Vissza
ZIP (fonjukuj.txt) = 13,9 kb

Rainer Birkenmaier:
Fonjuk ujjá a hivatások hálóját
A hivatásgondozás új távlatai és útjai

(A fejezetekhez csatolt kérdések a csoport és közösségi feldolgozás megkönnyítésére szolgálnak.)

1. Hiány

Gondot okoz az egyházi, és a papi hivatások hiánya. Mintha az Egyház, tehetetlen lenne ezen a területen, a felelősek pedig tanácstalanok. Mintha semmi sem állíthatná meg ezt a csökkenés. Sőt az utánpótlás számának alakulása még drámaibb, mint ahogyan az az egyházi nyilvánosság elé kerül. Eszerint Németországban a szemináriumi tanulmányaikat megkezdők száma az elmúlt hét évben csaknem a felére csökkent. Még súlyosabb a visszaesés a szerzeteknél és világi intézményeknél, bár van néhány közösség és kontemplatív rend, ahol aránylag kedvezőbb a szám. A közeljövőben komolyan érződni fog ennek a hatása. Fel kell adni, apostoli intézményeket, kórházakat, az iskolák és a filiálék nagy részét be kell zárni, számos közösség az életképtelenség határára kerül.

2. Magyarázat

Az élővilág rendszerének a megváltozása, pl. egy erdőség - a növényvilág változásán vehető észre. Ha a növények megbetegednek, vagy kihalnak, az nem csak az adott növény betegségére, gyöngeségére utal, hanem rámutat valami nagyobb bajra is, mely rövidebb-hosszabb időn belül átterjed a többi növényre, az egész erdőre, hiszen az erdő egész élővilágrendszerét érinti. Az ilyen bajok kutatása és megszüntetése meglehetősen nehéz, mert az összefüggések és az okok igen bonyolultak. Nem lehet a fellépő bajt elszigetelt jelenségként, mintegy pontszerűen kezelni. Egyes növények megbetegedése lehetővé teszi, hogy végre az egész rendszer változását, túlterheltségét szemügyre vegyük, felismerjük. Az egyes növényeknek nyújtott segítség szükséges és lehetséges, de csak akkor lesz hosszútávon hatékony és értelmes, ha egyúttal az egész élővilágért fáradozunk. Az elszigetelt beavatkozások még inkább kibillenthetik az élővilág egyensúlyát, s akkor aztán a megbetegedett növény egészen bizonyos, hogy elpusztul.

A hivatás-utánpótlás csökkenését különbözően szokták magyarázni:

  1. Vannak, akik szerint a papi és szerzetesi hivatások számának csökkenésében a zsinat utáni Egyház komoly betegsége nyilvánul meg, mellyel mindenképpen fel kell venni a harcot. Meg kell gátolni az olyan vélemények terjedését, hogy például a plébániák számát csökkenteni kell, s azt a nézetet is, mely megkérdőjelezi a 'tökéletesség állapotában' való Krisztus-követés összehasonlíthatatlan méltóságát. Egyesek magát a zsinatot okolják vagy egyes teológusokat ezért a jelenségért. Széles körökben elterjedt ez a negatív értelmezés. A jelen helyzetet összeomlásnak, visszalépésnek, sajnálatos gyengeségnek tekintik.
  2. Mások éppen ellenkezőleg a hivatások számának alakulását nem betegségtünetnek, hanem gyógyulásnak fogják fel, végre a nagyon klerikalizált Egyház talpra áll, végre a laikusok lehetőséget kapnak arra, hogy felismerjék és megéljék hivatásukat. Az egyházi hivatások hiánya így a zsinat utáni megújulás következményének tűnik, mert ma minden kereszténynek lehetősége van egyházi szolgálatra, oly módon is, ahogyan az korábban csak a papoknak és szerzeteseknek volt fenntartva.

Mindkét felfogás magva rövidlátó és zsinat előtti, nem látja Isten népének sokrétű egységét, a hivatások és szolgálatok egymásrautaltságát. A papi és szerzetesi hivatások számának csökkenése semmiképpen sem jelenti automatikusan az egyház és a laikusok megelevenedését. Akkor sem, ha igaz, hogy a paphiány nélkül nem figyeltünk volna fel a laikus keresztények hivatásának néhány egyházi vonatkozására, de az egyház lelki megújulásához mégis több pap és szerzetes szolgálatára lenne szükség. El kell látni a hagyományos kereszténységet, s közben a lelkileg megújult Egyház sokféle hivatása sajátos szolgálatot, lelki táplálékot kíván. Ugyanakkor nagyszámú papi és szerzetesi hivatás önmagában nem jelentené az Egyház megelevenedését, megújulását. (Voltak idők az Egyháztörténelemben, amikor az elképzelhetetlenül nagy létszámú papság és szerzetesség ellenére az Egyház állapota enyhén szólva nyomasztó volt). Nem lenne segítség Isten népének megelevenítéséhez egy újabb klerikalizmus, ez nem jó irányú fejlődés lenne.

