7. A szőlőt más bérlők kapják (12, 1-12)
ember szőlőt ültetett, körülvette kerítéssel, borprést ásott, tornyot épített, kiadta bérbe vincelléreknek, és elutazott. 2. És küldött a vincellérekhez megfelelő időben egy szolgát, hogy megkapja részét a munkásoktól a szőlő terméséből. 3. És megragadták őt, és megverték, és elküldték üres kézzel. 4. És ismét küldött hozzájuk egy másik szolgát: ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. 5. Másikat is küldött: ezt pedig megölték, - és sok mást, kit megvertek, kit pedig megöltek. 6. Egy valakije volt még, a szeretett fia. Őt küldte el utolsóként hozzájuk, és azt mondta: A fiamat meg fogják becsülni. 7. De a munkások azt mondták maguk között: Ez az örökös! Gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség! 8. És megfogták, megölték őt, és kivetették a szőlőn kívülre. 9. Mit fog tenni a szőlő ura? Eljön majd, elpusztítja a vincelléreket, és a szőlőt másoknak adja. 10. Ezt az íráshelyet sem olvastátok: A kő, amelyet elvetettek az építők, az lett sarokkővé; 11. az Úrtól lett azzá, és csodálatos a szemünkben? 12. És igyekeztek elfogni őt, de féltek a sokaságtól; felismerték ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Otthagyták őt, és elmentek. ElemzésA példázatokra jellemző keret (1a és 12. v.) az evangélista
alkotása. A címzettek határozatlan megjelölése (1a) a 11,27 versével áll összefüggésben. Ha a
Márk előtti szöveg nem is adta meg a példabeszéd címzettjeit, a 12. vers márki eredete
nagyon kézenfekvőnek látszik.[1]
A 10. verstől kezdődő részben található szentírási érv elkülönül a példázatbeli
történettől. Ezt az elkülönülést (a Mt 21,42, a Lk 20,17 vagy a Tamás-evangélium 66
részletétől eltérően) nem az új bevezető, hanem az elbeszélői forma megváltozása (a képes beszédet
felváltó közvetlen idézet) jelzi. Az Apcsel 4,11, az 1 Pét 2,7 és a Barnabás-levél
6, 2-4 egymástól függetlenül alkalmazza az idézetet. Ez a tény is arra enged következtetni, hogy csak
utólagosan kapcsolódott a példázathoz.[2]
Minthogy a 10a vers összekötő formulája a 2,25 és a 12,26 verseiben is az evangélistát megelőző
hagyományból származik, feltételezhetjük, hogy Márk az idézetet a példázathoz kapcsolt
formában vette át.[3]
Vitatott, vajon közvetlenül alakított-e valamit a szövegen. Mivel az elbeszélésben nem mutathatók ki
egyértelműen Márk stílusának jellemzői, helyesebb, ha a változtatásokat az evangélistát
megelőző elbeszélői hagyománynak tulajdonítjuk.[4]
Kérdés, igazolhatók-e az ilyen változtatások. A Mt 21,33-tól kezdődő verseken és a Lk
20,9-től kezdődő részen kívül most a Tamás-evangélium (65) is összehasonlítási alapul
kínálkozik.[5] A szőlő telepítésének pontos
leírása, ami az Iz 5,1-től kezdődő részletre nyúlik vissza, Lukácsnál és
Tamásnál nem található meg. Az utóbbiak ugyanis rövidebbre fogták a szöveget: Lukács
azért, mert a krisztológiai mondanivalót hangsúlyozza, Tamás pedig valószínűleg
azért, mert nem érdeklődik az üdvtörténeti dimenzió iránt. Az egy-egy szolga háromszori
küldésének mozzanatait (amelyek Máténál teljesen hiányoznak) Márk újabb szolgák küldésének említésével
egészíti ki. Úgy látszik, ebben az esetben Lukács őrizte meg az elbeszélés legősibb
formáját, jóllehet az ő változata a stilisztikai egybehangolások és a rendszerező
átalakítás jeleit mutatja. Hasonló módon nyilatkozhatunk Tamásról is, aki valószínűleg
gnosztikus motívumot akart a perikopába illeszteni a «talán nem ismerték» mondat
beszúrásával.[6]
Minthogy a harmadik szolga vagy az utoljára küldött szolgák némelyikének megölése megszünteti
a drámai feszültség fokozását, amely a fiú megölésében éri el tetőpontját, a Mk 12,5 versét későbbi
eredetűnek kell tekintenünk.[7] A harmadik
mozzanat egykor a fiú küldése volt,[8] akit Márk egyszer (az
úr beszédében) ‘fiamnak’, másszor ‘szeretett fiúnak’ nevez. Ez a kétféle
elnevezés, amelyet a Mt 21,37 összhangba hoz egymással, arra enged következtetni, hogy
hátterében a (Jézus Istentől eredő megnevezését tartalmazó) Mk 1,11 és 9,7 verseihez
igazodás húzódik meg. Mivel ez olyan szándékról árulkodik, amely túlmutat a
szövegen, feltételezhetjük, hogy Márk ezen a ponton (és csak itt) változtatott a perikopán. A fiú
megölését az evangélista történeti reflexió nélkül mondja el. Lukács és Máté az elbeszélést Jézus
halálának - amely a városkapun kívül (azaz a szőlőn kívül) következett be -
történeti adatához igazítja. Az ismét az Iz 5,5-re utaló befejező kérdés és az
elbeszélő adta válasz összefoglalja a történet lényegét, ezért ezeket az eredeti
perikopa elemeinek kell tekintenünk. A Mt 21,41 és a Lk 20,16 ezen a
ponton megváltoztatja a szöveget, amennyiben a példázat címzettjeinek ajkára adja a választ, a
Tamás-evangélium pedig virrasztásra szólítással fejezi be a
történetet. Mindebből az következik, hogy a három párhuzamos elbeszélővel szemben Márk őrizte
meg a példázat viszonylag legősibb elbeszélői formáját. Ezt a változatot az 5. vers és a
hüiosz agapétosz (szeretett fia) kifejezések törlésével lehet visszavezetni egy még régebbi
formára. MagyarázatA képszerű elemek megvilágítására adott magyarázatok
annak igazolása érdekében születtek, hogy a
történetben vázoltak a korabeli palesztinai viszonyok keretei között elgondolhatók és
lehetségesek.[13] E magyarázatok szerint
például a szőlő tulajdonosában egy gazdag idegent kell látnunk. A perzsa kortól kezdve Galilea, a
megiddói síkság és a Jordán völgyének nagy területei nagybirtokokat alkottak. Ezek egy
része királyi kézben volt, amelyet érdemekben bővelkedő köztisztviselők vagy barátok kaptak
hűbérül. A vincellérek lázadó magatartása valószínűleg a galileai parasztoknak az
idegen urak elleni forradalmi hangulatát idézi, amelyet a galileai
eredetű zelóta mozgalom szított fel. Az újonnan telepített szőlő haszonbérbe adásának
esetében a jogi helyzet különösen is bonyolult volt. A külföldön élő úr a jogait csak követek
által biztosíthatta. A fiú küldését, amely nem látszik bölcs cselekedetnek a szolgák
ismételt bántalmazása után, az a tény magyarázza, hogy neki egészen más jogai voltak, mint a
szolgáknak. Az állami jogsegélynyújtás a nyilvánvaló jogsértések esetén
egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, mint a mi jogállami viszonyaink
közepette.[14]
A gondolat, amely a fiú megjelenésekor vetődik fel a vincellérekben, hogy tudniillik megölésével a
szőlő birtokába juthatnak, vagy azon a feltételezésen alapszik, hogy a szőlő gazdája
időközben meghalt, és a fiú (egyedüli) örökösként[15]
azért jön, hogy birtokba vegye örökségét, vagy pedig arra a joggyakorlatra épül, hogy a gazda
nélkül maradt vagyont meghatározott időszak letelte után bárki birtokba
vehette. A figyelemre méltó kísérletek ellenére, amelyek a korabeli helyzetet próbálják
rekonstruálni, komoly ellenérvek merülnek fel a történet realizmusát feltételező
értelmezéssel szemben. Az elbeszélésben semmi sem árulkodik arról, hogy a bérlők
kizsákmányoltnak éreznék magukat. A fiú megölése túllépi az adott helyzetben
elfogadhatónak látszó intézkedés mértékét. Ha az Iz 5-re történő
utalást, a küldés gondolatát, a szolga és a fiú üdvtörténeti egymásutániságát és a fiúról
mint örökösről alkotott elképzelést egybefogjuk, ajánlatosnak látszik, hogy az
értelmezésnél az ószövetségi hagyományból induljunk ki. - Elbeszélői
szempontból a történet megfelel a népi elbeszélés
szabályainak.[16] Ez elsősorban a cselekmény
feszültségének végkifejletig tartó fokozásából, a hármas-szabály
(háromszori küldés) figyelembevételéből és a személyek ellentétpárokba (úr/szolgák; szolgák/fiú)
állításából látszik. A 9. verssel (a büntetés kilátásba helyezésével) a
múlt idejű igehasználatot felváltja a jövő idő. A ‘múlt’ a parabola igeideje,
amely különleges esetről számol be. Történeti értékelésAz okok, amelyek alapján a példázatot fentebb hellén zsidó-keresztény közösségnek
tulajdonítottuk, tiltják, hogy a parabolát Jézusra
vezessük vissza. Hengel* a szinoptikus hagyomány legélesebb hangú ítéleti példázatának
nevezte.[33] A kemény vita
figyelembevételével, amely azzal a szándékkal egészül ki, hogy átfogó képet adjon
az üdvtörténetről, a parabolát olyan nyilatkozatként értelmezhetjük,
amelyben a közösség a zsidóságtól való elszakadását igazolja, és vádakat
fogalmaz meg vele szemben. ÖsszefoglalásMárk a példázatot és a szentírási idézetet elsősorban a szövegkörnyezet megadásával értelmezi. A
hagyomány adatainak megfelelő ‘helyét’ Jézus utolsó jeruzsálemi
tartózkodásának időszakában jelöli meg. A példázat címzettjeiként a nagytanács
tagjait tünteti fel, akik úgy döntenek, hogy megölik Jézust (vö. 8,31). Ily módon a tradíció
közvetett felszólítássá válik a nagytanács tagjai számára, hogy hajtsák végre
tervüket. A 12. vers a példázat és a szenvedéstörténet kapcsolatát erősíti. A
nép vezetői egyre inkább előtérbe lépnek Márk művében, ám ezzel egyidejűleg megőrzi érvényét, sőt
erősödik az egész Izraelre vonatkozó teológiai ítélet is. Ezt az erősítést
szolgálják a megelőző perikopák is, amelyek a templomi tiltakozásról és a fügefa
megátkozásáról szólnak. Már ezek felkészítik az olvasót az Izraelt sújtó
ítéletre. Amikor az evangélista a szőlő «másoknak» adásáról beszél,
elsősorban a pogány-keresztényekre gondol, de nyilvánvaló, hogy a zsidók előtt sem akar
bezárni minden kaput. Azáltal, hogy a szőlő tulajdonosának fiát közelebbről leírva
«szeretett fiúnak» nevezi, kapcsolatot teremt Jézus keresztségének és
színeváltozásának jelenetével, és ily módon idézi emlékezetbe, miben is áll e fiú
küldetése. A szőlő történetének jövőjét nyitott kérdésnek hagyja. Ám
evangéliumának alapvető irányulásával és így a keresztút követésének gondolata
által azt is eléggé világossá teszi, hogy a szőlőt Isten új népe sem tekintheti abszolút
biztos tulajdonának. HatástörténetA szentírás-magyarázók mindig tudatában voltak a perikopa allegorikus jellegének, sőt ezt az
allegóriát tovább bővítették (eszerint a kerítés a törvényt jelenti, amely
akadályozta a pogány népekkel való keveredést, a torony a templomra utal
stb.).[34] Rendszerint
észrevették az Iz 5-tel, de egyéb bibliai részletekkel (Jer 5,4; Iz 2,21; 60,21) való kapcsolatát is.
