Két Istentől kiválasztott asszony találkozásáról számol be Lukács evangélista. Mária meglátogatja rokonát, Erzsébetet. Szívét egészen betölti a hivatás, amelyet Gábor arkangyal közölt vele: Ő a Megváltó édesanyja. Az angyal azonban rokonáról, Erzsébetről is beszélt. Szavai azt sejttették, hogy az ő gyermekének fogantatása is különleges isteni ajándék. Rokonához kettős cél vezeti, segíteni akar neki a gyermek fogadására való előkészületben, de Isten csodálatos terveiről is szeretne beszélni valakivel, aki ugyancsak szerepet kapott benne. Ezen az úton is szeretné jobban megismerni hivatását. Először Erzsébet köszöntése árul el sokat Mária méltóságáról: "Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jöjjön hozzám?" Szívüket egészen betöltik Isten megvilágosító szavai, amelyek most már nem a Megváltó várásáról, hanem megérkezéséről szólnak. Mária és Erzsébet szíve egészen nyitott Isten előtt. Másképpen Máriáé és másképpen Erzsébeté.

Máriának is megvoltak az álmai az életről. Amikor azonban áldott állapotba került a Szentlélektől, ez egészen megváltoztatta életútját. Az új helyzet súlyos konfliktussal is járt. Jegyese az isteni megvilágosításig nem értette a történteket, az is szorongást ébresztett szívében, hogy vajon mit fog szólni a kis falu népe, amelynek közösségében élt. Vajon nem fogják kiközösíteni, elítélni? Mégis igent mond az Istentől jövő kiválasztásnak és meghívásnak. Elfogadja, hogy élete egészen más irányt vett, mint amit előzőleg ő gondolt el jövőjéről. Elfogadja, hogy Isten beavatkozott életébe és lefoglalta magának.

Erzsébet már belenyugodott abba, hogy nem lesz gyermeke. Azután mégis egészen váratlanul várandós lett. Idős kora ellenére! Férje, Zakariás pedig hónapokig néma volt, igazán beszélni sem tudtak egymással. Itt is az új helyzetet összeütközések, félreértések is kísérték. Mégis Erzsébet teljes szívvel, Istenbe vetett bizalommal elfogadja a változást, az új helyzetet.

Mi itt vagyunk karácsony ünnepének küszöbén. Szívünkben van-e bőséges szabad hely Mária és Gyermeke számára? Milyen hatalmak szállásolták be magukat szívünkbe? Mit várunk a karácsonytól, milyen gondjaink vannak vele kapcsolatban? Az foglal el minket, hogy mindent előkészítettünk-e otthon az ünnepre, hogy vajon tetszeni fognak-e ajándékaink, és mi mit fogunk kapni, milyenek lesznek az ünnepi étkezések, és milyen lesz az ünnepi televízió-műsor? Vajon nem ezeknek a földi "hatalmaknak" adjuk át szívünket, és csak ezután jön Isten, ha egyáltalán van még valami kis hely számára szívünkben?

Mária és Erzsébet lelkülete értékes indításokat ad nekünk az isteni Kisded születésének megünneplésére. Legyen most ő szívünk középpontjában. Szorítsuk ki a földies törődéseket, aggodalmakat. Ragadjon meg minket is Isten csodálatos, ajándékozó szeretete, amely abban nyilvánult meg, hogy Isten Fia emberré lett. Mária nemcsak azért megy el Erzsébethez, hogy segítségére legyen, hanem beszélgetni is szeretne Isten szeretetének nagy titkáról, amelyet az ő Gyermeke fog majd közénk hozni, hogy velünk is maradjon. Jézusról beszélgetni a családban elsősorban a karácsonyi evangéliumi történetekhez kapcsolódva, ez is nagyon szép és értékes ünnepi program. Közvetve a család otthoni karácsonyi ünneplését segíti elő, ha tagjai most különösen bensőséges szeretettel fordulnak egymáshoz, ez kedvességükben, szavaikban, egymás iránti figyelmükben is megnyilvánul. Igazi, tartalmas adventi program ez, termékeny karácsonyi készület.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

Ki Betlehemben született ez este

A jászol almán, kis hajléktalan,

Szelíd barmok közt, kedves bambinó,

Ó, emberek, gondoljatok ma rá:

