A jellegzetes középkori nyugati keresztény életút III. Ince pápasága alatt (1198-1216) kezdett meginogni, egy fejlődési szakasz után, amelyik mintegy másfél századig tartott. Egy utó-modern nyugati ember, visszatekintve a virágzó nyugati középkorra, közvetlenül egy modern kor után, amelyik különbnek tekintette magát és egy rosszabb zűrzavarba és kiábrándultságba torkollott, abban a veszélyben foroghat, ilyen távolságban, hogy a középkori nyugati színteret ideális megvilágításban nézze, ami meglephette volna azt a kortársat, aki közvetlen-közelről, hétköznapian szemlélte ezt a színteret. Még ha megfelelő tekintettel is vagyunk a túlzott idealizálás lehetőségére, a középkori nyugati keresztény életút, még mindig az emberiség ritkább teljesítményi egyikének látszott, szelleme érzékeny, és teremtő egyensúlynak tetszik tekintély és szabadság között. Társadalmi szinten egyensúly volt ez a római apostoli szék erkölcsi tekintélye és a helyi fejedelmek, valamint városállamok politikai szabadsága között. Ez a rugalmas szerkezet a középkori nyugati keresztény nemzetközösséget olyan egységgel ruházta fel egy társadalmi sokféleségben, amit a kortárs keleti ortodox kereszténység nem tudott megvalósítani, és ennek hiányában arra ítélte önmagát, hogy választania kellett egy totalitárius egyetemes birodalom uralma alatti halotti-élet és a totalitárius helyi államok közötti halába vivő háború két rémítő alternatívája között. Intellektuális síkon a nyugati Respublion Christiana egyensúlyt jelentett a kikristályosodott nyugati keresztény dogma teológiai tekintélye és a filozófiai szabadság között, ami az adott teológiai keretek között a skolasztikusok számára lehetőséget biztosított az arisztotelészi filozófia és tudomány művelésére, nemcsak az evilági tudományokban, hanem magának a teológiának a területén belül is.
Ezt az ígéretes középkori nyugati életutat széttörték azok az egymást követő sokkok, ama vallási intézményekbe vetett hittel kapcsolatban, amelyekről továbbélésük függött. S akik közül az elsőt a pápaság és II. Frigyes császár közötti XIII. századi küzdelem szolgáltatta, mert ez a küzdelem a pápaságot a nyugat szemében egy egocentrikus intézmény új és kiábrándító megvilágításába helyezte, akik pusztán egy hatalomért folytatott küzdelemben harcol az elsőségért és beleesik az engesztelhetetlenség és a gőg kereszténytelen bűnébe, amikor Frigyes szerencsétlen örököseit gyűlölködően üldözi. A második sokkot a XIV. században Avignonban a ,,babiloni fogság'' szolgáltatta, amelyben a pápaság, lelki gőgjéért elszenvedett politikai bukás balvégzet után, egy nem-épületen kalmár-szellemű, gazdasági jellegű pénzügyi szervezet kiépítésével kárpótolta magát. A harmadik sokkot a ,,nagy skizma'' szolgáltatta, amelyben a pápaság oda jutott, hogy a nyugati kereszténység egységének azt az antitézisét védje, amelyet nem szűnt meg védeni még akkor sem, amikor Rómából, ahol a Hohenstaufen hatalom harcolt és végleges vereséget szenvedett, áttelepítették Avignonba, ahol a francia korona árnyékában lapult meg. Földrajzilag Avignon valóban alkalmasabb székhely volt, mint Róma, egy olyan pápaság számára, amelyik még nem jutott el odáig, hogy önmagával szemben megosztott legyen, minthogy a Rhone-völgye sokkal közelebb volt a tizennegyedik századi nyugati kereszténységközpontjához, mint a Tiberis völgye, és ámbár a pápaság tekintélyét növelte a pápa visszatérése 1276-ban Avignonból Rómába, de ezt a morális előnyt jobba lerontotta az 1378-ban kitört skizma botránya.
A negyedik sokkot a pápaság és a zsinati mozgalom közötti tizenötödik századi küzdelem szolgáltatta, amelynek során a nyugati keresztény nemzetközösség helyi államaiban a nyugati keresztény egyház helyi képviselői igyekeztek helyreállítani a nyugati egyház egységét, amit a nagy skizma szétzúzott. Az orvosság, amit a nyugati egyház atyái ajánlottak az egymás követő egyetemes zsinatokon az volt, hogy az újraegyesített pápai monarchiát támasszák alá azzal, hogy alkotmányos alapot adjanak neki parlamentális képviseleti bázison, aminek élő nyugati modellje volt néhány szerzetesrend egyetemes képviseleti kormányzata és a parlamentáris világi királyságok helyi képviseleti kormányzata. De ezt a VII. Gergely és III. Ince pápai egyházának lényegét menteni akaró mozgalmat meghiúsította egy tizenötödik századi pápa célkitűzés, mégpedig az, hogy egy nyugati keresztény nemzetközösség megrendült erkölcsi elnöki tisztességét átalakítsa egy egyetemes egyház egyeduralommá, a korabeli észak-itáliai világi városállamok zsarnokságainak mintájára. Amióta ezek sikerrel utánozták kicsiben II. Frigyes császár halvaszületett kísérletét, amellyel nyugaton újra fel akarta idézni egy Diocletianus nagybani egyeduralmát, a tizenötödik századi pápaság a tizenharmadik századi pápaság főellenségének képmására mintázta át és egyben távolította el magát.
A zsinati mozgalom kudarcának bosszúja a protestáns reformáció volt, és ennek kirobbanása szolgáltatta az ötödik megrázkódtatást a nyugati lelkek számára, egyben pedig a halálát jelentette az egységes nyugati keresztény egyháznak. A nagy szakadás, bár megrázkódtatás volt, mégiscsak egy időleges személyi küzdelem volt kép vagy három rivális pápai trónigénylő között, és minden érdekelt elismerte, hogy az elvekben megvolt az egység. A reformáció viszont a nyugati keresztény egyház maradandó felbomlását eredményezte egy tridenti római katolikus egyházra és számos protestáns egyházra, mégpedig annyira, ahány territoriális állam létezett, amelyben ezek az egyházak külön-külön államegyházzá váltak. A római katolikus territoriális államokban de facto, alig kisebb fokban mint protestáns szomszédaikban, a világi szuverenitás saját házában önmagát tette meg úrrá, mind egyház, mind világi vonatkozásban. A reformáció bosszúja volt a nyugati vallásháborúk küzdelme, és ezek a testvérgyilkos háborúk szolgáltatták a hatodik megrázkódtatást. Ezek a háborúk katolikusokat és protestánsokat vittek porondra Franciaországban, Német-alföldön, Németországban és Örországban, valamint protestáns szektákat Angliában és Skóciában abban a brutális ténykedésükben, hogy fegyveres erővel igyekeztek egymást elnyomni. Még szomorúbb, látvány volt azt nézni, hogy a vallást eszközként használják fel evilági katonai és politikai célok előmozdítására, és elismerni, hogy mindez a vallás saját becstelen kísérletének következménye, amelyben a fölényért vívott küzdelem során háborút és politikát használt fegyverként.
Egyidejűleg egy másik megrázkódtatást is okozott a hellénizmus újjászületése nyugaton. A hellénizmus újjáéledt szellemiségét a nyugati történelem, egy még tekintélyi alapon álló korszakában úgy tekintette, mint a nyugati keresztény egyház tekintélyétől független és ezért vele szükségszerűen rivalizáló tekintélyt. A középkorban a nyugati egyháznak sikerült diadalszekerébe befogni Aristoteles feltámadt kísértetét, de a korai modern korban megrontotta őt a klasszikus latin és görög irodalom, valamint a hellénista helyi állam pogány szellemisége. Egy pre-alexandriai kor dinamikus hellénizmusának ez a politikai kísértete először Észak- és Közép-Itáliában támadt fel, majd a tizenötödik század végétől az Alpokon-túli és a tengeren túli Nyugat-Európában, és ez volt a legrosszindulatúbb az összes hellén kísértet között, amelyek a nyugat hellénista keresztény civilizációját háborgatták. Mert a politika területén a hellénizmus újjászületése sokkal tartósabb volt, mint az irodalom vagy a képzőművészetek területén. Az irodalom területén azt a kísértetet, amit a tizenötödik századi pápák és bíborosok nem tudtak összebékíteni a hagyományos nyugati kereszténységgel, elűzték a technika Alpokon-túli prófétái ,,a könyvek csatájában'', a tizenhetedik század vége előtt. A képzőművészetek területén elűzte a romantika mozgalma a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján. A politika területén azonban még ma is háborgat minket; és még mindig nem tudjuk megmondani, vajon a két világháború ki tudta-e oltani ennek a véres hazajáró kísértetnek vérszomját?
Nagy vonalakban ez a történeti háttere annak a morális és intellektuális hitelvesztésnek, amibe a nyugat keresztény öröksége süllyedt, nyugat saját megítélése szerint, a tizenhetedik század óta. Ennek a hirtelen fordulatnak okai részben morálisak, részben intellektuálisak. Morális oka az volt, hogy a nyugat vallási egyenetlenkedései pusztító, de mégsem döntő politikai és katonai harcot szültek a gyűlölet, rosszakarat és mindenekfelett a szeretetlenség szellemében, és mindezekben be nem vallott piszkos evilági célkitűzéseket követve, ami botrányos ellentmondásban volt a kereszténység magasztos lelki hivatásával. Az intellektuális ok az volt, hogy az Univerzum hagyományos nyugati körképe, amit keresztény mítosz, zsidó szentírás, görög filozófia és tudomány keverékéből kiváló személyiségek egész sora épített ki, Szent Páltól Aquinói Szent Tamásig, a nyugati elmékben nem tudott többé vak engedelmességet követelni a maga számára.
Ez az intellektuális elfordulás a hagyományos nyugati kereszténységtől erőteljesen támogatta az erkölcsi elfordulást. Bár kétséges lehet, vajon az intellektuális gyanakvások egyedül elidegenítették volna-e oly gyorsan és határozottan a nyugati lelkeket a nyugati keresztény hagyománytól? A vallásháborúk méltánytalanságain kitört erkölcsi felháborodás volt az a robbanás, amelyik helyrehozhatatlan rést ütött a középkori nyugati keresztény világnézet erődítményén. Ennek a morális forradalomnak egyik gyakorlati megnyilvánulása az volt, hogy a tizenhetedik századi nyugati ember tudatosan áthelyezte szellemi érdeklődését a gyógyíthatatlanul polémikus teológiáról a nyilvánvalóan nem harcos természettudományra; és a középkori nyugati kereszténység intellektuális szerkezetének azt követő fokozatos szétmállása ilyenformán utókövetkezménye volt egy megelőző morális lázadásnak, amelyik morális jogigénye ellen irányult.
,,Van olyan buzgólkodás a különböző vélemények szolgálatában, amelyik féltekénket füsttel és sötétséggel lepte be, és drágán megfizetett tapasztalattal ismertük meg az általa fellobbantott lángok dühét. Ha az Ég nem gátolta volna meg, Paradicsomunkat pusztasággá tették volna... Ha a mi Urunk második eljövetelekor alig talál majd hitet a földön, hol keres majd szeretetet?... Egy szekta önmagán belüli egysége nagyon szánalmas kis szeretet: ez nem a keresztények egyetértése, hanem összeesküvés Krisztus ellen... Mire való a fegyelmi bizonytalankodások terén a lelkesedés, amikor az Isten- és felebaráti szeretet, ezek az evangéliumi kétségbevonhatatlanságok kívánnak ilyen lángoló buzgalmat.'' (Glanvill, J.: ,,A dogmatizálás hiúsága'' (London, 1661, Eversden), 229-31. 11.)
,,A vezetők egy apródot alkalmazhatnának, hogy az minden reggel szajkózza nekik: »Vigyázz, hogy ne kínozz senkit vallási meggyőződése miatt, és hogy ne terjeszd ki karod hatalmát a lelkiismeret befolyásolására. Figyeld meg, mit értek el IX. Károly és utódai ilyesmikkel; igazán csoda, hogy a Francia Monarchia nem semmisült meg katolicizmusának oltárán. Ilyen csodák nem esnek meg mindennap; könyörögj azért, hogy ne vesd ezekbe bizalmadat. Nem hagyhatták a januári ediktumot egyedül, hogy azután több mint harminc évig dúló pusztítás, ezer meg ezer vérzuhatag kiömlése, ezer meg ezer árulás és uszítás után még kedvezőbb rendeleteket kelljen nekik kiadniok.«
Az egyházi összetűzések kirobbantásáért azok a felelősek, akik a tizenhatodik század eleven emlékét szeretnék ápolni. Ha valaki türelemről beszél nekik, úgy képzelik, hogy amiről hallanak, az minden elképzelhető dogma közül a legijesztőbb és legszörnyűbb; és abból a célból, hogy a világi hatalmat érdekeltté tegyék szenvedélyeikben, azt kiabálják, hogy a közhatóság koronája legdrágább ékszerének elrablását jelentené, ha ezek nem engednék meg legalábbis a börtönbüntetést és a száműzetést az eretnekkel szemben. Ha azonban gondosan vizsgálnánk a vallásháború félhető következményeit, megfontoltabbnak kellene lenniök. »Jó, nem akarod nézni - mondhatja valaki nekik - ezt a szektát, amint Istent saját szokásai szerint imádja és saját nézetit prédikálja; de ügyelj erre: ha arra kerül sor, hogy kardot ránt, ahelyett, hogy csak beszél és ír dogmáid ellen, vigyázz, nehogy felforgassa templomaidat és veszélybe sodorja tieid közül soknak életét. Mit nyertél Franciaországban és Hollandiában az üldözés szorgalmazásával? Ne bízz számbeli fölényedben. Vannak szomszéd fejedelmek, és így szektásaidnak nem lesz hiányuk sem pártfogóban, sem segítőben, még ha a törökök is lennének azok.«
Végül szeretném megkérni azokat a nyugtalan teológusokat, akik annyira gyönyörűségüket lelik az újításokban, hogy pillantsanak vissza a tizenhatodik század vallásháborúira. Ezeknek a reformátoroknak voltak ártatlan okai: semmiféle megfontolás sem állíthatja meg őket, mivel elveik szerint nincs középút: minden pápistát vagy örök büntetésre kell ítélni, vagy inkább a protestantizmusra kell téríteni. De ha vannak emberek, akiknek az a meggyőződésük, hogy egy tévedés nem kárhozatos, még ha nem is veszik figyelembe a fennálló birtokviszonyokat, és inkább azt tartják a kevésbé zavarónak, ha magánvéleményüket önmaguknak tartják meg, az ilyen viselkedés szavakkal ki sem fejezhetően megvetésre méltó. Figyelembe kellene venniük újításaiknak és a fennálló szokások elleni támadásaiknak következményeit. Ha rávethetik magukat erre az irányra, abszolút szükségszerűség kényszerítése nélkül, tigris-szívűeknek kell lenniök.'' (Bayle, P.: Szótár, 3. kiad. III. 1845 a és b, Macon címszó alatt).
