BEVEZETÉS

János evangéliuma, amely feltűnően különbözik a szinoptikus írásoktól, kihívás a modern történelmi gondolkodás számára. Ugyanakkor erőteljesebben szólít meditációra és megértésre, mint a többi evangélium. Mindkét jogos szemléletmódot figyelembe akarjuk venni. Ezért a magyarázat valamennyi irodalmi egységét az alábbi szempontok alapján fogjuk tagolni:^[1]

A-hoz: Ebben a részben az olvasó – még ha nem is ismeri a görög nyelvet – segítséget kaphat ahhoz, hogy maga ítélhesse meg, sok esetben miért térnek el nagyon egymástól az egyes német (és magyar) fordítások. Elsősorban azokat a helyeket nevezzük meg, amelyekkel kapcsolatban már a görög kéziratokban is különféle olvasatok láttak napvilágot.

A János-evangélium kezünkben lévő egyik legrégibb kézirattöredéke a Kr. u. 125 körüli Egyiptomból származik (= Papyrus 52). Ez a papiruszlap csak a 18. fejezet néhány versét tartalmazza. Ennek ellenére fontos támpontot nyújt a negyedik evangélium keletkezési idejét illetően. Az evangélium eredeti változata valószínűleg az 1. század végén jött létre. Kr. u. 200 táján írták a szinte sértetlenül ránk maradt és teljes kódexeket: a Bodmer II (= az 1956-ban közzétett P⁶⁶) és a Bodmer XV (= az 1961-ben publikált P⁷⁵) papiruszt. Ily módon a János-evangélium az Újszövetség legjobban igazolt könyve. A teljes Ó- és Újszövetséget tartalmazó pergamenkódexek (a Codex Vaticanus és a Codex Sinaiticus) a 4. században jöttek létre. A későbbi szövegformákat azokban a kéziratokban találjuk, amelyek az úgynevezett nyugati vagy gazdag szöveghez tartoznak. A szövegkritikának azt kell megállapítania, hogy a különféle olvasatok közül melyik az eredeti. Ezt a szövegkritikát nem szabad összetéveszteni az irodalomkritikával, amelyről a B részben fogunk beszélni. Ha feltételezzük, hogy a János-evangélium Kr. u. 95-re végérvényesen megszületett, a szövegkritika ennek a hiteles szövegnek a 95-től napjainkig terjedő áthagyományozásával foglalkozik.

B-hez: Az irodalomkritika azt a kérdést veti fel, hogyan jött létre a szöveg 95-ig. Erre az időszakaszra vonatkozóan nincsenek írásos dokumentumaink. A szövegkritika és az irodalomkritika munkamódszerei ezért alapvetően különböznek egymástól. A szövegkritikától nem vezet híd az irodalomkritikához. Míg a szövegkritika a rendelkezésére álló kéziratokban vizsgálja a tényanyagot, az irodalomkritika olyan elméleteket vitat meg, amelyek az evangélium valamelyik keletkezési módját akarják valószínűsíteni. Közben abból a helyes feltevésből indul ki, hogy a kezünkben lévő szöveg nem betű szerinti visszaadása a történeti Jézus beszédeinek. Az irodalomkritika azt kérdezi, hogy 30 és 95 között milyen módon bontakozott ki a szöveg. A Jn 21,24 valójában arról árulkodik, hogy a mű több szerző közreműködésével jött létre. Egyes részletekkel kapcsolatban az a benyomásunk, hogy a mai görög szöveg hátterében (elveszett) arám nyelvű hagyomány húzódik meg (vö. a Jn 1,29-hez írt magyarázattal). Más helyeken »utólagos« (de még mindig 95 előtti) átalakításokat vagy betoldásokat tételezhetünk fel, éspedig figyelemre méltó érvek alapján (vö. a Jn 4,43-45-höz írt magyarázattal).

Az irodalomkritikai vagy irodalomtörténeti megfontolások mindegyikének megvan a maga létjogosultsága. Az evangélista ugyanis üdvtörténelmet ír. Visszafelé tekintve és a húsvét utáni Lélek segítségével olyan szempontból látja az eseményeket, amelyből ezek a Krisztusban hívő egyház számára jelentőséggel rendelkeznek. Nekünk pedig (hogy hívő engedelmességünk ésszerű legyen) jogunk, sőt kötelességünk feltenni a kérdést, vajon egyáltalán lehetséges-e (és ha igen, milyen mértékben) az evangéliumi híradást történeti módszerekkel is igazolni. Milyen környezetben született János evangéliuma? Egy-egy perikopának mi az életbe ágyazott helye (Sitz im Leben)? Szolgált-e összeállításának alapjául olyan ősi hagyomány, amely a húsvét előtti időre nyúlik vissza? Az ezekkel a kérdésekkel összefüggő kortörténeti viszonyok tanulmányozása közvetve járul hozzá ahhoz, hogy jobban megérthessük az evangélista mondanivalóját.