Hogy anyja az Úr szolgáló leánya

És apja ács volt, dolgozó szegény

S az istállóban várt födél reájuk.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

A betlehemi kisded jászolára,

Amely fölött nagyobb fény tündökölt,

Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,

A kerek föld mindegyik gyermekéhez

Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Asszony, a te gondod az én gondom. De még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való - a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták -, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne. (Jn 2,1-11)

Tetszett Jézusnak a lakodalom! Hiszen hányszor hasonlítja össze mennyei országát lakodalommal. Egyházát is egy örömteli lakodalmas társassággal hasonlítja össze. A kánai menyegző mintha egy operának nagy nyitánya lenne, hiszen mi mást mond Jézus jelenléte, mint azt, hogy mennyei országának lakomájára jött meginvitálni bennünket. Ezen a “lakodalmon” akar átváltoztatni a “víz-létből” a sokkal értékesebb “bor-létbe”. Változtatni rajtunk jött egyáltalán a földre. Hányszor mondja: Térjetek meg, változzatok meg! Ő, aki a vizet borrá változtatta, miért ne tudná az embert is megváltoztatni? Természetesen, ez csak akkor megy, ha az emberek együtt működnek vele, ha a vizet elhozzák hozzá, ha lelkűket nála mossák meg, ha “teszik, amit Ő mond!”.

Hol és mikor történhet ma is olyan, ami Kánnában történt? A szentírás válaszol nekünk erre a kérdésre, amikor csak úgy, majdnem mellékesen említi: “Jézust is meghívták.” De ha a menyegzőt közelebbről tekintjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy Jézus nemcsak “jelen volt,” hanem ismeretlenül és feltűnés nélkül a lakodalom középpontjában áll. Jézus csak arra vár, hogy szívünk ajtaját nyissuk meg és máris kezd dogozni, átváltoztatni bennünket olyan óvatosan és lassan, hogy mi magunk sem vesszük észre; s majd csodálkozva mondjuk évek multán: megváltoztam!

Mi tehát Krisztus helye a mi életünkben? Meghívjuk-e Jézust napi imáinkban, hogy életünket égi menyegzővé tegye, függetlenül attól, hogy ebben a pillanatban érezzük-e segítségét vagy nem? Ha Jézust meghívjuk, akkor Ő mindig törődik azzal, hogy megváltozzunk, sőt, hogy életünk, bűnös voltunk, de a nyomorunk és szenvedésünk is megváltozzon, hiszen ő mondotta: “Gyűjtsetek kincseket a mennyben”. Ha Őt mindennap meghívjuk, hogy életünkben velünk járjon, akkor egy halálbiztos: naponta gyűjtjük a kincseket a mennyország számára, amelyek majd várnak ránk azon a napon, amikor Jézus, az élet és halál Ura, a mennyei lakomára visszahív bennünket.

Kétféle menyegzőről beszéltem: az első az, amikor mi Jézust mindennap meghívjuk, hogy életünket együtt járjuk, s ahol Krisztus van, ott egyház van, s ott van a földi élet szentségi lakomája is. A második, a mennyei lakodalom, ahová visz Jézus bennünket.

De arra kell felkészülnünk, hogy Jézus sohasem jön egyedül a lakodalomra. Ott van mindig vele szeretett édesanyja, Mária. El sem lehet képzelni, hogy milyen lett volna a kánai lakodalomnak vége, ha Mária nincs ott! Hiszen Isten, nagy jóságában nem kényszeríti az embert, de kívánja, hogy mondjuk: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Még mielőtt merünk kérni valamit Istentől, a Szűzanya finom lelke már észrevette a szükségünket és jelzi Jézusnak: Nincs boruk! Nincs békéjük! Nincs lelki örömük! Nincs hitük! Nincsenek erényeik!

