,,Amikor valaki meghallgatja Isten Országának igéjét, de meg
nem szívleli, eljön a gonosz és elragadja, amit szívébe vetettek.'' -
Mt 13,19
Az első két fejezetben láttuk, hogy egy vallás szerencsétlen következményekkel téríthető el útjából azzal, hogy valamilyen másfajtájú intézménnyel kerül kapcsolatba. Azonban semmiféle helytelen fordulat, ami valamely külső erővel, vagy hatalommal való kapcsolat miatt következett be, nem lehet olyan fonák és végzetes, mint az, ha hagyja magát ,,elcsábítani attól, ami belül hamis''. (Meredeth, G., Modern Love, 13.). Minden élőlényben az összes bűnök legrosszabbika az, ha bálványozza önmagát vagy saját művét. Ez minden bűnök legrosszbbika, mivel a legnagyobb erkölcsi és értelmi lázadás, amit egy teremtmény elkövethet a maga valódi alárendelt helyzete ellen, amelyben Istennel, az Abszolút Létezéssel áll, és azért is, mert ez nyit ajtót minden más egyéb bűnnek. Ezt a fő bűnt követték el, a fejlettebb vallások követői akkor, amikor bálványozták saját vallási intézményeiket, az önbálványozás pedig minden fejlettebb vallásban, főleg pedig a zsidó eredetűekben, azt igényli, hogy egyedülálló és megfellebbezhetetlen legyen, ellentmondást nem tűrő kizárólagossággal, ami megtiltja a véleményeltérést, sőt még a vitát is.
Ama kisszámú emberi lény közül, akiket az utókor az utóbbi öt-hatezer éven belül tisztelt és imádott, hála annak, hogy ezt ebben az időszakban lehetővé tette az írásos feljegyzés és annak megmaradása, a legmesszebbre ható és legszélesebbre terjedő hírnevet a fejlettebb vallások és a filozófiai iskolák alapítói érték el. Az őket túlélő követőik között erős törekvés irányult arra, hogy kanonizálják őket, mint egyetlen és megfellebbezhetetlen tekintélyeket, és ezt a kanonizációt istenítéssel igazolják. A filozófiai iskolák alapítóinak istenítése különösen figyelemreméltó, mert filozófiájuk, kiművelt, túlfinomult, racionalista, kritikai érzékű, kiábrándult társadalmi környezetben fejlődhetnek csak ki, ahol a priori az lenne elvárható, hogy az nem alkalmas és nem fogékony a túlzásra és a babonára. Mégis, mind Sziddhárta Gautamát, mind Epicurost - talán azért mert mindkettő tagadótételekben közölte tanítását, ami összhangban állt közönségük lelki alkatával - gyakorlatilag istenítették költőik. Epicurost egyenesen ,,megváltónak'' címezte és ,,istennek'' nevezte Lucretius. (Lucretius, De Rerum Natura, V. könyv, 11,7-12). Gautamát ,,a Buddhának'' (a Megvilágosodott Létező) nevezték, híveinek az az érzése, hogy ember feletti személyiség volt, egy sereg születési történetben jutott kifejezésre - komikus jelentőségű csodálatos eseményként állítva be születését - amit hasonlóképp hozzákapcsoltak Platónhoz, Augustushoz, és a négy evangélium közül kettőben Jézushoz is. Ha filozófiai iskolák haláluk utáni nimbusza kiállta a tűzpróbát követőik emlékezetében, nem csoda ha ugyanezen a megdicsőülésen átestek fejlettebb vallások alapítói is. A filozófusokkal ellentétben fejlődtek ki, amelyben az uralkodó lelki atmoszféra ugyanaz volt, mint a költészeté és a prófétai látomásé, nem pedig a tudományé és a metafizikáé, és ahol ennek következtében, nem volt akadálya a tisztelet és imádás érzelmeinek.
Sőt, a legutolsó próféta, Mohamed, aki a legvilágosabb történelmi fényben él és aki soha nem lépett fel az emberfeletti mivolt igényével, nem csupán azért, mert ő volt a legkésőbbi próféta, hanem azért is, mert ő volt az egyáltalában lehetséges utolsó. És még ő is azt igényelte, hogy kinyilatkoztatásait az Istentől kapta, Gábriel arkangyal közvetítésével, és hogy a hatalom éjszakáján a mennybe emelkedett, és a hetedik mennyországban Isten színe elé bocsáttatott. Zarathustra, - aki Mohamedhez hasonlóan sohasem igényelte a maga számára, hogy több legyen, mint egy ember - visszamenőleg megdicsőült követői szemében, amikor azt kezdték hinni, miszerint Zarathustra magjából az idők végén egy emberfeletti megváltó, Saoshyant kell, hogy szülessék. A Názáreti Jézust hívei azonosították a Messiással (a görögben ,,a Krisztus'', vagyis az (ér) Felkent (Királya)), akit a zsidók úgy vártak, mint Dávid magjából az idők végén születendőt; Júdeában más vezetőket is azonosítottak követőik Jézus előtt és után is, a Messiással, akárcsak Jézust - például Simon Makkabeust a Kr. előtti második században a Bar Kochbát (,,Csillag fia'') a keresztény időszámítás második századában. A Zsidó koncepció szerint a Messiás emberi király, akit mint valami Hazmoneus uralkodott Istennek kell küldeni és sugalmazni, anélkül, hogy ő maga is isten lenn. A keresztények Jézusban nemcsak Isten helytartóját, hanem Fiát látták, s továbbmenve egyenlőnek kiáltották ki Őt az Atyaistennel és a Szentlélekkel, mint a három személyben egy Isten három személyének egyikét. ,,Alapítótoknak ilyen istenítésében egyházatokat, s végső soron önmagatokat istenítitek'' - ezt a megjegyzést hallhatják a keresztények a zsidók és a mohamedánok ajkáról. Ezek a kritikák azonban hallgatólagosan saját vallásaik felé is jelenthetnek óvást Mert, akár istennek hiszik egy fejlettebb vallás alapítóját, akár nem, emberfeletti tekintéllyel ruházzák fel, és úgy tartják, hogy e világról való távozása után át kell vinni róla ugyanezt a tekintélyt hagyatékának valamilyen örökérvényű letéteményére.
Ezzel az örökérvényű tekintélyével felruházhatnak egy élő testületet vagy egy kanonizált szentírást, és ha élő testületet ruháznak fel vele, akkor ez is lehet kizárólagos, vagy kettősen megosztott. Lehet szervezetlen testület, mint amilyen a zsidó és az iszlám törvénytudóké, akik úgy egészítik ki soraikat, hogy a náluk inaskodók közül választanak új tagokat, vagy amilyen a drahhmanoké, akiket a születésük képesít a vallásos szertartások hatékony végzésére. De lehet szervezett papság amilyen az öröklődésen alapuló izraelita papoké és levitáké, vagy a méd mágusoké, akik Zarathustra vallási örökségét vették birtokukba. Az élő testületnek ez a két típusa kombinálódhat is, mint a római katolikus egyházban, amelyben a papság, akárcsak a zsidó és a zoroaszteri papság szervezett hierarchia (bár mindkettőtől különbözik abban, hogy nem öröklődéses), de a tekintély legfőbb forrása a hierarchia feje, aki egyetértésben jár el az egyetemes zsinat atyáival, akiknek hatalma megfelel a zsidó és iszlám tudósokénak.
