induló missziós körutak a pogányok megtérítésére.

Lukács bemutatja a 15. fejezetben az ebből kirobbanó krízist a mózesi törvény megtartása felől, amelyet a jeruzsálemi apostoli zsinat dönt el a pogánykeresztények javára.

A zsidó törvények megtartása körül kialakult kemény és a kereszténységet elsőként próbára tevő kérdést Lukács 30-40 év távlatából tálalja. Ugyanakkor Pál is leveleiben fokozottan foglalkozik ezzel a problémával, s főleg a Galata levélben sok adatot közöl. De mégis Lukács és Pál elbeszélése között vaskos eltérések vannak, aminek az oka főként abban keresendő, hogy Pál nem elfogulatlan ebben a témában, s ezért bizonyos dolgokat szándékosan elhallgat. Lukács tárgyilagosabb ebben a témában, melyet a következőképpen lehet összefoglalni:

a) Lukács Pál alakját eszményi magasságokba állítja, de mégis hangsúlyozza, hogy a pogányok megtérítése először Pétertől indult el. De mivel Pál volt ebben a legtevékenyebb, ezért az ő személyét érte a legtöbb támadás.

b) Lukács világossá teszi, hogy Péter, Pál és Jakab között az alapkérdésekben egyöntetű az állás.

c) A páli egyházak pénzgyűjtése a jeruzsálemi egyház számára még inkább aláhúzza azt, hogy Pál mindenben együttműködésre törekedett a jeruzsálemi anyaegyházzal.

A jeruzsálemi zsinat után kerül sor a másik két missziós útra, ami még inkább szélesíti az üdvösség jó hírének körét leginkább a pogányok számára. Pál elfogatása pedig jelzi a szakítást a zsidó szokásokra épülő kereszténységgel szemben. Pál hosszú fogság után Rómába kerül, ahol a mű befejezéseként beszédet mond a római zsidóknak, melyben Pál kimondja a végső szót: "vegyétek tudomásul, hogy Isten üdvözítő szándéka a pogányoknak szól majd, akik hallgatni is fognak rá".

Ez Lukács végső mondanivalója: az evangéliumot a zsidóság másodszor Isten és végleg visszautasította. Ezzel nyilvánvaló az olvasó számára, hogy az üdvtörténet központja nem Jeruzsálem a zsidó város, hanem az egész világ (Római Birodalom), melyek székhelye Róma városa. Az Ószövetség, mind "üdvtörténeti szakasz véget ért, s új korszak indul el: Az Egyház egész világot átfogó missziójának története.

7.3. A szerző és forrásai

Az Apostolok Cselekedetei szerzője, amint az már a Lukács evangéliumnál kifejtettük, Lukács, a hellenista kultúrában művelt pogány származású görög ember, aki Pál útitársa is volt.

A forrásokat illetően az Apostolok Cselekedetei vége felé az úgynevezett "mi-részek", melyek többes szám első személyben adják elő az eseményeket, mindenképpen Lukács saját személyes tapasztalataiból származnak. Sokkal bonyolultabb és elképzelhetetlenebb lenne feltételezni azt, hogy Lukács mások elbeszélését rafinált módon átírta többes szám első személybe.

A "mi-részek" azonban csak a 16,11-gyel kezdődnek. Ami előtte van azt másod, vagy harmadkézből szerzett értesülések alapján állította össze, megpróbálva helyreállítani a kronológiai sorrendet is több kevesebb sikerrel.

7.4. A könyv beosztása és teológiai mondanivalója

A mű belső beosztása a fentiek alapján a következő vázlatban foglalható össze:

I. Előszó (1,1-3)

II. A jeruzsálemi ősegyház (1,4-8,3)

III. Az Egyház Júdeában és Szamariában (8,4-12,23)

IV. Pál missziója a pogányok között

a) Az első út (13,1-14,28)

b) Az apostoli zsinat Jeruzsálemben (15,1-35)

c) A második út (15,36-18-22)

d) A harmadik út (18,23-21-17)

V. Pál letartóztatása, fogsága, római útja (21,18-2831)

Az ötödik rész utolsó verseit utószónak is lehet felfogni, szellemileg az Apostolok Cselekedetei záradékát. Itt Pál két beszédet mond a római zsidóknak. Az elsőben elmondja, hogy "a bilincset Izrael reménysége miatt" verték rá, vagyis egyszerre keresztény és egyszerre zsidó vértanú. Amikor azonban a következő találkozása elutasítást eredményez, akkor Pál az Írások alapján közli, hogy az evangélium hirdetése immár elválik a zsidóságtól.

Itt azonban a szerző nem a politikai jövőt vetíti előre. Nevezetesen azt, hogy Kr. u. 100 körül a kereszténység már külsőleg a hatóságok előtt is elkülönül a zsidóságtól. Vagy azt, hogy a második zsidó háborút 135-ben a keresztények már mintegy kívülről szemléleték, mint a végkifejletét annak, amit a Messiás visszautasítása eredményezett. A politikai elmérgesedést az is jelzi, hogy a kutatások szerint Péter és Pál kivégzésében a keresztények és a zsidók közötti viszony elmérgesedése is szerepet játszott.

Lukácsnak azonban nem ez a célja ezt ábrázolni, előre vetíteni. Amit az Apostolok Cselekedetei teológiai programként megvalósít, az a kereszténység üdvtörténeti szerepének helyes felismerése és megvilágítása éspedig elsősorban a "választott néphez" való viszonyában. A kereszténység vállalta a zsidó gyökereit, hű maradt az "Írásokhoz", de egyben elfogadta azt a tényt, hogy most már elérkezett az óra, amikor az Isten szavát minden ember felé hirdetni kell, s Isten új "gyülekezete" nem maradhat meg egyetlen nép vérségi és kulturális hagyományainak korlátai között. Az örömhír az egész földkerekségnek szól, ami az akkori felfogás szerint egyenlő a Római Birodalommal. Ebből a szempontból érthető, hogy Lukács miért jegyzi meg a gyermekségtörténet elején, hogy Augusztus császár idején történt a népszámlálás, s hogy Keresztelő János Tibériusz császár idejében tűnt fel: mert ezzel már előre jelzi a kereszténység egyetemes jellegét.

8. Pál apostol és leveleinek gyűjteménye

8.1. Pál apostol élete

Szent Pálról való ismereteink fő forrása az Apostolok cselekedetei és Pál levelei. De ezekkel kapcsolatban meg kell jegyezni azt, hogy egyikük sem íródott "életrajz" gyanánt. Pál leveleiben csak életrajzi adatokat közöl magáról, azt is mondanivalója szolgálatába állítva. Lukács az Apostolok cselekedeteiben Pál alakját az ősegyház szemszögéből szemléli.

Pál kettős nevét - a Pált és a Sault - Lukácstól ismerjük. Ennek eredete minden valószínűség szerint az, hogy sokan használtak kettős nevet: egy zsidót és egy hellenista eredetűt. Pál magát sosem nevezi Saulnak leveleiben. Figyelemreméltó, hogy Lukács az Apostolok cselekedeteiben fokozatosan tér át a Saul név használatáról a Pálra. Lukács akkor kezdi Pálnak nevezni az apostolt, amikor az első missziós út végén Paphosban megtéríti Paulus Sergius prokonzult. Lukácsnál a Pál név használata és a pogány missziók kezdete között kapcsolat van. Az apostol leveleiben magát mindig Pálnak nevezi. Nyilvánvaló, hogy számára a "pogányok közti" misszió és a "Pál" név használata összefügg; a Saul név használatát valószínűleg ezért nem folytatta. Pétert viszont - akit a "körülmetélkedésből" való apostolnak nevez - sosem hívja Petrosnak, hanem az arám Kéfást használja.

Pál Tarsusban született, amely a Kisázsiai Cilicia tartomány városa volt, a hellenista műveltség és pedagógia központjában. Pálra kétségkívül hatott ez a tény, hiszen leveleiben nem egyszer a klasszikus retorika elemeit használja. Lukács arról is tájékoztat bennünket, hogy Pál "római polgár" volt. Mivel ezt a tényt Pál maga soha nem említi leveleiben, ezért a kritikusok megkérdőjelezték ennek az adatnak hitelességét.

Pál magáról is elmondja, hogy megtérése előtt hithű, vakbuzgó farizeus volt. A farizeusok szektájáról már volt szó. Lukács azt állítja, hogy "Gamáliel lábainál" tanult. Ez a híres írástudó maga is tagja volt a Főtanácsnak. Pál tehát Jeruzsálemben tanul fiatalkorában, részt vesz István diakónus megkövezésében és a keresztényellenes razziákban.

Ha Pál farizeusnak tanult, akkor következésképpen ennek nyomainak meg kell lennie a leveleiben. A kérdés azonban nem egyszerű. A rabbinikus irodalmat legkorábbról Kr. u. 200 körültől ismerjük, tehát jóval későbbről, mint Pál ideje. Ezen túl pedig Pál hellenista kultúrájú pogányságból megtért keresztényekhez intézi leveleit, s számukra mindig az Ószövetségből a görög hetvenes fordítás alapján idéz. A farizeusok viszont a héber szentírást használták. A lényeg az, hogy nem mutatható ki hasonlóság a Pál nyelvezete és a ránk maradt rabbinikus irodalom között. Akkor Pál mégsem Jeruzsálemben nevelkedett? A megoldást a közelmúltban előkerült qumráni tekercsek jelentik. Ezek ugyanis nagyjából Pál korában íródtak, s nem egy olyan teológiai fogalmat használnak amelyet Pál is. (A törvény tettei, megigazulás, eleve elrendelés, titok(misztérium)).

Az apostol születésének évét nem ismerjük. Szent István megkövezésekor még ifjú volt az Apostolok cselekedetei leírása alapján. A biblikusok nagy része pedig István megkövezését 36-ra teszi. Eszerint Pál Kr. u. 10 körül született.

A damaszkuszi úton való megtérése ismert. Történészek és valláspszichológusok különféle módon próbálták megmagyarázni ezt a jelenséget, persze sikertelenül, hiszen ez végső soron bölcseleti és hit-kérdés. Pál a Galata levélben maga is beszél megtéréséről. Elmondja, hogy ő Jézus Krisztussal találkozott, s ez a találkozás őt nemcsak kereszténnyé, hanem apostollá is tette, mert "kinyilatkoztatta bennem Fiát, hogy evangéliumát hirdessem a pogányok között (Gal 2,16). Az apostol címet leveleiben ezután rendszeresen használja is. Damaszkuszi keresztsége után visszavonul Arábiába, a sivatagba három évre, hogy átgondolj, átelmélkedje és az Írások által meggyőződjön annak igazságáról, amiben része volt a damaszkuszi úton. Kijelenti, hogy csak ezután találkozott Péterrel, Jánossal és Jakabbal az "Úr testvérével". Ezzel is az apostoli címét akarja igazolni: nem mindent az apostoloktól vette át a kinyilatkoztatást, hanem közvetlenül Jézus Krisztustól kapta küldetését. Ennek ellenére persze kénytelen bizonyos dolgokban a többi, Jézussal együtt élő apostolok hagyományra támaszkodni: Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról apostoli hagyományt vett át. Pál tehát - annak ellenére, hogy hitélménye és teológiai látásmódja egyedülálló természetfeletti eseményből ered - a Jézusról szóló hagyomány ismeretét az apostoli Egyháztól merítette és működésében bőségesen használta.

A racionalista kritikusok próbálták többféleképpen megmagyarázni a damaszkuszi élményt, hogy minden elképzelhető legyen csak ne egy valódi, de a természet törvényeivel meg nem magyarázható találkozás a föltámadt Krisztussal. Egyik "magyarázat" szerint Pál epilepsziás volt, s eszerint a damaszkuszi élmény nem más, mint egy epilepsziás roham. Erre a föltételezésre állítólag Pál ad okot, amikor a második korintusi levélben beszél a "test töviséről", amellyel a "Sátán angyala gyötri". De vajon egy epilepsziás rohamból származhat-e a páli levelek átgondolt, racionális remekműve? Egy másik elmélet a Róm 7,7-8,2-re támaszkodik, ahol egyes szám első személyben beszél, s ezért önéletrajzi adatokat látnak benne, amelyben Pál elmondja ifjúkorának gyötrődéseit, mely a mózesi törvények megtarthatatlanságának felismeréséhez vezetett, s ezek a gyötrődések lelki hallucinálásokhoz vezettek. A bibliakritika azonban kimutatta, hogy az említett részben az egyes szám első személy használata nem önéletrajzi elem, hanem szónoki fogás.

Pál megtérése után komoly, hosszú éveken át tartó teológiai reflexióba kezd. Ez a hosszú idő nem ütközik ki a Szentírás adataiból. Felületes ránézésre úgy tűnik, hogy Pál megtérését és első missziós útját rövid idő választotta el. A valóság azonban más, amire Pál a Galata levélben világít rá. Megtérése után Jeruzsálembe megy, ahol találkozik néhány apostollal: Péterrel, Jánossal és Jakabbal, az "Úr testvérével" (unokatestvérével) Ezután Arábiába megy a sivatagba, s onnan ismét Damaszkuszba, ahonnan menekülnie kell igehirdetése miatt: éjjel egy kosárban eresztik le a városfalról. Lukács az Apostolok cselekedeteiben ezt az eseményt rögtön Pál Damaszkuszban történt megkeresztelkedése utánra teszi, de valószínű, hogy itt irodalmi szerkesztésről van szó műve célja érdekében. A damaszkuszi incidens után visszavonul szülővárosába a kisázsiai Tarszusba, ahonnan Barnabás hívja a szíriai Antiochiába. Az első missziós út végén jelenik meg ismét Jeruzsálemben. A két jeruzsálemi tartózkodás között 14 (!) év telt el.

A szíriai Antiochia a főhadiszállása a pogányok közötti missziónak. Az első missziós út teljesen az antiochiaiak kezdeményezésére innen indult Kr. u. 44-ben Pál és Barnabás vezetése alatt. Az út Ciprus szigetének érintésével a pizidiai Attália, Pergé, Ikónium, Lisztra és Derbé városában volt. Az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint, Lisztrában a zsidóktól föllázított tömeg még meg is kövezi Pált, s azt is hiszik, hogy meghalt, de Pál végül is életben maradt.

A körút után Pál visszatér Antiochiába, ahol hamarosan kirobban a vita a zsidókeresztények és a pogánykeresztények között a mózesi törvények megtartásáról. Ennek során történik meg Pál és Péter összeszólalkozása, melyről Pál a Galata levélben számol be. A probléma miatt Jeruzsálemben összehívják az apostoli zsinatot amely Kr. u. 49-50 körül volt. Ekkor ugyan Pál megnyerte a keresztény mozgalom hivatalos támogatását nézeteihez, de ellenségei megmaradtak szép számmal, s Barnabástól is elváltak útjai.

Pál missziós tevékenysége 50 után bontakozik ki. Második missziós útja az első úton megjárt városokon keresztül vezetett Troászba. Ekkor csatlakozik hozzá Lukács, akivel átkelnek Európába. Szamotrakia, Filippi, Tesszalonika, Athén, Korintus az állomások. Korintusban üti fel Pál főhadiszállását, mert itt másfél évig marad, itt kerül sor arra az incidensre, amikor a korintusi zsidók Gallió konzul elé viszik, aki azonban nem foglalkozik velük. Gallió azért fontos, mert általa be tudjuk határolni időben a korintusi tartózkodás dátumát: Pál 51-52-ben tartózkodott a városban. Innen írja levelét 51-ben a tesszalonikai hívekhez, Amely az Újszövetség legrégebbi irata. Korintus után Pál Efezusba megy, majd Cezáreán keresztül visszatér Antiochiába.

Antiochiában több mint egy évig marad, majd ismét útnak indul. A kisázsiai Efezusban telepedik meg három évig. Vannak feltételezések, hogy itt íródtak a Galatákhoz, Filippiekhez, és Filemonhoz írt levelek, amelyekből kiolvasható, hogy Pál börtönben van. Talán efezusi tartózkodása alatt börtönben is volt Pál, de vannak vélemények, melyek a fentebb említett levelek megírását a római tartózkodásra teszik.

Itt Efezusban hall Pál a korintusi egyházban kitört viszályról, s levelek útján próbál érintkezni velük. Ebből a levelezésből maradt fenn a két korintusi levél, de valószínű, hogy többet írt nekik Pál.

Efezusból Pálnak menekülnie kell az ezüstművesek miatt, akik Pál miatt veszélyeztetve érzik üzletüket. Innen Pál Korintusba megy, ahol három hónapig tartózkodik. Ekkor írja 57 telén a Rómaiakhoz írt levelét. Tavasszal elindul Efezusba, de úgy, hogy bejárja az európai egyházakat, többek között azért, hogy a jeruzsálemiek javára gyűjtött pénzt összeszedje. Milétoszban találkozik az efezusi egyház képviselőivel, akiknek azt mondja, hogy többet nem fogják őt Kisázsiában látni. Ez a véleménye egyrészt azért alakult ki benne, mert előre érezte, hogy Jeruzsálemben valami fog történni. Másrészt azt is látta, hogy ebben a térségben a zsidók közül túl sok ellenséget szerzett magával amiatt, hogy a pogánykeresztényekre nem erőltette rá a körülmetélést. Ezért gondol arra, hogy működését átteszi a Birodalom nyugati felébe, s ezért is ír levelet a rómaiaknak, hogy előkészítse nyugati működését, amelynek főhadiszállása Róma lett volna.

Jeruzsálemben valóban történik valami. A Templomban felismerik Pált és zavargás üt ki, mert azt vélik, hogy körülmetéletlen pogányokat vitt be a Templom területére. A római katonák mentik meg, akiknél tisztázza magát, hogy római polgár. A kihallgatás később botrányba fullad, ezért Félix helytartó Cezáreába viteti Pált, ahol két évig raboskodik. Félix helytartó valószínűleg azt várta, hogy majd valaki nagyobb összeggel jelentkezik Pál kiváltására, de erre nem került sor. Amikor új helytartót neveznek ki Pál ismét veszélybe kerül, mert az ismét Jeruzsálembe akarja vinni kihallgattatni a Főtanáccsal. Pál tudja: ha Jeruzsálembe viszik, akkor bérgyilkosok végeznek vele. Ezért lebez fel a császárhoz. Így kerül Pál Rómába egy kalandos, hajótöréssel tarkított út végén. Rómában keresztények várják az apostolt a város határában. Rómában házi őrizet alatt tartják: szabadon járhatnak be hozzá; apostoli munkát végez. Lukács minden jel szerint vele együtt volt ebben a fogságban.

Innentől Pál életének további részleteit homály fedi. Vannak vélemények, miszerint pere felmentéssel végződött, s ezután Pál egy Hispániai útra vállalkozott, ami nem sok sikert jelentett számára, majd ismét elfogják Rómában. Valószínűbb azonban az, hogy Pál sohasem szabadult már ki, egészen Néró uralkodásáig, aki alatt 68-ban lefejezik. Halálát valószínűleg a római keresztény közösség megosztottsága is okozza, mert nem mindenki fogadja el őt a pogányok apostolának, s elképzelhető, hogy ezek adták végzetes módon a római hatóságok kezére.

8.2. A páli levelekről általában

Deissmann, a neves Pál-kutató vezette a "levél" és az "episztola" közötti megkülönböztetést. Az episztola szó magyarra fordítva szintén levelet jelent, de inkább irodalmi levél értelemben, amelyek nem egyetlen személyhez, vagy kis számú címzetthez szólnak, hanem mint irodalmi művek a nyilvánosság számára készülnek.

Pál levelei műfaji szempontból nehezen meghatározhatók. Pált az adott helyzet kényszere bírta rá, hogy apostoli szavát és jelenlétét levélírással megsokszorozza. A páli levelek között egyetlen személyes levél található, amely nem közösségnek íródott: a Filemonhoz írt levél. A személyes levél műfajától legtávolabb esik a Rómaiakhoz írt levél: ez esetben az apostol olyanokhoz ír levelet, akikkel még nem találkozott, csak találkozni akar. A Római levél közelíti meg ebben az értelemben leginkább a "nyílt levél" fogalmát.

A II. század óta az Egyház tizenhárom levelet tartott számon páliként. A tizennegyediket a Zsidókhoz írt levelet illetően már a ekkor kétségek voltak a páli szerzőséggel kapcsolatban. A modern bibliakutatás a levelek hitelességét alaposan "átvilágította". Ma az irodalomban gyakorlati egyetértés uralkodik hét levél hitelessége körül: Római, 1-2 Korintusi, Galata, 1 Tesszalonika, Filippi, Filemon. A Kolosszei levél hitelességét sokan védik, az Efezusi levelét kevesebben, de nem kevesen. A 2 Tesszalonikai levél eredete is tisztázatlan. Az úgynevezett pasztorális leveleket a legtöbb biblikus nem Pálnak, hanem tanítványainak tulajdonítja. Ezek: a Timóteushoz írt két levél és a Tituszhoz írt levél. A Filippi, Kolosszei, Efezusi és a Filemonhoz írt levél feltételezi, hogy az apostol börtönben tartózkodik, ezért "fogságban írt" leveleknek nevezik.

A páli levelek összegyűjtése és rendezése az I. század végén kezdődhetett meg, de erről a folyamatról kevés adat maradt fenn. Már Római Szent Kelemennek a korintusiakhoz írt levele (97 körül) és Antiochiai Szent Ignác (110 körül) említ páli leveleket. Sőt, ami talán fontosabb: maguk is utánozzák ezeknek a leveleknek felépítését.

Péter második levele amely 125 körül íródott, kifejezetten beszél "Pál minden leveléről". Ez annyit jelent, hogy a szerző ismerte a páli levelek gyűjteményét. Ez a megjegyzés ebben a levélben azt a benyomást kelti, hogy a köztudat szerint az apostol fennmaradt leveleinek összessége a keresztény közösségekben közkézen forog és mértékadóan meghatározza a tanítást. Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a páli levelek összegyűjtése és általános használatba vétele már a II. század első évtizedeire befejeződött.

Pál levelei az antik levélirodalom szerkezetét követik. Levelei, kevés kivétellel, négy fő részből állnak.

1. Címzés és köszöntés.

2. Hálaadás.

3. A levél tulajdonképpeni tartalma. A hitbeli kérdések tárgyalását rendszerint morális tanítás és intelmek követik.

4. Üdvözlet és áldás.

8.3. A levelek, mint a páli teológia lelőhelyei

A páli teológia feltárásával már hosszú idő óta dolgoznak a szakemberek, de a mai napig nem született jobbára egybehangzó megközelítés. Most csak néhány szempontot sorolunk a páli teológiához.

A.) Pálnak nincs kidolgozott "rendszere". Ilyesmihez legfeljebb a római levélben jutott el, de az sem igazán rendszerbe foglalt.

B.) A Római levélben a teremtés, az ember hivatása, a bűn és a krisztusi megváltás, Izrael üdvtörténeti szerepe, a krisztusi erkölcs lényege a fő témák, a Korintusi levelekben pedig a krisztológia és az egyháztan kap nagy hangsúlyt.

C.) A Kolosszei és az Efezusi levelek nem Páltól erednek, de sok páli tanítást tartalmaznak. A hiteles páli levelekkel nem alkot szerves egyháztani egységet. Itt nem ellentmondásról van szó, hanem arról, hogy a fogalmak és a fogalmazás nem azonos tőből erednek.

D.) Az eredeti páli leveleket a képek villanásszerű egymásutánja, a gondolatsor darabossága, a vitatkozó kedv heve, a részleges és egymást kiegészítő gondolatok sora, sokszor ellentétes oldalakról megközelítő egymásutánja jellemzi.

D.) Meg kell különböztetnünk Pál leveleiben az olyan helyeket, amelyeket ő maga is más forrásokból vett elő, mint például: Róm 1,1-4 vagy Fil 2,6-11. Ez utóbbi egy ősi liturgikus himnusz a kereszténység első századaiból.

F.) Csak azért, mert Páltól aránylag sok szövegünk maradt fenn, még nem következik, hogy ezekben minden számára fontos dolgokat elmondott. Nem könyvsorozatot adott ki, hanem egyházakat alapított, amelyekkel később írásban érintkezett. Pál apostol csak az Egyház keretén belül érthető meg: rendszerint minden kérdésben kiegészítik tanítását a többi újszövetségi szentírási könyvek.

G.) A XIX. század óta nagy a kísértés, hogy Pált önmagában nézzük, és a kereszténységet mint "Jézus és Pál koprodukcióját" szemléljük. Valójában Pál az ősegyház hitére épít és minden szándéka szerint hű is marad hozzá. Ellenfelei nem Péter, még csak nem is Jakab, hanem mindazok, akik a jézusi tanítás minden újdonságát le akarják bontani, hogy a keresztény mozgalmat a zsidó nemzeti és vallásos hagyományok között megtarthassák.

H.) Fel kell ismerni, hogy a jánosi iratoknak is megvan a maga külön teológiai szemlélete. Ebből következik, hogy az ősegyházat egyfajta teológiai pluralizmus jellemezte. De ez nem jelenti a keresztény tanítás megosztottságát, hanem az egységet a sokféleségben.

9. Első levél a tesszalonikaiakhoz

 9.1. A címzettek

Tesszalonika, a mai Szaloniki, Makedónia fővárosa volt, kikötőváros az Égei-tenger partján. Pál második útján jutott el ebbe a városba. Az Apostolok cselekedetei szerint (17,1-17) három szombaton keresztül beszélt a zsinagógában, mert hiszen Pál ha egy új városba érkezett igehirdetését mindig a zsidóknak kezdte a zsinagógákban, s ha azok elutasították, akkor fordult a pogányokhoz. Fő témája az volt, hogy "a Messiásnak szenvednie kellett, és föl kellett támadnia". A zsinagógában nem volt sikere, s ekkor fordul a pogányokhoz. A zsidók féltékenysége miatt csakhamar lázadás tör ki Pál ellen és szállásadója, Jázon ellen: Jázonnak gondoskodnia kellett arról, hogy Pál és Szilás elhagyja a várost.

