huszonhatodik fejezet
Bevezetés (26, 1-5)
(Mk 14, 1-2; Lk 22, 1-2; Jn 11, 45-53)
1. Amikor Jézus befejezte mindezeket a beszédeket,
így szólt tanítványaihoz:
2. «Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a húsvét
ünnepe, és az emberfia átadatik, hogy megfeszítsék».
3. Ekkor összegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép
vénei Kaifás főpap palotájában,
4. és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják
és megölik.
5. De ezt mondták: «Ne az ünnepen, hogy zavargás
ne támadjon a nép között».
Máté szemmel láthatóan arra használja
fel a perikopát, hogy bemutassa a szenvedés eseményének
szereplőit.[1]
Egyik oldalon Jézus és az Atya, a másik oldalon ellenfeleik
állnak. Mindkét fél öntevékeny módon
cselekszik, a végén azonban összhangba kerülnek
ugyanannak a tervnek megvalósításában. Az első
vers az öt beszédet (19,1 - 25,46) lezáró szerkesztői
megjegyzés, amely azonban nem új missziós utat nyit
meg, hanem a Golgotára vezető ösvényt.
A dráma középpontjában nem a hatalmas és
tekintélyes ellenfelek állnak, hanem Jézus, aki előre
ismeri és uralja sorsát (2. v.). Mindenki a közelgő
húsvéti ünnepet várja, de csak ő tudja,
hogy ez a húsvét egybeesik majd az emberfia `feláldozásával'.
[2]
Ez a név arra utal, hogy megöletése vagy kudarca
győzelemmé változik. Jézus nem «Jahve
szolgájának» nevezi magát (jóllehet halálára
gondolván ezt kellett volna tennie), hanem emberfiának, aki
a Dán 7, 13-14-ben isteni teljhatalommal rendelkezik, az eredetek
közösségében pedig a feltámadt és
dicsőséges Krisztus (vö. 26,64). Ennek ellenére
a küszöbön álló esemény főszereplője
- jóllehet láthatatlanul - az Atya. Az ő neve kifejezetten
nem szerepel a szövegben, de burkoltan rá utal az `átadatik'
(paradidotai) kifejezés, amely a szenvedés más
meghirdetéseiben is megjelenik (vö. 17,22; 20,19). E szó
látszólag Júdás árulását
(vö. 14-16. v.) idézi fel, de valószínű,
hogy sokkal mélyebb jelentéssel rendelkezik. Az üdvtervet
nem a volt apostol áruló cselekedete lendíti előre,
hanem az Atya akarata, amelyet a fiú egész lényével
elfogad. Júdást megelőzően maga Isten adja
az üdvözítőt az ellenség kezére.
A Jahve szolgájáról szóló énekre
történő hallgatólagos utalás megerősíti
ezt az értelmezést. A `szolga' is átadatott (paredothé:
LXX) az Úr által bűneink miatt (Iz 53, 6.12). Az izajási
és a Máté-féle szöveg nem egyezik tökéletesen,
de a lényeges adatok mindkét orákulumban megtalálhatók.
A Krisztus szenvedésének elbeszélésére
készülő közösség fontosnak tartja annak
kiemelését, hogy e történet csak az isteni terv
fényében válik érthetővé, amelynek
a messiás ellenségei csupán végrehajtói
voltak. Jézust senki sem győzte le; ellenkezőleg:
ő rendelte önmaga, illetve műve alá valamennyi
barátját és ellenfelét. A kereszt csak abban
az esetben jelentett volna kudarcot és megaláztatást,
ha nem az Atya akarja, és nem a messiás vállalja szabadon,
hanem mások helyezik vállára. Máténak
és egyházának apologetikai és teológiai
megfontolásai azonban nem tudják módosítani
a tények valóságát. Az Atya ugyanis nem azt
kérte Jézustól, hogy haljon meg a kereszten, hanem
hogy életét kockára téve harcoljon az igazságosság
és a béke országának beiktatásáért.
Nem ő készítette számára a bitófát,
hanem az emberek, akiket kínos helyzetbe hozott perlekedő
állításaival és forradalmi cselekedeteivel.
Jézus azért végzi a kereszten, mert nem akar visszavonulni,
egyezkedni vagy kompromisszumokat kötni, és nem tágít
tanításától. Jézus saját emberszeretetének
áldozataként hal meg, és nem Isten haragja következtében,
aki ártatlan ember vérére szomjazik megsértett
becsületének vagy jogainak helyreállítása
érdekében.
`Isten tervének megvalósítói', vagyis Krisztus
halálának valódi okozói a zsidó hatóságok.
A főpap házában tartott titkos összejövetel
az evangélista beállításában csupán
függeléke a legfőbb égi tanácskozásnak.
A messiás ellen fordulást Máté szerint
a papi fejedelmek és a nép vénei vezérlik,
akik Kaifás irányítása alatt tevékenykednek.
[3]
Az evangélista a legfőbb zsidó hatóságokat
említi, akik többé-kevésbé a nagytanács
tagjai, de nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ezek ténylegesen
milyen mértékben vettek részt a gyűlésen
és a döntésben.
Az ülés alatt elhangzó javaslatokról az evangélista
nem beszél. János hosszabb vitáról ad hírt,
amely Kaifás elgondolásának ismertetésével
ér véget (11,47-től). Máté csak az aznapi
tervet ismerteti: csellel, meglepetésszerűen elfogni Jézust,
éspedig a húsvéti időn kívül. A
titokzatossággal és a gyorsasággal valószínűleg
a sikert akarták biztosítani, vagyis el akarták kerülni
a római hatóságokkal való ütközést
és nem akarták sérteni a nép érzékenységét,
különösen azokét a galileaiakét, akik azokban
a napokban tömegesen voltak jelen Jeruzsálemben. Az evangélista
nem teszi világossá, hogy az egész cselekményt
szándékozták húsvét utánra halasztani
vagy csupán a kivégzést. Valószínűbb
azonban a második feltételezés, tekintettel arra,
hogy sietősen gyűltek egybe és fennállt a veszély,
hogy az ünnep elmúltával, a zarándokok távozásával
az állítólagos messiást is szem elől
veszítik. Heródes Agrippa hasonló módon bánik
majd Péterrel: elfogatja azzal a szándékkal, hogy
perét húsvét utánra halasztja (ApCsel 12,4).
Előfordulhat, hogy a nagytanács tagjai is ily módon
gondolkodtak. Ám közbeszól egy új esemény,
amely megérleli és sürgetővé teszi a döntést:
megjelenik Júdás (14. v.).
A betániai megkenés (26, 6-13)
(Mk 14, 3-9; Jn 12, 1-8)
6. Amikor Jézus Betániában a leprás Simon
házában volt,
7. odament hozzá egy asszony, akinél egy
alabástrom tartóban drága kenet volt,
és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére.
8. Amikor látták ezt tanítványai, bosszankodtak,
és ezt mondták: «Mire való ez a pazarlás?
9. Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért,
és azt a szegényeknek juttatni».
10. Amikor Jézus észrevette, ezt kérdezte tőlük:
«Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen
jót tett velem.
11. A szegények mindig veletek lesznek, de én
nem leszek mindig veletek.
12. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte,
temetésemre készítette elő.
13. Bizony, mondom nektek, hogy bárhol hirdetik
majd az evangéliumot az egész világon, amit
ez az asszony tett, azt is elmondják majd az
ő emlékezetére».
Az evangéliumok három (különböző) megkenésről
beszélnek. Lukács arról emlékezik meg, amely
Galileában, Simon farizeus házában (7, 36-50) történt.
János arról számol be, amelyet Mária, Lázár
nővére hajtott végre Betániában hat
nappal húsvét előtt (12, 1-8). Márk és
Máté is betániai megkenésről beszél,
de ez a leprás Simon házában történt és
a húsvét vigíliája előtti napon. A náluk
szereplő asszonynak nincs neve és nincsenek ismertetőjegyei.
A jelenet valódinak látszik, de jelképes is:[4]
része immár a szenvedés drámájának,
ennek mintegy előzménye, és ezért a későbbiekben
is emlékezni fognak rá.
Betánia Jézus támaszpontja volt jeruzsálemi
missziójának napjaiban (vö. 21,17). Voltak itt csodálói,
barátai, és nem csupán Lázár családjának
tagjai között. Nem az első eset, hogy Jézust asztalhoz
telepedni látjuk (vö. 9,10; 11,19). Olyan részlet ez,
amelyet az evangélisták nem akarnak elhallgatni, mert megfoghatóbbá
és emberközelivé teszi Jézus személyét.
A lakoma hangulatát megzavarja egy asszony megjelenése, aki
a Jézus iránti szeretetből fakadó cselekedetével
vitát vált ki a jelenlévők között,
amelyben azután maga az üdvözítő mondja
ki a döntő szót. Az asszonyok immár fontos szereplőivé
váltak az evangéliumoknak: ez mutatója annak, hogy
milyen méltóságra tettek szert Isten és az
üdvösség szempontjából. A szenvedés
elbeszélésében figyelmesebbnek és fogékonyabbnak
mutatkoznak, mint az apostolok (vö. 27, 55-56.61); talán ezért
van az is, hogy ők lesznek a feltámadás hírének
első befogadói és tolmácsolói (28, 1-8).
A cselekedet, amelyet az asszony végrehajt, a keleti fogadási
szertartás részeként a vendég iránti
szolgálatkészség és tisztelet jele (vö.
Lk 7,46). Az eseményt elbeszélő egyház ezzel
szándékozik felhívni az ember figyelmét, hogy
mélyítse el és igazolja a Krisztus iránti szeretetét.
Az evangélista nem áll meg a jelenet krónikaszerű
elbeszélésénél, hanem a benne rejlő
tanításra is gondol. Jézus a hívő ember
figyelmének és áhítatának középpontjába
kell hogy kerüljön, mint ahogyan ez az asszony esetében
is megtörtént, aki feláldozta javait, hogy kifejezhesse
tiszteletét.
Az asszony szeretete, áhítata és nagylelkűsége
még kiemelkedőbbé válik, ha szembeállítjuk
az apostolok kicsinyességével és fukarságával,
akik e tekintetben valamiféle kiirthatatlan `egyházi lelkület'
ősmintái. A kenetet Jézus számára felajánlott,
közvetve a közösség egészét megillető
adománynak tekintik, vagyis kicsiny örökségnek,
amellyel `jótékonykodni' is lehetne. Úgy vélik,
nem kellett volna eltékozolni, vagy legalábbis nem ilyen
pazarló módon. Szeretik mesterüket, de nem gondolják,
hogy túl sokat kell tenniük ennek kinyilvánítása
érdekében. Az asszony sajátosan női nagylelkűséggel
fejezi ki szeretetét, az apostolok pedig mérlegelő
és számítgató lelkületük alapján
beszélnek. Márk nem mondja meg, hogy kik az asszony bírálói
(`egyesek'); Máté a tanítványokról beszél;
János szerint a megjegyzés Júdás ajkáról
hangzik el (12,4).
Jézus védelmébe veszi az asszonyt (10-13. v.),
és új értelmezést ad tettének: e női
személy - még ha nem is szándékosan - jelképes
cselekedetet gyakorolt vele szemben. Nem a «fejére»
öntötte ugyanis a kenetet (7. v.), hanem a «testére»
(12. v.), vagyis nem csupán tiszteletadást szándékolt
végezni, hanem elővételezni akarta azt a szertartást,
amelyet temetése előtt tettek vagy kellett volna megtenniük
Jézussal.[5]
Ha e tett csupán érzelmi megnyilvánulás vagy
bók, meg kellett volna akadályozni a szegények érdekében.
Tekintettel arra azonban, hogy a végtisztesség megadásáról
van szó, amelyet valamennyi jámbor izraelita fontosnak tartott
és amelytől még az emberfiát sem lehetett megfosztani,
jóllehet gyalázatos módon hal (halt) meg a kereszten,
nincs helyük fenntartásoknak. Az asszony tette bekerült
az evangéliumba, és ezért prófétai jelentéssel
bír. Olyan eseményt ábrázol, amely hiányzik
a szinoptikus szenvedés-elbeszélésből: ez Jézus
holttestének megkenése a temetés előtt (vö.
27. 57-61). Ez már nem az üdvözítő magánéletének
részlete, hanem az evangéliumé, amely az Úr
szenvedésének és feltámadásának
eseményét beszéli el.