Az örökérvű tekintély másik módja az, amelyik egy kanonikus szentíráson alapszik. A fejlettebb vallások mindegyike irodalmilag művelt társadalomban született, így tehát mindegyiknek voltak szentkönyvei abból a célból, hogy alapítóik szavait és tetteit hitelesen megörökítsék, és így ha egy fejlettebb vallás hívei fellázadtak az élő testület tekintélye ellen, lehetett hivatkozni a szentírás tekintélyére, mind az alapítók hagyatékának másik őrzőjére. Irányvonaluk szerint a szentírás és nem a papság, vagy a tudósok képviselik az alapítók végső, örökérvényű tekintélyét és így az egyház mindenegyes tagjának joga van egyénileg a saját felelősségére értelmezni a maga számára az írott orákulumot. Talán a protestáns nyugati kereszténység az egyetlen összes fejlettebb vallás kövül, amelyikben a legtudatosabban és a leghatározottabban tulajdonítják a papság helyett egy könyvnek a tekintélyt. A nikhizmus - amelyben a Granthot gyakorlatilag istenítették - volt talán az a vallás, amelyben egy könyv bálványozásában a legmesszebbre mentek. Nincs olyan fejlettebb vallás, amelyben a tekintély említett két letéteményese ne legyen megtalálható egymás mellett, bár viszonylagos fontosságuk erősen változott az egyes vallásokban. A protestáns nyugati kereszténységnek és az iszlámnak sohasem sikerült működnie a vallás hivatásos szolgái nélkül, másrészt pedig a római katolikus nyugati kereszténység és a hinduizmus sohasem ment el oly messzire, hogy hivatalosan hatályon kívül helyezze a szentírás tekintélyét, ha mégoly széleskörű is volt az a lehetőség, amit a papságnak nyújthattak a laikusok felé irányuló szentírás-magyarázatban. A judaizmus és a kereszténység története mutatja, hogy a tekintély, amellyel a szentírást felruházzák, alkalmas arra, hogy túlélje az élő testületre ráruházott tekintélyt. Jóllehet egy olyan gyengeségben szenved a tekintélyjellegű írás, amitől mentes egy tekintélyjellegű testület. Sokkal korlátozottabb ugyanis az a lehetőség, hogy egy írott szöveget újra értelmezzünk, amikor azt be akarjuk illeszteni a változatlan emberi természet örökösen változó szituációiba, mint egy hierarchikus, vagy egy olyan testület lehetősége az íratlan tanítás újraértelmezésében, amelyik testület a Szentlélektől - aki mint a szél ,,ott fú, ahol akar'' (Jn 3,8) - sugalmazott tudásokból és atyákból áll.
A fejlettebb vallások egocentrikus egyeduralmi és tévedhetetlenségi igényei számára szentesítést jelentett az a tekintély, amelyet egy szentírás, vagy élő testület, vagy mindkettő élvezett az alapító szellemi hagyatékának letéteményeseként, bár ezek az igények kihívásnak voltak kitéve. Egyik kihívás feléjük a történés szempontja: más a magyarázata az Univerzumnak, mint egy személytelen törvénytől irányított ciklikus mozgásnak a ritmusa, más mint egy értelemtől s akarattól kormányzott vissza nem térő mozgásé, és ismét más egy olyan társaság folytonos életbenmaradásának, amelyik követelően igényli a szükségszerűen kizárólagos kiváltságot ahhoz, hogy az egyetlen és végleges kinyilatkoztatás befogadója és továbbadója legyen. Ezek a különböző kihívások a fejlettebb vallások önbálványozási igényeit félelmetes össztűz alá veszik, és ebben a harcban mindegyik löveg megéri, hogy szemügyre vegyük.
A történész szempontja egy tudatos és határozott törekvés eredménye abba az irányba, hogy kitörjön abból az egocentrumból, amely minden élőlénnyel veleszületett. Ennek a törekvésnek igénye közös minden iskola történészénél, és lehetetlen lenne bármelyik iskolához tartozni egy olyan történésznek, aki képtelen lenne arra, hogy véghezvigye a tárgyilagosságnak és újraértékelésnek ezt az önmagát felülmúló hőstettét. A történész szemében tehát a fejlettebb vallások igénye kizárólagosságra és csalhatatlanságra egy csaknem szentségtörő proklamációnak fog feltűnni, amelyik határozott visszatérést hirdet az egocentrizmushoz, ami pedig az eredeti bűn fémjelét viseli magán.
A történész szempontjával ugyan nem összeegyeztethetetlen az a hit, hogy Isten kinyilatkoztatta magát az embernek abból a célból, hogy segítse őt egy olyan lelki üdvösség elnyerésében, ami különben elérhetetlen lenne az ember önerejével, és a történész számára a priori gyanús lesz ennek a tételnek olyan megfogalmazása, ami azon az állításon alapszik, hogy a kizárólagos és végleges kinyilatkoztatást adott Isten az én népemnek, az én időmben, az én bolygómon, amelyik az én napom körül forog és az én galaxisomban. Ha ilyen egocentrikusan értelmezik azt a tételt, hogy Isten kinyilatkoztatta magát az ő teremtményeinek, akkor a történész fölfedezi, hogy kilóg az ördög lólába. Mert nincs logikai összefüggés aközött a hit között, hogy Isten kiválasztott egy teremtményt kinyilatkoztatása hordozójaként és az történetesen én magam vagyok, és hogy ez a kizárólagosan nekem adott kinyilatkoztatás egyetlen és *.
Nem logikus egy zsidónak felróni ezt a hitét, összhangban a valószínűség elméletével, hogy ha van ,,választott nép'', akkor az nem Izrael, hanem mondjuk a kínai, vagy valamelyik emberi lénynek a földön, hogy ha van ,,választott nép'', akkor az nem Homo Terricola, hanem Mara-lakó. Ha egy történész eljut oda, hogy azt a hitet, miszerint Isten kiválasztott valamely népet arra, hogy befogadja kinyilatkoztatását, nagyon ésszerű módon nem egocentrikusan alkalmazza, akkor ez az önzetlen eredmény komoly ok lehet arra, hogy nagyon komolyan és szimpatizáns módján kutassa azt. Bár, jóllehet nincs szükségszerű logikai kapcsolat, de természetesen nagyon kényszerítő lélektani kapcsolat van e két tétel között, hogy ,,Isten kinyilatkoztatta önmagát'' és ,,Isten kizárólag nekem nyilatkoztatta ki önmagát''. Mert valóban nagyon nehéz lehet az, hogyha egy konkrét egyház tagjai aláírják azt az általános tételt, amely szerint hisznek abban, hogy Isten kinyilatkoztatja magát teremtményeinek, ugyanakkor ne törekedjenek ennek a tételnek részleges alkalmazására olymódon, hogy ők játsszák Isten ,,választott népének'' szerepét.