Beda[35] számára túlságosan is világos a
szőlősgazda és Isten azonossága, így neki az okoz gondot, hogy az egész földet betöltő Isten el
tudott távolodni szőlőjétől. A problémát azzal az állítással oldja meg, hogy
a vincelléreknek lehetőséget kellett adni a szabad döntésre. A próféták ismételt
küldésében az értelmezők Isten növekvő jóságának jelét látják (lenis ...
lenissimus Dominus: szelíd
... nagyon jóságos az Úr).[36]
A példázat a zsidó nép vallási vezetői ellen irányul. A fenyegető ítéletet a rómaiak
hajtották végre. A szőlőt új vincellérekként az apostolok kapták
meg.[37] A sarokkőnek (kephalé
góniasz) mondott Krisztus neve arra utal, hogy neki az egyház fejévé kell lennie, amelyben
pogányok és zsidók éppen e sarokkő által egymáshoz
kapcsolódnak.[38]
Kálvin szerint a parabolának az is rendeltetése, hogy mérsékelje a kereszt
botrányát.[39] A példázatot azonban az őt megelőző
értelmezőkhöz hasonlóan ő is Jézusra vezeti vissza. Ebből a szempontból a leírást
egészen századunkig a történeti Jézus öntudata mellett szóló bizonyítéknak
tekintik.[40] Az újabb
szisztematikus teológia a példázat tartalmazta krisztológia és a prófétai sorshasonlóságának
témáját dolgozza ki.[41] Barth szerint a
vincellérek elvetemültsége azt fejezi ki, hogy az isteni
kinyilatkoztatás ellenkezést vált ki az emberekben. A kegyelemtan
összefüggésében egyrészt az isteni harag és az isteni kegyelem összjátékára,
másrészt az emberi időre és ennek határoltságára irányul a
reflexió.[42] 8. Az adóval kapcsolatos kérdés (12, 13-17)
Heródes-pártiak közül, hogy szavai alapján fogják meg. 14. Odamentek, és azt mondják neki: Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és nem vagy tekintettel senkire; mert nem nézed az emberek személyét, hanem igazán tanítod az Isten útját. Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? Megfizessük, vagy ne fizessük meg? 15. Ő pedig felismerve képmutatásukat azt mondta nekik: Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hogy lássam. 16. Azok pedig vittek. És azt mondja nekik: Kié ez a kép és a felirat? Azok pedig azt mondták neki: A császáré. 17. Jézus pedig azt mondta nekik: A császárét adjátok meg a császárnak, és az Istenét az Istennek. És nagyon elcsodálkoztak rajta. ElemzésAz evangélista változtatott a perikopa elején, de ennek módozatát illetően
csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Átalakító munkáját arról lehet
felismerni, hogy ha eltekintenénk a perikopa szövegkörnyezetétől, tisztázatlan maradna, ki
küldte a farizeusokat és a Heródes-pártiakat Jézushoz.[43]
Az, hogy a küldők a nagytanács tagjai voltak, csak akkor válik világossá, ha (az evangélista
szándékának megfelelően) visszagondolunk a 11,27 versére. Így feltételezhetjük, hogy az egész
13. verset Márk írta, vagy (ami még valószínűbb) a bevezető a 12, 18.28 verseihez
hasonlóan így hangozhatott: És farizeusok (és Heródes-pártiak?) mennek hozzá, hogy szavai alapján
csalják tőrbe. Lehetséges, hogy a ‘Heródes-pártiak’ kifejezés a
hagyományból származik.[44] Ebben
az esetben Márk talán innen vitte át a kifejezést a 3,6 versébe is. A 14. vers több
értelmezőben a túlzsúfoltság benyomását kelti. A magyarázó mondat («mert nem
nézed az emberek személyét, hanem igazán tanítod az Isten útját») valóban
nélkülözhető. Előfordulhat, hogy Márk illesztette a
szövegbe,[45] bár bizonyosan ezt sem állíthatjuk. -
Formáját illetően a perikopát nem tekinthetjük vitaszövegnek. Kezdete (a 12,18-tól kezdődő
versektől eltérően) nem mutatja be a párbeszédbeli partnerek ellentétes
véleményét. A kérdés, az ellenkérdés az igazolással együtt és a
végleges válasz arra utal, hogy a perikopa oktatási céllal megfogalmazott apoftegmatikus jellegű
párbeszéd.[46]
Az apoftegmát a részlet végén a 17. vers tartalmazza. Az adókérdés témája azt
javallja, hogy a hagyomány keletkezési helyének valamelyik palesztinai zsidó-keresztény közösséget
tekintsük. Magyarázat13-14. A farizeusok és a
Heródes-pártiak kapcsolatát, valamint a Jézussal szembeni ártó szándékukat már a 3,6
versétől kezdve ismerjük. Ezt az ártó szándékot most megerősíti az a tény, hogy a
nagytanács tagjai küldik őket: csak ők, a vincellérekről szóló példázat
címzettjei rejtőzködhetnek a határozatlan aposztellouszin (küldenek)
kifejezés mögött. A küldöttségnek az a feladata, hogy szavai alapján csalja tőrbe Jézust,
nyilván azért, hogy vádpontot találhassanak
ellene.[47] A farizeusok
és a Heródes-pártiak kapcsolatát aligha magyarázhatja az, hogy a rómaiak ellenségeinek és
barátainak együttesen kell fellépniük Jézus ellen.[48] A
Heródes-pártiak nem álltak zavartalanul barátságos viszonyban
Rómával.[49]
Együttes szereplésük inkább a helyzet feszültségének jellemzésére szolgál,
amelybe Jézus belekerül: vallási és politikai hatalmasságok támadnak rá. Megnyerő szavakkal
közelednek felé, amelyek azonban nem a jézusi nyílt állásfoglalás bátorításaként,
hanem képmutatásként értendők.[50]
Szavaikkal igaznak, azaz - miként a folytatásból kiderül - megbízható,
igazságot közvetítő tanítónak ismerik el ézust, és így a legnagyobb dicséretben
részesítik. Az «Isten útja» kifejezés a zsidó halacha szó
megfelelője, amely azokat az útmutatásokat jelenti
amelyeknek a törvény szellemében kell szabályozniuk a
jámbor ember gyakorlati életét. Az emberi személy felszíni vonásainak tekintetbe nem vétele a
tanító megbízhatóságát emeli ki. A bevezető szavak után a kérdés lényege
következik: szabad-e megfizetni a császári adót? Ezt az adót, amely a zsidókat szabadságuk
hiányára emlékeztette, Kr. u. 6-tól, Heródes fiának, a tehetségtelen Archelaosznak
menesztésétől és a római helytartónak, Coponius-nak kinevezésétől kezdve szedték
Júdeában. Emellett teológiai problémát is
jelentett, amelyet a galileai Júdás által indított, és ebben az időben megélénkülő
zelóta-mozgalom különösképpen is sajátjának tekintett. Josephus Flavius így számol be
erről: Coponius hivatali idején egy bizonyos galileai
Júdás lázadásra ingerelte honfitársait, «miközben gyalázta őket, hogy még mindig
adót fizetnek a rómaiaknak, és az egy Istenen kívül halandó embereket elismernek
uraiknak».[51] Az
adó, amelyet Márk a kénszosz (latinizmus census) névvel illet, egy szövegváltozat
találóan epikephalaion-nak[52]
(fejadónak) nevez, Lukács és Josephus Flavius pedig
phorosz-nak (beszolgáltatásnak) mond, egyformán
magas, fejenkénti (capita) pénzösszeg volt, amely közvetlenül a császári kincstárba folyt
be.[53] A farizeusok úgy
döntöttek, befizetik az adót, jóllehet olyasféle tehernek
tekintették, amelyet Isten helyezett a nép vállára.