A «szegények mindig veletek lesznek» (11. v.) kezdetű
mondat nem azt hangsúlyozza, hogy - a 25, 31-46-ban mondottakkal
ellentétben - a Jézus személye iránti tiszteletnek
meg kell előznie a segítő cselekedeteket. Még
kevésbé állítja, hogy a gazdagok és
a szegények közti különbséget végzetszerűnek
és felülmúlhatatlannak kell tekinteni (jóllehet
Jézus boldognak mondja a szegényeket: Mt 5,3). A szöveg
ugyanis egy ártatlanul megölt ember sorsára vonatkozik,
akinek annak ellenére, hogy gonosztevőként bántak
vele, joga van a tisztességes temetésre. Jézus az
egyedüli vagy ritkán előforduló esetet állítja
szembe a szegények folyamatos jelenlétével, akiket
más napokon is lehet megfelelő módon segíteni,
ám az elhunyt irányában tanúsított tiszteletadást
nem lehet elnapolni. A «mindig» a halaszthatatlan részleges
időponttal, a pillanattal áll szemben, de nem azt hirdeti,
hogy a szegények és a gazdagok között mindörökre
megváltoztathatatlan a különbség.
Júdás árulása (26, 14-16)
(Mk 14, 10-11; Lk 22, 3-6)
14. Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskariótes
Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz,
15. és így szólt: «Mit adnátok nekem, ha
kezetekbe adnám őt?» Azok harminc ezüstöt
állapítottak meg neki.
16. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja
őt.
Az evangélista nem említi, milyen okok késztették
Júdást arra, hogy Jézus ellenségeinek oldalára
álljon.[6]
Nem adja tudtunkra, hogy ideológiai indokok (eltérő
elgondolás a messiásról, illetve feladatáról)
vagy gyakorlati megfontolások (az apostoli csoporton belül
kudarcot valló személyes törekvések) vezették-e
az árulót. János sátáni beköltözésről
beszél, de ez nyilvánvalóan teológiai olvasata
tettének (vö. Jn 13,27).
Máté a többi evangélistához hasonlóan
elsősorban intelmi és nem történészi szándékkal
ír. Az általuk említett kevés adat az áruló
tanítvány megbélyegzésére szolgál,
és főként arra, hogy bevonja őt egy prófétai
jövendölés kereteibe, és így mérsékelje
azt a szégyent, amely Jézus személyét érte.
Azt, hogy «a tizenkettő közül egyről»
(14. v.) van szó, az evangélista a történeti
pontosság kedvéért, de főként lelkipásztori
meggondolásokból emeli ki. Krisztus ismerete vagy követése
önmagában véve még nem szavatolja az üdvösséget.
Ehhez hasonló meghirdetést olvasunk a hegyi beszédben
(7, 21-23) és a szüzekről szóló példázatban
(25,12). Az új elbeszélés ezek megerősítését
szándékolja. A keresztény vagy a missziós hivatás
problémája Júdás tapasztalatának fényében
egyre titokzatosabbá válik. Előfordulhat, hogy döntéseinket
e téren sem Isten határozza meg előre (vö. Jn
15,16), mert ő mindent az ember jó akaratára és
készségére bízott.[7]
Júdás árulásának közvetlen
okát Máté és a többi evangélista
(Jánost is beleértve: vö. 12,6) a pénzbeli ellenszolgáltatásban
látja, de nem válik világossá, hogy megállapodással
kötött összegről van szó vagy a hatóságoktól
önként kiutalt jutalomról. Máténál
e megjegyzésnek inkább irodalmi szerepe van, mintsem objektív
értéke: a Jézust ért szégyen nagyságát
emeli ki és az áruló lealacsonyodásának
vagy aljasságának fokát, aki immár a bűnös
(ha nem is a hitehagyó) ember szimbóluma. A `harminc ezüstpénz'
a rabszolga elveszítéséért járó
kárpótlás (vö. Kiv 21,32). A gazdagság
szeretete (vö. 6,24) olyan veszély, amelytől mindenkor
óvakodni kell (vö. Jn 12,6). Júdás hűtlensége
botrány volt, amelyet Máté egyháza magyarázat
helyett inkább prófétai jövendölésekbe,
illetve olyan tervbe próbált illeszteni, amely magától
Istentől ered. Egyedül Máté számolja meg
a Júdásnak adott pénzérméket: a Zak
11,12 szerint a kereskedők éppen ekkora összeget adtak
a pásztornak az elvégzett munkáért. Így
az a tény, hogy a tanítvány áruba bocsátja
mesterét, nem véletlenszerű esemény, mert eleve
szerepel Isten terveiben. Jézus nem csalárdság áldozata
lett, Júdás pedig bábujává vált
a személyét és tudását felülmúló
elgondolásnak. Ebből kiindulva már csak egy lépést
kell megtenni ahhoz, hogy az elpártoló tanítványt
a gondviselés eszközének tekintsük. Ez azonban
legalább olyan helytelen dolog volna, mint az esemény teológiai
olvasata Máténál.[8]
nagytanács tagjainak felkínált júdási
együttműködési készség nem túlzottan
világos a jelenlegi evangélium szövegében, amely
kiemeli, hogy Jézus mindig nyilvánosság előtt
beszélt és nem lehetett nehéz tartózkodási
helyét nyomon követni. Júdás talán azzal
járult hozzá a nagytanács döntésének
megváltoztatásához, hogy pontosabb képet rajzolt
az állítólagos messiás személyéről
vagy követőinek jelentéktelen és tétovázó
csoportjáról. Az «Iskariótes» megnevezést,
amelyet a tanítvány a keresztény hagyományban
kap, nem könnyű értelmezni.[9]
Az utolsó húsvét (26, 17-25)
(Mk 14, 12-21; Lk 22, 7-23; Jn 12, 21-30)
17. A kovásztalan kenyerek első napján odamentek
a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle:
«Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol
készítsük el?»
18. Ő ezt válaszolta: «Menjetek a városba ahhoz
a bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A
mester üzeni: `Az én időm közel van, nálad
tartom meg a húsvéti vacsorát tanítványaimmal'».
19. A tanítványok úgy tettek, amint Jézus parancsolta
nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.
20. Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét
tanítvánnyal.
21. Evés közben így szólt: «Bizony, mondom nektek,
hogy közületek egy el fog árulni engem».
22. Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként
kérdezték tőle: «Talán csak nem én vagyok az,
Uram?»
23. Ő pedig így válaszolt: «Aki velem együtt mártja
kezét a tálba, az árul el engem.
24. Az emberfia elmegy, amint meg van írva róla,
de jaj annak az embernek, aki az emberfiát
elárulja: jobb lett volna annak az embernek,
ha meg sem születik».
25. Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte:
«Talán csak nem én vagyok az, mester?» «Te
mondtad» - felelte neki.
A vacsora a szenvedés evangéliumának legkiemelkedőbb
része. Máté elbeszélése a Mk 14, 12-21-hez
hasonlóan három mozzanatból áll: az előkészület
(17-19. v.), a zsidó rítus (20-25. v.) és az új
keresztény rítus (26-30. v.). Az első két mozzanat
természetesen alárendelődik az utolsónak.
Jézus a tanítványai társaságában
töltött időt búcsúlakomával fejezi
be, amelyet az evangélisták megpróbálnak a
húsvéti ünnep világába helyezni, illetve
ezzel azonosítani.[10]
Máté egy versen (17. v.) belül beszél a «kovásztalan
kenyerek első napjáról» és a «húsvétról»,
ami annak a jele, hogy a közfelfogás szerint a két megnevezés
azonos jelentéssel rendelkezett (vö. 2. v.). Történeti
szempontból egyáltalán nem valószínű
azonban, hogy Jézus a hivatalos naptárnak megfelelően
ünnepelte utolsó húsvétját, mert ebben
az esetben nehéz volna perét és ítéletének
végrehajtását a zsidó liturgikus évnek
olyan ünnepnapjára (Nisan 15.) helyezni, amelyen mindenféle
szolgai munkát tiltottak. Ráadásul a Mk 15,21 alapján
úgy látszik, hogy munkanapra kell gondolnunk. Ugyanez az
evangélista említi, hogy Jézus temetésével
sietni kellett, mert «az előkészület napja, vagyis
szombati nap volt», és ennek megerősítését
látjuk a Mt 27,62-ben is. Mindezek alapján valószínű,
hogy az esemény teológiai és nem kronológiai
keretbe illesztésével állunk szemben.[11
] Jóllehet a keresztény húsvétot zsidó
séma szerint ábrázolják, nem vette át
a zsidó ünnep helyét és nem azonos jelentésű
ezzel. A keresztény ünneplések csak annyiban folytatói
az ősi ünnepeknek, amennyiben Jézus a templom helyébe
lépett (12,6; 26,61), a tanítványok pedig az új
Izrael tizenkét oszlopát alkotják (10,1; 19,28). A
«kovásztalan kenyerek első napja» immár
a keresztény húsvét, amelyet Jézus egybegyűlt
tanítványai körében ünnepel. János
elővételezi a húsvéti ünneplést
a vigília napjára (13,1), hogy a keresztre feszítést,
illetve Jézus halálát arra az időpontra tehesse,
amelyen a templomban a bárányt feláldozták.
Az áthelyezést itt sem a pontosabb időmeghatározás
motiválja, hanem teológiai szándék: annak bemutatása,
hogy az egyiptomi szolgaságból és a bűntől
való szabadulás várásának valódi
oka Jézus.
Máté Krisztusa még ebben a tragikus pillanatban
is ura a helyzetnek. A tanítványok emlékeztetik a
húsvét közelségére, de ő veszi
át a kezdeményezést és rendelkezik az ünneplést
illetően (18. v.). Az ünneplés helyéül annak
a barátnak háza adatik meg, akinél Jézus feltehetően
már többször megfordult övéi társaságában.
Az evangélista megragadja az alkalmat, hogy teológiai értelmezést
adjon Jézus létéről éspedig olyan időpontban,
amikor még a földön él. Ő is eljutott földi
létének végső szakaszához. Azt is mondhatjuk
azonban, hogy ez az élet előre meghatározott program
szerint alakult, amelynek állomásait az Atya előre
jelezte. Semmi sem bízatott saját tetszésére,
de ellenségeinek akaratára sem. Életének befejező
szakaszát Jézus az «én időmnek»
(18. v.), azaz küldetése csúcspontjának nevezi.
A negyedik evangéliumban János Jézus «órájáról»
beszél, ami valószínűleg ugyanezt jelenti. Ennek
előrebocsátásával Jézus jelzi, hogy
a megünnepelendő húsvét az utolsó lesz
számára, megpecsételi földi létét,
hiszen életét összekapcsolja annak a báránynak
sorsával, amelyet egy eljövendő szabadulás emlékére
áldoztak föl. Máténál Jézus nem
a két tanítványt (vö. Mk 14,13), hanem egész
kíséretét előre küldi a városba,
hogy megtegyék a szükséges előkészületet
a nagy vacsorához (19. v.). A húsvéti lakoma alapjában
véve kovásztalan kenyérből, a bárányból,
füvekből, borból, édességből stb.
állt. A kovásztalan kenyerek kerek vagy négyszögletes
formájú lapos készítmények voltak, amelyeknek
az volt a szerepük, hogy a sietségre emlékeztessenek,
amellyel a zsidók Egyiptomot elhagyták. A bárányt
a templomban áldozták fel és készítették
el anélkül, hogy csontot törtek volna benne: ez jelképezte
az egész és oszthatatlan Izraelt. Feláldozása
arra a vérre utalt, amellyel a kivonulás éjjelén
a zsidó házak ajtófélfáit meghintették.
Az ötféle keserű fű a meghívottak emlékezetébe
idézi az idegen földön elviselt szenvedéseket.
A vörösbor a verésekre, a kínzásokra és
az egyiptomi hajcsárok ostorcsapásai nyomán kisarjadó
vérre emlékeztet. A téglaszínű édesség
(harôsset) azokra a téglákra és cserepekre
utal, amelyeket a szolgaság időszaka alatt kellett készíteniük
a zsidóknak. Jézus és tanítványai kevéssel
hat óra előtt, alkonyatkor `telepedtek' (illetve `heveredtek')
le az étkezéshez (20. v.). Az evangélista csupán
utalásszerűen foglalkozik a zsidó húsvéttal:
éppen csak megemlíti előkészületi szakaszát
(19. v.), majd befejező részére utal (a himnusz éneklésére,
amely feltehetően, de nem biztosan a Hallel-t jelenti: 30. v.).
Mindez azonban elegendő a keresztény vacsora keretbe illesztéséhez
(26-29. v.).
A vacsora rítusa hosszú volt, de az evangélistát
ennek felidézése már nem érdekli (jóllehet
később majd a keresztény rítusba került
elemeire utal). Inkább azon fáradozik, hogy a szenvedés-elbeszélést
hallgató vagy olvasó hívők elé tárja
az Úr-Krisztus felsőbbrendű alakját (22. v.),
aki ahelyett, hogy meginogna az immár rá zúduló
nehézségek alatt (18. v.), továbbra is tekintélyéről
és karizmáiról ad tanúságot. Rövidesen
leleplezi Júdást is, aki azt hiszi, titokban az ellenség
kezére játszhatja őt.