,,A Brantome-tól felvetett kérdés arra a következetlenségre vonatkozólag, hogy eretnekek százait égetik meg, és ugyanakkor pártfogolják ugyanannak az eretnekségnek fészkeit, központjait, városait, zavaró mindenki számára, aki nem realizálja, hogy ez a nagy világszínpad legközönségesebb jeleneteinek egyike. Ez az a játék, amit a fejedelmek mindenkor űztek a vallással, és még ma is játsszák ezt a játékot. Odahaza üldözik azt a hitet, amelynek győzelmét külföldön legjobb képességeik szerint elősegítik. Ezt nem vehetjük annak bizonyítékaként, hogy ezek a fejedelmek végképp közönyösek a vallás iránt. Ez nincs így: gyakran egészen a bigottságig vallásosak. Az igazság az, hogy hazájuk evilági előnye még értékesebb számukra, mint Jézus Krisztus országa. Nem akarom azt állítani, hogy maga a pápa is kivétel lenne e törvény alól. Úgy képzelem, hogy Őszentsége aligha örült jobban, mint I. Ferenc, a császárnak a protestáns liga felett aratott győzelmén.'' (uo. II. 1212 a, Francois I. címszó alatt).
,,Biztos, hogy a lutheránusok és a kálvinisták közti unió sokkal hamarább elérhető lett volna, ha ez senki mástól nem függött volna, csak a fejedelmektől; minthogy azonban ez az ügy a teológusok kénye-kedvére volt kiszolgáltatva, soha nem sikerülhetett és előreláthatólag sohasem fog sikerülni.'' (uo. II. 1519 b, Hottinger címszó alatt).
,,A velük született karakter majdnem mindig az első és legfőbb meghatározója még az olyan emberek viselkedésének is, akik a világban Isten ügyét szolgálják. Vannak akik azt tartják, hogy szükségszerű volt Luther, Kálvin, Farel és sok más hozzájuk hasonló számára, hogy indulatos, kolerikus és epés legyen. Enélkül - mondják - sohasem tudták volna legyőzni az ellenállást (amivel szembekerültek).'' (uo. II. 1152 b, Farel címszó alatt).
,,Elcsodálkozhatunk az emberi sors egy vonásán. Erényei olyan következményekre képesek, amelyek a vétek árnyalatával szennyezettek. Másrészt rossz tulajdonságai jó eredményeket szülnek bizonyos szituációban. A szerénység, mérséklet és békeszeretet a legtöbb tudós elméjében megteremtik az elfogulatlanság alapját, ami az ilyen elméket bizonyos értelemben közömbössé és határozatlanná teszi. (Ezzel szemben) a gőg és az epésség egy nagytekintélyű elmében olyan szenvedélyes meggyőződést szülhet, hogy a legcsekélyebb kétséget sem érez, minek következtében bármit mer megtenni és tud eltűrni véleménye előmozdítása és győzelme érdekében.'' (uo. III. 1965 a és b, Melanchton címszó alatt.)
,,Nem áll egy vallási közösség evilági mulandó érdekében, hogy minden tagja gondolkodásra hajlamos legyen. Az erőszakos szellemek, akik kizárólag pártoskodásból kifolyólag ragaszkodnak hozzá, emberileg szólva, sok értékes szolgálatot tesznek neki. Ezért szükséges, hogy ilyesfajta forrófejűek legyenek soraik közt. Ez szükséges rossz.'' (uo. II. 1029 a és b, Drusius c. a.)
,,Ezek a fegyelmezetlen vakbuzgók, akik egy államban ezer zavart keltenek azzal a törekvésükkel, hogy a tömegek felett uralmat gyakoroljanak, és akiket nem tör le üldöztetésük, hiszen ez a céljuk, hogy üldözött mivoltukkal a csőcselék szimpátiáját megnyerve forradalomba kergessék azt, és így tegyék teljessé, amit a vakbuzgók intrikái elkezdtek.'' (uo. I. 492 b, Beda c. a.)
,,Nem igaz, hogy a lelkes partizánság szellem, ami általában az újságírók között uralkodik, a vallásuk irányában szenvedélyesen lelkesedők legtöbbje körében is érvényesül?'' (uo. III. 2221 a, Pellisson c.a.)
,,A szélsőséges vakbuzgók hajlandók arra, hogy hiszékennyé és gyanakvóvá váljanak, és készek erőszakos ellenszenvvel viseltetni a szemükben gyanús emberek iránt.'' (uo. I. 520 b, Bérenger c.a.)
,,A vakbuzgóság következményeként az emberek olykor belelovallják magukat abba a meggyőződésbe, hogy egy eretnek kész a leggyalázatosabb összeesküvésre; és erről a meggyőződésükről könnyen áttérnek egy másikra: azt képzelik, hogy az eretnek ténylegesen meg is teszi mindazt a cselszövést, amire ítéletük szerint képes.'' (uo. II. 1089 b, Episcopius c.a.)
,,Ez a szenvedély (Odium Theologicum), ami már régóta köztudomású volt, mindenütt talál eretnekséget, ahol csak akar... Az ettől a szenvedélytől megszállottaknál nem az igazságtalanság az egyetlen (morális hiba) amit elárulnak; megrögzött méltánytalanságuk másik bűne a kettős mérlegelés. Szólítsd fel őket, hogy bélyegezzék meg az agitátoraikat és kopóikat, és lehetetlen, hogy ne lássák igazságodat, akkor vagy süket fülekre találsz náluk, vagy talán lerázzák nyakukról valami halandzsával. Ezek azok az alkalmak, amikor szeretetük »mindent elvisel« és »a rosszat fel nem rója«.'' (uo. I. 418 a, Baius c.a.)
,,Érdemes megfigyelni, és keseregni miatta, hogy az igazságnak ezek a legerőszakosabb bajnokai, a tévedések ellenfelei, a szakadárság ellen tiltakozók, jóformán sohasem engedik szabadjára ezt az Isten iránti buzgóságukat, amelyik őket annyira felmelegítette, és áttüzesítette, hacsak nem ott, ahol a világi hatóságot oldalukon állónak érzik. Mihelyst egyszer az udvari kegy előnyösebb helyzetet biztosított nekik, és magukat erősebbnek kezdték érezni, a békét és a szeretetet rögtön mellőzték. Egyébként gondosan kell őket ellenőrizni. Ahol nem volt elég erejük üldözés indítására és úrrá válniuk, ott kedvező viszonyok között kívánnak élni és vallási türelmet prédikálnak.'' (Locke, John: ,,Levél a vallási türelemről''; először kiadva 1689-ben).
,,Úgy találja az ember, hogy mihelyt a keresztények olyan helyzetbe kerültek, hogy üldözést indíthattak, ugyanazokat a kifogásokat szegezték a vallási tévedés ellen, mint amiket valamikor a pogányság szegezett a kereszténység ellen. A pogányság számlájára írták a rossz termést és az időjárási rendellenességeket... Az ember kénytelen azt mondani, hogy bizonyos hibák, amiket a vallási szekták felmutatnak, nem hitrendszerük következménye, hanem hatalmi helyzetben levésüké. Azért cserélik bizonyos vallási közösségek szellemiségüket és politikájukat aszerint, hogy hatalmat nyernek-e, vagy pedig elveszítik azt.'' (Bayle, id. m. IV. 2804 b, Vergerius címszó alatt).
,,(Scipio Lentulus) apológiáját a Grisonok rendelete mellett, amit az eretnekek ellen hoztak, nem tarthatjuk meglepőnek azon oknál fogva, hogy ő maga is üldözést szenvedett a múltban. Semmi sem mindennapibb, mint vallási támogatást találni ahhoz, hogy meghúzzuk a vészharangot az elpártolók feje felett.'' (uo. II. 1680, Lentulus c.a.)
,,(? Juriue) nagyon helytelenítette, amikor Franciaországban a világi hatalom tekintélyét vették igénybe, majd nagyon helyteleníti, amikor arról értesül, hogy azt Hollandiában nem szabad segítségül hívni.'' (uo. I. 330 a, Arius c.a.)
,,Szerencsétlen szószólói a vallási türelmetlenségnek: betegségteknek valóban valami bizarrnak kell lennie, tekintve azt, hogy ellenálló a lex talionis-szal történő gyógyítással szemben.'' (uo. III. 2069 b, Navarre c.a. - Valois Margit, II. Henrik leánya).
,,A vallás témáiban nagyon könnyű rászedni az emberiséget és nagyon nehéz kijózanítani. Az ember szereti előítéleteit és mindig tud vezetőket találni, akik hízelegnek ennek a gyengeségnek... Ezek a vezetők ügyleteiket tekintélyi és pénzügyi haszonnal fizettetik meg. A legérdektelenebb természetek megállapítják, hogy ha egy betegség makaccsá vált, az orvosság rosszabb szokott lenni, mint maga a betegség. Ezek nem merik gyógyítani a sebet, a többiek nem is akarják. Ezért maradandó a visszaélés. Tisztességtelen emberek pártfogolják, tisztességesek eltűrik.'' (uo. I. 89 b, Agar c.a.)
,,Vannak köznemesek, akik számára nagy szerencse, hogy a nép sohasem háborgatja azzal, adjon számot dogmatikus kérdésekről, és valóban nem is lennének képesek erre.'' (uo. I. 390 b, Augustin c.a.)
,,A nép rendkívül nagy elnézést tanúsít a köznemességgel szemben, amelyik bántó, rágalmazó és szofizmákkal teli közleményektől indíttatva széthúzást szít és mindezt a buzgóság hamis látszatával. Amíg úgy látja az ember, hogy a nép ezt a csoportot követi, amelyik a legnagyobb hangzavart csapja, a betegséget gyógyíthatatlannak kell minősítenie.'' (uo. I. 171 b, Altin (Jacgues) c.a.)
,,Nagy forradalmak felszítására nagyon hathatós módszer a népet az Apocalypsis sugalmazás és lelkesedés légkörében adott magyarázataival felkészíteni erre. Ez adott a protestantizmus ellenségei számára érvet arra a kijelentésre, hogy protestáns szerzőtől kiadott egyetlen Apocalypsis-sel foglalkozó műnek sem volt más célja, mint egy általános európai háború szítása, a fejedelmekben feltüzelve a nyereségvágyat, amire a háborúk lehetőséget adnak nekik, mintha önmaguktól soha sem gondoltak volna erre. Comenius sem volt teljesen mentes ettől a gyanútól.'' (uo. II. 1018 b, Drabicius c.a.)
,,Vannak olyanok, akik azt az irányt követték, amit ezeknek a jósoknak pártfogói, időzítésükben bekövetkezett tévedésük folytán vettek, és egy olyan filozofikus kor, mint amilyen a mienk, nem kedvező arra, hogy ezt a köznemességet szerephez juttassa. Ez a felfogás néhány szempontból mond valamit, de ha az összes körülményt számításba vesszük, kiderül, hogy érvük nem áll helyt. Megengedem, hogy manapság nagyobb számú magánszemély képes megállni helyét az áradatban és felvenni a harcot az illúziókkal szemben, mint a múltban, de - bocsánat érte - azt tartom, hogy korunk éppen olyan könnyen beugratható, mint a megelőzőek voltak.'' (Bayle, id. m. I. 6 a, Abaris címszó alatt.)
,,A jövő megszállott látnokainak semmitől sem kell félniük. Ők csak érces hangon kikürtölik, ami csak eszükbe jut, feltéve hogy elég felkészültségük van alkalmazkodni a jelen szenvedélyeihez. Nem akarják a nevetőket a maguk oldalára állítani, de támogatókként akarják azokat, akik többet nyomnak a latban, mint a nevetők.'' (uo. II. 1019, Drabicius c.a.)
,,Mindenki úgy képzeli, hogy tulajdon vallásának igazságai olyan világosak, hogy a másik fél alkalmas képviselői lehetetlen, hogy ne lássák meg azt, és semmi más nem tarthatja vissza őket ennek nyílt beismerésétől, mint egy emberi parancs figyelembevétele.'' (uo. I. 37 b, Abulpharage c.a.)