Az egyszerű igenlő vagy nemleges válasz egyaránt nehézségek elé állította volna Jézust,
mert az ‘igen’ megkerüli a teológiai problémát, a ‘nem’ pedig
lázadóként tünteti fel őt. Ez a legtöbb feszültséget hordozó evangéliumi
kérdések egyike.[54] Történeti értékelés és összefoglalásA perikopa történeti megítélésének szempontjából a 17. versben álló
apoftegmából kell kiindulnunk. Arra, hogy itt hiteles jézusi kijelentéssel van dolgunk, abból
következtethetünk, hogy jézusi logionok gyakran kerültek be
apoftegmatikus jellegű történetekbe (vö. 2, 17a; 2, 19a;
2, 27). A ‘mondás’ egykor talán az Isten földi országát váró nemzeti, politikai
reménykedés ellen fogalmazódott meg.[66]
Ám a pénzérméről szóló hagyomány is (amelyet később talán stilizáltak) jól beleillik Jézus
működésébe.[67] - Márk Jézus templomi tanításának
keretébe illeszti a perikopát (vö. 14,49). Azzal, hogy a 12.
fejezetben az evangélista összefoglalóan felsorakoztatja
Jézus valamennyi ellenségét (a farizeusokat és a Heródes-pártiakat a 13., a
szadduceusokat a 18., valamint az írástudókat a 28.
és a 35. versben) talán azt akarta kifejezni, hogy e különféle ellenfelek együttesen sem tudták
őt hibán vagy szabálytalanságon rajtakapni. Így végső fokon ártatlanul ítélték el. A Jézus perével
való kapcsolatot Márk azáltal is megteremti, hogy a farizeusokat és a Heródes-pártiakat a nagytanács
küldöttjeiként tünteti fel. A 14b vers (a magyarázó mondat, vö. az Elemzéssel) attól
függetlenül, hogy Márktól származik-e, vagy sem, Jézus tanítói tekintélyét hangsúlyozza. E mester
tanítványai előtt jár azon az isteni úton, amelyet az igazságnak megfelelően tanít, és ez az
ösvény azonos azzal, amelyet János készített elő számára (vö. 1,3). Ez az út a keresztre
vezet. E távlatban a perikopa háttéri jelentéssel egészül ki. Jézus szembeállította ugyan a
császári hatalmat Isten uralmával, de védelmébe is vette az előbbit; e hatalom júdeai
képviselője, Pilátus, mégis kivégeztette őt. A keresztény ember azt tanulhatja meg ebből, hogy
semmiféle világi hatalmasság nem nyújthat számára biztonságot, mert ezt csak Isten adhatja meg. HatástörténetA perikopa értelmezéstörténete folyamán csak ritkán vették észre és hangoztatták a
jézusi kijelentés árnyalt voltát és forradalmi jellegét. Lehet, hogy túlzottan veszélyesnek
találták. Alapjában véve az az értelmezés vált uralkodóvá, amely már
Jusztinosznál († 165 körül) is megtalálható, aki a logiont az
államhatalommal szembeni feltétlen kötelességteljesítésként értelmezi,
és semmit sem mond ennek végső korlátozásáról. E felfogás a keresztényeket lojális állampolgárokként
mutatja be: «Mindezek folytán mi egyedül csak az Istent
imádjuk, benneteket pedig minden más dologban készségesen szolgálunk; (titeket) királyokat
és az emberek vezetőit elismerjük, és imádkozunk
értetek...».[68]
- Szinte a naivitás határát súrolja, amikor Theophülaktosz a test-lélek osztottságának
hasonlóságára a következő megkülönböztetést teszi: a császárnak
a testi, Istennek a lelki dolgokat (imádságokat, virrasztásokat stb.) kell
megadni.[69] E felfogás a reformátoroknál tovább
erősödik az államhatalom javára. Kezd érvényre jutni a fejedelmi hatalomnak és az isteni
kegyelemnek kapcsolatára vonatkozó elgondolás. Ily módon Kálvin a perikopa tanítását minden
(foglalkozásbeli, társadalmi, családi) alárendeltségi viszonyra kiterjeszti, és csak azt
hangsúlyozza, hogy Istennek kell az első helyet
biztosítani: «Aki az államrendet fel akarja forgatni, Isten
ellen is lázad; mert a fejedelem és a felsőbbség
iránti engedelmességet nem szabad elválasztani az Isten szolgálatától és az iránta
tanúsított félelemtől». Ha Isten joga összeütközésbe kerül a fejedelemével,
«akkor az engedelmesség nem léphet túl a templom
kapuján».[70]
Ez a konfliktus esetére adott tanács gyakorlatilag a ‘sekrestyére szorítkozó
kereszténység’ felé vezet. Kritikusabbnak és a
perikopa mondanivalójával összeillőbbnek mutatkozik az a nézet, amely az érmén látható
császárképet az ember istenképiségével állítja párhuzamba. E párhuzam már meg tudja
világítani, hogy az ember elsősorban Isten tulajdona.[71]
A vázolt értelmezési irányzat azonban századunkig uralkodó maradt. Az első
világháború idején egy prédikátor, aki a perikopa szövegére hivatkozik, a dénáron
látható császárképet a legbékésebb nép legbékésebb uralkodójának képévé alakítja:
«ez az édesapáéhoz és édesanyáéhoz hasonlóan drága kép a német férfihűség dicsőséges
fényétől övezve ott él minden német katona
szívében».[72]
Ha megfontoljuk a perikopa hatástörténetét, más megvilágításba kerül a történész L.
von Ranke híres megállapítása: «A nagyszerű kijelentések közül, amelyeket Jézus
Krisztustól hallottunk, nincs fontosabb és tanulságosabb,
mint az, amely szerint a császárnak meg kell adni, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami
Istené».[73]
Az elvégzendő feladat csak abban állhat, hogy a keresztény embert hazájának felelős, de
istenhitében is nagykorú polgárává neveljük. Ha ezt a feladatot békés időkben nem
végezzük el, a zsarnokoknak és a kizsákmányolóknak a jövőben is könnyű dolguk lesz. 9. A halottak feltámadására vonatkozó kérdés (12, 18-27)
hogy nincs feltámadás. És megkérdezték tőle: 19.Mester, Mózes azt írta nekünk, hogyha valakinek a testvére meghal és feleséget hagy hátra, de nem hagy gyermeket, akkor a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. 20. Volt hét testvér. És az első megnősült, de meghalt, és nem hagyott utódot. 21. A második is elvette az asszonyt, de meghalt úgy, hogy nem hagyott utódot. És a harmadik hasonlóképpen. 22. És a hét (közül egyik) sem hagyott utódot. Mindnyájuk közül utoljára az asszony is meghalt. 23. A feltámadáskor, ha ugyan feltámadnak, melyiké lesz az asszony? Mert mind a hétnek felesége volt. 24. Jézus azt mondta nekik: Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát? 25. Mert amikor feltámadnak a halottak közül, nem nősülnek, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok, mint az angyalok a mennyben. 26. Arról pedig, hogy a halottak feltámadnak, nem olvastátok-e Mózes könyvében, mit mondott neki az Isten a csipkebokorról szóló részben: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene? 27. Nem a halottak Istene, hanem az élőké. Nagyon tévedtek. ElemzésA bevezető mondatban a megjegyzés («akik azt mondják, hogy nincs
feltámadás») talán Márktól eredő magyarázat. Ehhez hasonló, a zsidó viszonyokat
megvilágító szavakat már a 7,3-tól kezdődő részben is olvashattunk. Biztos azonban, hogy a 23b
okhatározói mondatát az evangélistának kell tulajdonítanunk: a 23a kérdéséhez kapcsolódva
kiegészítő észrevétel benyomását kelti. Jézus két választ ad. Az
első közvetlenül az ellenfelek által említett esetre vonatkozik (24-től). A második (26-tól) elvileg
védelmezi a halottak feltámadásának tételét, miközben az Írásra hivatkozik. A
peri de tón nekrón (arról pedig, hogy a halottak feltámadnak) kifejezés
valamiféle új témát vezet be. Feltűnő az is, hogy az anasztószin (feltámadnak: 25. v.)
kifejezés helyébe az egeirontai (feltámadnak: 26. v.)
szó kerül. Feltételezhetjük, hogy a 26. verstől kezdődő rész utólagos (jóllehet már a
Márk előtti korból származó) kiegészítés, amelyet a 25. vers és a befejező
kis mondat («nagyon tévedtek») közé illesztettek.
