3. Az Atyához vezető út (14,1-14)

14,
1

»Ne rendüljön meg a szívetek!



Hisztek az Istenben.



Higgyetek bennem is!

2

Atyám házában sok lakóhely van.



Ha nem így volna,



vajon mondtam volna-e nektek,



hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?

3

És ha majd elmentem,



és helyet készítettem nektek,



ismét eljövök,



és magam mellé veszlek titeket,



hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.

4

Ahova pedig én megyek,



oda tudjátok az utat.«

5

Tamás erre így szól hozzá:



»Uram, nem tudjuk, hova mégy.



Honnan tudnánk akkor az utat?«

6

Jézus így válaszol neki:



»Én vagyok az út, az igazság és az élet.



Senki sem mehet az Atyához,



csak énáltalam.

7

Ha ismernétek engem,



ismernétek az én Atyámat is.



De mostantól fogva ismeritek



és láttátok őt.«

8

Fülöp ezt mondja neki:



»Uram, mutasd meg nekünk az Atyát,



és ez elég nekünk!«

9

Jézus erre ezt mondja:



»Annyi ideje veletek vagyok,



és nem ismertél meg engem, Fülöp?



Aki engem látott,



az Atyát is látta.



Hogyan mondhatod hát: mutasd meg nekünk az Atyát?

10

Talán nem hiszed,



hogy én az Atyában vagyok,



és az Atya énbennem van?



A beszédeket, amelyeket mondok nektek,



nem önmagamtól mondom,



hanem a bennem maradó Atya,



ő műveli tetteit.

11

Higgyetek nekem:



én az Atyában (vagyok),



és az Atya énbennem (van)!



Ha másért nem,



a műveimért higgyetek!

12

Ámen, ámen, mondom nektek:



aki hisz énbennem, olyan cselekedeteket,



amelyeket én művelek, szintén megteszi.



Sőt ezeknél nagyobbakat is tesz,



mivel én az Atyához megyek.

13

És amit csak kértek majd az én nevemben,



megteszem,



hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban.