Ha valaki ciklikus mozgásként értelmezi az universum ritmusát, amit egy személytelen törvény kormányoz, akkor megengedi Isten végtelen és egymást követő reinkarnációinak sorozatát, ezek a reinkarnálódott istenek teremtményeiknek egymást követő ciklusokban hoznak kinyilatkoztatást és megváltást, de a megismétlődésnek ez a lehetősége összeegyeztethetetlen azzal a dogmával, hogy Istennek egyetlen és végleges jellegű megtestesülése volt vagy lesz. A reinkarnációk tana jellemző mind a mahayana buddhizmusra, mind az utó-buddhista buddhizmusra. A mahayanában Buddha nemcsak emberfeletti, de szuper-isteni lénnyé is magasztosult. De Siddartha Gauthamának, az indiai filozófia hinayana iskoláját cirka 500-ban Kr. előtt alapító történeti személyiségnek emberi egyediségével kellett fizetnie azért, hogy az istenek fölébe emelkedett. A mahayanában egy reinkarnációvá fokozták le - mégpedig nem is a legjelentősebbé és legerősebbé - a buddhaság reinkarnációinak sorozatában az egymás követő világokban, amelyek ,,örökké forognak, teremtésüktől pusztulásukig hasonlóan egy folyó buborékaihoz, gyöngyözve, azért pukkanva, elfolyva.''[18]
Az universum ritmusának ciklikus értelmezése összeegyeztethetetlen azzal a zsidó hittel, hogy létezik egy olyan csúcspont a tér-időben, amelyben Isten ,,választott'' népének kizárólagos és végeleges igazolást fog adni (a nem-cionista judaizmus szerint), vagy már adott is a (cionista judaizmus, a kereszténység és az iszlám szerint). Egy indiai vagy egy hellénista filozófus szemében ennek a hitnek nem-cionista zsidó változata létezhet a legkevésbé elbizakodottnak, mivel ez a változat a Messiás eljövetelét és Milléniumának megalapítását elodázza egy jövendő időpontra, ami eltolható egy végtelenül távoli jövendőbe.
De mit tud kezdeni a filozófus a zsidó hit keresztény-muszlim-cionista változatával, amelyik azt tanítja, hogy a tér-idő csúcspontja már bekövetkezett a múltban: Mohamed a legutolsó próféta, Jézus az egyetlen megtestesült Istennek, Izrael visszatérése Erec Izraelbe fait accompli?
A judaizmus keresztény és muszlim tanítványai, vagyis azok az iskolái a judaizmusnak, amelyek azt hiszik, hogy a csúcspontot már elérték, a szidó hitet annak ad abszurdum vitt redukciójával támadták. Ha történelem értelme és beteljesülése a Messiás eljövetelében található meg, akkor azoknak a szidóknak, akik elismerték Simon Makkabeus messiás-igényét, ezt a csúcsot Nagy Sándor birodalma Seleucida utódállamának rövidéletű Hasmonesus utódállamában kellet látniok, amikor az 142-ben Kr. e. Júdea dombvidékén megalapították. Ha a történelem értelme és beteljesülése Izrael népének Erec Izraelbe való visszatérésében található meg, akkor a cionisták ezt a csúcsot Izrael államának újjáalakulásában láthatják ismét, fegyveres erővel a második világháború után. De ki láthatná komolyan ebben a két viharos és ellentmondásos politikai eseményben az univerzum raison d'étrét? Igaz, hogy egy kevésbé evilági és örökebb isteni szándékot vesz fel a kereszténység és az iszlám, minthogy azonban a kizárólagosság és a tévedhetetlenség keresztény-muszlim igénye a zsidóságtól származik, a zsidó igényre vonatkozó feductio ad absurdum érvényes a keresztény-muszlim igényre is.
Az univerzum ritmusának olyan értelmezése, hogy az értelemtől és Akarattól vezérelt nem-visszatérő mozgás, az egyetemesség és véglegesség igényével szembeni legáthatóbb kihívás, minthogy ez egy olyan kihívás a zsidó igénnyel szemben, amelyik magából a zsidó Weltanschauung-ból indul ki. Igaz, hogy egy mindenható Istennek, aki arra készült, hogy kinyilatkoztassa önmagát teremtményeinek, és az üdvözítés eszközeit a számukra elérhető kereteken belül helyezte el, hatalmában lehetett, hogy tervét egyedülálló és végleges tettel vigye keresztül a tér-idő egyetlen pontjában, továbbá hogy kiemeljen egyetlen emberi közösséget - Izraelt, vagy Judát, vagy a zoroaszteri, a keresztény vagy az iszlám egyházat arra, hogy kegyelmének speciális végrehajtója legyen. Így ez a monotheista Weltanschauung, nem úgy mint egy ciklikus, a priori nem összeegyeztethetetlen a kizárólagosság és véglegesség igényével. Mármost, ha ez az igény ténylegesen nem is összeegyeztethetetlen a teológiával, de határozottan nem fér össze vele, mert ha valaki hiszi is, hogy Istennek van ilyen hatalma, egyidejűleg nehéz abban hinni, hogy ő akarja is használni ily módon ezt a hatalmát.
Valóban nehéz elképzelni, hogy Isten, akinek értelme és akarata az Univerzum egész menetét kormányozza, ezt szeszélyesen cselekedve vigye végbe. Nagyon bizonyíthatatlannak tűnhet fel, hogy ő éppen engem és az én népemet emelné ki prófétájává vagy ,,választott népévé''. Egy ilyesféle elképzelésem nemcsak hogy igaznak nem látszhat, hanem még inkább a velem született egocentrizmusból fakadó hallucinációnak is. És az is nehezen látszhat hihetőbbnek, hogy az Isten egy másik egyetlen prófétát és egyetlen népet választott ki célja kizárólagos és végleges eszközéül. Minden ilyesféle elképzelés összeegyeztethetetlennek látszhat egy olyan Isten fogalmával, akinek gondolatai és tervei, ex hypothesi, végtelenül nagyobbak teremtése egészénél, és a fortiori nagyobb mindenegyes teremtményénél és mindenegyes tér-időben lévő pontnál. Nem megalomániától megszállott-e bármely teremtmény, amikor azt képzeli, hogy Isten egy kinyilatkoztatásban közölhette önmagát egy vagy több teremtményével, vagy még elképesztőbb módon a tér-idő egy meghatározott pontján velük kötött szövetségben teremtményei történetében csúcsponttá teszi ezt az övéivel való sajátos találkozást?
Egy olyan csoport állandó fennmaradása, amelyik azt a privilégiumot igényli, hogy egy kizárólagos és végleges kinyilatkoztatás befogadója és továbbadója legyen, kihívás minden más hasonló igénylő felé, mert ez a privilégium, ha egyszer megadatott, szükségszerűen kizárólagos jellegű. Ezek közül az abszolút igények közül csak egyetlen egy lehet érvényes, ha egyáltalában van közülük valamelyiknek érvényessége. Azt lehetne várni, hogy az érvényes igénynek, ha egyáltalában egy érvényes lehetne, legfőbb próbája az lenne, hogy elnyeri az egész emberiség egyetemes elismerését és hozzájárulását a vetélytársakkal lefolytatott versenyben, valamint megcáfolja és elveti a riválisok hamisnak bizonyult igényét, és a terepen valaha is fellelhető igénylők ténylegesen kiesnek a versenyből. Az összes mai civilizáció kiszórta mind a filozófiákat, csak kettő - a konfucianizmus és a buddhizmus hinayana iskolája - van még most is a mezőnyben. Epikureizmus, sztoicizmus, valamint a kínai filozófia törvénytudós és mohista iskolája már kimúlt a hinayana pedig nem élhet tovább, hacsak nem halad előre abban az irányban, hogy a mahayanához hasonlóan, filozófiából vallássá alakuljon át. Az összes fejlettebb vallásból, amelyek egykor versengtek egymással a hellénista világban, már csak hat van manapság a mezőnyben. Él még a zoroasztrianizmus, a judaizmus, a kereszténység, az iszlám a mahayana és a hinduizmus, de Mithras, Cybele, Isis és Jupiter Dolichenus imádása már a múlté, eltekintve attól, amit elkerülhetetlenül felvettek belőlük a kereszténységbe. Jelenleg tehát két filozófiánk és hat fejlettebb vallásunk van - összesen nyolc hit és életút - amelyek még a mezőnyben vannak, mintegy 2.500 esztendővel azután, hogy a legrégibb filozófiák megjelentek.