A húsvéti vacsora («evés közben»)
ünnepi légkörben zajlik. Jézus megtöri ezt
a hangulatot, talán nem is azért, hogy leleplezze, hanem
meghirdesse («bizony, mondom nektek») az árulást
és az árulót. Nem ingerülten vagy a megbántott
ember módján beszél, akit meglepetésszerűen
ér az árulás, hanem nagyvonalúan, tartózkodón,
mintha nem is őt érintené az eset. A fájdalom,
még abban az esetben is, ha előre látjuk és
beleegyezünk, az embert zaklatja fel, de nem a Krisztust. Biztonságát
még jobban kiemeli az apostolokat hatalmába kerítő
mélységes szomorúság, akik elkeserednek a mester
sorsára és az egyiküknek ezzel kapcsolatos szerepére
utaló két meghirdetéstől (22. v.). Miközben
a tanítványok az árulás okát keresik
és megpróbálják kideríteni az áruló
kilétét, megvallják a Krisztusba vetett hitüket.
Az, aminek félelemre kellett volna okot adnia, az ismételt
krisztológiai hitvallás alkalmául szolgál.
Az apostolok számára Jézus az Úr. Tizenegy
esetben hangzik el a küriosz (úr) megnevezés
(22. v.). Csak Júdás nem vesz részt ebben az ünneplésben
(vö. 25. v.), de ő már nem is tagja a tizenkettő
csoportjának. Jézus nem tapintatlan a bejelentésében.
Az áruló tanítvány még megbánhatná
tettét és megtérhetne. Ő azonban nem szól
egy szót sem, mert tétovázik vagy nem akar elállni
szándékától. A tanítványok felvilágosítása
és gondjainak elűzése végett, s talán
azért, hogy még egy kísérletet tegyen Júdás
felé, Jézus magyarázatot ad a helyzetre. Sorsát
nem a tanítvány árulása dönti el, hanem
az Atya, amint ezt az (Isten szavával azonos) Írások
kinyilvánították. Ám annak ellenére,
hogy halál vár rá, az emberfia méltóságába
és hatalmába öltözött, azaz győzedelmes
messiásként fog majd megjelenni (vö. 64. v.). Ez a szenvedésről
szóló utolsó jövendölés: az események
felülről történő áttekintése,
amelyet Máté egyháza felkínál a hívőknek,
mielőtt elbeszélné a kegyetlen valóságot.
Krisztus sorsát az Atya határozza meg, de ez nem szünteti
meg és nem is csökkenti az áruló felelősségét.
Az evangélistának mindenkit óvnia kell az esetleges
hitehagyástól, ezért nyomatékosan hangsúlyozza
Júdás bűnét is. Olyan kemény szavakkal
fogalmaz («jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik»),
hogy kijelentésében a népi hagyomány az áruló
kárhozatának meghirdetését látta. Nyilvánvaló
azonban, hogy ez helytelen következtetés, mert az állítás
elsősorban nem teológiai, hanem lelkipásztori jelentéssel
rendelkezik.
Júdás közbeszólására utoljára
kerül sor: immár azoknak az eseményeknek peremére
került, amelyekbe közvetlenül belebonyolódott (25.
v.). Egyedül Ő határozott (14. v.), és magányosan
beszél a végén is, hogy megerősítse
hitetlenségét (nem «Úrnak» nevezi ugyanis
Jézust, mint a többiek, hanem «mesternek») és
döntését (mert nem ismeri el vétkét, hanem
inkább a kétértelműség állapotában
marad). Valójában nem is ő beszél, hanem Jézus,
aki így talán csendben leplezi le Júdás döntését
(25. v.).[12]
A keresztény vacsora (26, 26-30)
(Mk 14, 22-26; Lk 22, 15-20; 1 Kor 11, 23-25)
26. Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást
mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta,
és ezt mondta: «Vegyétek, egyétek, ez az én
testem!»
27. Azután vette a serleget és hálát adott, nekik
adta, és ezt mondta: «Igyatok ebből mindnyájan,
28. mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely
sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.
29. De mondom nektek: nem iszom mostantól
fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama
napig, amelyen majd újat iszom veletek
Atyám országában».
30. Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek
az Olajfák-hegyére.
A kezdőmondat (26a v.) újra a zsidó húsvét
világát idézi. Máté nem beszélte
el a zsidó húsvéti vacsora teljes rítusát,[13]
csupán két jellemző mozzanatát mutatta be:
a kenyér megtörését, elosztását
(az elején) és a serleg megtöltését (a
végén). Ezeket különleges áldásformák
kísértek. Máté alapjában véve
Márktól merít, de tőle eltérően
azonnal megemlíti Jézus nevét, mert fél, hogy
az elbeszélni szándékolt eseményben esetleg
elveszíti központi szerepét. A kenyér megtörésének
rítusa (a húsvéti lakomán, de akármelyik
ünnepi vagy köznapi étkezésnél is) a családfőt
illette meg. Ha ezt Jézus teszi tanítványai jelenlétében,
ez azt jelenti, hogy újfajta kapcsolat jött létre közöttük,
amelynek természetét éppen a lakomának kell
majd világosabbá tennie. Az apostoli közösség
is családnak számított. Jézus olyan mozdulatokat
tesz a kenyérrel, amelyeket a köznapok szertartáskönyve
előírt. Az asztalfőn helyet foglaló személy
kezébe vett egy nagy kerek kenyeret, kissé megemelte, és
közben hálaadó imát (`eulogia') mondott
Istennek azért, hogy az embert a föld gyümölcsében
részesítette. Majd megtörte (eklaszen), és
szó nélkül mindegyik asztaltársnak adott belőle
egy darabot. E mozdulat önmagáért beszélt. Pál
a korintusiakhoz írt első levelében (10,17) ad erre
magyarázatot: «Mert egy a kenyér, egy test vagyunk
mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk».
Jézus azonban megváltoztatja a rítust: mozdulatát
a szokványostól eltérő szavakkal kíséri.
Máté a Márknál szereplő «vegyétek»
utasítást az «egyétek» kifejezéssel
egészíti ki. Nem tetszés szerinti, hanem kötelező
részesülésről van szó. E lakomán
- miként egyébként a régi húsvéti
rítuson sem - az ember nem maradhat puszta szemlélő,
hanem közvetlenül bele kell kapcsolódnia az eseménybe.
Ha az ember a `kovásztalan kenyeret eszi', ez nem azt jelenti, hogy
bőségesebben táplálkozik, mint a többi
napon, hanem hogy magáévá teszi az ünnep által
`felidézett' üzenetet és szabadulási programot.
Azok, akik a zsidó húsvéti lakomából
részesültek, nem csupán az atyák szabadulásának
elbeszélését hallgatták, hanem saját
szabadulásukat is megvalósulni látták.[14]
Az «egyétek» kifejezés ugyanazt jelenti, mint
az «ezt cselekedjétek» (vö. Lk 22,19). Az utasítás
nem a felkínált kenyér fogyasztására
vonatkozik (hiszen ez felesleges felszólítás volna),
hanem arra utal, hogy a jövőben azzal a «kenyérrel»
kell táplálkozniuk, amely (jelenleg) az ő teste. Jézus
olyan táplálékot kínál, amelynek a tanítvány
(úgy látszik) nem lehet híján. A kenyér
felett szokványosan elmondott áldó szavak («áldott
vagy, ... Istenünk, a világmindenség királya,
aki kenyeret adsz nekünk a földből»: Ber.
6,1) helyébe új formula kerül: «ez az én
testem» (touto esztin to szóma mou). Az eredeti szövegben
a szóma (test) kifejezés helyett valószínűleg
a szarx (hús) szó állt, tekintettel arra, hogy
az utóbbi (basar-bisra) kifejezésnek nagyobb jelentősége
van a sémita nyelvekben, míg a `test' kifejezés kevésbé
használatos. A kenyérre kimondott «ez az én
testem» szavaknak csak átvitt értelme lehet. A húsvét
ünneplésekor a családfő az étkezést
megnyitván ezt mondta: «ez a keserűség kenyere,
amelyet atyáink Egyiptomban ettek». Jézus a kenyérben
jelképesen saját testének képét kínálja
fel övéinek, amihez Lukács találó módon
fűzi hozzá, hogy «tiérettetek adatik» (22,19).
A megölt bárányt felidéző vacsora keretében,
amelyben Jézus ismételten meghirdeti saját halálát
(2.12. és 24. v.), a test szó burkoltan bizonyára
az `áldozati' jelzővel is rendelkezik. Jézus alapjában
véve nem egész, hanem megtört kenyeret kínált
fel, és ez jelképezi testét, amelyet hamarosan mindenkiért
odaad. Ezért rituálisan is vérétől elkülönítve
mutatja be. Az övéinek felajánlott (megtört) kenyér
így azt a testet szimbolizálja, amelyet - nem akarván
eltávolodni az Atya akaratától - szétszaggatásra
adott ellenségeinek. Ezzel táplálkozni annyi, mint
magunkévá tenni az ügyet, amelyért meghalt, azaz
hozzá hasonlóan feláldozni életünket valamennyi
ember javára.
Az ünnepi vacsora az utolsó boros-serleg megtöltésével
(és körbeadásával) fejeződött be,
amely fölött elmondták a rituális szavakat.[15]
Jézus ebben az esetben is saját formulájával
helyettesíti ezeket, amely eredetileg nem nagyon különbözhetett
a kenyér felett mondott kifejezésektől («ez
az én vérem»). Lehetséges, hogy Márk
őrizte meg az eredetihez legközelebb álló változatot:
«Hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan»
(14,23). Máté itt is átalakítja az elbeszélői
stílust, és olyan utasítást említ, amelyről
a kenyérrel kapcsolatban is beszélt: «Igyatok ebből
mindnyájan» (27. v.). A Jézus által bemutatott
bornak arra a vérre kell `utalnia', amelyet hamarosan kiont a kereszten.
Ha a tanítványok arra kapnak felszólítást,
hogy igyanak belőle, ez azt jelenti, hogy a jézusi cél
érdekében nekik is készen kell állniuk vérük
ontására. Jézus arra szólítja övéit,
hogy értelmezzék át a húsvétot, amelynek
immár nem a bárány feláldozására
kell emlékeztetnie, hanem az ő halálára (testére
és vérére), amelyet embertársai javára
fogadott és viselt el. Az általa felkínált
kenyérnek és bornak nem annyira természete változik
meg, hanem inkább jelentése: nem a fizikai táplálást
szolgálják, hanem Krisztus halálra gyötört
testére és az emberi sokaságért kiontott vérére
kell, hogy emlékeztessenek.
Az `evésre' és az `ivásra' vonatkozó parancs
közvetve olyan lakomán való részvételre
utal, amelyen a meghívottak arra kapnak felszólítást,
hogy szembesüljenek Krisztus végső élményével
(a kereszthalállal): nem azért, hogy csupán ennek
gyümölcseiből részesüljenek, hanem hogy az
ő bátorságával és szeretetével
áldozzák életüket másokért. Jézus,
aki nem egy darab kenyeret adott az embereknek, hanem egész önmagát,
életét (testét és vérét), arra
kéri követőit, hogy hozzá hasonló módon
cselekedjenek. A (megtört) kenyér és a (kiöntött)
bor azt jelképezi, amit ő tett. Ahhoz, hogy az ember Jézus
mellé álljon, tisztelje akaratát, nem elegendő
a jelképeket ismételgetnie, hanem történelmi
síkon azt is meg kell tennie, amit ezek jelentenek.
A keresztény vacsorát Jézus valószínűleg
nem akarta szent rítussá tenni,[16]
de a közösségi megemlékezésekben hamarosan
áldozati értékűvé vált (vö.
1 Kor 10, 14-25). A Mt 26,28 is ennek kifejezése vagy kultikus értelmezése.
A «szövetség vére» kifejezés a Kiv
24,8-ra utal, azokra a szavakra, amelyek kíséretében
Mózes a Jahvéval kötött szövetséget
szentesítendő áldozati állatok vérével
az oltárt és a tizenkét oszlopot meghintette: «Íme,
a szövetség vére, amelyet az Úr kötött
veletek». Az új szövetség (vö. Jer 31,31)
kecskék és tinók vére helyett Krisztus vérével
köttetett, amelynek erejében az emberek visszanyerték
az elveszített isteni barátságot. A «sokak»
kifejezés Jahve szolgájának tettére utal, aki
ugyancsak sokakért adja életét (Iz 53). Máté
a Mk 14,24-ben szereplő hüper elöljárószót
az Iz 53, 4.10-ben is szereplő peri (javára, érdekében,
-ért) prepozícióval helyettesíti, talán
azért, hogy ezzel is hangsúlyozza a szolga engesztelő
tettével való kapcsolatot.