A következő megfontolások abból indulnak ki, hogy az egyházi hivatások hiánya tünet, a nagy egyházi és társadalmi átalakulás tünete. Csak a mai Egyház átalakulásának megértése és elfogadása nyújthat tisztánlátást, hogy felismerjük, mit kell tennünk. Amíg bűntudatkeltés, félelmi reakciók vagy rózsaszín, kincstári optimizmus határozza meg a hangulatot, nem tudjuk megtenni a szükséges lépéseket. Az egyházi hivatások területén támadó új élet, csak az egész egyházi élet megújulásának gyümölcse lehet.

Nem árt tudomásul venni azt sem, hogy az egyháztörténelem során nagy ingadozás mutatkozott a papi, szerzetesi hivatások számában. A korábbi évszázadokban is haltak ki kolostorok, s voltak erőteljes megújulások. Időnként a visszaesés igen hosszan tartott, mígnem aztán egy megújulás hozott megoldást. Ki várta volna a múlt század szekularizációs hulláma idején, amikor csaknem minden kolostort feloszlattak, hogy ezt követően olyan erősen fognak növekedni az aktív rendek. Ez nem olcsó vigasz, hanem józan gondolkodásra intő tény. Amit az egyházi hivatások számának kríziseként látunk, az mélyenszántó átalakulás, melybe Isten vitte Egyházát, s melyre még nem találtuk meg a választ.

3. A pasztoráció átalakulása

Az egész emberiség nagy átmenetben él, tehát az Egyház is. Régi és új életkörülmények közötti, átmeneti időben élünk. A nagy politikai átalakulások csak halvány kifejeződései ennek. Az Egyház hosszú ideig elfojtotta, elutasította a nagy változásokat, a kor áramlatait, ma egyre inkább felfogja, hogy küldetése ehhez a modern világhoz szól. Az Egyháznak éppen úgy alakulnia kell, mint a lelkipásztori munkának.

A legmeghatározóbb változást - ahogyan azt Karl Gabriel megfogalmazta - a felvilágosodás és a modernizmus hozta. Ezzel együtt járt az egyéni döntésképesség lehetőségének növekedése, és a társadalmi viszonyok differenciálódása.

Ez a fejlődés nagy lehetőség, mely nagyobb szabadságra és felelősségre vezethet. A keresztény a modern világ fontos fermentuma lehet, hiszen elismeri az egyes ember pótolhatatlan egyediségét és megadja nekik az Isten gyermekeinek szabadságát.

Társadalmunk, a 19. században ment át a modernizálás és differenciálódás első szakaszán. Ezt az átalakulást bizonyos mértékben lefedte a társadalmi légkör. Hiszen a katolikus milliók mellett ott volt a munkásvilág, s ez a feudális viszonyokhoz képest modern volt. Hiszen az osztályhatárok átjárhatóak voltak, (pl. egy munkás gyermekéből válhatott püspök), az egyéni élettér nagyobb volt, mégis minden, a jellemző, egymástól élesen elkülönülő nagy társadalmi csoportosulásokban játszódott le. Tehát mintegy csak félig modernizálódott a helyzet.

A II. Világháború után a társadalom újabb megrázkódtatást élt át a differenciálódás és az individualizmus területén, szinte berobbantak a hatvanas évek végén az un. diák-forradalmak. Ez a társadalom minden területét érintette és megváltoztatta, az Egyházat is. A nagy társadalmi szervezeteknek, a munka világának, az Egyháznak, még aránylag nagy hatásterülete van, még elég sok az adófizető, akik azonban egyre kevésbé azonosulnak a szervezettel, és egyre kevésbé vállalják a közös munkát és felelősséget vele. A nagy szervezetek magvát a főállású alkalmazottak alkotják, s csak kevesen vannak, akik életüket önként a szervezet céljainak szentelik. Az emberek nagy része válogat a nagyszervezetek kínálatából, azonban saját mércéje szerint alkalmazza azokat életére. (A német viszonyokat tükrözi. A fordító megjegyzése) Ez a fejlődés a legkülönbözőbb szervezeteket érinti, s köztük az Egyházat is. S szinte közömbös, hogy ezt a jelenséget sajnáljuk vagy örülünk neki. Magától értetődően ez a jelenség erősen érinti az egyházi hivatások alakulását is.

4. Az átalakulás jellemzői

Paul M. Zulehner pasztorálteológus leírta, hogy mi jellemzi a zárt, katolikus környezet felbomlását. Azt mondja, hogy a múlt, többé-kevésbé keresztényi társadalmát felváltotta a pluralisztikus világ, melyben az Egyház helyzete megváltozik. Ezt az átalakulást a következőkkel jellemezhetjük.

