V. A KIEGéSZíTő FEJEZET (21,1-25)


1. A titokzatos halfogás (21,1-14)

21,
1

Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak



a Tibériás-tengernél.



Így jelent meg:

2

Együtt volt Simon Péter



és Tamás, akit Ikernek hívtak,



és Natanael, a galileai Kánából,



és a Zebedeus (fiai)



és tanítványai közül még kettő.

3

Simon Péter azt mondja nekik:



»Megyek halászni.«



Azt mondják neki:



»Mi is jövünk veled.«



Kimentek és beszálltak egy bárkába,



de azon az éjszakán semmit sem fogtak.

4

Amikor pedig már reggel lett,



Jézus a fövenypartra lépett.



A tanítványok azonban nem tudták,



hogy Jézus az.

5

Jézus ekkor azt mondja nekik:



»Gyermekeim, nincs valami hozzávaló halatok?«



Így válaszoltak neki: »Nincs.«

6

Ő pedig ezt mondta nekik:



»Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán,



és találtok!«



Kivetették tehát,



és már nem tudták kivonni



a rengeteg hal miatt.

7
a
Akkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit



Jézus szeretett: »Az Úr az!«


b
Amikor Simon Péter meghallotta,



hogy az Úr az,



magára vette felsőruháját,



mert meztelen volt,



és belevetette magát a tengerbe.

8

A többi tanítvány pedig a kicsiny bárkán jött ki -



mert nem voltak messze a parttól,



csak mintegy kétszáz könyöknyire –



és kivonták a hálót a halakkal.

9

Amint kiszálltak a partra,



faszén-parazsat láttak ott,



és rajta halat és kenyeret.

10

Jézus így szól hozzájuk:



»Hozzatok a most fogott halakból!«

11

Simon Péter akkor felment,



és kivonta a hálót a partra,



amely tele volt százötvenhárom nagy hallal.



És bár oly sok volt,



nem szakadt el a háló.

12

Jézus ezt mondja nekik:



»Jöjjetek, egyetek!«



A tanítványok közül azonban



senki sem merte őt megkérdezni:



»ki vagy te?«



Tudták ugyanis,



hogy az Úr az.

13

Jézus odamegy, veszi a kenyeret,



és odaadja nekik;



ugyanígy a halat is.

14

Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent



a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.