A bűnök bocsánatának kiemelése az áldozatot
hangsúlyozó értelmezés része. Lehetséges,
hogy burkoltan a kiengesztelés rítusára vagy a bűnökért
adott ajándékokra utal (vö. Zsid 10, 4. és 8.
v.). A 28. vers hozzájárult ahhoz, hogy zsidó vagy
áldozati értelmezést adjanak a vacsorának,
amely eredetileg talán nem volt ilyen jellegű. Jézus
olyan próféta, aki a szentélyen kívül
hal meg az emberi jogok védelmében. A közösség
papot alkotott belőle, aki a szolgának, a báránynak,
az engesztelő baknak vagy a templomban naponta feláldozott
állatoknak nyomában járva, illetve mintájára
felajánlja magát az Atyának, hogy megfizessen neki
az emberek által okozott károkért (bűnökért).
Ez azonban újraértelmezése és esetleg félreértelmezése
a krisztusi halál jelentésének vagy az ezt meghatározó
történelmi okoknak.[17]
A befejező mondat (29. v.) és az evangélista megjegyzése
(30. v.) újra a húsvéti ünnep világára
irányítja az olvasó figyelmét. Az utolsó
vacsorán vesznek részt, de ez nem jelenti azt, hogy véget
ér együttlétük. A történelmi korszak
(amelyben enni és inni lehet) végérvényesen
lezárul (vö. a határozott «mostantól fogva»
kifejezéssel), de Jézus újra «velük»
lesz a lakomán és együtt örvendhetnek az új
állapothoz illő italnak köszönhetően. Mindez
az Isten birodalmának beiktatásával válik lehetővé,
amelyet Máté - evangéliumával összhangban
- az Atya országának nevez (vö. 13,43; 25,34). A történelmi
szakasz a fiú országa (vö. 13,41; 16,18), amelyet a
történelem feletti világban felvált az Atya uralma.
A keresztény vacsorát Máté szerint is eszkatologikus
távlatokban ünneplik, vagyis Pál apostol szavaival élve:
az Úr halálát hirdetvén és eljövetelének
várásában (vö. 1 Kor 11,26).
Az apostolok szétszóródása és Péter
tagadása (26, 31-35)
(Mk 14, 27-31; Lk 22, 31-34; Jn 13, 36-38)
31. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: «Mindnyájan
megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert
meg van írva: `Megverem a pásztort, és elszélednek
a nyáj juhai'.
32. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába».
33. Ekkor Péter így szólt hozzá: «Ha mindenki meg is
botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom».
34. Jézus pedig ezt mondta neki: «Bizony, mondom neked,
hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal,
háromszor tagadsz meg engem».
35. Péter így válaszolt: «Ha meg is kell halnom veled,
akkor sem tagadlak meg». Ugyanígy beszélt a többi
tanítvány is.
A szenvedés olyan ellentmondás, amelyet a keresztény
igehirdetés minden lehetséges szentírási utalással
megpróbált enyhíteni. Az apostolok árulása
is homályos pont Krisztus végső drámájában,
de ez sem véletlenül történt, azaz nem érte
váratlanul az üdvözítőt, és nem kerülte
el az isteni előrelátást. Mielőtt bekövetkezett
volna, Jézus már előre figyelmeztette erre övéit,
midőn sorsukat egybekapcsolta saját életével.
Nem egyetlen tanítvány hitszegéséről
van már szó, hanem mindegyikéről. A kétségek
eloszlatása végett Máté a «ti»
(mindnyájan) kifejezést használja (31. v.). Legbensőségesebb,
leghűségesebb követői hagyják el Jézust:
szégyellni fogják, hogy vele voltak és hittek szavainak.
Ez nagyon szomorú adat lehetett az evangélium hirdetői
számára: hiszen egy olyan messiásnak, aki még
barátait sem tudta meggyőzni, nem lehetett nagy hitele. A
hithirdetők azzal az állítással próbálták
megvédeni Jézus jó hírnevét, hogy ő
mindezt előre látta. Még a szégyenletes vereségen
keresztül is megmutatta karizmáit, tekintélyét
és biztonságérzetét. A Krisztus elfogatásának
és bebörtönzésének botránya a tanítványok
szemében szinte végzetszerű és így érthető
eseménnyé változott. Zakariás próféta
(jóllehet bizonyára nem erre az esetre gondolt) előre
látta, hogy ha megölik a pásztort, szétszéled
a nyáj (Zak 13,7). A prófécia csökkentette a
nehézséget, de nem tudta megszüntetni a tényt,
amelyet az egyház szomorú teherként és figyelmeztetésként
hurcol majd végig történelmében.
A csapások meghirdetését mindig vigasztaló
üzenetek ellensúlyozzák. A Golgota zárójelbe
tett szakasz Krisztus életében, a tanítványok
általi elhagyása és elfeledése is átmeneti
jellegű esemény. A végső dráma után
az apostoli közösség újraszerveződik. Jézus
- miután megígéri övéinek a viszontlátást
Atyja országában (29. v.) - új földi találkozóhelyet
jelöl meg számukra (32. v.): egyik nem zárja ki a másikat,
hanem kölcsönösen függnek egymástól.
A galileai találkozó (amelyről Lukács nem tesz
említést) talán az első evangélium belső
logikájának követelménye. A feltámadt
Krisztus visszatér nyilvános szolgálatának
helyeire, hogy új jelenvalóságával igazolja
megelőző igehirdetését, korábbi meghirdetéseit.
Nem zárhatjuk ki, hogy az egyház valódi bölcsője
Galilea. Lehetséges, hogy a Golgota drámája kiváltotta
zavar után a tanítványok e hosszú galileai
viszavonulás folyamán találták meg újra
Krisztust és üzenetét. Pálnak néhány
évig a pusztában kellett tartózkodnia a damaszkuszi
élmény megértéséhez (vö. Gal 1,17).
Meglehet, hogy a tanítványoknak is szükségük
volt valamiféle gondolkodási időszakra.
Máté ebbe az összefüggésbe helyezi a
tanítványok megfutamodására vonatkozó
jövendölést (vö. Jn 16,32), amelyet Péter
árulásának meghirdetésével is összeköt
(33-34. v.), aki ha nem is volt a `szeretett tanítvány',
mégis Jézus kedveltjei közé tartozott. Máté
evangéliuma kiemeli, hogy immár az ő kezébe
került Krisztus egyházának irányítása
(16,18). Mindezek alapján neki legalábbis nagyobb elismerést
kellett volna tanúsítani Krisztussal szemben. Az apostol
ösztönösen feltétlen hűséget ígér
arra az esetre, ha a többiek elhagynák Jézust (33. v.).
A szavak azonban önmagukban még nem tettek naggyá senkit,
így Pétert sem. Ígéretei ellenére sokkal
látványosabban fogja megtagadni mesterét, mint társai.
Egyébként a múlt is arról tanúskodik,
hogy Péter bizonyos mértékben a `sátán
által' befolyásolható (vö. 16,23; Jn 13,8; Mt
14,30). Talán könnyen prédájává
válhatott volna az `ellenségnek' második vagy harmadik
alkalommal is (vö. Lk 22,31). Lehetséges, hogy a `hármas'
szám csupán jelzés értékű: feltehetően
azt emeli ki, hogy Péter teljességgel `megtagadja' Krisztust.
Máté magyarázatul megjegyzi, hogy a tagadás
még azon az «éjszakán» (amely talán
a Péter lelkében uralkodó sötétségre
is utal) bekövetkezik, ráadásul abban a rövid időszakban,
amely megelőzi az első kakaskukorékolást.[18]
Péter nem olyan, mint Júdás: őszinte az Úrhoz,
ismételt hűségnyilatkozatai meggyőződésből
fakadnak, csakhogy nem ismeri annyira önmagát, mint amennyire
Jézus őt. Az események igazolják, amit a mester
előre látott.
Péter bukása nem csupán történeti
emlék, hanem olyan lelkipásztori figyelmeztetés is,
amelynek megörökítését az egyház
fontosnak tartotta.
A próbatét órája (26, 36-46)
(Mk 14, 32-42; Lk 22, 39-46)
36. Akkor elment Jézus velük egy helyre, amelyet
Getszemáninak hívtak, és így szólt
tanítványaihoz: «Üljetek le itt, amíg elmegyek,
és amott imádkozom».
37. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát,
azután szomorkodni és gyötrődni kezdett.
38. Akkor így szólt hozzájuk: «Szomorú az én
lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és
virrasszatok velem».
39. Egy kissé továbbment, arcra borult, és így
imádkozott: «Atyám, ha lehetséges, távozzék
el tőlem ez a serleg; mindazáltal ne úgy legyen,
ahogyan én akarom, hanem amint te».
40. Amikor visszament a tanítványokhoz, alva
találta őket, és így szólt Péterhez: «Ennyire
nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem?
41. Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy
kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a
test erőtlen».
42. Másodszor is elment, és így imádkozott:
«Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a serleg,
hanem ki kell innom, legyen meg a te
akaratod».
43. Amikor visszament, ismét alva találta őket,
mert elnehezült a szemük.
44. Otthagyta őket, újra elment, harmadszor is
imádkozott ugyanazokkal a szavakkal.
45. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így
szólt hozzájuk: «Aludjatok tovább és pihenjetek!
Íme, eljött az óra, és az emberfia bűnösök kezébe
adatik.
46. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki
engem elárul».
A Getszemáni-kerti haláltusa a feltámadás képének
ellenpontja (27, 53b-54; 28, 16-20), de felidézi a keresztség
(3, 16-17) és a színeváltozás (17, 1-3) jelenetét
is. Megismétlődik benne a kísértővel
folytatott küzdelem (4, 1-12), amely a nyilvános szolgálat
kezdetét alkotja.[19]
Az esemény tagadhatatlan történeti tény (a
közösség sosem gondolt volna ilyen jellegű lealacsonyodásra),
amelyre ugyanakkor teljes súlyával ránehezedik a Golgota
agóniája.[20] Az evangélista nem
elővételezi a Kálvária
eseményét, de a Getszemáni-kertben jobban be tudja
mutatni Jézus lelkiállapotát és vágyait.
Az egyház a kereszt köré gyülekezik, de könnyebben
tud szembesülni a Getszemáni-kert Krisztusával, aki
itt beszél, válaszol, kinyilvánítja belső
világát. Az elbeszélés valódi eseményt
ábrázol, egyben azonban példázat jelleggel
is rendelkezik. Jézus összefoglalja helyzetét, és
a tanítványok (legalábbis a legkiválóbbak)
előtt teszi ezt, akik most képesek rá figyelni, ha
nem is tudják őt megérteni. A szöveg olyan tapasztalatról
beszél, amelyet Jézus az Atya iránti engedelmességből
teljesen elfogadott, és most életprogramként mutat
be övéinek.
Az agónia mindenekelőtt Krisztus személyes
drámáját
jelenti, a fizikai és a lelki szenvedések óráját,
amelyet súlyosbít az a tény, hogy a tanítványok,
akik legalábbis hivatásuk alapján az ő pártján
állnak («vele vannak»), távol maradnak tőle.
A legsúlyosabb próbatét ez, amelyet Jézusnak
ki kellett állnia.
Úgy
látszik, mintha a tanítványoknak szóló
(«üljetek le») felszólítás vagy parancs
magától Jézustól jönne, de valószínűbb,
hogy a mondat csupán megállapítás (vö.
45. v.). Jézus azon fáradozik, hogy legalább hármukat
magával vigye. Máté nem említi a két
Zebedeus fiú nevét, hogy jobban kiemelje Péter személyét.
Az imádság nem (vagy legalábbis nem azonnal: vö.
Zsid 5,7) szünteti meg a próbatételt. Az evangélista
a jelentőségteljes «kezdett» (erxato)
szóval vezeti be a haláltusa leírását.
Ezt a kifejezést az üdvözítő tevékenységében
bekövetkező döntő fordulatok jelölésére
használja. A Getszemáni-kerti esemény azonban nem
csupán döntő fordulat, hanem a messiási program
végső szakaszának nyitánya. Márk és
Máté különböző szavakkal írja
le Jézus lelkiállapotát, de mindkettő kiemeli
az őt hatalmába kerítő szomorúságot,
félelmet és szorongást.[21]
A leírás azt a benyomást kelti, mintha sorsának
váratlan tudatosítása megzavarta volna lelkét
és gondolkodását. Az ez ideig tanúsított
biztonsága és elszántsága (amelyet természetesen
inkább az evangélista által neki tulajdonított
jellemzőnek, mintsem valódi adatnak kell tekintenünk)
szertefoszlani látszik. Az az igénye, hogy valakinek kiöntse
lelkét és támaszt találjon, erősíti
nyugtalanságát és főleg magára hagyottságának
belső élményét. Az evangélista a Golgota
drámáját is elővételezi, de nem változtatja
meg a Getszemáni-kert próbatételét, a megrendülést,
amelyet az vált ki Jézus lelkében, hogy világosan
és egyértelműen tudatosul benne sorsa. Ez az élmény
a halál, a kudarc, az igaztalan és szégyenletes vég
előszelének érzete. Végletekben mozgó
kifejezésekkel számol be erről övéinek.