Az itt vázolt helyzetet nem szabad összeomlásként, katasztrófaként tekinteni. A hagyományos viszonyok felbomlása, fellazulása súlyos hatással vannak ugyan az egyesek egyházi elkötelezettségére, ugyanakkor nem szabad ennek a jövőre irányuló lehetőségeiről megfeledkezni. Nem foghatnánk ezt úgy fel, hogy Isten nagyobb életteret ad az emberi szabad akaratnak? A keresztény hitnek nincs félnivalója a szabadságtól, a pluralizmustól, sőt.

(Ne felejtsék el a keresztények, hogy a Római Birodalom relatív pluralizmusa mekkora lehetőség volt a kereszténység elterjedéséhez. A kereszténység a maga sokféleségével a városokban terjedt el először, vidéken, ahol a társadalmi viszonyok sokkal zártabban voltak, a keresztény hit csak késve tudott elterjedni.)

5. Gyújtópontban a hivatásgondozás

Az Egyháznak, az előbbiekben röviden vázolt helyzete komoly következményekkel jár a hivatásgondozás területén, hiszen a hivatásgondozás nem esik kívül, sőt éppen a gyújtópontjában van az egész egyházat érintő átalakulásoknak.

Ha egy csoportbeszélgetésnél feltesszük a kérdést, hogyan döntöttek a résztvevők az egyházi hivatás mellet, mi a hivatásuk viszonyítási rendszere, "hálója", akkor a válaszok sokszor egybecsengenek: a keresztény család, az élő plébániai közösség, ifjúsági csoport, papokkal vagy egyházi szolgálatot végzők személyes példája. A személyes kapcsolatok döntőek a hivatásuk-hálójának alakításában. Ehhez járulnak még a személyes belátások, tapasztalatok, melyek lehetővé tették, hogy válaszoljanak a gyakran már gyermekkortól sejtett hívásra. A többé-kevésbé érintetlen katolikus környezetben felnövők számára ez a "háló" hordozta és segítette elő a döntést.

Ha összehasonlítjuk ezt a típusú hivatástörténetet, hivatásokat segítő "hálót" azzal, amit a mai fiatal él meg, amikor elindul keresni a hivatását, láthatjuk, hogy sok minden igen megváltozott. S ennek oka nem csak a fiatalban van, nem a jó szándék hiányában, nem az Egyház ilyen vagy olyan bajában, hanem a felvázolt változásokban, a társadalmi átalakulásban, melyre mi, mint Egyház még nem találtuk meg a megfelelő választ.

Az egyházi hivatások, eddig szinte kizárólag az un. "jó katolikus körökből" támadtak, ahol az ember alaposan, mélyen belenőtt a hitbe, s amikor ez a légkör visszaszorul, automatikusan csökken azoknak is a száma, akik az egyházi hivatások iránt érdeklődnek. Az intenzív, hitre vezető lehetőségek, pl. ifjúsági-misszió, evangelizációs kurzusok még nem váltak a lelkipásztori munka állandó részévé, a lelkipásztori munka még mindig a korábbi hitre vezető helyeket, módszereket támogatja. Az egyházi hivatások visszaszorulása jelzi az Egyház átfogó átalakulását, s azt is, hogy még nem sikerült a pasztorációnak alkalmazkodni az új, a holnapi helyzethez. A hivatások csökkenése vészjelzés, arra hív, hogy alapvetően alakítsuk át a lelkipásztori munkát.

6. Új elszántság a hivatások dimenzióinak teljes feltárásán keresztül

Új elszántságra van szükség. Fontos szempontja a lelkipásztori munka újra értelmezésének, hogy minden kereszténynek feladata megélni, hogy meghívott. A hivatásos élet nem rendkívüli státuszú kevesek specialitása az Egyházban.

1. Az emberlét - hivatás.

Az ember létre szólított. Emberségünk istenképmásiság és igen nagy meghívás, hogy Krisztusra irányul a létünk. Kiélezve azt mondhatnánk, mint embereknek nemcsak hogy hivatásunk van, hanem maga emberségünk a hivatás. S ez minden embernek megadatott méltóság. Az emberlét kibontakoztatása a hivatás minden további dimenziójának bázisa. Mekkora lehetőség, mekkora gazdagság tehát embernek lenni, férfinak vagy asszonynak lenni, s az emberi közösséget szolgálni!

Ennek az igazságnak egészes sajátos aspektusa van: nem csak létezem, hanem létre hívattam, néven szólíttattam, és ez egyediségre képesít. Egyediségem elfogadása összekapcsolódik testi mivoltunk és élettörténetünk elfogadásával, s fontos lépés a hivatás útján.