14

Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.«

A. A »hinni« igéhez a Szentírásban a héber ’mn gyöknek megfelelően ez a jelentésárnyalat is kapcsolódik: részesülni Isten szilárdságából. A görög szövegben (1. v.) mindkétszer azonos formában szereplő piszteute kifejezést pusztán filológiai szempontból egyaránt fordíthatnánk mindkét alkalommal a felszólító módban álló »higgyetek!«, de a kijelentő módban álló »hisztek« szóval is. A 11. versben az evangélista egyértelműen felszólító módban használja ugyanezt az igét: »higgyétek nekem, hogy én ...«. Az 1. verset aligha tekinthetjük felszólításnak arra, hogy a tanítványok higgyenek az Istenben. Az Istenbe vetett hitükhöz ugyanis nem férhetett kétség, hiszen nem ateisták voltak. Ezért a két tagmondatot nem helyezhetjük egyszerűen egymás mellé, hogy ehhez a fordításhoz juthassunk: »Higgyetek az Istenben, és higgyetek bennem is!«[31] A szövegnek inkább ez az értelme: lelki szempontból szilárd támaszotok van Istenben, ugyanilyen szilárdan bízzatok bennem is![32] – A 6. vers értelmét egy döntő jelentőségű kicsiny szó szabja meg: »Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.« Az »által« (dia + genitivus) elöljárószó nemcsak a térre utal, amelyen »keresztül« a mozgás végbemegy, hanem az erőre is, amely »által« ezen az úton mozgunk. A D pontban még visszatérünk e témára. – A vers másik kulcskifejezése »az út«, amely a sémita világban a héber halach (vándorolni, menni) igére visszavezethető, egyértelműen gyakorlati, erkölcsi jelentésű szó. Az »életút« kifejezést mi is ismerjük. A zsidók az egész erkölcsteológiát úgy tekintették, mint a helyes irányú vándorlásról szóló tanítást (halacha). – Az »igazság« kifejezést (6. v.) is csak a sémita gondolkodás alapján értelmezhetjük helyesen. A görög felfogástól eltérően ez a szó nem a megtanulandó elméleti igazságra utal, hanem a cselekvés igaz voltára (vö. Jn 3,21: »aki az igazságot cselekszi«). Az »igazság« szónak ilyen értelmű használatát sokoldalúan igazolják a qumráni leletek is. Az egyik szövegben a Törvényt betartó igaz emberekről olvashatunk, »akiknek kezei nem hagyják abba az igazság szolgálatát«.[33] – Azt, hogy az ősegyházban milyen jól érzékelték az igazság szónak ezt a gyakorlati értelmét, többek között az ApCsel 9,2 is igazolja. E versben az »ennek az útnak követői« szókapcsolat jelentése ez: ennek az életstílusnak, életmódnak hívei.
B. A 2. versben Jézus a sok lakóhellyel kapcsolatos képet használja, amelyet a korai zsidóság is ismert. A Kr. e. 200 körüli időszakból származó Henoch könyvében például ezt olvassuk: »Itt új látomást láttam: a szentek lakóhelyét és az igazak lakását. Itt láttam házaikat az angyalok körében és lakóhelyeiket a szenteknél. Ők pedig könyörögtek és imádkoztak az emberek gyermekeiért. Az igazság úgy ömlött szájukból, mint forrásból a víz, és könyörületességük olyan volt, mint a földön a harmat: és így van ez közöttük örökkön örökké.«[34] – A perikopában kérdést feltevő két személyt, Tamást és Fülöpöt, az evangélium más részei is világosan körvonalazzák. Tamás nemcsak ebben a részletben érdeklődik az út felől, hiszen már a 11,16-ban is ő volt az, aki megjegyezte: »Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.« A 20,24-től kezdődő versek szerint ő az, aki húsvét napjának estéjén nincs ott a tanítványokkal együtt a teremben; ám ugyancsak ő az, aki nyolc nappal később kétségei ellenére is eljut a hitre. A halfogáshoz kihajózó (21,2) tanítványok között is ott van Tamás, az Iker. – Fülöp a 8. versben ezt kéri Jézustól: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát!« Ez a Fülöp ott van az első hat meghívott tanítvány között (1,43-46). Ő az, akitől Jézus megkérdezi, hogy honnan lehet kenyeret venni a sok embernek (6,5-7). Ekkor András áll elő egy javaslattal (6,8-tól). A 12,20-22 szerint ugyancsak Fülöp és András nyújt segítséget a Jézust látni kívánó helléneknek. Észre kell vennünk, hogy ezeknek a neveknek felbukkanása is utal arra az irodalmi szálra, amely az első fejezettől kezdve az utolsóig átszövi a művet.
C. Jézus nemcsak az út megmutatása végett megy el, hanem azért is, hogy lakóhelyeket készítsen. Nem a mi művünk, hogy ott lakóhelyek készülnek, hanem az övé. Ugyanakkor egyáltalán nem közömbös, hogy milyen az életvitelünk. Az égi helyek ugyanis különböznek egymástól, és megfelelnek az ember cselekedeteinek (vö. Jn 15,2.8; Jel 14,13; 22,12). Az Úr a bennünk végbevitt műve által fogja számunkra e lakóhelyeket elkészíteni. Ágoston ezt a gondolatot így fogalmazza meg: »Mert ő valamiképpen hajlékokat készít számunkra, miközben a lakókat felkészíti e lakóhelyekre.«[35]
Az 1-4. versekben az »elmegyek« és az »ismét eljövök« kifejezések valamiképpen arra is utalnak, hogy az egyház (nem csupán az első évtizedekben) bizonytalan az Úr parúziájának időpontját és módját illetően. János nemcsak a »jelen idejű eszkatológiát« ismeri (miként ezt például a 12,31 mutatja: »Most megy végbe az ítélet e világ felett«), hanem szem előtt tartja »az utolsó napot« (például: 12,48), azaz a »jövő eszkatológiáját« is. Ennek ellenére a perikopa szövege nem szorítható bele ebbe a leegyszerűsített sémába. A 13,31-14,31 versekben Krisztus legalább 14 alkalommal használja a hüpagó (elmenni), a poreuomai (odamenni) és az erkhomai (jönni) szavakat.
Az A pontban beszéltünk az »út« és az »igazság« szavak jelentéséről. Hogyan kapcsolódik e két kifejezéshez az »élet«? Biztosan nem olyan módon, hogy ha igaz és jó cselekedeteket végzünk, azaz ha jó életutat járunk, később majd megkapjuk ezért az örök életet. Inkább arról van szó, hogy ahol az ember az igazság útján halad együtt Krisztussal, ott már mindenütt megvalósul a bensőséges és örömteli élet (dzóé). A jó cselekvésében már jelen van az »élet«. Ebben az értelemben olvasandó az 5,24 verse: »Ámen, ámen, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, és ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életre.« Ugyanerre a gondolatra utal a Mártával folytatott beszélgetés egyik részlete is: »Én vagyok a feltámadás és az élet ... És minden élő és bennem hívő nem hal meg örökre« (11,25-től).
D. Visszatérünk a birtokos esettel járó »által« (dia) elöljárószó témájára, mert ez a kifejezés alapvető jelentőségű az újszövetségi teológia szempontjából. »Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam« – olvassuk a 6. versben.
Annak ellenére, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek azonos lényegű, az isteni léten belüli rendről vagy ökonómiáról is beszélhetünk. A Jn 14,28-ban majd ezt fogjuk olvasni: »mert az Atya nagyobb nálam«. Ez nemcsak azért van így, mert a Fiú emberré lett. A Fiú az Atyától jött (16,28). Soha nem mondhatjuk azt, hogy az Atya a Fiútól jött. Másrészt a Fiú kéri az Atyát, hogy küldje el a »Szentlelket« (14,16.26). Nem az Atya kéri a Fiút, és a Lélek egyáltalán nem kéri az Atyát. Van tehát egy isteni rend, amelynek megfelelően az Atyától a Fiú által kapjuk »az ajándékot« (Jn 4,10; ApCsel 8,20). Mi pedig ebben a Lélekben a Fiú által imádkozunk az Atyához.
Ez a szemléletmód sok tekintetben elősegítheti a keleti egyházakkal folytatott párbeszédet. A nyugati egyház, főleg Ágoston nyomán olyannyira hangsúlyozta a »személyek« egyenlőségét, hogy a középkori képeken például három egymást kergető nyúllal szimbolizálták a Szentháromságot. A háromságos egy Istent háromszöggel is jelképezték, amelyet az ember tetszés szerint forgathatott.






Az ábrázolás lehetett ilyen:
F

A













L







de ilyen alakzatot is ölthetett:

A













F

L



Ez oda vezetett, hogy Nyugaton (meggondolatlanul) betoldották a hitvallásba a »Filioque« szót. Kelet teológusai ezt jó okkal elutasítják.[36]
Egészen más lesz a helyzet, ha a Fiú »által« (dia) kifejezést komolyan vesszük.

Ebben az esetben egészen más sémához jutunk:



-tól (ek)
A





által (dia)
F





-ben (en)
L










Ezt a szemléletet a keleti egyház valamennyi teológusa elfogadhatja. E felfogás szerint a Fiú együttműködésének gondolata (»Filioque«) sem veszít jelentőségéből, mert a birtokos esettel álló »dia« (által) elöljárószó nemcsak térbeli közvetítésre, hanem együttes cselekvésre is utal.
Ha befejezésül a Mt 28,19 versét is felidézzük, ebben olyan formulát találunk, amely az egyetlen Isten lényegi egységét emeli ki: »kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében!« János evangéliumából ellenben arról értesülünk, hogy Isten belső életében dinamikus rend jut érvényre, amelynek ‘hierarchiája’ nem forgatható fel tetszés szerint. Gyülekezeti imáinkat mind a mai napig az Atyához intézzük, és a Lélekben megfogalmazott kéréseinket a birtokos esetet vonzó »dia« elöljárószóval fejezzük be, azaz »a mi Urunk, Jézus Krisztus által« (per Dominum nostrum Jesum Christum) kérünk.
Az imának ezt a belső rendjét alapozza meg a perikopa 6. verse: »Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.«

4. A Paraklétoszra vonatkozó első ígéret (14,15-24)

14,
15

»Ha szerettek engem,



megtartjátok az én parancsolataimat.