Halálos szomorúság (heósz thanatou)
keríti hatalmába. A heósz kifejezés
jelentése nem világos: felfoghatjuk célhatározói
(egészen a halál vágyásáig), de következményes
(halált okozóan) értelemben is. Mindkét eset
elviselhetetlen lelkiállapotra utal. A Zsidókhoz írt
levél szerzője kiáltásokról és
könnyhullatásokról beszél (5,7).
A tanítványokhoz intézett szavakkal Jézus
be akarja őket vonni szenvedésébe, mint ahogyan más
alkalommal dicsőségének megnyilvánulásából
adott részt nekik (14,27; 17,2). A Mk 14,34-ben szereplő
«virrasszatok» felszólításhoz Máté
hozzáfűzi: «velem» (38. v.; vö. 40. v.).
Ő egyébként kezdettől fogva kiemeli, hogy Jézus
igényli övéinek társaságát («elment
velük»: 36. v.; «maga mellé vette»: 37. v.).
Az első evangélista párhuzamos módon mutatja
be Jézus drámáját és a három
(sajnálatosan állhatatlan) tanítvány viselkedését.
Jézus «maga mellé» vette őket (37. v.;
vö. 18,20), s elvárja tőlük, hogy kitartsanak vele
a virrasztásban és az imádságban. A virrasztás
Máté szerint a hívő ember magatartásának
jellemzője. Az eszkatologikus beszéd példázatai
állandóan erre figyelmeztetnek (vö. 24,45 - 25,30).
A szüzeket azért engedik be a lakomára, mert a hosszú
éjszakai várakozásban legyőzték álmosságukat,
és mindenkor volt náluk olaj. Úgy is mondhatjuk, hogy
minden ellentétes kísértést legyőzvén
Krisztussal együtt virrasztottak és imádkoztak. Egyébként
Jézus már a hegyi beszédtől kezdődően
arra figyelmeztet, hogy a kísértés elkerülése
érdekében imádsághoz kell folyamodni (6,13).
A tanítványok drámájában nem mutatkoznak
pozitív mozzanatok, Jézus helyzete pedig tovább súlyosbodik.
A belső szorongás hatással van fizikai állapotára:
remegni kezd és a földre borul (Mk 14,35). Máté
egy másik, a Bibliában használatosabb «arcra
borult» kifejezéssel helyettesíti e mondatot, amely
a tiszteletadó `leborulás' jele valaki színe előtt
(vö. Ter 17, 3.17; Szám 14,5; 16,4 stb.). Jézus ily
módon cselekedetével elővételezi belső
magatartását, elmondandó imájának jelentését.
A szenvedés és a szorongás nem tudja megingatni hitét.
Még ebben a helyzetben is az «Atya» (Abba) megszólítással
fordul Istenhez, amely az egyik legnagyobb kinyilatkoztatás és
jelzés azok közül, amelyeket övéinek adott.
A rá váró kudarc és a lelkét betöltő
csalódás ellenére sem veszíti el az Istennel
való közösségét, bensőséges
kapcsolatát. Máté fontosnak tartja annak kiemelését,
hogy Jézus nem egyszerűen «Atyát» mond,
hanem szoros fiúi kapcsolatának jelzésére az
«Atyám» (42. v.) megszólítást használja.
Majd bizalommal az atyai akaratra hagyatkozik, mint ahogyan erre követőit
is buzdította (6,10). Keserűségének felhalmozódását
a `serleg' (vö. 20,22) bibliai képe érzékelteti,
amelyet nem szeretne kiinni. A kísértések, amelyek
más alkalommal a Sátántól (4, 1-11) vagy Pétertől
(16,23) jönnek, ezúttal saját lelkéből
fakadnak. Most is győzedelmesen kerül ki azonban belőlük,
mert akaratát alárendeli az Atyáénak, miként
ezt korábban is tette (4, 1-11), és amint ezt övéinek
is tanította (vö. 6,10; 7,21; 12,50; 18,14; 21,31). Mint ahogyan
a pusztában három kísértés érte,
a Getszemáni-kertben is ennyiszer kéri az Atyától
a serleg eltávolítását. Míg azonban
a kísértések elbeszélése szerint még
karcolás sem érte, itt erősen és hevesen kell
az Atyába kapaszkodnia, hogy sértetlen maradjon. Ugyanakkor
azt is el kell ismernie, hogy «teste», teremtményi alkata
gyenge, azaz a bukás veszélye fenyegeti (41. v.) annak ellenére,
hogy lelke, nemesebb vagy jobbik énje bizonyos önmagában.
[22]
Jézus alakja, amelyet az evangélista a haláltusáról
szóló elbeszélésben megrajzol, a megzavart
emberi természet képe, amely egyben vigasztaló vonásokat
is hordoz. A 11. fejezetben elhangzó szavak («az én
igám boldogító, és az én terhem könnyű»:
11, 28-30) valódi jelentése csak ennek a jelenetnek fényében
érthető. Azt, amit Jézus másoknak kínál,
előbb ő maga hordozza.
A Getszemáni-kert Jézus próbatételének
ideje, amellyel virrasztva, imádkozva és az Atya akaratának
teljes elfogadásában szembesül (42. v.). Ezért
a végén újra visszanyeri elveszettnek látszó
biztonságát és az események feletti uralmát.
Önként megy ellenségeihez, rendelkezik és parancsokat
ad elfogatása érdekében (46. v.). Immár nem
alázatos és szenvedő szolga, hanem ő az «emberfia»
(45. v.).
Jézus drámája példamutatóan fejeződik
be, de a tanítványoké keserű epilógussal
zárul. Halvány erőfeszítést sem tesznek
a kísértés legyőzésére. A felszólítás,
amelyben Jézus arra kéri őket, hogy `virrasszanak
vele' (38. v.), süket fülekre talál. Alszanak. Az álom
a Bibliában a halál, a közöny és a tespedtség
szinonimája. Az oktalan, a lámpásukat kialudni hagyó
szüzekhez hasonlóan álomba merülnek. A szüzek
legalább utólag bánkódnak magatartásuk
miatt. A tanítványok azonban egyetlen bocsánatkérő,
bánkódó vagy sajnálkozó szót
sem szólnak. Helyettük mondja Máté: « elnehezült
a szemük» (43. v.). Ez azonban csak látszólag
menti helyzetüket, mert valójában az evangélista
azt akarja kiemelni, hogy nemtörődömséggel, a múltat
feledve (vö. 17,4) és teljes közönnyel vettek részt
a drámában. Krisztus elébe megy szenvedésének,
de a közösség nem követi őt. Máté
arra kíván emlékeztetni, hogy mi történt
az üdvözítővel, de elsősorban álomba
merülő egyházát akarja felrázni közönyéből.[23]
A letartóztatás (26, 47-56)
(Mk 14, 43-50; Lk 22, 47-53; Jn 18, 3-12)
47. Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a
tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele
kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép
véneitől.
48. Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg
nekik: «Akit megcsókolok, az lesz ő, azt
fogjátok el».
49. Majd egyenest Jézushoz menve így szólt:
«Üdvözlégy, mester!» - és megcsókolta őt.
50. Jézus ezt mondta neki: «Barátom, tedd,
amit tenned kell!» Akkor odamentek, rátették
kezüket, és elfogták.
51. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak,
kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a
főpap szolgájára, és levágta a fülét.
52. Ekkor így szólt hozzá Jézus: «Tedd vissza
kardodat a helyére, mert akik kardot fognak,
kard által vesznek el.
53. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg
Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét
légió angyalnál is többet?
54. De miképpen teljesednének be akkor az Írások,
hogy ennek így kell történnie?»
55. Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz:
«Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen,
kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok;
mindennap a templomban ültem és tanítottam,
mégsem fogtatok el.
56. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek
a próféták írásai». Akkor a tanítványok mind
elhagyták őt, és elfutottak.
Az evangélisták figyelme nem korlátozódik a
letartóztatás műveletének előkészítésére
és végrehajtására, hanem a fájdalmas
eseményből következő tanításra
is kiterjed. Nem az ellenség taktikájának vagy fondorkodásának
van jelentősége, hanem annak, hogyan viselkedik Jézus
legfőbb próbatételének órájában.
Egyedül áll mindenkivel szemben, de nem veszíti el nyugalmát
és még kevésbé változtat a szokásos,
a minden ember felé megértéssel és jóakarattal
közeledő magatartásán.
Az eseménysort Júdás indítja el, akit az
ősegyház valószínűleg szomorúan
és szégyenkezve nevez «egynek a tizenkettő közül».
Az árulót kardokkal és botokkal felfegyverzett nagy
sokaság kíséri: a küldöttek a nagytanács
legfontosabb tagjai. Az áruló jel, amellyel az apostol kiszolgáltatja
Jézust, a csók (50. v.), amellyel szeretetük és
tiszteletük jeleként általában a tanítványok
illették mesterüket. Jézus látja, hogy elárulták,
elveszett, de nem változtat a tanítvánnyal szemben
tanúsított magatartásán. Továbbra is
«barátjának», bizalmasának tekinti őt,
aki az elkövetett vétek ellenére is barát maradhatna.
Csupán arra figyelmezteti, hogy nem lepte meg a dolog: «Tedd,
amit tenned kell» - mondja. Nem kérdez (barátom, mi
végre jöttél?), hanem keserűen megállapít
valamit, feltárja a tanítvány titkát. Júdás
csókja önmagában véve ártatlan cselekedet,
hiszen Jézus kíséretéhez tartozván gyakorta
megtette ezt. Most azonban egyezményes jelnek számított,
és az Úr közölni akarta, hogy tud erről.
Szavai érzékelhetően a Jánosnál megfogalmazott
mondatot visszhangozzák: «Amit tenni szándékozol,
tedd meg hamar!» (Jn 13,27). E `felszólítás'
nem kihívás, nem végérvényes szakítás,
hanem csupán a reményt sosem kizáró szemrehányás.
Alighogy Jézust elfogják és megkötözik,
a tanítványok (a Jn 18,10 szerint Péter) fegyveres
ellenállást tanúsítanak: kardot ragadnak, és
megsebzik a főpap egyik szolgáját (51. v.). Jézus
nem tudja helyeselni tettüket: az erőszak minden formája
önmagába záruló taktika, amely alkalmatlan az
emberek között fennálló igazságtalan viszonyok
orvoslására. A kard az erő és nem a jog alapján
ejt sebet, és aki ezzel él, mindig saját életét
is veszélyezteti. Ha Jézus ellenállást akar
tanúsítani, tizenkét angyali légió állt
volna rendelkezésére (53. v.). Neki azonban nem ezen az ösvényen
kell járnia: az Írások nem ezt az utat mutatják,
vagyis az Atya nem ezt választotta és a próféták
sem erről beszéltek. Rendelkezhet angyali seregek felett,
de nem kérheti tőlük, hogy védjék meg
életét és mentsék meg a haláltól.
Jánosnál Jézus egyetlen szavával zavarja össze
a támadók sorait (18,6), Máténál pedig
rendkívüli hatalmára történő hivatkozással
állítja meg őket. Valószínű azonban,
hogy mindkét esetben apologetikus megállapításról,
és nem történeti visszaemlékezésről
van szó. Máté közössége alapvetően
pacifista gyülekezet: a keresztény embert ismételten
arra figyelmezteti, hogy ellenállás nélkül, szinte
hangtalanul viselje el az üldözéseket (5, 11-12), az erőszakot
(5,39) és az igazságtalanságot (10, 16-25). Lehetséges,
hogy a példa magától Krisztustól ered, de nem
zárhatjuk ki ennek ellenkezőjét sem, tudniillik azt,
hogy az evangélista saját pasztorális elvárásainak
megfelelően mutatja be Jézus magatartását.
Az erőszak kétségtelenül rácáfol
a szeretetet hangsúlyozó üzenetre, amelyet a keresztény
embernek még ellenségeire is ki kell terjesztenie. Azt is
végig kell gondolni azonban, hogy minden esetben ellenségszeretetet
gyakorol-e a testvérei elnyomóját elviselő
ember, vagy hitvány és önző módon viselkedik.
Az erőszak problémája egyre időszerűbbé
válik, ami arra kötelez bennünket, hogy e téren
figyelmesebben tanulmányozzuk az evangéliumi szövegeket.[24]
Máté Krisztusa a haláltusa rövid epizódja
ellenére továbbra is ura a helyzetnek. Annak ellenére,
hogy foglyul ejtik, megkötözik, időt és lehetőséget
talál arra, hogy mindannyiukat tanítsa: Júdást,
a tanítványokat és a sokaságot. Az evangélista
egyháza minden alkalmat megragad, hogy mérsékelje
a kereszt botrányát.[25]
Jézus a nagytanács előtt (26, 57-66)
(Mk 14, 53-64; Lk 22, 54-55; Jn 18, 13-14.19-24)
57. Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték
Kaifáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek
az írástudók és a vének.