2. Üdvösségre, Isten népébe szóló meghívásunk

A mai, kisebbségi helyzetben egyre mélyebben átéljük, mennyire ingyenes kegyelem, hogy hihetünk Jézus Krisztusban, hogy rátalálhattunk az élő Istenre. Ma sokkal inkább megértjük, mint korábban, hogy a kereszténység nem magától értetődő adottság, hanem hivatás. Ez felel meg a bibliás gondolkodásmódnak, ez az, amit a hivők gyakran egyszerűen hivatásnak neveznek. A közös alap, az a meghívás, hogy Isten népéhez tartozzunk. A hivatások megkülönböztetése előtt először ezt az alapvető meghívást kell elfogadni, megtapasztalni. Nem szentírási és nem felel meg a Zsinat iránymutatásainak, ha az Egyházat hivatásosakra (klérus = mint kiválasztott) és nem hivatásosokra (laikus) osztjuk fel. A hivatáspasztoráció legyőzi ezt a beszőkítést és minden hivőnek azt mondja: "Örvendezzetek, meghívottak, Isten népe vagyunk!"

3. Követésre szóló meghívás

A keresztségben jön létre az Isten-népéhez tartozás, mely az embert feltétel nélkül megajándékozza, beleemeli az üdvösségtörténetbe. Azonban az ember nem maradhat passzív, mert arra hivatott, hogy egész lényével válaszoljon és kövesse Jézust. Ez minden megkeresztelt ember hivatása. A múltban a keresztséget inkább úgy tekintették, hogy ez által válunk üdvösségszerző módon Krisztus testévé. De a keresztség ennél több: egyesülés Krisztussal, részesülés az Ě pászka misztériumában. A kereszténységre szóló meghívás Krisztus követésére szóló meghívás.

Bizonyos értelemben a hivatást összefüggésbe hozhatjuk így az egészen tudatos Isten melletti döntéssel, s ez a teljes megtérés. Minden keresztény arra hivatott, hogy élete minden területét átadja Krisztusnak az Egyház Urának, s egész életét az Ě rendelkezésére bocsássa.

4. A konkrét életállapot, mint hivatás és szolgálat.

Általában erre a területre szőkül le a "hivatás" fogalma. S tulajdonképpen helyes ilyen értelemben erőteljesen hangsúlyozni a papi és szerzetesi hivatás jellegét, hiszen ezek a Szentlélek ajándékai az Egyház számára. Mégis tisztán kell látnunk, hogy minden kereszténynek a maga kereszténységét, életállapotát sajátos hivatásként kell tekintenie és megélnie. Lehetséges, hogy a jövőben meg fogjuk különböztetni azokat, akik házasságban, élnek azoktól, akik házaséletüket, családi életüket egész tudatosan átadják Krisztusnak az Egyház szolgálatára, ahogyan a pasztorációban és a karitatív területen dolgozók teszik. Ez nem pusztán annyit jelent, hogy egyházi alkalmazott valaki, ez még nem hivatás. Azonban mindazok, akik az Egyházban szolgálatot teljesítenek, arra kaptak hivatást, hogy abban a konkrét szolgálatban teljesen és tartósan, akár elkötelezett közösségi formában, Krisztussal egyesítsék a létüket. Ilyen tágabb értelemben - ami azonban megfelel a lényegnek - sokféle egyházi szolgálatot hivatásokként értelmezhetünk. A hivatásnak ezen a pontján ismertetőjel a teljességre törekvés és az elkötelezettség, ahogyan valaki engedi, hogy Krisztus őt bizonyos életállapotra vagy szolgálatra hívja és azon a területen felhasználja.

Az elkötelezettség azt is jelenti, hogy engedjük, hogy mások, a konkrét közösség vezetősége, a püspök megvizsgálja, próbára tegye a hivatásunkat. Meg van az alapos oka annak, hogy miért hangsúlyozzák manapság annyira a hivatás személyes jellegét. Emellett azonban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a hivatás, a szó konkrét szolgálatra, életállapotra szólító értelmében - ajándék, melyre senki sem tarthat igényt. A személyes aspektushoz tartozik a küldetés jelleg is, mely az egyénileg felismert és elfogadott hivatás megtestesítése, miután arra az egyházi tekintély azt konkrét és kötelező módon megbízatást, ordinációt adott. Ez egészen határozott módon ott jelenik meg, ahol ennek a megerősítésnek szentségi szentelés jellege van. Azonban az, ami a szentelésben mintegy sűrítve láthatóvá válik, alapvetően, kevésbé kifejezetten az egyénnek adott karizmák miatt az Egyház nyilvános életét hordozó minden szolgálatban és hivatásban jelen van.