,,Hol találhat az ember valakit, aki a szokás hatalmánál fogva ne azt tartaná, hogy ugyanazok a dolgok igazságosak, ha ő zaklat azokkal valaki mást, de a legigazságtalanabbnak, ha mások zaklatják azokkal őt? Feltéve, hogy ez a szellemiség nagyon gyakori, nincs értelme attól félni, hogy a szekták sokasága szkepticizmust szül. Mindenki, történjék bármi, erősen fog ragaszkodni ahhoz az ügyhöz, amit magáévá tett.'' (uo. II. 1825 Luther c.a.)
,,Egyetlen rendszer sem kivétel az alól, hogy két feltételnek kell eleget tennie, hogy érvényesnek fogadjunk el. Az első feltétel az, hogy alkalmas legyen a tapasztalati tények megmagyarázására... Egyedül az ember - az ember, aki mestermű a teremtés összes műve között - botránykő az egyisten-hit elfogadásában. Az ember nyomorult és boldogtalan: mindegyikünk tudja ezt abból, ami sajátmagán belül megy végbe, valamint a kapcsolatokból, amiket szomszédaival kényszerül fenntartani.'' (uo. III. 1899 a és b, Manicheizmus c.a.)
,,Kin ne venne erőt a csodálkozás és a döbbenet, amint értelmünk rendeltetésén elmélkedik? Itt vannak a manicheusok, egymást követve, egy olyan hipotézissel, ami nyilvánvalóan abszurd és önellentmondó, de a tapasztalati tényeket százszor jobban magyarázza, mint az orthodox, amelyik olyan princípiumot követel meg, amelyik végtelenül jó és mindenható, jóllehet az a posztulátum nyilvánvalóan igaz és szükségszerű és egyedül áll megegyezésben az igazsággal.'' (uo. III. 2205 a, Pauliciánusok c.a.)
,,A (keresztény) dogmát, amit a manicheusok támadnak, az ortodox igazolhatja olyan igazságként, mint ami világosan kinyilatkoztatott és minthogy elvégre mi (keresztények) kényszerítve kell legyünk egyetérteni azzal, amit egészen nem értünk meg, ennek a misztériumnak okát vagy értelmét tekintve, jobb megengedni azt a kezdettől fogva, és megelégedni ezzel - hagyván a filozófusok ellenvetéseit futni a maguk útján üres szofizmákként, aminthogy azok is, és nem visszavágni rájuk, hanem hallgatással fogadni őket a hit pajzsa mögött.'' (uo. III. 2214 a, Pauliciánusok c.a.)
,,Meg kell engedni, hogy ez a hamis tan (ti. a két pricípiumé: egy jóé és egy rosszé), amelyik sokkal régibb mint Mani, és ami tarthatatlan, mihelyt valaki elfogadja a Szentírást, akár teljesen akár (csak) részlegesen, sokkal nehezebben cáfolható meg, ha pogány filozófusok védelmezik, akik veteránjai a vitatkozás mesterségének. Szerencse volt, hogy Szent Ágoston, aki ismerte ennek a vitának minden csínját-bínját, elhagyhatta a manicheizmust, mivel meglehetett a lehetősége ahhoz, hogy megszabadítsa azt a legdurvább tévedésektől, a maradékot pedig egy rendszerré kovácsolja, ami kezében a legzavaróbb lehetett az orthodox keresztények számára.'' (uo. III. 1897-1900, Manicheusok c.a.)
,,A római egyházat a ránehezedő kötelezettség, hogy tiszteletben tartsa Szent Ágoston rendszerét, kínos helyzetbe hozta, aminek volt egy tagadhatatlanul nevetséges oldala... A thomisták fizikai pre-determinációja, Szent Ágoston és a janzenisták szükségszerűsége, alapjukban egy és ugyanazon dolgok, és a thomisták mégis kiközösítették a janzenistákat, mialatt mindketten teljes egyetértésben azt tartották, miszerint rágalom azzal vádolni őket, hogy ugyanazt a tant hirdetik, mint Kálvin.'' (uo. I. 390 és 390 b, Augustinus c.a.)
,,Azok a viták, amelyek a nyugati kereszténység korában a reformáció óta felütötték fejüket, annyira világosan megmutatták a zsákutcát, amibe a keresztények önmagukat belehajszolták, amikor megkísérelték megoldani a rossz eredetére vonatkozó nehézségeket, hogy egy manicheus (még) félelmetesebb (ellenfelük) lenne ma, mint volt a múltban. Ma teljesen megcáfolhat minket azzal, hogy egymás ellen játszik ki minket. Kimerítettétek, mondhatja, teljes értelmi erőtöket. Kitaláltátok a Scientia Mediát[27], hogy számotokra deus ex machinaként szolgáljon zűrzavarotok megvilágítására. De ez a kitalálás egy kiméra... Nem mentesít egy emberi bűnt és szenvedést sem attól, hogy még mindig Isten szabad választásának eredménye maradjon. Nem mentesít minket attól, hogy Istent egy olyan anyához hasonlítgassuk (távol legyen tőlünk az istenkáromlás!) (lásd 50. jegyzet)[28], aki ugyan biztosan tudja, hogy leánya szüzessége áldozatul esik, ha ezen és ezen a helyen, ebben és ebben az órában leszólítja őt ez és ez a csábító, mégis előkészíti a találkozást, elviszi leányát a találka helyére és otthagyja, miután hivatkozott női becsületére.'' (uo. III. 2207 b, Pauliciánusok címszó alatt.)
,,Sokan azt mondják, hogy Isten megengedte a bűnt, mivel Ő nem is akadályozhatta volna meg azt, a szabad akarattal történő visszaélés nélkül, amit Ő adott az embernek, - olyan adomány, amelyik a legnagyszerűbbje mindannak, amivel elhalmozza az embert. Akik így beszélnek, minden képzeletet felülmúlóan fejezik ki magukat... Nem szükséges, hogy elolvastuk légyen Seneca kiváló tanulmányát »De beneficiis«, a természet fényével is tudjuk azt, hogy a jótevővé válás lényege az, hogy nem adományozhat olyan kegyeket, amelyekkel a kiszemelt átvevő olyannyira visszaélhet, hogy annak egyetlen következménye teljes romlása lehet... Nem jó anya az, aki leányának engedélyt adva táncbamenésre, elmulasztja visszavonni azt az engedélyt, ha biztosan tudja, hogy elmenvén megbecsteleníthetik, és elveszítheti szüzességét; és valamennyi anya, aki biztosra tudván, hogy ez meg fog történni, engedélyt ad leányainak a táncra, annak ellenére, hogy előzőleg megelégedett azzal, hogy figyelmeztette őket a jó magaviseletre és megfenyegette őket kegyvesztettséggel, ha másként térnek haza, mint ahogy eltávoztak onnét, - nos, minden anya, aki így viselkedett, magára vonhatja legalábbis azt a jólmegérdemelt ítéletet, hogy nem mutatott szeretetet sem leányai, sem a tisztaság erénye iránt.'' (Bayle, id. m. III. 2206 a, Pauliciánusok címszó alatt).
,,Ha azt mondod, hogy Isten azért engedte meg a bűnt, hogy bölcsességét nyilvánítsa ki, ami fényesebben kiviláglik abból a rendetlenségből, amit az emberi gonoszság okoz nap mint nap, mint ahogyan az az ártatlanság állapotában nyilvánulna meg, azt a feleletet kapod, hogy ez ugyanolyan, mint az Istenséget vagy egy családanyához hasonlítani, aki hagyja gyermekeinek, hogy lábukat törjék, csakhogy az egész városnak tudomására hozhassa, milyen ügyes a törött csontok gyógyításában, vagy inkább egy uralkodóhoz, aki hagyja elburjánzani a lázadásokat és rendbontásokat, szerte a birodalomban, csakhogy megszerezhesse magának azok rendbehozhatásának dicsőségét... Képzeljünk el két fejedelmet, akiknek egyike hagyja alattvalóit nyomorba jutni, csakhogy kihúzhassa őket belőle, ha már alaposan belemerültek, míg a másik fejedelem alattvalóit mindig a fellendülés állapotában tartja. Nemde, ez a második fejedelem jobb, mint az előbbi? És valóban, nem ez a jóindulatú a kettő közül?'' (uo. III. 2205 b, Pauliciánusok c.a.)
Ha a keresztény teológia - legalábbis ahogyan az ágostoni-kálvinista-janzenista iskola képviselte - igaz, akkor Isten egy szörnyeteg! Az előző premisszákból levezetett ilyen konklúzió logikailag kikerülhetetlennek látszott a wesleyánusok számára a tizenkilencedik században, aminthogy ilyennek tűnt Bayle szemében a tizenhetedikben. De a methodisták reakciója a paradoxonra nem volt ugyanaz, mint az ex-kálvinistáké. Bayle hallgatólagosan elfogadja a konklúziót, a wesleyánusok szenvedélyesen elvetik a premisszákat.
,,Elítélni egy rövid bukásért
Amiről nem tehetnek,
Valaminek el nem hivéséért,
Ami nem is volt igaz.''[29]
,,Ez a predestináció borzasztó végzésében világosan bennlévő istenkáromlás. Istent rosszabbnak mutatja, mint az Ördögöt, csalárdabbnak, kegyetlenebbnek, igazságtalanabbnak. És még azt mondod, hogy ezt bizonyítani fogod a Szentírással? Nosza! Mit fog bizonyítani neked a Szentírás? Hogy Isten rosszabb, mint az Ördög? Ez nem lehet. Bizonyíthat bármit a Szentírás, ezt sohasem tudja bizonyítani; lehet bármi igazi értelme, ez nem lehet az értelme. Semmilyen Szentírás sem jelentheti azt, hogy Isten nem a Szeretet, vagy hogy az Ő irgalma nem múlja fölül minden művét; bármit is bizonyít emellett, egyetlen Szentírás sem bizonyíthatja a predestinációt.'' (Wesley, John, ,,Wesley Művei''-ben, London 1856-57 VII. köt. 365. 1.)
,,(Egy japán szekta) még messzebb megy mint Epicuros. Ők megszabadítják Istent a gondolkodó-képesség és az intelligencia terhétől. Nem kétséges, attól félve, hogy ezek a képességek megzavarhatják nyugalmát, hiszen saját tapasztalatukból tudják, hogy az ész használata bizonyos fokú fáradsággal jár együtt.'' (Bayle, P., id. m. II. 1533 Japán címszó alatt.)
,,Minthogy nincs jele annak, hogy Isten hatálytalanítja a természet egyetemes törvényeit, kivéve azokat az eseteket, amikor gyerekeinek java kívánja azt meg, helytelen lenne csodának minősíteni bármit, ami válogatás nélkül történik hitetlenek és hívők körében... A csoda még a jövőben is a hit dolga, következésképp homályos valami.'' (uo. I. 923 Constance s.a.)
,,Achilles nem volt az egyetlen csodatevő Leuce szigetén, felesége, Helena is besegített... Ez az a terület, ahol a sok károsabb, mint a kevés... A hiszékenység olyan anya, akit előbb-utóbb saját termékenysége fojt meg). a tudatokban, azaz olyanokban, akik értelmi tevékenységükből valami hasznot is húznak.'' (uo. I. 62 és 62 b, Achillea c.a.)
,,Senki se képzelje azt, hogy az egyház többi zsinata kisebb fokban mentesül a szenvedélyek és cselszövevények fertőzésétől (mint kétségkívül az efezusi zsinat volt), még akkor sem, ha valaki elfogadja azt a védekezést, hogy a többi zsinatot nem vezették le olyan sietséggel, mint amilyenben Cirill volt vétkes Efezusban. Valóban szükséges, hogy a Szentlélek elnököljön az ilyen gyülekezetekben, mert különben minden elveszhetett volna. Ez a közreműködés (a Szentléleké) - valami kivételes és így hatásosabb, mint a megszokott - megnyugtathat és meghagyhat abban a szilárd meggyőződésünkben, hogy a Szentlélek működését az (emberi) teremtmények által rendezett ördögi gyülekezet közepette vitte végbe és az (emberi) szenvedélyek sötétségéből igazságának napfényét sikerült kihoznia - természetesen nem minden zsinaton, hanem némelyiken.'' (uo. III. 2078 a, Nestorius c.a.)
,,Az embernek gondosan meg kell figyelnie, miként csúszott be a kereszténységbe nagyszámú visszaélés, amelyek olyan hasonlatosak a pogányság rendellenességeihez, hogy lehetetlen a pogányság ellen írni anélkül, hogy néhány vakbuzgónak ne szolgáltatnánk kézenfekvő alapot arra az állításra, hogy a keresztény vallást lezüllesztette a pogány vallás. Azoknak, akik ilyen kifogásokra adnak alkalmat, erkölcsi kötelességük tulajdon lelkiismeretükben megvizsgálni, mik voltak az indítékaik és vajon valódi szándékuk nem az volt-e, hogy olvasóik a régi rendellenességek leírásaiban a modern visszaéléseket lelhessék fel. Az angol nonkonformista protestánsokat vádolják gyakran azzal, hogy csak azért festik le olyan élénk színekkel a régi római klérus romlottságát, hogy az így adott képpel az (angol) episzkopálisok jelen állapotára szándékozzanak ódiumot hárítani.'' (uo. III. 2055 a és b Periers c.a.)