58. Péter távolról követte őt egészen a főpap
palotájának udvaráig, és bement, leült a
szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a dolog vége.
59. A főpapok pedig az egész nagytanáccsal
együtt igyekeztek hamis tanúvallomásra
szert tenni Jézus ellen, hogy halálra adhassák,
60. de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő.
61. Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy
Jézus ezt mondta: «Le tudom rombolni az Isten
templomát, és három nap alatt fel tudom építeni».
62. A főpap felállt, és így szólt hozzá: «Semmit sem
felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?»
63. Jézus azonban hallgatott. A főpap ekkor ezt
mondta neki: «Az élő Istenre kényszerítelek,
mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus,
az Isten fia!»
64. Jézus ekkor így felelt: «Te mondtad. Sőt azt
mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok
az emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül,
és eljön az ég felhőin».
65. A főpap erre megszaggatta ruháját, és így
szólt: «Istent káromolta. Mi szükségünk
van még tanúkra? Íme, most hallottátok
az istenkáromlást.
66. Mit gondoltok?». Azok így feleltek: «Méltó
a halálra!»
Az epizódok új sorozatának (26, 57-75) színhelye
a főpap palotája és a templom szomszédságában
lévő épületek. Máté elbeszélés-sorozata
a következő eseményeket öleli fel: a nagytanács
jelenlétében történő éjszakai kihallgatást
(57-66. v.), az arculütések jelenetét (67-68. v.), Péter
tagadását (69-75. v.) és a nagytanács második,
reggeli ülését, amely azzal fejeződik be, hogy
a vádlottat újra elítélik és kiszolgáltatják
a római helytartónak (27, 1-2).
Az események egymásra következésének
elbeszélése Máténál és a többi
evangélistánál is hiányos, rendezetlen. Manapság
egyre valószínűbbnek látszik az a feltevés,
amely szerint minden logikusabban és másként történt.
A Getszemáni-kertből még az elfogatás éjszakáján
Annásnak, a volt főpapnak házába vezették
Jézust. Az a tény, hogy elsőként ő kerül
a messiás közelébe, értésünkre adja,
hogy felelős volt Jézus letartóztatásában
és szerepe lesz elítélésében is. Jézus
nem vállalja a vele való vitát, ezért a főpap
egyik szolgája arcul üti őt (Jn 18,22). E cselekedet
arculütések sorozatát indítja el, amiről
az evangélisták egyöntetűen adnak hírt
(Mt 26, 67-68). Azon az éjjelen - miközben Jézust Annás
faggatja, a jelenlévők pedig gúnyolják - Péter
szabadon mozog a palota udvarán, és két kakasszó
közötti időben többször is lehetősége
nyílik a Krisztus megtagadására (26, 69-75). Ezzel
fejeződik be Jézus utolsó földi éjszakája.
Kora reggel egybegyűlik a nagytanács, hogy megvizsgálja
az ál-messiással kapcsolatos vádakat és esetleg
ítéletet hozzon ügyében. Meghozzák a döntést
(57-66. v.), és ezzel befejeződik a zsidó vagy vallási
peres eljárás.
Máté és Márk nem említi az Annással
való éjszakai találkozást (Jn 18,13). Szerintük
az éjszakai per a nagytanács előtt történt,
majd `reggel' megismétlődött (27,1). Több okunk
van annak feltételezésére, hogy az első ülésről
szóló beszámoló nem hiteles: ellentétben
áll a zsidó perrendtartással,[26]
a szokásokkal,[27]
valamint Lukács és János párhuzamos beszámolóival.[28]
Máté és Márk elbeszélése nem
adja meg az első gyűlés időpontját: az
éjszakai órára csak a Mt 27,1 megjegyzéséből
lehet következtetni, de nem biztos, hogy kellően megalapozott
módon.
Máté szövege az események összefoglalását
tartalmazza. Először a tanúk vallomására
támaszkodó vizsgálati eljárást (57-61.
v.) mutatja be, majd a vádlott kifaggatását a vádak
(61-63a v.) és a felmerülő gyanú (63b-64. v.)
alapján, s végül a főpap által megfogalmazott
ítéletet, amelyet az egész gyülekezet megerősít
(65-66. v.).
Jézusnak a nagytanács előtti megjelenését
kétségtelen történelmi ténynek kell tartanunk,
de az evangélisták kizárólag apologetikus szándékkal
emlékeznek vissza erre az eseményre. A nagytanács
tagjai kimondták Jézusról, hogy méltó
a halálra. Az evangélisták azon fáradoznak,
hogy az eljárás szabálytalanságára (éjszaka,
bizonyítékok nélkül, lefizetett tanúkkal)
és a vádak alaptalanságára hivatkozva kimutassák
ennek az ítéletnek igaztalan voltát.
A zsidók felsorakoznak Krisztus ellen. Máté arról
beszél, hogy az egész nagytanács egybegyűlt,
éspedig úgy látszik, Kaifás házában
(59. v.). Lehetséges, hogy a tárgyalás annak a vitának
mintájára zajlott le, amelyet a megelőző napokban
Jézus a zsidóság minősített képviselőivel
folytatott a `hatalomról', amelyet magának tulajdonított
(21, 23-27), és a `jelekről', amelyekkel vélt küldetését
igazolta. Az is elképzelhető, hogy a nagytanácsnak
nem minden tagja volt rosszindulatú, elfogult és igaztalan
az állítólagos messiással szemben. Meglehet,
hogy nem csupán Arimateai József volt istenfélő
közöttük. Az evangélisták azonban nem egy
per aktáira akarnak visszaemlékezni, hanem az ítélet
igaztalan voltát akarják megmutatni. Ezt az ítéletet
nem annak alapján hozták, amit Jézus mondott vagy
cselekedett, hanem amit mások gondoltak vagy mondtak róla.
Olyan eljárás ez, amely a Máté korabeli keresztények
esetében is megismétlődött (5,11), akiket az
evangélista arra buzdít, hogy merítsenek erőt
Krisztus példájából. Az evangélisták
egyöntetűen számolnak be arról, hogy a vádlók
megpróbáltak Jézusnak olyan prófétai
állításaira hivatkozni, amelyek tiszteletlenségnek
hangozhattak a szent hellyel szemben (62. v.). Máté Márktól
eltérően megjegyzi, hogy a vádat - formai szempontból
kifogástalanul - «két» tanú adja elő
(vö. MTörv 19,15). Ebbe beszámíthatták volna
a `pusztítást' is, amelyet a jeruzsálemi ünnepélyes
bevonulás napján végzett (21, 12-17), de ez - legalábbis
kifejezetten - nem kerül szóba. A templom lerombolásának
vádja erős alapokkal rendelkezhetett, ha még a nép
körében is elterjedt: a járókelők ugyanezt
a vádat vetik Jézus szemére, amikor már a kereszten
függ (27,40).
A feljelentés indoka - és ez feltehetően jobban
megfelelt a bírák célkitűzésének
- az volt, hogy Jézus (alaptalanul) messiásnak tartotta magát.
Nyilvános működése idején valószínűleg
nem tett olyan nyilatkozatokat önmagáról, mint amilyeneket
az evangélisták tulajdonítanak neki, de bizonyára
az emberek értésére adta, hogy ő az Isten küldöttje,
és talán azt is hangoztatta, hogy valamiféle eszkatologikus
prófétának tartja magát. Előfordulhat,
hogy sosem ejtette ki a `messiás' szót, de magatartásából
nem volt nehéz messiási mivoltára következtetni.
A kezdeteknél Keresztelő János e tekintetben nehezen
tudott eligazodni (11, 2-3), de most, Jézus szolgálatának
végén ezt már könnyen meg lehetett állapítani.
Csakhogy Jézus messianizmusa nem felelt meg az elvárásoknak,
amelyek szerint legalábbis fel kellett volna lázítania
a népet Róma ellen, és nem a zsidóság
vezetői, hivatalos tanítói, valamint a szent rítusok
és intézmények ellen fordítani. Ha eszméi
érvényre jutnak, Izraelnek el kellett volna tűnnie,
vagy egy szintre kerülnie a pogányokkal. Az izraeliták
nem a messiás ellen hadakoznak, hanem csupán az olyan messiással
helyezkednek szembe, aki nem illik bele abba a képbe, amelyet Isten
akaratának hivatalos értelmezői megrajzoltak róla.
Máté már nem a nagytanácsot tartja szem
előtt, hanem a zsinagógát, és a Krisztus nyílt
apológiáját kísérli meg vele szemben.
A bírái előtt tett jézusi vallomás olyan
messiási nyilatkozat, amelyet az egyház fogalmaz meg tagjai
számára és a zsidóság képviselőivel
szemben, hogy rámutasson régi és új felelősségükre.
A főpap kérdés formájában ismétli
meg a Fülöp Cezáreájánál tett péteri
vallomást («te vagy a Krisztus, az Isten fia»), de az
Isten szó elé odateszi az «élő»
jelzőt. Máté saját krisztológiájának
legfontosabb tételét vagy összefoglalását
a bíró szájába adja, hogy kiemelje a főpapnak
és népének szándékos elvakultságát,
illetve bűnösségét. János a római
helytartóval mondatja ki a zsidók számára Jézus
messiási uralmát (vö. Jn 19,14), Máté
pedig az ország legfőbb vallási vezetőinek
ajkára adja ugyanezt a nyilatkozatot. Apologetikus szempontból
ezzel az eljárással lehetett a legnagyobb hatást elérni.
A `messiás' és az `Isten fia' kifejezések nem abban
az esetleges értelemben veendők, mint amelyet Kaifás
tulajdonított nekik, hanem úgy értelmezendők,
mint ahogyan ezt Máté evangéliuma vagy az ősegyház
hagyománya tette (vö. 14,33; 16,16; 27,54). Jézus nem
az a nacionalista messiás, akit a vallási vezetők
vagy a tömeg vártak, és nem olyan (látszólag
az emberi logikának is jobban megfelelő) varázsló,
mint amilyet a sátán igényelt, hanem az Isten szavát
és útmutatását tanulékony módon
követő fiú. A `fiú' kifejezésnek az evangéliumi
nyelvezetben természetesen inkább metaforikus jelentése
van, és nem szoros értelemben veendő: azt az ember
és az Isten közötti új kapcsolatot jelképezi,
amelynek létrehozására a messiás érkezett.
Máté szerint azonban még ennél is fontosabb
Jézus válasza.[29]
Jóllehet közvetve elfogadja,[30]
mégsem ismétli meg a `messiás' és az `Isten
fia' megnevezést, hanem másik címre és olyan
orákulumokra hivatkozik, amelyek jobban illenek az alkalomhoz. Válaszát
olyan formulával («azt mondom nektek») vezeti be, amelyet
más alkalmakkor nyilatkozata hangsúlyozása és
kiemelése érdekében használ (vö. 5, 18.20.22.
és 28.32.34.39.66.; 6, 2.5.16.25.29; 11, 22.24 stb.). Miként
az apostoloknak az eszkatologikus beszédben, itt is látványosságot
(`látomást') hirdet meg, amely majd igazolni fogja a neki
tulajdonított címeket. Az «emberfia» a dicsőséges
(feltámadt) messiás, aki minden hatalommal felruházva
felemelkedik az `öregkorú' mellé (Dán 7,13).
Máté a dánieli kifejezést azzal az ugyancsak
biblikus szóhasználattal helyettesíti, hogy az emberfia
a «Hatalmas jobbján ül» (vö. Zsolt 110,1).
Jézus nyilatkozata, amely a messiásra vonatkozó
magyarázat, az üdvtörténet fordulatát is
meghirdeti. A nagytanács tagjai előtt dől el Krisztus
sorsa. Véget akarnak vetni földi életének, ám
ítéletük ahelyett, hogy feltartóztatná
az eseményeket, éppen ezek végső sikerét
biztosítja. Az evangélista egyben azt is ki akarja emelni,
hogy az emberfia dicsőséges megnyilvánulásával
fordulat következik be az üdvtörténelemben. Nem véletlenül
használja a «mostantól fogva» (ap'arti)
kifejezést, amely más szövegekben is előfordul
(vö. 23,39; 26,29) a múlttal való szakítás
és az új korszak kezdetének jelölésére.