5. Hivatás a hivatáson belül

A hivatás melletti döntésre gyakran meglepő út vezet el. Sok szent többévi szerzetesélet után ismerte fel sajátos hivatását. Erre a legismertebb példa Avilai Nagy Szent Teréz. Manapság közismert Teréz Anya vagy Carlo Caretto élete. Az Isten akaratának keresése nem pusztán a hivatás melletti döntéskor, hanem életünk egész hivatás-történelme során fontos. Egy az is világossá válhat, hogy a szerzetesi hivatás nem akaratnélküli igent-mondás, hanem élethossziglan izgalmas, vonzó kaland. Éppen az engedelmesség vonatkozásában tisztázódhat így, hogy ez nem együgyűség, nem infantilis függőség, hanem Isten akaratának közös kereséséről van szó. A személyes adottságok kibontakoztatása megfelel az embernek. Isten személyes adományokon és egészen sajátos úton vezeti a meghívottat arra, hogy szolgálja az egész Egyház küldetését.

A hivatásnak ez a dimenziója át kell, hogy hassa az egész lelkipásztori munkát, mindenekelőtt az ifjúsági lelkipásztorkodást, hiszen annak az a feladata, hogy elsegítse a fiatalt önmaga, az érett emberség elfogadásához, s lelki nagykorúságra vezesse. Olyan lelkipásztori és ifjúsági munkára van szükségünk, ahol a hivatás szó nem hangzik idegenül, hanem érthető fogalom, s központi téma. Az ilyen lelkipásztori szemlélet nem egyeseket ragad ki, hanem a hivatásokat pasztorálja, s talán ez ad majd választ a társadalom átalakulására.

7. Csomópontok

Amennyiben az Egyház a korábban vázolt értelemben átalakulóban van, nem szabad csodálkoznunk, hogy a hivatásgondozás hagyományos útjai sem olyanok, mint korábban. Az a háttér-háló, ami korábban hordozta az embert, átbogozódik. S az ilyen folyamatban szükségszerűen vannak lyukak. Nem csak a régi háló egy részét kell újracsomóznunk, hanem sokkal inkább egészen új hálót kell kötnünk.

De milyen is lesz a hivatásoknak ez az új hálója, s hogyan lehet megcsomóznunk? (Az itt következő csomópontok nem teljesek, tovább kell gondolnunk és bogoznunk.)

1. Megújulás és a hivatás feletti öröm.

VI. Pál pápa szerint az evangelizáció első lépése önmagunk evangelizálása. Ehhez hasonlóan a hivatásgondozásnak a saját, személyes és közösségi hivatásunk megújulásával kell kezdődnie. A saját hivatásunk átgondolása lehet fájdalmas, hiszen sokszor csalódtunk magunkban és másokban. (Hát nem voltak nagy és ideális elvárásaink? Nem bizonyult fáradtságosnak a hivatásos élet útja? Nem érintettek mélyen bennünket a vallási közösség emberi gyengeségei éppen olyan fájdalmasan, mint a világ keménysége? Nem maradt-e beteljesületlen bennünk a szentség utáni vágy?) Fontos és gyógyító ilyen fájdalmas, kritikus kérdéseket feltenni, tapasztalatokat felidézni.

Csak ha becsületesen szembe merünk nézni ezekkel a kérdésekkel, akkor válhat világossá, hogy minden csalódottság mögött nagy beteljesületlen szeretetvágy rejtőzik, amire újra rábukkanhatunk. A társadalmi változások széttördelhetik a másodlagos és kérdéses motivációinkat, melyek egy bizonyos hivatásos útra vezettek. De ez lehetőség is egyben, hogy jobban megértsük a hivatás lényegét. Az egymás előtt vállalt tanúságtétel hivatásunk kialakulásáról, a közös figyelés a kirajzolódó útra felélesztheti az első szeretetet és örömet. S azt is át kell gondolnunk, hogy az eredeti hivatásunknak hol nyílik élettér az új helyzetben. (Sok lelki hivatást fenyeget a mértéktelen munka és stressz fojtogatása még a kolostorokban is.) S aztán ez arra kell, hogy vezessen, hogy bizonyos struktúrák változzanak, és bizonyos döntések megszülessenek.

A hivatás megfontolása megújulási folyamatot vált ki. Ennek a módjára, hadd álljon itt egy más területről vett példa: Egy megfelelő utánpótlással rendelkező nővérközösségben, csodálkoztak azon, hogy bizonyos munkaterületekre senki sem jelentkezett. Ezért összehívták a nővéreket, akik azon a területen dolgoztak. A nyílt beszélgetés során kiderült, hogy ezek a nővérek hátrányos helyzetben érzik magukat, és tevékenységüket csak nehezen tudják kapcsolatba hozni vallásos hivatásukkal. Ezt a közösség Isten iránymutatásának értette és átgondolták, hogyan tudnák ezeket a nővéreket jobban belevonni a közösség életadó, örömet adó életébe, tevékenységébe. Tehát a hivatások száma itt jelzőpont volt, és a közösség számára az egyesek adottságairól és vágyairól. S valami változott, s megújult az élet.