A tizenhetedik század eleje a nyugati keresztény vallásháborút teljes tombolásában találta, a nyugati keresztény fanatizmust pedig még tetőpontján. Ugyanennek a századnak vége előtt a technika foglalta el a vallás helyét, a kísérleti tudomány találmányait felhasználva a nyugati társadalom vezető szellemeinek legfőbb érdeklődési tárgyaként és célkitűzéseként. A századvégen a nyugati attitűdnek és étosznak ez a forradalmi változása még csak egy kisebbségre korlátozódott. De mégis figyelemreméltó, hogy hacsak egy kisebbség is, rövid idő alatt ilyen messzire sodródott el, és még inkább az hogy a társadalom többi részét is a maga sodrásába vonhatta. A tizennyolcadik század elejétől az Úr 1956. esztendejéig tartó negyedévezred során a szekularizáció kovásza és a technika lendülete a nyugati társadalom egyik rétegéről fokozatosan átterjedt a másikra, míg át nem járta annak egész tömegét.
A technika apoteózisa nem volt elkerülhetetlen következménye a nyugati keresztény örökség hitelvesztésének. Ez a kiábrándultság elkerülhetetlenül nagy morális és intellektuális vákuumot hozott létre, amit az események és eszmék új rendszerének kellett kitöltenie, de a kereszténység pótlékának a nyugati szívekben és elmékben nem volt szüksége arra, hogy az ember nem-emberi természet feletti nevelők technikai uraságának eszménye ebben a gyakorlati célkitűzéshez a tudományos kutatás kísérleti módszeréhez folyamodjék. Mielőtt ez az új ideál foglyul ejtette volna a nyugati képzelőerőket, az újonnan diszkreditált tekintélyelvű nyugati kereszténységnek már megvolt vetélytársa, a hellénizmus nem kevésbé tekintélyelvű kísértetének alakjában. Így a vákuum egyszerűen kitölthető lett volna a kereszténység előtti hellénista orákulum odahelyezésével a keresztény orákulum helyébe, és így folytatólagosan továbbélni, mint azelőtt, egy hagyományos tekintély védnöksége alatt.
Valóban az történt, hasonló körülmények között, a kortárs Kínában, ahol egészen odáig a pontig a történelem menete párhuzamos volt a Nyugatéval. Az Óvilág nyugati és keleti szélén egyaránt egy ledőlt és szétbomló civilizáció haladékot nyert egy világbirodalomban történt megtestesülésével. Amikor ez a birodalom szétesett és a haldokló civilizáció vele együtt pusztulásba hullt, hajótörött legénysége új szellemi otthonra talált egy világegyházban. És miután ez az egyház gubóként szolgált egy új civilizáció kikeléséhez, ennek a fejlődő társadalomnak a gyermekei végül is szembefordultak azzal a vallási intézménnyel, amelyik kezdett már a továbbiak során nélkülözhetőnek látszani. A szerencse ilyen egymást követő fordultában a Mahayana története Kínában elővételezte a keresztény egyház történetét Nyugat-Európában, bár Kínában, amikor egy Mahayana-ellenes reakció mutatkozott, azt mindenegyes egymás utáni alkalommal nem valami új eszme sugallta, hanem egy nosztalgia Kelet-Ázsia klasszikus civilizációja után, amelyik Kelet-Ázsia buddhizmus előtti korában fejlődött ki és hanyatlott le. A keresztény időszámítás ötödik, kilencedik és tizenhetedik századában a Mahayana tekintélye elleni támadást a pre-buddhista konfuciánus filozófiában és életalakításban megtestesült rivális tekintély bajnokai vezették.
A kora-modern nyugati kereszténységben a történelemnek ez a kínai menete a politika síkján zajlott le. Itt az Apostolnak Rómára vonatkozó isteni jogába vetett kritikátlan hite helyébe egészen egyszerűen a helyi államok isteni jogába vetett, hasonlóképp kritikátlan hite lépett, ami a görög-római társadalom minden babonája közül a legvégzetesebb volt, annak Augustus előtti korszakában. Azok a világi államok, amelyek a nyugati kereszténységben csak részleges és feltételes alattvalói hűséggel rendelkeztek, amíg a pápai Respublica Christianának voltak alárendelve, most görög-római mintára istenítetté váltak. Franciaország, Portugália, Velence és Venezuela így Bálbina, Spárta, Athén és Róma istennőinek dicsfényével övezhették fel magukat. Az Úr 1956. esztendejében a helyi államoknak az az újra feltámadt hellénista imádata alkotja a nyugati világ népességének a vallását, és híveik olyan vakon fogadják el tekintélyét, mint ahogyan a kereszténységet fogadták el nyugaton a középkorban.
A gazdasági, technikai és intellektuális területeken viszont a nyugati társadalom vezető szellemei a tizenhetedik század vége előtt elváltak kínai és legtöbb más kortársuktól is, nem csupán az előzőleg elismert tekintély elvetésében, hanem magának a tekintély elvének elutasításában is. Az volt a vitapont nyugaton ,,a régiek és a modernek küzdelmében'', amelyet a tizenhetedik században ugyanaz a nemzedék vívott meg, amelyik látta a nyugatot megtagadni keresztény örökségét. Az volt a kérdés, vajon a nyugat át tudja-e ruházni egy tekintély-jellegű hellénizmusra azt az alattvalói hűséget, amit visszavont egy tekintélyelvi kereszténységtől. A szépirodalom területén a küzdelem döntetlen maradt, de a technika, a tudomány és a filozófia területén a modernek lettek a győztesek. Ez a győzelem döntés volt a nyugati ember nevében, amely szerint ezeken a területeken a hagyományos kereszténység hitelvesztése következtében szívében és eszében támadt vákuumot nem egy alternatív tekintélyelvű rendszerrel kell kitölteni, hanem egy kísérletező magatartással és egy technikai irányultsággal, ami bennszunnyadt a nyugati civilizáció szellemiségében és voltaképpen magában az emberi természetben.
Ezeket az irányultságokat a nyugati ember lelkében elfojtotta a kereszténység szelleme addig, amíg emelkedőben volt nyugaton és ezek az irányultságok nem kevésbé voltak idegenek a hellénizmus szellemiségtől sem. Kitörésük a tizenhatodik században kettős győzelem volt az idők-megszentelte tekintélyek felett, amelyek annak idején versengtek a nyugati ember alattvalói hűségéért, majd a tapasztalat ezt követő trónra emelése a tekintély helyébe, valamint a technikáé a vallás helyébe, egyformán volt morális és intellektuális forradalmi cselekmény. A technika eme tizenhetedik századi apoteózisának előzményeit és következményeit érintjük a tizenhetedik fejezetben. Jelen fejezetben pillantást vethetünk azokra a motívumokra, amelyek a tizenhetedik századi nyugati embert megragadták, hogy ilyen tudatosan áthelyezte súlypontját a vallásról a természettudományra.
Az első motívum az elborzadás volt a vallási fanatizmus erkölcstelensége és rombolása miatt: ezt a tudatállapotot Angliában a polgárháború után egy híres passzusban írta le a Királyi Természettudományos Akadémia első titkára és első történetírója.
,,A polgárháborúk befejeződése után volt egy bizonyos hely Oxfordban, Dr. Wilkins szállásán, a Wadham Kollégiumban, ahol a művész és tudós emberek találkozó helye volt; itt tartották azokat az első összejöveteleket, amelyek alapjai voltak a későbbieknek. Az egyetemnek sok tagja volt abban az időben, akik a szabadgondolkodás útjára kezdtek lépni, és néhány filozófiai érdeklődésű úr is látogatta, akiket a királyság balsorsa, valamint a taláros-emberek közötti biztonság és visszavonulási lehetőség vonzott oda.
Első céljuk nem volt egyéb, mint a szabad levegő szívása okozta kielégültség és az egymás közötti nyugodt társalgás anélkül, hogy belebonyolódnának ennek a gyászos korszaknak szenvedélyeibe és őrültségeibe...
Egy ilyen őszinte és szenvedélyektől mentes társaság számára, mint amilyen ez volt, és egy ilyen borongós időszakban mi megfelelőbb tárgyat lehetett volna választani, mint a természetfilozófiát? Folyton csak valami teológiai probléma körül forgolódni, nem lett volna egyéb, mint magánidőtöltés tárgyává tenni azt a túlzást, ami nem tetszett nekik a közéletben, örökösen polgári ügyleteken, vagy hazájuk bánatán merengeni melankolikus elmélkedés lett volna: egyedül a természet volt olyan, ami kellemesen szórakoztatta őket ebben a helyzetben. A természeti jelenségekre vonatkozó szemlélődés elvonta figyelmüket a múlt és jelen bajairól és értelmüket uralkodóvá tette a dolgok felett a legnagyobb közboldogtalanság idejében. Amíg az ember és az emberi ügyletek szemlélete ezerféle nyugtalanságot idézhetett volna elő bennünk, addig a természeti jelenségek sohasem különítettek el minket egymásra halálosan gyűlölködő csoportosulásokba, lehetőséget adtak az ellenszenv nélküli véleménykülönbségekre és a természetet magyarázó ellentétes elképzelések kifejlődésére, polgárháború veszedelme nélkül.''[30]
A tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalom második motívuma annak a lélektani igazságnak felismerése volt, hogy a nyugati ember nem tudja addig felszabadítani magát az őt mind ez ideig megszállva tartó érdeklődéstől a harcos vallási ellentétek iránt, amíg fel nem szereli magát egy egyenlőerősségű pszichológiai megfelelővel, és így fordult a természettudományokhoz, hogy azok ezt a társadalmi szolgálatot megtegyék számukra. Bayle vette észre azt a nehézséget, ami abban rejlik, ha egy gondot úgy akarunk elkergetni, hogy ne szembesülnénk egy másikkal.
,,Sirathatjuk az emberi nem átkozott helyzetét. Egyik bajból csak egy másikkal tudja kiszabadítani magát. Gyógyítsd tudatlanságát és ezzel rázós vitáknak teszed ki, amelyek gyakorta megrendítik, sőt meg is döntik a fennálló politikai rendszert.''[31]
Vagy harminc évvel a fenti idézet első publikálása előtt Sprat a természetfilozófia művelését ígéretes ellenméregként ajánlotta a vallási viták hevességének lecsillapítására.
,,Bármilyen kár vagy haszon származik is az olyannyira szent elméleti harcokból (nem akarom most azt vizsgálni, vajon a kár vagy a haszon van-e túlsúlyban), az biztos, hogy természet megismerését nagyon hátráltatták... Az emberek szellemi erejüket teljesen a vallásra irányították, pedig nem is volt neki szüksége erre a segítségre, és csak ezáltal vált olyan viharokat keltővé, jóllehet sokkal gyümölcsözőbben lehetett volna az a filozófia eddigelé elhanyagolt területére fordítani és azt termékenyebbé tenni.''[32]
,,A kísérleti filozófia megoltalmazza az embereket attól, hogy szellemi erejüket vitákra fecséreljék, hanem munkára irányítja azt.''[33]
A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben a nyugati ember szemében egy földi paradicsom megteremtésére irányuló törekvés sokkal gyakorlatibb célkitűzésnek tűnt, mint a Mennyek Országának földre történő lehozására történő törekvés. A legfrissebb nyugati tapasztalat azt mutatta, hogy a Mennyek Országának közelebbi meghatározása az egymással rivalizáló teológiai iskolák közötti elkeseredett és befejezhetetlen viták tárgya. Másrészt a gyakorló technikusok és a kísérletező tudósok közötti véleménykülönbségek alacsony érzelmi fűtöttségén szoktak maradni, és bizonnyal hamarosan meg is oldódhatnak a tapasztalati adatok valamint a megfigyelési eredmények kiértékelésének birtokában, amikre vonatkozólag nem lehet véleménykülönbség.
,,Az a tanítás, amelyik azt akarja eldönteni, mi a jó és a rossz, örökké vitatott, tollal és karddal, míg a vonalak és idomok tudománya nem ilyen, mivel ebben a témakörben az a kérdés, mi az igaz, és nem keresztezi az emberi becsvágyat, haszon- vagy kéjéhségét. Nem kétséges számomra, hogy ha bárki tulajdonjogát vagy a birtokkal rendelkezők érdekét sértené az, hogy a háromszög három oldala egyenlő két oldal négyzetével, akkor, ha vitával nem lehetne azt eldönteni, az összes geometria-könyv elégetésével függesztenék fel a döntést, amíg csak jogkáros az érdekelt.''[34]
A Hebbestól itt jellegzetes cinizmussal felvetett témát nem kevésbé jellegzetes konstruktív szellemben veszi át Sprat, a születőben lévő Királyi Természettudományos Akadémia szellemi alkotások és munkamódszerének kapcsán.
,,Legfőbb igyekezetük az volt, hogy egy vegyes együttes előnyét érezzék, ami széleskörű megfigyelésben és a különféle felfogásokban nyilvánult meg, ama hátrányok nélkül, amelyek általában velejárói egy ilyen társaságnak, mint amilyen a zűrzavar, a bizonytalankodás és a megosztott frakciók kicsinyes érzékenykedései. Hogy a múltban elkerülték ezeket a veszedelmeket, arra, nincs jobb bizonyíték, mint állandó gyakorlatuk, amelyben mindig megőriztek valami sajátos józanságot a vitában, lassúságot az egyetértésben és mértékletet a véleménykülönbségben... Nem dühödhettek fel nagyon egymás ellen véleménykülönbségben, mivel elismerték, hogy több, egyaránt jó természettudományos módszer van, amelyek ugyanazt az eredményt érik el, jóllehet azt a feltétélezést tartották igaznak, hogy csak egyetlen megtalálási mód létezik. Az előforduló eltéréseket azután már elrendezhették, mivel azok nem az elmélet vagy felfogás tárgykörében gyökereztek, hanem csak az értelmezésben, ami sohasem szokott olyan súlyos alkalmat szolgáltatni az izgatott harcra, mint a másik.'' (Sprat, id. m. 91-92. 11.)
