[Liturgia] Ordinárium és gitárzene a liturgikus jog tükrében

[Rihmer Zoltán]

Kedves listatagok!

   Decsi Bálintnak az ordinárium helyettesíthetőségére
vonakozó kérdése véleményem szerint nem annyira szubjektív,
mint inkább objektív választ igényel. Igaz ugyan, hogy az
elején így kezdi: "A szentmise állandó részeit lehet-e más
szövegű dalokkal helyettesíteni?" A végén azonban ez
olvasható: "Mi az igazság, mi az Egyház hivatalos
álláspontja? És mi az álláspont a gitáros énekekkel
kapcsolatban?" Márpedig e tekintetben a széles körű
gyakorlat és az abból elvont magánvélemények igencsak távol
esnek az Egyház hivatalos álláspontjától. S mivel úgy tűnik,
hogy ez utóbbi még a liturgiával hivatásszerűen foglalkozók
előtt is csak kevéssé ismert, legyen szabad egy kissé
részletesebben ismertetnem.

1. Az ordinárium helyettesíthetősége

   Az ordinárium szövegeit a misekönyvben a szentmise rendje
(Ordo Missae) tartalmazza. Az ezeket kísérő rubrikák nem
szólnak arról, hogy mely szöveg helyett lehet más, a
misekönyvben nem szereplő szöveget mondani vagy énekelni
(egyedül a bűnbánati rítusba integrált Kyrie esetén van
lehetőség más szöveg alkalmazására, ám ekkor sem maga a
"Kyrie eleison", hanem a hozzá kapcsolódó tropus-szerű
megszólítások helyett, vö. 6. p.: "Postea sacerdos, vel
diaconus vel alius minister, sequentes,  v e l  a l i a s,
invocationes cum Kýrie eléison profert").
   Azt, hogy a misekönyvben található bármely rítusszöveg
helyett mikor és mit lehet mondani, egyrészt magának a
misekönyvnek az Általános rendelkezései (Institutio
generalis Missalis Romani = IGMR), másrészt a római rítus
inkulturációjáról szóló 1994-es "Varietates legitimae"
instrukció (= VL) szabályai határozzák meg. A Római
misekönyv 2000-ben jóváhagyott és 2002-ben megjelent
harmadik mintakiadásában (ez a latin "editio typica" magyar
szakfordítása, mivel az eredeti arra utal, hogy a többi
latin és nemzeti nyelvű kiadásnak ehhez mint mintához  k e l
l  igazodnia, a "tipikus" ezzel szemben anyanyelvünkön kissé
mást jelent) az utóbbi dokumentumot szövegszerűen is
bedolgozták az Általános rendelkezésekbe. Az énekelhető
részek körében ugyanerről a kérdésről az 1967-ből származó
"Musicam sacram" instrukció (= MS) tartalmaz még előírásokat.
   A liturgikus jog e forrásai szerint az előírt
miseszövegek helyett a következő esetben lehet más
szövegeket énekelni:
   a) cantus ad introitum / bevonulási ének (MS 32. p.; VL
54. p.; IGMR [1975] 26. p. = [2000] 48. p.);
   b) cantus ad offertorium / felajánlási ének (MS 32. p.;
VL 54. p.; IGMR [1975] 50. p. = [2000] 74. p.);
   c) cantus ad communionem / áldozási ének (MS 32. p.; VL
54. p.; IGMR [1975] 56. p. i) = [2000] 87. p.).
   Amint e taxatív (vagyis kimerítő, teljességre törekvő)
felsorolásból látható, a helyettesíthető szövegű miserészek
mind a propriumba tartozó énekek. A magyar püspökök e részek
népénekkel való felváltásának lehetősőgével már 1966-ban
élni kívántak, ezért arra a Szentszéktől külön engedélyt
kértek és kaptak, az új liturgikus könyvek megjelenése óta
pedig fenntartották korábbi gyakorlatukat.
   Az ordinárium helyettesíthetőségéről az IGMR 1975
kifejezetten nem szól, az IGMR 2000 azonban - nyilván az
időközben tapasztalt széles körű viszaélések hatására - a
Gloriáról szóló 53. pontban új mondatot iktat be: "Huius
hymni textus cum alio commutari nequit." Vagyis 2000/2002
óta a Gloria helyett sehol a világon nem lehet más szöveget
mondani, még püspöki, sőt püspökkari jóváhagyással sem, mert
a misekönyv rubrikái mint az Apostoli Szentszék
tekintélyével kihirdetett egyetemes jogszabályok a Katolikus
Egyház jogforrási hierarchiájában magasabb szinten állnak a
püspökök és azok testületei által alkotott törvényeknél. Az
1983 óta hatályos új kánonjogi törvénykönyv, a Codex iuris
canonici pedig a 135. kánon 2. §-ában világosan kimondja: "a
legislatore inferiore lex iuri superiori valide ferri nequit
— az alacsonyabb szintű törvényhozó nem hozhat érvényesen
olyan törvényt, amely ellentétes a magasabb szintű joggal."
Ha tehát mégis hozna, az érvénytelen. (A magyar püspököknek
az ordinárium helyettesítését előíró rendelkezéséről
egyébként nem tudok.)
   A Glorián kívül értelemszerűen ugyanez vonatkozik az
ordinárium másik két énekére: a Sanctusra és az Agnus Deire
is, jóllehet itt a jogalkotó nem hangsúlyozta kifejezetten a
helyettesítés kizártságát, mivel úgy vélte, hogy arra ennek
az egyéb esetben megemlített lehetőségnek az elmaradása
kellőképpen utal. Ami végül a Credo más szöveggel való
helyettesítését illeti, ez az IGMR (1975) 43. p. = (2000)
67. p. alapján ugyancsak kizártnak mondható.
   Összefoglalva: az Egyház hivatalos álláspontja szerint a
szentmise állandó részeinek szövege más szövegekkel sem
mondott, sem énekelt változatban nem helyettesíthető.
   Kovács Róbert ezzel ellentétes álláspontja mint
magánvélemény természetesen tiszteletet érdemel, a vele való
vitatkozáshoz és a hivatalos tanítás megindoklásához azonban
a fenti áttekintésnél lényegesen hosszabb és bonyolultabb
okfejtésre volna szükség. Az érvelés lényege röviden annyi,
hogy az Egyház nem azért ragaszkodik ma is a római
miseordinárium általánosan kötelező szövegeihez, mert azok
évszázadok óta változatlanok (vö. Kovács Róbert: "Nem
leszünk vallásosabbak, ha mindig ugyanazt énekeljük"), hanem
mert olyan hitbeli és rituális tartalmakat fejeznek ki,
amelyeken sem az idők, sem a helyek különbözősége ellenére
nem kíván változtatni.
   Hogy miért nem, azt már végképp nem merném ennyire
leegyszerűsítve megfogalmazni. Helyette inkább az Apostoli
Szentszék saját indoklását idézem (IGMR [2000] 397. p.; vö.
VL 26-27. p.): az adaptációk során "azt az alapelvet is meg
kell tartani, amely szerint minden egyes részegyháznak meg
kell egyeznie az egyetemes Egyházzal nemcsak a hitbeli
tanításra és a szentségi jelekre nézve, hanem az apostoli és
folytonos hagyomány alapján egyetemesen elfogadott gyakorlat
tekintetében is, amelyet nemcsak a tévedések elhárítása
végett kell megtartani, hanem a hit sértetlen továbbadása
érdekében is, mivel az Egyház imádságának szabályai
megegyeznek hitének szabályaival. A római rítus a Katolikus
Egyház liturgikus kincsestárának jelentős és értékes részét
alkotja, amelynek gazdagsága az egész Egyház javát
szolgálja, s így súlyos kárt okozna neki ennek elvesztése."
A miseordináriumot tehát az Egyház e rituális örökség
szerves részének tekinti, azért nem engedi, hogy bárki is
hozzányúljon.