Nem kétséges, hogy 2.500 esztendő nem nagyon hosszú idő egy időskálán, kevesebb mint a fele a mai civilizációk életkorának, és csak 240-ed, vagy esetleg csak 400-ad része a mai emberfajta életkorának. Másrészt kétezer-ötszáz év mégiscsak jelentős időtáv, összehasonlítva azoknak a filozófiáknak és fejlettebb vallásoknak az élettartamával, amelyek már kiestek a futamból. Ebből a szempontból mind a nyolc túlélő hit figyelemreméltó megmaradási képességet mutatott fel, amit elismerve feltételezhetjük, hogy ez a nyolc túlélő hasonlítani fog egymáshoz abban, hogy egymás mellett, ugyanabban az egyetemességben folytatják életüket. Azonban, minél tovább élnek majd egymás mellett, annál nyilvánvalóbbá lesz, hogy koegzisztenciájuk ténye küzdeni fog a kizárólagosság és tévedhetetlenség igényének elfogadása ellen, ami ellentmondásban áll a hét másik kortárs azonos igényével.
Megfontolva, hogy milyen számos és milyen ijesztő ellenvetések igazolódtak ezzel az igénnyel szemben, hogyan magyarázhatjuk mégis az egyes túlélő, fejlettebb vallások kitartását abban, hogy saját igényeiket bizonygassák, valamint a túlélő kortársak igényét cáfolják. Úgy tűnik, hogy ennek a törekvésnek és a továbbélésnek magyarázata részben szociológiai, részben pszichológiai.
Az igény további fenntartásának szociológiai magyarázata talán azokban az emberi körülményekben található, amelyekben a fejlettebb vallások keletkeztek. Olyan szociális környezetben jelentek meg, amelyben a kiábrándultság és a szenvedés kiváltotta a menekülés új reménysége utáni vágyakozást, ahol a helyi jellegű emberi közösségek imádásának kudarca lelki vákuumot hagyott maga után, amelyben a másik, mesterségesen előmozdított alternatíva, az egyetemes emberi közösség imádása hidegen hagyta az alattvalók szívét, és ebben a miliőben a fejlettebb vallások közötti versengés azért a célért, hogy a lelki vákuumot betöltsék, nagyon kemény volt. A fejlettebb vallások versengése egymással ebben az arénában elkerülhetetlen kísértést jelentett egymással rivalizáló igényeik felfokozására.
Ami az igény további fennmaradásának pszichológiai magyarázatát illeti, az talán abban az emberi szükségérzetben található, hogy meneküljön attól a nyomasztó felelősségtől, amit az önmaga felől történő döntés jelent. Úgy tűnhet fel, mintha ettől a tehertől azzal lehetne szabadulni, hogy valaki saját akaratát és értelmét aláveti valamely tekintélynek, amit helyesnek tud érezni, mivel elismeri annak igényét a kizárólagosságra és a tévedhetetlenségre. Ezt a menekülési törekvést össze tudja egyeztetni egy tisztulatlan egocentrizmussal, azt hívén, hogy az egyház tekintélyének történő alávetéssel a ,,választott nép'' tagjává válik. Ez az igény a tekintély után, ami a felelősség terhét le akarja dobni válláról, kétségkívül a legerősebb ama szociológiai szituációk között, amelyben egy széteső társadalom él, de amellett az emberrel született örök igény is, amely mindenhol és mindenkor, minden lélekben készen áll arra, hogy kitörjön.
Talán egy univerzális mércén lemérhető fizikai kommunikáció megfelelő eszközének a hiánya a szociológiai magyarázata a megfelelő eszközének a hiánya a szociológiai magyarázata a több mint fél tucat hit egészen napjainkig való továbbélésének, amelyek mindegyike kizárólagos igényt követel a maga számára. Ez magyarázhatja, hogy az egymással rivalizáló nyolc továbbélő hit mindegyike miért esett bele olyan gyorsan, mint ahogy beleesett abba, hogy jónak tartsa igényét, arra vonatkozóan, hogy rendeltetés-szerűen az egész emberiség kizárólagos hite legyen a világon, másrészt, hogy miért sikerült beékelnie magát a föld felszínének egyes sajátos területére, együttesen az azokra a területekre beékelődött egyéb riválisaival. Még a zsidó és a zoroaszteri diaszpóráknak is megvannak a maguk területi határai. Kevés zsidó él Dar-al-Islam és a kereszténység határain túl, és kevés perzsa India és Irán határai túl.
Van egy lehetséges pszichológiai magyarázata is a nyolc hit továbbélésének egy bolygón. Lehetséges, hogy a nyolc továbbélő hit mindegyike bizonyíthatja, hogy rokonságban van az emberi psziché különböző lehetséges szerkezeteinek és irányulásainak egyikével. A jelenkorra ez a pszichológiai magyarázat csak feltételesen ajánlható, minthogy a C. G. Jungtól kezdeményezett pszichológiai típusok tanulmányozása még csak kísérleti stádiumban van. Az azonban megfogalmazható, hogy eme pszichológiai típusok valamelyike és a továbbélő hitek valamelyike közötti rokonság annak magyarázatául bizonyulhat, hogy egy bizonyos hit miért maradt fenn, és viszont miért halt ki többi régi vetélytársa, és az sem megfogalmazhatatlan, hogy a továbbélő hitek fennmaradása, legalább részben, tényleg ezekbe az irányvonalakba illeszthető.
Ha a továbbélő hitek mindegyike valóban rokonságban van egy-egy sajátos pszichológiai típussal, feltételesen előre vetíthetjük a vallás területén, néhány következményét a ,,távolság eltűnésének'', valamint a világ társadalmi egyesülésének, ami napjainkban következett be a kommunikációs pszichológia eszközeinek egy hirtelen széleskörű elterjedésével. Ettől a technikai forradalomtól várható a területi monopóliumok megtörése, de ez nem eredményezheti - legalábbis nem az emberi lelkiség történet legközelebbi epizódja első fejezetében - azt, hogy valamely hit területi monopóliuma egyetemessé váljék az összes rivális kiütésével az egész mezőnyről. A történelem következő fejezetében arra a látványra számíthatunk, hogy az egyedek csatlakozását valamely hithez, egyre növekvő számú esetben, nem az illető születési helyének földrajzi esetlegessége határozza majd meg, hanem tudatos és szándékos megválasztása annak a hitnek, amelyhez a legszorosabb személyes vonzódást érzi - olyan érzés ez, amelyet feltehetően az érdekelt lélektani szerkezetének és irányultságának típusa kell meghatározzon. Ehhez hasonlóan úgy tűnik, hogy a következő fejezetben az egyes vallások hívei fokozatosan szétszóródnak majd az egész föld felszínén, de az is várható ebben a folyamatban, hogy mindenütt keveredni fognak az összes többi hit követőjével, mint ahogy a zsidók már eddig is keveredtek a muszlimokkal és a keresztényekkel, a perzsák pedig a muszlimokkal és a hindukkal. Mindennek eredményeképpen az várható hogy a világ vallási térképének megjelenési formája a különböző színű darabokból összevarrt takaró mintájából egy vég vetülnék selyemanyaggá változik.