,,(Egyértelmű stílust használtak), minden jelenséget a lehető legközelebb vive a matematikai egyértelműséghez, és előnyben részesítették az iparosok, parasztok és kereskedők nyelvét a szellemes tudósokéval szemben.'' (uo. 111-13. 11.)
,,Nem utolsó sorban azért érdemel dicséretet a Királyi Természettudományos Társaság, mivel megcélozta a munkás és értelmiségi emberek egységét, nagy előrehaladást tett azok érzelmi egyesítésében. Mert itt egy, az angol nemzetnél szokatlan látványnak lehettünk tanúi, amennyiben az egyenetlenkedő pártok és életutak képviselői felhagytak egymás gyűlöletével és találkoztak a közös munka egyetértő előmozdításában. Itt a katona, az iparos, a kereskedő, a tudós, az úriember, az udvaronc, a lelkész, a presbiteriánus, a pápista, az independens, az orthodox elhagyta a maga megkülönböztető elnevezését és barátságosan szövetkezett közös egyetértésben munkára, vágyva-vágyott célra - olyan áldás ez, ami még a bibliai ígéretet is túlszárnyalni látszik, hogy ti. egymás mellett fog feküdni a bárány és az oroszlán, hiszen nemcsak hogy elviselték egymás jelenlétét erőszak vagy félelem nélkül, hanem közösségben dolgoztak és gondoskodtak és segítséget nyújtottak egymásnak felfedezéseikben.'' (uo. 427. 1.)
Közvetlenül a vallásháborúk befejezése utáni időben a kísérleti természettudósok nemcsak szimpatikusabbnak tűntek a teológusokkal összehasonlítva, hanem képtelenek is voltak annyi baj okozására, mint amazok, még ha hajlottak is a rosszindulatra. A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben sokan voltak, akiknek keze nem nyúlt sem az egyházi, sem a politikai hatalom eszközeihez. ,,Kitelepített személyek'' és politikai jogaikat vesztett nonkonformisták nagy számmal voltak közöttük.[35] Nem kellett félni elért befolyásuktól az addig megszokott hatalmi formák egyikében sem, és ezen a fokon nem is realizálódott az a tény, hogy ezek a látszólag ártalmatlan természettudósok a maguk vitathatatlan felfedezéseikkel újfajta hatalmat szerveznek meg, amit, ha nem is ők, de mások felhasználhatnak a fennálló egyensúly felborítására.
A technikai hatalmi forma ártalmatlanságát már Bacon is dicsérte, mielőtt Sprat vetette volna fel ezt a témát.
,,Talán helyes lenne az ambíció három fajtáját és fokát megkülönböztetni. Az első azoké, akik saját hatalmukat növelik aggodalmasan hazájukban, ami közönséges és degenerált forma; a következő azoké, akik hazájuk hatalmát és uralmát kísérelik meg kiterjeszteni az emberiségre: ez már tiszteletreméltóbb, de nem kevésbé kapzsi, de ha valakik az emberiség hatalmát és uralmát kísérelik meg megújítva kiterjeszteni általában az Univerzum felé, az ilyen ambíció (ha így lehatárolható) egészségesebb és nemesebb a másik kettőnél. Mert az embernek a dolgok feletti uralma egyedül a művészeten és a tudományon alapszik, mert egyedül csak a természetről lehet elmondani azt a dicséretet, hogy engedelmes.'' (Bacon, Francis: Novum Organum, Partis Secundae Summa, Aphorismus CXXIX).
,,Polgári reformot ritkán lehet keresztülvinni erőszak és zűrzavar nélkül, míg a felfedezéseknek megvan az az áldásos előnyük, hogy senkit sem sértenek és sújtanak.'' (Bacon, uo.)
,,Ha nemzedékünk minden alkalmat megragad az emberiség elismerésének kivívására, ennek a példának ereje ellenállhatatlan vonzóerőt fog gyakorolni körülöttünk miden országra, a kereszténység rövidesen új arculatot fog mutatni; amíg ez a derűs tudomány virágzik minden vihar elül; az úgynevezett »tudomány« ellentétes és harcias pörlekedői hamarosan elenyésznek; az emberi ítélőképesség békés nyugalma csodálatos befolyást fog gyakorolni az erkölcsökre, őszinte emberi megértés mutatkozik majd minden cselekedetünkben, véleményeink kevésbé lesznek sértők és dogmatikusak, hanem inkább biztosak, egymás istenei és nem farkasai lesznek majd.'' (Sprat, id. m. 437-38 11.)
Leonardo da Vinci (1542-1619) legalább 150 esztendővel előzte meg kortársai átlagszintjét intellektuális szemléletmódjában, így nincs szükség mentegetőzésre, ha az átlagos értelmi kaliberű tizenhetedik századi írók sorában idézzük őt.
,,Aki tekintélyre hivatkozik érvként, nem értelmét, hanem csak emlékező tehetségét használja.'' (Leonardo da Vinci irodalmi művei II. köt. 241.1. 1159. num.)
,,Az »igazságos« és »igazságtalan« a klímának megfelelően változtatja mindig jellegét. Három mérföldnyi távolság feldönti az egész Corpus Juris-t; a délkör határozza meg az igazságot... Szép kis igazság, aminek egy határfolyó szab korlátot! Ami igaz a Pyreneusok egyik oldalán, tévedés a másikon!'' (Pascal, Gondolatok No. 294.)
,,Oly szánalmas látni, hogy olyan sok török, eretnek és hitetlen lép atyái nyomába csak azért, mert mindegyik azt hiszi, hogy az a csapás a legjobb. Az az esetlegesség, amit a születés jelent, dönti el mindenkinek az életfeltételeit, az egyik embert lakatossá, a másikat katonává, stb. tévén.'' (Pascal, No. 98.)
,,A legjobb megokolás, amit valaki hitére vonatkozóan tehet az, hogy beleszületett; ami valójában nem jobb, mint amit női logikának nevezünk. És azok ezreit, akiket hitvallásuk és kegyeletünk kereszténynek minősít, a szokás és a nevelés sodorta vallásukhoz, akárcsak ahogy az indiánokat vonszolták a keresztvízhez; vagyis mint egy marhacsordát az ivóvízhez. És ha a csillagunk születésünket a kereszt ellenségei között határozta volna meg, az övékét pedig egy keresztény horoszkóp alatt, minden bizonnyal a keresztényellenesség nem lenne ellenszenves nekünk, sem pedig a kereszténység nekik: hitünk színhelyét így cserélhetjük lakóhelyünkkel és származásunkkal.'' (Glanvill, J., A dogmatizálás hiúsága 127-8 11.)
,,Ha csak egyetlen igazság létezik és csak egy út vezet az égbe, milyen remény van arra, hogy az egyszerű emberek eljutnak oda, ha nincsen más szabályuk, mint az udvari vallás, és kénytelenek lemondani saját értelmük fényéről és ellenszegülni lelki ismeretük szavának és vakon alávetni magukat uralkodóik akaratának és annak a hitnek, amit tudatlanság, becsvágy vagy babona tett véletlenül államvallássá abban az országban, amelyben születtek? A vallási véleménykülönbségek ellentmondásaiban, amelyben a világ fejedelmei ugyanúgy megoszlottak, mint evilági érdekeikben, a keskeny ösvényt nagyon meg kell szűkíteni, egyedül csak egyetlen ország lehet az igazság birtokában, az egész világ többi részének pedig követnie kell vezetőit a romlásba vezető úton; ami pedig csúcspontja az abszurditásnak és nagyon rosszul illik az Istenség fogalmához az, hogy az emberek örök boldogságáért születési helyük a felelős.'' (Locke, John, Levél a vallási türelemről).
,,A tekintélyelv az egyéneket Törökországban szükségszerűen a mohamedanizmushoz, Kínában a pogánysághoz, és általában mindenütt az államvalláshoz vezeti.'' (Bayle id. m. III. 2356. Puccius címszó alatt).
,,Szinte egyetemes panasz, hogy a filozófia méltánytalan a teológiával szemben. Igaz, de másrészt az is biztos, hogy a teológia hátrányára van a filozófiának. Az ember két képességéről van itt szó, amelyek nehezen jutnak egyetértésre a közöttük levő frontok elhatárolásában, és ezt a kérdést a tekintélyelv, amelyik mindig a vallás érdekeit nézi, nem dönti el helyesen és igazságosan.'' (uo. I. 327. Aristote c.a.)
,,A görög és római isteneket elintézetteknek tekinti az ember, mihelyt arra a meggyőződésre jut, hogy az idő előbb-utóbb megöli a hamis tanokat. Ámbár tessék tudomásul venni, hogy ez az elv csak olyan feltétel mellett szolgálhat szilárd érvényességgel, ha van valami mérték arra vonatkozólag, mi az a minimális időtartam, ami elégséges a tévedések és igazságok megkülönböztetésére. Ha egy évezred elég hozzá, akkor minden vélemény, amelynek tíz évszázadnyi hitele van, igaz; de ha az ember nem állít fel határidőt, egyáltalában nem fog sikerülni azzal érvelni, hogy mivel egy dogma átvészelt négyezer esztendőt, azért már vitathatatlanul igaznak számíthat: így okoskodva kihagyjuk a jövőt a számításból: senki sem mondhatja meg, netán az ötödik évezred nem jelentheti-e majd halálát egy olyan dogmának, amelyik dacolt az előző évezredekkel.'' (uo. II. 1671 a, Launoi c.a.)
,,A tekintélyelv, amit a római katolikusok vallanak követendőnek, tárt kaput nyit a szkepticizmusnak. Ha valaki komolyan keresi annak igazolását, hogy alá kell vetnie magát az egyház tekintélyének, annak a bizonyítására kényszerül, hogy ezt a Szentírás megköveteli. Ez egyből rákényszeríti, hogy számoljon a Mr. Nicolle tárgyalta kérdésekkel, ezenfelül igazolnia kell, vajon az atyák és a keresztény történelem egyéb korszakainak tanítása összeegyeztethető-e az egyház tekintélyének való alávetettséggel, amelynek szentesítését keresi. Valóban fáradhatatlanak kell lennie, ha nem akar tökéletes agnoszticizmusba fulladni az ilyen széleskörű kutatás révbejutásának perspektíváit szemlélve, és valóban éles elméjűnek kell lennie, hogy egyáltalán valami fényt lásson az egész végén, miután vállalta az ilyesfajta feladat megkövetelte terhet.'' (uo. III. 2088 a és b, Nocolle c.a.)
,,Senki nem mondhatja, hogy az arisztotelészi iskolának nem voltak meg a maga balszerencsés kudarcai, és mindenekfelett azt, hogy ebben a tizenhetedik században nem szenvedett el erőszakos megrázkódtatást, jóllehet egyik oldalról a katolikus teológusok, másikról a protestánsok tűzoltóként rohantak segítségére, és olyan támogatást kaptak a karhatalomtól az új filozófusok ellen, mintha nem is úgy látszana, hogy az arisztotelianizmus a legjobb úton van afelé, hogy az elkövetkezendő időkben elveszítse uralmát.'' (uo. I. 321, Aristoteles c.a.)
,,Nem meglepő, hogy az arisztotelészi filozófia abban a formájában, ahogyan az elmúlt századokban tanították, olyan sok támogatóra lelhetett és hogy érdekeit elválaszthatatlannak gondolták a keresztény teológiáétól. Az arisztotelianizmus rászoktatta az elmét a bizonyítás nélküli elfogadásra. Ez az érdekszövetség halhatatlanságot garantálhatott az arisztotelészi iskola számára és reményvesztést a filozófusok számára.'' (uo. I. 326-7 Aristoteles)
,,A tapasztalat az agyafúrt (?) természet és az emberi nem közötti tolmács, megtanít minket ennek a természetnek közöttünk, halandók között folytatott működésére. A szükségszerűség kényszere teszi számára lehetetlenné, hogy másként működjék, mint ésszerűen.
A bölcsesség a tapasztalat leánya.
Az igazság az idő egyszülött leánya.
A tapasztalat sohasem vezet félre, csak ítéleteink vezetnek félre minket, és ezek is a nem kísérletezésen alapuló tapasztalatokból elhamarkodottan levontak révén.
Egyetlen eset egyetemes szabállyá tétele helyett vizsgáld azt felül kétszer-háromszor, és figyeld meg, vajon ez a többszörös vizsgálat azonos eredményt mutat-e?'' (Leonardo da Vinci id. m. II. köt. 240. 1.)
,,Minden ismeret megszerzésének ugyanaz az útja, mint egy nyelvének: szorgalom, gyakorlat és megfigyelés.'' (Sprat, id. m. 97.)
,,Olyan filozófiát akartak megalkotni, amelynek teljesen gyakorlatból és átértésből kell állnia, mielőtt tanításra és elmélkedésre használnák fel.'' (uo. 93. 1.)
,,Ha annak okát kutatjuk, miért okoztak a matematikai és mechanikai tudományok olyan fejlődést más tudományokban, feleletként valószínűleg azt az egy figyelemreméltó okot fogjuk találni, hogy ezeknek fejlődését nem hátráltatta az előző eredményeknek az a babonás tisztelete, ami olyan nagy akadálya volt a teoretikus újításoknak.'' (Glanvill, J. id. m. 139-140. 11.)
,,Nincs bizonyosság azokban a tudományokban, ahol nincsen lehetőség a matematikai módszerek valamelyikének alkalmazására, vagy ha nem szembesítették azokat a matematikai módszerekkel.'' (Leonardo da Vinci id. m. II. köt. 241. 1. No. 1158.)