A levél nem sokkal az apostol távozása után íródott. Pál a levélben elmondja, hogy Tesszalonikából eltávozva Athénbe megy, ahonnan visszaküldte Timóteust, hogy hírt kapjon a tesszalonikai közösségről. Timóteus beszámolója örömmel és hálával tölti el Pált.

A levél ebből az érzésből táplálkozik. A levélben Pál neve mellet Szivánusz és Timóteus neveit is olvashatjuk, akik szintén prédikálta Tesszalonikában. A levél fő szerzője azonban Pál a gyakori többes szám ellenére: "el akarunk menni hozzátok, én Pál ismételten is". Majd folytatja többes számba áttérve, de ez már fejedelmi többes a tekintély hangsúlyozására: "Ezért mivel nem bírtuk tovább, elhatároztuk, hogy egyedül maradunk Athénben, és elküldtük hozzátok Timóteus testvérünket"(2,18).

A levél szépségét az adja meg, hogy Pál minden tekintélyi fellépése és öntudata ellenére atyai-anyai gyengédség nyelvén beszél a tesszalonikai hívekhez. "Bár mint Krisztus apostolai érvényesíthettük volna tekintélyünket, olyan gyengédek voltunk hozzátok, mint egy édesanya"(2,7); "mint az atya gyermekét, úgy intettünk és buzdítottunk benneteket"(2,11). Ugyanakkor a levél tele van a kiállt szenvedésekre való utalással. Mind Filippiben, mind tesszalonikában az apostolt útitársaival együtt tömérdek megaláztatás és üldözés érte, de a hívekben az apostoli igehirdetés nem mint emberi szó, hanem Isten igéjének csodálatos erejével munkálkodott (2,13).

 9.2. A levél különleges célja és mondanivalója: oktatás a parúziáról

Az apostol nyilvánvalóan azért küldi levelét, hogy a tesszaloniki híveket a hitben megerősítse, személyes kapcsolatát velük még szorosabbra fűzze. Az első fejezetek mutatják, hogy Pál apostol ezzel a levéllel a saját jelenlétét akarja pótolni.

A negyedik fejezettől kezdve Pál egy a tesszalonikai hívek által felmerült aggodalmaskodásra igyekszik megválaszolni, megy akörül forgott, hogy az elhunyt testvérek - akik a földön nem érték meg Krisztus második eljövetelét, a parúziát - nem jutnak be az örök dicsőségbe. Világos, hogy Pál úgy prédikált, mint aki feltételezte az Úr eljövetének egy nemzedéken belüli bekövetkezését. Tanítását az "Úr tanítására" alapozza. Mit tanított Pál a tesszalonikaiaknak és honnan vette az "Úr tanítását"? Ennek a kérdésnek megválaszolására szembetűnő hasonlóság van a Máté evangélium tanítása és az apostol tanítása között:

1 Tessz

Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk (4,15; vö.: 4,17)

Ami az időt és az órát illeti testvérek, arról szükségtelen írnom, (5,1).

Hiszen magatok is tudjátok, hogy az Úr úgy jön el mint éjjel a tolvaj.(5,2)

Példabeszéd a tíz szűzről

Ne is aludjunk hát, hanem legyünk éberek és józanok.(5,6)

A Máté evangéliummal való nagy hasonlóság következtetésekre vezet. Mint már említettük annak idején, hogy a Máté evangélium a legősibb és keletkezési helye a szíriai Antiochia. Az az Antiochia, amely Pál missziós körútjainak kiindulópontja. Minden valószínűség szerint innen, Antiochiából vitte magával az igehirdetésének anyagát, hiszen ugyanazt az anyagot használja, melyet Máté is. Mindez nem azt jelenti, hogy ekkor már a Máté evangélium, ha részleteiben is, de már Pál rendelkezésére állt, hanem azt, hogy Pál hiteles forrásokból szerezte a Jézus-hagyomány anyagát, s ezt hűségesen átadta híveinek.

 9.3. A levél egysége és szöveghűsége

A levél egyetlen részének hitelességét kérdőjelezi meg a mai bibliakritika. Mégpedig a 2, 14-16 részekről van szó, mely főleg azoknak szúr szemet, akik antiszemita betoldásokat keresnek a Szentírásban.

"Ti testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházának, melyek Jézus Krisztusban vannak. Hiszen ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, mint azok, a zsidóktól. Azok az Úr Jézus és a prófétákat is megölték, s minket is üldöztek. Ezért Istennek nem kedvesek, s az emberek ellenségei. Utunkban állnak, hogy ne hirdethessük az igét a pogányok üdvösségére. Így betöltik bűneik mértékét és teljes erővel rájuk nehezedik az Isten haragja."

A szöveg kétségkívül kemény. Figyelembe kell venni, hogy Pál zsidó, az üldözők is zsidók, akiket Pál egyszerűen "a zsidók"-nak nevez, és az üldözöttek is, a júdeai egyház is zsidó. Ennek párhuzama szintén Máté evangéliumában megtalálható: "Ezért küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Némelyeket közülük megöltök és keresztrefeszítetek, másokat megostoroztok a zsinagógákban és városról városra üldöztök. Így rátok száll minden igaz vére, amely kiontatik a földre."(Mt 23,34-35) Pált éppen tesszalonikai működése előtt üldözték városról városra, éspedig "a zsidók", azaz a zsidóság hivatalos vezetői, akik először Júdeában, utána a diaszpórában vetették el a megfeszített Megváltót. A szövegben tehát nincs semmi "visszavetített" antiszemita gondolat, amelyet egy későbbi redaktor Pál szájába adott volna. Pál azt a jézusi tanítást hirdette, melyet Máténál is olvashatunk.

Ezentúl az is e rész páli hitelessége mellett szól, hogy a legrégebbi kéziratokban is benne szerepel ez a rész. Vannak akik azt mondják, hogy enélkül a rész nélkül a Tesszalonikai levél olvasása zökkenőmentesebb lenne. Erre csak annyit lehet mondani, hogy akkor a zökkenőmentesség érdekében Pál számos levelét át kellene javítani, mert a precíz szerkesztés nem éppen Pál erőssége.

 9.4. A levél jelentősége

9.4.1. A levél bibliakritika jelentősége

Az első kérdés, ami a levéllel kapcsolatban fölmerül, az a műfaj. Nevezetesen az, hogy az 1 Tesszalonikai levél nyílt levél, vagy pedig magánlevélnek készült. Ezzel kapcsolatban nem lehet éles határvonalat húzni, ami a legtöbb páli levelek esetében is elmondható. Míg Pál a többes számú alanyhoz az egész levélen keresztül ragaszkodik, tehát a levelet a címzésnek megfelelően a maga és társai nevében írja, újra és újra kiderül, hogy a lehető legszemélyesebben szól, és ismételten saját egyéni érzéseit fejezi ki.

A 1 Tessz 2,14-16 hitelessége is fontos. Ez a rész húzza alá azt, hogy Pál valóban úgy járt el az igehirdetés során, mint ahogy azt Lukács az Apostolok cselekedeteiben leírja. Vagyis Pál egy-egy városban először mindig a zsinagógákban kezdte az igehirdetést, s csak a visszautasítás után fordult a pogányokhoz. Ezért azonban hamarosan mind Júdeában, mind a missziós körutakon a zsidók "első számú közellensége" lett, ami végül munkásságának legfőbb akadályává vált.

A levélben szereplő tanítás a parúziáról a keresztény eredetek történeti feldolgozásánál aránytalan fontosságot kapott és félreértették. Eszerint az első keresztény nemzedék történelmi távlat nélkül a küszöbön álló parúziára alapította életét. Az I. század keresztény "dogmafejlődését" az elmaradt parúzia okozta csalódásra próbálták visszavezetni. A nézet szerint Pál is erősen hitt abban, hogy még az ő életében elkövetkezik a parúzia. Ez a nézet azonban teljesen téves.

A legtöbbször ezzel kapcsolatban idézett szakasz a 4,13-5,11. Azt kell látni, hogy ebben a szakaszban Pál egy, a tesszalonikai hívek által feltett kérdésre válaszol. A szövegből először azt kell kihámozni, hogy mi volt a feltett kérdés. A feleletben a "mi, akik élünk" valószínűleg a kérdés megfogalmazásában szerepelt, s azzal kapcsolatos, a Pál ottléte óta elhalálozottak most osztozni fognak-e a parúzia örömeiben, vagy nem. A kérdés a maga teljességében tehát így hangozhatott el: "Ha most a közeljövőben az Úr eljönne, vajon azok, akik elhaláloztak, ugyanúgy részesednének-e a parúzia boldogságában, mint mi, aki még életben vagyunk?" Amikor tehát Pál azt mondja, hogy "mi, akik életben vagyunk", akkor nem arra gondol, hogy ő is megéri a parúziát, hanem idézi a hívek által feltett kérdést. Az első keresztények tehát hűek volta a Jézus-hagyományhoz, mi szerint a parúzia idejét senki sem tudja. Pál más levelei világosan mutatják, hogy a saját halálával reálisan számol és szembenéz, tehát a parúziáig való életben maradását sosem látta biztosítva.

Azt már el lehet képzelni, hogy a tesszalonikai levél írásakor Pál a parúzia idejét nem tudhatja, de feltételezi, hogy belátható időn belül bekövetkezik. Ezt azonban már a későbbi levelekben nem találjuk meg, ami azt jelenti, hogy felhagyott ezzel a gondolattal. Itt tehát nem az "első keresztények csalódásáról" van szó az elmarad parúzia miatt, hanem a kinyilatkoztatás tartalmi gazdagodásáról.

9.4.2 A levél teológiai jelentősége

1. Krisztus keresztje és feltámadása alapvetően fontos. A Tesszalonikai levél Pál első levele és az Újszövetség időrendben első irata. A benne szereplő rész - "hisszük, hogy meghalt és feltámadt" (4,4) - a hitvallások nyelve, az első keresztény liturgiából való. Krisztus halála után 20 évvel ez a keresztény hit megfogalmazása dióhéjban.

2. A címzés a legrégebbi szöveg, amely a három "teológiai erényt" felsorolja: a hit tettei, a szeretet fáradozásai és a remény állhatatossága.

3. Amikor Pál az erkölcsös életről beszél, elsősorban a szexuális tisztaságot hangsúlyozza. A római társadalom szelleme olyan volt, mint a mai nagyvárosoké. Az első keresztények számára - akik javarészt városlakók voltak - hangsúlyozni kellett a nemi élet fegyelmét és tisztaságát az őket körülvevő kultúrával szemben.

10. Levél a galatákhoz

 10.1. A levél címzettjei és keltezése

A páli levelek közül ez a levél tükrözi legjobban Pál egyéniségét - szenvedélyes öntudatos, merész és teremtő személyiségét.

Megírásának időpontja körül egy korábbi feltevés 45 körülire datálta, az első missziós út és az apostoli zsinat utánra. Eszerint a levél címzettjei Kisázsia Dél-Galáciai egyházai. Egy jelenlegi vélemény későbbre teszi a levél megírásának idejét. A címzettek valójában a kisázsiai kelták, akik Galácia tartomány északi részét lakták. Ezen a területen a második missziós útja során ment át az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint, de a harmadik út során is útba ejtették:

ApCsel 16,6

A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát, ezért Frigia és Galácia felé vették útjukat.

ApCsel 18,23

Egy ideig még itt tartózkodott, aztán útnak indult, sorra bejárta Galácia vidékét és Frigiát, és erőt öntött a tanítványokba.

Lukács az Apostolok cselekedeteiben keveset tudósít az itteni tartózkodásról. A körülmények inkább Pál leveléből derülnek ki. Nevezetesen az, hogy Pál után más misszionárusok érkeztek ezekbe a városokba, és mást tanítottak, mint Pál. Pedig Pál Péterrel és Jakabbal egyetértésben tanította azt, amit tanított:

Gal 2.9

Amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében.

De mégis: a "hamis testvérek azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket".

Pál ebben a levelében hallatlanul erős - durva nyelvet használ. A "ti oktalan galaták" megbélyegzés a mi fülünknek nem hangzik oly keményen, de akkor igencsak durva kifejezés, mondhatni gúnyolódás volt. Itt azonban nem gúnyról van szó, hanem a megsértett szeretet felkiáltásáról.

Mindezek alapján az a vélemény általános ma a biblikusok között, hogy ez a levél az apostol harmadik útján íródhatott 52-55 között.

 10.2. A levél keletkezésének körülményei

Pál ezt a levelét meglehetősen "szorult" helyzetből írja, mert még a szokásos hálaadás is hiányzik a levél elejéről. Mindjárt a levél elején nyilvánvalóvá válik, hogy miért nélkülözi most a formaságokat: az ő apostoli voltát kérdőjelezték meg egyesek, és vonták kétségbe igehirdetésének hitelességét. De valójában mi történ, mi az ami kiváltotta a levél írását és Pál szenvedélyes hangvételét? Mi az ami miatt ezekre a szavakra ragadtatja magát:

Gal 1.8-9

De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!

Mert valljuk meg: ezek igen kemény szavak.

A probléma az lehetett, hogy új hithirdetők Pál működése után ezekben a városokban megpróbálták Pál tekintélyét aláásni. Mégpedig azzal, hogy ő tulajdonképpen nem tartozik az eredeti apostolok közé, tanítását csak másodkézből kapta, nem volt személyes tanúja Jézus Krisztus életének. Emögött pedig az áll, hogy e hithirdetők szerint a hit dolgában a jeruzsálemi apostolok a mérvadók.

Pál erre mondja el megtérését a damaszkuszi úton, s azt, hogy őt akkor közvetlen isteni hívás választotta ki. Ezt Pál érdekes fogással hozza elő. Először túllő a célon azzal, hogy "nem hallgattam a testre és a vérre", azaz nem hallgatott semmilyen emberi tanúságtételre, s nincs szüksége arra, hogy a többi apostol támogatását is megkapja. Aztán második lépésben bizonyítja, hogy Péter és Jakab támogatták őt:

Gal 2.8-9

Aki ugyanis Péternek erőt adott a körülmetéltek közötti apostolkodásra, velem is együtt munkálkodott a pogányok között. Amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében.

A vitatéma nem új: meg kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket a pogányságból megtérteknek, vagy nem. Emiatt Pál még Péterrel is összekülönbözött Antiochiában, nem elvi síkon, hanem Péter következetlen magatartása miatt:

Gal 2.11-14

Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe. Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájuk előtt megmondtam Péternek: Ha te zsidó létedre pogány módon, és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?

Tehát nem új ez a probléma. S mindez akkor történik, maikor az Apostoli Zsinat már döntött ebben a kérdésben. Fölmerül a kérdés: az Apostoli Zsinat nem oldott meg a problémát? Nem azt olvassuk, az Apostolok cselekedetiben, hogy:

ApCsel 15.28-29

Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el.

Akkor mért a probléma? A válasz az, hogy amint a történelem során számtalanszor adódott ez a helyzet, úgy most is: a tárgyalóasztalnál rendezett kérdések gyakorlati megvalósítása másképpen zajlik.

Pál ezen levele hű betekintést ad a zsidó-pogány feszültségekbe. Azt, hogy a zsidók milyen elméleti alapon követelték, hogy a pogányoknak meg kell tartani a mózesi törvényeket, azt már nem lehet kivenni a levelekből. Viszont látszik számtalan gyakorlati probléma. A zsidókeresztényeket a Törvény arra kötelezte, hogy mint zsidók, tartsák magukat távol a hellenista társadalmi szokásoktól. Ez jelentette gyakorlatilag azt is, hogy nem ülhettek egy étkezési asztalhoz a pogányokkal. A közös étkezés problémája a keresztény Eucharisztiánál és az agapénál bukkant elő kínosan.

Pál elméleti úton nyúl a problémához. Elvi alapon tör lándzsát amellett a "szabadság" mellett, amelyet Krisztus evangéliuma hozott a megtért pogányok számára.

Gal 5.1

A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.

Pál két kő között őrlődik. Tudja, hogy a pogánykeresztényeket nem lehet a Törvény megtartására kötelezni, mert akkor egész életműve dől romba. De azt is tudja, hogy a Krisztus-hitet nem lehet a zsidó alapoktól elszakítani. Ezért a probléma megoldásakor lenyúl egészen az alapokig. Tulajdonképpen nem az Egyház kérdés, hogy meg kell-e tartani a Törvényt, vagy nem, hanem az, hogy miből fakad az üdvösség? Az üdvösség pedig a Krisztus-hiből fakad - Krisztus halálából, amellyel a keresztségben azonosulunk. Ha a Törvény megtartásából származna az üdvösség, akkor Krisztus hiába halt meg, hiszen mi "magunkat" üdvözíthetjük pusztán azzal, hogy megtartjuk a Törvényt. Ezért a Törvény rákényszerítése a pogányokra oktalanság, Krisztus keresztjének megvetését jelenti. Ezért hirdeti Pál a kereszt evangéliumát:

Gal 2.19

Hiszen a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy az Istennek éljek, mert Krisztussal engem is keresztre feszítettek.

Gal 6.14

Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.

A kereszt-misztika az apostol lelkeket mentő, végletekig menő szeretetét igazolja. Az Egyházat fenyegető krízisben aggódó szíve minden kínjában a "kereszt botrányában" keres menedéket:

Gal 5.11

Testvérek, ami engem illet, ha csak a körülmetélkedést hirdetném, talán továbbra is üldöznének? De akkor megszűnne a kereszt botránya.

 

10.3. Pál "szintézise" - a levél tanítása

Pál ebben a levelében vázolja először a kereszténységnek olyan teológiáját, amely az ószövetségi zsidó alapokat elismeri, isteni eredetűnek tartja, de meg is haladja.

A.) Ábrahám kiválasztásán alapul az Ószövetség. Ábrahám két fia jelképezi a két rendet: az Ószövetséget és az Újszövetséget. Hágár szolgájától született Izmael fia a törvény szolgaságát jelképezi, míg a Sárától született Izsák pedig a krisztusi kegyelem szabadságát. Ugyanígy a két Jeruzsálem: a történelmi Jeruzsálem a mózesi törvények szolgaságát jelképezi, míg a mennyei Jeruzsálem a keresztényeket.

B.) az ószövetségi törvény egy nagyobb üdvtörténeti keretbe illeszkedik. Ebben az üdvtörténetben pedig a kulcsalak nem Ábrahám és nem is Mózes, hanem Krisztus, a kezdetektől fogva. Ezt az üdvtörténeti egységet mutatja az, hogy Ábrahám is a hitben találta meg a megigazulást, abban a hitben, melyet Krisztus hozott el. Eszerint a mózesi törvény is a hit üdvösségrendjét készítette elő.

Gal 3.24

Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk.

C.) Krisztus az idők teljességében jött el. Pálnál is megfigyelhető az a gondolat, ami a Máté evangéliumban található: a Krisztus-hit a törvényt nem törli el, hanem beteljesíti.

D.) Pál ebben a levélben apostoli öntudatát állítja emberi tekintélytől függetlenül, vagyis azt, hogy a megbízatást közvetlenül Krisztustól kapta. Ami azonban Krisztus életében történt azt a többi apostoltól vette át. Amikor azt mondja, hogy "Ki babonázott meg benneteket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak, amikor szinte a szemetek elé állítottuk a megfeszített Jézus Krisztust?"(Gal 3,1), akkor feltételezhetően el kellett mondania a szenvedéstörténetet, mit csak hallomásból ismerhetett. Vagy pedig amikor azt mondja: "Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!" (Gal 4,6) akkor az Abba kifejezést is csak Krisztus közvetlen tanítványaitól hallhatta.

10.4. A levél jelentősége

Ez a levél II. század első felében nagy hatással volt az egyházi gondolkodásra. A hivatalos egyházi körökön kívül még Markion is sokat merített ebből a levélből, mondhatjuk, hogy Ószövetség-ellenes nézeteit innen vette - persze félreértelmezve a dolgokat. Tudniillik Péter és Pál összetűzését nagyítja fel, amelyről már esett szó, s elmondtuk, hogy nem elvi síkon volt a konfliktus, hanem Péter következetlen magatartása miatt. Marion azonban ebből az eseményből azt olvasta ki, hogy ez a Pál és a 12 apostol közötti szakítást eredményezte. Markion pedig a továbbiakban Pál pártját fogja, annak általa zsidóellenesnek minősített nézetei miatt. Ezen túl a Gal 1,11-et is teljesen félreértette, ahol arról van szó, hogy "Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való". Az evangéliumot Markion írott könyvnek vette, s eszerint csak a Pál által "megírt" evangélium a hiteles.

A levelet azonban a későbbi századok a sokkal higgadtabb Római levéllel együtt értelmezték. Használták a levelet a kezdeti keresztény állapotok rekonstruálásához, ami helytelen, mert ezt a levelet Pál egy felhevült, indulatos lelkiállapotban írta, amely igencsak messze áll sokszor az objektivitástól.

A fő kérdés azonban, ami a levél kapcsán felmerül, hogy Péter és Pál valóban két ellentétes irányzatot képviseltek a kereszténység indulásakor? Ezt azonban már tisztáztuk, hogy csak Péter gyakorlati következetlensége miatt került sor a konfliktusra. Maga Pál pedig soha sem tagadta meg zsidó mivoltát, és ebből a levélből az is látszik, hogy azt sem tagadta meg, hogy a kereszténység kiindulópontjaként elengedhetetlenül szükséges az Ószövetség.

11. Első levél a korintusiaknak

 11.1. Korintus és az ottani keresztény közösség

Korintus ősi görög eredetű város, melyet a rómaiak Kr. e. 146-ban leromboltak, de hamar újra felvirágzott kedvező fekvése miatt. Ugyanis a város arra a földnyelvre épült, a Peloponnészoszi félszigetet a kontinenssel összeköti. A város kelet-nyugati és az észak-déli kereskedelmi csomópont volt. Korintus úgy is ismert volt, mint a "bűn városa". Ez azonban a régi Korintusra állt, ahol Aphrodité templomában 1000 kultikus prostituált állt a világ minden tájáról előforduló kereskedők és matrózok "rendelkezésére". Az új Korintus ezen oldala visszaszorult, s összességében elmondható, hogy nem volt erkölcsiben sem jobb, sem rosszabb, mint korának más nagy világvárosai.

Pál 51-52-ben érkezik Korintusban. Erről az Apostolok cselekedetei is elég részletesen beszámol (ApCsel 17,1-17). Pál Korintusban találkozik Aquilával, aki Rómából menekül Korintusba. Ugyanis Claudius császár 49-ben egy rendelettel kitiltotta a zsidókat Rómából. Aquila sátorszövéssel foglalkozik, mint Pál is. Feleségével Priszcillával (Priszka) együtt hívők, s korintusi tartózkodása alatt Pál az ő házukban szál meg, s dolgozik Aquila sátorkészítő műhelyében.

A korintusi levelek egyik kulcsszereplője még Apolló, akiről Pál is, és Lukács is beszél. Lukács abban az értelemben beszél róla, hogy Pál apostol távozása után ő hirdette az igét Korintusban. Nem beszél viszont a kettejük közötti konfliktusról. Pál viszont levelében épp arról beszél, hogy megoszlanak a kereszténye. Van aki Pál tanítványának mondja magát, van aki Apollónénak, van aki Péterének, s van aki egyenesen Krisztus tanítványának mondja magát. Apolló maga egy alexandriai zsidó volt. Abból az egyiptomi Alexandriából származott, amely a hellenista zsidóság szellemi központja volt. Amikor Pál után Korintusban hirdeti az evangéliumot, akkor igehirdetésében új stílust és más távlatokat hoz Pál után. Valójában Pál és Apolló között nincs ellentét. Pál, aki Efezusból írja ezt a levelét, maga írja, hogy Apolló itt van vele, s küldi őt vissz a Korintusba. De személyével kapcsolatban a maga apostoli tekintélyéből egy jottányit sem enged.

1Kor 16.12

Ami pedig Apolló testvért illeti, ismételten kértem, hogy menjen el hozzátok a testvérekkel, de semmiképpen sem akar most útra kelni. Mihelyt ideje engedi, azonnal megy.

Abból kifolyólag, hogy Korintusban Péter-pártiak is voltak, fölmerül a kérdés, hogy vajon Péter is járt Korintusban? Ennek nincs valószínűsége. Minden bizonnyal itt arról van szó, hogy Péter személye testesíti meg magára a tizenkettőre, az "eredeti apostolokra" való hivatkozást.

Korintus város jellege adja, hogy jelen vannak itt a különböző társadalmi osztályok a rabszolgáktól a tehetős gazdagokig. Ez a széles skála a keresztények között is megvan, és ez a szeretetlakomán való elkülönüléshez vezet (1Kor 11,17-34). Pál meg is nevez gazdagokat, akik keresztények. Erasztusz kincstárnok volt. Hogy valós történelmi személyről van szó az Isten bizonyítja, hogy Korintus egyik terének romjai között találtak egy táblát, melynek felirata arról tájékoztat minket, hogy a tér kövezetét Erasztusz kincstárnok saját költségén építtette. A korintusi levélből megtudjuk, hogy Kriszpusz, a zsinagóga feje is kereszténnyé lett (1,14). Továbbá hallunk két tehetős keresztény nőről: Klóéról (1,11) és Főbéről (Róm 16,2). Klóé gazdag nagykereskedő lehetett. Főbét pedig Pál érdekes módon "diakonusnak" (hímnem!) nevezi. A társadalmi különbségek ott jelentkeztek, hogy a keresztények vagyonosaknál gyűltek össze, ahol azonban a gazdagabbak épp csak eltűrték a szegények jelenlétét, velük nem étkeztek egy asztalról. Ezért köti a lelkükre Pál, hogy vagyonosabbak nagyobb felelősséggel tartoznak a közösség tagjaiért.

11.2 A levél történeti háttere

Ez a levél egy olyan közösséghez szól, amelyet Pál alapított, s ezért kiváló anyagul szolgál annak megfigyelésére, hogy milyen viszony állt fenn adott esetben Pál és egy általa alapított közösség között.