Az utóbbi mondat összhangban áll a 24. vers tartalmazta szemrehányással, de származhat a
szerkesztőtől is. Minthogy csak a 26-tól kezdődő versek hoznak szentírási igazolást,
és az első válasz nem idézi a Szentírást, az utalást az Írásra a 24.
versben hasonlóképpen utólagosan betoldott résznek kell tekintenünk, amely a 26-tól kezdődő
résszel együtt került a perikopába.[74] Ha ez
az elemzés helytálló, a perikopa hagyományának legrégibb változatát (18-25.
v.) palesztinai zsidó-keresztény közösségnek kell tulajdonítanunk. E feltevés
helyes volta mellett szól az előadott bizarr eset, amely illik a zsidó iskolás viták légköréhez,
és a szadduceusok fellépése. A 26-tól kezdődő versek valószínűleg csak a
hellén zsidó-keresztény hagyományhoz (a LXX szövegéhez) kapcsolódtak. A görögök
(jóllehet egészen más megfontolások alapján) éppúgy tagadták a halottak
feltámadását, mint a szadduceusok. Ezért a feltámadás kérdésének elvi
tárgyalása az ő esetükben is érthető. Formai szempontból a perikopa vitaszöveg: benne a
vélemény ellenvéleménnyel ütközik, a kérdés pedig olyan választ vált ki, amely kiigazítja és bírálja a
kérdésfeltevőket. A válasz nem apoftegmatikus jellegű. Magyarázat18-23. A szadduceusok,[76]
akik Márknál csak itt lépnek színre, olyan jellemzést kapnak, amely fontos a következő téma
megtárgyalása szempontjából: tagadják a halottak feltámadását. Ezt a véleményüket sajátos szentírás-
és törvény-értelmezésükre alapozták, amelynek értelmében elutasították az atyák úgynevezett
hagyományát, az írott törvényhez kapcsolódó tradíciót. Amint tudjuk, az
Ószövetség - eltekintve néhány kései részlettől (Iz 26,19; Dán 12, 1-3; Zsolt 73,24) - nem
beszél az ember halál utáni fennmaradásáról, amely rászolgál az élet névre. A Talmud
áthagyományoz számunkra egy vitát, amelyet
szadduceusok folytattak II. Gamaliel rabbival (Kr. u. 90 táján),
amelyben a rabbinak nem sikerül meggyőznie a szadduceusokat arról, hogy elegendő szentírási alapot
találhatunk a halottak feltámadásának
igazolására.[77] Ezt a
szadduceusi beállítottságot az ApCsel 23,8 és Josephus Flavius is tanúsítja, aki felfogásukat az
epikureistákéhoz hasonlítja. «A szadduceusok tanítása szerint a lélek a testtel együtt elpusztul;
ezek egyetlen zsinórmértékül a törvényt ismerik el» (Antiquitates, 18,16-tól; vö.
Bellum, 2,165). A feltámadás tagadóit a Bölcs 1,16-tól kezdődő rész istenteleneknek nevezi, az
etióp Hénokh 102,6 bűnösöknek; a Szanhedrin 10,1 szerint nem részesülnek az eljövendő
életből. A következő vitát ennek hátterében kell látnunk. Ebből az is kiderül,
hogy a szadduceusoknak, akik általában a papi osztályhoz és a laikus nemességhez tartoztak, volt
saját írástudó-iskolájuk, amely vallási szempontból kisebb hatású volt, mint a
farizeusi iskolák.[78]
Történeti értékelésA perikopa történetiségének megítélése nagyon ellentmondásos. Suhl
számára nyilvánvaló, hogy a részlet már Jézus feltámadását védelmezi, s
így nem őrizte meg semmiféle jézusi párbeszéd történeti emlékét. Lohmeyer
ellenben úgy véli, éppen az a tény, hogy hiányzik belőle a korai kereszténység
feltámadás-eszméje, alapul szolgálhat arra a feltételezésre, hogy a történet Jézus tevékenységére
nyúlik vissza, és «kiváló példáját adja az ő rabbinikus
tevékenységének».[94]
Ha az elbeszélést önmagában nézzük, valóban nem látható benne utalás Jézus
feltámadására. Bultmann szerint az is valószínűtlen, hogy a szadduceusok éppen a
gyülekezet feltámadásba vetett hitét választották volna támadásuk
célpontjául.[95] A
hagyomány ‘magvát’ (18-25. v.) történeti visszaemlékezésnek
tekinthetjük.[96] ÖsszefoglalásMárk számára a szadduceusokkal folytatott vita alkalmul szolgál annak bemutatására, hogy ez a
zsidó csoport sem tudta legyőzni Jézust. Emellett, az evangélium szövegének egészét figyelembe
véve, a halottak feltámadásának tagadása szükségszerű kapcsolatban áll Jézus feltámadásával (8,31;
9,9-től, 9,31; 10,34; 14,28; 16,6), és így annak elutasításává is válik. Ez annak
ellenére is így van, hogy az evangélista nem teremt kifejezett teológiai összefüggést Jézus és
a valamennyi elhunyt feltámadása között. Feltehetően a testi feltámadás eszméjének
hellén környezetből eredő elutasítása adott neki alkalmat arra, hogy áthagyományozza a szadduceusokkal
folytatott vitát. A megértésére irányuló személyes erőfeszítéseinkben
azonban nem elégedhetünk meg azzal a felvilágosítással, amelyet a perikopa a
feltámadás módjáról ad. Az apokaliptikus összehasonlítás az angyalokkal éppoly
kevéssé megnyugtató, mint az a népies elképzelés, amely szerint a túlvilágon
töretlenül folytatódnak a földi élet viszonyai. Figyelmünket inkább csak Isten hatalmára
(dünamisz) kellene irányítanunk. Az ő teremtő hatalma életre
kelthet a halálból és a semmiből is. Az ember halála ellene mond a teremtésnek és a Teremtőnek,
mert eltávolítja az embereket Istentől.[97]
Isten, amennyiben ő az élő, az élők Istene. Krisztusban igazolta, hogy ígérete túlmutat a
halál határán. HatástörténetAz ókori szerzők részleteiben is ismerték a szadduceusok
tanítását.[98]
Azt az elképzelést, hogy a feltámadottak úgy élnek majd, mint az angyalok, különféleképpen
értelmezték. Ezek a magyarázatok nemritkán házasság- és szexualitás-ellenes
beállítottságról árulkodnak. Theophülaktosz[99]
például úgy véli, a házasság intézménye erre az életre a szaporodás végett alapíttatott
és azért, hogy megakadályozza az emberi nem megszűnését. A túlvilágon nem lesz
házasság, mert az emberek többé nem halnak meg. Ez a magyarázat hallgatólagosan feltételezi, hogy a
házasság célja a gyermekek nemzésére korlátozódik. Még A.
Oepke[100] is azt írja
(Theol. Wörterbuch zum NT), hogy Jézus az asszonyról
leveszi «nemiségének átkát», és (a túlvilágon) egyenjogú istengyermekként
állítja majd a férfi oldalára. Kálvin[101]
ezzel szemben a kijelentést úgy értelmezi, hogy az ember megszabadul életének minden gyengeségétől,
és nem lesz többé alávetve a múlékony és esendő lét szükségleteinek. Úgy
véli, a perikopa nem állítja azt, hogy az Isten gyermekei a feltámadás után az angyalokhoz lesznek
hasonlók. Kálvin helyesen veszi észre, hogy Krisztus itt csupán a hívők
feltámadásáról beszél, és nem az istentelen
emberekéről.[102] Az újabb szisztematikus teológia
ebből találóan következtet arra, hogy a feltámadás eszméje már Jézus szerint is
üdvözítő cselekedetre utal, és nem valamiféle természetes
folyamatra.[30]
Míg Beda számára a Kiv 3,6 nem túlzottan világos érv a feltámadás mellett (ezért
idézi a Dán 12,2 versét), Kálvin észreveszi az idézetben rejlő ígéretet. «Minthogy
tehát Isten mindazoknak megígéri az üdvösséget, akiket biztosít arról, hogy az ő
Istenük, ... a már elhunytak számára is remélnünk kell az
életet».[31]
Manapság ugyanezt a nézetet vallja P. Althaus is: Akit Isten
egyszer meghívott közösségébe, azt ezáltal egyszer s mindenkorra örök életű jelenvalóságába
helyezi.[32] 10. Kérdés a főparancsról (12, 28-34)
vitatkozásukat és látta, hogy jól megfelelt nekik, és megkérdezte tőle: Melyik az első parancsolat valamennyi közül? 29. Jézus így felelt: Az első ez: Halld, Izrael, az Úr a mi Istenünk, egyetlen Úr. 30. Szeresd ezért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. 31. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat. 32. És azt mondta neki az írástudó: Jól van, Mester, helyesen mondtad: Ő az egyedüli és nincs más rajta kívül. 33. És szeretni őt teljes szívből, teljes belátással és teljes erőből, és szeretni a felebarátot, mint önmagunkat, sokkal több minden égő és véres áldozatnál. 34. És Jézus látva, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: Nem vagy messze Isten országától. És többé senki sem merte őt megkérdezni. ElemzésKiindulhatunk abból a feltevésből, hogy a perikopa jelenlegi formája
néhány jelentéktelen kiegészítést leszámítva a hagyományból
származik.[103] Alapvető célkitűzése a zsidóság
megnyerése egy olyan szentírási érvelés alapján, amely az írástudó és Jézus
megegyező állásfoglalásában (32-34 v.) fejeződik ki. Ezt a célkitűzést azonban aligha
tekinthetjük kizárólag Márk szándékának. Az evangélista csupán azon
fáradozott, hogy a perikopát az előzményekhez és a következő
részhez fűzze. Az előző résszel a 28a vers segítségével teremtette meg a kapcsolatot.