A fejlettebb vallások azonos és éppen ezért összeegyeztethetetlen kizárólagossági és tévedhetetlenségi igénye szenvedélyes érzéseket kelt illetékes védőiknek és támadóiknak szívében, ami hosszú és elkeseredett harcokat szíthat egy egyetemes érvényű ítélet meghozatala előtt. De legyen bármilyen is a tényleges ítélet a fejlettebb vallások igényei felett, az már most is nyilvánvaló, hogy ezeknek a vallásoknak a megjelenése döntő és új kiindulópontot hozott a történelembe. Emberi értelmünk nem engedi meg nekünk, hogy igaznak tekintsük az Univerzum egocentrikus szemléletét, ami veleszületett minden élőlénnyel. Másrészt viszont emberi lelkiismeretünk, ami szintén meghallgatást igényel, nem tűri el, hogy alternatíve az Igazságot úgy fogjuk fel, mint értelmetlen történelmi nézőpontot. Ez az értelmetlenséget hirdető szempont szükségszerű következménye annak a hitnek, hogy az Univerzumot könyörtelen természeti törvények kormányozzák, de annak az alternatív hitnek is lehetséges következménye ez, hogy, az univerzumot a mindenható Isten akarata kormányozza - feltéve ha Istent olyan lénynek gondolnánk, aki nem magát-feláldozó Szeretet, hanem egy szeszélyes zsarnok.
Az Univerzum történetében, amennyire csak alkalmas az emberi bepillantás a misztérium felfedésére, láthatunk döntő és következésképp jelentős eseményeket: galaxisunk, napunk és bolygónk folyamatos létrejöttét, az élet megjelenését ezen a bolygón, a gerincesek, az emlősök és az emberi megjelenést. Ezek mind olyan példák, amelyekben egy határozott teremtmény valóban eszközként vagy továbbvivőként szolgál egy döntő esemény számára a tér-idő egy sajátos pontján. Ha nem hihetetlen az, hogy a Föld cirka 2.000.000.000 évvel a pszichikai élet megjelenése előtt, annak otthonául különülhetett el, még kevésbé hihetetlen hogy Ábrahám cirka 1.700 évvel Kr. előtt elkülönülhetett Úrban, vagy Izrael cirka 1.200 évvel Kr. előtt a Sinai hegy lábánál, Isten eljövendölő kegyelmének hordozójává válván ezzel, Isten teremtményi számára. Ha nem hihetetlen, hogy az Első Ádám cirka 1.000.000 vagy 600.000 évvel Kr. előtt teremtethetett bolygónk felszínének a prehistorikusoktól eddig még meg nem határozott bizonyos pontján, még kevésbé lehet hihetetlen, hogy a Második Ádám megtestesülhetett Galileában a keresztény időszámítás kezdetekor. Ezek tehát olyan események, amelyek döntőek és ezért jelentősek Földünkön minden emberi egyed élettörténetében. És végül, ha Isten végtelenül sok és különböző aspektusának, képességének és lehetőségének egyike az, hogy önmagát értelemben és akaratban kifejező szellem, amit nem szabad félrevezető módon antropomorf fogalmakban elgondolni, akkor lesznek olyan események, amelyek jelentősek lesznek, minthogy döntőek Isten tervei kivitelezésében. Egy olyan hit és egy olymódon folytatódni akaró remény elfogadása ez, amelyik döntő új kiindulópontot jelent, azonban mégsem kívánja meg egy olyan hitnek az elfogadását, amelyik nemcsak döntő, hanem egyetlen és végleges kiindulópont akar lenni. Ez a két hit valóban összeegyeztethetetlen egymással.
A mindnyájunkban benne lakó emberi szellem nem tarthat vissza minket attól, hogy keressük ennek az Univerzumnak a magyarázatát, amelyben élünk, és arra ösztönöz minket, hogy Weltanschauungunk adjon lehetőséget az univerzumnak anélkül, hogy az Univerzum középpontját önmaga köré helyezze. A logikában lehet, hogy összeegyeztethetetlen ez a két kívánalom. Nos, még a logika csúcspontján sem tud az emberi szellem belenyugodni abba, hogy felhagyjon a misztérium magyarázatával, és a magasabbrendű vallásokban kinyilatkoztatott új evangélium úgy tetszik, hogy megnyugtató magyarázatot nyújt intuícióban arra vonatkozólag, hogy a Szeretet az élet, a létezés és a valóság értelme. Ha Isten magát feláldozó Szeretet, és ha Isten az embert nemcsak parancsaival, hanem példamutatásával is tanította arra, hogy a szenvedéssel szemben a helyes magatartás annak átölelése abból a célból, hogy az a szeretet ügyét szolgálja, akkor ebben a vízióban meg tudjuk ragadni a Lét egy felvillanó fénysugarát, ami egyaránt kielégíti majd a szívet és az agyat.
Ha ez az igazság, és ha a magasabbrendű vallások evangéliuma ennek kinyilatkoztatása, akkor ragaszkodnunk kell ehhez a felbecsülhetetlen értékű lelki kincshez, nem szabad hagynunk elidegeníteni magunkat tőle azzal, hogy lelkiismeretünk elítéli a bűnös igényt a kizárólagosságra és a véglegességre, amit az egyes hitek képviselői igényelnek maguknak. És azt sem szabad hagynunk, hogy elkedvtelenedjünk azoknak a változásoknak előrejelzésétől, amiknek minden ősi hitünk külső formái alá lehetnek vetve az eonok folyamán, amíg az emberiség folytatja életét a Föld színén.
Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8,38-9)
A modern nyugati civilizáció elterjedése bolygónk felszínén volt az emberiség történetének legkiemelkedőbben egyedülálló vonása az utolsó négy-öt század folyamán.
Egy társadalom terjeszkedése a kortárs társadalmak felségterületén olyasvalami, ami már nemegyszer megtörtént a civilizációk életében. Egy régebbi nemzedék ama két társadalma például, amelyhez a nyugati civilizáció kapcsolódott, virágkorában szétterjedt az óvilág ellentétes szélein is túlra. A kánaáni civilizáció még mindig tovább él egy zsidó diaszpórában, amelyik átkelt az Atlanti-óceánon és szétszóródott az amerikai államokban. Ugyanennek a civilizációnak kelet felé történt vándorlásáról, keresztül a kontinens egész szélességén, megemlékeznek Pekingben, az Ég Templomában, az arám betűkkel írt levelekben - az írás itt vertikális és nem horizontális - amelyeken a háromnyelvű feliratok mandzsu és mongol változatait a kínaival együtt rögzítették. Ami a görög-római civilizációt illeti, kelet felé eljutott egészen Japánig a képzőművészet görög stílusában, amit azután Északnyugat Indiában a mahayána vett át, míg nyugat felé a Hadrianus-falig vették a római fegyverek. A nomád pásztorok civilizációja ismét elterjedt az egész eurázsiai sztyeppén. bizonysága ennek a szkíta művészet ,,állatstílusának'' egyöntetűsége a sztyeppe nagy nyugati félköri mélyedésében, valamint a Sárga folyó nagy nyugati kanyarában, míg a letelepedett civilizációk szomszédos felségterületeire való beszüremkedését a katonai felszerelések szarmata stílusának egyöntetűsége bizonyítja, amint azt megfigyelhetjük a Tang korszak terrakotta figuráin Kínában, valamint a Bayeux-i falkárpiton.