16

Én pedig kérni fogom az Atyát,



és másik Paraklétoszt ad nektek,



hogy veletek legyen mindörökké:

17

az igazság Lelkét,



akit a világ nem kaphat meg,



mert nem látja őt, és nem ismeri.



Ti azonban ismeritek őt,



mert nálatok marad és bennetek van.

18

Nem hagylak titeket árván,



eljövök hozzátok.

19

Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem,



de ti láttok engem;



mert én élek,



és ti is élni fogtok.

20

Azon a napon megtudjátok:



én az Atyámban vagyok,



ti énbennem,



én pedig tibennetek.

21

Aki befogadja parancsolataimat,



és megtartja azokat,



az szeret engem.



És aki szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám.



Én is szeretni fogom,



és kijelentem neki magamat.«

22

Júdás, nem az iskarióti, így szól hozzá:



»Uram, miért van az, hogy



nekünk akarod kijelenteni magadat,



és nem a világnak?«

23

Jézus válaszul ezt mondta neki:



»Ha valaki szeret engem,



az megtartja az én igémet,



s Atyám is szeretni fogja őt,



mi pedig elmegyünk hozzá,



és szállást készítünk magunknak nála.

24

Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet.



Az az ige pedig, amelyet hallotok,



nem az enyém, hanem az Atyáé,



aki elküldött engem.«

A. Szövegkritikai szempontból e verseket illetően nincs olyan változat, amely a mondanivaló szempontjából fontos volna. – Filológiai tekintetben a búcsúbeszédeknek ebben a részletében (16. v.) jelenik meg a Fiú és az Atya kommunikációjára utaló »kérni« (erótan) ige, amelyet a »kérlelni«, »keresletet beadni« kifejezésekkel is fordíthatnánk. A görög aitein szó is azt jelenti, hogy »kérni«. A két kifejezés jelentésének különbségét a német (és a magyar) nyelvben nehéz érzékeltetni. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a búcsúbeszédekben a jézusi kérésekre mindig az erótan ige utal, a tanítványok kérését ellenben az aitein fejezi ki (14,13.14; 15,7.16; 16,23.24.26). Lehetséges, hogy az erótan valamiféle tiszteletteljes megkeresésre utal, míg az aitein inkább kolduló jellegű kérésre? E jelentéskülönbség mellett szólhatnának a 4,40.47, a 12,21 és a 19,31.38 versek. A »mindennél nagyobb« Atyára vonatkozó jézusi kijelentést (10,29) pedig e feltevés kiegészítő igazolásának tekinthetnénk. – A 20. versben az egységfordítást (EÜ) követve a »hogy« (hoti) kifejezést kettősponttal helyettesítettük. – A búcsúbeszédekben a 14,15.21.23 és a 24. versekben bukkan fel először a »megtartani« (térein; héber: samar) ige, amely még gyakran előfordul majd a szövegben. A kifejezést fordíthatnánk a »megőrizni«, a »figyelembe venni« és a »megóvni« szavakkal is. E kifejezés a jézusi »igéhez« vagy »parancsolathoz« való belső, személyes viszonyulásra utal. Itt elsősorban a szeretet parancsára (13,34 v.) kell gondolnunk, amelyet az ember nem »tölthet« vagy »tarthat be« csupán külsődlegesen. – A 21. versben a »kijelenteni« ige hátterében nem a görög apokalüptein, (leleplezni, kinyilatkoztatni) hanem az emphanidzein szó áll, amelynek jelentésárnyalatai között a »láthatóvá tenni«, »megjeleníteni« szavakat is megtaláljuk. Ennek alapján a mondat körülbelül ezt jelenti: »el fogom intézni, hogy megjelenjek benne«, illetve »hogy lényem megnyilvánuljon benne« (vö. az »epifánia« ünnepével).
B. A paraklétosz kifejezés az Újszövetség többi iratában nem szerepel, a János-evangéliumban és az 1Jn 2,1-ben azonban összesen öt alkalommal fordul elő. Már ez a tény is jelzi, hogy a jánosi teológia középpontjában vagyunk. Az evangélista a 15. és a 16. fejezetben is visszatér a Paraklétosz személyére. A rá vonatkozó megfogalmazások azonban itt, a 14,15-24-ben mutatkoznak a legérettebbnek: látszik, hogy a formulák nem a későbbi fejezeteket megelőzően, hanem ezeket követően keletkeztek, és csak egy későbbi időpontban kerültek előbbre a szövegben. (A végső szövegváltozatnak szintén egy ilyen előbbre helyezését láttuk a Mártával és a Marjámmal folytatott jézusi beszélgetésben).[37] – A szövegrész végső megfogalmazásának viszonylag kései időpontjára következtethetünk abból a felfogásból is, amely szerint Krisztus is Paraklétosz, akihez immár egy »másik Paraklétosz« (16. v.) társul. – Ismét feltűnik a Jánosra nagyon jellemző retorikai eszköz: kérdések hangzanak el, hogy a Mester válaszolhasson. Júdás értetlenkedve, sőt »ostoba« módon kérdez (22. v.). A kérdést követő vers nem valódi válasz, hanem alkalom a gondolatmenet elmélyítésére.[38] – Éppen e részlettel kapcsolatban feltételezzük, hogy szövege több évet felölelő fejlődési szakaszokon keresztül nyerte el jelenlegi formáját: a Jézus visszajövetelére vonatkozó ígéret (18. v.) szemmel láthatóan más előfeltételekhez kapcsolódik, mint az Atya eljövetelének említése (23. v.). Ennek ellenére sem gondoljuk, hogy a két állítás különböző szerzőktől származna.
C. Három ígéret szól azoknak, akik a 14,12-14-ben leírt módon szeretik az Istent:
1. Meg fogják kapni a Paraklétoszt (15-17. v.).
2. Jézus maga fog eljönni az »árvákhoz« (18-21. v.).
3. Az Atya és a Fiú jön el hozzájuk (22-24. v.).
Az 1. ponthoz: A Paraklétosz kifejezés a görög paraklétosz szó átírása. Valószínűleg nem szabad átsiklanunk afölött, hogy e kifejezés rokonságban áll a paraklészisz (vigasztalás, buzdítás, biztatás) szóval, mert ez a tény magyarázza, hogy gyakran a »Vigasztaló« megnevezéssel fordítják (H. Riesenfeld). A szó azonban voltaképpen nem aktivitásra utal (miként a »buzdító« vagy a »vigasztaló« kifejezés), hanem passzivitásra: a paraklétosz az »(általunk) perbehívott«, az »advocatus«. E jelentésárnyalat hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy a világ ítélet alatt áll. A Paraklétosz a mi ügyvédünk, tanácsadónk és pártfogónk az ítéleten, s ezáltal vigasztalónk és segítőnk is ebben a világban (a kifejezés az evangéliumban négy helyen, a Jn 14,16.26, a 15,26 és a 16,7 verseiben szerepel, emellett krisztológiai jelentéssel áll az 1Jn 2,1-ben).