A korintusi közösségben jelentkező problémákat Pál közvetett úton, hallomásból tudja, "Klóé emberein keresztül" (1,11). A legfőbb probléma a közösségben kitört pártoskodás. A különböző csoportok a keresztény hithirdetés különböző hithirdetőiről és változatairól tudnak, és egymással versengenek. Mint már említettük volt a Pál-, Péter-, Apolló- és Krisztus-csoport. A Péter-csoport valószínűleg a zsidókeresztények csoportosulása lehetett, és azért választották Pétert szellemi atyjuknak, mert Péter a körülmetéltek körében apostolkodott (Gal 2,8).

Pál Krisztus keresztjére hivatkozva követeli az egység helyreállítását, mert hiszen egyedül Krisztus halt meg értünk. Egyedül az ő megváltó halála a fontos, és nem pedig a hithirdető személye.

Az első korintusi levél tulajdonképpen nem az első, mert magában a levélben utalást találunk arra, hogy Pál már írt nekik:

1Kor 5.9

Levelemben már megírtam nektek: Ne barátkozzatok romlott emberekkel.

Sőt azt is kiolvashatjuk a levélből, hogy a korintusiak is írtak már Pálnak előzőleg egy levelet:

1Kor 7.1

A leveletekre ezt válaszolom: Jó, ha az ember asszonnyal nem érintkezik.

Mindebből az következik, hogy a ránk maradt első korintusi levél tulajdonképpen egy korábban megindult levelezésnek az első darabja. A levél megírásának idejét pedig a biblikusok 46-57-re teszik.

A levél első négy fejezete egyháztan, amely nincs pontosan kidolgozva, de ez Pálnak nem is szándéka. Mindenestre ez a négy fejezet a keresztény századok során számos teológiai gondolkodás és lelki indítások kiindulópontja lett. Eszerint az egyházkép szerint Pál magát és hithirdető társait egy krisztusközéppontú egyházképbe állítja bele. Az apostol Krisztus szolgája, s akár életét is kész feláldozni:

1Kor 4.9

Úgy látom ugyanis, hogy Isten nekünk, apostoloknak az utolsó helyet jelölte ki, mint olyanoknak, akiket halálra szántak, hogy látványosságul szolgáljunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is.

Ezután hangvétele erős öngúnyba csap át:

1Kor 4.13

ha szidalmaznak, szelíden szólunk. Szinte salakja lettünk ennek a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig.

Ezután mondanivalója az atyai szeretet szenvedélyes kicsordulásában folyatódik:

1Kor 4.14-15

Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek, hanem mint kedves gyermekeimet intelek benneteket. Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban.

Ez a kiemelt példa is mutatja Pál gazdag érzelemvilágát, amibe mindenkori személyes üzenetét ágyazta. Pál egyéniségének gazdag és bonyolult képét a korintusi levelek tárják fel. Azonban nem lehet az apostol gondolat és érzelemvilágát egy-egy kiragadott példával rekonstruálni, hanem azt a maga egészében kell nézni.

A biblikusok részéről felmerült az elképzelés, hogy Pál több levelét dolgozták össze ebben a levélben. A gondolatot az sugallta, hogy az első korintusi levél szerkezete nem következetes, olykor érthetetlen fordulatok vannak benne:

- 1-4. fej.: egyháztan

- 5-6 fej.: erkölcsi buzdítások

- 7. fej.: a városok erkölcsi életének problémái

- 8-11. fej.: a bálványkultuszból fakadó kérdések (áldozati hús)

- 12-14. fej.: az istentisztelettel kapcsolatos problémák

- 15,1-58 fej.: alapvető hitkérdések

- 16. fej.: személyes utasítások, köszöntések

Egyik megoldásként lehet egységesnek kezelni ezt a levelet. Ebben az esetben azonban érthetetlen, hogy intő, oktató szavainak tónusa miért váltakozik oly gyakran a levélen belül, miért nincs egységes szerkezet.

Egy másik, könnyebben elfogadható elmélet szerint az első korintusi levél az Egyház liturgikus gyakorlatának és nem az eredeti leveleknek felel meg. Ez azt jelenti, hogy Pál halála után leveleit összegyűjtötték, és azokat a liturgikus ünnepléseken felolvasták. De a könnyebb kezelhetőség kedvéért összeállítottak a levelekből két sorozatot: az első és a második korintusi levelet. Ma már az eredeti páli leveleket visszaállítani lehetetlen, de mégis állíthatjuk, hogy a két korintusi levél részei hitelesek, vagyis magától Páltól szármáznak.

11.3. A levél teológiai jelentősége

Az első legfontosabb gondolat, a kereszt teológiája, amely Pál tanításának középpontja és súlypontja. A kereszt bölcsességéről és ostobaságáról beszél. Ezt a részt valószínűleg az Apolló-pártiaknak szánta. A kereszt ostobaságával többek között azt akarja kifejezni, hogy ő nem kora divatos filozófiájában adta elő tanítását. Mert meglehet, hogy Apolló, mint alexandriai művelt hellenista zsidó sokkal elegánsabban hirdette az evangéliumot, kora filozófiájába csomagolva. De Pál óvja őket, hogy a kereszténységet, mint bölcseleti iskolát próbálják megérteni. A Galata levélben a zsidókeresztényeknek fogalmazza meg a "kereszt botrányát". Most az első korintusi levélben pogánykeresztényeknek ír a "kereszt ostobaságáról", teljesebbé téve azt a képet, melyet a Galata levélben kezdett el:

1Kor 1.22-24

A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.

Ehhez a kereszt-teológiához kapcsolódik egyháztana. A hívő embert nem kiválóságai teszik Isten előtt kedvessé, hanem a kereszt megváltó ereje. Ezért a keresztény ember feladata: azonosulni Krisztussal. Ez a Krisztushoz való tartozás az élet minden területén változást okoz, a keresztény ember egész életét megszenteli. Ennek kapcsán jelenti ki Pál:

1Kor 7.18

Aki körülmetélten kap meghívást, ne akarjon körülmetéletlennek látszani, aki viszont körülmetéletlen, ne metéltesse körül magát.

Vagyis mindenki fogadja el azt a sorsot, melyet Isten kimért számára, és azon belül keresse a megszentelődést, ne pedig más fel vágyakozzon állandóan. Ebben maga Pál jár elől jó példával, aki keresztény volt, annak a nézetnek harcos képviselője, hogy a pogánykeresztényeknek nem kell megtartaniuk a mózesi törvényeket, mégis Pál egész életében hű maradt a zsidó szokásokhoz, mert ebben nevelkedett, és nem akart másnak látszani.

Igen fontos tanítása az, amikor az Egyházról, mint Krisztus testéről beszél a 12. fejezetben. Az 1-4 fejezetekben elveti a csoportokra bomlást elveti és az egységet hangsúlyozza. A 12. fejezetben az Egyháznak, mint lelki adományok és feladatok szerinti rétegződését, mint értéket kezeli.

A test hasonlatából indul ki. A kegyelem Krisztuson át és a Lélek éltető hatásán át az Egyház minden tagjára kiárad az egyénnek juttatott isteni ajándékok szerint illeszt be minden tagot Krisztus testébe. Az egyetlen testtel, az Egyházzal testi értelemben kapcsolatba lépnek a keresztények az Eucharisztián keresztül.

A levél eleje és vége kettős pólus. A levél eleje az egység jegyében íródott. Az utolsó fejezetek a sokféleség teológiai megalapozására irányulnak. A levél elején a kereszt ostobaságáról és gyöngeségéről van szó. A levél végén pedig Krisztus feltámadásáról, és az ebben való részesedésről. Ebből a részből kiemelkedő a 15,3-11 rész, amely eredeti "kerügma-szöveg" vagyis a legkorábbi ránkmaradt keresztény hitvallás:

Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van.

 

12. Második levél a korintusiakhoz

 12.1. Két különálló levél; mindegyik történeti háttere és mondanivalója

Már az első korintusi levél kapcsán fölmerült a mű egységének kérdése. Ott láttuk, hogy az első négy fejezet háttere ismert, a többi fejezetbe Pál apostol más levelei is bele vannak dolgozva. Az is biztos, hogy Pál a korintusi egyháznak kettőnél több levelet írt, s az is valószínű, hogy ezeket a leveleket később a korintusi egyház témák szerint két csoportba gyűjtötte. Az első levéllel kapcsolatos megállapítások a másodikra is érvényesek.

A második korintusi levél utalást tartalmazza egy előző levélre, melynek azonosítása nem könnyű.

2Kor 2.4

Szorongó szívvel, nagy aggodalmak és sűrű könnyek között írtam, nem azért, hogy szomorúságot okozzak nektek, hanem hogy lássátok, irántatok való szeretetem mennyire szívből jön.

2Kor 7.8

Ha levelemmel szomorúságot okoztam is nektek, nem sajnálom. Sajnálkoztam ugyan, amikor láttam, hogy az a levél, ha csak rövid időre is, szomorúvá tett titeket.

Ezt a levelet Pál "sűrű könnyek között írta". De a második levéltartalma egyáltalán nem ilyen jellegű, s ezért a szerzők nagy része úgy gondolja hogy az úgynevezett "könnyek levele" elveszett. Az ő föltételezéseik szerint az első levél eredménytelen volt: a közösség megoszlása tovább növekedett; ezért kellett egy másikat írnia. Mások úgy gondolják, hogy ez a "könnyek levele" egy darabon fennmaradt a második korintusi levél végén (2Kor 10-13).

Hogy valójában mi is történt, az a következőképpen képzelhetjük el. Az első levél nem sok eredményt hozott. Ezért Pál Tituszt Korintusba meneszti a "könnyek levelével", amely részben vagy teljesen elveszett. Közben Pál efezusi működése 56-57-ben - éppen eredményessége miatt - zavargásokat kelt a helyi kézművesek között:

ApCsel 19.23-40

Ebben az időben nem kis zavargás támadt az (Úr) tanítása miatt. Egy Demeter nevű ezüstműves ezüst Artemisz-templomocskák készítésével jelentős keresethez juttatta az iparosokat. Összehívta őket meg a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: "Emberek, tudjátok, hogy ez a mesterség biztosítja jólétünket. Látjátok és halljátok azt is, hogy ez a Pál okoskodásaival nemcsak Efezusban, hanem majdnem egész Ázsiában nagy tömegeket meggyőzött. Azt tanítja, hogy kézzel alkotott istenek nincsenek. De nemcsak az a veszély fenyeget, hogy szakmánk tönkremegy, hanem a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és csorbát szenved fölsége, pedig egész Ázsia, sőt az egész világ tiszteli." Amikor ezt hallották, dühbe jöttek, s így kiabáltak: "Nagy az efezusiak Artemisze!" Az egész városban nagy lett a felfordulás. Egy emberként a színházba rohantak, s macedóniai Gájuszt és Arisztarchuszt, Pál kísérőit is magukkal hurcolták. Pál a népgyűlésbe akart menni, de a tanítványok nem engedték. Néhány ázsiai főtisztviselő, és aki csak barátja volt, üzenetet küldött neki, kérték, hogy ne menjen a színházba. Ott ugyanis összevissza kiabáltak, az egész gyűlés csupa izgatottság volt, a legtöbbje azt sem tudta, miért jöttek össze. Végül a tömegből előcitálták Sándort, akit a zsidók előretuszkoltak. Sándor intett a kezével, hogy meg akarja magyarázni a népnek a dolgot. De amikor észrevették, hogy zsidó, lármázni kezdtek, s vagy két óráig egy emberként ordították: "Nagy az efezusiak Artemisze!" Végül a jegyző csillapította le a tömeget ezekkel a szavakkal: "Efezusi férfiak! Ki az, aki ne tudná, hogy Efezus a nagy Artemisz templomának városa és égből alászállt szobrának őre? Minthogy ez iránt senkinek sincs kétsége, le kell csillapodnotok, és nem szabad semmit sem elhamarkodnotok. Ide hurcoltátok ezeket az embereket, noha nem templomrablók és istennőnket sem káromolták. Ha tehát Demeternek és a vele tartó többi mesterembernek van valami panaszuk valaki ellen, vannak törvénynapok és helytartók, tegyenek panaszt ott. Ha meg valami más bajotok van, azt a törvényes népgyűlésen lehet elintézni. Mert különben annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy a mai zavargás miatt bevádolnak bennünket, és nincs semmi érvünk, amivel megokolhatnánk ezt a csődületet." Ezekkel a szavakkal feloszlatta a gyűlést.

Emiatt Pál kénytelen volt Efezusból távozni. Troászon keresztül Macedóniába ment, s ott találkozott Titusszal, aki jó híreket hoz Korintusból. Ez a vigasz viszi rá, hogy most már véglegesen tisztázza viszonyát a korintusi egyházzal, s ekkor írja meg a 2Kor 1-9-et (2Kor A). Ez a levél kb. egy évvel az első után íródott, azaz 57 körül Macedóniában, feltehetően annak fővárosában Filippiben.

Napvilágot láttak olyan feltételezések is, hogy Pál az első és a "könnyek levele" között személyesen elment Korintusba. De az események fenti sorrendje azt a felfogást tükrözi, hogy Pál az első és a második levél között nem látogatott el Korintusba. Ugyanis a 2 Kor 10-13 egy későbbi külön levelet alkot (2KorB), s a korintusi útra való utalás ezekben a fejezetekben található. De még ezekben a sorokban is csak egy út szándékáról beszél, ami ezután következik be.

2Kor 12.14

Nos, most harmadszor készülök hozzátok, de nem leszek terhetekre, mert nem a tiéteket keresem, hanem titeket kereslek.

A második korintusi levélben tehát különbséget kell tenni a két rész között: 2Kor 1-9 (2KorA); 2Kor 10-13 (2KorB). A 2KorA folytatja azokat a problémákat, melyek az első korintusi levélben fölmerültek. Az apostol láthatólag folytatja a maga álláspontjának tisztázását, de gondjai láthatólag megoldódtak. Arra törekszik, hogy most már teljesen a kiengesztelődés szelleme uralkodják közte és a korintusi hívek között. Itt értesülünk az apostol "halálélményéről", melyen Ázsiában keresztülment.

2Kor 1.10

Ő mentett ki bennünket a súlyos életveszélyből, és ezután is ki fog menteni. Belé vetjük minden reményünket, hogy ezentúl is mindig megment minket.

Az apostol kinyitotta szívét, s most azt várja a hívektől, hogy ők is ezt tegyék meg. Ezután a jeruzsálemi gyűjtés témájára tér át.

A 10. fejezet új hozzáállással egészen más hangnemben kezdődik. A 2KorB stílusát tekintve jobban hasonlít a Galatákhoz írt levélre, mint a többi korintusi levél stílusához. A 2KorB jelezte hangnemváltás jelzi: "Korintusban történt valami". Hogy mi az a 11. fejezetben bukkan a felszínre. Úgy látszik Korintusban is megjelentek azok, akik az apostol tekintélyét kezdték aláásni, s olyan kereszténységet akartak elterjeszteni, amely a mózesi törvényt kötelezővé teszi. Felbukkannak azok a kifejezések, amelyek már a Galata levélből ismertek: "más evangélium, mint amit elfogadtatok" (11,4), "fő-fő apostolok" (11,5), "álapostolok, csak tettetik magukat Krisztus apostolainak" (11,13; 12,12).

Nehéz megállapítani, hogy az apostol mely személyek ellen foglalt állást. Fontos momentum, hogy velük kapcsolatban Pál ismét a saját küldetésének természetfölötti eredetét kezdi felemlegetni. Részletesen beszél a természetfeletti elragadtatásokról, kinyilatkoztatásokról, melyek küldetésének természetfeletti eredetét igazolják.

2Kor 12.1-4

Ha dicsekednem kell, bár az mit sem ér, rátérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira. Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember - testben-e vagy testetlenül, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.

Ezt megelőzi egy utalás egy olyan eseményre, melyről Lukács is tudósít az Apostolok cselekedeteiben:

ApCsel 9.25-28

A tanítványok azonban kiszöktették éjszaka, kötélen leengedték a falon át egy kosárban. Amikor Jeruzsálembe ért, a tanítványokhoz akart csatlakozni, de mind féltek tőle, nem hitték el, hogy tanítvánnyá lett. Végül Barnabás mégis maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz. Elmondta nekik, hogy látta az úton az Urat, hogy mit mondott neki, s milyen bátran beszélt Damaszkuszban Jézus nevében. Ezentúl velük járt-kelt Jeruzsálemben, s nyíltan beszélt az Úr nevében.

Lukács ezt az eseményt diadalmas színben adja elő, de Pál érdekes módon "gyengeségének tudatában" adja elő. Talán azért tartja kudarcnak ezt az eseményt Pál, mert lehet, hogy ellenségei hánytorgatták fel, hogy annak idején az üldöztetéstől elmenekült; vagy pedig ez a kis epizód emlékezteti Pált arra, hogy ő Damaszkuszba, mint az Egyház üldözője indult. A lényeg az, hogy ellenfelei vádaskodására ismét azt kell bizonyítania, hogy ő Péterrel egyenértékű, s minden valószínűség szerint olyanok ellen hadakozik Pál ebben a levélben, mint akik ellen a Galata levél irányult.

Mindenesetre a 2KorB olyan levéltöredék, amelyben olyan vádakra felel, amelyben az ő személyét támadják. S akkor "oktalan módon" felsorolja mindazon szenvedéseit, melyeket, mint apostol elviselt, de gyengeségeit sem hallgatja el. A gyengeségeit annak tudatában teregeti ki, hogy a kereszt botrányát magán kell viselnie. Ezért hozza fel azt a dicstelen históriát, amikor Damaszkuszból menekült: így kezdte apostoli pályafutását: elfutott üldözői elől. Vagy pedig - vegye mindenki úgy, ahogy akarja - így oltalmazta meg őt az Isten, hogy rögtön megtérése után ne kerülhessen börtönbe és bitófára.

Pál még egy gyöngeségével dicsekszik, amely az ókortól fogva kérdés maradt:

2Kor 12.7-9

De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: "Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében." Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.

A "tövisre" háromféle magyarázat létezik: a) valamiféle visszatérő betegség; b) egyfajta természetes fogyatékosság (beszédhiba, dührohamok, kísértések stb.); c) az ellenérzés és ellenségeskedés, amit fellépése mindenütt kiváltott. Az első tűnik a legvalószínűbbnek, hiszen az ókori hiedelmek a fizikai rosszat rendszerint összekapcsolták a szellemi rosszal ("Sátán angyala"). De végső soron egyik sem biztos. De az igen, hogy semmiképpen nem szenvedett az apostol olyan betegségben, amely hallatlan fizikai szívósságát, gazdag és robosztus érzelemvilágát, valamint a leveleiből kitűnő szellemi képességeit kizárta volna.

12.2. A két levél teológiai tartalma

A levél történeti hátteréből könnyen kivehető, hogy nem várhatunk egyik levéltől sem kidolgozott teológiai témát. A két levél leginkább Pál és a korintusi közösség viszonyát tükrözi. Míg az első levél az evangéliumhoz tartozó hitkérdések tárgyalásával van tele, addig a második level(ek) "személyes ügyekkel" vannak megterhelve.

Míg a két korintusi levél szövegét leginkább az apostoli méltóság témája kapcsolja össze. De míg az elsőben jobbára teológiai szempontból elemzi ezt, addig a másodikban az apostol önvédelmének személyes jellege tör előtérbe. Ebben a levélben egy megkínzott ember lelke tárul elénk.

A halálélmény, amelyen Efezusban átment, nyilván mélységesen megrázta, s ezért újra és újra előtör ez a téma az első részben. A második részben viszont egész apostoli életet, mint egyetlen nagy halálélményt írja le. Most már Pál reálisan számol a vértanúság lehetőségével, s az az elképzelése, hogy a parúziát megéri, végképp visszaszorul. Ahogyan saját haláláról beszél, ezzel megalapozza a keresztény tanításban a külön ítélet tanítását.

A 2KorA-ban Pál a kereszt teológiáját újabb vonásokkal gazdagítja. Amikor felismeri, hogy a "külső ember" állandó "romlása" egyidejűleg a belső ember szüntelen "megújulását" eredményezi, a kereszt titkával egyesült ember lelkiségéről kezd beszélni. Pál valójában a mag a testi-lelki gyötrődését, tönkremenetelét értékeli egyértelműen keresztény szempontból, mert fölfedezi az örök életnek e halandóságon belüli megtapasztalását.

A 2KorA másik alapélménye a "vigasztalódás", amire igazából nincs markáns magyar kifejezésünk. Itt nemcsak a "felszáradt könnyekről", az elfojtott siránkozásokról van szó, hanem arról, hogy Pál egyszerre megtapasztalt két tragikus élménye - a halálélmény és a korintusi közösséggel való szembekerülés - ellenére megtapasztalja mindezek ellenére Isten győzelmét.

A korintusi viszály megoldása hozza felszínre a "kiengesztelődés" elsöprő erejű bizonyítékát. Itt Pál egy új teológiai fogalmat alkot, melyet nem lehet az Ószövetségből magyarázni. Az Ószövetségben affélét jelenthetett, hogy a haragvó Isten kibékíteni emberi kezdeményezésre. Pál tanításában viszont azt, jelenti, hogy az Isten maga békíti ki magával az ellene szegülő ember, saját kezdeményezésére, Krisztus által: "Krisztusban kiengesztelte magával a világot". Aki ezt felfogja, az felfogja azt is, hogy Isten eme kiengesztelődése az ember és ember közötti megbocsátást is magával kell hogy hozza.

A 2KorA fontos feladatot tölt be az anyagi javak teológiájának megalapozásában. Nemcsak nagy általánosságban biztat, hogy a hívek bőkezűek legyenek, hanem Krisztus keresztjére utal:

2Kor 8.9

Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok.

Ez egy újabb bizonyíték arra, hogy Pál tudott Jézus földi életének viselt dolgairól (ti., hogy szegény volt), de valószínűleg a kereszten való kifosztottságára is gondolt.

A 2KorB mondanivalóját meglehetősen elfedi az a szenvedélyes vita, amelyben az apostol immár harmadszorra kényszerül igazolnia apostol voltát. Ennek ellenére dogmatikailag fontos amit a 10,12-17-ben megfogalmaz:

Mi ugyan nem merjük magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik ajánlgatják magukat. Balgaságukban saját magukat teszik meg mértéknek, és önmagukból veszik az összehasonlítást. Mi ellenben nem dicsekszünk a mértéken túl, hanem csak hatáskörünk mértéke szerint, ahogy az Isten szabta ki nekünk, s ahogy hozzátok is eljutottunk. Tehát nekünk nem kell átlépnünk hatáskörünket, mintha másként nem jutnánk el hozzátok, hiszen Krisztus evangéliumával csakugyan eljutottunk hozzátok. Nem dicsekszünk hát mértéken túl a mások munkájával, de reméljük, hogy hitetek gyarapodásával, ahogy az hatáskörünket megilleti, mind nagyobb megbecsülésben lesz köztetek részünk. Akkor határaitokon túl is hirdethetjük az evangéliumot anélkül, hogy idegen területen mások munkájával dicsekednénk. De "aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék."

Itt olyan problémákat fogalmaz meg, amelyekből később az egyházjog tetemes része kifejlődött: "Mi ellenben nem dicsekszünk a mértéken túl, hanem csak hatáskörünk mértéke szerint". A "hatáskör mértéke" az apostoli tevékenység törvényes mértékét jelenti. Azt az apostol szerint a Korintusba betolakodók átlépték, amikor tekintet nélkül az ő apostoli jogaira az őáltala alapított egyházban hirdetni kezdték az evangéliumot. Itt az egyházjog későbbi "iursdikció"-jának fogalma forog a téten: az apostol az általa megszervezett egyháznak a térítés jogán pásztora és ezt más misszionárusoknak tiszteletben kell tartaniuk. Tévedés tehát azt hinni, hogy a Pál által alapított egyházakban a karizmák annyira szabad teret kaptak volna, hogy mindenki, aki isteni indítást kapott szabadon agitálhatott volna.

A 2KorB 11. fejezetének elején egy rövid de összefüggő gondolatsor találunk, amikor az Egyházat menyasszonyhoz, Krisztust vőlegényhez, önmagát pedig a násznagyhoz hasonlítja, aki a menyasszonyt a főlegényhez vezeti, és a felelősséggel tartozik a menyasszony szüzességének megőrzéséért. Ahogy Évát a kígyó, úgy a korintusi egyházat a hamis apostolok el akarják csábítani. Az ezen hasonlatokra utalás oly rövidek a levélben, hogy feltételezhetjük: ennek egésze a korintusi közösség előtt oly ismert volt, hogy elég volt csak utalni rá.

Említésre méltó még a 2Kor 13 rövid utalása a bírói fellépésre.

2Kor 13.1-2

Ezúttal harmadszor megyek el hozzátok. "Két vagy három tanú vallomása döntsön minden ügyben." Másodszori ottlétemkor már megmondtam azoknak, akik vétkeztek és a többieknek is, s most távollétemben újra előre kijelentem: Ha ismét elmegyek, nem kegyelmezek nektek.

Pál a közismert zsidó bíráskodási elvet idézi, amely két vagy három tanú tanúskodását kívánja meg minden ítélethez. Lehetséges, hogy arról van itt szó, hogy Pál Korintusba érve bíráskodásba akart fogni, s ezt előre jelezte. De jelzi, hogy mindezt azonban nem hatalma bizonyítására, hanem a hívek érdekében teszi.

13. A Római levél

 13.1. Általános megjegyzések

Ez a levél a páli levelek között különleges helyet foglal el. Ez a leghosszabb terjedelmű, legalaposabban megszerkesztett és a legutóbbi négy-öt évszázadban a leggyakrabban idézett, legbőségesebben magyarázott levele. Bár időrendben nem az első a Pál apostol által írt vagy neki tulajdonított levelek között, de mégis a páli gyűjtemény élén áll, mert a leghosszabb, és a leveleket hosszúságuk szerint rendezték sorrendbe.