Ennek a közösségnek a lelki tapasztalata, hogy az utánpótlás akadályát saját szívükben, a közösségi kapcsolatokban keressék, és ott próbálják legyőzni. Nem gyötrő önkínzásról van szó. (Mit tettünk rosszul?) hanem a megújulás és a hivatás számára való szabaddá válás hivő kereséséről. A bűntudat bénít, az eredeti hivatáshoz való megtérés azonban felszabadít és megnyit. A szerzetesi közösségeknek nem kell tökéleteseknek lenniük, de meg kell, hogy maradjanak a megújulásban, a Szentlélekben, ha azt akarják, hogy Isten fiatalokat ajándékozzon nekik utánpótlásként. A lelkiélet szintje és a hivatás öröme a hivatásébresztés legfontosabb tényezői. Emellett az emberi kapcsolatok milyensége, az érintkezés stílusa, mely figyelembe veszi az egyesek emberi gyöngeségeit, a nyíltság és a megtérésre való készség az, ami vonzó és életadó a fiatalok számára.

Az Egyháznak és minden vallási közösségnek meg kell harcolnia azzal a gyanúval, hogy a hívő, és egész sajátosan az evangéliumi tanácsok szerinti élet beteljesületlenséget és megnyomorodást jelent. Minél inkább megnyílik egy közösség a kommunikációnak, minél komolyabban törekszik erre, a tagjai annál inkább úgy érzik, hogy komolyan veszik őket, és annál jobban tudnak azonosulni a közösségi eszménnyel. Erre a fiatalok nagyon hamar ráéreznek, s nagyon gyakran eszerint döntenek, hogy találkozni akarnak-e egy közösséggel vagy sem.

Talán azért ajándékozott meg bennünket Isten a hivatások hiányával, hogy kicsiholja belőlünk saját hivatásunk feléledését. Újra meg újra megtapasztalhatjuk, hogy a saját hivatás miatti visszanyert örömmel egy időben bátrabban szólítunk meg fiatalokat is, bátrabban kísérjük őket a hivatás útjain. A legfontosabb csomópont tehát egyénileg és közösségileg is az eredeti meghíváshoz való visszatérés, az első szeretethez, hogy megújulhasson bennünk a hivatás öröme.

2. Egység és kiengesztelődés

A második, de éppen olyan fontos csomópont a hivatások hálóján a meghívottak egysége. Krisztus testében sokféle kiengeszteletlenség volt és van, sok féle konkurenciaharc. Történelmi betegségtünet például, hogy időnként a keresztény házasságot egyáltalán nem lelki módon leértékelik a szüzességgel szemben. Még az egyházi hivatás is, mely önmagában igen kifejező, félrevezethet. Ezt a versengés-szellemet a hivatások érdekében le kell győznünk, mert az irigység és kiengeszteletlenség tönkreteszi az Egyház anyaföldjét, ahonnan a hivatások nőnek. A hivatások mindig kiegészítik egymást, hiszen az egész Egyház szolgálatáért vannak. Minden hivatás az egészért és az egészből él. A szolgálatok és karizmák melyek egymás fölé akarnak emelkedni, és nem önzetlenül szolgálni pusztítanak és elpusztulnak. A hivatásgondozás ilyen értelemben a kiengesztelődés szolgálata is az egyházi hivatások és életállapotok között. Ez azt is jelenti, hogy át kell gondolnunk, hogyan is beszélünk más hivatásokról, más közösségekről. Arról van szó, hogy sokkal nagyobb tisztelettel kell viseltetnünk a hivatások sokfélesége iránt, nem szabad nivellálni, leértékelni egyiket sem, mert az éppen olyan kevéssé lelki eljárásmód, mint ha egyeseket túlértékelünk.

A hivatáskeresés időszakában ezért a fiatalt nem kell megóvni attól, hogy a hivatások sokféleségével találkozhasson. A hivatás kisérésnek nem azt a kérdést kell feltennie: Ebbe a közösségbe szól-e a hivatásom vagy sem, hanem azt: melyik életformára hív engem Isten, milyen jellegű közösségbe? A fiatalnak olyan lelki emberekkel kell találkozniuk, akiktől saját hivatásuk megtalálására kapnak segítséget. (Örülünk-e más közösségek utánpótlásának? Hogyan dolgozzuk fel saját közösségünk utánpótlás hiányát?) Vajon nem az egység és a kiengesztelődés felé tett lépés lenne, ha papok és laikusok, férfiak és nők, különböző közösségek és lelkiségek tagjai teamként együtt dolgoznának a hivatásgondozásban, egymást segítve, kiegészítve? S a hivatásgondozásban résztvevők egységéből és sokféleségéből fakadhat aztán fel gazdagon a hivatás.