A 16. versben a »másik« (allon) szó magával Krisztussal állítja párhuzamba a Paraklétoszt. Az 1Jn 2,1-ben ezt olvassuk: »... ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az igaz«. Ha a 16. versben a Paraklétoszt a Fiú »helyettesének« kell tekintenünk, beláthatjuk, hogy (itt) miért csak az Atya adja nekünk. A Fiút is az Atya »adta« (a 3,16-ban ugyanúgy a didómi kifejezés áll, mint a 14,16 versében). A Paraklétosz jelen lesz, amikor a Fiú eltávozik. »Képviselőnek« is nevezhetnénk: ő »Jézus jelenvalósága, amikor Jézus távol van tőlünk« – mondja találóan R. E. Brown.[39]
A 2. ponthoz: Jézus maga is új módon fog eljönni. A 18-21. versekből álló részlet első és utolsó kijelentése zárójelet alkot egy gondolatcsoport körül. A 14,15-17 verseihez viszonyítva új elemként jelenik meg a következő gondolat: a Paraklétosz után Krisztus maga is ígéretté válik azok számára, akik hittel befogadják parancsolatait (21. v.) és ezeket szeretetben megvalósítják. Az »árvák« (orphanoi) kifejezésen itt olyan gyermekeket kell értenünk, akiknek legalábbis apjuk nincsen. Vajon az »igazság Lelke« (17. v.) azért nem tudja betölteni az atya szerepét, mert a lelket (ruach) a sémita felfogás szerint nőneműnek kell tekintenünk? Az mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy Isten-atyánkon kívül Krisztust is atyánknak tarthatjuk. A 18. vers erre az atyára utal: Jézus a halála utáni időszakra árvának és ezáltal gyermekeinek tekint bennünket. Már kezdetben is (13,33) a »gyermekeim« (teknia) szóval illeti tanítványait. A 13,33 és a 14,18 versei arra jogosítanak minket, hogy imáinkban Krisztust is atyának szólítsuk.[40]
A 3. ponthoz: A 23-24. versek az előbbi gondolatokat tovább fokozva hirdetik, hogy az Atya és a Fiú szállást vesz a hívőben. A befejező szavak negatív kijelentés formájában (24. v.) hangsúlyozzák: ehhez a bennlakáshoz nagyon fontos előfeltétel az Isten akaratának követése és a gyümölcsök termése Jézus nevében, amiről majd a 15. fejezet beszél.
Már a régi szentírás-magyarázók sem értettek egyet az időpontot illetően, amelyre a 18. vers az Úr eljövetelét ígéri. A görög atyák többnyire a húsvétra gondoltak, a latinok inkább a parúziára. Ám e kizárólagosságot képviselő értelmezések egyike sem meggyőző. A »még egy kis idő« (eti mikron: 19. v.) kifejezést a próféták a messiási üdvösség és ítélet teljes idejére vonatkoztatják. Az Iz 10,25-ben (LXX) ezt olvassuk: »de már csak egy kis idő: akkor lecsillapszik haragom«. Jeremiás (51,33; LXX) ezeket írja: »Mert így szól a Seregek Ura ... még egy kis idő, és eljön az aratás ideje«, azaz az ítélő aratás időszaka Bábel és a menekülésé Jeruzsálem számára. A perikopa szövegében is a teljes időtávról van szó, amely csak megkezdődik Krisztus keresztre emelésével és megdicsőülésével. Minthogy a kijelentés a közbülső idő teljességére vonatkozik, az ígéret éppúgy időszerű a 100 táján élő első olvasók életében, mint számunkra, akik a harmadik évezred elején élünk.
A perikopa szövege az »igazság Lelkének« megígérésével kezdődik (17. v.), és ami ezután hangzik el, azt már mind olyan hatásnak kell tekintenünk, amelyet ez a Lélek fejt ki a hívő emberben.
János evangéliuma a nagypénteki esemény után már nem tesz említést a Lélek különleges elküldéséről. Az evangélista felfogásában a szenvedést, a húsvétot, a mennybemenetelt és a pünkösdöt egybefonja a megdicsőülés, illetve a felemeltetés órája, amelyben a Lélek adatik (7,39).
A 20. verssel kapcsolatban el kell oszlatnunk két lehetséges félreértést. A személyes hangvételtől eltekintve a kijelentés a Jézussal való egységnek nem olyan formájáról beszél, mint amilyet az individualista misztika feltételez. A kicsiny névmások, a »ti« és a »tibennetek« mindenképpen figyelmet érdemelnek. A perikopa szövege egyháztani szempontból értelmezendő. – Abból is félreértés adódhatna, ha nem ügyelnénk arra, hogy a szövegben nem ez áll: »... megtudjátok, hogy ti velem együtt Atyámban vagytok«. Jézus és Atyjának kapcsolata lényegesen különbözik attól a módozattól, ahogyan mi egyesülünk az istenséggel (vö. elsősorban a Jn 20,17-tel).
D. Néhány dogmatörténeti megfontolás kívánkozik a 16. vershez, amelyet az atyák gyakran idéznek, valahányszor felvetődik a kérdés, hogy szabad-e azonosítani a húsvét utáni Krisztust és a Szentlelket. Pál nem egészen egyértelműen ezt írja a 2Kor 3,17-ben: »Az Úr pedig a Lélek – ho de küriosz to pneuma esztin«. A jánosi teológiában a 16. vers már önmagában véve is megfosztja támaszától az egybeolvasztási (szabellianista) törekvések minden változatát. Az Atya ajándékozta Jézus Krisztus Paraklétosz (1Jn 2,1) és a »másik Paraklétosz« (16. v.), akit ugyancsak az Atya küld, világosan különbözik egymástól. Emellett ez a »Szentlélek Paraklétosz« a 14,26 szerint olyasvalaki, aki Jézushoz hasonlóan »tanít«. Mindez alapul szolgálhatott a későbbi szisztematikus teológiában használt »három személy« szakkifejezés megszületéséhez.
Az Újszövetség sehol sem beszél »személyekről«. Ágoston pedig bevallja, hogy jobbat nem találván csak vonakodva használja a »personae« kifejezést. Emellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a latin persona szónak nincs köze a modern értelemben vett személyiség fogalmához. A persona csupán a görög proszópon kifejezést adja vissza, amely az »arcot« jelenti, illetve az ókori színházban az »álarcot«, valamint a meghatározott álarchoz kapcsolódó »szerepet«. A következő kép álljon tehát előttünk: az egyetlen Isten – az emberré levést megelőzően, a megtestesülésben és húsvét után – mintegy három szerepet játszik a világ színpadán. Így nem azt állítjuk, hogy három egyenlő eggyel. Inkább arról van szó, hogy olyan egyetlen Istent tisztelünk, aki mintegy három álarcot visel, de elsősorban azét az emberét, aki életét adja övéiért.