A levél egyedülálló abból a szempontból is, hogy Pál egyedül ezt a levelét írta olyan közösség számára, amelyet nem ő alapított, de még csak nem is ismert. Pál tehát ebben a levélben nem utal a közösséggel való kapcsolatára, hanem minden részében azt a célt szolgálja, hogy Pál személyét és tanítását a római közösség előtt hitelesen bemutassa. Ezért ezt a levelet Pál úgy írta meg, hogy a korabeli keresztény olvasó annak minden mondatát értse. De érdekes módon mégis ez Pál legnehezebb levele.

Téves volna azt gondolni, hogy ez a levél mindenestől összefoglalja Pál tanítását. Sok olyan gondolata von, amely más levelekben részletesen van tárgyalva, s a Római levélben még csak meg sincs említve (Pl. Eucharisztia: 1 Korintusi levél; parúzia: 1 Tesszaloniki levél). De ezt sem lehet gondolni, hogy ez a levél a véletlen műve lenne: Pálnak ezzel a levéllel feltett szándéka volt, hogy közzéteszi álláspontját. Nevezetesen a kor legnagyobb problémájáról, a zsidókból és pogányokból megtért hívek viszonyáról kialakított véleményét. Ezt a témát azonban úgymond fel kellett vezetnie, vagyis más témakörökkel kellett megalapoznia.

Műfaját tekintve úgy tűnik nyílt levéllel van dolgunk, vagyis olyannal, ami nem csak kimondottan egy közösségnek, hanem szélesebb körnek íródott. Tartalmán túl abból is következik ez, hogy minden valószínűség szerint kimondottan más közösségeknek is hátrahagyott egy-egy példányt, mint például a korintusinak, ahol írta.

13.2 Történeti háttér

A Római levelet Pál harmadik missziós útjának végefelé 57-58 körül írta, valószínűleg Korintusban. Mindkét korintusi levél után íródott, Pál harmadik korintusi tartózkodása idején.

A római keresztény közösség eredetét, kezdetét csak darabokból tudjuk nagyjából összerakni. Valószínűleg Kr. u. 49-ben kelt Claudius császárnak az a rendelete, miszerint a zsidókat kitiltja Rómából. Suetonius, római történetíró ezt azzal magyarázza, hogy a zsidók állandóan zavarogtak egy Chrestus nevű személy felbujtására. Ma világos, hogy ez a Chrestus nem más mint Krisztus, csak egy kicsit másabb latin átírásban. A félelmet római körökben e név kapcsán az keltette, hogy a Chrestus elterjedt rabszolganév volt. Ezért az ismeretlen Chrestust könnyen egy rabszolgának vélték, aki lázítja társait, s ez nem kis veszély a Római birodalom társadalmában, ahol a gazdaság a rabszolgák termelésére épül, s ott, ahol már egyszer megmutatták a rabszolgák, hogy mire képesek a Spartacus-féle rabszolgalázadás idején. Ezt a történelmi adatot rakjuk most össze a szentírási adatokkal, miszerint Pál az 1Kor 16,9 szerint Korintusban találkozik a zsidóságból megtért Aquilával és Priszkával, akik Rómából jöttek éppen Claudius tiltó rendelete miatt.

Ázsia egyházai köszöntenek titeket, és sokszor üdvözölnek az Úrban Aquila és Priszka is, akik vendégül látnak a házukban összejövő egész egyházzal egyetemben.

Ha 49-ben már tiltó rendeletet kell hozni a zsidók ellen Rómában, akik a keresztények ellen zavarognak, akkor legkésőbb a 40-es évek elején meg kellett érkezni a kereszténységnek Rómába. Nem valószínű, hogy a keresztények Rómában szórványosan éltek volna, hanem inkább kell feltételezni, hogy a zsidók között tudatos térítőmunkát folytattak. Ez a térítőmunka váltotta ki a zsidók zavargását, amelyet Claudius megelégelt és kitiltotta Rómából a zsidókat.

Van olyan vélemény, hogy 42-ben Péter apostol Rómába érkezett és ő lett volna a római közösség elindítója. Az ugyan szilárd történeti tény, hogy Péter Rómában működött és ott halt meg, de az nem igazolható szilárdan, hogy ilyen korán érkezett volna a fővárosba.

A római kereszténységről elárulhat valamit, ha a Róm 1,1-4-et figyelmesen olvassuk.

Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult.

A "dávidi Messiás" emlegetése nem a páli hithirdetés sajátossága, hanem antiochiai hagyományt követ. Ez a megfogalmazás alapvetően a zsidó-keresztény közösségektől származik. Tehát a római közösség eredetét tekintve zsidó-keresztény, vagyis első magját a zsidóságból megtért keresztények alkották. Az idő múlásával azonban a pogánykeresztények túlsúlyba kerültek, s ehhez még besegített a Claudius-féle rendelet, amely a zsidókkal együtt, a zsidókeresztényeket is kitiltotta Rómából. Amikor Pál levelét írja 57 írnak, s a Claudius-féle rendelet már a múlté, máskülönben Pál nem tervezhetné, hogy maga is Rómába megy.

A levélből kiderül miért keresi Pál velük a kapcsolatot. A három missziós út eredményeképpen egyházak sorát alapította meg Jeruzsálemtől Illíriáig, és most, hogy Jeruzsálembe viszi a görögországi és kisázsiai egyházak adományait, működését ebben a térségben befejezettnek tekinti. Ezután nyugaton szeretne működni, s ehhez van szüksége a római egyház támogatására. A háttérben pedig az van, hogy ellenségei - a zsidók, akik a mózesi törvényeket akarják rákényszeríteni pogánykeresztényekre - az egész térségben jelen vannak már. Második korintusi leveléből kitűnik, hogy már Korintusba is beférkőztek és rágalomhadjáratot indítottak ellen. Jeruzsálemi útjának épp az volt acélja, hogy a szeretetadomány segítségével biztosítsa az egységet, hogy az általa alapított "pogány" egyházak a jeruzsálemieket testvéreiknek tekintik, s értük készek az anyagi áldozatra is. De valójában Pál is alig gondolta már, hogy ez a gesztus és az adomány meg fogja állítani az ellene folytatott hajszát. Mert az ellenségei nem is már annyira a zsidókeresztények közül, hanem az ekkoriban egyre erősödő zelóta zsidó hazafiak , később kirobbanó zsidó háború ösztönzői voltak. Az ő megállításukat a jeruzsálemi egyháztól, Jakabtól és híveitől nem is várhatta. A józan megfontolás tehát számára azt mondta, hogy eddigi missziós területétől mondjon búcsút. Ha viszont nyugatra indul, akkor Antiochia helyet egy új főhadiszállást kellett keresnie, ahol a tervezett missziós utak fáradalmait kipihenheti, s tervezhet újakat. Erre pedig kézenfekvő volt Róma egyháza. Róma és Korintus között a kapcsolat szoros volt, s Korintusból írva ezt a levelet ez a tény is segít neki a kapcsolatfelvételben. Aquila és Priszka jól ismerték a római helyzetet, s tőlük tudhatta meg, hogy milyen módon kell bemutatkoznia ahhoz, hogy jóindulattal fogadják. Így született meg benne a terv, hogy egy hosszabb levélben adja elő nézeteit a keresztény hit és a mózesi törvény, azt is mondhatnánk a keresztény hit és a zsidó vallás viszonyáról.

13.3. A levél egysége

Az első tizenöt fejezet páli szerzőségéhez nem fér kétség. A probléma a 16,25-27-tel van probléma. Egyes régi kéziratokból hiányzik ez a rész. De nemcsak emiatt merül fel a gyanú, hogy későbbi betoldás eredménye, hanem azért is, mert ez a liturgikus jellegű, dicsőítő-doxologikus szöveg nem illik a levél egészébe. Valószínűleg ekkor lett része ez a szöveg a levélnek, amikor a liturgiákon kezdték felolvasni ezt a levelet, s akkor fűzték hozzá.

Van olyan szövegemlék, amely ezt a doxológiát a 15. fejezet végére iktatja be. Ennek oka az, hogy akik így iktatták be ezt a részt, azok érezték, hogy az eredeti levél itt fejeződhetett be. Ugyanis a 16,1-24-ben személyes üdvözletek sorával állunk szemben. A személyes üdvözleteket ugyan már Pál más leveleiben megszoktuk, de ez esetben más a helyzet. Ne feledjük, hogy Pál ezt a levelet olyan közösségnek írta, akiket egyáltalán, vagy csak nagyon kevéssé ismert. Kizárt dolog, hogy Pálnak Rómában ennyi ismerőse legyen. Főleg Aquila és Priszka személye nem illek bele a képbe. Aquila és Priszka tehetős zsidó kereskedőcsalád volt. Amint már volt róla szó, a Claudius féle rendelet miatt kellett elhagyniuk Rómát. Az első korintusi levél megírásakor Korintusban vannak. Most pedig a Római levél szerint ismét Rómában volnának? Összepakoltak és átköltöztek? Később pedig a Timóteushoz írt második levélben Pál Rómából küldi nekik üdvözletüket Efezusba. Ismét költözködtek volna? Kizárt dolog.

A legvalószínűbb az, hogy a házaspár mindvégig Efezusban maradt. Ezt a levelet pedig Főbé asszony, a kenkreai egyház diakonusa (!) vitte Rómába Efezus érintésével. Pál pedig a Római levélből készített egy másolatot az efezusi egyház számára, melynek végéhez már hozzáfűzhette személyes üdvözleteit. Efezusban pedig ismerik, hiszen ő alapította ezt az egyházat és sokáig működött itt egyvégtében. Ránk pedig ez az Efezusi másolat maradt.

13.4. A levél belső beosztása

A szokásos bevezető és befejező részek között tartalmaz egy világosan tagolt és átgondolt üdvösségtant. A levélben felismerhetők olyan témák amelyek más levelében is előfordultak már. De más levelekben ezen témák tárgyalása tele van részletkérdésekkel és gyakorlati problémákkal, s sokszor számunkra nem összefüggőnek, közérthetőnek tűnik. Ennek oka az, hogy ezekben a levlekben Pál olyan közösségeknek írt, amelyek az ő igehirdetését ismerték. Tehát sokszor elég ezeknél csak utalni bizonyos témákra, azt ők az élőszóban való igehirdetéséből részletesen ismerték már. A Római levélben azonban Pál olyanoknak ír, akik az ő személyes igehirdetését és tanítását sohasem hallották. A gondolatok logikus rendezése és megfogalmazása azután olyan témák átgondolására is késztetik Pált, amelyet egyébként nem hozna fel, ha nem kellene minden lehetséges ellenvetésre válaszolnia. Azzal, hogy nem ismeri pontosa az olvasótábort és biztos akar lenni abban, hogy a levél meggyőző erejű, körültekintően építi fel mondanivalóját.

A fő cél az, hogy bemutassa: a keresztény hit elfogadása zsidónak és görögnek egyaránt szükséges ahhoz, hogy az Istentől felkínált üdvösségben részesedjék. Ennek megmutatása igen nagy feladat. Két végletet kell elkerülnie. Egyrészt azt, hogy az Ószövetség elvetése hibás és téves, mert az Ószövetség isteni mű; másrészt pedig azt, hogy az ószövetség önmagában nem elég ahhoz, hogy az embert az üdvösségre vezesse. Ezzel együtt a pogányok üdvtörténetét egyetemes szempontból akarja áttekinteni. Itt megint két végletet kell elvetnie: egyrészt Isten a pogány emberiséget nem hagyta el és senkit önhibáján kívül nem hagy kárhozatra jutni, másrészt a pogányok vallásossága éppúgy zsákutcába vezet, mint a zsidók törvénytartása. Vagyis a zsidók és a görögök egyaránt a bűn hatalma alatt állnak (3,9).

Pál hihetetlen széles szakadék felett próbál hidat verni: a zsidók és a pogányok üdvtörténeti helyzetét egyrészt azonos szintre helyezi, másrészt újra és újra jelzi, hogy azért ezzel a zsidók minden kiváltsága érintetlen marad: a kinyilatkoztatás, a messiási ígéretek, a próféciák, Isten különleges jelenléte nemzeti történelmükben. Pál óriásit művel ebben a levélben: a kereszténység egyetemességét kimondja anélkül, hogy a zsidó örökséggel szakítana. Ezért, hogy egészen világos legyen amit mond, a második részben, a 9-11 fejezetekben részletesen foglalkozik Izrael jövőjével, sorsával.

A harmadik rész etikai kérdésekkel foglalkozik, amelyben különleges szerepet kap a zsidó és nem-zsidó eredetű keresztények viszonyának kérdése.

Nem kétségek, hogy Pál tudta: nagyszabású írásművet alkotott a Római levélben. Azt bizonyára nem gondolta, hogy tervei - Rómába való utazása és onnan a Birodalom nyugati felére kiterjedő missziós munka - mind kútba esik, sőt elég valószínű, hogy maga a levél sem érte el azt a hatást, amit várt tőle. Amit ebben a levélben alkotott, a kereszténység igazén csak száz évvel később kezdte felfedezni, amikor a zsidókeresztény csoportok és szekták felmorzsolódtak, és Pál posztumusz módon aratott diadalt ellenfelein. Műve csak ekkor lett a keresztény teológia egyik sarkköve. Először neki is ki kellett innia a vértanúság kelyhét, részt kellett vennie a kereszt misztériumában, amelynek felséges erejét megtanulta csodálni és magasztalni.

14. Levél a filippiekhez

14.1. Történeti háttér

Filippi régi görög város. II. Fülöp, Nagy Sándor apja alapította Kr. e. 358-ban. A rómaiak Kr. e. 167-ben hódították meg. Pál korában a város lakói jobbára telepesek voltak akik a leszeret katonák (veteránok) soraiból kerültek ki. Ezért kapott ez a város különleges jogokat.

Pál második missiós útján került először ide. Igehirdetését mindig a zsidó közösségekben kezdte, de itt nem volt zsinagóga. A helyi zsidók összejöveteleiket egy folyó partján tartották. Itt térítette meg Lidát, egy kisázsiai bíborszövetárust, akinek ezután a háza lett a közösség első gyülekezőhelye. Pál meggyógyított egy jóstehetségű - de alighanem pszichés beteg rabszolgalányt. Erre gazdái felháborodtak, s kísérőjével, Szilással együtt megkorbácsolták és börtönbe zárták. Ám éjjel a börtönt megnyitotta egy földrengés. Az őr azt gondolva, hogy foglyai megszöktek öngyilkosságot akart elkövetni, de Pálék előjöttek, s megakadályozták ebben. Ez annyira megindította a börtönőrt, hogy ő is keresztény lett házanépével együtt. Pál azonban nem volt hajlandó addig elhagyni a várost, amíg a város vezetői a jogtalan, római polgáron elkövetett korbácsolásért bocsánatot nem kértek. A filippi események elmondásában Lukács, az Apostolok cselekedeteiben többes szám első személyt használ, tehát ő is részt vett a filippi közösség megalapításában.

A Filippiekhez írt levelet nehéz elhelyezni Pál életében. Az ősi hagyomány szerint ezt a levelet Pál római fogságából írta volna. A bibliakutatás a múltban azonban ezt is megkérdőjelezte. Különösen abba mondatba kapaszkodott bele, hogy "Köszönt titeket valamennyi szent, főképp a császár házából valók." Mindenki úgy gondolta, hogy a császár házából valók csak a római császár udvarát jelentheti. Azonban időközben az efezusi ásatások napvilágra hoztak több olyan feliratot, amely bizonyítja, hogy Efezusban is volt "császári ház". Ennek oka pedig az, hogy Augusztus császár kora óta a császári család Efezusban is rendelkezet tetemes vagyonnal, és az itt élő vagyonkezelőket is a "császár házához" sorolták. Anna pedig nincs semmi meglepő, hogy hosszú efezusi tartózkodása alatt Pál ezek közül is megnyert volna egyeseket a hit számára. Ezért a biblikusok egy része úgy gondolta, hogy filippi levelet valamikor az elő és a második korintusi levél között írta meg Pál, 54-és 58 között. Erősíti ezt még az a tény, hogy a római levél arról beszél, hogy Pál a Birodalom nyugati felében akar működni, a filippi levélben pedig arról beszél, hogy hamarosan meglátogatja a filippieket. Rómából már alighanem nem kívánt visszalátogatni Filippibe, viszont egy efezusi keltezés esetében ez még reális. De a másik vélemény - miszerint ezt a levelet a római fogságból írja - sem kizárható. Ugyanis feltételezhető, hogy a kedvezőtlen római fogadtatás után mégis azt fontolgatja magában, hogy visszatér eredeti missziós területére, mihelyt kiszabadul fogságából.

Gyengíti az is azt a feltételezést, hogy Pál ezt a levelét az efezusi fogságból írta, hogy a második korintusi levélben arról ír, hogy a fogság "mód felett, szinte erején felül nehezedett rá, tehát igencsak szigorú fogságban volt része. A filippi levélből viszont nem ez vehető ki. Inkább azt a benyomást kelti, hogy Pál nincs szigorú őrizet alatt, mert híveivel és másokkal is szabadon érintkezhet. Ez a helyzet inkább megfelel a római fogságnak, melyről Lukács is tudósít az Apostolok cselekedeteiben:

Két álló esztendeig ott maradt bérbe vett szállásán, s fogadott mindenkit, aki csak fölkereste. Hirdette az Isten országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.

ApCsel 28,30-31

a helyzetet tovább bonyolítja a bibliakritika, mely szerint a filippi levél mai formájában kettő, vagy három levélnek egybeszerkesztett változata. A három levelet nagyjából a következőképpen lehet elkülöníteni:

Fil A: Fil 4,10-20 - Pál köszönő levele a börtönből a pénzadományokért, amit a filippiek küldtek számára. Azonban az, hogy ez egy különálló rész lenne az erősen vitatható.

Fil B: Fil 1,1-3,1a; 4,4-4; 4,21-24 - Pál beszámolója Epafroditusz betegségéről és felgyógyulásáról. Közben tudomást szerzett a filippiek közötti feszültségről, s ezért szeretettel inti őket az egység megtartására. Ígéri, hogyha kiszabadul meglátogatja őket.

Fil C: 3,1b-4,3; 4,8-9 - Ezt a levelét a 2,24-ben megígért látogatás után írta. Pál komolyan aggódik, mert filippit is elérték az ő "ellenségei", a zsidó törvények megtartását szorgalmazó vándorprédikátorok, és a pogányokból megtért közösséget próbálják az apostol hűségétől eltéríteni.

Az a föltételezés is felmerült, hogy Pál Cezáreában is volt fogságban, s innen írhatta a filippi levelet, mert itt is viszonylag akadálytalanul érintkezhetett híveivel. De ez a föltételezés nem helytálló, ha arra gondolunk, hogy a "császári ház" jelenléte Cezáreában egyáltalán nem valószínű.

Mindent egybevetve a következőket állapíthatjuk meg:

a.) A filippi levél is összetett kompozíció, melyet valószínűleg a filippi egyházközség vezetői hoztak létre, hogy a leveleket a liturgiában használni tudják, s a levél ebben az összetett formában terjedt el. Hogy Pál valóban több levelet írt a filippieknek, arra bizonyíték Szent Polikárp tanúsága, aki 135 körül a filippiekhez írva többes számban beszél azokról a levelekről, melyeket Pál apostol intézett hozzájuk.

b.) Mindent összevetve valószínűbb, hogy Pál ezt a levelét nem az efezusi, hanem az római fogságból írta. Bár mi már tudjuk e fogság végzetes kimenetelét, de Pál még a levél írásakor bizakodó volt abból a szempontból, hogy pere felmentéssel végződik, és kiszabadulva meglátogathatja majd a filippieket.

Még az kell hozzátenni mindezekhez, hogy úgy kell tekinteni Pál filippiekhez írt levelét, mint az apostol egyik utolsó hiteles levele, amelyet a római fogságból írt, talán egy időben a Filemonhoz írt levéllel.

14.2. A levél tartalma és beosztása

A fentebb elmondottakban azt követjük, hogy a levelet két eredeti levélből származtatjuk, vagyis a Fil 3,1b-21-et tekintjük különállónak, s ezt nevezzük "beillesztett levélnek".

A levelet az öröm a bizakodás és az apostolnak a filippi egyházzal való bensőséges kapcsolata járja át. Ezt szakítja meg a 3,1b-21, amely az apostol felháborodásának ad hangot a zsidókeresztény agitátorokkal szemben. Ettől a szakasztól eltekintve a filippi levél Pál legboldogabb, legörömtelibb levele, pedig fogságban készült. Ez is mutatja milyen bensőséges kapcsolatot tudott kialakítani híveivel, s a velük való lelki egység még fogságának napjait is bearanyozták.

A levél - a beillesztett részek nélkül - egyszerű beszámolónak tűnik Epafrodituszról, aki a filippiek pénzadományát hozta Pálnak, s megbetegedett, majd felépült. Más témákról csak odavetett megjegyzéseket találunk. Így például a Fil 1,15-ben azt találjuk hogy "Némelyek ugyan féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik Krisztust". Ez nyilván azt jelenti, hogy Pál bebörtönzése közben (Rómában) folyik a zsidókeresztény hittérítés és a misszionárusok Pál személyét nem kímélve hirdetik Krisztust a maguk elképzelése szerint. Működésük úgy megy végbe, hogy az apostol nem annyira az evangélium igazságát, hanem saját becsületét látja veszélyeztetve. Meglepetésünkre azonban Pál bámulatos békével tűri: "De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki" (Fil 1,18). Ez messze nem az a Pál, aki a második korintusi levélben villámokat szór rágalmazói ellen. De nem is arról van szó, hogy a fogság megtörte és fásulttá tette volna ezen dolgok iránt. Az ok az, hogy Rómában vagyunk, s ez az egyházközség nem az ő alapítása: nem érzi azt, hogy az ő saját felelőssége alá tartozik, amit a vetélkedő hittérítők művelnek. A saját becsületén esett csorbát viszont hajlandó alázattal elviselni. Ebből is látható, hogy a második korintusi levélben látszólag saját védelmére felhozott kemény szavai tulajdonképpen az evangélium tisztaságát védik, amely Pál felelőssége egy általa alapított egyházi közösségben.

Pál helyzete saját szavai szerint is kétes: egyrészt bízik abban hogy kiszabadul, de ugyanakkor komolyan számol azzal is, hogy esetleg kivégzik.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Fil 1,21

Fölmerül a kérdés, hogy Pál ezen levele személyes életének végkicsendülése, vagy pedig csak egy "átmeneti" megpróbáltatás valamelyik fogságból? Ha figyelmesen olvassuk a levelet, akkor az előbbi a valószínűbb. Igaz, hogy a filippi levél végkicsengése inkább a remény:

Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt előhaladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára.

Fil 1,25

Ám ez felszínes benyomás. Az a Pál, aki a filippi levelet írja, már többnyire visszafelé tekint, nem elvi kérdéseket dolgoz ki, hanem az alázat és a vértanúság teológiájával foglalkozik.

Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte.

Fil 1,29

Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.

Fil 2,3-4

Ezt követi a Krisztus-himnusz, amelyet valószínűleg az őskeresztény liturgiából vett át. Ezután tovább vizsgálja saját sorsát, amellyel kapcsolatban aligha ápol hiú reményeket. Amit mond, az már végrendeletszerű. Így fogadjátok halálhíremet!

Ragaszkodjatok az életet tápláló tanításhoz, hogy Krisztus Jézus napján dicsőségemre váljatok. Akkor nem futottam hiába, és nem fáradtam fölöslegesen. Sőt, ha hitetek szent szolgálatáért áldozatként véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal. Örüljetek hát ti is, örüljetek velem!

Fil 2,16-18

A levél lényege pontosan a lelki ember életének magatartása : remény a reménytelenségben, öröm és előrenézés akkor is, amikor már az emberi szempontok nem sokat tudnak mondani, mert minden kezdeményezés a gondviselő Isten kezében összpontosult.

Marad a kérdés, hogy a "beillesztett levél" mikor íródott? Talán csak figyelmeztetésként íródott a levél és nem azért, mert Pál rossz híreket kapott volna filippiből. Alapgondolata ugyanis az "óvakodjatok" nem pedig rosszallás vagy számonkérés. Meglehet, hogy a Fil 3,12-16 Pál életének utolsó éveiben íródott. Pál itt már önmagát biztatja, hogy ne tekintsen vissza a múltra, hanem "a kitűzött cél felé" törekedjen és "hivatásának jutalmára" gondoljon. Meglepő ebben a részben az a bizalom, amellyel a filippieket saját józan ítéletükre és a gondviselő Istenre bízva mondja: "Ha valamiben még másképpen gondolkodtok, Isten majd megvilágosít benneteket" (3,15). Mintha már tudná, hogy nem tehet mást, csak azt, hogy a filippi egyházat is az Isten

gondviselésére bízza, mert saját további munkásságában sem reménykedhet. Ez annyit jelentene, hogy Pál római fogságában, miközben maga körül rossz a zsidó és zsidókeresztény propaganda eredményeit észleli, rossz híreket hall Filippiből is, és kemény hangon ugyan, de a jövőjüket Istenre bízva válaszol.

14.3. A levél teológiai tartalma

Amit a levél keletkezésével kapcsolatban elmondtunk, az sejteti engedi, hogy ez a levél bármilyen kérdésről alapos és részleges teológiai fejtegetést nem tartalmaz. Mégis a filippi levél nem játszott elhanyagolható szerepet a kereszténység történetében.

Különös figyelmet igényel a Fil 2,6-1 korakeresztény liturgikus himnusza:

Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,

hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.

Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek,

hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,

s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

A probléma ezzel a résszel a kapcsolatban az, hogy nehezen tudják elképzeli azt, hogy ilyen korai időkben ilyen világos fogalmaik lettek volna Jézus Krisztus kilétét illetően. Mert ha azt nézzük, hogy ezt a részt Pál a liturgiából vette át, akkor kb. 50 körülire kell datálni ennek a keletkezését - mindössze 20 évvel Jézus Krisztus földi léte után. A himnuszban pedig olyan fordulatok vannak, amelyek Jézus Krisztus pre-existentiáját - születése előtti létét feltételezi.

A filippi levél leginkább mint a lelki élet egyik forrásszövege fejtette ki hatását a kereszténységre. Különösen kiemelkedik Fil 3,13-14:

Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.

Ez a kép a görög atlétikai versenyzők képét idézve találóan sűríti össze az öregedő apostol belső lelkivilágát. Nem "nosztalgiázik, az egyéni sérelmek is elfakultak. Előre tekint és minden erejével fut a cél felé, amely vagy a misszió folytatása, vagy pedig a kivégzés lesz, amely győzelmi koszorú az Isten kezéből.

15. Levél Filemonhoz

15.1. Történeti és kritikai kérdések

A páli leveleknek ez az apró töredéke jelentéktelennek látszik, de fontos történeti kérdéseket rejt magában a páli levelekkel kapcsolatban. John Knox protestáns biblikus meglátása az, hogy ez a levél hordozza magában a "rejtély" megfejtését: hogyan ment végbe oly gyorsán és annyira egyöntetű eredménnyel a páli levelek összegyűjtése? Kik, hol és mikor kezdték összegyűjteni Pál irodalmi hagyatékát, sokáig ment az a feltételezés, hogy az egyes Pál által alapított közösségekben évtizedekig itt is, ott is két-három levelet őrizgettek, s aztán mindannyian beadták az Egyház közös irattárába. Ez a feltételezés nemhogy naiv a korabeli viszonyokat ismerve, hanem a tényeknek is ellentmond. A levelek összegyűjtése nagyon rövid időn belül és egy helyen történt. Markionnak Kr. u. 130-ban megírt listája a két Timóteus és Titusz levél kivételével mindazon leveleket ismeri, amelyek ma Pál neve alatt a kánonban szerepelnek. És ebben a gyűjteményben egyetlen magánlevél van: a Filemonhoz írt levél. A tényeket erősíti, hogy egyetlen olyan korai gyűjteményről sem tudunk, amelyből ez a levél hiányozna.

Ebből arra lehet következtetni, hogy akinek ez a levél a kezében maradt részt vett a páli levelek összegyűjtésében. Az első gondolat az, hogy maga Filemon volna az, aki összegyűjtötte Pál leveleit, de ez nem egészen így van.

A levél szerint Pál fogságban van, s vele van Timóteus is. A levél címzettjei: Filemon, Appia a felesége, Archippusz. A hálaadás egyes száma jelzi, hogy a levél nem egy közösségnek szól, hanem magának Filemonnak szól.

A levél egy Onezimusz nevű rabszolga miatt írja levelét, akit Pál "fiának" nevez, nyilván azért mert ő térítette meg. Kiderül, hogy Onezimusz megszökött urától, Filemontól, s most Pál visszaküldi őt ezen levél kíséretében. A szökés igencsak főben járó vétség volt abban az időben, s ezért Onezimusznak addig nincs nyugta, amíg ura fel nem szabadítja. Nyilván ez Pál kérése, burkoltan. Pál ünnepélyesen kijelenti, hogy ha Onezimusz kárt tett, akkor ő azt megtéríti. Fölmerül a kérdés: hogyan tudná Pál megtéríteni? Nyilván úgy, ahogy már addig is tette: megkérné híveit, hogy gondoskodjanak a kártérítésről. De a 19. Vers mutatja, hogy ez Pál részéről csak egy gesztus:

Nem is beszélek arról, hogy te többel tartozol nekem: saját magaddal.

Vagyis Filemont is Pál térítette meg. Tudja, hogy Filemon nem fog kártérítést követelni.

A levél végén üdvözleteket tolmácsol, s felsorol hat nevet. Ez a hat név Archippusz nevével együtt a kolosszeiekhez írt levélben is megtalálható. Ez nem lehet véletlen. Ebből következik, hogy Filemon Kolosszében, vagy e város környékén élt. Innen szökött meg Onezimusz. A levélből kiolvasható, hogy Onezuimusz tanult rabszolga, és az apostol missziós munkájában tudna tevékenykedni. De Pál mégis azt gondolja, hogy tegye ezt otthon régi ura, Filemon mellett, az ottani keresztény közösségben.

Az üdvözleteket küldők között két olyan név van, amely nagy horderejű. Lukács és Márk. Vagyis Onezimusz olyan személyek társaságában volt, akiknek nagy szerepe volt az újszövetségi iratok létrehozásában. Onezimusz pedig, aki e levelet viszi Filemonnak, valószínűleg meg is őrizte ezt a levelet. Ennek a levélnek birtokában részt vehetett a páli levélgyűjtemény megalkotásában. Ugyanis a levelet a páli közösségek előtt ajánlólevélként használhatta, hiszen még a 19. Vers szerint Pál kézírása is benne volt.

Én, Pál sajátkezűleg írom: Én térítem meg. Nem is beszélek arról, hogy te többel tartozol nekem: saját magaddal.

Ehhez járul még az a tény, hogy Pál halála után 35-40 évvel Antiochiai Szent Ignác levelet ír az efezusiakhoz, amelyben köszönti efezus püspökét Onezimuszt. Minden kétséget kizáróan a mai bibliakritika megállapítja, hogy ezt az Onezimusz püspök azonos az egykori szökött rabszolgával. A Filemon levél tehát fontos oklevél, mert aki ezt az egyetlen fennmaradt páli magánlevelet megőrizte az fontos szerepet játszott a többi páli levelek összegyűjtésében is, mert kapcsolatban állt olyan "írókkal" mint Márk és Lukács; és ez nem más mint Onezimusz.

Mindent egybevetve az események a következőképpen történhettek.

Onezimusz szökött rabszolga volt, aki szökése után Rómába távozott és ott próbált elvegyülni a tömegben. Abban az időben Pál könnyű őrizetben volt, szabadon prédikálhatott, s így kerülhetett kapcsolatba Onezimusszal, s így térítette meg. Pál még nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy pere felmentéssel végződik, s visszatérhet egykori missziósterületére, mivel a római közösséggel nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítania, ahonnan később missziós utakat indíthatott volna nyugatra. Ezért vigasztalta a filippieket és Filemont, hogy hamarosan meglátogathatja őket. A helyzet azonban másként alakult: Pált kivégezték, s Onezimusz a rabszolga tért vissza, s vitte a levelet, melynek alapján felszabadult, s utána egy életet töltött el azzal, hogy Pál életművét folytassa, a Pál által alapított egyházak szolgálatában. Pál írásait is ő gyűjtötte össze az utókor számára. Ő maga is birtokában volt egy kis levélnek, amelynek életét köszönhette, s egyben bizonyítékul szolgált arra, hogy ő Pál "fia", vagyis Pál térítette meg. Talán nem túlzást azt állítani, hogy ennek a kis levélnek és Onezimusznak köszönhetjük a "páli levélgyűjtemény" megszületését és fennmaradását.

15.2. A levél tanítása

Bármily egyértelmű számunkra, hogy a kereszténység feladata az is, hogy mindenkor felhívást intézzen a társadalmi igazságtalanságok ellen, a Filemonhoz írt levél meglepő módon nem a rabszolgaság elítélésével foglalkozik. Sőt Pál épp azon van, hogy a rabszolgatartó jogait ne sértse meg. Pál a rabszolgaság intézményéről úgy gondolja, hogy a Krisztusban való élet meghaladja a társadalmi különbségeket. Pál nem az "osztályviszonyok" megváltoztatásával foglalkozik.

Mivel a Filemonhoz írt levél magánlevél, ezért nem közvetlen célja a tanítás. Közvetve azonban mutatja, hogy Pál egyháztana a problémák megoldásában hogyan valósul meg.

A Filemonhoz szóló levél azt mutatja, hogy Pál a társadalom formáinak kényszerhelyzeteivel nem akart viaskodni: a reális erőviszonyok között úgy akart cselekedni és híveit is arra akarta rábírni, hogy a krisztusi élet az emberi kapcsolatokat és viszonyokat belülről alakítsa át: azokon belül a Krisztus halálával és feltámadásával egyesült élet, vagyis a keresztény szeretet lehetőségeit kereste.

16. Második levél a tesszalonikiakhoz

16.1. A levél hitelességének kérdése

A hitelesség problémája - hogy egy művet ki írt: valóban az-e akinek a szerzőség feltünteti, vagy nem - úgy tűnik olyan kérdés, melyet csak feketén-fehéren lehet ledönteni. Az ókorban és a középkor elején azonban ma Isten szemmel nézve árnyaltabb volt ez a kérdés. Már csak azért is, mert a szerzők műveiket jobbára tollba mondták írnokoknak. Nem azért mert lusták voltak írni, hanem azért, mert akkoriban az írás jóval több nehézséggel járt, mint ma. Ebben a helyzetben megeshetett, hogy az írnok a diktált szövegben a szavakat félreérthette, s ha gazdája nem nézte át, máris más került a papírra, mint amit akart a szerző. Néha a szerző csak a vázlatot adta meg, s a titkára megírta magát a művet. Előfordult az is, hogy emlékezetből írtak le dolgokat. Ekkor már komolyabb eltérések lehetségesek az elhangzott szövegtől. Tehát mindezek fényében azt kell mondani, hogy az irodalmi hitelességnek többféle foka létezik. Van a hitelességnek tekintélyi értelme is. Ez azt jelenti, hogy egy vezető támogat egy művet, amelyet nem ő írt, még csak nem is ő adta hozzá a vázlatot, de az ő ösztönzésére, sőt adott esetben tekintélyének teljes súlyával került kibocsátásra.

Milyen páli hitelessége van a második tesszalonikai levélnek? A levél sok jelét mutatja annak, hogy nem Pál életében íródott. Mert tartalmaz ugyan Pálra jellemző fordulatokat, s egyes mondatai szinte idézetszerűen megegyeznek más levelével, de összességében, fogalmazását, stílusát tekintve ez nem Pál levele. Ez a levél a páli levélgyűjtemény összeállításakor íródott. Ennek érvei a következők.

A legfontosabb érv, az "irodalmi műfaj" azonosításán alapszik. A levél az első század végének ún. apokaliptikus irodalmának gondolatvilágába illik bele. Ennek jellegzetes témái: 1. A közelgő ítélet, mint büntetés, amely lesújt azokra, akik az igét visszautasították, vagy akik a hívőket üldözik, és zaklatják:

Ezeket elviselitek az Isten igazságos ítéletének előjeleként, hogy majd méltók legyetek az Isten országára, hiszen szenvedtek érte. Méltányos egyébként, hogy az Isten üldözőiteknek üldözéssel fizessen meg. Nektek, üldözötteknek pedig velünk együtt megnyugvást adjon, amikor Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától.

1,5-9

Ezért állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek, és ti is őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből.

1,11-12

2. Az idők végén fellépő elpártolás, a gonoszság igazi természetének kinyilvánulása:

Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.

2,3-4

Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna.

2,8-10

Ezek mellet megjelenik egy harmadik jellegzetesen keresztény téma: az apostoli hagyományhoz való ragaszkodás, amely "a hitehagyás és a hazugság" ellenszere. Ez a gondolat csak az apostoli nemzedék halála után alakulhatott ki:

Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok.

2,15

Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz.

3,6

Ilyet maga az apostol sohasem írt, hogy ragaszkodjanak hívei ahhoz, ami leveleiben olvasható. A 2,15 már feltételezi, hogy Pál leveleit olvassák és ugyanakkor a szájhagyomány is őrzi igahirdetésének tartalmát.

A levél keletkezésének körülményeit így foglalhatjuk össze:

Pál apostol a parúziáról sehol máshol nem ír, csak az első tesszalonikai levélben. Ott is egy hozzá intézet kérdésre válaszol, és csak tanításának egy és meglehetősen kezdeti részét közli, amely félreértésekre adott alkalmat. A második levél írásakor az első század hetvenes-nyocvanas éveiben vagyunk, amikor a keresztényüldözések miatt felerősödik a keresztények parúziavárása. Ekkor íródik, vagy már meg is íródott a Jelenések könyve. Ebben a hangulatban erősödik az apokaliptikus irodalom iránti érdeklődés. Úgy tűnik egyesek az első tesszalonikai levélre hivatkozva tévesen a közeli parúziát hirdetik, mint páli tanítást. Sőt egyesek ennek reményében még a munkát is abbahagyják, hiszen jön a világ vége.

Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

3,7-12

Ezzel együtt a gonoszság is jobban megmutatkozik, hiszen megkezdődik a Néró-féle keresztényüldözés; ekkor - 70-ben - rombolják le a jeruzsálemi templomot. Mindezen események felerősítették a keresztényekben a parúzia várását, s olyan méreteket öltött, amely a hiteles keresztény tanítás számára súlyos veszély. Ebben a helyzetben Pál tanítványait, akik leveleit és tanítását ismerik, s tudják, hogy amit az első tesszalonikai levélre hivatkozva terjesztenek, az ellenkezik a keresztény tanítással, azok szükségét érzik megszerkeszteni egy "kiegészítő levelet", egy második levelet, amelyben az apostol szóbeli tanítását írásba foglalják. Erre megfelelő műfajnak a levél volt jó, hiszen Pál csak levelek formájában írt. Mai mércével nézve ezt az eljárást okirat-hamisításnak neveznénk, de abban a korban másak voltak a mércék. Számunkra fontos: a.) az apostol tanítását adták tovább; b.) az apostol által alapított egyházak vezetői, akiket a Szentlélek helyezett a nyáj élére, elfogadták ezt a levelet és a páli levelek közé iktatták, s kezdettől fogva a páli levélgyűjtemény része volt. A levél azért nem hamisítvány, mert páli tanítást, a Páltól származó tekintéllyel foglalta írásba akkor, amikor az Egyház a páli leveleket a hívei kezébe adta.

A levél célja egyrészt a páli eszkatológia kiegyensúlyozása, világosabb kifejtése az első tesszalonikai levél után; másrészt az apokaliptikus jellegű gondolkodás és írások beiktatása a páli egyházak életébe, mintegy átvezető a Jelenések könyvének világába.

Ez a levél kezdettől fogva a páli levélgyűjtemény része volt, mert Markion listáján szerepel, melyet otthonról, Kisázsiából, apjától Pontusz püspökétől kapott.

16.2. A levél tartalma és teológiája

1,1-2 Köszöntés

1,3-12 Hálaadás - és egyben a levél témájának megnevezése. Az apostol hálát ad azért, hogy a hívek kitartanak az üldöztetésben. Az üldözőket azonban várja az ítélet és a büntetés, amely eléri mindazokat, akik visszautasították az Igét.

2,1-17 Tanítás a második eljövetelről. Legfontosabb téma itt a "bűn emberének, a kárhozat fiának", az Antikrisztusnak feltűnése, amely a Krisztus-ellenes hatalmak összességét jelenti, s azok átmeneti győzelmét Krisztus népe felett. Ez magyarázza azt, hogy szenvedés előzi meg a parúziát, Krisztus második eljövetelét.

3,1-16 Buzdítás

3,17-18 Végső köszöntések. Azt a fajta "aláírást" találjuk itt, amely az 1Kor, Gal és Filem levelek végén szerepel. Ez jellegzetes páli levélvégződések átmásolása, amely kifejezetten azzal a szándékkal készült, hogy egyenjogú társa legyen a többi páli levélnek.

A levél a keresztény tanítást tekintve valóban elérte azt, hogy az első tesszalonikai levél félreérthető részei nagyobb megvilágítást kapjanak a félreértések elkerülése végett. A levél második fejezetének Antikrisztusa összhangban van a Jelenések könyvének ide vonatkozó részeivel, bizonyítva azt, hogy ez nem Pál "magán-kinyilatkoztatása" volt, hanem általános tanításról van szó, amely a század utolsó évtizedeiben az események hatására fogalmazódott meg.

Érdekességképpen még elmondhatjuk, hogy a 3,10-et - "aki nem dolgozik, ne is egyék" - előszeretettel használta az elmúlt marxista ideológia is - maga Lenin is - ,s ezért nem egyszer úgy tartották számon, mint Lenintől származó mondást.

17. Levél a kolosszeiekhez

17.1. Hitelesség és történelmi háttér

A levél hitelessége a XIX. sz. eleje óta vitatott. Minden valószínűség szerint ez a levelet nem Pál írta sajátkezűleg, hanem tanítványai. Erre nyomós érv a levél stílusa, ami elüt Pál megszokott stílusától: a levél 34 olyan szót tartalmaz, amely sehol másutt az Újszövetségben nem fordul elő, s 15 olyan szót, amely a kolosszei leven kívül csak az efezusi levében található. A teológiai mondani valója sem Pál apostolra utal. Valamint a két rész a levélben nem Pál apostol korának körülményeit támasztja alá:

az evangélium igaz tanítása, amely hozzátok is eljutott, s amint az egész világon gyümölcsözik és gyarapszik

1,5-6

ne tántorodjatok el az evangéliumi reménytől, amelyről hallottatok, hiszen minden teremtménynek hirdették az ég alatt

1,23

Pál idejében még messze nincs jelen mindenütt az akkor ismert világban, ami a Római birodalom területét jelenti. Hiszen maga Pál is eredetileg a Birodalom nyugati felébe, Hispaniába készül, mert ott még nem hirdették az evangéliumot. Az első század végén, viszont már elmondható az, hogy a kereszténység jelen van a Birodalom minden jelentősebb központjában.

Újszerű ebben a levélben az Egyház szó használata. Itt ugyanis az egész Egyházra vonatkozik, míg Pál általában a helyi egyházi közösségekre alkalmazta az egyház szót.

A kolosszei levél másodlagos páli eredetét azonban főleg a levél befejezése igazolja. A levél vivője Tichikusz, akit Onezimusz - az a rabszolga kísér el, akiről a Filemonhoz írt levél szól. Ezenkívül még a következő neveket említi a levél: Arisztarkusz, Epafrász (Epafroditusz) Márk, Lukács és Démász. Ez az öt név azonos a Filemonhoz írt levél végén említettekkel. Epafroditusz személye pedig azt mutatja, hogy a kolosszei levél megírását szintén a római fog

ságba képzelték el írói. Hogy pedig nem Pál írta, annak legkézenfekvőbb bizonyítéka az, hogy a nevek előtt megjegyzések szerepelnek:

kedves testvér, hű szolga és munkatárs az Úrban, Tichikusz

kedves és hű testvérem, Onezimusz is, aki földitek

fogolytársam, Arisztarchusz és Márk, Barnabás unokaöccse

földitek, Epafrász, Krisztus Jézus szolgája

köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos és Démász

Ezek a megjegyzések a kolosszei híveknek mind fölöslegesek, hiszen az említett személyeket nem kellett nekik bemutatni, hiszen a Filemoonhoz írt levélben sincsenek bemutatva. S azt is láttuk, hogy Filemon is kolosszei, vagy Kolossze környéki ember lehetett. De ha abban a helyzetben gondolkodunk, hogy, ezt a levelet Pál tanítványai írták később, akkor ezekkel a nevekkel, mint köztiszteltben álló személyekkel mesterüket Pál akarták igazolni.

A kolosszei levéllel kapcsolatban a legkézenfekvőbb megoldás, hogy Onezimusz műve, aki az apostol szándéka szerint járt el, s a tőle kapott feladatokat hajtotta végre. Ezért az apostol gondolatait írásba foglalta és gondoskodott arról, hogy ez a levél -az általa őrzött Filemon levéllel együtt - a páli levélgyűjteménybe bekerüljön.

Meg egy ellenérvre válaszolni kell: hogyan lehetséges, hogy egy rabszolga ilyen levelet írjon? A válasz három pontban foglalható össze: a.) Pál tanítványa volt, s megvan a tehetsége hozzá, hogy átvegye Pál látásmódját; b.) Pál maga mondja, hogy legszívesebben maga mellett tartaná, annyira "hasznos"; c.) ez az ember Márk és Lukács társaságában szemléli az öregedő Pál napjait Rómában. Feltételezhetően Onezimusz egy képzett, művelt rabszolga volt, s az ókorban nem voltak ritkák olyan művelt rabszolgák, akiket tanítóként, nevelőként megbecsültek.

17.2. A levél tartalma és teológiája

A levél tartalma elsősorban krisztologia és egyháztan. A Kol 1,13-20 egy levélbe beépített ősi krisztológiai himnusz, amit a liturgiában használhattak.

Az apostol szenvedésének értelme a filippi levélre emlékeztet, de kiegészítve azzal a merész gondolattal, hogy az apostol testében "kiegészíti azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből". A gondolat merész, de Pál tanítványa mondja, éspedig azután, hogy az apostol életét adta hitéért. Pál élete, mint küzdelem jelenik meg:

küzdök értetek, a laodiceaiakért és mindazokért, akik személyesen nem ismernek

2,1

Ez is csak akkor érthető, ha tudomásul vesszük, hogy ezt a levelet nem Pál írta, hanem tanítványai írták mindenkinek - nemcsak a kolosszeieknek. Pál ugyanis életében mindig vigyázott arra, hogy ahol más vetett, ott ő ne arasson - tehát személyes szolgálatát óvakodott az egyetemes Egyház szemszögéből tekinteni.

A levél tanító részeinek második fele (2,4-3,4) minden bizonnyal a kolosszei (és a szomszédos laodíceai) egyházban fellépő tévtanok ellne szól. Itt már nem a szokásos zsidókeresztény problémáról van szó, hanem valószínűleg egy zsidó színezetű korai gnoszticizmus ellen szól.

A levél végen (3,18-25) az állapotbeli kötelességekről találunk tanítást, melyben a szerző hangsúlyozza: senki ne éljen vissza a kereszténység adta szabadsággal, hanem az életkörülményének megfelelően felelősséggel kezeli.

Úgy gondoljuk, hogy Onezimusz jó munkát végzett: a kisázsiai keresztényeknek sikerrel átadta azt a tanítást, amelyet a fogoly apostoltól kapott. Tisztázta, hogy azaz egyházi vezetés és rendezet keresztény élet, amit Pál megkíván, milyen elvek alapján folytatódjék tovább most, hogy Pál már csak lélekben van köztük, de a küzdelem amelyet értük folytatott gyümölcsöző továbbra is nemcsak Kisázsiában, hanem szerte a világon.

18. Az efezusi levél

18.1. Történeti háttér: a levél kritikai kiértékelése és másodlagos jellege

Az efezusi levél szerzője a legújabb kutatások szerint a kolosszei és a második tesszalonikai levélhez hasonlóan biztos, hogy nem Pál. Ez abból is látható, hogy az efezusi levél szerzője ismeret a kolosszei levelet. Arról pedig már beláttuk, hogy nem Pál írta és akkor, amikor azt írták, már halott volt. Tehát az efezusi levél még a kolosszeinél is később íródott, és biztos, hogy nem Pál írta. Az, hogy az efezusi levél szerzője ismerte a kolosszei levelet a következőt jelenti: a.) Az efezusi levél felépítése követi a Kolosszei levelét. Azt is megfigyelhetjük, hogy az efezusi hosszabb a kolosszei levénél (Kol 4 fejezet, Ef 6 fejezet). Úgy tűnik tehát, hogy egyfajta szempontból az efezusi levél a kolosszei levél bővebb kifejtése. a.) Mégsem szolgai másolásról van szó. Az efezusi anyaga a kolosszei gondos újrafogalmazása, új szempontokkal gazdagítva. Annál is inkább, mert míg a kolosszei levélben inkább a krisztológia a domináns szemlélet, addig az efezusiban az ekkléziológia.

További kérdés, hogy mikor íródott ez a levél. Annyi biztos, hogy Antiochiai Szent Ignác (?110) az efezusiakhoz írva ismeri ezt a levelet és idéz is belőle. Továbbá Markion is felsorolja a páli levelek listájában ezt a levelet. Ez mindenképpen korai eredetre vall. Ezért felmerül a gondolat, hogy Onezimusz lenne ennek a levélnek is a szerzője, mint ahogy vélhetően a kolosszei levélé. De alaposabb utánagondolás elveti ezt a lehetőséget. Ugyanis ez a levél témáját és megfogalmazását illetően a páli levélgyűjtemény élére szánták, mint Pál teológiájának összefoglaló szintézisét. Ezt a levelet a kisázsiai egyházak szerkesztették meg valamikor az I. század végén. Az is mutatja ezt, hogy ezt a levelet nem kimondottan egy egyháznak szánták. Ugyanis a címzésben több szövegtanú (köztük a legrégebbi ebből az iratból) nem tartalmazza az Efezus nevet. Úgy tűnik eredetileg szándékosan üresen hagyták ezt a helyet, hogy itt amikor a különböző közösségekben felolvassák ezt a levelet, itt minden egyház a maga nevét helyettesítse be. Ez a megoldás összhangban van a levél tartalmával, mely egyetemes egyházi szemléletről tesz tanúságot.

Ez a levél tehát minden valószínűség szerint a páli levélgyűjtemény előszavának készült. Hiszen mi joggal mondható, hogy Pál olyan levele, melyet egyetlen egyháznak írt, az egész Egyházra kötelező tanítást alkalmaz? Pál ilyen mértékben sosem nyilatkozott. Az általa alapított egyházaknak hozott megfelleblezhetetlen döntést apostoli tekintélyénél fogva, de nem az egész Egyháznak. A levél keletkezésének tehát az az apropója, hogy Pál leveleit össze kellett gyűjteni, és ki kellett adni. Az efezusi levél tehát egyidős a "Corpus Paulinum" létrejöttével.

Marad továbbra is a kérdés, hogy ki ezen levél szerzője? E. Käsemann szerint ez a levél Pál fiatalabb kortársainak köszönhetjük, akik még élőszóban hallották Pál tanítását, köztük azokat is, amelyeket nem írt le általa írt leveleiben. Ennek a tanításnak emléke még elevenen élt bennük, s ezt fogalmazták meg ebben a levélben. Ebben a levélben különböző segédeszközöket használhattak: a mér meglévő páli leveleket és az elevenen élő szájhagyományt.