3. Kisérés és közösség

A hivatásgondozói háló következő nem kevésbé fontos csomópontja, hogy a korábbi katolikus légkört ki kell egészíteni, helyettesíteni kell új, teherbíró kapcsolatokkal, melyek elősegítik az élet és a hit egységének intenzív megtapasztalását. A hit sok eleven kis gyújtópontjára van szükség, melyhez egy-egy fiatal éveken át kötődni tud. Az érett, felnőtt keresztényeknek pedig ott kell állni segítőkészen, biztonságot adóan a háttérben. A következő években sok felnőttnek kell képessé válnia arra, hogy a fiatalokat egyenként vagy csoportokban emberileg- lelkileg kísérjék.

A személyes lehetőségek felkínálásával az Egyház adósa marad a fiataloknak, amennyiben nem kapcsolja össze az érett emberséget és az elmélyült lelkiséget. Ezt át kellene tekinteni az ifjúsági mozgalmaknál, plébániai csoportoknál. A 'lelki kisérés', a 'hivatásgondozás' nem néhány specialista dolga, ezt minden papnak és kereszténynek vállalnia kell.

4. A hivatás helye

A hivatástörténetek megosztásakor sokszor kiderül, hogy a hivatás születése gyakran bizonyos helyekhez, - kegyhelyek, kolostorok - és nagy eseményekhez - ifjúsági zarándoklat, katolikus nagygyűlés, papszentelés - kötődnek. Gyakran ilyen 'helyek' a mozgalmak, lelkiségek, melyek erős lelki impulzust képesek adni. Ezek is a hivatások csomópontjai. Az egyházmegyei vagy a szerzetesi hivatásgondozás számára fontos, hogy jó lelki érzékkel megkeressék és megtalálják ezeket a helyeket.

Nemzedékek számára ilyen helyek voltak a kisszemináriumok. Csaknem minden olyan intézményt, ahol fiatalokat intenzíven neveltek és kísértek, bezártak, vagy átalakítottak. Ritkán nyílt helyettük igényes, ifjúság-pasztorációval foglalkozó ház, inkább továbbképző intézmények alakultak. (Jó példa erre, hogy az Augsburg-i püspökség területén a mintegy húsz évvel ezelőtt alapította meg Stimfle pp. az un. 'Nyílt Szemináriumot'. Itt erőteljes ifjúsági munkát végeztek olyan fiuk között, akik nyitottak voltak a papi hivatásra. Ennek központja Allgau-ban egy ifjúsági centrum volt. Lányok számára ehhez hasonlóan megalapították az "Új Utak"-at. Vajon nem kellene-e manapság is többfelé létrehozni ilyen Hivatás Házakat" azért, hogy a fiatalok hivatáskeresésükhöz megfelelő támaszt találhassanak?)

5. Élet és Hit szemináriumok

A fiatalok hivatáskereső útja az Egyház jelen helyzetében hosszabb lett. Ezért sok biztos csomópontból kell megfonni a hálót. Az emberlét és a lelkiélet alapvető elemeit kell, hogy megtapasztalhassák, begyakorolhassák a fiatalok. S ehhez bizonyos értelemben katekumenátusra van szükség, nem pusztán a katekizmus továbbadására. Ma már vannak a katekumenátushoz hasonló, hitre vezető kurzusok, melyek segítenek begyakorolni a keresztény életet, mégpedig meglehetősen jó eredménnyel.

A hivatás felelős vállalásához elsőrendű fontosságú, hogy a fiatal kapcsolatteremtési és szeretőképessége felébredjen és kibontakozzon. A fiatalok pszicho-szexuális fejlődését ma sok minden megnehezíti, sok hivatás zátonyra fut, mert sérült vagy fejletlen a szeretőképesség. A megóvásra törekvő pedagógia itt nem segít. Sajnos a lelkipásztori munka, az egyházi ifjúsági pasztoráció ezen a területen hihetetlenül elveszítette a hitelét. Talán ez arra késztet bennünket, hogy a házasság és szüzesség kérdését - mint egymást kölcsönösen kiegészítő utakat - újragondoljuk, és megtaláljuk a keresztény szexuál-pedagógia útját.

6. Lelki eszközök

A hivatások hálója nem ragadható meg. Lelki célokat végső soron csak a Szentlélekben lehet elérni. Jézus maga hívta fel tanítványait, hogy az aratnivaló láttán imádkozzanak aratókért. Új elszántságra van szükség a papi - szerzetesi hivatásokért való imában.