5. A beszédek első részének befejezése (14,25-31)

14,
25

»Ezeket mondtam el nektek,



amíg köztetek voltam.

26

A Paraklétosz azonban,



a Szentlélek,



akit az Atya majd nevemben küld,



ő mindenre megtanít benneteket,



és emlékeztet mindenre,



amit mondtam nektek.

27

Békességet hagyok rátok.



Az én békémet adom nektek.



Nem úgy adom nektek,



ahogy a világ adja.



Ne rendüljön meg a szívetek,



és ne váljon gyávává!

28

Hallottátok, hogy én megmondtam nektek:



elmegyek,



és visszajövök hozzátok.



Ha szeretnétek engem,



örülnétek,



hogy elmegyek az Atyához.



Az Atya ugyanis nagyobb nálam.

29

Ám most mondtam meg nektek,



mielőtt megtörténik,



hogy ha majd megtörténik, eljussatok a hitre.

30

Már nem sokat beszélek veletek,



mert eljön a világ fejedelme.



Bár bennem nincs semmije.

31

Ezáltal tudja meg azonban a világ,



hogy szeretem az Atyát,



és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta nekem.



Keljetek fel! Menjünk el innen!«

A. Szövegkritikai szempontból figyelemre méltó, hogy a 26. versben valamennyi kézirat szerint »a Szentlélek« (to pneuma to hagion) kifejezés áll. A P66 és a P75 is ezt az olvasatot hozza. Egyébként ugyanis a Paraklétosz az »igazság Lelke« megnevezést kapja (14,17; 15,26; 16,13). Ott pedig, ahol »Szentlélekről« van szó, nem szerepel a határozott névelő (1,33; 7,39; 20,22). – Azokkal szemben, akik a 31b versét »utólagos betoldásnak« tekintik, és ki akarják ollózni a szövegből, szövegkritikai szempontból meg kell jegyeznünk: a verset kivétel és változatok nélkül valamennyi (több mint 5000) kézirat tanúsítja. Ez a szöveg különösen jó példája annak, hogy az objektív szövegkritika és a szubjektív irodalomkritika alapvetően különbözik egymástól: a szövegkritikától nem vezet »híd« az irodalomkritikához.
Filológiai szempontból a következőket kell megjegyezni: A 25a vers igéje perfektumban áll: Jézus beszélt, és ezzel az ügy le van zárva. Ennek megfelelően a fordításban feloldottuk a »köztetek tartózkodván« kifejezést, azaz a 25b versének jelen idejű melléknévi igenevét. A német egységfordításban (és néhány magyar változatban) ehelyett ez áll: »amíg veletek vagyok«. – A 26. vers görög szövegének végén – legalábbis a P75 és olyan jó kéziratok szerint, mint a Sinaiticus, valamint az Alexandrinus – egy hangsúlyos egó kifejezés szerepel. Az »ő«-vel, illetve tevékenységével tehát egy hangsúlyozott »én« áll szemben: ő, akit az Atya küld, Jézus művét folytatja, és nem valamiféle »pneumatikus lelkiséget« kezdeményez. – A 27. versben először a már ismert »megrendülni« kifejezés tűnik fel számunkra. Ezt követi a »gyávává válni« (deiliaó) ige. Ez a szó az Újszövetségben csak ebben a versben szerepel (hapaxlegomenon), de a Hetvenes fordításban többször előfordul. Ezeken a helyeken Isten így szól harcban álló népéhez: »Ne féljetek, és ne váljatok gyávává!« (MTörv 1,21; vö. MTörv 31,6.8; Józs 1,9; 8,1; 10,25). Jézus harcra készül, s tanítványainak is csak rövid időre kell kitartaniuk. Nem kell tehát félniük.[41] – Az »eljussatok a hitre« (29. v.) kifejezéssel a görög szövegben álló aorisztosz-formát (piszteuszéte) próbáljuk visszaadni, amely a hit folyamatának kezdetére utal. A német egységfordításban is szó szerint ez a változat szerepel. – Végezetül a 30. verssel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a betű szerinti »bennem nincs semmije« kifejezés helyett a német egységfordítás, valamint a magyar bibliakiadások értelemszerűen és helyesen ezt a szöveget hozzák: »rajtam nincs hatalma«.
B. Bár vitatható módon, de szemmel láthatóan a befejező (31.) vers és az alany változását mutató 21,24 alkotják az evangéliumnak azokat a pontjait, amelyek »szöveg-varratokról« árulkodnak. Aki a különféle szerzőktől származó több »réteg« irodalomkritikai feltevéséből indul ki, a 14,31-ben igazolva érezheti magát. Emellett legalábbis magyarázatot tud adni arra, hogy a következő (15.) fejezet stílusa miért egyezik a 14. fejezetével. (A János-evangélium stilisztikai egységét részletesen tárgyalják E. Schweizer és E. Ruckstuhl művei.) – Kérdés azonban, hogy a feltételezett kompilátor miért nem törölte a 31b versét, azaz miért nem tüntette el szerkesztői munkájának nyomát? Így mi magunk, jóllehet a teljes mű létrejöttében különféle szakaszokat feltételezünk, hajlunk afelé, hogy a művet az egész ősegyházi tradíciójával egyetemben csak egyetlen tekintélynek, a »theologosz«-nak tulajdonítsuk.[42]
C. Második alkalommal bukkan fel a szövegben (26. v.) a »Paraklétosz« szó. Ha valahol, itt mindenképpen elvárnánk valamiféle meghagyást az Úr szavainak leírására vonatkozóan. A keresztény üdvrend azonban alapvetően különbözik a sok vallásalapító (és rendalapító) eljárásától, akik arra kényszerültek, hogy mihamarabb gondoskodjanak útmutatásaik írásos rögzítéséről. Jézus egészen más módon biztosítja folyvást gazdagodó, mégis hamisítatlanul megmaradó tanításának áthagyományozását.