,,Nem lehet tagadni, hogy ritkán található valamiféle nagyobb vallási áhítat azoknál a népeknél, amelyek egyszer megízlelték a matematikai stúdium varázsát és figyelemreméltó előrehaladást tettek ebben a tudományban.'' (Ugyanott)
A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben a nyugati világ vezető szellemi körében bekövetkezett forradalmi érdeklődés-eltolódásnak a vallásról a természettudományra két következménye volt, ami megváltoztatta a világ többi részének magatartását a nyugat irányában. A késő-modern nyugat természettudományára irányított figyelem- és energia-koncentrálása a nyugat számára olyan gazdagság- és hatalom-növekedést eredményezett, amelyik arányait és gyorsaságát tekintve talán példátlan volt bármelyik régebbi civilizáció történetében; ugyanakkor pedig a késő-modern nyugat elidegenedése hagyományos vallásától magával hozta a nyugat hagyományos vallási türelmetlenségének csökkenését.
Lényegében a nyugat természettudományos eredményei az utóbbi negyed-évezredben nem voltak olyan csodálatosan nagy emberi teljesítmények, mint a primitív ember ősi technikai találmányai, amelyeken később minden technikai fejlődés alapult: hogyan kell tüzet csiholni és azt életben tartani; hogyan kell egy követ éles eszközzé csiszolni; hogyan kell hajózni egy kivájt fatörzsön - nem is beszélve a viszonylag kései és rafinált találmányokról, mint amilyen a földművelés, az állatszelídítés és a kerék. Ami példátlan volt a nyugati technikatörténet utolsó 250 esztendejében, az a gyorsaság volt - és még 1956-ban sem kezd a gyorsaság észrevehetően csökkenni. Ez a gyorsaság az emberi tehetségnek és a nem-emberi tőkének példátlanul nagy beruházását eredményezte a tudatosan kiválasztott kísérletezési javításokba az emberiség apparátusának egész területén, beleszámítva a házinövényeket és háziállatokat.
A nyugati beállítottság megváltozása, ami utat nyitott ennek a technikai ,,mozgalomnak'', megmutatkozott nyugaton a másvallásúak iránti magatartásban is. A tizenhetedik század elején az akkor nyugaton uralkodó beállítottság lényegében lehetetlenné tette a tanulást egy nyugati országban a nyugati kereszténység ottani bevett - katolikus vagy protestáns - formájának elfogadása nélkül. A Velencei Köztársaság égisze alatt álló páduai egyetem volt az egyetlen, amelyik megnyitotta kapuit a nem-katolikusok előtt is. A protestáns angol Hervey, a vérkeringés felfedezője és a keleti orthodox keresztény Chiot Alexander Mavrogordato, aki tanulmányt írt Hervey felfedezéséről, az ottomán közszolgálatba való belépése előtt, mindketten ott voltak diákok. De a páduai egyetem liberalizmusa kivételes eset volt, ami részben annak köszönhető, hogy a Velencei Köztársaság gyarmatbirodalom volt, főleg keleti orthodox keresztény lakossággal. Más nyugati egyetemek csak lassan mondtak le a hallgatók vallási meggyőződésére vonatkozó kivizsgálásaikról. Az oxfordi egyetem például egészen 1871-ig - olyan dátum ez, amikorra a britek már elveszítették egy birodalmukat és egy másodikat szereztek - megkívánta mindenegyes, egyetemi fokozatot elnyerni óhajtó hallgatójától az angliai episzkopális egyház harminckilenc pontjával való egyetértésének kinyilvánítását.
A tizenhetedik század vége előtt azonban a nyugat kezdett kiépíteni a maga számára egy nem egyetemi jellegű szervezetet tanulás valamint információ- és eszmecsere céljából az ,,irodalmi világ'' formájában, ami a felvilágosult fejedelmektől patronált akadémiákból tevődött össze, és itt nem alkalmazták a vallásra vonatkozó vizsgálatokat. A nyugati történelem késő-modern korának előrehaladtával a kötelező vallási egység nyugati fátylán a páduai szakadás egyre jobban kezdett szélesedni.
A nyugati történelem késő-modern korszakában felderengett vallási türelem hajnala most lehetővé tette a nem-nyugatiak számára is, hogy nyugati iskolában tanuljanak anélkül, hogy továbbra is rákényszerüljenek a helyi nyugati vallás elfogadására conditio sine qua nen-jeként a nyugati természettudománnyal történő foglalkozásának. Ezzel párhuzamosan a nyugati technikai fejlődés parancsoló szükségszerűséggé tette a nem-nyugati társadalmakban a vezető szellemek számára, hogy hasznot húzzanak a nyugati technika forrásaihoz újonnan történt odaférkőzésükből, hogy az új nyugati technika uraivá váljanak önvédelmük érdekében.
A korai-modern korban nyugat még nem tört be olyan erősen a többi, rajta kívül élő társadalom katonai technikájába, hogy lehetetlenné váljék ezeknek a társadalmaknak számára, hogy a nyugati katonai találmányokat saját életformáik forradalmasítása nélkül mesterien felhasználják. A tizenhetedik században az ottomán törökök, az oroszok, a japánok rögtön mesterei lettek a korszerű nyugati lőfegyverek használatának és gyártásának. Az 1558-83. évek nagy északi háborújában a moszkvai nagyfejedelemség képes volt első kísérletre támadást indítani, hogy elhódítsa a balti provinciákat a nyugati világtól és csak nagy nehézségekkel sikerült megfékeznie őt Svédország, Dánia és a Lengyel-litván egyesült királyság koalíciójának, amely a Német Lovagrend ellenállásának összeomlása után keletkezett rést töltötte be. Japán, a politikai egységén kívül a távolság előnyét is élvezte, 1637-ig még feltételeket tudott szabni minden nyugati jövevénynek. Másrészt a moszkvai nagyfejedelemségben az 1603-13 között dühöngő anarchia (,,A gyötrelmek kora'') azt mutatta meg, hogy még az olyan viszonylag hátramaradt nyugati perem-országok, mint Lengyelország-Litvánia és Svédország most döntően erősebbekké váltak haditechnikájukban, mint a moszkvai nagyfejedelemség. A lengyelek magát Moszkvát el tudták foglalni az 1610-12-es években; a svédek el tudták foglalni a moszkvai nagyfejedelemség egyetlen balti tengerpartját a Finn-öböl bejáratánál 1611-ben; és Moszkvának el kellett fogadnia ezeket a veszteségeket a 1617. évi békeszerződésben. Amint az Ottomán Birodalom és Nyugat közötti erőviszonyok megfordulását jelezte a 1683-ban Bécs második török ostromának kudarca.
Az ilyen tapasztalatok tették sürgetővé a Nyugat nem-nyugati szomszédai számára, hogy mesterei legyenek a nyugati haditechnikának és lépést tartsanak annak felgyorsult fejlődésével. A Nyugat katonai fölénye adta kihívásra ezt a feleletet Oroszország részéről ,,A gyötrelmek kora'' után Nagy Péter adta meg, aki de facto 1689-ben jutott hatalomhoz. Törökországban III. Selim (seccesik 1789-ben) adta ezt meg az 1768-74-es balvégzetű orosz-török háború okozta sokk után. Japánban az 1868-as japán forradalom szervezői adták ezt meg, Perry hadihajó-kapitány 1853. évi ellenállhatatlan betolakodása okozta sokk után. Az volt a szerencséjük ezeknek a nem-nyugati országoknak, hogy a tizenhetedik századi nyugati forradalom, amelyik Nyugatot példátlanul erőssé tette, egyúttal példátlanul toleránssá is szelídítette. Az az egyidejű változás Nyugat beállítottságában tette lehetővé a vezető szellemek számára Oroszországban, a Török Birodalomban és Japánban, hogy valamelyik nyugati iskolában sajátítsák el azokat a tanulmányokat, amelyeknek most mesterivé kellett válniok, ha bármi kilátást is akartak szerezni sajátjuk megtartására nyugati szomszédaik túlsúlyával szemben.
Ennek az új lehetőségnek legdrámaibb megnyilatkozása volt Nagy Péter tanulmányútja Nyugaton 1697-98-ban. A jószerencse rendkívüli kegyeltje volt Oroszország számára, hogy abban a korban, amikor az a szörnyű veszély fenyegette, hogy nyugati kezekbe kerül, egy anima naturaliter Occidentalis születhetett meg bíborban Moszkvában. Péter nemcsak született típusa volt a késő-modern nyugati technikusnak, hanem száz évvel hamarább született, mint amikor magán Nyugaton is jellegzetessé kezdtek válni az olyan képességű emberek, mint amilyen ő volt. Ő volt az az eljövendő homo mechanicus, akiről a Királyi Akadémia atyái álmodoztak, akit azonban megtestesülve soha nem láttak, csak a tizenkilencedik századi ipari forradalom angol feltalálóinak eme tizenhetedik századi exotikus orosz előfutárának személyében. De Péter veleszületett hajlama a technika iránt, akármilyen koraérett is volt, önmagában nem lett volna elegendő arra, hogy életművét véghezvigye Oroszországban, ha korában nem nyílt volna lehetőség arra, hogy Hollandiában és Angliában töltse el inaséveit, amiből nagy hasznot húzott.
Annál a fogadtatásnál, amit Nagy Péternek adtak a nyugati tengeri országok, még jelentősebb, bár kevésbé látványos volt az, hogy a dunamenti Habsburg monarchia elfogadta - három egymást követően kiadott okmányban 1690-ben, 1691-ben és 1695-ben - a Török Birodalom felkelő szerb keleti orthodox keresztényeinek ajánlatát. Ezek a szerbek azt ajánlották fel, hogy politikai hűségüket átadják a Habsburg monarchiának, két feltétellel. Kapjanak állandó menedéket a Habsburg katonai vonalak mögött, és ugyanakkor megtarthassák, mint a Szent Római Császári Fenség (Caesarea Maiestas) alattvalói, nemcsak vallási, hanem közéleti autonómiájukat saját patriarchájuk vezetése alatt, amit élveztek a török uralom alatt is. Mindkét feltételt elfogadták, és ez a fordulat a Habsburg dinasztia egyházpolitikájában mindössze negyvenkét esztendővel a harmincéves háború befejezése után, valami csodálatos volt.
Az 1682-99. évi háború elvesztése okozta sokk nem késztette az oszmánlikat arra, hogy saját személyükben menjenek nyugati iskolába, amit azt Péter tette, de mégis rávette őket két lépés megtételére. Most felelős közszolgálati pozíciókat bíztak rá olyan görög keleti orthodox ottomán alattvalókra, akik nem a szultán rabszolga háztartásában nevelkedtek fel és nem tértek át az iszlámra, hanem nyugati neveltetést szereztek meg saját magánkezdeményezésükből. Nyugati technikusokat is alkalmaztak, hogy az oszmánlikat kiképezzék a nyugati haditechnika néhány fejlettebb ágazatában, különösen a hadmérnökségben és a tüzérségben. Azonban az ilyen ottomán kísérletek a nyugati haditechnika megszerzésére, 1699 és 1768 között csak töredékesek, szórványosak és bátortalanok voltak. Egy második sokkra, amit az 1768-74-es évek megalázóbb veresége szolgáltatott, volt szükség, abból a célból, hogy III. Szelim szultánt rákényszerítse az első kísérletre az ottomán fegyveres erők teljesen nyugativá tételére. Ebben az időben az oszmánlikat megverték lenézett orthodox keresztény alattvalóik orosz hitsorsosai, annak a nyugatiasodó folyamatnak köszönhetőleg, amelynek Oroszország alávetette magát az előző nyolcvan esztendőben. A nyugati haditechnikának ez a diadala, éppen orosz kezekben, végre meggyőzte az oszmánlikat annak szükségességéről, hogy megnyerjék a maguk számára is ugyanazt a nyugati talizmánt.
A japánok Perry kapitány 1853. évi japáni partraszállása utánig nem kezdték meg tizenkilencedik századi nyugati fegyverzettel pótolni a tizenhetedik századit. Ez időben egy japán tanuló nyugati neveltetésének akadálya nem valami nyugati idegengyűlölet volt, hanem a Nyugat idegen volt a japánok számára, annak a több mint kétszáz esztendős időszaknak következtében, ami önmaguk elkülönítése miatt nehezedett rájuk.
Ezeknek a nyugatos katonai úttörőknek politikája negatív volt. A szekularizált nyugati civilizáció maradékából semmit sem akartak magukévá tenni, csupán puszta minimumát annak a nyugati haditechnikának, ami elégséges lehetett hazájuk fennmaradását biztosítani a nyugati vagy elnyugatiasodó hatalmakkal vívott háborúban. Az úttörő nyugatosoknak semmi pozitív vonzódásuk nem volt a nyugati civilizáció irányában. Indítékuk a nyugati civilizáció elemeinek tökéletes elsajátítására minden esetben az a vágy volt, hogy megszerezzék azt a hatalmat, amit ez az elsajátítás magával hozhatott. Az önszántukból nyugati módon nevelkedett ottomán görögök és bengáli hinduk, akiket bevettek az ottomán illetőleg brit közigazgatási szolgálatba, nyugati nevelkedésükben eszközt láttak ahhoz, hogy leszámoljanak a muszlin ,,befolyással'', ami lassabb volt, mint ők, annak felismerésében, hogy most a hatalom kulcsa a nyugati technika egyik vagy másik fajtájának tökéletes elsajátítása. Azok a nem-nyugatiak, akik eltérőleg a tizennyolcadik századi görögöktől és hinduktól, politikailag még függetlenek voltak, most felismerték, hogy elveszíthetik függetlenségüket a nyugati hódítókkal szemben, hacsak nem sajátítanak el megfelelő nyugati haditechnikát ahhoz, hogy ismét képesek legyenek megvédeni magukat egy Nyugattal viselt háborúban. Ámde az úttörő nyugatosok ezekben a még független nem-nyugati társadalmakban mind azzal a céllal indultak, hogy a lehető legjobban megőrizzék hagyományos nem-nyugati civilizációjukat, a lehető legkevesebb nyugati haditechnika elfogadása árán. A legnagyobb kockázat ellen csupán a legkisebb díjjal akarták bebiztosítani magukat. A következmények azonban bebizonyították, hogy egy idegen civilizáció elemeinek válogatott befogadása lehetetlen hosszú távon.