Ez a levél már Pál életének és művének visszatekintése távlatában íródott. Ezt alátámasztják olyan kifejezések a levélben mint: az Egyház "apostolokra és prófétákra alapozott épület" ; "Isten üdvözítő tervét a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta". Pál magára sohasem használta a szent apostol megnevezést. Ezek a kifejezések az Egyházzal kapcsolatban már olyan hierarchikus egyházszervezetről tesznek tanúságot, amely még Pál idejében nem létezett.

A következő is amellett szól, hogy ezt a levelet nem Pál írta. A levél érzelmi fokát tekintve teljesen személytelen. Egy-két formális üdvözlésen túl nincs benne semmi személyesség. Hogy Pál egy ilyen személytelen levelet írjon egy olyan közösségnek, amelyet ő maga alapított és három teljes évig köztük élt, az ki van zárva. De ha azt nézzük, hogy ez egy mindenki számára szóló posztumusz irat, amelyben uralkodó az egész világot átfogó Egyház teológiája, akkor teljességgel érthetővé válik a helyzet.

Végül még egy érv a levél kései keletkezése mellett.

A levélben szereplő egyházkép és az ezt szemléltető hasonlat eltér a biztosan Pál által írt 1Kor levélbélitől. Az első korintusi levélben szereplő fogalmazás szerint az Egyház Krisztus teste. Ez a két az Egyház tagjainak, a megkeresztelteknek egységét és feladatainak egybetartozását fejezi ki. Krisztus ebben az egyházképben "belülről" irányít: nem része ennek az Egyháznak, hanem Szentlelkével biztosítja az egységet. Az efezusi és a kolosszei egyházkép szerint viszont az Egyház és Krisztus úgy viszonylik egymáshoz, mint test és fej. Ez már hierarchikus szemléletet tükröz. Ebben az Egyházban Krisztus a test része, s ezáltal Krisztus, mint a Fiúisten megtestesülése jobban ki van hangsúlyozva. A két egyházkép nem egy szerző műve. Nem mond egymásnak ellent, hanem más szempontból közelíti meg ugyanazt a kérdést.

18.2. Teológiai szintézis

Az eddigiekben elmondottakat úgy foglalhatjuk össze, hogy ez a levél annak köszönheti keletkezését, hogy akik összegyűjtötték Pál leveleit megkísérelték ezen levek tartalmát egyetlen műben összefoglalni. Az irat műfajának kiválasztásában pedig kézenfekvő volt az "apostoli levél", hiszen ha Pál írt, mindig levelet írt.

Az efezusi levél tehát eleve teológiai céllal íródott. Ez abból is látszik, hogy ebben a levélben a szerző nem válaszol feltett kérdésekre - ami Pálnak rendszeres szokása volt -,erkölcsi intelmei általánosak. Nem vitatkozik ellenfelekkel sem a szerző, ami szintén sosem hiányzik az eredeti páli levelekből.

A levél felépítése nagy vonalakban a következő:

I. Bevezetés: 1,1-23

II. A megváltás páli teológiája: 2,1-3,21

III. Buzdítás a keresztény életmódra: 4,1-6,20

IV. Befejezés: 6,21-24

Az efezusi levél témája rokon a római levélével, abból a szempontból, hogy mindkettő a megigazulás tanával foglalkozik, vélhetően szándékosan az efezusi levélben. Itt az efezusi levélben a megigazulást a megváltás, megújulás fogalmaival írja körül.

A pogányok és zsidók egyaránt halottak voltak vétkeik miatt. Ebből az állapotból az isteni irgalom Krisztus feltámadásával emelte ki őket. Megigazulásunk egyáltalán nem tetteink érdeme, hanem egyes-egyesül Isten irgalmának köszönhetjük:

Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék.

2,8-9

A szemlélet sajátossága, hogy a megváltást az Isten oldaláról nézi. Az "alanyi", az ember oldaláról nézett megváltás nincs kifejtve ebben a levélben.

A megváltás ledöntötte a zsidók és a pogányok közötti válaszfalat. A zsidókról úgy beszél, mint "mi", a pogányokról pedig, hogy "ti". De az az érzésünk, hogy abban a helyzetben, a melyben a levél íródott, már inkább mindenki csak "ti"-nek számít, vagyis pogánykereszténynek. A pogányok teljes jogú örökösei az üdvtörténetnek, s úgy beszél róluk, mint akik a "prófétákra és apostolokra" alapozott épületről. Ebben az összefüggésben a próféták és az apostolok az Ó- és Újszövetséget jelentik:

Abban az időben Krisztus nélkül éltetek, kívül álltatok Izrael életformáján; a szövetségekből s ígéreteiből idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban.

2,12

Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus.

2,19-20

Úgy tűnik tehát, hogy a zsidók és pogányok egysége már zavartalan e levél megírásakor. De erre az egységre úgy tekint az író, mint ami Pálnak köszönhető.

Ha a zsidó- és pogánykeresztény probléma meg is oldódott a levél írásakor, de más veszélyek nem kerülték el az egyházat: a torzsalkodás a laza hellenista erkölcsök átvétele az egyház soraiban, ami a lelki és az erkölcsi egység szétesését eredményezte. Ezért ennek megfelelően az utolsó két fejezet erkölcsi intelmeket közöl. Ezek szinte azonosak a kolosszei levélével, ahol szintén állapotbeli kötelességekről beszél az író. Ami új ebben, az a férj és feleség kapcsolatának összehasonlítása Krisztus és az Egyház viszonyával:

Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. "Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz." Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.

5,24-32

Ez a szakasz az Egyház története során nagyban befolyásolta az egyháztant és a házasság szentségének megértését.

A levél teológiai tartalmáról összességében megállapíthatjuk, hogy meglepő az, hogy Pál apostol gondolatvilága mennyire élő módon fejlődött tovább az általa alapított egyházak körében. Újszerű ebben a levélben a hangvétel: ünnepélyes, liturgikus jellegű, ami azt mutatja, hogy a teológia nem elméleti értekezésekben, hanem a liturgia szövegeiben és imáiban fejlődött tovább.

Az efezusi levél jelentőségét abban is meghatározhatjuk, hogy ez Pál nyelvének újraformázása, melyre össz-egyházi szempontból is szükség volt. Hiszen ebben az időben keletkezik a Jakab levél, amely a római levél kritikája. Ugyanis a római levél megigazulás-tana könnyen félreérthető: a hit magában elég az üdvösségre - akkor mi a szerepe a jócselekedeteknek. Az efezusi levél ezt a látszólagos ellentmondást ügyesen oldja fel, amikor hódolat és a hálaadás szellemével közelíti meg a megigazulás tényét.

19. A pasztorális levelek

19.1. Bevezető megjegyzések

A két Timóteus és a Titusz levélnek a XVIII. században adta a bibliakritika a pasztorális levelek elnevezést. Az ok a tartalomban van: az író a fő munkatársakhoz szól egyházszervezetei kérdésekbe.

Ma a bibliakritika szinte egyöntetűen állítja, hogy ezeket a leveleket nem Pál apostol írta. A Kolosszei és az Efezusi levélnél beláttuk, hogy azok sem Pál alkotásai, mert stílusuk elüt a megszokottól. A pasztorális levelek stílusa még ezekétől a levelekétől is eltér, s ezzel még nagyobb a távolság az eredeti páli levelektől.

A levelek címzettjeiről a következőket tudjuk meg a többi páli levélből és az Apostolok cselekedetiből.

Titusz először a Galata levélben tűnik föl, melynek tanúsága szerint elkísérte Pál apostolt a jeruzsálemi vezetőkhöz az "apostoli zsinatra". Titusz pogány származású, s annak ellenére hogy Pál közvetlen munkatársa volt, nem kényszerítették a körülmetélésre. Korintusban sokat tett a helyzet rendezésére. S amit utoljára megtudunk róla, az az, hogy Pál Krétában hagyta, hogy ott helyetteseként működjék. Timóteust körülmetéli, mert anyja zsidó és nem akarja, hogy botrányt okozzon a zsidókeresztények körében. Timóteus elkísérte missziós útjaira Pált, s utoljára Efezusban hagyta őt helyetteseként, amikor a hagyomány szerint Pál a neki szóló leveleket a római fogságból írja.

Akik a hagyományos páli szerzőség mellett vannak, azok szerint Pál ezt a levelet a második római fogságból írja. Ugyanis feltételezik, hogy Pál első pere felmentéssel végződik, s aztán elmegy talán Hispaniába, de Kisázsiába mindenképp meglátogatni az általa alapított egyházakat. Itt fogják el ismét és vetik ismét fogságba Rómában, amely fogság már a kivégzéssel zárul. Ebből a második fogságból írja Pál a pasztorális leveleket.

Ez első, ami szembetűnő a levelekben és kétségbevonja a páli szerzőséget, az, hogy a levelek elmondják Timóteusnak és Titusznak, hogy mi történt velük. Erre semmi szükség nem volna, ha a levelek valóban Timóteusnak és Titusznak készültek volna. De a címzettek valójában nem ők, hanem egész egyházi közösségek. Ismét csak fontos azt tisztázni, hogy ezeket a leveleket a szerzők nem félrevezető szándékkal írták, hanem a nagyon is élő páli hagyomány fontos adatait őrzik, és foglalták irodalmi formába. S bármilyen hipotézist is állítsunk fel a levelek szerzőségére és keletkezésére vonatkozóan egy a lényeges: a levél sugalmazottságát nem vonják kétségbe.

19.2. A pasztorális levelek eredete

Pál apostol levelei és élete alapján láthattuk, hogy az általa alapított egyházakban fenntartja magának az apostoli tekintélyt. Távollétében is intézkedik levelein keresztül, vagy pedig munkatársain keresztül, akiket hátrahagy egy-egy közösségben, mint például Timóteust Tesszalonikában, Korintusban, Filippiben; Tituszt pedig Korintusban.

Amikor pedig fogságba kerül, nem szűnik meg velük tartani ilyesféleképpen a kapcsolatot. Még fogsága előtt előrelátó módon vezetőket rendelt az egyházak élére. Fogságában pedig végig követte őt az aggály, hogy a vezetők nem képesek az egységet és a hit igazságait megőrizni. Erről tanúskodik Római Szent Kelemen levele, amelyben azt olvassuk, hogy 30 évvel Pál halála után Korintusban nagy versengés van az egyházi hatalomért. Kelemen utasítja a korintusiakat, hogy az apostolok szándéka szerint vesse alá magát mindenki annak a tekintélynek, amelyet az apostolok hagytak hátra.

A pasztorális levelek épp ezen helyzet orvoslására íródtak, hiszen az egyházi vezetés, utódlás, a közösség feletti hatalom gyakorlásáról szólnak. Ismét hangsúlyozni kell: nem hamisítványokról van szó a szó akkori értelmében, mert ez a helyzet - az egyházi hatalomért való versengés - már Pál apostol fogsága idején kialakulófélben van. A pasztorális levelek a tények emlékét elevenítik fel, valamint az elvi és teológiai hagyományt foglalják össze.

A három pasztorális levél tartalma és stílusa olyannyira hasonló, hogy erős a feltételezés, hogy a három levél egyetlen szerzőtől egy időben keletkezett. Tartalmilag arról van szó, hogy Timóteus és Titusz ezekben a levelekben átveszik az apostol szerepét. A feladatuk, hogy egy- egy páli közösséget felkeressenek, és elöljárókat nevezzenek ki. Kézrátétellel adják tovább tisztségüket. Utasításokat olvashatunk afelől, hogy milyen tulajdonságok alapján kell kiválasztani a vezetőket. A vezetőknek háromféle csoportját különbözteti meg: püspökök, presbiterek, és diakónusok. Az, hogy ezek a vezetők hogyan viszonyulnak a közösséghez, milyen feladataik vannak, az nincs kifejtve; minden valószínűség szerint azért, mert ezt a közösség tagjai, akiknek íródott, tudják. Itt az egyházi szervezet egyfajta fejlődését érhetjük tetten. A korai ősegyházi időkből eleinte csak az episzkoposz (püspök) és a diakonosz (diakónus) jelentett feladatott. Létezett ugyan a presbiterek testülete, de ezek zsidó mintára inkább az életkorra utalta, mintsem a közösség életében betöltött egyfajta irányító szerepre. Itt a pasztorális levelekben azonban már úgy jelenik meg a presbiter, aki nem föltétlenül idős ember, de funkciója van az egyházi közösségen belül.

A levelek tehát a Pál apostol halála után fellépő krízisekre válaszolnak, a páli hagyományok alapján. Példákon keresztül illusztrálja az író, hogy Pál utódainak joguk és kötelességük utódokat nevezni ki. Egy kérdés azonban felmerül: Timóteusnak és Titusznak miért nem volt elég ezt két levélben közölni, miért a szerepe a második Timóteus levélnek.

Két levél indokolt a hagyományt két olyan személy életén keresztül bemutatni, akik Pál közvetlen munkatársai voltak. A második Timóteus alaphelyzete az, hogy Timóteus Pál mellett van a római fogságban. Erre más valódi páli levelekből is találunk bizonyítékot (Fil 1,1; Filem 1,1). A második Timóteus levél Pál "lelki végrendelete", amelyben a vértanúság gondolata van kiemelve. Pál kéri, hogy az ő példáját utánozzák: ahogyan Krisztus, most Pál is kész vérét ontani övéiért. Ez a fogalmazás a jövő egyháza felé az ilyen lelkipásztorok szükségességét hangsúlyozza.

A második Timóteus levél sajátossága, hogy gondoskodik a páli levélgyűjtemény lezárásáról. Azáltal, hogy Pált úgy ábrázolja, mint aki a börtönben a halál küszöbén áll, egyértelművé teszi: ezután nem írhat Pál levelet, vagy inkább senki nem írhat Pál nevében levelet.

A levél megírásának helye és ideje kutatásában érdekesség, hogy Markionnál nem szerepelnek a páli levelek listájában. Viszont Szent Polikárp kifejezetten idéz ezekből a levelekből. Ebből arra következtethetünk, hogy 100 körül íródtak. Helyét tekintve pedig valószínű Efezus, vagy annak környéke, mivel az egyik levélben Timóteus Efezusban betöltött szerepét nagyon hangsúlyozza az író.

19.3. A három levél egysége és belső tematikai felépítése

Mint láttuk, az újabb kutatás amellett foglal állát, hogy a három pasztorális levél egyetlen szerző egységes elgondolású műve. Az első Timóteus és Titusz levél egy-egy tisztségviselőhöz szól, a második Timóteus levél pedig egy szellemi végrendelet. Hogy miért pont Timóteusnak címzi ezt a szellemi végrendeletet a szerző? Azért mert Timóteus van Pál mellett végső fogságában is.

A levél megírásának, vagy inkább megszerkesztésének eredeti sorrendje nem a mai szentírási kánonban található. A mai sorrendet a levelek hosszúsága alapján állították össze. Ennek megfelelően a leghosszabb, a Római levél került a gyűjtemény élére, s a vége pedig a legrövidebb, a Filemonhoz írt levél. Az eredeti sorrend a már ismertetett szándék szerint a következő: Tituszhoz írt levél, Timóteushoz írt első levél, Timóteushoz írt második levél.

A levelek 3-4 témakört szabadon váltogat, de céltudatosan dolgozza föl az apostolok halálát követő időszak fegyelmi kérdéseit és a közösségi élet legfontosabb témáit. Nevezetesen a tisztségviselők kiválasztásának formája, milyen életmódot kell tanúsítaniuk, milyen levárásoknak kell eleget tenniük. Téves és vitás tanításokat és tanítókat nevez meg, s óvja tőle a keresztényeket. Tisztázza az egyházi közösségen belüli személyek feladatait, nehézségeiket. Első benyomásunk ezen egyházkép láttán az, hogy az egyházi kép tele van szervezeti és formai szabályokkal, vagyis erősen intézményesült ez az egyház. A valóság azonban az, hogy a Szentlélek indításai a döntőek ebben az egyházban. A második Timóteus levélben pedig az apostoli eszmény összekapcsolódik a hitéért és híveiért életét adó vértanú eszményével.

19.4. A pasztorális levelek teológiája és jelentősége

Az "igazi" Pál apostol amikor a múltba tekint, akkor az Ószövetségről, a történeti Jézusról és a tizenkettőtől kapott hagyományokról beszél. De mindezt ritkán teszi. Jézus Krisztus számára nem múlt, hanem élő személy, jelen és jövő.

A pasztorális levelek szerzője a hit megőrzését tekinti a legfontosabb feladatnak. Beszédében a magatartási szabályok állnak előtérben és nem pedig a vita, amely Szent Pálra oly jellemző. A vita mellőzése az Egyház történetének egy olyan szakaszára utal, amikor már kezdenek feltűnni a kora gnósztikus tanok, amely különböző vitákkal, spekulációkkal mindenestől kiforgatták a keresztény hitet. Az apostoloktól kapott hitet a pasztorális levelek szerzője szerint ezektől a spekulációktól kell óvni.

Ezek a levelek tudatosan állítanak emléket annak a Pálnak, akit a gnósztikusok támadnak. A páli hagyományt védik, de olyan érvekkel és módszerekkel, amelyre az egész Egyháznak szüksége van. Ezért vette át az egész Egyház ezeket a leveleket a kisázsiai egyházaktól, s tette bele a Szentírásba.

A pasztorális levelek fontosságát abban láthatjuk, hogy a hagyomány megőrzését tudatosítja, mint az apostolutódok feladatát. Ez az egyházi tanítóhivatal alapja, amely minden időkben a hit őrzője volt. Egyszersmind elénk állítja a hitet és a nyájat élete feláldozásával megmentő főpásztor alakját is.

20. Levél a zsidókhoz

20.1. Eredet és műfaj

A Zsidókhoz írt levél története viszontagságos. Tudniillik ez a levél szerzőjét tekintve se nem páli, műfaját tekintve se nem levél, a címzettjeit tekintve se nem a " zsidókhoz" (zsidókeresztényeknek) írt levél. Ennek ellenére az Újszövetség egyik legragyogóbb, legtartalmasabb és legősibb darabjával van dolgunk.

Eredete köde vész. Már Római Szent Kelemen (?101) idézi, tehát elég korai eredetű. Alexandriai Kelemen egyik írásában 200 körül Pálnak tulajdonítja. A mindenki számára szembetűnő különbséget a Héber levél és a valódi páli levelek között azzal magyarázza, hogy eredetileg héberül íródott, és később Lukács fordította görögre. Origenész szerint a gondolatok Páltól származnak, de az írót " egyedül Isten tudja" . A szerző körül kialakult bizonytalanság a nyugati egyházban a szentírási kánonba való bekerülését eleinte akadályozta. A Muratori kánonban (II. sz. 2. fele) még nincs benne, de a IV. század végére biztosan bekerül a Szentírásba Pál neve alatt.

A szerzősége körül a kezdeti időktől találgatások voltak. Tartalmát tekintve közel áll az alexandriai bölcselőkhöz, s ezért egyesek onnan eredeztették, sőt Apollót jelölik meg szerzőnek, de erre nincs elég adat. Mivel Római Szent Kelemen levele idézi a legtöbbet, ezért valószínűleg Rómában keletkezett. Ezt látszik megerősíteni a levél végén Timóteus és Itália felemlegetése. Ám a levélnek ez a része, a záradék valószínűleg későbbi hozzátoldás, azért, hogy a levélnek páli tekintélyt adjon.

Műfaját tekintve egyáltalán nem levél, hanem inkább elvont értekezés, prédikáció. De mindent összevetve egy egzegetikus művel van dolgunk. A mű törzsét a 110. zsoltár magyarázata alkotja, de a mű ezen jócskán túllép: krisztológiai és szótériológiai szintézist épít a két fő téma Jézus istenfiúsága és főpapi szerepe köré. Miközben Jézus kilétét fejtegeti. Bemutatja, hogyan lehet az Ószövetség egészét Krisztusra vonatkoztatni. Ez egy igen fontos része a páli teológiának, s innen Pálnak való szerzőségi tulajdonítás. Egyetlen Újszövetségi könyv sem fejti ki az Ószövetség krisztológiai egzegézisét olyan sikerrel, mint a Héber levél. A Héber levél tehát a 110. zsoltár fonalát követő teológiai eszmélődést tartalmazó szentírás-magyarázat, amelyet a szerző a korakeresztény prédikáció stílusában ad elő (1-12. fejezet) a 13. fejezet későbbi hozzáadás eredménye, mely az apostoli levelek buzdító stílusát akarja utánozni.

A mű címe találó, annak ellenére, hogy nem csak zsidókeresztényeknek íródott: a zsidó hagyományok keresztény értelmezéséről, a messianizmusról van szó. A címzést nem lehet szorosan venni, mert nem lehetséges, hogy csak ilyen szűk rétegnek szólt az egész kereszténységet érintő téma. A címzés valószínűleg azon II. századbeli hagyományt akarja igazolni, hogy a levelet Pál írta. S hogy az Ószövetségi Szentírást nem csak a zsidókeresztények forgatták és tartották fontosnak, arra bizonyíték a II. század elejéről. Az ún. Barnabás-levél, amelyből kitűnik, hogy a zsidók szent iratainak, (Ószövetség) a Krisztusra vonatkoztatása minden keresztény számára fontos. Az I. században tehát minden keresztény rendszeresen olvasta az Ószövetséget, tehát a " Zsidókhoz írt levél" közkincs.

Keletkezésének dátuma körül csak találgatásokra vagyunk utalva, mivel a szerző sem ismeretes. Van egy olyan vélemény, hogy a levél írásakor az ószövetségi áldozatok a jeruzsálemi Templomban még folynak, s eszerint 70 előtt keletkezett volna; de ez a vélemény gyenge lábakon áll. Sokkal valószínűbb, hogy a levél írásakor már nincs meg a jeruzsálemi Templom, s az áldozatok megszűnése szemléltetően mutatja, hogy Krisztussal az ószövetségi kultusz feleslegessé vált. Az ószövetségi áldozatok megszűnésével az a veszély is fenyeget, hogy akkor az ószövetségi könyvek használatát is abbahagyják.

Az időpont meghatározásához az is fontos háttér, hogy a levélből kitűnik az apostoli nemzedék kihalásának problémája. Tehát mindent összevetve az I. század vége felé keletkezett ez a mű.

20.2. A könyv felosztása és teológiai tartalma

Két nagy részre oszthatjuk a záradék nélküli művet: 1-10: krisztológiai tanítás; 11-12: erkölcsi buzdítás.

I. Jézus Krisztus, a Fiú méltósága minden teremtményt meghalad (1,1-2,18)

A Zsolt 110,1-re és a Zsolt 2,7-re épül:

Azt mondta az Úr az én Uramnak: "Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!"

Zsolt 110,1

" Az Úr végzését hirdetem; Ő így szólt hozzám: "A Fiam vagy, ma adtam neked életet."

Zsolt 2,7

Az 1,4 ezekre alapozva állítja: Jézus a Messiás-király (Fiú), aki az Isten jobbján ül. Jézus méltósága nagyobb az angyalokénál, ezért Isten minden teremtés fölé emeli:

Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél:

Zsolt 8,7

Szenvedése és halál csak rövid időre rendelte az angyalok alá. Megalázkodásával hasonló lett az emberekhez, akiket nem átall " testvéreinek nevezni" :

Hirdetni foglak testvéreimnek, zengem dicséreted az egybegyűltek előtt.

2,12 (Zsolt 22,23)

II. Jézus, mint " hitünk apostola és főpapja" meghaladja Mózest (3,1 - 5,10)

Mózes szolga volt, Jézus viszont a Fiú. A szerző párhuzamot von találó módon Jézus és Mózes között: Jézus az új Mózes, aki új és végleges kivonulásra vezeti híveit.

Ezért, mint a Szentlélek mondja: Ma, amikor majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint a lázadáskor, a kísértés napján a pusztában tettétek. Atyáitok ott próbára tettek, megkísértettek, bár szemükkel látták negyven évig, amiket tettem. E néptől viszolyogtam és azt mondtam: Tévelygő szívűek ezek, utaimat nem ismerték meg. Megesküdtem hát haragomban, hogy nyugalmamba nem mennek be. Vigyázzatok, testvérek, hogy ne legyen hitetlenségre hajló, gonosz a szívetek. Senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől, ehelyett lelkesítsétek egymást minden nap, amíg a "ma" tart, hogy senkit meg ne keményítsen a csalárd bűn. Hiszen Krisztus részesei vagyunk, de csak úgy, ha kezdeti szilárd hitünkben mindvégig állhatatosan kitartunk. Azt mondja ugyanis: Ha ma majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint a lázadáskor tettétek. Kik voltak, akik szavának hallatára lázadoztak? Nemde mind olyanok, akik Mózes vezetésével kivonultak Egyiptomból?

3,7-16(Zsolt 95,8-11)

Az ígéret földje a mennyei haza. De az evangélium is csak azoknak használ, akik végig kitartanak, mint Mózes idejében.

Hozzánk éppúgy eljutott az üdvösség örömhíre, mint őhozzájuk; ám nekik nem vált hasznukra a tanítás, mert nem csatlakoztak azokhoz, akik hittel hallgatták.

4,2

S ahogy Áron a vándorlás idején lett főpap, úgy Krisztus is főpap lett, de az ő papsága nem emberi származásból fakad, hanem isteni eredetű.

III. Jézus örök papsága és áldozata (5,11-10,39)

A részt rövid buzdítás vezeti be (5,11-6,20), amelynek célja, hogy a hívő helyzetét Ábraháméval is összehasonlítsa, s előkészítse a Zsolt 110,4 krisztológiai kifejtését.

Az Úr megesküdött és nem bánja meg:

"Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint."