Stílusára jellemző (a görög szövegben) a participiumok halmozása (vö. 5,
25-27).[104]
A részlet eredetileg így kezdődhetett: Odament hozzá egy írástudó és megkérdezte tőle. A perikopát a
következő résszel a 34c általánosító megállapítása kapcsolja össze: És többé senki sem merte őt
megkérdezni. Ez a megjegyzés az írástudóval folytatott beszélgetés pozitív kimenetele után
váratlanul hat. Arra azonban alkalmas, hogy átvezetésül szolgáljon
a 12, 13-34 versek alkotta nagyobb egység és a következő rész között, mert ezentúl
kívülállók valóban nem tesznek fel kérdést Jézusnak. A 34c versnek ez a beilleszkedése az evangélium
szövegének egészébe Márk szerkesztői tevékenysége mellett szól. Minthogy néhány
szerző a 34c verset egy Márk előtti «vitagyűjtemény» részének tekinti,
röviden még vissza kell térnünk e problémára. Az evangélistát megelőzően bővítették a perikopát?
Berger[105] azon a
véleményen van, hogy a történet eredeti változata csak a 28-30. verseket tartalmazta. Az írástudó
kérdése ugyanis válaszként csak egy parancsot előfeltételez, és nem két parancs idézését. Ezek
tehát formatörténeti szempontból két különböző területről származnak. E
véleménnyel szemben megjegyzendő, hogy a feltételezett rövidítés zsidó missziós
közegben (a monoteista eszme hangsúlyozása miatt) elfogadhatónak látszik, de
keresztény környezetben nem. Nehéz elgondolni ugyanis, hogy
itt a MTörv 6,4-től kezdődő verseket önmagukban véve áthagyományozásra érdemesnek
tartották volna. A parancsot éppen a Lev 19,18 versével
való szoros kapcsolata teszi jellegzetessé. A perikopa
összehasonlítása a Mt 22, 34-40 és a Lk 10, 25-28 párhuzamos részekkel alkalmat adott arra a
feltételezésre, hogy a részlet egykor a 31. versig terjedt, a 32-34. versek pedig
kiegészítő kommentárt képviselnek, mert Máté és Lukács elhagyja a kettős parancsnak a
beszélgetőpartner általi megismétlését.[106]
Tekintettel azonban arra, hogy Máté a tanító jellegű beszédet vitaszöveggé alakítja,
amelyben az írástudó Jézus ellenfeleként kísértő szándékkal teszi fel
kérdését, nyilvánvalóan el kellett hallgatnia az írástudó pozitív válaszát.
Lukács viszont értésünkre adja, hogy ő is tud erről. Szerinte ugyanis (annak ellenére, hogy ő
egészen más összefüggésbe illeszti a hagyományt) az írástudó Jézus egyik odavonatkozó kérdésére
válaszolva a kettős parancsot idézi. Feltételeznünk kell tehát, hogy a perikopa
Márk előtt is egységet alkotott, és legfőbb mondanivalóját Jézus és az írástudó megegyező véleménye
tartalmazza. Formai szempontból a részlet tanítói célzatú vagy iskolás jellegű beszélgetés.
Szülőhazáját hellén zsidó-keresztény környezetben kell keresnünk. Ennek
igazoló jeleit a magyarázatban kell kimutatnunk. Magyarázat28. A vers az írástudót, aki odamegy Jézushoz, a korábbi párbeszédek tanújaként tünteti
fel.[107] A hallottak
hatással vannak rá, és most arra indítják, hogy kérdést tegyen fel Jézusnak, ám nem
kísértés céljából, mint ahogyan ez a Mt 22,35 szerint történik. A legfontosabb parancsolatra vonatkozó
kérdést ehhez hasonló módon teszi fel egy prozelitává válni szándékozó
pogány is a két rabbinikus iskola vezetőjének, Sammajnak és
Hillelnek.[108]
Jellemző, hogy Sammaj elhárítja a kérdést, míg a diaszpórából származó Hillel
hajlandó válaszolni. A Tórát alkotó 613 részleges parancson belül a rabbik
különbséget tettek ugyan a könnyű és a nehéz előírások között, de valamennyi betartását
megkövetelték. Ennek háttéri ismeretében érthetővé válik, Sammaj miért
utasítja el azt, hogy a Törvényt egyetlen legfőbb parancsban foglalja
össze. A perikopa olyan kérdést ad a zsidó írástudó ajkára, amely a diaszpórában
élő zsidóság katekétikai útmutatásaiból származik. Az írástudó nem azt kérdezi,
melyik az első parancsolata a törvénynek (miként a Mt 22,36 versében), hanem hogy
melyik a legelső valamennyi közül.[109] Azt
szeretné tudni, meg lehet-e fogalmazni a lényegét annak, amit Isten akaratának
nevezünk. Történeti értékelésAz a tény, hogy a perikopa gyökerei hellén zsidó-keresztény közösségre nyúlnak vissza,
valószínűtlenné teszi, hogy az elbeszélés a földi Jézus életének egyik epizódját örökíti
meg.[125] Ettől függetlenül is fel lehetne vetni azt a
kérdést, hogy vajon a MTörv 6,5 és a Lev 19,18 egymáshoz rendelése, ami nem egészen azonos az
istentisztelet és a felebaráti szeretet Philón-féle egymás mellé helyezésével, visszavezethető-e
Jézusra.[126]
Kétségtelen, hogy az Isten és az embertárs iránti szeretet gyakorlati irányultsága megfelel a
jézusi igehirdetés szellemének, és az is bizonyos, hogy az ésszerűség gondolatát, amelyet Márk
fűz ehhez az irányultsághoz, Jézus esetében kiiktathatnánk. Biztosabb talajra lépünk
azonban akkor, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a felebarát fogalmát, amelyet a zsidóság
beszűkített, Jézus újraértelmezte. Vö. ezzel kapcsolatban a Lk 10, 30-37 részletét. ÖsszefoglalásMárk a különleges esetnek, amelyet a derék írástudó képvisel, rendkívüli
voltát emeli ki. A perikopa az ellenséges érzületű partnerekkel (vö. 12, 35.38)
folytatott vita-elbeszélésekbe ágyazva azt mutatja meg, hogy a vitatkozó felek egyike ésszerű
magatartásával miként szégyeníti meg a Jézust elutasító társait. Ha tekintettel vagyunk az
evangélium szövegének egészére, az írástudónak főként a kultuszt bíráló szavai válnak különösen
élessé. Nem csupán annak van jelentősége,
hogy e szavak a templomtéren hangzanak el, hanem annak is, hogy mindez a
templom körzetének a kereskedőktől és a pénzváltóktól való
megtisztítása után fogalmazódik meg. Az Isten és a felebarát iránti szeretetnek, vagyis a Jézus
adta etikai útmutatás lényegének pozitív jelentőségét az evangélista azáltal
emeli ki, hogy a perikopát a vitabeszédek végére
helyezi. Aki Istent minden erejével szereti, felebarátját pedig mint önmagát, az közel áll az Isten
országához, amely Jézussal kezd valóra válni. Az ilyen embernek az Istenhez jutáshoz nincs már
szüksége az égő- és vágóáldozatokra, hanem csupán azt a kérdést kell feltennie, kicsoda ez a Jézus. E
kérdés felvetésére azonban csak a következő perikopa ad megfelelő alkalmat. HatástörténetA keresztény etikában az Isten és a felebarát iránti szeretet kettős parancsa
kezdettől fogva vezető szerepet játszik. A Didakhé az élet útjának
leírását ennek a parancsnak idézésével kezdi (1,2). Ugyanezt a tanítást emeli ki Jusztinosz is, aki az
Apológia 1,16,6-ban az agapészeisz (szeresd)
kifejezést a proszkünészeisz ... kai latreuszeisz
(imádd ... és szolgálj) szavakkal helyettesíti, miközben Isten egyetlenségét
hangsúlyozza.[127]
Kálvin ezzel szemben arra helyezi a hangsúlyt, hogy
imádás és tisztelet helyett Isten szeretetet kér tőlünk, mintegy azt mondván, hogy ő az
önként vállalt szolgálatban leli tetszését.[128]
Még mélyebben hatol az összefüggésekbe F. Gogarten. Szerinte az isteni igény a
befogadás állapotába helyezi az embert, aki nem volna
képes megfelelni annak a követelménynek, hogy teljesen
átadja önmagát Istennek. «Ezt csak akkor tudja megtenni,
ha Isten részéről megtapasztalja azt, amit Isten tőle
kíván».[129] P. Althaus annak tulajdonít
jelentőséget, hogy az Újszövetség kifejezetten utal az izraelita
sema-ra, mert «e mondat gyökere és ereje közvetlen bizonyítéka
annak, hogy a maga egyedüli isteni valóságában Isten működik Izrael
történelmében».[130]
Az Isten és a felebarát iránti szeretet kapcsolatát különféleképpen ítélik meg.