Lehetetlen, mivel minden civilizáció vagy életmód valamilyen viselkedésrendszer, amelyben az egyes részek kölcsönösen függenek egymástól. Ez az összefüggés olyan sokoldalú és mélységű, hogy az elemek, amelyek első pillantásra olyannak látszanak, mintha semmi kapcsolat sem lenne közöttük, szétválaszthatatlannak bizonyulnak, ha gyakorlati próbát teszünk valamelyik eredeti elemnek egy idegen elemmel történő helyettesítésére. Egyetlen eredeti elem eltávolítása lehetetlennek bizonyul a többi eredeti elem egész hálózatának eltávolítása, vagy legalábbis módosítása nélkül; másrészt egyetlen idegen elemnek a beépítése lehetetlennek bizonyul egyéb idegen elemek egész rendszerének beépítése nélkül.
A késő-modern nyugati haditechnika bevezetése a hagyományos honi helyett is ilyennek bizonyult. A nyugati fegyverek behozatala önmagában nem volt elég, ezek gyakorta még alatta álltak a nem-nyugati fegyvereknek. A francia lovaskatona nem volt olyan jól felszerelve, mint az egyiptomi mameluk, akit pedig legyőzött 1798-ban; egy brit muskéta nem hordott el olyan messzire, mint az afgán jezayl, ami jobbnak bizonyult 1838-ban, mint helyette egy kanóc. Nyugat katonai fölénye abból származott, hogy a nyugati fegyvereket fegyelmezett csapatok használták; a katonai fegyelem pedig társadalmi teljesítmény emelte piramis csúcsa. A polgári életet szabályozó törvény- és jogrend gyümölcse, mivel nem állhat fenn hatékony egészségügy és rendszeres zsold nélkül. A fegyveres erők hatékony egészségügye megkívánja a polgári közegészségügy hasonló szintjét, amelyet nyugati orvosok gyakorlattal rendelkező egészségügyiek tartanak fenn. A csapatok rendszeres zsoldkiutalása pedig szilárd közpénzügyet kíván meg. A gazdaságnak pedig nemcsak a csapatok élelmezését szolgáló mezőgazdaságban kell termelékenynek lennie, hanem a nyugati mintájú fegyvereket gyártó iparban is. Egy nem-nyugati hadsereg, amelyik felszerelésében teljesen a nyugati importtól függ, üzem és technikus gárda nélkül elviselhetetlenül hátrányos helyzetben van.
Ezért az a világ, amelyik elvetette a kora-modern nyugati egyházias civilizációt, végül arra kényszerült, hogy feltétel nélkül magáévá tegye a szekularizált késő-modern civilizációt, bár a különböző esetekben nagyon különböző volt az ahhoz szükséges idő, hogy a csekélyszámú nyugatosodni akaró, tapasztalatból tanulja meg, hogy minden vagy semmi között kell választania. Törökországban több mint 200 év telt el a nyugati haditechnika töredékeinek átvétele terén történt tizennyolcadik századi első kísérletektől Musztafa Kemál Atatürk 1919-28 között bekövetkezett teljes nyugati fordulatáig. Kínában több mint fél évszázad telt el az 1839-61-es évek során a nyugati hatalmaktól elszenvedett katonai vereség okozta sokk nyomán megindult, a nyugatiasodás felé irányuló első lépésektől a kuomintang 1923-28 közötti években bekövetkezett győzelméig, ami a fokozatosan elérendő teljes nyugatiasodás programját hozta magával - egy végül is kudarcba fulladt vállalkozás volt ez, és ez a kudarc nyitott kaput a kommunizmus betörésének. Másrészt a nyugatiasodás olyan úttörői, mint Nagy Péter Oroszországban, Mehmed Ali Egyiptomban és a Meiji Éra kezdeményezői Japánban, mind egyformán megértették, hogy fenntartások nélkül kell nyugatiasodniok és ezt a teljes forradalmat az emberi tevékenység minden területére ki kell terjeszteniök, ha sikerrel akarják megőrizni társadalmaikat a nyugati haditechnika elsajátítása révén.
A modern Nyugattal való eme második találkozásában a nem-nyugati világ előbb-utóbb beletörődve a korlátlan nyugatiasodásba önmagát ítélte arra, amint megfigyeltük, hogy belebonyolódjék egy lelki krízisbe, amelyik a szekularizált nyugati társadalmat a tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalom 300 évén keresztül kerítette hatalmába. A nyugati történelem késő-modern korában a nyugati civilizáció, amely előtt a nem-nyugati világ kelletlenül hódolt be, inkább talányos, mint gyanús volt maguk előtt a prozelita vagy bennszülött nyugatiak előtt. Miben áll fenn ez a lenyűgöző késő-modern nyugati civilizáció? Ez volt a kérdés, amivel szembesült minden nyugatiasodó, aki eljutott ehhez a felismeréshez - amihez előbb-utóbb minden nyugatiasodó eljutott - hogy az önvédelem ára nem kevesebb, mint a nyugati civilizáció átvétele a maga teljes egészében, fenntartások nélkül. A nem-nyugati lángelmék, akik megsejtették ezt a kemény igazságot és ebbeli belátásuktól vezetve cselekedtek, hajlamosak voltak arra, hogy a késő-modern nyugati civilizációt szó szerint technikának vegyék. Bőségszarunak nézték, amiből technikai eljárásokat húzhatnak, amelyet gyakorlati hasznot hajtanak katonai, politikai és gazdasági téren.
A késő-modern nyugati civilizáció tartalmának és jellegének ez a felszínes szemlélete megbocsátható volt akkor, mivel ez volt a nyugati civilizáció képe, amit kortárs nyugati képviselői tudatosan terjesztettek. Nagy Péter meggyőződhetett Nyugat szellemiségének ilyen értékelésében, ha olvasta Sprat-tól a Királyi Társaság történetét. Sprat és kortársai teljesen jóhiszeműen festették képüket Nyugatról. Mégis, abban a történelmi perspektívában, amelyet 300 esztendő hibái nyújtottak az utókornak, ez a tizenhetedik századi szűkkörűen utilitarisztikus önarckép, az őt közvetlenül megelőző korszak nyugati vallási fanatizmusa okozta gonoszságokkal szemben megmutatkozó késő-modern nyugati reakció kifejeződésének látszik, nem pedig tárgyilagos önértékelésnek; és vitán felül téves ábrázolása és valójában majdnem karikatúrája a nyugati civilizáció valóságos szellemiségének, akár a tizenhetedik század végén, akár bármelyik azt követő nemzedékben.
Thomas Sprat (1635-1713) és Joseph Glanvill (1636-80) mindketten az Angol Egyház klerikusai voltak. Sprat püspökként fejezte be egyházi pályafutását; és nyilvánvalóan nem volt tudatában annak az összeférhetetlenségnek, ami mint egyházi ember és mint a Királyi Társaság titkára erőfeszítései között fennállt. A természettudományok érdekei előmozdításában nem a vallás, hanem a vallási fanatizmus lélektani pótlékáról kívánt gondoskodni. Kesergett a vallásos hit hanyatlásán, amit helyesen megérzett. Úgy gondolta, hogy jórészben ,,ennek a kornak szellemi bűnei'' felelősek a szkepticizmus felé sodródó áramlatért. Meg volt győződve arról, hogy ,,a leghatékonyabb orvosság, amit az ember önmaga számára felhasználhat, nem annyira az istenség elvont fensége, mint inkább azok a megérthető, természetes és gyakorlati tanok'' (Sprat id. m.), amelyeket az ember von le Istennek önmagáról a természetben adott kinyilatkoztatásának szenvedélytől mentes tanulmányozása útján. Sprat nézete valójában ugyanaz volt, mint Locke-é, aki 1667-ben készítette el a vallási türelemről írt tanulmányának első fogalmazványát, abban az évben, amelyben Sprat közzétette a Királyi Társaság történetéről szóló művét. ,,A vallási türelem tárgyában írt levél'' című művében, amelyet 1685-86-ban írt, és amelyet 1689-ben tett közzé, Locke nem vádolta a kereszténység szellemét kizárólagosnak és türelmetlennek, hanem a kizárólagosság és türelmetlenség szellemét bélyegezte kereszténytelennek.
,,Bármennyire is kérkedjenek egyesek külsőséges vallási kultuszuk kegyhelyeinek, elnevezéseinek vagy pompájának ősiségével, mások pedig vallási fegyelmük megreformált voltával, mindezek, hitük orthodoxiájára vonatkozó dolgok - mivel mindegyik orthodox sajátmaga megítélése szerint - és egyéb ilyen természetű dolgok, sokkal inkább a mások feletti hatalomra és uralomra törekvő emberek jellemzői, mint Krisztus egyházáé. Soha senkinek nem volt igazabb igénye mindezekre az erényekre, mint egy kereszténynek, mégis, ha hiányzik belőle a szeretet, a szelídség és a jóakarat egyetemesen mindenki irányában, még a nem-keresztények irányában is, bizonyára maga sem keresztény... Az evangélium gyakorta jelenti ki, hogy Krisztus igazi tanítványainak üldözést kell elszenvedniük, de azt, hogy Krisztus egyháza másokat üldözhet és tűzzel-vassal erőltethet arra, hogy hitét és tanait magáévá tegye, az éj Testamentum egyetlen könyvében sem tudtam megtalálni... Sem pogány, sem mohamedán, sem zsidó nem zárható ki társadalmi polgári jogaiból vallása miatt. Az evangélium nem parancsol ilyesmit. Az egyház, aki »nem ítélkezik azok felett akik kívül vannak« (1Kor 5,12-13) nem kívánja ezt.''
Locke és Sprat egyforma nyílt őszinteséggel vallják, nem céljuk, hogy a kereszténységet aláaknázzák azzal, hogy az embereket iránta érzett bizalmuk megvonására biztassák, hanem hogy megvédjék a kereszténységet, megtisztítva a fanatizmustól, összhangban magának Krisztusnak elveivel és parancsolataival. De még a hontalanná tett francia Bayle is, aki pedig sokkal keserűbben szenvedett a tizenhetedik századi nyugati kereszténység türelmetlenségétől, mint két előbb idézett kortársa, és akit a fanatizmussal szembeni ugyanolyan reakció hajszolt bizonyos mértékben magával a vallással szembeni állásfoglalásba, talán visszariadhatott ennek beismerésétől még szíve legmélyén is. Bayle kiadott művei azt a benyomást keltik, hogy maga is áldozata volt annak a kételkedésnek, ami fő fegyvere volt a tizenhetedik századi fanatikusok utóvédjei ellen irányuló támadásaiban. A tizennyolcadik század, amelyik látta a késő-modern Nyugatnak Voltaire-től kételkedés és fenntartás nélkül kifejezett vallásellenes hangulatát, látott egy megújhodott keresztény hitet is, amit Voltaire kortársa, Wesley hirdetett, és az a jelentős ebben, hogy abban a generációban indulhatott el az a megújulás, amelyik a legmesszebbremenő eltávolodást is látta. A tizenhetedik századi szekularizáció mozgalom Nyugaton előbb-utóbb ellenmozgalmat volt kénytelen elindítani, amint ezt érzékeltette ennek a könyvnek tizenegyedik fejezete, mivel a vallás lényeges elem az ember életében, amit nem lehet nagyon hosszú időn keresztül figyelmen kívül hagyni vagy elfojtani.
Így nem túlzás azt mondani, hogy a huszadik század lelki krízise Nyugaton hallgatólagosan már benne volt a tizenhetedik századi lelki krízisben és hogy ezt a közelgő krízist a felszín alatt már előkészítette a nyugati késő-modern kor történetének egész folyamata, amit bizonyított a nyugati civilizáció fokozatosan haladó befogadása a világ többi részén. Így érthető, hogy a késő-modern nyugati társadalom komolyan, bár nem szándékosan, tényleg megtévesztette elnyugatiasodó kortársait, azt a benyomást keltve bennük, hogy a nyugati civilizáció átmeneti szekularizálódó fázisa azonos a nyugati civilizáció egészével, és hogy ez mindig így volt és így is kell lennie. Az is érthető, hogy az elnyugatiasodók a maguk részéről akaratukon kívül megtévesztették naiv nem-nyugati honfitársaikat, akik szó szerint vették Nyugatnak ezt a félrevezető bemutatását.
Az elnyugatiasodókat azonban nehezen lehet hibáztatni azért, hogy elkerülte figyelmüket a megoldatlan vallási probléma, ami folytonosan mardosta Nyugat lelkiismeretét, mivel a vallás nem jelentette eme szétszórt elnyugatiasodók számára gondjaik sorozatának megfejelését. Az a hiányosság ugyanis, amiről saját társadalmaikban tudtak, és amire segítséget kerestek a nyugati forrásokból való merítéssel, nem ősi vallásukban jelentkező elégtelenség volt, hanem hagyományos technikájukban. A nyugati technika volt számukra az a nagyon értékes nyugati igazgyöngy, amire kényszerítve érezték magukat, hogy megvegyék, még ha annak árán is, hogy mindenüket eladják érte, amijük csak van. (Mt 13.46) Eszükbe sem jutott, hogy a nyugati vallásnak valami kapcsolata lehetne az övékkel. Így feltétel nélkül elkötelezték magukat és honfitársaikat a nyugati civilizáció késő-modern elvilágiasodó fázisának, annak tudatosítása nélkül, hogy ez a fázis szükségszerűen átmeneti jellegű. Alávetve magukat az ősi életformájuktól történő lemondás kínos ellenérzésének, és helyette magukévá téve egy idegen nyugati életutat, vigasztalást találtak abban a meggyőződésben, hogy ezen a fájdalmas áron megvásárolták azt a kiváltságot, hogy ezután örökké boldogan éljenek egy olyan ,,civilizációban'', ami már végeleges és tökéletes. A következményeknek kellett megmutatniuk, hogy amit ők valójában megvásároltak, nem volt más, mint az a hátrány, hogy belebonyolódjanak egy fenyegető nyugati lelki krízisbe.