A modern nyugati civilizáció elterjedése egyedülálló jelenség, nem azért, mert messze szétágazó, hanem azért, mert a szó szoros értelmében világméretű. Az eurázsiai nomádok meghódították az antik világ egészét, de csak felszínesen, lóháton portyázva a legelőkön és a pusztákon, amelyeknek ugyanolyan vezetőképességük volt, mint a folyóknak és a tengerpartnak. Dzsingisz kán első styeppei kitörését (A. D. 1209) követő hetvenegy éven belül a mongolok meghódították Kínát, az Oxus-Jaxartes medencéjét, Perzsiát és Irakot, hűbéruraságuk alá helyezték Burmát és Oroszországot, és végigpusztították Japánt, Indiát, Szíriát, Sziléziát és Magyarországot. A keresztény időszámítás tizenharmadik századában a sztyeppeszülte nomád mongol lovasságnak valóban széles hatásterülete volt, de őket is túlszárnyalták a letelepedett nyugatiak, amikor a tizenötödik századtól kezdve a még jobb vezetőképességű Óceánnak lettek urai egy új típusú vitorláshajó feltalálása révén, amely alkalmas volt arra, hogy hónapokig egyfolytában tartózkodjék a tengeren.
Ez az óceánjáró modern nyugati négy- vagy háromárbócos keresztvitorlázatú hajó tette a modern nyugati civilizáció szétsugárzását a szó szoros értelmében mindenütt jelenlevővé, minthogy lehetővé tette a nyugati tengerészeknek, hogy minden partra eljussanak, beleszámítva Amerikát és az Antipodusokat is. A sztyeppe szülte ló elvitte nomád lovasait a óvilág minden civilizációjának a hátsó kapujához, az óceán szülte hajó elszállította nyugati hajósait a bolygó felszínén minden civilizáció homlokzati kapujához.
A modern nyugati vitorláshajó volt az eszköze és a szimbóluma Nyugat hatalmának a világban, a nyugati történelem modern időszakában, amely körülbelül 1860 és 1890 között ért véget. A szárazföldtől való függetlensége miatt ez a vitorláshajó fölényben volt területéhez kötött utódjával, a késő-modern nyugati gőzhajóval szemben, és 1956-ban az Óceánt, amelyre a nyugati vitorláshajót és a nyugati gőzhajót egymást követően bocsátották vízre, nem helyezte használaton kívül a levegő késő-modern nyugati meghódítása, amint a sztyeppét használaton kívül helyezte az Óceán modern nyugati meghódítása. A repülés nem tudta átvenni a hajó szerepét a nyers anyagok tömeges szállításában olyan áron, amilyent a kereskedelem elbírhat, pedig az ipari forradalom óta ez a hatalmas kereskedelem egyikévé lett egy elnyugatiasodó világ gazdasági élete létszükségleteinek. A modern nyugati vitorláshajó lett az az eszköz, amelyik megteremtette a szó szoros értelmében vett világegyesség és az egész emberi faj egységesítésének lehetőségét egyetlen társadalomba, végig a bolygó felületének lakható felszínén, napjainkban pedig amikor láttuk a tizenkilencedik századi gyorsjáratú nagy vitorláshajó eltűnését a tengerek víztükréről, láthattuk azt is, hogy a tizenötödik századbeli prototípusa megteremtette lehetőség bizonyossággá vált. 1956-ban már kétségbevonhatatlanná lett, hogy az emberiség társadalmi egyesesítése vége felé közeledik. A kérdés, ami még nyitva maradt, nem az, hogy mi ment végbe, hanem csupán az, milyen szükségszerű cél elérése felé halad.
A keresztény időszámítás tizenötödik századában, amikor a nyugati civilizáció, felszerelve új eszközével, a modern vitorláshajóval, megkezdte a maga világméretű terjeszkedési pályafását, még ugyanolyan típusú civilizáció volt, mint kortársai az éjvilág egyéb részein: egy keleti orthodox kereszténység Délkelet-Európában és Anatóliában, ugyanennek a keleti orthodox kereszténységnek egy ága Oroszországban, egy török-perzsa iszlám civilizáció, szétterjedve Délkelet-Európától Indiáig, egy arab iszlám civilizáció Kínában, ugyanennek a kelet-ázsiai civilizációnak egy ága Koreában és Japánban. Eme harmadik generációs óvilági civilizációk mindegyike, beleszámítva a nyugatit is, különféle fajtájú társadalmak szolgáltatta Társadalmi ,,gubón'' belül alakult ki, és egyben egy-egy fejlettebb vallás is volt, majd a keresztény időszámítás tizenötödik századában ezek mindegyike, ismét beleszámítva a nyugatit is, még mindig egy örökölt hagyományos társadalmi és lelki jellegű valláskereten belül éltek. Ebben a tipikus jellegben, ami nyilvánvalóan fontos volt, a nyugati kereszténység ugyanolyan karakterű volt, mint az Óvilág testvér-civilizációi abban az időben, amikor a nyugat első betörését hajtotta végre az Óceánon át az Ó és éjvilág többi élő civilizációjába. Ezen a fokon a nyugat csak mozgékonyságában volt különleges, amiben most felülmúlta még az eurázsiai nomádokat is.
Az élő szövetnek ez a közös jellegzetessége egy fejlettebb vallás keretében, tette a tizenötödik és tizenhatodik századi kereszténységet rokonná kortársaival az Óvilágban és ugyankkor elutasítóvá is velük szemben. Rokonuk volt hagyományos vallási szövete miatt. Elutasító amiatt, hogy a nyugati kereszténység különböző vallás - és lévén zsidó eredetű vallás, harcias vetélytárs is - a keleti orthodox kereszténységhez, az iszlámhoz, a hinduizmushoz viszonyítva, amelyek az Óvilág más élő civilizációinak vallási keretei voltak.
Azonban a keresztény időszámítás tizenhetedik századában, amikor az Óceán feletti nyugati uralom megszilárdult, és amikor ennek következtében a nyugat már a világ potenciális urává vált, a nyugat egy forradalmon ment keresztül, amelyik legnagyobb volt történetében 1956-ig. A tizenhetedik században a nyugati civilizáció kitört a maga hagyományos, nyugati keresztény gubójából és önmaga új evilági változatát vonta ki belőle, amelyben a vallás helyét a technika foglalta el, mint a nyugati ember állandó érdekeltsége és célkitűzése. Ez a hazai szellemi forradalom nyugaton hamarosan meggyorsított egy megfelelő forradalmat a többi civilizáció magatartásában az erősen rájuk nehezedő idegen nyugati civilizáció irányában. Ezeket a tizenhetedik századi forradalmakat közelebbről elemezzük majd ennek a könyvnek tizenharmadik-tizennegyedik és tizenötödik fejezetében. A jelen fejezetnek egyszerűen az a célja csak, hogy körvonalazza annak a történelmi drámának a kirobbanását, amivel majd könyvünk második fele foglalkozik. Itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a nyugati civilizáció tizenhetedik századi szekularizációjának következménye a nem-nyugat civilizációk magatartásában az volt, hogy leomlottak azok a korábbi akadályok, amelyek a nyugati civilizáció átvételét gátolták. Következésképp a huszadik század közepéig a nem-nyugati világ egészen mélységesen elkötelezte magát a nyugati civilizáció késő-modern szekularizált változata mellett, és így, amikor a szekularizált nyugati társadalmat egy inkább hirtelen, mint váratlan krízis érte, ez a nyugati rossz közérzet hatást gyakorolt a technikailag nyugativá váló világra.