2. A gitáros ének

   A hangszeres zenéről jelenleg elsősorban a II. Vatikáni
Zsinat "Sacrosanctum Concilium" rendelkezése és az ezt
részletesen kifejtő egyházzenei instrukció szabályai (MS
62-67. p.) irányadók, továbbra is érvényesek azonban X.
Szent Pius pápának az egyházi zenéről általában
megfogalmazott irányelvei, amelyekre a későbbi dokumentumok
is rendre hivatkoznak. A pápa a "Tra le sollecitudini" motu
proprio függelékeként közlölt instrukcióban (2. p.) a
következőket írja: "Az egyházi zenének [...] a lehető
legtökéletesebb fokban kell fölruházva lennie azon
tulajdonságokkal, amelyek a liturgia sajátjai: név szerint
ilyen a szentség és a formák kifogástalansága, amiből
harmadik tulajdonságként következik az egyházi zene
egyetemessége." E meghatározást elemezte részletesen és
alkalmazta a mai gyakorlatra előadásában Füzes Ádám a motu
proprio kibocsátásának 100. évfordulója alkalmából 2003
december 8-a és 10-e között rendezett konferencián.
   Kérdés azonban, hogy a gitár mint hangszer használata
megengedhető-e egyáltalán az egyházi szertartások során (ami
persze szűkebb a templomi rendezvények körénél). X. Pius
ugyanis a következőket írja elő (19. p.): "A templomban
tilos a zongora használata, valamint a többi zajos vagy hiú
hangszeré, mint pl. dobok, réztányérok, csengők stb." Az
1967-es instrukció konkrét hangszer említése nélkül ugyanezt
a szabályt fogalmazza meg (63. p.): "A hangszerhasználat
megengedése és gyakorlata során figyelembe kell venni az
egyes népek szellemiségét és hagyományait. Azokat a
hangszereket azonban, amelyek az általános megítélés és
gyakorlat szerint csak a profán zenéhez illenek, teljesen
tartsák távol minden liturgikus cselekménytől, továbbá a
szent és jámbor gyakorlatokól." A liturgia művelői között
vannak, akik szerint a gitár sokkal inkább tartozik az
eredendően profán hangszerek csoportjába, mint pl. a
zongora, s ezért lényegileg alkalmatlan arra, hogy
liturgikus szertartások során előkerüljön. Mások erről
másképpen vélekednek. A döntő szót e tekintetben szintén az
egyházi hatóságnak kell(ene) kimondania, vagyis a püspöknek,
ill. a püspöki karnak, végső soron pedig az Apostoli
Szentszéknek, hiszen ők azok, akiktől "a szent liturgia
irányítása egyedül függ" (CIC 838. k., 1. §).

   Nos, ez az Anyaszentegyház liturgikus jogrendjének
válasza Decsi Bálint kérdéseire. Az elméleti megfontolás
szintjén lehet, hogy egyeseknek tetszik, másoknak pedig nem;
a gyakorlatban ugyancsak lehet, hogy egyesek megtartják,
mások pedig nem; kiindulási pontként azonban minden
katolikus hívő számára irányadó. A többi már a
lelkiismeretünkre van bízva: egyénileg és közösségileg
egyaránt (a püspökökét :-))) sem kivéve).


Rihmer Zoltán