,,Az istenfélelem és -szeretet nem mindig a legerősebb indítékai az emberi cselekedeteknek... Nem kellene megütközést keltő ellentmondásnak venni, hanem inkább valami egészen természetes dolognak kellene tartani, hogy a nem-vallásos emberek erősebben lehetnek indíttatva a jómagaviselet irányában velük született jellemük ösztönzésére - a jó hírnév szeretetétől kísérve és a rosszhírnév félelmétől támogatva - mint mások a lelkiismeret szavától ösztönözve. Sokkal mélyebben megrendülve érezhetnénk magunkat, amikor oly sokakat látunk, akik meg vannak győződve a vallás igazságairól és ugyanakkor mégis bűnbe merülnek. Sőt az is különösebb, hogy a pogány világ bálványimádók jótetteket vihetnek végbe, mint az, hogy az atheista filozófusok jó életet tudnak élni. Mert a bálványimádókat bűn felé éppen vallásuk irányíthatná, hiszen arról lehetnének meggyőződve, hogy isten-utánzásukkal a vallás célját és lényegét valósítva, tisztességteleneknek, irigy-lelkületűeknek, lazaerkölcsűeknek, házasságtörőknek, fajtalanoknak kell lenniök és így tovább. Ebből arra következtethetünk, hogy azokat az atheistákat, akik becsületes életet élnek, egyedül az értelem és a becsület eszméi, avagy a jó hírnév vágya, velük született jellem, vagy egyéb motívumok vezetik, amelyek mind megtalálhatók az atheisták tudatában. Nos, elvárhatjuk-e, hogy magasabb erkölcsi színvonalat találjunk a pogány világ bálványimádóinak uralma alatt, mint a vallástalanság alatt? De vigyázat, tessék figyelembe venni azt, hogy bizonyos atheisták jó magaviseletéről szólva, nem tulajdonítottunk nekik valódi erényeket... Teljesítményük csupán »ragyogó bűnök« splendida peccata, ahogyan Szent Ágoston jellemezte a pogányoknak tulajdonított összes nemes cselekedett.'' (Bayle, P.: Szótár, IV. 2987. A felvilágosodás)
,,Őszintén szólva, a pogányok becsületére legyen mondva, hogy bizony nem éltek elveik szerint. Az igaz, hogy a pogány világban az erkölcsi züllöttség a legmélyebbre zuhant, de mindig voltak ebben a világban olyan emberek, akik nem követték hamis isteneik példáját és a becsületesség eszméit fölébe helyezték az olyan nagy tekintélynek (mint amilyen a pogány vallásoké volt). Az a furcsa, hogy a keresztények, akiknek erkölcsi rendszere olyan tiszta, nemigen vannak a pogányok mögött, bűnbe bukásukat tekintve. Súlyos tévedés azt képzelni, hogy egy vallás erkölcsi gyakorlata meg fog felelni hitvallásukban lefektetett tanainak.'' (uo. II. 1602, Jupiter címszó alatt.)
,,Akik valamelyest ismerték Spinózát és annak a falunak a parasztjai, ahol egy ideig visszavonultságban élt, egyetértenek abban, hogy jó társadalmi jellemű ember volt - barátságos, tisztességes, lelkiismeretes és végtelenül szigorú erkölcseiben. Ez különös, bár alapjában véve ez nem adhat nagyobb okot a csodálkozásra, mint azoknak az embereknek a látványa, akik nagyon rossz életet élnek, annak ellenére, hogy tökéletesen meg vannak győződve az Evangélium igazáról.'' (uo. III. 2635-6, Spinoza c.a.)
B. A mohamedánok nem rosszabbak a keresztényeknél, kivéve a pokolgépek használatát
,,Hogy tud valaki aláírást kérő hódító seregnek ellenállni? Kérdezd meg a francia dragonyosokat, akik ezt a módszert követték 1685-ben; a felelet, amit tőlük fogsz kapni az lesz, hogy ők garantálják, hogy az egész világ rá fogja ütni pecsétjét az Alkoránra, feltéve, hogy lesz elég idejük alkalmazni a parancsot: »Kényszerítsd őket bejönni«... Be kell ismerni a bűnt: Franciaország királyai módszerekhez folyamodtak, hogy a kereszténységet uralkodó vallássá tegyék Friziában és Szászországban, és ugyanezeket az erőszakos eszközöket alkalmazták ebből a célból Skandináviában is... Ugyanezekhez a módszerekhez folyamodtak azokkal a keresztény szektákkal szemben is, akik a pápát merészelték elítélni, és mihelyt elég erejük lett hozzá, ezt kezdték alkalmazni Indiában is.
Az ilyesfajta keresztény magatartások nyilvánvaló tanulsága az, hogy Mohamed módszerét a vallásnak erőszakkal történő terjesztésére nem alkalmazhatják a keresztények Mohamed ellen, Mohamed kárára. Aki kételkednék ebben, figyelje meg, mit mondhatna Mohamed argumentum ad hominem-ként: »Ha az erőszak önmagában rossz lenne, nem lehetne olyan alkalom, amikor az alkalmazható lenne. Ti keresztények azonban, időszámítástok negyedik századától egészen a mai napig erőszakot alkalmaztok, és erre vonatkozólag azt tartjátok, hogy semmi olyasmit nem tesztek, amit szégyellnetek kellene. Így kénytelenek vagytok megengedni, hogy ez a módszer nem rossz önmagában, következésképp én, Mohamed, jogosan járok el, amikor erőszakhoz folyamodok prófétai meghivatásom első esztendejétől fogva. Abszurd dolog lenne, nektek keresztényeknek azt állítanotok, hogy időszámítástok első századában súlyos bűn lehetett valami, ami helyessé vált a negyedikben, jóllehet nem volt az az elsőben. Csak akkor állíthatná ezt valaki, ha Isten a negyedik században új törvényeket adott volna; azonban, ha nem csalódom csak az Evangéliumnak - »kényszerítsd őket bejönni« - kijelentésére, valamint a fejedelmek vallási kötelességeire tudtok hivatkozni, Konstantintól a mai napig gyakorolt magatartástok igazolásaként. Nos, ha így nézzük a dolgokat, mindjárt a mennybemenetelt követő naptól használhattatok volna erőszakot, ha lett volna hozzá hatalmatok.«'' (U.l., III. 1854 b és 1855 a, Mohamed c.a.)
,,A mohamedánok, hitük elvei szerint, kötelesek erőszakot alkalmazni más vallások elpusztítása céljából, mégis, ennek ellenére, az elmúlt néhány évszázad óta, megtűrnek más vallásokat. A keresztények nem kaptak másra parancsot, mint imádkozásra és tanításra, mégis, ennek ellenére, időtlen idők óta tűzzel-vassal irtják azokat, akik nincsenek az ő vallásukon... Biztosra vehetjük, hogyha a szaracénok és törökök helyett a nyugati keresztények nyerték volna el az Ázsia feletti uralmat, már írmagja sem maradt volna ott a görög egyháznak, és sohasem tűrték volna meg ott a mohamedanizmust, amint a hitetlenek megtűrték a kereszténységet.''[36]
,,Egykor a pápára hallgató emberek tűrhetetlenné tudták tenni Európa nagy részét az olyan ember számára, akinek végelegesen homlokára üthették az eretnekség bélyegét; és ez a szerencsétlen joggal alkalmazhatta rájuk, mutatis mutandis, a 139. zsoltár bizonyos verseit. Így nem meglepő, hogy Petrus Abeland kénytelen volt elmenni békét keresni a mohamedánok vagy pogányok közé. Abban reménykedett, hogy adófizetés árán szabadságot nyerhet a kereszténység megvallására, túl az Odium Theologicum hatáskörén, és attól félt, hogyha nem teszi meg ezt a lépést, örökre bebörtönözöttnek érezhetné magát ebbe a körbe.''[37]
,,Egyes keresztény szerzők fennhangon beszélnek egy nagyon nevetséges történetről, ami a mohamedánoknak a csodákra vonatkozó hiszékenységéről szól. (QQ)[38] Simon urat támadták azért, mert olyan tényeket publikált, amelyekkel kisebbíteni igyekezett a mohamedanizmus rosszhírét... Pedig, ha lényegében igaza van, csak elismerést érdemel, mivel nem lehet a gonoszság iránti gyűlöletet azzal szítani, hogy feketébbnek festjük az ördögöt, mint amilyen valójában.''[39]
,,Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a keresztények lazább erkölcsűek lennének, mint a hitetlenek, de azt már nem merném állítani, hogy kevésbé lazák. Az utazók véleménye ennek ellentmond.''[40]
,,Nem tudom, ki merné-e valaki tenni magát annak, hogy kultúrájáról ítéletet mondjanak; de ha a hitetlenek beleegyeznének egy versenyvizsgába, ahol intelligenciából, tanultságból és katonai erényekből lehetne pontokat szerezni, szavukon foghatnánk őket, mivel ezekben a versenyágakban jelen pillanatban feltétlenül legyőznénk őket. Mindebben a három kategóriában alattunk állnak, keresztényeknek. Örülhetünk annak a gyönyörű előnynek, hogy járatosabbak vagyunk a gyilkolás, bombázás és az emberi faj irtásának mesterségében mint ők.''[41]
27. Isten közbülső tudása. Telógiai fogalom, amit a molinizmus néven
ismert teológiai iskola (XVI. sz. második fele) dolgozott ki a
protestantizmus korának ún. kegyelemtani vitájában abból a célból,
hogy bevezetésével a predestinációt összeegyeztesse az emberi szabad
akarattal. (Ford.)
28. ,,Ez a hasonlat sok vallásos-érzelmű embert sokkolt, de kérem itt
őket, hogy vegyék figyelembe azt a tényt, miszerint én csak
visszaadom a kölcsönt a jezsuitáknak és arminiánusoknak. Ezek az urak
a legszörnyűbb összehasonlításokat teszik a világon a kálvinisták
istene, ahogyan nevezni szeretik és Tiberius, Caligula, stb. között.
Jó alkalom megmutatni, hogy mehet valaki ellenük harcolni a saját
fegyverükkel.''
29. Wesley, Charles, ,,John és Charles Jesley költői művei''-ben. Kiadta
Osborn, G. (London 1868-72) III. kötet 36. 1.
30. Sprat, Tho., A természettudományt előmozdító Királyi Társaság
története (London 1667, Martyn), 53 és 55-56 11.
31. Bayle, id.m. III. 2651 b, Stancarus c.a.
32. Sprat, id.m. 25-6 11.
33. Uo. 341.1.
34. Habbes, Thomas: A Leviathán, I. rész, 11. fejezet, először kiadva
1651-ban.
35. A vallásos fanatizmus káros voltát a tizenhetedik századbeli nyugati
kereszténységben természetesen azok az emberek érezték a legerősebben
és utálták szívükből, akik a leginkább szenvedtek miatta. Ilyenek
voltak a vallásuk miatt menekülők (főleg a Franciaországból menekült
hugenották 1685-ben, a Nantes-i Ediktum visszavonása után), továbbá a
vallási kisebbségek, akiknek csak azon az áron engedték meg a
hazájukban való magatartást, hogy politikai és társadalmi hátrányokat
kell elszenvedniök (pl. a nonkonformisták Angliában 1662 után). A
politikai jogfosztás erősen megakadályozta az angol nonkonformistákat
abban, hogy bármi értéket is belefektessenek a bálványozott nemzeti
állam imádatába, és így arra kényszerültek, hogy minden energiájukat,
amit nem adtak bele szabad egyházaikba, a gazdaságba, természet- és
szellemtudományokba invesztálják. Így nem véletlen, hogy a
tizennyolcadik századi nyugati vallásellenes felvilágosodás atyja,
egy tizenhetedik századi, Hollandiába menekült francia hugenotta
volt, Pierre Bayle, vagy hogy a tizenkilencedik századi angliai ipari
forradalom úttörői a tizennyolcadik századi angol nonkonformisták
voltak. A ,,kitelepített személyeknek'' ez az újító szerepe a nyugati
társadalom kései modern korában (kb. 1675-1875) kitekintést nyújt a
nyugati civilizáció kilátásaira a huszadik században, figyelembe
véve, mekkora volt mind a relatív, mind az abszolút száma a külföldön
élő ,,kitelepített személyeknek'' a világon 1956-ban.
36. Uo., III. 1859 b. Mohamed c.a.
37. Uo., I. 140 b Alciat (Jean Paul) c.a.
38. QQ... ,,Itt láthatjuk, hogyan neveti ki a világ egyik fele a másikat -
mivel elképzelhetetlen, hogy a mohamedánok ne ismernék mindazokat a
nevetséges történeteket, amelyek keresztény szerzetesek körében
terjedtek el.''
39. Uo., III. 1866-67, Mohamed c.a.
40. Uo., III. 1856 a, Mohamed c.a.
41. Uo., III. 1856 a, Mohamed c.a.