Theophülaktosz[131]
az embertárs szeretetét az Isten iránti szeretetből
vezeti le, de egyoldalúan az utóbbira helyezi a hangsúlyt. Azt az állítását, hogy ‘aki
Istent szereti, teremtményeit is szereti’, elfogadhatnánk,
mert az Isten iránti szeretet teljes mélységét és gazdagságát tudatosítja. Ám amit
ezután mond, nevezetesen, hogy ‘aki embertársát
hibáival, hiányosságaival és gyengeségeivel együtt szereti, annál inkább fogja Istent szeretni’,
egyáltalán nem meggyőző olyan korban, amelyben az Istenre vonatkozó kérdés nem talál olyan
egyértelmű pozitív válaszra, mint kilencszáz évvel korábban. A reformátorok
teológiája újra és újra különleges figyelmet szentel a hósz szeauton (mint magadat)
kifejezésnek. Kálvin nyilvánvalóan kissé zavarónak találja, mert hozzáfűzi: «Mivel minden
ember felebarátja önmagának, csak ott fog megvalósulni a valódi és erős embertársi szeretet, ahol az
Isten iránti szeretet uralkodik. Mert az a szeretet, amellyel a
világ fiai kapcsolódnak egymáshoz,
megvásárolható».[132]
S. Kierkegaard a felebaráti szeretet parancsából vezeti le
a helyes önszeretetet.[133]
K. Barth határozottan szembeszáll azokkal a kísérletekkel, amelyek az önszeretetet akarják
megtenni a vers értelmezési mércéjének. Szerinte inkább így kell gondolkodnunk: Az Isten iránti
szeretet csak annak számára követelmény, aki
már Istenhez tartozik. Az Istennek adott szeretetben az ember nincs
magára hagyva, mert felebaráti szeretet csak az Isten
iránti szeretetben lehetséges. Ezért van az, hogy csak az Isten szeretetét nevezhetjük valódi
szeretetnek.[134] 11. A Messiás származására vonatkozó kérdés (12, 35-37)
templomban tanított: Hogyan mondják az írástudók, hogy a Krisztus Dávid Fia? 36. Maga Dávid mondta a Szentlélek által: Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem. 37. Maga Dávid mondja őt Úrnak, akkor mennyiben fia neki?[135] És a nagy sokaság szívesen hallgatta őt. ElemzésLeghelyesebb, ha a perikopa keretét ismét az evangélista alkotásának tekintjük. A 35a vers
Márkra vall, mert említést tesz Jézus templomi tanításáról. A 11,27
- 13,1 teljes irodalmi elemét a templomi tartózkodás teszi egységessé. A 37b vers újra feltünteti a
sokaságot, és ezzel átvezetést alkot a következő
részhez.[136]
Lehetséges, hogy a 35b versnek eredetileg nem volt meghatározott alanya (vö. Lk 20,41), és így
az írástudókat Márk kezdte szerepeltetni a szövegben. Ezáltal teremtett összekötő kapcsot a
12,28 és a 12,38 versek között, amelyek ugyancsak megnevezik az írástudókat. A perikopa hagyományának
szülőhazáját a hellén zsidó-keresztény világban kell
keresnünk.[137] A Messiás dávidi leszármazásának
relativizálása nehezen képzelhető el a palesztinai zsidó-keresztény világban, amely
nemzetségtáblákat alkotott ennek igazolására; ez annál is inkább így van, mert a szöveg a
dávidi leszármazást szembeállítja a küriosz (úr) címmel. A
viszonylagossá tétel a Zsolt 110,1 verse, azaz olyan részlet alapján történik, amelyet krisztológiai
jellegű szentírási idézetként Jézus megdicsőülésére vonatkoztattak. Lehetséges,
hogy a dávidi fiúság kérdése magában foglalja a Messiásról szóló zsidó dogmatika
problémakörét is, ám a perikopa témája egyértelműen keresztény (és nem a
kereszténységet megelőző) környezetben vetődik fel. Teljességgel valószínűtlen, hogy
a küriosz cím a héber adonaj (Zsolt 110,1) vagy az arám mai szóból
származik.[138] A részletben megfogalmazódó
érvelés a görög Biblia szövegére támaszkodik. Formai szempontból egyes szerzők a
perikopát antinómiára épülő haggadikus kérdésnek minősítették, amely az
Írás egyik részletét szembeállítja a másikkal.[139]
Esetünkben azonban a Szentírás egyik részlete az írástudók felfogásával kerül szembe. Az utóbbi
természetesen kiolvasható az Írásból. Talán helyesebb, ha a perikopát formai szempontból
egyszerűen vitakérdésnek nevezzük.[140] MagyarázatMiután Jézus valamennyi ellenfelét elhallgattatta, újból megszólal a templom körzetében, hogy
tanítson. Szavainak címzettjei a sokaság tagjai, amint erre
a 37b vers utal. Azt a nézetet, hogy a Messiás Dávid fia, a korabeli zsidóságban nem csupán az
írástudók vallották. A vélemény az Ószövetségben gyökerezik (2 Sám
7,12-től; Iz 11,1; Jer 23,5; Ez 34,23; 37,24; Zsolt 89,20-tól) és ezt Jézus korára
vonatkozóan újabban a qumráni kéziratok is tanúsítják (vö. 1 Qflor 1,11; 1
QPB 3-tól). A «Dávid fia» cím mint a Messiás megnevezése
először azonban csak a Salamon zsoltárai 17,23-ban jelenik meg. Ez a zsoltár,
amely valószínűleg farizeusi körökben keletkezett, a Messiást a királyi trón és az izraelita
vallás dicsőséges megújítójaként ábrázolja. Szövege
annyiban egyezik az evangéliummal, hogy a «Dávid fia»
kifejezés az előbbiben is névelő nélkül, azaz nem krisztológiai címként
szerepel.[141] A dávidi leszármazást a
Hasmoneus-dinasztiával kapcsolatos tapasztalatok alapján - főleg farizeusi körökben -
szigorúan genealógiai értelemben vették. Így Bar-Kochba esetében (Kr. u. 132-134),
akit Aqiba rabbi annak ellenére messiásnak nevezett, hogy nem volt dávidi leszármazott,
ebből a szempontból ‘nagylelkűen’ járt el. A dávidi leszármazás
kérdését Márk nem elvontan, hanem a Krisztus Jézusra vonatkozóan teszi fel. Az írástudók
véleményével szemben áll a Zsolt 110,1 verse.[142]
Dávid, akit a zsoltár szerzőjének tartottak, ezt a prófétálás Szentlelkének hatása alatt fogalmazta
meg.[143]
A jövőbe tekintett, és megjövendölte a Krisztus trónra lépését Isten jobbján. A Zsolt
110,1 verse az Újszövetségben egyike a legtöbbet idézett
ószövetségi részeknek, amely az ApCsel 2,34-től
kezdődő, az 1 Kor 15,25, valamint a Zsid 1,13 versekben is a
megdicsőült Úrra vonatkozik. Az «Uram» megnevezés (amellyel itt Dávid a Krisztust jelöli) a
királyt is megillette. Mindeddig nem sikerült igazolni, hogy a korabeli zsidóság messiási
értelemben is alkalmazta a zsoltárt. Azok, akik feltételezik ilyen értelmű
használatát, arra hivatkoznak, hogy a zsidóság talán a kereszténységgel való polémia miatt
mellőzte messiási értelmezését.[144]
Bárhogyan is áll a dolog, e szentírási érv birtokában a keresztény közösségnek
lehetősége nyílt arra, hogy határozott
körvonalat adjon a Messiással, illetve a Krisztussal kapcsolatos
hitvallásának, és relativizálja a dávidi leszármazást. Nem tartjuk elfogadhatónak azt a
véleményt, amely (arra utalva például, hogy Jézus nem Dávid családjából
származott)[145] azt
állítja, hogy a perikopa elutasítja a dávidi leszármazást. E felfogás csak kései
krisztológiai fejleményekre hivatkozhat.[146] A két
szentírási részlet szembeállítása a haggadikus kérdésben arra
utal, hogy a szembesített nézetek különböző szinteken érvényesek, illetve a második időben követi az
elsőt.[147] Ha ezt a
szemléletet a perikopában is felfedezzük, látjuk, hogy a Róm 1,3-tól kezdődő versekre hasonlít,
amelyek ‘kétlépcsős krisztológiában’ állítják egymás mellé Jézus földi és megdicsőült
létmódját. Abban az esetben Jézus először Dávid leszármazottja, aztán Isten Fia,
a perikopában pedig először Dávid fia, másodszor Krisztus és Küriosz (vö. ApCsel
2,25-től). A befejező kérdés a Krisztus címet (auton: őt) a
Küriosz-ra vonatkoztatja, és elveszi Dávid
fiától.[148] Dávid ezzel megerősíti a keresztény
hitvallást. A perikopa azzal az általános megállapítással fejeződik be, hogy a nép
szívesen hallgatta Jézust. ÖsszefoglalásA dávidi leszármazás kérdését valószínűleg
Márk[149] hozta kapcsolatba Jézus jeruzsálemi
tartózkodásával. A Jerikóból Jeruzsálembe vezető úton Dávid Fiaként
köszönti őt a vak koldus (10,48), amikor pedig belép a városba, a nép Dávid eljövendő
országát magasztalja (11,10). A templomban Jézus újra előhozza a kérdést. A dávidi
leszármazás hagyományból eredő relativizálását az evangélista nem
hangsúlyozza. Feltételezhetjük azonban, hogy szerinte a Krisztus származásának kérdését
csak az az állítás válaszolja meg, amely szerint Jézus Isten
Fia.[150]
Ez ugyan nem derül ki a közvetlen szövegkörnyezetből, de elégségesen alátámasztja az a tény,
hogy az evangélista írásának elején, végén és közepén is hangsúlyozza az
Isten Fia címet. Márkot nem politikai, hanem teológiai megfontolások
indították arra, hogy a dávidi leszármazást megfelelő összefüggésekbe
helyezze.[151] Robinson azt
mondja, hogy Márk szerint az elbeszélés mondanivalóját nem csupán az immanens történeti
hagyomány határozza meg.[152] Másként
fogalmazva: Azt, hogy kicsoda Jézus, nem az iskolás elméletekből tudjuk meg, hanem a
hitből és a Megfeszített követéséből. MÁRK ELŐTTI GYŰJTEMÉNY?M. Albertztől kezdve többen állították már, hogy a 12. fejezet valójában egy jeruzsálemi
vitákat tartalmazó Márk előtti gyűjtemény
feldolgozása.[153]
A problémát azonban nem mindig vizsgálták meg teljes mélységében. Albertz a 11, 15-17.27-33 és a 12,
13-40 részleteiben vélte felfedezni a gyűjteményt: ő tehát a templomi tiltakozást bevezetésnek
tekintette ehhez, az írástudóktól való óvást pedig befejezésnek. Fő érvei egyrészt a
gyűjtemény állítólagos belső zártságát, másrészt a szövegösszefüggésbe illeszkedését
tartották szem előtt. Minthogy azonban a 11, 15-19 és a 12, 38-40 részletei nyilvánvalóan idegen
elemek, és a 11, 27-33 sem illik a sorba, Grundmann (aki másokkal együtt elfogadja Albertz
tételét) arról beszél, hogy a vitákból álló gyűjtemény törzsét a 12, 13-34 verseiben kell
keresnünk.[154]
Vizsgálódásainkból azonban kiderült, hogy a 12,13-tól kezdődő részben szereplő
perikopák formai szempontból egyáltalán nem egységesek. Az adóról szóló
kérdés apoftegmának bizonyult, a szadduceusok érdeklődése vitaszövegnek, a főparancsra
vonatkozó kérdés pedig tanítói célú oktatásnak. Mivel a formatörténeti
elemzés nagyon fontos a közös élethelyzetnek (Sitz im Leben), azaz a
gyűjtés összekötő elvének feltárásához, a fenti tételt kritikusan kell
kezelnünk. Minthogy ráadásul a részeket összekötő elemek többsége is Márk
szerkesztői művének bizonyult, leghelyesebben akkor járunk el, ha feltételezzük, hogy a 12. fejezet
perikopáit az evangélista kapcsolta egybe. Újabban D.