A. Szövegkritikailag a perikopában csak két olyan kiegészítést találunk, amely a fordítás szempontjából is lényeges: A birtokos esetben álló »Zebedeus« nevet (2. v.: hoi tou Zebedaiou) egyes kéziratok értelemszerűen a »fiai« szóval egészítik ki. Más szövegtanúk a 13. versben az »odaadja nekik« mellékmondat elé a 6,11 szellemében a »hálát adván« (eukharisztészasz) kifejezést toldják be. Természetesen mindkét esetben a rövidebb szöveg a helyes olvasat (lectio brevior – lectio potior).
Filológiai szempontból az 1. versben feltűnő a »tenger« szó. A hátterében álló görög thalassza kifejezés jelenthet tavat is, bár az utóbbira külön szó is van: hé limné (Vö. Lk 5,1). – A 4. versben az eszté (lépett) igét visszaadhatnánk így is: állt. Ugyanez az igealak látható a 20,19.26 versekben is. Ezt követi az eisz aigialon szókapcsolat, amelynek jelentése lehet: a »fövenyre« vagy a »parton«. Következésképp a »Jézus állt a parton« fordítás is helyes. – Az 5. versben a görög proszphagion kifejezést a »hozzávaló hal« szókapcsolattal adtuk vissza. A görög proszphagion valójában »kiegészítő ételt« jelent, amely ezen a vidéken mindig a kenyérhez való hal, miként erre a 9. vers is utal.A perikopa görög szövegében két különböző, de azonos jelentésű szó, az ikhtüsz és az opszarion jelöli a halat. Aligha lehetséges azonban, hogy az első kifejezést »sült halnak«, a másodikat pedig »halnak« kell fordítanunk: ugyanis a 10. versben is az opszarion szó áll, márpedig a hálóban nem sült halak vannak. – A 9. vers szerint a tanítványok a fövenyen lévő faszén-parázson »halat és kenyeret« látnak; csak a 13. versből derül ki, hogy egyetlen halról van szó. A »faszén-parázsra«, amelyen valamit sütni lehet, ugyanaz a görög anthrakia szó utal, mint a 18,18-ban a »faszénnel rakott tűzre«, amely ott a melegedést szolgálja. – A 14. versben álló egertheisz (felébredt, felkelt) igét fordíthatjuk így is: »feltámadt« (vö. a Mt 2,13.14.20.21 verseivel, amelyekben ugyanez az egertheisz ige fejezi ki azt, hogy József »felkel« álmából).
B. Sajnálatos módon a 21. fejezetet sokan függeléknek nevezik, és úgy vélik, utólagosan illesztették az evangéliumhoz. Mi inkább kiegészítő fejezetnek mondanánk: ahogyan egy-egy koncert végén a művészek még ráadást is játszanak, az evangélista is úgy tolmácsolja számunkra e részletben az Újszövetség egyik legszebb hagyományát. Az első 14 vers[1] az apostoli tradíció legősibb rétegéhez tartozik: a tanítványok húsvéti öröm nélkül újra foglalkozásuk után néznek Galileában.[2] Ehhez a leíráshoz kapcsolódott később az egyház belső életének szempontjait tükröző 21,15-23. Az egymással és az evangéliummal ily módon egybekapcsolt részek a 21,24-25 verseiben kapták meg végső záradékukat, amely biztosan nem az evangélistától származik.A János-evangéliumnak azonban nincs olyan kézirata, amelyből hiányozna a 21. fejezet vagy ennek valamelyik eleme.
Éppen a vizsgált versek árulkodnak egy tipikusan jánosi eljárásmódról: az evangélista földrajzilag és kulturálisan pontos ismeretanyagokat kapcsol össze, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ne csak halászokat ábrázoljon munkájuk közben, hanem valami többet mondjon ennél.
Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy azt az egyetlen részletet, ahol a János-evangélium Zebedeus fiait említi, azonnal a »tanítványai közül még kettő« megjegyzés követi (2. v.). Így biztonsággal megint csak nem tudjuk megállapítani, hogy a csónakban lévő hét tanítvány közül melyik volt az, aki felismerte: »Az Úr az!« (ez a 7a-ban álló kifejezés megismétlődik a 7b és a 12. versben is). Erre a tudatos »elfátyolozó taktikára« M. Hengel hívta fel a figyelmet.[3]
C. A szerző valószínűleg azt akarja, figyeljünk fel a hetes számra, vagyis arra, hogy a 2. versben hét tanítványt sorol fel. A Jelenések könyvében a hét gyülekezet az egész egyházat képviseli. Ez a hét személy mintegy a »világ-tengerre« hajózik, amely a római császár városáról kapta nevét.
A hét tanítvány egy bárkába száll. Péter teszi az indítványt, a többiek csatlakoznak hozzá (3. v.). Nehezen tudjuk megérteni, hogyan juthat valaki erre a feltevésre: a fejezet »szerkesztője« elsősorban azt akarja kimutatni, hogy »a szeretett tanítvány egyenrangú Péterrel, akire az Úr a gyülekezetek vezetését bízta«.[4] Nekünk inkább az a benyomásunk, hogy a szerző (bárki legyen is az) a következő szempontokat akarja hangsúlyozni: Péter a vezető; a tanítványok elismerik őt irányítónak; a 11. vers kifejező szimbolikája szerint egyedül cselekszik; ezenfelül ő az, akit a 21,15-19 szerint a Föltámadott pásztorrá tesz. Kétségtelen azonban, hogy emellett azt is értésünkre adja: a szeretett tanítvány karizmatikus adottságaiban felette áll Péternek (21,7.20-23).
Tanulságos lehet, ha a perikopát összehasonlítjuk a 2. század első feléből származó apokrif Péter-evangéliummal. Az utóbbi részletesebb, de teológiailag sekélyesebb beszámolót tartalmaz: »A kovásztalanok ünnepének utolsó napja volt; és sokan felkerekedtek és hazatértek, mert az ünnepeknek vége lett. Mi pedig, az Úr tizenkét tanítványa, sírtunk és bánkódtunk, majd keseregve afölött, ami történt, ki-ki hazament. Én pedig, Simon Péter, meg a testvérem, András, fogtuk a hálónkat, és kimentünk a tengerre. Velünk volt Lévi, Alfeus fia ...« (Péter-evangélium 14.; ezen a helyen a szöveg megszakad). Péter evangéliumának ezeket a szavait egyébként csak az a híradás előzi meg, hogy Mária Magdaléna más asszonyokkal együtt felkeresi az üres sírt: ezt a híradást követi az idézett szöveg. Ennek megfelelően ez az evangélium a Genezáreti-tónál lezajló halfogást tünteti fel első húsvéti történetként.
A 4. versből kiderül, hogy a tanítványok az éjszaka folyamán halászni voltak a tavon. A Lk 5,5-ből is erről értesülünk: »Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, de semmit sem fogtunk.«
1954 augusztusának 24-éről 25-ére virradó éjjelén a Szentföldön zarándokló egyetemista diákként lehetőségem nyílt arra, hogy a Genezáreti-tónál részt vegyek egy ilyen halászaton: a Kafarnaumnál lévő északnyugati parton fekvő Tabgából (ez az ősi Heptapegon = Hét-forrás) a Genneszár-kibucot elhagyva 20 óra körül érkeztem a tó nyugati öbléhez. Minthogy nem volt holdfény, ezen az éjszakán alkalom adódott a halászatra. Felmentem a »Reis«-ről, azaz a halászati vállalkozás »vezetőjéről« elnevezett motoros bárka fedélzetére. Hajónk vonókötélre vett nyolc evezős csónakot is, és ezeket kivontatta a nyílt vízre. A »Hét-forrás« közelében és északon, a Jordán torkolatánál a csónakok egyenként lekapcsolódtak rólunk: horgonyt vetettek, és meggyújtották karbidlámpáikat, amelyek a hajó faránál közvetlenül a víz fölé voltak felszerelve. Ezek a fények vonzzák a halakat. Sok minden szól amellett, hogy már az ókorban is hasonló eszközöket – például fáklyákat – használtak csalogatásukhoz. (Miért halásztak volna különben éjjel?) Éjfél felé visszatértem Genneszár kikötőjébe, hogy röviddel ezután a voltaképpeni halászflottával újra kihajózzak a sötét, de csillagfényes éjszakába. Az első csónak közelében, amelynek fénye még mindig ugyanazon a ponton világította meg a sötét vizet, kivetettünk egy 200 m hosszúságú halászhálót, amely 50 m mélyre merült le a vízben. Kerekded alakú függönyként húzódik immár ez a vízbe vetett háló a kivilágított