Az új időszak akkor kezdődik, amikor végrehajtják,
sőt mielőtt kihirdetnék az ítéletet
(66. v.). A történelem nem váratlanul vesz új
fordulatot, de `akkortól fogva' változni fog. A halál
vereség, amely győzelemmé változik, és
fordítva, olyan győzelem, amely mások pusztulását
jelenti. Attól a pillanattól fogva, hogy az ellenfelek rázendítenek
győzelmi énekükre, a messiás fokozatosan érvényre
jut, és ez a folyamat a végső parúziában
éri majd el csúcspontját. Ellenfelei úgy gondolják,
hogy egyszer s mindenkorra a keresztre szegezték, de feltámadva
éppen ettől a pillanattól fogva kezd érvényesülni
(`eljönni') a történelemben. A 24,30-ban Máté
az emberfia `eljövetelét' hatalomban és dicsőségben
a jeruzsálemi templom pusztulásának ellenpontjaként
hirdeti meg; itt vereségének ellensúlyozására
mondja ugyanezt. Az `eljövetel' (miként a többi szövegben
is: vö. 10,23; 16,27) metaforikus értelemben veendő.
A Krisztus, akit az emberek láttak és akit a nagytanács
tagjai elítéltek, a végérvényes messiás,
a mindenki által várt szabadító. Ha Jézust
nem ítélik el, a történelemben akkor is bekövetkezik
a meghirdetett fordulat, de az a tény, hogy kudarccal zárta
művét, a keresztény igehirdetést arra késztette,
hogy az üdvösséget a megtorlás, a (zsidók
által megkísérelt trónfosztás utáni)
trónra lépés és az (első alázatos
és szolgai megjelenést ellensúlyozó második)
`eljövetel' kifejezéseivel fogalmazza meg.
A Jézussal kapcsolatos események vége már
a kezdeteknél is kiszámítható volt. E befejezés
két egymással szemben álló tételt tartalmaz.
Az egyház azt tartja, hogy Jézus «a messiás,
az Isten fia». A zsidó hatóságok pedig «istenkáromlónak»
tekintik őt, mert a `keresztre feszített Krisztus' kifejezést,
illetve a szégyen fájára kerülő messiásról
alkotott fogalmat Isten és az üdvösség szempontjából
tiszteletlenségnek minősítik (vö. MTörv
21,23). Jézust azért ítélik el, mert a messiási
eszményt az ács egyszerű alakjában akarta megtestesíteni
(vö. 13, 55-57). Amikor pedig végrehajtják rajta a halálbüntetést,
ez az ítélet szégyenletes bélyege marad személyének
és az általa indított mozgalomnak (vö. 1 Kor
1,23; Róm 1,16).
Az arculütések (26, 67-68)
(Mk 14,65; Lk 22, 63-65)
67. Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig
bottal verték,
68. és ezt mondták: «Prófétáld meg nekünk, Krisztus
ki ütött meg téged!»
Az arculütések jelenetéről az evangélisták
egységesen, csak a már megszokott eltérésekkel
számolnak be. Máté és Márk a nagytanács
ülése utáni időpontra helyezi a jelenetet. Ily
módon úgy látszik, mintha a bántalmazás
szereplői a nagytanács tagjai (a főpapok, a vének
és az írástudók) lennének. Márk
azonban a szolgákat is említi közöttük (14,65).
Lukács hasonlóképpen a nagytanács ülése
utáni időre teszi az epizódot, de nem hozza kapcsolatba
a tanács tagjaival (22, 63-65). A harmadik evangélista szerint
a pofonokat azok a férfiak adják, `akik őrizték
Jézust', vagyis az őrség tagjai, illetve a rá
felügyelő szolgák. János (18,22) csak arról
az arculütésről tud, amelyet a főpap szolgája
ad az Annásnál történt kihallgatás végén. [31]
Lukácsot leszámítva valamennyi evangélista
egyetért abban, hogy az esemény napkelte előtt (Máté
és Márk szövege alapján fogalmazva: az `éjszakai
gyűlés' után) történt.
Az evangélisták még két másik arculütési jelenetről is beszámolnak:
az egyik színhelye Heródes palotája (Lk 23,11), a
másiké pedig Pilátus helytartósága (Jn
19, 1-3). A három eset közül ez az első. Végrehajtói
a zsidók, és helyszíne valószínűleg
a főpap udvara. Feltehetően nem a nagytanács tagjai,
hanem a szolgák vesznek részt benne (Mk és Jn). Miután
Jézust átadták a hatóságoknak, azoknak
többsége, akik részt vettek elfogásában,
bizonyára eltávozott. Nagyon valószínű,
hogy a szolgálatot és az őrséget végző
személyek társaságában csak néhány
fanatikus és kíváncsi ember maradt a helyszínen,
vagyis olyanok, akik álmosak, fáradtak, ingerültek voltak,
és `szórakozniuk kellett' valamivel, hogy levezessék
felgyülemlett idegességüket. Lehet, hogy egyiküket-másikukat
a visszavágás vagy a bosszú titkos vágya is
fűtötte. Az evangélisták fizikai (pofonokról,
ütésekről) és erkölcsi természetű
sértésekről (köpésekről, becsmérlésekről)
beszélnek. Kiemelt helyen említik a gúnyolódásokat:
«gúnyolták és verték» - mondja
Lukács; arcát betakarták - teszi hozzá Márk
(vö. Mk 14,65). Máté látszólag nem tud
erről a mozzanatról, elbeszélésében
mégis burkoltan feltételezi.[32]
A jelenlévők közismert, a gyermekek világából
vett játékot űznek. Bekötik a fogoly szemét,
ráütnek, majd felszólítják, találja
ki, hogy ki ütötte meg őt. E játéknak különféle
indítékai lehetnek. Ebben az esetben feltehetően a
fogoly különleges helyzete szolgáltatta az okot: `prófétának'
tartották, ezzel a váddal illették, tehát alkalmat
adtak neki arra, hogy bizonyítsa képességeit. Az őrök
játékukkal vannak elfoglalva, az evangélisták
azonban a prófétai orákulumokra gondolnak, amelyek
valóra válnak e különleges látványosság
keretében. Jézus félreérthetetlenül Jahve
szolgájaként mutatkozik, akiről Izajás jövendölt:
«Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak
férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle,
megvetett volt, nem törődtünk vele» (Iz 53, 3).
Az evangélisták egyúttal egy másik messiási
jelző valóra válását is látják,
amelyet Máté a Krisztus szóval kapcsol össze.
Az a tény, hogy a legfőbb nemzeti hatóság székhelyén
a zsidók kigúnyolják, a messiás leghatározottabb
elvetését jelenti. Az evangélista polemikus céllal
fogalmaz, de olyan teológiai tanítást is közöl,
amelyre a keresztény olvasónak mindenképpen fel kell
figyelnie. Jézus tudatosan és erős lélekkel
fogadja a szolga programját, a megaláztatást és
a gúnyt. A próféta missziója nem könnyű
vállalkozás. Ezt Jeremiás, Izajás és
valamennyi elődje megtapasztalta. Jézus nem riad vissza feladatától
és az ezzel járó terhektől. Elfogadja a sértéseket,
a szidalmakat és az ütéseket, amelyek az ő szent
szolgálatának éppúgy tartozékai, mint
az apostolok és utódaik életének. Az Apostolok
Cselekedeteinek könyve az egyháztörténet első
oldalának magyarázata és folytatása: «Ők
pedig örömmel távoztak a nagytanács színe
elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot
szenvedjenek Krisztus nevéért» (ApCsel 5,41).
Valószínű, hogy a `szórakoztató időtöltés'
után a foglyot bezárták valamelyik udvari szobába,
és nyugovóra tértek. Az is előfordulhat azonban,
hogy az idő rövidsége miatt virrasztva várták
meg a napkeltét az udvar valamelyik szögletében.
Péter tagadása (26, 69-75)
(Mk 14, 66-72; Lk 22, 56-62; Jn 18, 15-18.25-27)
69. Péter ezalatt kinn ült az udvaron. Odament
hozzá egy szolgálólány, és így szólt: «Te is
a galileai Jézussal voltál».
70. Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt
mondta: «Nem tudom, mit beszélsz».
71. Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta
őt egy másik szolgálólány, és ezt mondta
az ott levőknek: «Ez a názáreti Jézussal
volt».
72. Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: «Nem
ismerem azt az embert».
73. Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda,
és így szóltak Péterhez: «Bizony, közülük
való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik
róla».
74. Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: «Nem
ismerem azt az embert». És nyomban
megszólalt a kakas.
75. Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki
azt mondta neki: «Mielőtt megszólal a
kakas, háromszor tagadsz meg engem».
Aztán kiment onnan, és keserves sírásra
fakadt.
Az első apostol viselkedésének leírása
folytatja a tanítványok drámájának bemutatását,
akik arra kaptak felszólítást, hogy vegyenek részt
a mester szenvedésében (36.38. és 40. v.). A Getszemáni-kertben,
miközben Jézus viaskodik és imádkozik, ők
alszanak. Most pedig, amikor Jézus a főpap palotájában
tartózkodik, hogy szembesüljön vádlóival,
a hamis tanúkkal, a bírákkal és a szolgák
gúnyolódásával, a tanítványok
elfutnak (56. v.). Közülük csak egynek, Péternek
van bátorsága, hogy kövesse őt, talán
megbízatása okán (33. v.), esetleg kíváncsiságból
vagy felelősségérzetből (vö. 16, 18-19).
Amikor azonban próbára teszik, elismeri-e, hogy a názáreti
Jézushoz tartozik, nyomban megtagadja őt.[33]
Nem az egyház találta ki Péter tagadását,
mint ahogy Júdás árulását sem (hiszen
az esemény nem volt hízelgő az apostolok csoportjára
nézve), de lelkipásztori tanulságai miatt becsülettel
beszámol róla. Júdás szomorú végéhez
hasonlóan Péter bukása is majdnem olyan tanulságos
az egyház számára, mint Krisztus győzelme.
Júdás és Péter az emberi természet gyengeségéről
és törékenységéről tesz tanúságot:
mindketten arra tanítanak, hogy félnünk és remegnünk
kell üdvösségünkért. Minden bukás utolsónak
bizonyulhat (Júdás), de az alapos megtérésnek
és az Úr Jézushoz való ragaszkodásnak
kezdete is lehet, miként ezt a sírásra fakadó
Péter is igazolja (vö. Lk 22,62). Ő kedvelt tanítványa
volt Jézusnak, de bukása azt mutatja, hogy a kedveltség
állapotából a magára hagyottságba könnyű
az átmenet. Az evangélista a bukás előzményeit,
a Getszemáni-kerti eseményeket is szem előtt tartja.
Itt a tanítványok nem tudtak virrasztani és imádkozni.
Nem csoda, hogy ezután a kísértés legyőzte
őket. Péter minden tiltakozása ellenére is
rosszabbnak bizonyult a többinél. Talán elbizakodott
volt, ami eggyel több ok a kudarcra. Jézus azt mondta, hogy
az embernek meg kell erősíteni lelkét, hogy ellent
tudjon állni a kísértésnek, a test önző,
gőgös követelményeinek, amelyek mindig uralomra
akarnak törni. Ha ezeket nem fékezzük és tisztítjuk
meg, felkavarják lelkünket, illetve a minden emberben jelenlévő
igazság- és boldogságvágyat. Cezáreában
a test és a vér nem győzte le az apostolt (16,17),
de kevéssel később újra támadásba
lendül mindkettő (16,23). Most pedig a főpap udvarában
a hamis esküvel Péter határozottabban utasítja
el Jézust, mint ahogyan ezt ellenségei tették. Máté
egyháza talán már ismerte a hitehagyás eseteit.
Ezért Péter bukásának és megtérésének
felidézése magába szállásra és
a reményre szólító eszközzé válhatott
e közösség tagjai számára is.
[1]
Vö. J Blinzler, Il processo di Gesù, Brescia, 1966.,
134-140. o.
[2]
Lehetséges, hogy a feláldozás kifejezés itt
túl erősnek látszik. Nem zárhatjuk ki azonban,
hogy Máté erre gondol: ő ugyanis Krisztus halálát
már korábban is sokakért adott váltságdíjnak
tekintette (20,28), és az eukarisztikus lakomáról
beszélvén ugyanilyen értelmezést ad majd vele
kapcsolatban. Vö. a 20, 24-28 részletéhez fűzött
megjegyzésekkel (jegyzetekkel és magyarázatokkal).
[3]
Kaifás volt a valódi főpap, akit Valerius Gratus tett
Annás főpap helyébe 15-ben. Az irányítás
azonban még az elmozdított főpap kezében volt.
Vö. Lk 3,2; Mt 4,6; Jn 11,49; J. Flavius, Zsidó Régiségek
18,2,2; 4,5. Vö. A. F. J. Klijn, Scribes, Pharisees, Highpriests
and Elders in New Testament, in NT 3 (1959), 259-267. o.