Zsolt 110,4

Melkizedek és Jézus között egyszerre mutat fel párhuzamot és ellentétet. Ahogy Ábrahám elismerte Melkizedeket (Ter 22,16), s ezzel együtt a főpap magasabbrendű voltát, úgy Jézus főpapsága is meghalad minden zsidó papi méltóságot (7,1-21). Az ellentét pedig abban mutatkozik meg, hogy Jézus szövetsége kiválóbb, mert végbevitte mindazt, amit az Ószövetség összes áldozata nem volt képes elérni.

A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, az eskü szava azonban, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.

7,28

Ezután következik a templomi kultusz összehasonlítása az Újszövetség egyetlen áldozatával, Krisztus áldozatával. Itt is a párhuzam - ellentét szemléltetéssel dolgozik a szerző. Ez a mű " szíve, közepe (8,1-9,28).

A 10. fejezetben kijelenti, hogy a Törvény " árnyék" csak, az eljövendő javak képe, s ezt Ószövetségi idézetekkel támasztja alá.

Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet.

Zsolt 40,7-9

Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok - mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.

Jer 31,33

Tehát ami az Újszövetségben történik, megfelel Isten eredeti tervének.

Ezután visszatér a Zsolt 110,2-re

Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból:

uralkodj ellenségeid közepette!

Zsolt 110,2

Krisztus egyetlen áldozatával megdicsőült, most csak arra vár, hogy a történelem eseményei leperegjenek és az örök terv beteljesedjék, mert az evangélium a Törvényt folytatja, de azt mindenben felülmúlja.

Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.

10,13-14

Ezután mindezen kifejtést megismétli buzdítás és óvás formájában.

IV. Hit, önfegyelem és engedelmesség (11,1-12,29)

A felépítés emlékeztet a páli levelekre, de tartalmilag nem hasonlít rájuk. A szerző tovább folytatja az Ószövetség keresztény kifejtését. A 11,40-ben a hit ószövetségi példaképeit villantja fel Ábeltől az utolsó prófétáig. Fontos meglátni, hogy az Ószövetség nagyjait, mint szenteket és példaképeket sorolja fel, akik Jézus hitét és kereszthalálát előre vetítették. Ugyanazt a hitet élték meg, amelyre a keresztények Krisztusban vannak meghívva. Vagyis az ószövetségi példákkal mesteri módon húz párhuzamot a keresztények helyzetével.

A 12,18-29-ben arról van szó, hogy bár Ó- és Újszövetségről beszélnünk, de mégis Isten egyetlen népéhez tartozik minden igaz ember, aki a hozzászóló Istennek a hit válaszát adja. Krisztus vérét Ábel ártatlan véréhez hasonlítja. Mindkettő Istenhez kiált, de nem a bosszúért, hanem kiengesztelődésért és bocsánatért.

Istennek ez az egyetlen népe ünnepi sokaság. A földön él, de egyetlen liturgikus közösséget alkot Krisztusban.

Nem, ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez,

12,22-23

Az idők végén Isten el nem múló országában egész megváltott népe örökre egyesül.

V. További buzdítás a jelen megpróbáltatásainak elviselésére (13,1-21)

Innentől felmerült a gyanú, hogy ez későbbi hozzáadás eredménye.

A sorokból a keresztényüldözés tükröződik.

Gondoljatok a foglyokra, mintegy osztozva sorsukban, és az üldözöttekre, hiszen magatok is testben éltek.

13,3

Az apostoli időkre, mint múltra utal.

Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.

13,7

A 13,12 hangsúlyozza, hogy Krisztus a kapun (városkapun) kívül szenvedett, a keresztények pedig követik példájukat. Ebből is látható, hogy ezen sorok írásakor a zsidókkal való szakítás véglegesül. Ránk maradtak a zsidó zsinagógai szertartásokból imák, melyek kiközösítő szavak a keresztényekre.

A 13,20-ban az ismerős " jó pásztor" alakja tűnik fel, a János evangéliumot idézve.

20.3. A zsidókhoz írt levél teológiai tartalma

Ez a mű mutatja, hogy az I. századból nem hiányoztak a nagy teológusok. Pál apostolon, Jánoson, Lukácson, a Máté evangélium irodalmi szerzőjén, az efezusi levél íróján túl kétségkívül ide kell sorolnunk a Héber levél szerzőjét is.

Ebben a műben önálló gondolkodást figyelhetünk meg, aminek lényege a két szövetség - az Ó- és Újszövetség - megkülönböztetése és összekapcsolása. Ezzel már Pál is foglalkozott, de végső soron nem oldotta meg. Ő elsősorban a Törvényből kiindulva vizsgálata a két szövetség kapcsolatát. A zsidókhoz írt levél ezen túlmenően nem csak a " Törvény" -re épít, hanem más ószövetségi részeket is bevon. Elég csak arra gondolnunk, hogy a mű váza a 110. zsoltár. Három nagy témakörben alkot: krisztológia, szótériológia és ekkléziológia.

Krisztológia

Egyszerre képes állítani Krisztusról a legmagasztosabb és a legmegalázóbb dolgokat. Jézus Krisztus teljes istenségét és emberségét hangsúlyozza. A 45. zsoltár szavaival egyenesen Istennek szólítja a levél elején.

A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.

1,8 (Zsolt 45,7-8)

Emberségéről pedig a Getszemáni kerti jelenet kapcsán beszél, ahol Krisztus engedelmességet tanult.

Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.

5,7-8

Krisztus tehát egylényegű az Atyával, mert ő a Fiú. Ezt az állítását azonban úgy tesz meg, hogy egy jottányit sem von le emberi mivoltának velünk való azonosságából.

Szótériológia

Szótériológiája kapcsolódik az ószövetségi áldozatokhoz, amely a Templom lerombolása után különösen érzékeny téma. De úgy teszi ezt, hogy a templomi áldozatokról a legnagyobb tisztelettel beszélve kijelenti:

.a korábbi törvény megszűnt mint hatástalan és erőtlen

7,18

A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, az eskü szava azonban, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.

7,28

A templomi liturgia is isten akart, és Krisztus áldozatának előképe, de túlhaladott. Egyszerre ragaszkodik a zsidó gyökerekhez, és állítja azok túlhaladott jellegét.

Ekkléziológia

Ezzel kapcsolatban nem tartalmaz sok anyagot a mű, de áthatja az egészet.

A két szövetség szétválaszthatatlanságával állítja, hogy Istennek egyetlen népe, egyetlen Egyháza van amely Ádámmal veszi kezdetét. Egyedi ebben a műben, hogy Krisztus áldozatának előképeit Ábellal kezdi.

Ábel a hittől vezettetve mutatott be értékesebb áldozatot, mint Káin, és kapott bizonyosságot igaz voltáról, mert az Isten maga tett áldozati ajándékairól tanúságot. Hite által még holtában is beszél.

11,4

Ezzel is hangsúlyozza, hogy Krisztus áldozata nem az állatáldozatok, hanem az emberi önfeláldozások, önátadások beteljesítése. Krisztus áldozata egyesít minden kiontott vért Ábeltől Zakariásig.

A zsidó hagyományokat szervesen beépíti az egyetlen népről szóló tanításba. A jó pásztor lakjában a próféták sorsa villan fel, akik Isten igéje mellett vérükkel tanúskodtak. Az Ábellel kezdődő ártatlan áldozatokkal hangsúlyozza, hogy ártatlanságuk ellenére egy bűnös világ áldozatává válnak. Ezeken a területeken felfedezhető a rokonság a János evangéliummal és a Jelenések könyvével.

Összegzésképp elmondató, hogy ez a levél, amely látszólag a zsidó kultusz problémájával van tele, valójában egy önállósult és a vértanúság útját járó Egyház könyve, amely az I. sz. végén úgy tanulja meg magára vállalni a Krisztustól kapott ószövetségi örökséget, hogy közben azt egyszer s mindenkorra túlhaladottnak vallja.

21. Jakab levele

21.1. Általános megjegyzések

A Jakab levelet, Péter két levelét, Júdás levelét, valamint János három levelét összefoglaló néven katolikus leveleknek nevezzük. A " katolikus" szót azonban itt nem felekezeti értelemben használjuk. Az elnevezés alapja, hogy az ókori írásművek rendszerint három részre oszlottak. Az újszövetségi Szentírás is ezt akarja utánozni. Eszerint az első rész az evangéliumok lennének, a második a páli levelek, a harmadik pedig a katolikus levelek. Ebben a felosztásban az Apostolok cselekedeteit hol az evangéliumokhoz, hogy a páli levelekhez sorolták, a jelenések könyvét pedig a katolikus levelekhez az elején található hét egyháznak írt hét levél miatt.

Maga a katolikus elnevezés onnan ered, hogy míg a páli levelek egy-egy meghatározott közösségnek vagy személynek íródtak, addig a katolikus levelek az egész egyháznak. Persze vitatható ez a megoldás a csoportosítást tekintve.

A Muratori kánon (II. sz. vége) Pál leveleit érdekesen csoportosítja. Megkülönbözteti a hét egyházi közösségnek írt levelet és a négy személynek szólót. A hetes elosztás a Jelenések könyvének mintájára utalás az egész egyházra (a 7 a teljesség száma). A Muratori kánon írásakor már biztosan használták a 1Pét, 1Ján, Jak leveleket. Mivel a 2-3Ján, Júd, 2 Pét levelek rövidek s ezért belőlük szinte nem idéznek, nehéz megmondani, hogy mikortól használták őket a Szentírás részeként. Mindenesetre a IV. századra már ezek is bekerülnek a kánonba. Ekkor kapja a " katolikus - egyetemes" elnevezést. Mivel ebből is hét van, ezért köthető össze az egész Egyházzal. Így már egy második hetes csoportot különíthetünk el a Szentírásban a páli levelek után, úgy, hogy ebből a Zsidókhoz írt levél kimarad. Sőt egy újabb felosztás szerint az Újszövetségben négyszer hét csoport van:

- 2X7 páli levél (benne a Zsidókhoz írt levél)

- 7 katolikus levél

- 7 levél a Jelenések könyvének elején

A négyszer hetes elosztás a négy evangélium mintájára jelzi, hogy az egész földkerekségen, mind a négy világtáj irányában elterjed Isten Igéje.

21.2. Jakab levelének történeti háttere

a.) A címben említett " Jakab" azonossága

A szerző azonosítása nem kis fejtörést okozott a bibliakritikusok számára, mert 3-4 (na nem 5) Jakabról tudunk. Az első látásra úgy tűnik, hogy az a Jakab a szerző, aki évtizedekig a jeruzsálemi közösség élén áll. Erre a tartalom alapján lehet gondolni, mert a címzettek úgy tűnik zsidókeresztények, akik nagy gonddal ápolják a kereszténység zsidó gyökereit. De valójában a levél ízig-vérig görög nyelven íródott és tartalmilag sem hasonlít a zsidókeresztény irodalomra. De akkor hány Jakabról is tudunk?

1. Jakab apostol, Zebedeus fia, János testvére, akit Heródes Agrippa Kr. u. 42 körül lefejeztetett.

2. Jakab apostol, Alfeus fia.

3. Márk és Máté szerint volt egy másik Jakab is akit csak " ifjabb Jakab" névvel illettek, s aki ott állt a kereszt alatt.

4. Jakab, az Úr testvére (unokatestvére), az első jeruzsálemi közösség feje, a zsidókeresztények vezetője. Rá hivatkoznak Pál ellenfelei.

5. Az Újszövetség egyik levelének szerzője.

A sok Jakab azonban háromra csökkenthető. Az egyik Jakab apostol, Zebedeus fia. A másik Jakabnak Józsefnek a testvérek, akiknek Mária volt az anyjuk, Kleofás az apjuk. Ám a Kleofás valószínűleg az Alfeus egy másik változata, tehát azonos azzal a Jakab apostollal, aki Alfeus fia. A harmadik pedig az Úr testvére, Jakab.

b.) Műfaj és szerző

A levél feltételezett szerzője Jakab, az Úr testvére. De valójában nem ő írta csak, neki tulajdonították, s ez már a műfajból látható. Bár levélnek van kikiáltva, de nem az. Ez abból látható, hogy nem egy konkrét egyházi közösségnek íródott, gyakorlati kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik, s üzenetet nem tartalmaz. A szerző személye személytelenül teljesen eltűnik az előadott tanítás mögött.

Műfaját tekintve a Jakab levél bölcsességi könyv, amely kedvelt ószövetségi műfaj volt, s most ez a keresztények számára vigasz és erősítés. Képek metaforás szép számmal találhatók benne:

Ha a nap fölkel, perzselő heve kiégeti a növényt, virága lehull, szépsége elenyészik. Így lesz semmivé a gazdag is a vállalkozásaival. 1,11

Ha ugyanis valaki csak hallgatja a tanítást, de nem követi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a természettől kapott arcát tükörben nézegeti. 1,23

Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában. 2,2

Ha ugyanis a lovak szájába zablát teszünk, hogy engedelmeskedjenek, akkor egész testüket irányíthatjuk. 3,3

A " boldog" kezdés rokonságot sejtett a hegyi beszéd eszményével és nyelvezetével

Mint bölcsességi könyv zsidókeresztény háttérrel rendelkezik, de erősen hellenizált. Tehát semmiképpen nem eredhet a jeruzsálemi közösségből, és végképp nem Jakab tollából. De hogy miért is van a Jakabnak való tulajdonítás, azt két dologból érthetjük meg. Az egyik ami jellemző e műre, az a szegények ügyének fölkarolása. Ez tipikus palesztinai zsidókeresztény felfogás Jakab hatásköréből. A másik, hogy vitába szál a Római levél megigazulástanának korabeli (egyoldalú) félremagyarázásával. A levélben a hit és a jócselekedetek viszonya az egyetlen rendszerezettséggel előadott téma. A Római levelet ugyan nem említi, de kifejezési, példái, vitázó stílusa egyértelműen olyanok ellen mutat, akik a Római levelet veszik álláspontjuk alapjául. Ellenfelei szerint az üdvösség kizárólagos oka a hit, s ennek eltúlzásaként elhanyagolják a keresztény erények, jócselekedetek ápolását. Látszólag Pállal szembeszállva Ábrahámot nem csupán hite által igazult meg, hanem az engedelmesség aktusa által is: amikor Izsákot kész volt feláldozni.

Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában.

2,24

Luther e miatt elfogadhatatlannak tartotta a Jakab levelet, s szalma levélnek minősítette. Valójában tulajdonképpen félreértette: Jakab nem a hitből fakadó megigazulás tanát, hanem ennek téves következtetéseit ítélte el.

S miért pont Jakab neve alatt maradt fenn ez a levél? A II. századra fellángolt a gnosztikus vita. Az igazhitűek az apostoli tanítás és az apostoli hagyomány mellett voltak. A Jakab levél korrigál olyan dolgokat, amelyre a Római levél adott alkalmat. A Római levélben Pál a Törvény megszűnéséről beszél, s ez kisarkítva az Ószövetség teljes elvetését jelentheti. Az Ószövetség elvetése pedig alapvető gnosztikus gondolat. A Törvény tekintélyének védői Pállal szemben Jakabra hivatkoztak, s a Pál és Jakab közti feszültség közismert volt, még akkor is ha Lukács az Apostolok cselekedeteiben szépíteni próbál a dolgokon.

A megírás idejét tekintve, amennyiben Jakab írta volna 62 előtt keletkezett, ami nem valószínű. Valószínűleg 70-90 között íródott ismeretlen helyen.

Összefoglalva, a Jakab levél zsidókeresztény hagyományon alapuló bölcsességi könyv, melyet korán Jakabnak, a jeruzsálemi egyház vezetőjének tulajdonítottak.

21.3. Teológiai méltatás

A II. Vatikánum után kapott több szerepet ez a levél a liturgiában. Hogy nem nagyon idézik, annak oka, hogy prédikáló stílusa számunkra idegen - képeit és hasonlatait nem szívesen használjuk.

Igazából a reformáció után válik világossá, hogy ez a levél a páli szélsőséges megigazulástan értelmezések ellen íródott, ami növelte népszerűségét az Egyházban.

A levél végén az 5,14-15 a betegek szentségének legősibb leírása:

Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.

A protestantizmus elveti, hogy ez a betegek szentségének igazolása lenne, de katolikus részről a Trentói Zsinat ebben a részben látja a betegek kenetének szentírásbeli igazolását.

Ma tárgyilagosan a következőket lehet megállapítani:

- a preszbiterek az Egyház kézrátétellel felhatalmazott tagjai

- az olajjal megkenést az " Úr nevében" imádság kísérte

- mindez azért, hogy a betegek testi-lelki megerősítést kapjanak

Ezek azonban egzegetikai szempontból még nem döntik el, hogy szentségről van-e szó. Ez a kérdés azonban nemcsak egzegetikai, hanem dogmatikai jellegű is.

22. Péter első levele

22.1. Szerzőség és történelmi háttér

Az első Péter levél a katolikus levelek közül a legrégebbi. Valószínűleg Kisázsiban adták körbe az egyházak, mielőtt a Szentírás része lett volna. A levél hitelessége összefügg azzal a kérdéssel, hogy Péter halála előtt, vagy után írták? A levél végén egyértelműen jelzi, hogy ezt a levelet Szilvánusz készítette:

Szilvánusz által, akit hű testvérnek tartok, röviden írtam nektek.

5,12

A gond ott kezdődik, hogy Szilvánuszt úgy ismerjük, mint Pál munkatársát.

A " Babilonban" való keltezés Róma fedőneve.

A gondok folytatódnak azzal, hogy tudomásunk szerint Péternek nincsenek hívei Kisázsiában, legfeljebb Korintusban. Nem tudunk arról, hogy Péter itt missziós utat tartott volna.

Szilvánusz pedig Pál munkatársaként ismeretes. De a 60-as években, amikor Pél már fogságban van, kinek a munkatársa? Tovább nem tudjuk, hogy Pétert, vagy Pált végzik-e ki előbb.

Ha " Szilvánusz által" írta Péter a levelet, akkor ez nem jelenti Péter irodalmi szerzőségét. De a kérdés továbbra is marad: Péter életében (tudtával, utasítására), vagy halála után írták?

A kérdésre a pszeudoepigráfia ad választ.

Ha ugyanis Péter halála után írták volna, akkor a pszeudoepigráfia nem utal soha arra, hogy valójában ki az író valakinek a neve alatt kiadott műnél. Ezzel - úgymond " saját hitelüket rontanák" a valódi szerzők. A pszeudoepigráf művek végig a feltételezett író nevében beszélnek, s ezt még azzal igyekeznek erősíteni, hogy személye utalásokat tesznek bele.

Szilvánusz neve tehát semmiképp nem illene bele egy Péter neve alatt kiadott pszudoepigráf műbe. Főleg úgy nem, hogy a köztudata szerint Szilvánusz Pál munkatársa volt és nem Péteré.

A levél tehát Péter életében íródott, hiszen közismert, hogy Péternek nem volt képzettsége, nyelvtudása, ezért a levél megírását rábízta Szilvánuszra.

De továbbra is homályos marad a történeti háttér: miért a kiszsiai egyházaknak van címezve? Valószínűleg Péter misszionálhatott Kisázsiában. Ahogy Pál fenntartásai időközben enyhültek a zsidókkal szemben, úgy enyhülhetett Péteré a pogányokkal szemben. Ennek a levélnek valószínűleg az a rendeltetése, mint Pál leveleinek: Péter jelenlétét tudja megsokszorozni a levélen keresztül.

A levél nagy része (1,13-4,11) egy keresztelési szertartásra készített beszéd. Talán e levelet a keresztelés szertartásában kellett felolvasni, ezzel oldva meg Péter jelenlétét. Az is lehet, hogy Szilvánusz keresztelési, bérmálási beszédeket használt fel levele megírásához.

A levélbe sok páli kifejezést találunk. Ez azonban nem pusztán utánzat, mert ezen túl egyedi vonása, hogy egy konkrét egyházi helyzetet tart szem előtt: a tényleges keresztényüldözést, vagy annak közeli lehetőségét.

Péter a levelet a nérói keresztényüldözés idején küldi el. Célja, hogy a keresztényeket minden államellenes megmozdulástól óvja. Kisázsia lakossága ugyanis szegény és egyszerű rétegből állt főleg, akiket könnyen politikai agitácó áldozatává lehetett tenni. A levél szerint jobb tiszta lelkiismerettel ártatlanul bűnhődni, mint zendülésekbe keveredve méltán bűnhődni. A keresztre feszített Krisztus követése merül fel, ami páli gondolat, de Pálnál nincs annyira az üldöztetésekre kisarkítva.

Egyszóval tény a hasonlóság a páli levelekre. Ennek magyarázata Szilvánusz személye, a tulajdonképpeni irodalmi szerzőé, aki páli témákban jártas és jól tud görögül.

22.2. A levél tartalma és gondolatmenete

A levél egy keresztény homília egy rövidebb szövegének kibővítése. Páli módon indul: címzés, üdvözlet, hálaadás.

A 1,8 akaratlanul is utal a levél hátterében levő Péterre:

Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével,

Ezt csak olyan mondhatja, aki szemtanúja volt Jézus életének. A szerző számára Jézus szeretet feltételezi Jézus látását. A hit lehetővé teszi, hogy fizikai látás nélkül is szeressük őt és ragaszkodjunk hozzá. A Jézus szeretete gondolat rokon a János evangéliumával, anélkül, hogy rokonságban lennének egymással:

Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Jn 20,29

Az egyezés alapja valós történeti tény: Péter személyes szeretete Mestere iránt.

A 1,10-12 az Ó- és Újszövetség kapcsolatát vizsgálja:

Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről jövendöltek. Töprengtek rajta, vajon milyen időpontra vagy milyen korra mutat Krisztusnak bennük működő Lelke, előre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és az azutáni dicsőséget. Kinyilatkoztatást kaptak, hogy ne maguknak, hanem nektek legyenek szolgálatotokra azzal, amit az evangélium hirdetői most közöltek veletek az égből küldött Szentlélek erejéből. Ezekbe (az igazságokba) maguk az angyalok is csak vágynak bepillantani.

A Lélek az Ószövetségben a prófétákat arra készteti, hogy előre meghirdessék Krisztus szenvedését és megdicsőülését. Most pedig az elküldött Lélek a hithirdetők előtt feltárta az írások értelmét. Ezzel a patrisztikus egzegézis alapelvét mondja ki a szerző: az ószövetségi iratokat Krisztusban és Krisztusra vonatkoztatva kell megmagyarázni. De nemcsak feltárja az alapelvet, hanem magyarázza is: Krisztus áldozatának előképe az áldozati bárány; a krisztusi élet megpróbáltatásait a zsidók pusztai vándorlásához hasonlítja.

A levélben a buzdítás, tanítás állandóan egybefonódik az ószövetségi szöveg köré. Iz 40,6-8-at idézve a magvetőről szóló példabeszéd jut eszünkbe, de ezzel az izajási idézettel elmélyül értelme:

Egy hang megparancsolja: "Hirdesd!" Erre megkérdezem: "Mit hirdessek?" "Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri. - Valóban, olyan a nép, mint a fű! - Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad."

Aki Krisztusé, az királyi papságának részese:

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

2,9

Papi királyságom és szent népem lesztek.

Kiv 19,6

Ugyanakkor vándorok és hontalanok Isten népének tagjai, ami a pusztai vándorlást idézi fel és utal a keresztényüldözésekre.

Lényeges még a 2,11-4,6-ig terjedő rész melynek magva a 2,12:

Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent, épp amiért most gonosztevőnek rágalmaznak benneteket.

A keresztények számbeli növekedése feltűnést irigységet és koholt vádakat eredményezett, mert erkölcseik szöges ellentétben álltak a kor életmódjával. A cél az, hogy a keresztények életmódja megcáfolja a vádakat, de ez nem sikerülhet maradéktalanul. De még akkor is jobb ártatlanul szenvedni. A kereszthordozás ténye villan fel, ami kapocs az 1Pét és a Márk evangélium között: mindkettőnek a forrása Péter apostol.

Szabályokat és buzdításokat is találunk benne különböző társadalmi csoportoknak, ami jellegzetesen az elnyomott csoportokra összpontosít:

- Szegények: 3,13-14

- Keresztény rabszolgák: 2,18-25

- Feleségek: 3,1-6

- Férjek: 3,7

A 3,8-12-ben a rossz bánásmóddal szembeni magatartásról beszél, amiben benne van a lázongás és a forrongás veszélye.

Végül mindnyájan legyetek egyetértők, együttérzők, testvériesek, irgalmasok, alázatosak. Ne fizessetek a rosszért rosszal, se a szidalomért szidalommal. Mondjatok inkább áldást, mert arra kaptatok meghívást, hogy az áldás legyen az örökségetek. Mert aki az életnek örülni szeretne, és jó napokat látni, az óvja nyelvét a rossztól, ajkát a hamis szótól. Forduljon el a gonosztól, tegye a jót, keresse a békét, járjon utána. Mert az Úr szeme az igazakon, hallja imádságukat, s a tekintete a gonosztevő ellen fordul.

Szilvánusz Péter személyes Jézus élményére hivatkozik: " én magam is elöljáró" . Péter társa a püspököknek és a preszbitereknek, de eredeti apostol ő, aki látta Krisztust. Az író így erősíti meg Péter egyedülálló méltóságát , amely még Pállal szemben is egyedülálló tekintély. Nem Péter és Pál vetélkedése ez, hanem inkább annak megmutatkozása, hogy Péter fontossága Pál letartóztatása után nőtt. Tőle kellett jönni az irányításnak a kezdődő üldöztetésben.

Krisztus után 65 körül vagyunk, amikor nyomasztó a hangulat. Palesztinában kezdődik a zsidó háború, az első jeruzsálemi közösség szétesik, Pál fogságban van, a keresztényeken apokaliptikus félelmek vesznek erőt a közelgő világvégével kapcsolatban. Ebben a helyzetben az első Péter levél (és a Márk evangélium) a kereszt titkához menekül, azt állítja példaként az üldöztetés előtt álló egyházak elé.