Ez kiugró vonása a késő-modern nyugati civilizációnak, ami már furcsának kezdett feltűnni számunkra nyugati történelmünk utó-modern korszaka folyó korábbi fejezetében, és ez a furcsa kiugró vonás a késő-modern nyugati ember legfőbb önvédelme. A keresztény időszámítás tizenhetedik századában utolsó évtizedeiből egészen 1914 augusztusáig, a késő-modern nyugati ember azt hitte, hogy ősi civilizációjának szekularizált változata, amelyet újonnan húzott ki hagyományos nyugati keresztény gubójából, az utolsó szó a civilizációban, éspedig két értelemben. Úgy vélte, hogy ez a civilizált társadalom kiérett és tökéletes formája: civilizáció nagy ,,C''-vel (mert most figyelmen kívül hagyta a többi élő civilizációt, mint ,,félig-civilizáltat'', saját nyugati civilizációjának eredeti szekularizálatlan formáját pedig mint ,,középkorit''). Arról is meg volt győződve, hogy minap szekularizált nyugati civilizációja végleges nemcsak abban az értelemben, hogy tökéletes, hanem abban is, hogy maradandó. Az ,,egy napig virító liliom'' (Ben Jonson) lehet tökéletes állandóság nélkül, de a ,,Civilizáció'' e nyugati szószólói úgy hitték, hogy az istenség a két tulajdonságával van felruházva: úgy elmélyült, hogy eljutott az örökkévaló fennmaradásig és mentes attól az omlástól, amely a múltban annyi primitív és félig civilizált kultúrát utolért.
,,A zsarnokság visszaéléseit megfékezte a félelem és a szégyen kölcsönös befolyása, a köztársaságok rendet és szilárdságot nyertek el, a királyságokat átalakították a szabadság, vagy legalábbis a mérséklet elvei, a tisztesség és az igazságosság valamilyen érzületét vitte be a legtökéletlenebb alkotmányokba az egyetemes korszellem. A tudomány és az ipar fejlődését békében sietteti a sok aktív versenytárs vetélkedése, háborúban az európai haderőket mérsékelt és változékony szerencséjű harcok teszik próbára.''[19]
Gibbon biztonsága zavaró a nyugatiak számára, olvasva ezt a részletet 1956-ban, de azok az olvasók is, akik 1914 augusztusában már felnőttek voltak, 1956-ban visszaemlékezhette arra, hogy 1914-ig még ők maguk is Gibbon szemével nézték a nyugati civilizáció kilátásait. - azoknak a figyelmeztetéseknek ellenére, amiket sokkal Gibbon előtt és őelőttük hallattak az önelégült késő-modern nyugati korszak szkeptikusan érző tizenhetedik századi nyugat hírnökei.[20]
1914-től kezdve kezdtük realizálni, hogy mi késő-modern szekularizált nyugati civilizációnk mindezek után sem különböztette meg magát elődeitől abban a hiedelemben, hogy elérte a tökéletességet, következésképp abban sem határolta el magát tőlük, hogy elérte a romlástól való mentességét. Realizáltuk, hogy amikor a tizenhetedik században a nyugati ember elhagyta az eredeti bűn tanát a nyugati keresztény hit örökségének maradványaival együtt, nem vetkőzött ki egyúttal magából az eredeti bűnből. Könnyűszív úr egyszerűen lepárologtatta a címkét egy csomagról, amely még egyre jobban odaszíjazva nyomta a vállát, és ennek a könnyű operációnak a folytatása megmutatta, hogy a kis Könnyűszív mennyivel magasabbrendűnek érezte magát az ódivatú zarándoknál, Keresztélynél. A címkének a teherről történt elmozdítása után, Könnyűszív azt képzelte, hogy mentesítette magát Keresztély corvée-jétől, és így ha Keresztélyt megjutalmazták, ha mással nem legalább azzal, hogy megszabadították terhétől, Könnyűszív még mindig megmaradt úgy, hogy tudattalanul vitte terhét.
Az eredeti bűn jelenlétét egy szekularizált nyugat társadalomban némán bizonyította minden nemzedékben az összes nyugati férfi és nő mindennapi magán tapasztalata. Korunkban, nyugati civilizációnk gyermekeitől elkövetett közéleti kegyetlenkedések kikényszerítik belőlünk annak elismerését, hogy az eredeti bűn még elevenen él a nyugati emberben. Utó-modern nyugati pszichológusainkból végzett úttörő kutatások az emberi psziché tudatalatti mélységeiben, most újra kezdi tudatosítani bennünk azt, aminek tudatában voltak elődeink a tizenhetedik század korai évtizedéig, hogy milyen erős és félelmetes az ember eredeti bűne.
Eme pszichikai mélység hozzáadása tudományos ismeretünkhöz, ami az előre nem látott közéleti eseményekre vonatkozó utalások nyomába lépnek, rákényszerített minket arra, hogy figyelmünket ismét az emberiség örök nagy feladatai egyikére - az eredeti bűnnel szembeni küzdelemre - hívja fel, amit nem ismertek el és elhanyagoltak több mint 300 évvel ezelőtt, és nekünk a harcot olyan körülmények között kell újra felvennünk, egy jelentős ponton, ami félelmetesebb, mint amilyennek a nyugat, vagy bármely más civilizáció gyermekei szembesültek a múltban. A nyugati ipari forradalom kitöréséig, a keresztény időszámítás tizenkilencedik századában, szűk keretek közé szorított az ember hatalma a nem-emberi természet felett, ennek megfelelően szűk kereteket szabott annak a hajtóerőnek, amit az ember bele tudott vetni akár a jó, akár a rossz irányába mutató tevékenységbe. Most azonban átállásunk a vallástól a technikába, mint valami kétélű lehetőség, olyan soha-nem-látott technikai haladást idézett elő, a legutóbbi 200 évben, hogy tevékenységünk atomenergiájú hajtóerőt tudhatott maga mögött. Romlottságunk nem gonoszabb, jóságunk nem kiválóbb, mint az ipari kor előtti ősatyáinké volt. De cselekedeteink gyakorlati következményei, akár jók, akár rosszak azok, sokkal komolyabbak most. Kétségkívül mindig igaz volt az, hogy ,,a bűn zsoldja a halál'' (Róm 6,23) de manapság, amikor úgy találjuk, hogy az események ismét arra kényszerítenek minket, hogy szembesüljünk a bűnnel, Szent Pál figyelmeztetést nem vehetjük tudatlanra. Rossz cselekedeteink ilyen nyilvánvaló haláltokozó volta az atomkorban félelem és remény alapja. Félelemé, mert pusztulást hozhatunk magunkra, reményé, mert nem lehetünk többé vakok erre a lehetőségre, következésképp a veszély tudata arra késztet, hogy utunkon változtassunk.
Ez a huszadik századi nyugati lelki krízis önmagában is jelentős lenne, még akkor is, ha csak helyi jellegű belső nyugati ügy lenne. De tízszeresre növekszik jelentősége annak következtében, hogy a nyugati civilizáció a szó szoros értelmében világméretben kiterjedt, és azt szekularizált formájában az emberi faj nem-nyugati többsége fokozatosan magáévá teszi. A jelenlegi nyugati lelki krízis tehát világ krízis. Az utolsó évezred legutóbbi negyedében egyik nem-nyugati civilizáció a másik után fogadta be szekularizált nyugati civilizációnkat. Legtöbbjük vonakodva fogadta be, azzal a feltételezéssel jutva el ellenérzéseihez, hogy ez a kellemetlenül idegen életforma, amelyhez kínnal alkalmazkodott, tényleg az, ami akar lenni: végleges civilizáció a tökéletesség és állandóság értelmében, mint amilyennek nyugati civilizációnk Gibbon szemében látszott, és ahogy napjainkban is kinézett egészen 1914-ig. Már most a nem-nyugati civilizációk gyakran dobták sutba saját kulturális örökségüket, hagyományos vallási keretükkel együtt, helyette átvéve a mi szekularizált nyugati civilizációnkat, mintsem úgy találták volna, hogy ez az átvett civilizáció mindenekelőtt nem az a végleges életforma, aminek hiszékenyen tartották a kortárs nyugatiak a maguk naiv önhittségében.