A 26. vers (és a Paraklétoszról szóló valamennyi mondás) nem katolikus értelmezői vagy Jézus tanításának változását hangoztatják (például: A. Loisy, H. Sasse, E. Käsemann), vagy pedig arra helyezik a hangsúlyt, hogy a vers szavai a húsvét előtti Jézus tanítását korlátozzák (A. Schlatter). Velük szemben mi azt a kérdést vetjük fel, hogy vajon a »megtanít« szó ugyanúgy a földi Jézus szavaira (»amit mondtam nektek« – ha eipon hümin) vonatkozik-e, mint az »emlékeztet« kifejezés. Olyan tanításra kell gondolnunk, amelyre csak visszaemlékszünk, vagy olyasmire, amit kiegészítésül kapunk? Vajon a vers csak a megértés elmélyítését hirdeti meg, vagy a tanítás kifejtését és bővítését is? Ha előrepillantunk a 16. fejezetre, ez felvilágosításunkra szolgálhat. Itt Jézus kijelenti, hogy »még sok mindent kellene mondania« (16,12) tanítványainak, amit a Lélek csak később fog hírül adni számukra, mert most még nem tudják elviselni. Ebből nyilvánvaló, hogy a Paraklétosz tanítása valóban hozzátesz valamit a húsvét előtti Jézus Krisztus szavaihoz.
Más a helyzet a Paraklétosz részéről történő »emlékeztetés« esetében. Evangéliumának egyes részleteiben János maga mutat rá arra, hogyan kell gondolkodnunk erről az »emlékeztetésről« és mélyebb megértésről. A templom lerombolásával és újra felépítésével kapcsolatos jézusi szavak után az evangélista megjegyzi: »Amikor aztán feltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek (emnészthészan) arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott« (2,22). A virágvasárnapi bevonulás ismertetését követően pedig ezeket írja: »Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek (emnészthészan) ...« (12,16).
Az Úr által ígért Paraklétosz két különböző feladata tehát a »tanítás« és az »emlékeztetés«. »Emlékeztetni« csak az apostoli idők szem- és fültanúit tudta, de nagyon valószínű, hogy »tanítását« az »egyházi tanítóhivatallal«, főleg azzal az egyetemes tanítói feladattal kell összefüggésbe hoznunk, amelyet az egyház az egyháztanítók és a valamennyi évszázadot felölelő liturgia által gyakorol.
Mielőtt rátérnénk a 27. versre, foglaljuk össze a mondottakat: A »Szentlélek« e részletben Krisztustól határozottan különböző, de az ő nevében cselekvő »személyként« jelenik meg. A Lelket az Atya és a Fiú küldi nekünk. Feladata az lesz, hogy Jézus felemeltetése után tanítsa az egyházat. János nem gondol arra, hogy a Feltámadott ad majd részletes oktatást az apostoloknak. Ennek ellenére az ősegyházban a hitbeli ismeret és a hit megértése egyre teljesebbé válik. Maguk a jánosi írások is érzékletesen mutatják, hogy a Paraklétosz hatékonyan működött az egyház első évtizedeiben. A negyedik evangélistától tehát nagyon távol áll az a gondolat, amely szerint a nagypéntekkel Jézus tanítása befejeződött (J. Jeremias).
A voltaképpeni »búcsúbeszéd« öt utolsó verse a 14,31-ben mutatkozó nagy cezúra előtt, a 27-ben kezdődik. Ahogy már mondottuk: Jézus nem hagy hátra olyan könyvet, amely tanítását tartalmazza.
Tanítványaira hagyja ellenben »békéjét«. Vajon mit jelent ez?
»Békesség nektek!« (salóm) – miként a bibliai időkben,[43] még ma is ezzel a szóval köszöntik egymást Izrael államában a találkozó és a búcsúzó emberek. A békesség manapság az evilági boldogulást és földi élet javainak zavartalan birtoklását jelenti. Krisztus nem a szokványos, hanem sokkal jelentőségteljesebb értelemben használja ezt a köszöntést. Békét adományoz és hagy hátra az apostoloknak, sőt saját békességét ajándékozza nekik.[44] A béke Keleten nem a csendes megalkuvás, hanem mindig a győzelem eredménye. Az embernek valójában csak akkor van része békességben, ha minden hatalmat megszerzett. Jézus nemcsak békét kíván, hanem ránk hagyja az ő békéjét. Ez a békesség annak a gyümölcse, hogy szabadon igent mondott az Atya akaratára, amely immár egyedül meghatározó számára. Ezáltal uralkodik benne a béke. Említettük, hogy János evangéliuma szerint Jézus már megvívta belső küzdelmét (12,27-33). Győztesként került ki e harcból, és ezért »szétoszthatja« elnyert győzedelmi díját. Ily módon azokban, akik hittel részesülnek Krisztusból, helyreáll az Isten és az ember közti helyes kapcsolat. Az ilyen emberek szívében békesség uralkodik, mert elismerik annak hatalmát, aki egyedül »mindenható«. Ahol elevenen él ez a békesség (eiréné – pax), ott a külső viharok ellenére is szent béke honol a lélek mélyén.[45]
»Ne rendüljön meg a szívetek!« (27. v.) – olvastuk szó szerint ugyanígy a 14,1-ben is. Ez a két felszólítás értékes drágakő gyanánt foglalja keretbe a tulajdonképpeni búcsúbeszédet, amelyet a 14. fejezet tartalmaz. Említettük már, hogy ez a beszéd nem csupán a korabeli hallgatóságnak szól, hanem minden idők emberének. Ennek megfelelően a mindannyiunk életében bekövetkező szorongások közepette nekünk is meg kellene hallanunk a biztatást: »Ne rendüljön meg a szívetek!« – Sajnos azonban, még Pétert is össze tudta zavarni az egyszerű szolgálólány kérdése (18,17-27).
Jézus először békéjének győzelmi ajándékával (27a v.) vigasztal, aztán pedig bátorító és félelmet eloszlató szavaival (27b v.). Végezetül egy kis szemrehányás keretében próbálja elűzni a tanítványok vészes szomorúságát (28. v.).[46]
Jézussal együtt kellene örülnünk: »az Atya ugyanis nagyobb nála«. Ez a különféleképpen értelmezhető kijelentés alkotta az ariánusok[47] fő érvét tételük igazolására: a Fiú eredetileg nem az Isten, nem az Atya lényegéből származik, és alacsonyabb rendű, mint az abszolút transzcendens, örök Isten, akivel ebben a versben összehasonlítja önmagát.