23. Júdás levele

23.1. Történeti és kritikai megjegyzések

Júdás levele az Újszövetség legelhanyagoltabb könyve. Sok közös témája van a második Péter levéllel, de annál kevesebb adat az azonosításhoz. A szerző úgy jelöli meg magát: Júdás, Jakab testvére. Minden valószínűség szerint annak a Jakabnak, akinek a Jakab levelet tulajdonítjuk. Az a Júdás valószínűleg szintén apostol és egyben Jézus rokona, mert Jézus idejében a testvér szót tágabb értelemben használták: a távolabbi rokonságot is testvérnek nevezték. Hogy ez a Júdás valóban Jézus rokona lehetett a gnosztikusok erősítik meg. Előszeretettel jelölik meg különböző műveik álszerzőjeként Júdást, így ezzel azt a látszatot akarják elérni, hogy mivel Júdás Jézus rokona, ezért birtokában vannak általa olyan titkos bizalmas értesüléseknek, amelyek csak Jézus családja körében maradtak fenn. Ennek persze semmi alapja nincs, hisz a Szentlélek által sugalmazott újszövetségi könyvek tartalmazzák mindazt, ami fontos a kinyilatkoztatásban.

A Júdás levél Júdásnak tulajdonítása valószínűleg egy szélesebb zsidókeresztény hagyomány egyetlen kánonilag elismert lecsapódása. Maga a levél nem lehet Júdás alkotása, annak kitűnő görögsége miatt. De a zsidókeresztény háttérnek számos jelt mutatja. Csak két nagyobbat emelnénk ki a 9. és a 14-15 versek:

.még Mihály főangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor Mózes holtteste miatt heves vitába szállt a sátánnal, csak ennyit mondott: "Büntessen meg az Úr!"

Ezekről jövendölt Hénoch, Ádám után a hetedik pátriárka: "Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövetett, és minden káromló szóért, amit az istentelen bűnösök a szájukon csak kiejtettek."

Az első a " Mózes mennybevitele" , a második " Hénoch első könyve" című zsidó apokrif iratokból van idézve, mely iratok az I. század keresztényei között igen népszerűek voltak.

A levél megírásának idejét 90-100 közé tehetjük.

23.2. A levél célja és tartalma

Címzettjeit tekintve a Júdás levél minden kereszténynek íródott. A 4. vers utal a keletkezésének konkrét körülményeire:

.bizonyos emberek befurakodtak közétek, akiknek az ítéletük már rég megíratott; ezek az istentelenek Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják, az egyetlen Urat, Urunkat, Jézus Krisztust pedig megtagadják.

A levélt tehát minden valószínűség szerint körlevélnek készült. Mivel sok közös gondolat található benne a második Péter levéllel - amelyről biztosabban tudjuk, hogy a kisázsiai egyházaknak íródott -, ezért feltételezzük, hogy a Júdás levél is e térség egyházainak szól elsősorban. Feltételezésünket csak megerősítik a 9-8 versek, melyben a politikai agitátorok ellen szól, akik az ázsiai szegény munkásrétegben lázadást szítottak az I. század végén.

Ennek ellenére ezek az álmodozók is ugyanúgy megfertőzik a testet, megvetik az (isteni) fölséget, káromolják az (égi) hatalmasságokat, jóllehet még Mihály főangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor Mózes holtteste miatt heves vitába szállt a sátánnal, csak ennyit mondott: "Büntessen meg az Úr!"

A 11 és a 16 vers céljukra derít fényt:

Jaj nekik, mert Káin útján járnak, haszonlesésből Bileám tévedésébe esnek, és mint Korach, halálukat lelik a lázadásban. - politikai izgatás

Ezek, akik zúgolódnak, siránkoznak a sorsuk miatt; szenvedélyeiktől vezettetve élnek, nagyképű szavakkal dobálóznak, és hajbókolnak az embereknek, csak hogy hasznot húzzanak. - nyerészkedés a céljuk

Ószövetségi idézetek és példák alapján igyekszik a szerző hitelüket csökkenteni. Arra int, hogy ne ítélkezzünk, emellett pedig azt idézi fel, hogy az apostoli hagyomány felkészített a nehezebb időkre. A levél a zsidókeresztény gyökerek alapján állítja: Istené az ítélet, a keresztény béketűrés kicsúfolása ne rendítse meg a közösség hitét.

23.3. Teológiai gondolatok

A Júdás levél teológiai méltatás nem igen kapott rövidsége miatt, de mégis vannak benne eredeti gondolatok.

Az Ószövetség maradandó értékét állítja. A keresztények helyzete hasonlatos a pusztai vándorlásra. Mert ugyan az " egyiptomi fogságból" kiszabadultunk, de még elveszhetünk a pusztában. Az ószövetségi Szentírás aktualizáló használatának lehetünk tanúi a levélben, ahogy a Máté evangélium, a Jakab levél és Péter első levél nyomán részt vesz a zsidókeresztény hagyományok átmentésében, egy olyan utókor számára, amely szinte kizárólag a pogánykeresztényekből áll. Állítja, hogy az írásokra és a hagyományokra épülve ragaszkodjunk ahhoz, amit az apostolok átadtak. Ezen senkinek nincs joga változtatni. Aki nem erre épít, az beleveszik a történelem viharaiba:

Ezek szennyfoltok szeretetlakomáitokon, akik nem szégyellnek veletek enni, és csak hizlalják magukat; széltől űzött, esőtlen felhők; kétszeresen kiszáradt, gyökerestül kitépett, késő őszi, gyümölcstelen fák; saját gyalázatukat tajtékzó, vad tengeri hullámok; bolygó csillagok, amelyekre az örök sötétség homálya vár.

12-13

24. Péter második levele

24.1. A levél szerzője, forrása és tartalma

A második Péter levél minden bizonnyal az Újszövetség legkésőbbi darabja - záróköve. A levél tudatosan építi be az evangéliumokat, a páli leveleket, az első Péter levelet és a Júdás levelet, s ezzel tudatosan állítja az Ó- és Újszövetség sugalmazott irodalmának egységét.

A szerző semmiképp nem lehet Péter apostol. Ennek oka egyrészt a levél ünnepélyes görög stílusa. Péter valószínűleg nem tudott görögül, ezért volt szüksége tolmácsra Rómában Márk személyében. Másrészt említés történik benne a páli levelekről. Pál leveleit tudatosan az I. század végén kezdték gyűjteni az egész Egyház számára. Végül pedig azért sem lehet Péter a szerzője, mert idézi a Júdás levelet, melyről feltételeztük, hogy 90 és 100 között keletkezett.

A címzett formailag " katolikus" - vagyis az egész Egyháznak szóló. Érdekesség, hogy a páli levelekről is így beszél, hogy azok is az egész Egyház számára íródtak, noha tudjuk jól, hogy azok kimondottan egy-egy közösségnek szólnak. A páli levelek ilyenféleképpen való kezelése, a világot átfogó apostoli Egyház képe, az I. század végén jött létre.

A mű Péter neve alatt tudatosan foglalja össze a keresztény hagyomány irányait. Elismeri a zsidókeresztény hagyományt azzal, hogy Pétert különös módon az arám Simon néven nevezi, azzal, hogy idézi Júdás levelét, s azzal, hogy az angyalok bukásának zsidókeresztény teológiáját is idézi. Ebben a gondolkodásban fontos pont a színeváltozás leírása és kommentálása. A színeváltozással állítja, hogy a keresztény kinyilatkoztatás Jézus földi életében gyökerezik. A Jézussal lévő három apostol még Mózes fölé is emeli, mert ők még Jézus földi életében kaptak a Fiú isteni eredetéről megbízható tanúságot. A színeváltozás leírása nagy hasonlóságot mutat a Máté és a Lukács evangéliumban leírtakkal. A hasonlóság alapja nem irodalmi rokonság, hanem inkább az azonos szájhagyomány.

A zsidókeresztény hagyomány mellet megfigyelhetjük a másik irányt is, a páli vonalat. A második Korintusi levelet tudatosan használja:

.mert tudom, hogy közel van sátram levetése, mint azt Urunk, Jézus Krisztus is tudtomra adta.

1,14

Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, mert hiszen szemlélői voltunk fenségének.

2Kor 5,1

Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, mert hiszen szemlélői voltunk fenségének.

1,16

Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.

2Kor 4,4

Így a prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.

1,19

Isten ugyanis, aki azt mondta: "A sötétségből támadjon világosság", a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.

2Kor 4,6

Ezen kívül idézi még a pasztorális leveleket, a Római levelet és az első Tesszaloniki levelet.

Mi a célja ennek a levélnek?

Óv a kísértésektől, a befolyásoktól. Olyan kiábrándult keresztényektől, akik kifáradtak a parúzia várásában, ezért nem fogadják el a keresztény életet mint kereszthordozást. Az első Péter levél kiegészítésre szorult. A második Péter levél szerzője Péter apostol vértanúhalál után az első levelet meg akarja védeni mind a téves parúziaváróktól, mint a " gúnyolódóktól" és Péter hithirdetését és mártíromságát állítja velük szembe. Be akarja mutatni, hogy Pétert és Pált, mind a zsidókeresztények, mind a hellenista pogánykeresztények hagyományát elismeri, mert úgy hiszi, hogy ők lényegében egyetértettek. S azzal, hogy ez a levél utal Péter közelgő halálára, kizárja további Péter-levelek létezését. Egyfajta kánonlezáró ez a mű.

A parúziavárassal kapcsolatban az első Tesszaloniki levél tanítása bukkan elő. Utalnak erre az erősen páli kifejezések: " kegyelem és békesség" ; " szolga és apostol" .

Nem véletlen, hogy Péter apostol életéből idézi a színeváltozás eseményét. Az első keresztény tévtanítók - azoknak is egyik vezetője, Markion - egyedül Pált, mint a látnokot tartják a krisztusi igazság ismerőjének. A többi apostol vele szemben csak a " test színvonalán" mozog szerintük. Ezzel szemben a második Péter levél állítja, hogy Péter apostol hite és prédikációja nemcsak egyenértékű Páléval, de ősibb. Ebből a szempontból fontos a 2Pét 2,19, amely pontos fordításban így hangzik:

Ezért teljesen megbízható prófétai szónak vagyunk birtokában, amelyre jól teszitek ha figyeltek, mint sötétben világító fényforrásra mindaddig, amíg fel nem ragyog a nap és szívetekben fel nem kél a hajnalcsillag.

A színeváltozás egyenértékű a parúzia megjövendölésével, garanciájával. Ez a hittel elfogadott " prófécia" a keresztények szívében mécsesként világít. Itt tűnik fel talán először a hajnalcsillag jelképe, amely Krisztus második eljövetelének, visszatérésének jelképe (v.ö. Exsultet!).

A levél utal a Júdás levélre de tökéletesítve:

.jussanak eszetekbe, amiket a szent próféták előre megmondtak, továbbá Urunk és Megváltónk parancsa, amelyet apostolaitok közöltek veletek.

3,2

Egyedülálló, tiszta fogalmakkal von párhzamot az Ó- és Újszövetség között, magát az apostoli tekintélyt pedig az Újszövetségen belül az üdvözítő Úr tekintélyéből vezeti le.

Érvet érvre rakva bizonyítja: az Úr nem késik, hanem csak késni látszik azoknak, akik nem készek arra, hogy Isten üdvösségtervében részt vegyenek.

Miután Isten ítéletének bosszúálló haragját leírta, végül Isten türelmének tanítását veszi elő, " amelyről Pál beszélt" - állítja a levél. A valóság az, hogy Pál legfeljebb a Római levélben említette. Pál Isten általános üdvösségtervéről beszélt, hogy Isten azt akarja, hogy az emberiség megérjen az üdvösségre és az ítéletre egyaránt.

24.2. A levél teológiája

A teológián belül az elmúlt századokban elterjedt egy nézet, miszerint " Isten az Isten Országa eljövetelét hirdette, helyette azonban az Egyház jött el." Vagyis az Egyház nem Isten tervei szerint létrejött dolog. Ez a nézet főleg a protestáns teológián belül és kívüli antiklerikális megközelítés kiindulópontja lett.

A második Péter levél tulajdonképpen erre a nézetre válasz hihetetlenül aktuális módon.

Érdemes összevetni, hogy az újszövetségi Szentírás első könyve az első Tesszaloniki levél (52 táján), az utolsó pedig a második Péter levél (100 körül). Figyelemre méltó, hogy mindkét alkotás lényeges mondanivalója a parúzia: " az Emberfia tolvaj módjára jön el - ezért azt az órát senki sem tudja." Ez a közös gondolat bizonyítja, hogy a kereszténység krisztológiája és egyháztana nem egy füstbe ment parúziavárás eredményeképpen jött létre. A második Péter levél említett " gúnyolódói" a mai liberális teológusokhoz hasonlóan feltételezték, hogy a keresztény elkötelezettség csakis egy evilági célbaérés reményében éri meg a kockázatot. Ezzel szemben a Péter és Pál halála előtt írt levelek azt állítják, hogy a végleges mennyei hazaköltözés nem egy elmaradt parúzia helyett kiizzadt kárpótlás, hanem a kialakult helyzetből vonják el a következtetéseket, melyek Krisztus kereszthalálának és megdicsőülésének hitéből fakadnak.

Mi volt tehát az apostoli Egyház parúziával kapcsolatos érzése és reménye? Ezt Péter és Pál életútján kísérhetjük figyelemmel.

Pál és Péter apostol előtt fokozatosan kialakul működésük során a világ méretei. A kezdeti sikerek után nyilvánvaló lesz a zsidóság szinte teljes elzárkózása az üdvösség jó híre elől és pusztulása is kirajzolódik (zsidó háború - Jeruzsálem pusztulása). Ezzel szemben a pogányok annál nyitottabbakká válnak, s kezd egy világmisszió kirajzolódni. Minél jobban belemerültek ebbe a munkába, annál inkább Isten szuverén művének tekintették az Egyházat, s törpültek el a mű hatalmas méreteivel szemben.

A vértanúhalál, melyet a megdicsőülés követ, a Krisztus hitből fakadt számukra. Ennek előzményei a Makkabeus-idők üldöztetései voltak, amikor megszilárdul a túlvilági életben való hit. A keresztségben létrejön a Krisztus életében való részesedés.

A megtérő tömegek magukkal hozták sokféleségüket: a várakozások és értelmezések sokféleségét (főként a parúziával kapcsolatban). Ezzel a sokféleséggel szemben meg kellett erősíteni az alapvető igazságokat: a napot és az órát senki sem tudja, de az hit által bennünk lakó isteni örök élet nem kételkedés tárgya. Péter és Pál a kereszt misztériumában kerülnek közel egymáshoz: a keresztény élet lényege nem a parúziavárás, hanem a kereszthordozás, a Krisztus -követés. Az üldöztetések megindulásával ez a tapasztalatuk még nyilvánvalóbbá lesz, mert az apostoli Egyház megérett arra, hogy Krisztus keresztjének jegyében elkezdje történelmi útját. Ezt a hitet erősítik meg a pasztorális levelek és a második Péter levél. A másodi Péter levél tehát különösen hangsúlyozza: Isten türelmének misztériumára a vértanúk türelmével kell várakozni.

25. János három levele

25.1. Bevezető megjegyzések

A három János levél különleges, mert egyértelműen látszik, hogy a János evangéliumának hatása alatt áll. Ebből következik, hogy vagy mag a János evangélium szerzője a szerzője a három levélnek is, vagy pedig egy olyasvalaki, aki a hatása alatt áll. A következtetés alapja a stílusbeli hasonlóság és a teológiai tartalom nagybani azonossága.

A János evangélium és a három János levél felvetette az úgynevezett jánosi közösség gondolatát. Egyik elképzelés szerint (J. L. Martyn) a János evangéliumból kiolvasható ennek a közösségnek az útja. A jeruzsálemi központtól kezdve a szamaritánusokhoz kerültek, majd zsidókeresztény környezetbe, végül pedig egy teljesen hellenista környezetben - a feltételezések szerint Efezusban kötöttek ki. Ez a közösség elszigeteltségben éli sajátos hitét, amely a többi apostol munkássága nyomán kialakult " világegyház" hatására felbomlik. A jánosi közösség tagjai vagy a nagy keresztény Egyházba, vagy a gnosztikusokhoz távoznak. Ez a nézel eléggé kedvezőtlen, és elfogadhatatlan, de sajnos ma még nincs kellő tudományos cáfolata.

Egy másik biblikus szerző (Martin Hengel) szerint a János evangélium szerzője nem János apostol, hanem egy János nevű " presbiter" , aki Efezusban élt és működött.

Tény, hogy a három János levél más-más módon, de mind a János evangéliumához kötődik. Az első János levél nem egy levél, hanem értekezés a János evangélium témáiról. A második levél egy keresztény közösségnek írt valódi levél, a hármadik pedig egy magánlevél. Mindháromban közös, hogy tulajdonképpen az evangéliumban Jézus működésének, halálának és feltámadásának teológiailag feldolgozott elbeszélése körül forog.

A három János levél pontos biblikus meghatározása tulajdonképpen még nyitott kérdés a kutatásban.

25.2. János első levele

25.2.1. Műfaj tartalom, a szerző azonosítása

Az első János levél tulajdonképpen nem levél: hiányzik a levélre jellemző címzés, üdvözlés, hálaadás, stb. Leginkább a Zsidókhoz írt levélre hasonlít, s ebből a szempontból műfajilag egy teológiai értekezésként határozhatjuk meg.

A levél első négy verse világos utalást tartalmaz a János evangéliumra:

Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen.

A többes szám első személy az apostoli többes szám: akik látták, azok hivatása, hogy hirdessék őt, tanúságot tegyenek róla.

A levél nem a János evangélium bármilyféle megismétlése lenne a nagy hasonlóság ellenére. Az evangélium is lényegében elmélkedő-tanító szakaszokat tartalmaz, amelyek a tények tanúságát szűrik le. Ilyen jellegzetes tanító rész a Nikodémus-beszéd, vagy a búcsúbeszéd. Az első János levél stílus és szókincs szempontjából a búcsúbeszédhez áll legközelebb.

A levél tulajdonképpen szerkezetében is a János evangéliumhoz igazodik:

A) 1Ján 1,1-4 - Jn 1,1-18 = előszó

B) 1Ján 1,5-3,10 - Jn 1-12 = a " világosságban való életről" , az erkölcsi életre vonatkoztatva

C) 1Ján 3,11-5,12 - Jn 13,1-20,29 = a szeretet parancsa, a " szenvedés és dicsőség könyve"

D) 1Ján 5,13-21 - Jn 20,30-21,25 = befejezés

Ez a felosztás a belő logikát is tükrözi:

A) Az örök Ige megtestesült.

B) Köztünk való élete kiragadott a sötétségből, hogy a világosság szerint éljünk

C) Krisztus életáldozata a szeretet által Krisztussal, az Atyával és egymással egységbe fon

D) A mű azt a célt szolgálja, hogy akik olvassák, azokban megvalósuljon. A függelék: Mi a keresztény ember számára a bűnbocsánat útja?

A levél tehát féltételezi a János evangéliumot, s ezt még az alábbi tények is alátámasztják. Az 1Ján 5,6-8-ban többször is használt " a Lélek, a víz és a vér" kifejezés a János evangélium kereszthalált leíró része nélkül érthetetlen:

.az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle.

Jn 19,34

A János evangélium 21. fejezete a " szeretett tanítvány" váratlan haláláról tudósít, ezért az első János levél írója nem lehet a szeretett tanítván, hanem a minden valószínűség szerint a Jn 21 írója, aki átvette az evangélium stílusát. Továbbá a 2Ján és 3Ján írója is ugyanaz, mint az elsőé. Ez a szerző adta ki a János evangéliumot, és a három levelet, s az apostol halála után azt a bizonyos jánosi közösséget még pár évtizedig összetartotta.

Keletkezési idejét tekintve a századforduló lehet, s szerepe, hogy a János evangélium doketikus eretnek értelmezését kizárja, s ezzel a János evangéliumot az egyetemes Egyház számára elfogadhatóvá teszi.

25.2.2. Teológiai tartalom

Az első János levél a János evangélium teológiai tartalmát ismerteti és tisztázza. Azért volt szükség erre a tisztázásra, mert a korai gnoszticizmus doketista iránya számára népszerű lett ez az evangélium, melyet saját tévtanai alátámasztására használtak fel. A doketizmus lényege abban foglalható össze, hogy a kereszt botrányát fölszámolják azzal, hogy megtestesülés valódiságát megkérdőjelezik. Eszerint Jézus Krisztus szenvedése, kudarca, halála csak látszólagos, mert valójában csak egy látszattestben élt közöttünk. Ezzel a " finomítással" igyekezett a doketizmus megfelelni a hellenista elvárásoknak, melyben a platonizmus még mindig nagy teret kapott. A platonista nézetek szerint a testi lét a szellemi lét börtöne és akadálya. Ebben a szemléletben csak divatos, ha Jézus Krisztus valóságos testi létét letagadjak. Ilyen antidoketista utalások a levélben:

Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.

1,1

Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van.

4,2

Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül.

4,12

Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság.

5,6

A 4,16 egy kissé meghökkentő állítást tartalmaz: Isten és a szeretet azonosságát:

Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.

A " megismertük" szócska világít rá az igazi értelmére: a Krisztussal való találkozásban megismerték Isten igazi mivoltát, aki szeretetként nyilvánított ki magát végérvényesen kitárulkozva. Ebben Krisztus keresztáldozata Isten szeretetének és belső lényegének kifejezése:

Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.

Jn 13,1

.megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.

0

Az 1Ján 5,4 kapcsolatot tár fel a páli teológia és e levél között:

Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött! - a mi hitünk.

A kapcsolat eredete: a jánosi iratok a hagyomány szerint Efezusben keletkeztek, ahol Pál apostol korábban évekig működött. Az első János levél tehát a páli hagyományra támaszkodva látta el a János evangéliumot ezzel a kísérő irattal.

25.3. János második levele

25.3.1. Műfaj és szerző

Ez a levél kimondottan egy közösséghez intézet levél. A szerző presbuteroo-nak, azaz egy egyházi tisztségviselőnek hívatja magát. Persze egyes biblikusok ez ellen felhozzák, hogy a jánosi közösségben még nem létezett a hierarchia ezért a presbuteroo kifejezés inkább " Öreg" -nek, " legöregebb" -nek fordítandó. De mégis valószínűbb az első megközelítés ezen a téren.

A címzett a " választott úrnő" ami az egyházi közösségnek egy kollektív megszemélyesítése. Az ilyen megszólítások, megszemélyesítések más korakeresztény iratokban is előfordultak. A levél végén páli módon utál rá, hogy meg kívánja látogatni a közösséget. Ez a látogatásra való utalás jelzés, hogy nem az írott hagyományhoz kell ragaszkodni, mert a hagyomány amelyet képviselnek nem írott, hanem szájhagyomány.

A levélen világosan látszik a jánosi nyelvezet, s ez is érthetővé tesz, hogy miért maradhatott fenn ez a rövid irat a Szentírás részeként.

A levél az első János levélhez hasonlóan 100 körül íródhatott.

25.3.2 Teológiai tartalom

A levél nem kíván részletes tanítást közölni, de néhány lényeges pontot leszögez:

Megerősíti az 1Ján antidoketista kijelentéseit.

Mert sok csaló fellépett a világban, aki nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el. Az ilyen csaló és antikrisztus. (7)

A keresztény hit tartama Krisztus tanítása.

Aki ezen túlmegy, és nem marad meg Krisztus tanításában, nem mondhatja magáénak az Istent. De aki kitart a tanításban, az Atyát is, a Fiút is magáénak mondhatja. (9)

Távolságtartás a tévtanítókkal szemben a jelen levél alapján. Ez az első jele annak, hogy ebben az időben már az írott apostoli tanítás az igaz és hamis tanítás megkülönböztetésének eszköze. (+Jn; +1Ján)

Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki.(10)

Az egyház, mint anya. Ez visszautalás a János evangéliumra, ahol a kereszt alatt ott találjuk Jézus anyját és a szeretett tanítványt.

Üdvözölnek kiválasztott nővéred gyermekei. (13)

25.4. János harmadik levele

A preszbiter egy Gájusz nevű kereszténynek írta ezt a levelet, tehát műfaját tekintve magánlevél. Ha nem lenne az említett preszbíter hiteles műve, akkor aligha maradhatott volna fenn a Szentírás részeként ez a magánlevél.

A jánosi közösség belső válsága tette szükségessé e elvél megírását a második János levél után. A 2Ján 1,9 megtiltja a tévtanítók befogadását a közösségbe. Diotrefész ennek ellenére befogadta őket, s ebből szakadás származott. A harmadik János levél megdicséri Gájuszt, hogy szembeszállt Diotrefész szakadárral.

Találunk benne egy ajánlást egy bizonyos Demetriusról, aki valószínűleg egy átutazó misszionárius lehetett.

Miért maradhatott meg ez a levél? Talán mert Gájusz ereklyeként őrizte, mint ahogy a Pál apostol Filemonhoz írt levelét Onezimusz. Vagy pedig azért, mert nyilvánvaló a szoros kapcsolata a második János levéllel? Találgatni lehet.

Tény, hogy a levélben azt szemlélhetjük, hogy a hit és szeretet közössége milyen hamar semmibe foszlik, ha az igaz tanítást egyéni filozófiák helyettesítik. A János levelek mutatják az őskeresztény Egyház egyáltalán nem ökumenikus magatartását: ha egy közösség a megtestesülést megtagadja, nincs többé lehetőség arra, hogy tárt karokkal fogadjuk őket. Ezek a levelek az első megnyilvánulásai annak a nagy krízisnek, amelyben meg kellett őriznie az Egyháznak a háromszemélyű egy Istenről és a kéttermészetű egyetlen Krisztusról szóló apostoli hagyományt. A harmadik János levél megállapítása, hogy az egyházi szervezet érintetlen egysége nem a legfőbb érték, mert alá van rendelve a hit igazságainak. Elsősorban annak kell épségben maradnia.