kicsiny csónak alatt. A »haber« (társ), aki a csónakot felügyeli, ekkor parancsot kap, hogy oltsa ki a fényt. Ezután több erőteljes evezőcsapással megközelíti a hálót, magasba emeli az evezőket, és szétcsúsztatja a víz felszínén úszó parafa dugókat, amelyek a halászháló felső szegélyét tartják. Közben a halászok az alsó kötélnél kezdve egy csörlő segítségével elkezdik összehúzni a hálót, mint valamiféle erszényt. A fényszórók világosságában máris látni a halak nyüzsgését a sötétzöld habok között. A kis szardíniák még kereket oldanak a hálószemeken keresztül, de aztán felemelkedik az óriási »zsák« ezüstszínű, élő tartalmával együtt. Felettünk a déli csillagos égbolt sziporkázik. Egy uszály csatlakozik a vezérhajó oldalához, és nem sokkal ezután ebbe ömlik bele az egész ficánkoló áradat: a levegő után kapkodó fehér halak és a vergődő kövér harcsák beborítják a ridegkátrányos aljzatot. Egy halász gázol a halak közé, és lábbal osztja meg a zsákmányt jobb és bal oldalra. Ezután elkezdi kiválogatni a nagy halakat, és beledobálni az előre odakészített ládákba. A fejletlen példányokat visszahajítja a tóba: ezek még nem értékesek számára. Amikor végül a háló maradék részét is kihúzzák a vízből, a hálószemeken még mindig vannak kopoltyúikkal fennakadt halak, amelyek levegő után kapkodnak. A csónakban és a halászhajó fedélzetén maradtak utolsó erejüket megfeszítve vergődnek felfelé, de már nem képesek a csónak oldalán átlendülni, vagy a fedélzeti korlátot megközelíteni. Miközben hallgatagon szemlélem ezt a kegyetlen éjszakai foglalatosságot, amelyet ezek a keménykötésű zsidó halászok érzelgősség nélkül végeznek, egyikük így szól hozzám: »Meg kell mondanom, nagy kijelentést tett a ti Jesuátok, amikor ezt állította: ‘Embereket fogsz halászni!’« (Csak jóval később döbbentem rá arra, hogy ilyesmit semmilyen gyülekezeti teológia sem tudott volna kigondolni.)
Kétórányi megfeszített munka után készen voltunk az első fogással. Pirkadatig még kétszer vetettük ki a hálót egy-egy csónak közelében. A többi öt csónaknál más hajók végezték a munkát. Amikor a harmadik hálót is bevontuk, kelet felől már hajnalodott: az első sugarak megvilágították a Hermon csúcsát. Frissítő szellő lengedezett. Ám még mindig olyan fülledt meleg volt, hogy a fürdőnadrágban dolgozó halászok hátán patakokban folyt az izzadság. (A víz hőmérséklete elérte a 29 fokot.) Holtfáradtan telepedtünk le a kötelekre. Amikor a Golán-fennsík (az ősi Gaulanitis) mögött sötétvörösen megjelent a Nap, a hajót körülvették az első sirályok, és eltakarították a fedélzetről a szétszakított vagy széttaposott haldarabkákat. Ekkor a kicsiny kajütből előjött az egyik »haber« kezében egy kenyércipóval és a különösen nagy, jó példányokkal megtöltött ládából származó első sült halakkal. A nyugati part a Boldogságok-hegyénél parázsló hajnali fénybe borult. Fövenye szinte világított, amikor 300 méternyi távolságban délnyugat irányában elindultunk hazafelé.
A 4. versben az evangélista kevés szóval eleven élmények sorozatát idézi fel. Kifejezetten nem beszél ezekről, de sorai között érzékeltet valamit e reggel hangulatából.
A 4. verssel kezdődő részben miért nem nyújt számunkra a szerző egy olyan jó kis elbeszélést, mint amilyet a Péter-evangéliumban találunk? Miért hallgat sok mindenről, amit valójában el kellene mondania (és amit éppen a szerkesztők szoktak a szövegbe toldani)? Nem tudjuk meg, hogy a 4. versben említett tanítványok tartózkodási helyét hová képzeljük. Ismét látszólag lényegtelen dolgokról értesülünk, mint például a halak számáról. Vajon miért van ez így?
A 4-5. versek lényege a következő: Jézus a partra lép, és megáll a hajnali fényben fürdő fövenyen. Számára már reggel van, mert »halhatatlan és szenvedést többé már nem ismerő Urunk az ő feltámadása után megveti a lábát a mi halandóságunk tengerén kívül«.[5] A tanítványok ezen az éjszakán megtapasztalják, hogy az Úr nélkül semmit sem tudnak elérni (vö. 15,5). Ám ennél is fontosabb számukra és számunkra az a felismerés, hogy Jézus önálló fáradozásuk ellenére sem hagyja el övéit. Sőt, talán éppen fáradozásuk miatt áll már ott (tudtukon kívül) készen arra, hogy segítsen nekik. A szorongásnak és a csüggedésnek csak az vethet véget, aki már szilárdan áll. »Nem a sötétség áll a parton, hanem az Úr, aki a világosság, az igazság, az élet és a békesség. Te pedig minden napoddal és életed egész tartamával ehhez az órához közelítesz, mert számodra is igaz: ‘Amikor pedig már reggel lett, Jézus állt a parton.’ Veled is előfordulhat az, ami a tanítványokkal: ‘nem tudták, hogy Jézus az’. A könnyek vakká tehetik szemünket. E világ fájdalmai és szenvedései elhomályosíthatják, elfátyolozhatják lelkünket. Ennek ellenére igaz marad: Jézus áll a parton. Egyszer pedig valamennyien átéljük majd azt, amiről e csodálatos elbeszélésben hallottunk. Mi is elérjük a partot. Jézus mellé jutunk, és akkor életünkben minden jóra fordul.«[6]
A 6-8. versekben is felfedezhetünk valamiféle mélyebb értelmet, de semmiképpen sem akarunk minden kijelentést azonnal allegorikusan értelmezni. Milyen mozzanatokat tartalmaz ez a történet, ha megmaradunk a felszínes szemléletnél? – A beszámolók szerint Tagba környékén, ahol a hét forrás oxigéndús és viszonylag meleg vízzel táplálja a tavat, főleg a téli hónapokban gyakran figyeltek meg meglepően nagy halrajokat.Amint a vonóhálót mozgásba hozzák, a halak ellenkező irányban menekülni próbálnak. Ezáltal a háló súlyosabbnak érződik. – Az a megjegyzés, amely szerint Péter munka közben nem viselt ruhát, aligha kerülhetett pusztán teológiai megfontolásból a történetbe. A római idők több mozaikja a munkában lévő halászokat vagy Jónás hajójának legénységét meztelenül ábrázolja. Fentebb említettük, hogy a Genezáreti-tavon még a reggeli órákban is rekkenő hőség uralkodik. Ezenfelül egy ilyen halászcsónakot mindenütt halpikkely, halzsír és kátrány borít. Persze ha valaki nem akarja elhinni, hogy a halászok akkoriban az éjszakai munkánál minden öltözéket levettek magukról, akár az elbeszélés szövegéből kiindulva is érvelhet. A görög gümnosz kifejezés ugyanis nemcsak a »meztelent«, hanem a »hiányosan öltözöttet« is jelentheti. – Mivel a tó nyugati partjának kavicsos fövenye sok helyen nagyon lapályos, az ember gyalogosan is messze eltávolodhat a parttól. Kétszáz könyök szűken 100 méterrel egyenlő. Péternek tehát nem kellett feltétlenül úsznia, mert a vízben gázolva is elérhette a partot.
Kétségtelen, hogy a szerző szemében mindez nem fontos, számára ez inkább magától értetődő. Kérdés, hogy e földi történettel, amelyről hírt ad, milyen teológiai igazságot akar megvilágítani. – A válasz megadásában a kifogott nagy halak rejtélyes számából indulunk ki (11. v.), mert abban bizonyosak vagyunk, hogy ennek az adatnak mélyebb értelme is van. Vajon mit jelent? – A Mt 13,47-48 alapján a következő munkahipotézist állítjuk fel: az evangélista az egyház végidejének, az eszkatonnak szem előtt tartásával ad hírt a titokzatos halfogásról. A részletes exegézisnek kell megmutatnia, hogy ha figyelembe vesszük ezt a szempontot, teljesebbé válik-e a perikopa szövegének mondanivalója.[7]