E véleménnyel szemben mindenekelőtt olyan szövegeit lehetne felidézni ugyanennek az evangéliumnak, amelyek a Fiú egyenrangúságáról szólnak: »Én és az Atya egy vagyunk.« (10,30); »Aki engem látott, az Atyát látta.« (14,9); »... azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt tenálad, mielőtt a világ lett« (17,5).
Az atyák azonban nem elégedtek meg ezekkel az utalásokkal, hanem a szóban forgó versnek is mélyére hatoltak. Egyik csoportjuk (Alexandriai Kürillosz,[48] Ambrus[49] és Ágoston[50]) így magyarázza a szöveget: Krisztus itt hússá lett Logoszként beszél. Ebben a szolga alakú állapotában (Fil 2,7) természetesen alárendelődik az Atyának.
Az atyák másik csoportjához tartozik Alexandriai Athanasziosz, »az ortodoxia oszlopa« († 373). Ő – miként korábban Órigenész[51] és Tertullianus[52] – a Szentháromság belső életére vonatkoztatta a szöveget. Az Atya az ősforrás, a Fiú az örök származék.[53] Athanasziosz ezzel annak az Alexandrosznak († 328) értelmezését veszi át, aki az alexandriai püspöki székben volt elődje, és egyik levelében ezt írta a konstantinápolyi Alexandrosznak: »Egyrészt azáltal tulajdonítjuk a ‘nem nemzett’ Atyának az őt megillető méltóságot, hogy senkit sem jelölünk meg létezése okának. A Fiúnak pedig azáltal adjuk meg a neki járó tiszteletet, hogy az Atya általi, kezdet nélküli nemzett voltot állítjuk róla ... Hitünk szerint egyedül az Atyának jár ki a ‘nem nemzett’ megnevezés, mint ahogyan maga az Üdvözítő is ezt mondja: ‘az Atya nagyobb nálam’.«[54] A 28. verset ehhez hasonló módon magyarázza Hilarius, Epiphanius, Nazianzi Gergely és Damaszkuszi János is. Az ezekben a szövegekben szereplő »nem nemzett« és »nemzett« kifejezéseket a D pontban még alaposabban szemügyre vesszük.
Előbb azonban még egy megjegyzés kívánkozik a 31b-hez: E vers után a 15-17. fejezetek zavaróan hatnak. A 18,1-gyel voltaképpen közvetlenül is folytatódhatna a szöveg: »Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival ...«. Kérdés azonban, hogy ezt a »menjünk el innen (enteuthen)!« felszólítást pusztán e világi, térbeli szempontból kell-e értenünk. Már az »akkor pedig éjszaka volt« (13,30) megjegyzéssel kapcsolatban is láttuk, előfordul, hogy János látszólag egyszerű megállapításaival ezek elsődleges, anyagi jellegű jelentésein túl valamiféle szellemi valóságra akar utalni. Szövegeivel egymástól különböző valóságokat próbál áttetszővé tenni. Az »innen« kifejezés kapcsán tehát arra is gondolhatunk, hogy lélekben kell átlépnünk egy másik »világ« valóságába. Mindenesetre, ha Jézus felszólítását így értelmezzük, rögtön megértjük, hogy a verset miért nem hagyta el senki. Alexandriai Kürillosz így látja a dolgot: »Fel kellene cserélnünk a világ szeretetét az Istennek tetsző cselekvés iránti vággyal, és ennek megfelelően át kellene mennünk a szolgaságból a gyermeki állapot méltóságába, a földiből az égi városba, a bűnből a Krisztusba vetett hit általi megigazultságba, az emberi mocsokból a Lélek adta megszentelődés állapotába, a szégyenből a dicsőségbe, a tudatlanságból a megértésbe, a gyávaságból és szorongásból a jóra való bátor elszánásba ... Ha ő velünk és közöttünk tartózkodván menekül romlottságunk elől, és elhangzik ajkáról a ‘Keljetek fel! Menjünk el innen!’ felszólítás, akkor ezt nem bűnös társunkként vagy szenvedélyek rabságában élő emberként mondja, hanem mint vezérünk, élenjárónk, aki bevezet bennünket a romolhatatlanságba, a szent életbe és az Isten iránti szeretetbe.«[55]
D. Fentebb (a 28. verssel kapcsolatban) említést tettünk már a »nem nemzett« Atyáról, és a Fiúról, akiről azt valljuk, hogy »kezdet nélkül az Atya nemzette«. A nagy hitvallásban pedig ezt mondjuk a Fiúról: »született (nemződött), de nem teremtmény«. Ezzel a formulával azonban nehézségeink vannak, mert rögtön így gondolkodunk tovább: ha egy atya fiút nemz, az atyát tekintjük elsőnek, aki előbb volt, és a fiút nem tartjuk azonosnak apjával. Mindegyikünk egyednek éli meg magát, és belsőleg is tiltakozik az ellen, hogy apjával azonosítsák.
Elődeink nem ilyen individualista módon gondolkodtak, formuláikat pedig naiv módon a földi atya és fia, illetve a művész és az általa alkotott szobor viszonyának alapján fogalmazták meg: a fiú született (nemződött), a szobrot a művész alkotta (teremtette). A fiú és az apa is ember, ellenben a művész és a szobor két egymástól lényegileg különböző valóság. A nemzés vonalán tehát a nemzőéhez hasonló lényeg jön létre: így hozza létre a kutya a kutyát, a szamár a szamarat, az ember az embert, és Isten az Istent. – Ezzel szemben a művész (önmagától lényegileg különböző valóságként) alkotja a képet, ugyanígy a kőműves a házat, Isten pedig a teremtményét.
Egyedül Jézus nem teremtetett, hanem nemződött, tehát Istennel azonos lényegű. Mert »minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött«. Ő lényege alapján együttműködött a teremtés megalkotásában. Jézus az »egyetlen nemzett Isten (monogenész theosz – unigenitus deus), aki az Atya ölén nyugszik« (1,18).
A hiszekegy »genitum non factum (született, de nem teremtmény)« formulája ilyen értelemben két szempontból is megfelel a »mert az Atya nagyobb nálam« mondatnak.