Felfigyeltük-e már, hogy amikor Jézus megkezdi három éves útját a Kálvária felé – s ez itt történt a kánai menyegzőn – akkor mondja a Szűzanya a Bibliában utolsó ránk hagyott szavát: “Amit ő mond, azt tegyétek!” Mária mindig ott van isteni Fia mellett, még a kereszt alatt is, de nem szól egy szót sem. Három éven keresztül Krisztust körülveszi mint egy fényöv Mária szava: “Amit Ő mond, azt tegyétek!” Többel nem szolgálhatott volna, s ezért hallgat addig, amíg a menyben újból látja, immár örökre isteni Fiát, s a mennyei lakodalom királynéjává koronázza őt a Szentháromság. Mária a Bibliában ránk hagyott utolsó szavát testamentumnak, hagyatéknak vehetjük. Miután ezeket a szavakat mondta, nyugodtan elengedhette Fiát a megváltás útjára! S ahol emberek vannak, akik Mária szavára hallgatnak, ott Isten meg fogja változtatni őket!

Jézus jelen van egy lakodalmon, ott vannak első tanítványai is, és édesanyja. Előttük mutatja be dicsőségét, isteni mivoltát. De érdekes az a tény, hogy lakodalmon van, s csak a falu nevét ismerjük. Sem a fiatal pár nevét, sem az utcát, s a házat sem ismerjük. Csak onnan tudjuk, hogy van fiatal házaspár, mert a násznagy odament a vőlegényhez, szemrehányást téve neki a bor minősége miatt. Az egész bibliai történetben tulajdonképpen Krisztus az igazi vőlegény, aki ettől kezdve az általa készített lakomájára hív meg mindenkit. Ő a központja ennek a lakodalomnak. Anyja és tanítványai - akik hittek benne - a tulajdonképpeni vendégek, hiszen Jézusban, aki az emberiséget az istenséggel összekötötte, “házas” viszonyba lépett az emberiség. Ezt mondja Szent Pál is, amikor a házasságot példaképnek mondja az Egyház és Krisztus viszonyáról beszélve (Ef 5.32). Krisztus lakodalma olyan lakodalom, amilyen addig nem volt és többé nem is lesz, hiszen Isten és ember találkozik itt egyházában, szentségeiben, az Evangélium hirdetésében!

Fugel A.

Részlet Szent Faustyna Kowalska nővér Naplójából (33.)

Midőn megtudtam, hogy édesanyám hívatott engem, mert súlyos beteg, sőt halálán van, s még egyszer látni szeretne -- feléledtek szívem összes gyermeki érzései. Mint anyját igazán szerető gyermek, forró vágy fogott el, hogy kívánságának eleget tegyek. De szabad kezet adtam Istennek, s teljesen rábíztam magam akaratára. Nem törődve szívem fájdalmával, Isten kívánsága szerint akartam eljárni. Névnapomon, február 15-én korán reggel megkaptam a főnöknőtől családom második levelét. Megadta az engedélyt hazautazásomra, hogy teljesítsem haldokló anyám kérését. Azonnal felkészültem az útra, s már este elhagytam Vilniust. Az éjszakát felajánlottam súlyos beteg édesanyámért, s kértem Istentől, hogy szenvedései kegyelemmel járjanak. Az úton nagyon kedves társaságban utaztam, mert a kupéban Mária-kongregációs asszonyok ültek. Megéreztem, hogy egyikük nagyon szenved, s lelke elkeseredett harcot vív. Lélekben elkezdtem érte imádkozni. 11 óra felé az asszonyok átmentek egy másik kupéba beszélgetni, s mi ketten maradtunk a vagonban. Éreztem, hogy imám ebben a lélekben még nagyobb harcot idéz elő. Nem vigasztaltam, de még bensőségesebben imádkoztam érte. Végül hozzám fordult, s megkérdezte, köteles-e megtartani egy régebben Istennek tett ígéretét. Bensőmben felismertem, milyen ígéretet tett, s azt mondtam neki, hogy ezt az esküt abszolút állnia kell, különben egész életében boldogtalan lesz. Ez a gondolat majd nem hagyja nyugodni. Válaszomra elcsodálkozott, s feltárta egész lelkét.

Tanítónő volt. Midőn vizsgáját le kellett tennie, megígérte Istennek, ha sikerül a vizsgája, szolgálni fogja Őt, vagyis belép egy zárdába. Miután kitűnő eredménnyel végzett, elkapta a világ forgataga -- már nem kívánt belépni a zárdába. "A lelkiismeretem azonban nem hagy nyugodni. A szórakozások ellenére állandóan elégedetlen vagyok."