A jobb oldal már önmagában véve is a kedvező hely (vö. Lk 1,11; Mk 16,5). Természetes, hogy a népek nagy pásztora is jobb oldalra állítja a jó, illetve fehér bárányokat (Mt 25,33). Ha tehát a választottaknak a végidőben történő begyűjtéséről van szó, e célra mindenképpen az úton lévő bárkának a »jobb oldala« a megfelelő hely.
Péter egyedül még nem talált volna rá az Úrra. Miként a főpap udvarában (18,16) vagy a sírhoz való versenyfutásban (20,4), itt is a szeretett tanítvány az, aki lelkileg előresiet a Kürioszhoz, jóllehet testileg átengedi az »elsőbbséget« Péternek. A 7. vers arról árulkodik, hogy a tanítvány, »akit Jézus szeretett«, fogékonyabb volt társánál.
Ha ennek tudatában gondolunk Péter előresietésére, már nem is találjuk olyan jelentéktelennek azt a mozzanatot, hogy magára öltötte felsőruháját. Több szöveg is tanúskodik arról, hogy János írásaiban a meztelenség és a felöltözött állapot szimbolikus értelmű. A laodiceai gyülekezet ezt az intést kapja: nem tudod, hogy »nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen vagy?« (Jel 3,17). Ugyancsak a Jelenések könyvében olvassuk: »Íme, eljövök, mint a tolvaj. Boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét« (16,15). Lehetséges, hogy tagadása után Péternek szüksége volt arra, hogy »lelkileg« is újraöltözzön?[8]
A fövenyen a tanítványok már elkészítve találják az étket (9. v.). Ez nem abból származik, amit ők fogtak. Ennek ellenére Jézus felszólítja őket, hogy hozzanak az általuk fogott halakból is. – Minthogy nem magától értetődő, milyen óriási terhet jelent egy halászháló ficánkoló tartalmával együtt (amelyet több halásznak kell húznia), nekünk talán fel sem tűnik, hogy mennyire valószerűtlen a 11. vers adata: eszerint Péter egyedül vonta partra a zsákmányt, és »bár oly sok volt« a hal, nem szakadt el az egyetlen háló.
A 13. versből kiindulva azt feltételezzük, hogy a 9. szerint is csak egyetlen hal van a faszén-parázson. A sok félresiklott értelmezés ellenére, amelyet az atyák képzeletdús exegézisében e perikopával kapcsolatban is találhatunk, Ágoston egy ponton nagyon jól megértette a szöveget: »Piscis assus, Christus passus« – »A sült hal Krisztust jelenti, aki szenvedett«.[9] Az ősegyház katekézise újra és újra emlékeztetett arra, hogy a húsvéti győzelem szenvedésből született. Rupert von Deutz a 13. vershez ezt a magyarázatot fűzte: »Azon a tengerparton, vagyis a világidő végső célpontjában van a boldog ország, amely egyetlen és örök hajnali étkezés, egyetlen és örökké tartó lakoma. Ott a kiválasztottak valamennyien megtalálják a faszén-parazsat, vagyis a Szentlélek tüzét, illetve szeretetének teljességét. A földi élet folyamán e tűz időnként fellobban a szentekben, ott azonban szerfölött hatalmas ... Találnak rajta majd egy halat is, és kenyeret, vagyis az egy és ugyanazon istenember Krisztust: ő embersége szerint a sült halhoz hasonlít, isteni természete alapján pedig olyan, mint az angyalok szenvedést nem ismerő kenyere.«[10]
Most pedig térjünk rá a »százötvenhárom nagy hal« szimbolikájára. A rossz halakról (eltérően a Mt 13,48-tól) itt nem esik szó. Az evangélista nem veszíti szem elől célját: ő csak azokat az örök boldogságra választottakat akarja bemutatni, akiket a jobb oldalon gyűjtenek egybe. Vajon mit jelent a 153-as szám?
A bibliai szimbolikus számadatok értelmezési kísérleteiben módszertanilag csak két megoldási lehetőség áll rendelkezésünkre: az egyik a gematria, a másik a matematikai számszimbolika. A gematria szép példáját látjuk a Mt 1,17-ben, ahol háromszor ismétlődik a 14-es szám. Ez héber betűkkel írva megfelel az ebben a nemzetségtáblában nagyon fontos »Dávid« névnek (dalet/4/ + waw/6/ + dalet/4/ = 14). – János írásai azonban a matematikai szimbolikát részesítik előnyben: így a Bárányt 144 000, azaz 12 x 12 000 választott követi (Jel 7,4; 14,1); az egyház földi szenvedésének idejére utaló 1260 napot 7 x 6 hónapnak vagy három és fél évnek kell érteni (Jel 11,3; 12,6; a 12,14 ugyanezt az »egy idő, két idő és egy fél idő« szókapcsolattal fejezi ki, a 13,5 pedig »negyvenkét hónapnak« mondja). A példákat tovább sorolhatnánk. Ezért úgy gondoljuk, hogy a 153 nagy hal adatát is elsősorban a matematikai számszimbolika alapján kell megközelítenünk. A 153 a 17-edik háromszögszám. Ez azt jelenti, hogy ha a következő összeadást elvégezzük, 153-at kapunk: 1+2+3+4+5+6+7+8+9+10+11+12+13+14+15+16+17 (ha pedig a számokat pontokkal helyettesítjük és sorokba rendezzük, háromszöghöz jutunk).[11] Mivel a végső számnak, vagyis a 17-nek nincs valós osztója (prímszám), az ily módon képzett végösszeg valóban alkalmas arra, hogy szimbolizálja a választottak teljes számát, amelyhez nem lehet semmit hozzáadni, és amelyből semmit sem lehet elvenni.[12]
A 12-13. versekben arról értesülünk, hogy a tanítványok eleinte arra gondolnak, hogy megkérdezik Jézust. Csak a 13. vers ad hírt arról, hogy a lakoma közösségében Jézus eloszlatja végső kételyüket. A 13. versben foglaltak az Úr válasza azokra a kérdésekre, amelyeket a tanítványok a 12. vers szerint nem mertek feltenni.
Milyen értelemben vonatkozik a 13. versben a kenyér és a hal Krisztusra? – Úgy látjuk, hogy az evangélista itt nem a később alapítandó úrvacsora előképét akarja felmutatni, miként a 6. fejezetben. A szövegből ugyanis hiányoznak az ősegyház úrvacsorájára jellemző »és hálát adva megtörte« (vö. 1Kor 11,24) szavak. János feltételezi, hogy az olvasó tudja: Krisztus jelen van az úrvacsorán, amikor ezt eukarisztikus közösségben ünneplik. A tónál történtek elbeszélésében inkább eszkatologikus eseményt akar ábrázolni, azaz olyan valóságot, amely nagyobb, mint amit a liturgia közvetíteni tud: arra az órára utal, amelyben Jézus leplezetlenül nyilvánul meg a maga isteni és emberi mivoltában. A kora reggeli étkezés a tónál az Atya országában lezajló lakoma jelképévé válik. A 13. versben történtek előképszerűen érzékeltetik, hogy miként ismerjük meg Istent az örökkévalóságban.
D. János evangéliumában egy-egy jelenet végén Jézus már több alkalommal is kinyilatkoztatta önmagát: a szamariai asszonynak (4,26); a bénának a Beteszda-tónál (5,14); a vaknak Siloam tavánál (9,37); és végezetül Tamásnak (20,27). Ám csak itt, a fövenyen nyilatkoztatja ki önmagát lakomai közösség keretében. A másik három evangélista többször említi, hogy Jézust lakomára hívják, ahol ő fontos dolgokat tanít: a Lk 7,36-50 például a Simon farizeus általi meghívásáról és a bűnös asszonnyal kapcsolatos szavairól szól; a Lk 14,7-11-ben ábrázolt meghívás jelenete azt mutatja be, hogy Jézus óva int a főhelyekre való törekvéstől. A szinoptikusok az utolsó vacsora alapító szavairól is megemlékeznek (Mk 14,22-25 és párhuzamos versek). E beszámolók kiegészülnek a példázatokkal, amelyekben a mennyek országát Jézus olyan nagy lakomához hasonlítja, amelyet egy király rendezett (Mt 22,1-10; Lk 14,16-24). A jánosi írásokon belül a Jel 19,17 versében egy angyal kiáltja: »Gyülekezzetek össze Isten nagy lakomájára!« E vers előtt, a 19,9-ben pedig ezt olvassuk: »Írd föl: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!«
Milyen fontos tanítást közölnek ezek a képek, amelyek egy örök lakomára utalnak? Nyilvánvalóan azt, hogy közösségben leszünk egymással és Istennel. Ha pedig a 13. verset összehasonlítjuk az Írásban ábrázolt többi nagy lakomai jelenettel, újra világossá válik, e vers szerzője nagyon egyszerű szavakkal tud beszélni nagyszerű valóságokról.