Daube[155] próbál összekötő elvet találni a 12, 13-37
részletét illetően, de nyitva hagyja azt a kérdést, hogy vajon Márk vagy az őt
megelőző szerkesztő alkalmazta-e ezt az elvet a perikopák rendezéséhez. A húsvéti
haggada-ra visszavezethető ‘négyes sémáról’ beszél, amely
Egyiptom hellén zsidóságában alakult ki, majd onnan Palesztinába került. Daube ezért a
Márk-evangélium említett részletét zsidó-keresztény szédernek nevezi. A húsvéti haggadában négy
rituálisan előírt kérdést tesznek fel a házigazdának. Az első bölcsességi, illetve
halacha-kérdés, a második egy gúnyosan megfogalmazott vulgáris érdeklődés, a harmadik
általánosságban a húsvét rendjére vonatkozik. A negyediknél, amelynek célja az oktatás, maga a
házigazda veszi át a kérdező szerepét. Külsődleges szempontok alapján éppenséggel
felfedezhetjük a Mk 12, 13-37 részletében is a négy kérdezési módot (amelyek közül a gúnyos
kérdést a 12,19-től kezdődő versekben kellene látnunk, a Jézus által feltett kérdést pedig
a 12,35 versében). Még így is maradnak azonban nehézségek. A haggadában a kérdések a
húsvét rendjére vonatkoznak, Márknál pedig egészen más problémákra. A Márk-féle
perikopák részben palesztinai, részben hellén zsidó-keresztény eredetűek.
Aligha képzelhető el, hogy a keresztény húsvét ünneplésekor alkalmazták ezeket. 12. A hamis írástudók bírálata (12, 38-40)
írástudóktól, akik szeretik a talárban járkálást és a köszöntéseket a piactereken, 39. az első helyeket a zsinagógákban és a főhelyeket a lakomákon. 40. Felemésztik az özvegyek házait, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezek majd súlyosabb ítéletet kapnak. ElemzésA 38-tól kezdődő versekben álló mondás a Lk 11,43-ban farizeusok ellen irányuló
jajkiáltásként jelenik meg, de az utóbbi részlet csak a zsinagógai első helyeket és a
piactéri köszöntéseket említi. A Mt 23,6 úgy mutatja be a farizeusokat
(jajkiáltás nélkül), hogy a Márknál szereplő négy jellemző közül csak az
elsőt, a talárban járást hagyja el, a fennmaradó hármat pedig fordított sorrendben közli.
Ebből kiderül, hogy a mondás Márk-féle változatának hagyományát kell a
legtöredékesebbnek tekintenünk. A Lk 11,43 és a Mt 23,6 szövege (a Lk 20,46-tól eltérően) semmiképpen
sem függ a Mk 12,38-tól kezdődő résztől. A 40. versben álló mondás eredetileg
önálló volt, és nem kapcsolódott a 38-tól kezdődő versekhez. Erről árulkodik az,
hogy nyelvtanilag ügyetlenül illeszkedik a részlethez, és teljesen más a témája. A Mt 23,14-ben a
mondás (feltehetően későbbi időszakban) jajkiáltássá változott. Vitatható, hogy
Máté szövegéhez tartozik-e. Az ítélet meghirdetése a Mk 12,40b versében feszültségben
áll a bevezető «őrizkedjetek» felszólítással. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a
mondások címzettjei egykor (miként a Lk 11,43 versében) közvetlenül a bírált személyek,
feltehetően a farizeusok voltak. A blepete (őrizkedjetek)
bevezetés, illetve a fenyegetés (jajkiáltás?) átalakítása a megnevezett személyekkel
kapcsolatos óvatossági intelemmé, feltehetően az evangélista műve. E
feltevés mellett szól az írástudók említése is. A 38a bevezető megjegyzése mindenesetre
tőle származik: ez összegző módon Jézus tanítását emeli
ki.[156] A mondások szülőhazája a
palesztinai zsidó-kereszténység, amely éles és kibékíthetetlennek látszó ellentétbe került a
zsidósággal.[157] MagyarázatJézus tanítása és az írástudók említése címszó szerinti asszociációt teremt az
előzményekkel (12,35). A tanítás részei: a bevezető figyelmeztetés, az írástudók
bemutatása, ami megindokolja a figyelmeztetést és befejezésül a fenyegető ítélet
kilátásba helyezése. Az első bírálat nagyravágyásukat érinti, amely abban nyilvánul meg,
hogy a nyilvánosság elismerésére törekszenek. Méltóságukat hosszú ünnepi
köntös viselésével akarják dokumentálni, tiszteletadó köszöntést
várnak el a piactereken, illetve főhelyeket az istentiszteleten és a lakomákon. Vitatott,
hogy az írástudók megkülönböztető jegyként viseltek-e talárt (tallith). Míg Billerbeck
megkülönböztető jegyüket a ruhájukat szegélyként díszítő bojtokban
(cicith) látja, Rengstorf a szombati ünnepélyes ruházatra gondol, amellyel csak gazdag ember
rendelkezhetett.[158] Mindenesetre
kellett lennie valamilyen tipikus jegynek az írástudók öltözködési módjában. Ez
a jellemző mozzanat akkor nyilvánult meg, amikor imádkoztak, ítéletet hoztak
vagy fogadalom alól oldottak fel.[159]
Az első hely a zsinagógában valószínűleg a köztiszteletben álló vagy
hivatalos személyiségeknek fenntartott ülőalkalmatosság volt a Tóra
ereklyetartójával szemben. A Toszefta szerint az írástudóknak külön
ülőhelyük volt és nem ültek a nép közé.[160] A
díszhely a lakomai asztaloknál a házigazda vagy a vendéglátó mellett keresendő. Minthogy a rabbinikus
világban a vendégek rangsorát életkoruk alapján szabták meg, fel kell tételeznünk, hogy Jézus idejében
tekintélyük figyelembevételével helyezték el őket. A megtisztelő helyekért való tolakodás
ellen fogalmazódik meg a Lk 14, 7-10 kicsiny példázata is (vö. Jn
5,44).[161] Élesebb a
második kritika, amely az írástudók kapzsiságát ostorozza. Az özvegyek (és
árvák) a zsidóságban különleges jogvédelemben részesültek. Már a Kiv 22, 21-22 is
így figyelmeztet: «Ne nyomorgassátok az özvegyeket és árvákat!
Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak segítségért, bizony, meghallgatom
kiáltásukat» (vö. Iz 1, 17.23; 10,2).[162]
A korabeli írások is határozottan elítélik a vallás ürügyén történő
kizsákmányolást: «Felemésztik a szegények javait, és azt állítják, ezt csak
az igazságosság érdekében teszik. Valójában elpusztítják őket» (Mózes
mennybevitele, 7,3-10).[163] A
jézusi kritika teljességgel a zsidó gondolkodásmód keretei között marad. A «házak
felemésztése» kifejezés egyenértékű a tulajdon és a javak jogtalan kisajátításával (vö. a
patrimonium devorare latin szókapcsolattal). Biztos, hogy túlzó és
polemikus hangvételű megbélyegzéssel állunk szemben. Azt, hogy milyen módon sajátítják ki az
özvegyek javait, a szövegből pontosabban nem tudjuk meg. Talán jogi tanácsot adtak nekik, és cserébe
szemérmetlenül magas fizetséget kértek? Még romlottabb a magatartásuk, ha hosszú és
képmutató imájuk is kizsákmányoló cselekedetükhöz
kapcsolódik.[164] Valószínűbb azonban, hogy ez új
szemrehányás, amely olyan hibát bélyegez meg, amely (miként a Mt 6,7 versében) különösen a
pogányok jellemzője. Aqiba rabbiról († 135 körül) mondták, hogy amikor a gyülekezetben
imádkozott, ezt röviden tette, ha pedig magánimát mondott, ez hosszú ideig
tartott.[165]
A perikopa nem az ima hosszúságát ítéli el, hanem azt, hogy színlelésből végzik. Az
írástudók végső fokon hitetlenek, akik a képmutatás köntösébe öltöznek. A
súlyos büntetés, amelyben majd részesülnek, az eszkatologikus ítéletre vonatkozik, és ellentétben
áll az örök élet ajándékával (vö. Mk 10,30). Történeti értékelés és összefoglalásJóllehet a mondásokat jelenlegi formájukban nem vezethetjük vissza Jézusra, a bennük
megfogalmazódó mondanivalót (a polémiától megtisztítva, illetve pozitív módon alkalmazva)
összhangba hozhatjuk tanításával, amint ezt a Lk 14, 7-11 és a Mt 6,5-től kezdődő versek is
mutatják. Márk szerint a mondások azt jelzik, hogy a közösség és a hivatalos zsidóság
szétválása befejeződött. Ezért a bennük megfogalmazódó árnyalás nélküli ítélet valószínűleg
kapóra jött neki. A szerkesztői szembeállítás vonatkozásában a hamis
írástudók ellenpólusát nem annyira a Jézust szívesen hallgató (12,37b) sokaságban kell
látnunk,[166]
hanem a szegény özvegyasszonyban, akiről majd a következő perikopában hallunk. 13. A szegény özvegy megdicsérése (12, 41-44)
dob pénzt a sokaság a perselybe. És sok gazdag sokat dobott. 42. És jött egy szegény özvegy, és két leptont dobott, azaz egy kodrantészt. 43. És odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: Bizony, mondom nektek, hogy ez a szegény özvegy többet dobott mindenkinél, aki dobott a perselybe. 44. Mert mindnyájan a feleslegükből dobtak, ez pedig az ínségéből mindent bedobott, amije volt, egész megélhetését. ElemzésHagyománytörténete folyamán a perikopát kisebb kiegészítésekkel
látták el, amelyeknek egy része a Márk előtti korból származik, másik része az
evangélista műve. Biztos, hogy az utóbbira vezetendő vissza a tanítványok
említése a 43. versben (az «és odahívta tanítványait» bevezetéssel
együtt).[167]
Eredetileg Jézus a körülállókhoz, illetve a sokasághoz intézte szavait. Lehetséges, hogy a 41a versben
a persely említése (kathiszasz katenanti tou gadzophülakiou: leült a persellyel
szemben) későbbi eredetű,[168]
mert ezt a 41b rögtön megismétli, és ezen a helyen nélkülözhetetlen a kifejezés. Talán e
‘kettőzéssel’ akarták a hellyel kapcsolatban felmerülő nehézségeket is kiküszöbölni
(ld. magyarázat). A 42. versben az érme magyarázata a görög-római hallgatóság számára
csak később került a szövegbe, és valószínűleg Márk műve. S végül a
44c versében az «ínség/felesleg» hatékony ellentétét kissé homályossá tevő
befejező megjegyzést («egész megélhetését») is elbeszélői
bővítésnek kell tekintenünk. A régebbi exegézisben a perikopát gyakran történeti
elbeszéléssé alakított példázatnak tekintették.[169]
Azt hitték, ezen a módon érthetővé tudják tenni az elbeszélés
valószínűtlennek tartott elemeit (Jézus tudja, hogy kicsoda az asszony és mekkora áldozatot hoz). Az
elbeszélő azonban csak a számára lényegesnek látszó ‘sok gazdag’ és a ‘szegény
özvegy’ ellentétének bemutatására szorítkozik, a valószínűsítő adatokat
pedig lényegtelen részleteknek tartva mellőzi. Az elbeszélést, amelynek mondanivalóját illetően
a különféle kultúrákban sok párhuzama van, ideális jelenetnek kell
minősítenünk.[170]
Keletkezési helyéül mind a palesztinai, mind a hellén zsidó-kereszténység számításba
jöhet. Az utóbbi feltevés mellett szólhatna viszonylag jó görög stílusa, az első mellett pedig a
tartalma.[171] Magyarázat41-42. Jézus leül a gadzophülakion-nal szemben
(amelyet a perzsa gadza=kincs jövevényszó alapján neveztek így). A
kifejezés[172] jelentheti a templom belső
területén, közelebbről az asszonyok előudvarában található és csak a zsidók által megközelíthető
kincseskamrát, de a perselyeket is. A kincseskamrában 13 puzonformájú perselyt állítottak fel, amelyek
közül az egyik az önkéntes adományok befogadására szolgált. Ezeket elsősorban az égőáldozatok
előkészítésére használták fel, amelyeket teljes áldozatként szinte kizárólag Isten
javára mutattak be.[173] A 2 Mak 3,6 verse azt
állítja, hogy IV. Szeleukosz idejében a kincseskamra
mérhetetlen gazdagsággal volt tele. Josephus Flavius
(Bellum, 6,282) szerint Kr. u. 70-ben a templom felgyújtásakor a benne felhalmozott pénzzel,
ruhákkal és ékszerekkel együtt a kincseskamra is a lángok martalékává vált. Míg
Jézus a kincseskamrával szemben foglal helyet, az emberek a
perselyekbe dobják az adományokat. A gadzophülakion kifejezés kétszeri
említésével kapcsolatban ld. az Elemzést. Egyébként az is nehézséget
jelent, hogy Jézus a szent helyen leül. Az ilyesmit ugyanis valószínűleg nem
engedélyezték.[174]
Az elbeszélés nem tér ki arra, miként figyelhette
meg valaki, hogy az egyes adakozók mennyit dobtak a perselybe.
Billerbeck[175]
úgy véli, egy pap vette át az adományt, amelynek mértékét az adományozó átadás
közben megmondta, és így ezt egy megfigyelő is
hallhatta. Történeti értékelés és összefoglalásIsmét azt kell mondanunk, hogy ha a történetet nem is vezethetjük
vissza Jézus életére, az, amit tartalmaz, összhangban
áll a jézusi igehirdetéssel (vö. Mk 10, 23-26; Lk 12,14-től). Márk fontosnak tartotta, hogy tanítványi
oktatásként mutassa be. Az általa megszólított gyülekezetekben valószínűleg
nagyobb számban voltak szegények, mint gazdagok. A keresztény közösségben is fennáll annak a
veszélye, hogy a szegényeket háttérbe szorítják vagy lenézik. A perikopa példaként
állítja az özvegyet a tanítványok elé; ezzel kapcsolatban megfontolandó, hogy a
korabeli társadalomban az özvegyek két szempontból is hátrányos helyzetűek
voltak: egyrészt, mint egyedülálló nők, másrészt, mint a szegénység
állapotának képviselői. Isten előtt a szegények megbecsülésnek örvendenek. Ennek a
ténynek a közösség tagjait nemcsak arra kell indítania, hogy kövessék az özvegy példáját, hanem
hogy álljanak azok mellé, akik ugyanolyan magukra hagyottak, mint amilyen ő volt. HatástörténetA perikopa hatástörténete meglehetősen kicsiny. Hangvételének megfelelően többnyire intelmi
szempontból alkalmazták, miközben arra helyezték a hangsúlyt, hogy az áldozathoz helyes
lelkület szükséges: non perpendit quantum, ... sed ex quanto (nem az a döntő, hogy
mennyit, hanem hogy mennyiből).[183] Ha
azok, akik kevés eszközzel rendelkeznek, önmagukat felajánlják, «külsőleg csekély, értéktelen
ajándékuk éppoly sokat fog érni, mintha Krőzus valamennyi kincsét adták volna
áldozatul». A szegény özvegy a legfontosabb áldozatot hozta meg, amely az embertől
megkívántatik, mert önmagát tagadta meg.[184] Az intelem
mellett a történelem folyamán az allegorikus értelmezést is ismerték: ebben az asszony a
‘szegény özvegy egyházat’ (vidua pauper
ecclesia) jelképezi, akit jegyese magára hagyott, és
aki szemben áll a zsinagógával, amely a törvény
igazságossága (iustitia legis) által akarja igazolni magát. Ez a ‘belemagyarázó
értelmezés’ nem megengedhető, de az egyháznak szóló szavak
megszívlelendők: mundi divitias abierit (a világ gazdagságát
elutasította).[19] [1]
A szavak statisztikája alapján e feltevést nem tudjuk meggyőző módon bizonyítani, de komoly érv sem
szól ellene. Az 1. versben álló en parabolaisz (példázatokban) és lalein
(beszélni) szavak Márk kedvelt kifejezései közé tartoznak. A 12. versben az okhatározói mondat Márk
stílusára vall. Hirsch (Frühgeschichte, I, 129.
oldaltól) különösen a 12c vers esetében ragaszkodik
ehhez, jóllehet a forrásokra vonatkozó feltevése elfogadhatatlan.
|