A hosszú beszélgetés után ez a személy egészen megváltozott, s azt mondta, azonnal elkezd fáradozni valamely zárdába való felvételéért. Imát kért tőlem. Éreztem, hogy Isten nem fogja megtagadni tőle kegyelmét.

Reggel érkeztem meg Varsóba, s már este 8 órára otthon voltam. Nehéz leírni, mennyire örültek a szülők és az egész család. Anyám kicsit jobban volt, de az orvos semmi reményt nem hagyott, hogy komoly lesz a javulás. Az üdvözlések után valamennyien letérdeltünk, s hálát adtunk Istennek a kegyelemért, hogy az életben még egyszer mindnyájan láthattuk egymást.

Midőn láttam, hogyan imádkozik apám, elszégyelltem magam, hogy én oly sok kolostori év után sem tudtam olyan őszintén és forrón imádkozni, mint ő. Hálát adok Istennek, hogy ilyen szülőket adott.

Tíz év alatt mennyire megváltozott itt minden! Nem lehet ráismerni az otthonra. Oly kicsi volt a kert, s most annyira más. Megnőttek a fivéreim, nővéreim; mikor elváltunk, még oly kicsik voltak, s most alig ismerem meg őket, mind felnőttek, én meg azon csodálkoztam egyfolytában, hogy nem olyannak látom őket, mint amikor elváltunk.

Stanislaw minden reggel elkísért a templomba. Éreztem, hogy ez a lélek nagyon kedves Isten előtt. Utolsó nap, mikor már mindenki kiment a templomból, odamentem vele a Legméltóságosabb Oltáriszentség elé, s közösen elmondtuk a Te Deumot. Egy kis hallgatás után felajánlottam ezt a lelket Jézus legédesebb Szívének. Milyen jól tudtam imádkozni ebben a kis templomban! Visszaemlékeztem arra a sok kegyelemre, melyeket ebben a templomban kaptam, de akkor még nem értettem meg, és sokszor visszaéltem velük; magam is csodáltam, hogy lehettem olyan vak. Ahogy így elgondolkoztam, s bánkódtam vakságom miatt, hirtelen megláttam az Úr Jézust, fénylőn, kimondhatatlan szépségben. Jóságosan azt mondta: "Választottam! Még nagyobb kegyelmeket adok neked, hogy az egész örökkévalóságon át végtelen irgalmam tanúja legyél."

Ezek az otthoni napok nagy társaság közepette teltek el, mert mindenki látni akart, s váltani velem pár szót. Gyakran 25 személyt is megszámoltam. Kíváncsiak voltak a szentekről szóló történeteimre. Elképzeltem, hogy a házunk valóságos Isten háza, mert minden este itt csak Istenről beszélünk. Ha kimerültem a beszédtől, s már magányra vágytam, este kiszöktem a kertbe, hogy egyedül csak Istennel beszéljek. Sajnos nem sikerült ott maradnom, mert rögtön utánam jött az egyik fivérem vagy nővérem, s behívtak a házba. Újra beszélnem kellett, s eltűrnöm a sok figyelő tekintetet. Végül megkértem fivéreimet, énekeljenek valamit, mivel szép hangjuk volt, ráadásul egyikük hegedült, a másik pedig mandolinon játszott, így egy kis ideig átadhattam magam a belső imának, anélkül, hogy elhagytam volna a társaságot. Sok önlegyőzést jelentett nekem a gyermekek csókolgatása. Az ismerősök elhozták gyermekeiket, s kérték, legalább egy kis időre vegyem fel, s csókoljam meg őket. Nagy kegynek tartották ezt, nekem pedig alkalmat adtak az erények gyakorlására, mivel némely gyermek nagyon piszkos volt, de hogy önmegtagadást gyakoroljak, s ne mutassak undort, az ilyen gyermeket kétszer is megcsókoltam. Elég sok alkalmam adódott az erények gyakorlására. Mindenkinek meghallgattam panaszait. Hamarosan feltűnt, hogy azért nincs örömteli szív, mert nincs olyan lélek, aki őszintén szeretné Istent. Nem csodálkoztam hát a sok panaszon. Nagyon aggasztott, hogy két nővéremet nem láthattam. Megéreztem, mily nagy veszélyben van a lelkük. Fájdalmasan elszorult a szívem, ha rájuk gondoltam. Midőn egyszer egészen közel éreztem magam Istenhez, bensőségesen kértem az Úr kegyelmét részükre. Az Úr azt válaszolta: "Nemcsak a szükséges kegyelmeket adom meg nekik, de különlegeseket is." -- Megértettem, hogy az Úr közelebb vonja őket magához.