2. Jézus, Simon Péter és a tanítvány, akit Jézus szeretett (21,15-23)

21,
15

Miközben reggeliztek,



ezt mondja Jézus Simon Péternek:



»János Simonja, jobban szeretsz-e engem ezeknél?«



Azt mondja neki:



»Igen, Uram, te tudod, hogy kedvellek.«



Ő így szól hozzá:



»Legeltesd kosaimat!«

16

Ismét mondja neki, másodszor:



»János Simonja, szeretsz engem?«



Azt mondja neki:



»Igen, Uram, te tudod, hogy kedvellek.«



Ő így szól hozzá:



»Őrizd juhaimat!«

17

Azt mondja neki harmadszor is:



»János Simonja, kedvelsz engem?«



Péter elszomorodott,



hogy harmadszor is azt kérdezte:



»kedvelsz-e engem?«



És ezt mondja neki:



»Uram, te mindent tudsz,



azt is tudod, hogy kedvellek.«



Jézus így szól hozzá:



»Legeltesd juhaimat!

18

Ámen, ámen, mondom neked,



amíg fiatalabb voltál, fölövezted magad,



és oda mentél, ahová akartál.



Majd ha megöregszel,



kinyújtod a kezed,



más övez fel téged,



és oda visz, ahová nem akarod.«

19

Ezt azért mondta, hogy jelezze,



milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.



Miután ezt mondta, így szólt hozzá:



»Kövess engem!«

20

Péter hátrafordulva



látja, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett,



aki a vacsorán visszahajolt keblére,



és ezt mondta:



»Uram, ki az, aki elárul téged?«

21

Miközben Péter ezt látja,



ezt mondja Jézusnak:



»Uram, vele meg mi lesz?«

22

Jézus ezt mondja neki:



»Ha azt akarom, hogy maradjon,



amíg el nem jövök,



mit (tartozik ez) rád?



Te kövess engem!«

23

Akkor elterjedt a testvérek között a mondás:



»Ez a tanítvány nem hal meg.«



Jézus azonban nem azt mondta neki, hogy



»nem hal meg«, hanem:



»Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök,



mit (tartozik ez) rád?«

A. A 15-17. versek fordításában a magyar olvasó számára érzékeltetni akartuk: a szerző különféle szavakat választott arra, hogy háromszor ugyanazt a valóságot fejezze ki. Egyes kéziratok másolói megpróbálták eltüntetni ezeket a különbségeket. Az evangélista megtehette volna, hogy a »szeretni«, a »legeltetni« igék és a nyáj legeltetendő állatainak jelölésére mindhárom esetben ugyanazokat a kifejezéseket alkalmazza. A szavak használatának ilyesfajta változatossága csak olyan görög szövegben lehetséges, amely stilisztikai és esztétikai szempontból igényes. Az értelmezők már az atyák kora óta próbáltak a kifejezésekfőleg a »szeretni« és a »kedvelni« (agapanphilein) igék – között tartalmi különbségeket keresni, de nem jutottak elfogadható eredményre.[13]
Szövegkritikai szempontból a 22. és a 23. versben a Vulgata olvasata tarthatatlan: »Sic eum volo manere« (»azt akarom, hogy így maradjon«). Ám az a hatástörténet, amelyet e vers ágostoni értelmezése indított el, az egész középkort befolyásolta. Az egyházatya két különböző életút előrevetítését látja e szavakban: »Perfecta me sequatur actio ... inchoata vero contemplatio maneat donec venio.«[14]
Filológiai szempontból a »mit (tartozik ez) rád?« fordítás kisegítő megoldás. A három szó (ti prosz sze) kapcsolata kifogástalan görög kifejezés. A németben (és a magyarban) azonban ezt nehéz pontosan visszaadni (az angolban: what to you?).
A háromszor elhangzó »János Simonja« (Szimón Ióannou) megszólítás biztosan nem azonos a Mt 16,17-ben álló Szimón Barióna kifejezéssel, amelyet így kell fordítani: Simon, Jónás fia. Már M.-J. Lagrange is mérlegelte, hogy vajon a Jn 21-ben nem találhatjuk-e meg a Jónás sémita név kevésbé használatos átírását. El kellett azonban ismernie, hogy a Ióannou általában a sémita János név átírása és nem a Jónásé.[15] Minthogy Simon már a Jordánnál (1,42) is hangsúlyozottan a »János fia« néven szerepel, lehetetlen, hogy a kiegészítő fejezet írásakor összecserélték valakivel. Mi úgy látjuk, az evangélista e megnevezéssel arra akar utalni, hogy Simon (is!) lelki rokonságban áll Keresztelő Jánossal. Ha feltételezésünk helyes, Simon meglepő megnevezésében az a gondolat fejeződik ki, hogy »a másik tanítvány« és Simon közös szellemi atyja Keresztelő János (vö. 1,35-42).
B. Úgy véljük, a perikopával kapcsolatban két fontos észrevételt mindenképpen közzé kell tennünk: 1. A 18. verstől kezdődő részben Péter halálának körvonalazása nagyon homályos, pedig az apostol az evangélium keletkezésekor már mintegy három évtizede halott volt. Az evangélista könnyen megtehette volna, hogy Péter kereszten elszenvedett vértanúsága után világosabban ír erről a témáról. Ám a rendelkezésére álló ősibb hagyományt semmiképpen sem akarta megváltoztatni.2. A 22. verstől kezdődő részben álló jézusi kijelentés olyannyira nem világos, hogy hamis értelmezésekre adott alapot. A szerző ismét megtehette volna, hogy Jézus szavait egyértelmű kijelentéssé formálja, függetlenül attól, hogy a tanítvány életben van-e még, vagy már meghalt. Annak oka, hogy ezt nem tette meg, feltehetően csak ez lehet: a tradícióból származó kijelentést itt is érinthetetlen, ősi adatnak tekintette.[16]
A másik tanítvány kétségtelenül magas kort ért meg. Életben van még, vagy nemrégiben halt meg? Mindkét véleménynek szép számmal vannak képviselői.Az inkább negatív jellegű válasz így hangzik: A másik tanítvány rövid idővel korábban meghalt. Környezete így vélekedik: Úgy gondoltuk, hogy a parúziáig életben fog maradni, de nyilvánvalóan félreértettük az Úr szavát.A pozitívabb válasz abból a feltevésből indul ki, hogy a részletben többről van szó, mint egy állítólagos tévedés helyreigazításáról. Az egész 21. fejezet az egyház vezetéséről szól. A 15-17. vers szerint Péter kapja meg a pásztori megbízatást, aki azonban már régen nincs az élők sorában. A 95 körüli években már Péter (harmadik?) utóda, Kelemen tölti be az ő pásztori tisztségét. Kelemen egy levél útján »beleavatkozik« a Korintusban élő páli közösség ügyeibe. Nem kézenfekvő-e a feltevés, hogy a legöregebb apostolt körülvevő efezusi gyülekezet tagjai úgy vélik: ennek a legidősebb, még egyetlen életben lévő apostolnak a joga, hogy döntőbíró legyen az egyetemes egyházban? Annál is inkább, mert neki szólt az a jövendölés is, hogy a parúziáig »marad«. A pozitív válasz képviselői szerint a szerző ezzel a vélekedéssel szemben állapítja meg, hogy az Úr sosem jövendölt ilyesmit, vagyis ez a legidősebb is meg fog halni. Ily módon nincs okunk kétségbe vonni azt, hogy az egyetemes egyházra kiterjedő pásztori feladat Péter utódainál keresendő, akik a római püspöki székben követik őt.
C. A 15-17. versekben Jézus háromszor teszi fel kérdését, és Péter háromszor bizonygatja az Úrnak az iránta való szeretetét. A szentírás-magyarázók gyakran beérik azzal, hogy a háromszoros tagadásra utalnak, amelyért Péter most engesztel. Kétségtelen, hogy a perikopa bizonyos értelemben emlékeztet a 13,38 és a 18,17-27 verseire. Ám ami akkoriban történt, pusztán a személyes szférában játszódott le. Most ellenben az egyházon belüli, ráadásul az egész egyházat érintő problémáról van szó. A szeretetre vonatkozó három kérdést éppenséggel magyarázhatjuk a háromszoros tagadásból kiindulva is. Kérdés azonban: az Úr miért nem akkor bízza meg Pétert Isten nyájának legeltetésével, amikor az apostol már harmadszor is bizonyságot tett szeretetéről? Miért rendeli már akkor erre a feladatra, amikor először kimondja: »Igen, Uram, te tudod, hogy kedvellek«? Manapság a különböző irányzatokhoz tartozó protestáns (Harnack, W. Bauer, Loisy, Cullmann stb.) és katolikus (Brown, Schnackenburg) szentírás-magyarázók is egyetértenek abban, hogy ez a hármasságot tartalmazó formula nem csupán valamiféle rehabilitálásra, hanem olyan hatalommal való felruházásra utal, amely tekintélyen alapul. Az ókori keleti világban is éppen a jogi formulákat fogalmazták meg háromszor tanúk jelenlétében (vö. Ter 23,3-18: a makpelai barlang elnyerése). Péter tehát hivatalos megbízatást kap arra, hogy Krisztus egész nyájának pásztora legyen.
A negyedik evangéliumban a szeretett tanítvány már többször is olyasvalakiként szerepelt, aki egyenrangú Péterrel, ráadásul lelki téren még fölébe is kerekedik. Az olvasónak így az a benyomása támadhatott, hogy Péter legfeljebb hivatala alapján áll a többi apostol felett. A 15. vers fényében azonban ez a vélemény tévesnek bizonyul. A viszonyításra utaló »jobban ... ezeknél« kifejezés az olvasó értésére adja: Péter húsvét óta a Krisztus iránti szeretete alapján is a legközelebb áll az Úrhoz. Bukása által az apostol szeretetében felnőtt Istenhez. Ő volt az első és bizonyára nem az utolsó azok között, akiket Isten ilyen módon vonzott közelebb magához.
Miként a jó pásztorról szóló fejezetben (10,11-től), a nyájról való gondoskodás szavait ebben a perikopában is az élet kockáztatására utaló kijelentés követi (18. verstől). A kezek kinyújtásában és egy idegen akarat elszenvedésében áll tehát Krisztus követése. Utaltunk rá, hogy az evangélisták közül egyedül János jegyzi meg Jézus elfogásával kapcsolatban: »és megkötözték« (18,12; vö. 18,24). Kicsoda azonban az a »más«, aki majd Pétert felövezi, hogy rákényszerítse saját akaratát? Jézus az Atya akaratának engedelmeskedett, amikor engedte, hogy megkötözzék. Péternek éppen így kell majd idős korában megtanulnia az Atya akaratának elfogadását még olyankor is, amikor ez az akarat olyan súlyos terhet helyez a vállára, mint amilyet Jézuséra a Getszemáni-kertben.
Mit jelent az, hogy »kinyújtod a kezed«? Ez a jövendölés (18. v.) nem túlzottan világos. Azt azonban tudjuk, hogy akit keresztre akartak feszíteni, annak az ostorozás után a nyakába helyezték a patibulumot, vagyis a voltaképpeni »kereszt« harántgerendáját. Kitárt karjait már a vesztőhelyre vezető út megkezdése előtt odakötözték vagy esetleg oda is szegezték e gerendához.
Péter majd »megdicsőíti« Istent. Azáltal egyesül Krisztussal, hogy vele együtt és hozzá hasonlóan »dicsőíti meg Istent«, miközben »jelentőssé« válik[17] a világ számára, mert »fontosnak« tartja az Atya akaratát. Péter szeretete a vértanúságban válik hasonlóvá Urának szeretetéhez. E tekintetben is különleges módon kötődik az Úrhoz. A három tanítvány – Péter, Jakab és János – közül, akiket Jézus kiválaszt, hogy Jairus házában, a Tábor-hegyen és a Getszemáni-kertben mellette legyenek, a hagyomány egyedül Jánosról nem tudja bizonyosan, hogy vértanúhalált szenvedett-e.[18]
D. Pillantsunk bele ennek a Péternek egyik írásába, aki intenzíven járta Jézus iskoláját, és szemmel láthatóan egyre jobban megértette őt.[19] »Pásztorlevelében« így buzdít: »Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek« (1Pét 2,21). A levélből látszik, hogy gondja van Isten nyájára is: »A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint egyszer majd nyilvánvalóvá váló dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját! Ne kényszerűségből, hanem önként, Isten szándéka szerint; és ne piszkos haszonlesésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a választottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak! És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség amarant-koszorúját« (1Pét 5,1-4).[20]