[4]
D. Daube véleménye szerint a betániai megkenés
apologetikus jellegű irodalmi alkotás, amellyel a közösség
Krisztus temetésére akart emlékezni. Vö. The
Anointing at Bethany and Jesus Burial, in AThR 32 (1950), 186-199.
o.; The New Testament and Rabbinic Judaism, Oxford, 1956., 310-324.
o.
[5]
D. Daube a betániai megkenést «temetési elbeszélésnek»
tekinti (i. m., 320. oldaltól).
[6]
Vö. W. Vogler, Judas Iskarioth: Untersuchung zur Tradition
und Redaktion, Greifswald, 1978. A Jn 11, 56-57-ben ezt olvassuk: «Mit
gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre? A főpapok
és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy
ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy elfoghassák».
Eszerint Jézus rejtőzve élt. Így hasznosnak
bizonyulhatott, ha valamilyen jól értesült ember feljelenti
őt.
[7]
Vö. a szerzetesi hivatás témájának bővebb
kifejtésével: La vocazione religiosa, in La vocazione
nella Bibbia (szimpozium), Roma, 1971., 13-30. o.; Itinerario spirituale
di Cristo, i. m., II. k., 49-55. o.
[8]
E feltételezés bizonyíthatatlan előfeltevésből
indul ki: az üdvösségnek az Atyát kiengesztelő
jézusi áldozatból kell fakadnia, amelyben a kereszthalál
a leglényegesebb elem. Eszerint a Jézust bitófára
juttató Júdás egyben az oltárra is küldte
volna őt. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m.,
III. k., 77-104. o.
[9]
Az «Iskariótes» név, amelyet Júdás
kap, bizonytalan eredetű megnevezés. A karióti ember
(ish) értelmezés látszik a legkevésbé
helyesnek. Az is valószínűtlen, hogy a név a
szikárius (`tőrviselő') szó eltorzított
változata. A legvalószínűbb feltevés
szerint a név az arám sheparya (hamis, áruló)
szóból ered: Júdás, «aki elárulta
őt».
[10]
Vö. J. Jeremias, Le parole dell'ultima cena, Brescia, 1973.
[11]
Újabb szerzők azzal próbálták feloldani
az ellentéteket, hogy kétféle időszámítást
vettek alapul. Eszerint Jézus valamiféle részleges,
esszénus (a templomban használatos hivatalos naptárt
néhány nappal megelőző) kalendárium
alapján ünnepli a húsvétot. Vö. A. Jaubert,
La date de la Cène, Paris, 1957.; Ugyanő, Le Mercredi
où Jésus fut livré, in NTS 14 (1968), 145. o.
[12]
A bibliográfiát illetően elegendő, ha többek
között a következő szerzőkre utalunk: R. Pesch,
Wie Jesus das Abendmahl hielt. Der Grund der Eucharistie, Freiburg,
1977.; H. Kahlefeld, Das Abschiedsmahl Jesu und die Eucharistie der
Kirche, Frankfurt, 1980.; I. H. Marshall, Last Supper Lord's Supper,
Exeter, 1980.; X. Léon-Dufour, Le partage du pain eucharistique
selon le Nouveau Testament, Paris, 1982.
[13]
A húsvéti vacsora a szolgaság keserűségére
és a szabadulás örömére emlékeztetett,
vagyis arra a próbatétre, amellyel Isten saját népét
sújtotta, illetve az ezt követő győzelemre. E
kettős emlékezés végigvonult a szertartáson:
jelen volt a mozdulatokban és a szavakban egyaránt. Amikor
már mindannyian elnyújtóztak a közös asztalnál,
az asztalfőnél levő személy megtöltötte
az első serleget, majd elmondván az áldás szavait
körbeadta az asztaltársaknak. Ezt követően felszolgálták
a kenyereket, a füveket, a bárányt, és megtöltötték
a második serleget. A vacsora megkezdése előtt azonban
előírásszerűen fel kellett idézni a húsvét
körülményeit: így kellett előkészíteni
a lelkeket, hogy méltó módon és tudatosan vegyenek
részt az emlékünnepen. Az asztaltársak közül
a legfiatalabb (ebben az esetben János) feltette az asztalfőt
elfoglaló személynek a rituális kérdést:
«Miben különbözik ez az este az összes többitől?».
Újra emlékezetbe idézték az egyiptomi elnyomatás
történetét, az Egyiptomból való kivonulást,
a bárány csodatevő erejét, Izrael sorsát,
a messiási várakozást stb. Minden (ünnepi vagy
köznapi) étkezés ezzel a rítussal kezdődött:
a családfő kezébe vette a kenyeret és mindenki
nevében elmondotta az áldásformulát: «Áldott
vagy, Urunk, Istenünk, aki kenyeret adsz nekünk a földből».
Valamennyien így válaszoltak: «Ámen».
Ezután a családfő megtörte és szétosztotta
a kenyeret az asztaltársaknak, majd elsőként érintette
ajkához a neki jutó részt. Ez a mozdulat nyitotta
meg a lakomát, egyben jelezte, hogy az életben és
az Isten dicséretében a résztvevők között
teljes egyetértés uralkodik. Vö. J. Bloch, La Haggadah
de Pâque, Liturgie pour la cérémonie familiale des
soirées du Séder, Paris, 1957.; A. Ravenna, L'ebraismo
post-biblico, i. m., 59-67. o.
[14]
A zsidó vacsora jelentésének megvilágítása
érdekében szinte valamennyi szerző Gamáliel
rabbi szavait idézi: «Minden nemzedék emberének
kötelessége úgy tekintenie magát, mintha az Egyiptomból
kiszabadulók között lett volna. Ezért kell mondani:
`amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velünk,
amikor kijöttünk Egyiptomból' (Kiv 13,8). Ezért
kötelességünk az is, hogy köszönetet és
dicséretet mondjunk annak, aki atyáinknak és nekünk
e csodákat művelte, és a szolgaságból
a szabadságra, a szenvedésből az örömre,
a szomorúságból az ünnepi hangulatba, a homályból
a nagy fényre és az alárendeltségből
a szabadulásra vezetett. Énekeljünk tehát színe
előtt halleluját» (Strack-Billerbek, i. m., IV. k.,
68. o.).
[15]
Ez hasonló a kenyér felett elmondott áldáshoz,
amelyről a Ber. VI,1 számol be: «Áldott
vagy Urunk, Istenünk, a világ királya, a szőlő
gyümölcsének teremtője».
[16]
Az a tétel, hogy a keresztény vacsora legalábbis eredetileg
nem húsvéti lakoma volt, egyáltalán nem valószínűtlen:
«Az utolsó vacsora, amelyet Jézus tanítványaival
együtt költött el, a szokványos lakomák rítusát
követte». «Nem találhatók meg benne a szimbolikus
jelentéssel bíró ételek, a Kivonulás
12-höz szóló magyarázat, sem a korabeli húsvéti
lakomához tartozó három serleg. Jézus a szokásos
lakoma szertartását követte két áldás
kíséretében» (M. Bastin, Jésus devant
sa passion, Paris, 1976., 103. és 106. o.).
[17]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 132-149.
o.
[18]
Érdemes odafigyelni arra, amit G. Brunet ír a kakas kukorékolásával
kapcsolatban. Szerinte ez az állat ismeretlen a zsidó Bibliában,
és Jeruzsálemben tiltja a Misna. Vö. Et aussitôt
le coq chanta, in CahCerc E. Renan 27 (1979), 9-12. o.
[19]
Vö. M. Galizzi, Gesù nel Getsemani (Mc 14, 32-42; Mt 26,
36-46; Lc 22, 39-46), Zürich, 1972.; J. Warren Holleran, The
Synoptic Gethsemane. A critical Study, Roma, 1973.; A. Feuillet, L'agonie
de Gethsémani. Enquête exégètique et théologique
suivie d'une étude du «Mystère de Jésus»
de Pascal, Paris, 1977.
[20]
Vö. A. Feuillet, i. m., 112-115. o.
[21]
A Mk 14,33-ban szereplő első ige (ekthambeiszthai:
rettegni) «elképesztő látvány vagy váratlan
esemény miatti mélységes megdöbbenést
jelent». Máté ezt a lüpeiszthai szóval
helyettesíti, amely inkább az ilyen lelkiállapot hatásaira
(szomorúságra) utal. A második ige (adémonein:
gyötrődni) mindkét evangélistánál
ugyanaz, és «az olyan ember lelkiállapotát (szorongását)
fejezi ki, aki elveszettnek érzi magát» (A. Feuillet,
i. m., 80. o.). Gyakorlatilag Jézus magányára, illetve
arra a tényre utal, hogy elhagyták őt barátai
és az Atya, aki ebben az esetben szintén távolinak
tűnik.
[22]
A test és a lélek ellentétével kapcsolatban
vö.: W. Mork, Linee di antropologia ebraica, Fossano, 1971.,
122-125. o.
[23]
Vö. J. Blinzler, Il processo di Gesù, i. m., 62-83.
o.
[24]
Vö. La conversione della chiesa, i. m., III. fej. (La riconciliazione,
proposta ambigua), 48-68. o.
[25]
Vö. J. Blinzler, i. m., 85-214. o.; P. Benoit, Passione e risurrezione
del Signore, Torino, 1967., 139-168. o.; E. Caldirola, Verbale del
processo di Gesù Nazareno, Parma, 1960., 139-168. o.; M. M.
Herranz, El processo ante el Sanhedrin y el ministerio publico de Jesús,
in EstBibl 34 (1975), 83-111. o.; 35 (1976), 49-79. o. és 187-221.
o.
[26]
«Az előbbi ügyeket (a polgári pereket) nappal
tárgyalják, de a tárgyalások befejeződhetnek
éjjel is. Az utóbbi (a büntetőjogi) pereket nappal
kell tárgyalni és ítéletre vinni» (Sanhedrin,
4,1, in J. Bonsirven, Textes, i. m., 1874. o.).
[27]
«Ez az éjszakai tanácsülés - mondja P.
Benoit - lélektani szempontból nem valószínű.
Nehéz elképzelni, hogy ilyen ügy miatt a nagytanács
tagjai éjszaka elhagyják házaikat. Logikusabbnak látszik,
hogy nyugodtan töltve az éjszakát megvárják
a reggeli órákat» (Passione e risurrezione,
i. m., 118. o.).
[28]
Lukács csak a reggeli tanácsülésről tud
(22, 66-71). János az egyedüli, aki beszámol arról,
hogy a letartóztatást követően Annáshoz
viszik Jézust (18, 19-24), de valamiféle egyéni kihallgatásról,
ha úgy tetszik «előzetes vizsgálatról»
beszél (J. Blinzler, i. m., 118. o.). A Sanhedrin-ben ezt
olvashatjuk: «a polgári pereket az adott nap folyamán
kegyelem-adással vagy elítéléssel lehet lezárni.
A bűnügyeket adott napon be lehet fejezni kegyelem adása
esetén, de az elmarasztaló ítéletet csak a
következő napon lehet meghozni» (4,1, in Bonsirven, Textes,
i. m., 506. o.).
[29]
Vö. A. Feuillet, Le triomphe du Fils de l'homme d'après
la décaration du Christ aux Sanhédrites (Mc XIV,62; Mt XXVI,64;
Lc XXII,69), in La venue du Messie, Bruges, 1962., 149-171. o.; R.
Catchpole, The Answer of Jesus to Caiphas (Matt. XXVI,64), in NTS
17 (1970-71), 213-226. o.; S. Légasse, Jésus devant le
Sanhédrin. Recherches sur les traditions évangéliques,
in RTL 5 (1974), 170-197. o.; U. Vanni, La passione come rivelazione
di condanna e di salvezza in Mt 26,44 e 27,54, in EuntDoc 27 (1974),
65-91. o.
[30]
Vö. R. Catchpole, id. cikk, 226. o.
[31]
A kérdés egészét és a bibliográfiai
utalásokat illetően vö.: P. Benoit, Les outrages
à Jésus prophète (Mc XIV,65 par.), in NeotestPatrist.,
i. m., 92-110. o.
[32]
A «prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött
meg téged!» mondat arra utal, hogy az említett játékról
van szó.
[33]
Vö. M. E. Boismard, i. m., 400. o. Az esemény történetiségét
illetően az evangéliumi elbeszélések különbözősége
és az elbeszélés hétköznapisága
miatt fenntartásokkal élhetünk. A `három' tagadás
valószínűleg egyetlen tagadásnak kifejtése.
Előfordulhat, hogy az `ismétlést' az olvasó
hatékonyabb meggyőzése érdekében lelkipásztori
indítékok sugallták (az evangélista a szenvedést
is `háromszor' hirdeti meg). Egyébként Jézus
is `háromszor' fohászkodik a Getszemáni-kertben, és
Pál háromszor kéri az Urat, hogy szabadítsa
meg betegségétől (vö. 2 Kor 12,8).
|