Minden közösségben és plébánián fel kellene újítani, korszerűvé kellene tenni az elsőcsütörtöki imát papi hivatásokért. S bár az imában szabad a saját közösség érdekében is imádkozni, mégis sajátos áldást jelenthet az önzetlen ima. A betegek áldozata, imája és szenvedése nagy érték ebből a szempontból is. Minden egyházmegye, mozgalom, szerzetesközösség, intézmény csatlakozhat a "Pápai Hivatásgondozás Művéhez".

Sajátos csomópontja a hivatás-hálónak Mária. Mint ahogyan a jámbor hagyomány szerint Jézusnak egyvégbe szőtte a köntösét, úgy a Szűzanya feladata, hogy segítsen nekünk a hivatások-hálójának szövésében. Máriának sajátos karizmája a nyitottság a kapcsolatokra, s főként a nyitottság az Isten hívása iránt.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az Isten Igéjének személyes és közösségi hallgatása hatékony módja a hivatásébresztésnek. Isten Igéjének megszólító és teremtő ereje van. Az Ige hallgatása segít felismerni és elfogadni a hivatást.

8. Hálókötők kerestetnek

Bár a hivatás egészen Isten ajándéka, nem emberi erőfeszítés hozza létre, mégis nem szakad nyakunkba az égből, hanem sok emberi tényezőtől függ. A központi kérdés: Hogyan alakíthatjuk ki azokat az emberi kapcsolatokat, melyek alapvetően hordozzák és elősegítik az istenkapcsolatot. Az eddigi pasztorációval szemben az a vád, hogy túlságosan a felületeket érinti csak, kevéssé köti össze a bensőt Istennel. S így amikor a megváltozott társadalmi helyzetben a támaszpontok megrendülnek, a modern embert egyre kevésbé tudja elérni az Egyház, és az ember lelke egyre kevésbé gyökerezik olyan mélyen a hitben, hogy kibírhasson egy diaszpóra helyzetet.

A hivatás - kapcsolat, melynek kiépítésénél pedagógiai és pszichológiai tényezőket is figyelembe kell venni. Ezeknek a tényezőknek egyike a keresztény hit gyökérvesztése. Az egyházi hivatások területén ennek rendkívüli súlya van, hiszen itt nem szabad a hitnek kezdetlegesnek, esetlegesnek maradnia, hanem érett módon kell megélni ahhoz, hogy igazi élet legyen. A hivatásgondozókkal való beszélgetések során mindig újra visszatérő fogalom: " hiányoznak az alapok" - "lelki-lyukak" jellemzi a fiatalok hivatás útját a legjobb szándék mellett is. Bischof Hemmerle beszélt egyszer arról, hogy a hivatásgondozó munka egy része ez a szükséges alapozás.

A lélek mélységei a talaj, amit meg kell művelni, meg kell gyógyítani ahhoz, hogy abban egy papi-szerzetesi- egyházi hivatás gyökeret verhessen.

A fiatalnak segítségre van szüksége saját élettörténetének feldolgozásához, és ahhoz, hogy élet-krízisein úrrá lehessen. Éppen az egyházi hivatások vannak kitéve annak a veszélynek, hogy elfedik a pszichés érési folyamatot, és nem engedik megérni a valódi emberi kapcsolatokat. Az emberi kapcsolatteremtési és szerető-képesség nem akadály, hanem szükséges előfeltétele az eleven és erős Isten - kapcsolatnak és ezzel minden hivatásnak.

A hivatások alapvetően szükséges és magától értetődő előfeltétele, a tartós, szerető kapcsolat lelki emberekhez, mert ezekben a kapcsolatokban épül fel és állandósul a lelkiélet. Valószínűleg ezen a területen lévő pasztorális hiányosságok a hivatásgondozás tulajdonképpeni akadálya.

Az emberek csak tartós kapcsolatrendszeren keresztül kapcsolódnak bele a hitbe és az Egyház szervezetébe. A hit és hivatás hálója mindenekelőtt olyan emberekből áll tehát, akik mélyen Istenhez kapcsolódnak.

A hivatásgondozás elsődleges feladata az Egyháznak ebben az átalakulásában, hogy sok keresztényt képesítsen arra, hogy teljességre törekvő kapcsolatot építsenek ki fiatalokkal. Sokaknak kell önzetlenül fonni a hivatások hálóját, azért, hogy a fiatalok kapcsolódhassanak. A hivatás-pasztorációs megbízatás így hangzik: "Vessétek ki a hálót!"

Korunk nagy átalakulásában ez a megbízatás valószínűleg így hangzik: "Csomózzatok megbízható, tágas hálót a hivatások számára!" Ha sokan, sokféle adományukkal belecsomózni engedik magukat ebbe a háló, Isten minden bizonnyal gazdag halfogást enged számunkra.

A Canisius Werk engedélyével.