3. A tanítványi körtől származó záradék (21,24-25)

21,
24
a
Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz erről,



és aki ezt írta.


b
És tudjuk:



tanúsága igaz.

25

Ám van sok egyéb is, amit Jézus tett.



Ha azt mind megírnák egytől egyig,



úgy vélem, hogy maga a világ sem tudná befogadni



a megírt könyveket.

A. A 24. verset valamennyi kézirat tartalmazza. A 25. vers hiányzik az »első kézből származó« Codex Sinaiticus-ból, de a helyesbítéseket tartalmazó »másodkézből« eredő változataiban már ez is benne van. – Egyes kései kéziratok és fordítások a 25. vers végéhez hozzáteszik az »ámen« szót, az f1 kéziratcsalád tagjai pedig ide kapcsolják a házasságtörő asszonyról (7,53-8,11) szóló perikopát. – A 24b vers kifejezéseit a kéziratok nem egyforma sorrendben közlik: többnyire a martüria (tanúságtétel) szót hangsúlyozzák, és ezt a mondat végére helyezik. Nem könnyű azonban megválaszolni a kérdést, hogy az utóbbi kéziratok másolói milyen mértékben akartak a 19,35 verséhez igazodni, amelyben ez áll: aki Jézus oldalsebét látta, tanúságot tesz, »és tanúsága igaz«.
Filológiai szempontból feltűnő a többes szám első személyről (»tudjuk«oidamen; 24. v.) az egyes szám első személyre (»vélem«oimai; 25. v.) történő váltás.A 24. versben az »írta« kifejezés múlt idejű melléknévi igenévként (grapszasz) szerepel. Ez az ige emlékezetünkbe idézi a 19,19 versét, amely szerint Pilátus feliratot »írt«, ami jelentheti azt is, hogy: »íratott« vagy »diktált«. – Szokatlan a 25. versben álló jelen idejű graphomena participium, amely folytatólagosságra utal, és ezért így is fordítható: »amelyeket írni kellene«.
B. Nem csupán tartalmi szempontból válik világossá, hogy e részletben az evangélista tanítványa vagy tanítványi köre szólal meg. A 24. verssel a Prológustól számítva első alkalommal stilisztikai szempontból is új nyelvezet kezdődik. E. Schweizer és E. Ruckstuhl kutatásai egybehangzóan jutottak erre az eredményre.[21] – Itt valóban olyan részletet találunk, amelyet munkatársak készítettek. Így tehát nem állíthatjuk, hogy János evangéliumában semmi sem származik »munkatársaktól«. Soraik alapján arra következtethetünk, hogy írói képességeik nem érik el az evangélium szerzőjének adottságait. Ha ők határozták volna meg a János-evangélium alapszerkezetét, biztos, hogy nem jött volna létre az a nagyszerű alkotás, amelyet ma a kezünkben tartunk. Mindaz, amit ezek az epigonok a jézusi szavak és tettek gazdagságáról mondanak, dagályos túlzás, egyike azoknak a szólamoknak, amelyek abban a korban általánosak voltak.[22]
C. A 24. versnek elsősorban az a rendeltetése, hogy a szerző tanúságtételét megerősítse. Vajon a munkatársak, akiktől a 24. vers származik, kit tartanak az evangélium szerzőjének?
Meggyőződésük, hogy az »a tanítvány« tanúsítja és írta ezt az evangéliumot, »akit Jézus szeretett«. Az »ez« mutató névmás ugyanis egyértelműen a 23. versre utal, ahol nyilvánvalóan arról a személyről van szó, akit a 20. vers közelebbről így jellemez: »aki a vacsorán visszahajolt keblére, és ezt mondta: ‘Uram, ki az, aki elárul téged?’« Ezáltal a lábmosás utáni jelenetre is utalás történik (13,23). Ott ugyancsak szerepel az a tanítvány, »akit Jézus szeretett«. Nem kétséges, hogy ugyanez a személy áll Jézus anyja mellett a keresztnél is (19,26).
Nyilvánvaló, hogy ez a tanítvány, »akit Jézus szeretett«, ott volt a hét tanítvány között, akik a 21,2 szerint kimentek halászni: vagy Zebedeus két fiának, vagy pedig »a tanítványai közül még kettő«-nek az egyike (21,2). Az a lehetőség, hogy a 24. versben megszólaló munkatársak valamelyikével azonos, nem jöhet számításba. Más szavakkal fogalmazva: magában az evangéliumban (szándékos elrejtés miatt!) nem találunk egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy ki a szerzője. E tekintetben tehát semmi bizonyosat nem tudunk. Legfeljebb azt kérdezhetjük meg: vannak-e egyáltalán biztos támpontok e bonyolult kérdés esetleges megválaszolásához?
A magunk részéről mindenesetre említésre méltónak találunk hat olyan tényt is, amelyet ésszerűen senki sem vonhat kétségbe:
1. A 24. vers szerint az evangélium szerzője azonos a (számunkra ismeretlen) kedvelt tanítvánnyal. Ezzel azonban a munkatársak azt is állítják róla, hogy a nyilvános működés idején Jézus mellett volt Júdeában és Galileában. A 24. versből arra következtethetünk, hogy szemtanúja volt Jézus életének.
2. A 22. verstől kezdődő részből azt gyaníthatjuk, hogy ez a kedvelt tanítvány – az evangélium szerzőjebiztosan magas kort ért meg (annak pedig nincs jelentősége, hogy közvetlenül a záradék írása előtt meghalt-e már, vagy még életben van). Minthogy Augustus császár 76. életévében írta a Res Gestae Divi Augusti című művét, valószínű, hogy ezen a szokatlanul magas koron nem annyira 80 év alatti, hanem e feletti életkort kell értenünk. E feltevés alapján az evangélista Kr. u. 10 körül született.[23]
3. János evangéliuma nem nevezi meg János apostolt, testvérét, Jakabot, és anyjukat, Szalómét sem. A szinoptikus evangéliumok azonban a Jézushoz tartozó szűkebb csoport tagjai közül a leggyakrabban éppen a testvérpár nevét említik. Jánosnál hiányoznak ezek a nevek, jóllehet ez az evangélium egyébként sok nevet sorol fel: nemcsak Pétert, hanem Andrást, Fülöpöt, Natanaelt, Tamást stb. Az alábbi táblázat ezt a meglepő tényt tükrözi:

AZ EGYES KöNYVEKBEN EMLíTETT NEVEK SZáMSZERűSíTéSE


Simon Péter
(gyakran együtt)
Kéfás
András
Jakab János
(a két testvér)
Szalóme
(az anya)
»Zebedeus
fiai«









Mt
9
23
0
2
3
3
0
6
Mk
11
19
0
4
9
10
2
4
Lk
17
18
0
1
5
7
0
1
Jn
25
34
1
5
0
0
0
1

4. János evangéliumában van egy névtelen tanítvány, »akit Jézus szeretett«: ő több alkalommal is Péterrel együtt szerepel (a lakomán: 13,23-tól; a sírnál: 20,2-10; a bárkában: 21,7; a »követésnél«: 21,20). Ezenfelül az evangéliumban van két olyan jelenet, amely szerint egy névtelen »másik tanítvány« is megjelenik Péter mellett (a meghívásnál: 1,35.40; a főpap udvarában: 18,15). Valószínűnek tartjuk, hogy a két utóbbi jelenet is arról a tanítványról beszél, »akit Jézus szeretett«, de e téren semmi biztosat nem tudunk mondani.
5. Az Apostolok Cselekedeteiben többször olvashatunk arról, hogy az ősegyház életének első éveiben »Péter és János« együtt lép fel (a templomban: 3,1.3.4; Salamon oszlopcsarnokában: 3,11; a fogságban és a kihallgatáson: 4,13 és 4,19; a szamariai kiküldetésben: 8,14). – S nem csupán az Apostolok Cselekedetei tanúskodik arról, hogy Péter és János (valamint Jakab) az első években kitüntetett helyzetnek örvendtek, hanem Pál is, a Gal 2,9-ben.
6. A 2. századtól kezdődően minden papiruszon (a P66 és P75 leletét is ide értve), vagyis valamennyi általunk ismert kéziraton a szerző – akit a Jn 21,24 azzal a tanítvánnyal azonosít, »akit Jézus szeretett« – »János« néven szerepel. Az evangéliumnak ugyanis ez a felirata: EVANGéLIUM JáNOS SZERINT. A Jn 21,24-től kezdődő versekkel együtt ez a felirat is a legősibb szöveghagyományhoz tartozik.[24] A nagy Codex Sinaiticus és Vaticanus szövege szerint a felirat rövidebb. Mi ebben a rövidebb formájában idéztük fel könyvünk előszavában:

KATA ΙΩΑΝΝΗΝ
JÁNOS SZERINT

[1] A Lk 5,1-11 is egy csodálatos halfogásról szóló elbeszélés, amelynek történeti alapja talán megegyezik az általunk vizsgált perikopáéval. A Lukács- és a János-féle leírás irodalmilag azonban nem függ egymástól.
[2] Bultmann, R. (Evangelium des Johannes, 543. o.) a Jn 21,1-14 verseit joggal tekinti »eredetileg önálló húsvéti történetnek«.
[3] Hengel, M.: Johanneische Frage, 315. oldaltól.
[4] Bultmann, R.: Evangelium des Johannes, 547. o.
[5] Rupertus Tutiensis: Commentarium in Johannem, XIV. könyv (PL 169,816 B).
[6] Hartenstein, K.: Da es nun Morgen war, 15. o.
[7] Ágoston még tovább ment, és – szerintünk jó érzékkel – a Lk 5,1-11-ben bemutatott halfogást az egyház jelenlegi életére vonatkoztatta, a perikopa szövegét pedig a végidőre: »ibi ecclesia in hoc saeculo, hic vero in fine saeculi figurata est«: Tractatus in Johannem, CXXII,7.
[8] Vö. a Róm 13,12-13 verseivel is. – Peterson, E.: Theologie des Kleides, 347-356. o.
[9] Augustinus: Tractatus in Johannem, CXXIII,2.
[10] Rupertus Tutiensis: Commentarium in Johannem, lib. XIV (PL 169,818B).
[11] Már Augustinus is így értelmezte az adatot: Tractatus in Johannem, CXXII,8.
[12] A többi megoldási kísérletet itt nem részletezzük. Ha igaz az, hogy az antik természettudomány 153 halfajtát ismert, erre a számra akkor is matematikai különlegessége miatt esett a választás.
[13] Brown, R. E.: Gospel, II, 1103. o.
[14] Augustinus: Tractatus in Johannem, CXXIV,5.
[15] Lagrange, M.-J.: L’Évangile selon S. Jean, 48. o.
[16] Brown, R. E.: Gospel, II, 1118. o.: »the sayings themselves are old«.
[17] Vö. a 13,31-hez írt magyarázattal.
[18] Vö. Hengel, M.: Johanneische Frage, 36. és 88-90. o. Polükratész arról tudósít, hogy Jánost – testvéréhez, Jakabhoz hasonlóan – »a zsidók ölték meg«.
[19] Ysebaert, J.: Amtsterminologie. – A szerző a mű 205. oldalán megjegyzi, hogy Péter első levelének (kései?) keletkezési idejét illetően még nem mondták ki a végső szót. Ezáltal a levél szerzőségének kérdése is nyitott.
[20] B. Schwank német fordítása alapján.
[21] Ld. Ruckstuhl, E.: Die literarische Einheit des Johannesevangeliums.
[22] Igazolások Bauer, W. művében: Johannesevangelium, 240. o.
[23] Az egyiptomi atyák közül Szent Antal († 356) 105 éves korában hunyt el. Jeromos azt állítja, hogy Pál remete 113 évesen halt meg.
[24] Hengel, M.: Johanneische Frage, 206. o. – Vö. Hengel, M.: Evangelienüberschriften.