[31] Ezt látjuk már az ólatin, a szír, valamint a kopt fordításokban, illetve manapság a német egységfordításban (EÜ) is.
[32] Ebben az értelemben fordítja a szöveget Jeromos (Vulgata): »creditis in deum, et in me credite«. Órigenész pedig már előtte is így kommentálja a részletet: »Mivel Istenben hisztek, higgyetek énbennem is!« (Órigenész, In Jn I. 12).
[33] 1 Q pHab 7,10-12.
[34] Henoch 39,4-5.
[35] Parat autem quodammodo mansiones, mansionibus parando mansores. – Augustinus, Tract. in Jo. LXVIII,2.
[36] A többi keleti egyházzal együtt végzett jeruzsálemi ima-istentiszteleteken a hitvallás mondásakor hallgatólagosan mindig elhagyták a »Filioque« formulát.
[37] Vö. fentebb a 11,1-16 magyarázatával.
[38] A »jánosi irónia« ehhez hasonló megnyilvánulását látjuk a Jákob kútjánál lezajló beszélgetésnek a merítő edényre vonatkozó kérdésében (Jn 4,11).
[39] Brown, R. E.: Gospel, 29 A, 1141. o.: »the Paraclete is the presence of Jesus when Jesus is absent«.
[40] Ezzel a korai keresztény gyakorlattal kapcsolatban ld.: Regula Benedicti 2,1-2 és Fischer, B.: Benedikts, 124-126. o., illetve az itt feltüntetett irodalmat. – Felidézhetjük még a Missale Romanum egyik korábbi rubrikáját is: »Cum incipit: ‘Pater noster’, extendit manus, et stans oculis ad Sacramentum intentis, prosequitur usque ad finem.«
[41] Az EÜ-ben és a magyar fordításokban ez áll: »Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne csüggedjen.« Ezekből tehát nem válik világossá, hogy a tanítványok féltek a szenvedéstől.
[42] Hasonlat: egy pápai enciklika esetében csupán belső kritériumok alapján lehetetlen például megállapítani, hogy a mű egészének ki a felelős szerzője.
[43] Vö. Ter 43,23; 1Sám 1,17; 20,42; Jn 20,19.21.
[44] A görög szövegben az »én« birtokos névmásra (eirénén tén emén) kerül a hangsúly.
[45] Vö. például a Gyermek Jézusról elnevezett Teréz életrajzi művével (Selbstbiografische Schriften, Einsiedeln, 1958., 152. o.): »... olyan édes és mély béke töltötte el lelkemet, hogy ennek kifejezésére nem találok szavakat; és ez a béke, amely hét és fél éven át jutott osztályrészemül, még a legnehezebb megpróbáltatások között sem hagyott el engem.«
[46] Az egyháznak az évszázadok folyamán már soha többé nem szabad hallgatnia az Atyához való visszatéréssel kapcsolatos húsvéti öröméről.
[47] Manapság a Jehova-tanúi hivatkoznak előszeretettel erre a versre.
[48] Alexandriai Kürillosz: Commentarium in Johannem X (PG 74,313 C): »Nem azért nevezi nagyobbnak őt, mert Istenként ült az ő jobbjára, hanem úgy, mint aki közöttünk, azaz a mi állapotunkban volt. Ezt ugyanis olyasvalakiként mondja, aki még szolgai alakban van, és aki számára még nem érkezett el az idő, hogy ismét visszavegye (az isteni alakzatot).«
[49] Ambrus: De fide II,8.
[50] Augustinus: Tractatus in Johannem XXVI,19.
[51] Órigenész: Contra Celsum VIII,14.15.
[52] Tertullianus: Adversus Praxean IX,12-13.
[53] Athanasziosz: Orationes adversus Arianos I,58.
[54] Alexandriai Alexandrosz: Epistola ad Alexandrum cap. XII (PG 18,568 B).
[55] Alexandriai Kürillosz: Commentarium in Johannem X,1 (PG 74,332 A-C).