C-hez: Mit akar az evangélista voltaképpen meghirdetni? Kijelentésének eredeti szándékára, a szöveg »apostoli értelmezésére« (H. Schürmann) kérdezünk. Mit akart mondani saját korának meghatározott közösségei számára? Milyen eszközökkel fejezte ki mondanivalóját? Megfigyelhetjük, hogy Jánosnál egy-egy kijelentésnek vagy kifejezésnek többféle értelme is van. A »felemelésen« elsősorban a keresztre feszítést érti, emellett azonban Krisztusnak az Atya dicsőségébe való emelését is, amit a kereszthalál megaláztatása alapoz meg (vö. a 3,14-et a 8,28-cal és a 12,32-t a 7,39-cel). Szemmel láthatóan kedveli az ellentétekkel feszített megfogalmazásokat (vö. 12,34). Fő célját azonban, amelyet a 20,31-ben ad meg, nem veszíti szeme elől: azért ír, hogy olvasói hittel felismerjék, a názáreti Jézus a Messiás, az Isten Fia, és e hit által életük legyen a Lélekben. Az evangélium összeállításánál tehát egyértelmű teológiai cél lebegett a szerző szeme előtt. Annak az embernek – és csupán annak – lesz érzéke az iránt, amit a szent szerző végső fokon közölni akar, aki maga is a hit és a Lélek világában él. A szöveg eredeti (és nem betű szerinti) értelmének kutatása tehát az írás végső, legmélyebb mondanivalójának feltárására irányul.

D-hez: A C ponttal minden olyan értelmezési művelet elérné célját, amely a pusztán emberi költészet alkotására irányul. Az exegézis, vagyis az értelmezés nem akarhat nagyobbat: olyan teljességgel megérteni a szerzőt, mint ahogyan ezt ő szerette volna. Ám aki egy szent könyv szerzőjét érti meg, annak tovább kell kutatnia. A szent Írások ugyanis nem csupán egy, hanem két szerzőtől származnak. Az egyes könyvek emberi szerzői mögött ott rejtőzik a »Szentírás« egészének mindig együttműködő isteni szerzője. Korábban az exegézis oly módon próbált ezzel a ténnyel számolni, hogy a bibliai szövegekben a »szó szerinti értelmen« kívül egy »teljesebb« vagy »tipologikus (azaz képszerű, előkép jellegű) értelmet« (sensus plenior seu typologicus) is feltételezett. A szövegnek ezt az emberi szerző által nem szándékolt, de állítólag még mindig érvényes értelmét nem akarjuk közelebbről szemügyre venni, mert legalábbis az Újszövetség esetében számunkra ez nagyon kérdésesnek látszik. Fontosabbnak tartunk azonban egy másik szempontot: minthogy az egész Biblia nemcsak sok emberi, hanem egyetlen isteni szerzőtől is származik, szövegeiben nincs semmi olyasmi, ami Isten megbízhatóságának ellene mondana. A részleges szövegnek is megvan a maga értéke. Ám ebben többnyire nem jelenik meg hiánytalanul Isten kinyilatkoztató szándéka. Az egy és ugyanazon Bibliának más könyveiben is beszél a Lélek ugyanarról a témáról. Akinek valóban fontos az emberi szerző közvetítésével megfogalmazott tanítás, például az egyház János által bemutatott lényege, annak arra is ügyelnie kell, amit emberi szempontból másik, de egy és ugyanazon isteni szerző másutt (például Pál leveleiben) mond az egyházról. Ezért egészítjük ki az előbbi pontokat az összehasonlító biblikus teológiát tartalmazó D részlettel.

Ehhez kapcsolódva az olvasónak néhány percre magába kellene mélyednie, és engednie, hogy Isten is »szóhoz jusson«. Az exegézis ugyanis csak ebben az esetben érheti el végső célját.

^[1] Akit a filológia kevésbé érdekel, mellőzheti az A betűvel jelölt részeket. A D-vel megjelölt szakaszok főleg a bibliás beszélgetések számára lehetnek hasznosak.