Trierben született 340 körül, családja Rómából származott. Rómában tanult, diplomáciai pályára készült, majd Sirmiumban volt hivatalnok.

374-ben Milánóban működött mint a város prefektusa, és egy püspökválasztás során a katolikusok és ariánusok csaknem véres zavargásba keveredtek. Ambrus a rend fenntartására katonákkal sietett a helyszínre. Ekkor a nép, egy gyermek bekiabálására, közfelkiáltással püspökké választotta, pedig akkor még csak hittanuló volt.

Megkeresztelkedett, pappá szentelték, és egy hét múlva december 7-én fel is szentelték Milánó püspökévé. Püspöki feladatait nagyon jól látta el, mindenki iránt gyakorolta a felebaráti szeretetet, népe pásztora és tanítója volt. Az ariánusok ellen küzdött, könyveket írt, kiváló szónok volt, és küzdött a pogányság maradványai ellen is. Beszédeit tömegek hallgatták, tanulmányozására Ágoston Afrikából Milánóba utazott. A szónoklatok hatása alatt Ágoston megtért, megkeresztelkedett, új életet kezdett.

Hatalmas tudása, kiváló politikai érzéke, rendíthetetlen hite a legjelentősebb egyházatyák közé emelte. Meghalt 397. ápr. 4-én Milánóban és ott van eltemetve.

1542 táján született Fontiverosban (Spanyolország). Apja korán meghalt, anyja nehezen tudta nevelni. Szakmát nem tudott tanulni, gyenge és ügyetlen volt. Tanulni szeretett volna, erre adottsága is volt. Az elemi ismeretek megtanulására szegények intézetébe került, Itt sokat és átszellemülten ministrált, ami megtetszett egy gazdag úrnak. Ez a gazdag úr alkalmazta a 13 éves gyereket, aki aztán szerény fizetéséből így tudott már tanulni.

Szorgalmasan dolgozott, tanult és vezekelt. Egyre világosabban megérlelődött benne a gondolat, hogy szerzetes lesz. Karmelita szerzetes lett 1563-ban, itt is kitartóan tanult, majd a Rend parancsára Salamancába ment tanulni: hittudományt és bölcseletet. 1567-ben pappá szentelték - megint csak parancsra, ő erre méltatlannak érezte magát -.

Misztikus élményekben gazdag életet élt. Sokat szenvedett betegség, megnemértés miatt.

Avilai Szent Teréz munkatársa volt, 1568-ban elsőnek csatlakozott a megreformált, sarutlan rendhez, vagyis az új-lazaságokat tagadó, szegény és kemény életet vállalta. Nagyon kemény vezekléssel és imával éltek ezek a sarutlanok. Ekkor vette fel új szerzetesi nevét: Keresztes…, vagyis Keresztről nevezett…

A sarus karmeliták testi erőszakkal akarták a reformokról lebeszélni, elfogták, bezárták, lelkileg gyötörték, meg is vesszőzték. Misézni sem engedték, ezért megszökött a rabságból. A sarutlan karmelita apácák a klauzúrájukban rejtették el. Jóakarói segítségével aztán Andalúziába mehetett egyik rendházukba. Itt sem akarták elfogadni, de ő minden szenvedést örömmel vállalt. Életében igen sok jelét adta az életszentségnek és bölcsességnek, a lelki életről szóló könyvei bizonyítják mély lelki élettapasztalatát.

Súlyos beteg lett, városi rendházba kellett mennie ápolásra, ő Ubedát választotta, mert az ottani perjel nagyon szigorú volt. Halála 1591. december 14-én csendes és nyugodt elmúlás volt, sírjához azonnal megindult a zarándoklás, a nép szentnek tartotta.

Írásait a spanyol irodalom remekműveiként tartják számon