Így az emberiség nem-nyugati többsége, miután átvészelt egy lelki forradalmat - mármint az örökölt civilizációjukból a szekularizált nyugati civilizációhoz való áttérés folyamatát - most mindjárt nyakig benne van egy másik lelki forradalomban, amire nem készült fel előre. Pont akkor vette át a szekularizált nyugati civilizációt, amikor az belekeveredett a nyugat váratlan huszadik századi lelki krízise. Így a nyugat a világban, minden jóhiszeműsége ellenére is, egy nem-szándékolt csalást játszott meg. Egy olyan civilizációt adott e a világnak, amiről kiderült, hogy nem az, aminek az adás-vétel idején hitte az eladó és a vevő egyaránt. Ez a tévedés az emberiség nyugativá váló többsége számára, és ez a kiábrándulás elkeseredést szülhet.
Ugyanakkor ezek a nyugati civilizációhoz áttérő nem-nyugatiak reményt és félelmet hoznak magukkal, mert még rájuk ragyog valami saját vallási örökségük dicsfényéből, amit röviddel azután hagytak el, hogy a nyugat is elhagyta. A maga keresztény vallásos örökségének ezek a megmaradt elemei a nyugativá válás folyamatában most belekerülnek a világ lelki kincstárának közös anyagába, hogy azt javítsák, vagy rontsák.
Ez a remény lángra lobbant 1956. október 13-án a szerző szívében, amikor az Európa Társaságtól összevont kerekasztal konferencián Rómában, elzarándokoltak, hosszasan elmélkedve, a Sacro Speco-hoz, Subiaco mellett egy kősziklaomlás barlangjához, ahol a hagyományos hit szerint Szent Benedek éveket töltött remeteként lelki elmélyülésben, mielőtt elfogadta volna a meghívást Monte Cassinoba. Itt volt a nyugati kereszténység ősi gyökérsejtje, és amikor mint zarándok elolvasta a megindító latin feliratot, amelyben IX. Pius pápa felsorolta az összes országot, egészen a föld határáig kiterjedve, amiket az ebből a barlangból kiáradó lelki kihatás evangelizált, azért imádkozott, hogy az a szellem, amelyik egykor a nyugati keresztény civilizációt megteremtette a sötét kor káoszából, visszatérhessen a mai nyugativá váló világ újraszentelésére.
Azt a lelki vákuumot, ami a vallásos fanatizmustól történ tizenhetedik századi elfordulás ára volt, a tizenhetedik század hetedik tizedében előre látta és elsiratta az angol episzkopális egyház egyik klerikusa, aki a Királyi társaság első titkára volt, továbbá ugyanannak a századnak az utolsó tizedében egy Amszterdamba menekült francia hugenotta, aki Voltaire és az enciklopédisták előfutára volt.
Nagymértékben eltűnt a bántó sugalmazások vadsága, maradványait ki fogják iktatni a világból a visszaemlékezések azokra a rémítő nyomokra, amiket mindenütt maga után hagyott. Bár a római egyház még fennáll a maga pompájában, valóságos tekintélye mégis nagyon észrevehetően hanyatlik. Ez a kereszténység jelenlegi helyzete. Lehetetlen most már újra szétteríteni ugyanazokat a felhőket a világ felett: ennek a kornak egyetemes irányultsága egy értelmi jellegű vallás felé hajlik...
Helyes lehet a megfigyelés, hogy sok modern természettudós hanyag az Isten imádásában, azonban lehetséges, hogy őket ebbe a profánságba talán az esthuzianizmus egykori szélsőséges kilengései hajtották. A végtelen igény a sugalmazásra és az Istennel való közvetlen kapcsolatra, amiben bővelkedett ez a kor, némely tudást arra vitt, hogy az egész témát elvesse - akik nem lettek volna ilyen felháborodottak, ha mások mérsékeltebb keretek között maradtak volna... Ebből arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a reális és józan vallásos érzék visszaszerzésének az útja ne az legyen, hogy ismét a sötétség fátylát borítsák az ember értelmére, hanem főleg a lelki butaság erőszakosságát hárítsák el, és így az egyik szélsőség arányosan fog csökkenni a másik irányba.
Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az a befolyás, amit egykor a kereszténység gyakorolta az emberi tudatokra, csodálatosan lehanyatlott. A kereszténység a maga egyetemességében most teljesen elérkezett egy olyan szerencsétlen állapothoz, ami közvetlenül megelőzi a régi világ imádásainak megszűnését, amikor is a vallási arculat a nyilvános összejöveteleken egészen eltérő attól a megközelítéstől, amivel az emberek magánéletben illetik, a közéletben nagy ünnepélyességgel őrzik meg törvényeit, de a magánéletben nincsenek rá tekintettel. Nehéz megállapítani milyen eszközökkel és lépésekkel jutottunk el eddig a veszedelmes pontig, de az biztos, ennek a kornak szellemi vétkei sokkal inkább ennek tudhatók be, mint a testiek és ezért a leghatékonyabb gyógyszer, amit az ember felhasználhat, nem annyira az istenség fennkölt elvontsága, hanem inkább értelmen, természetes és gyakorlati tanításai.[21]
,,Nagyon széles körben elterjedt érzés, hogy ugyanaz a nép, amelyik korunkban elterjesztette ugyanazt a sötétséget, amit a skolasztikusok egész Európa felett szétszórtak, növelte az »erős értelmű szellemek« (les esprits forts) számát és ajtót nyitott az ateizmusnak, szkepticizmusnak vagy a hitetlenségnek a kereszténység döntő misztériumai iránt. Nem egyedül a filozófiai tanulmányok felelősek a hitetlenség növekedéséért, az irodalom osztozik a felelősségben, mert úgy tudjuk, hogy Franciaországban az ateizmus I. Ferenc uralkodás előtt nem jelentkezett és Itáliában is csak a humanizmus virágzása idején tűnt fel.''[22]
A tolerancia tizenhetedik századi nyugati szószólói tudatában voltak annak, hogy a tekintéllyel képviselt teológia terjesztése napfényre hozhatja az emberi értelem erejének korlátait. Nem kétséges, hogy gyakran bensőleg örvendtek a forradalmi változásoknak, amelyek felett meghatódva sajnálkoztak. Egy olyan korban, amelyben a szkeptikus vélemények szabad nyilvánítása vallási témákban nem szűnt meg veszélyesnek minősülni, az eironei, a szókratészi szóhasználat értelmében, burkolt célzással irányulva annak látszólagos értelme ellen megfelelő értelmi fegyver, ami a felvilágosítás céljából használható és Bayle pre-Gibbon-i tanítvány volt ebben a Gibbon-i mesterségben. De Baíle Dictionaire-ében egész sor hely, amelyben a felvilágosítás ára kap éles megfogalmazást, az irónia és a komolyság szelleme közötti ingadozás észlelhető Baíle-nek erre vonatkozó tárgyalásában.
A következő részletekben nyíltan túlsúlyban van az irónia szelleme.
,,Minthogy az evangélium misztériumai természetfeletti rendűek, nem lehet és nem kell azokat a természeti világosság szabályainak alávetni. Nem lehet őket kitenni a filozófiai viták próbájának. Nagyságuk és fenségük tiltja, hogy ilyen istenítéletnek vessük alá őket. Ellentétben állna a dolgok természetével, hogy egy ilyen küzdelemből győztesként kerüljenek ki. Lényegi jellegzetességük az, hogy a hit tárgyai és nem a tudományos ismereté. Római katolikusok és protestánsok harcolnak egymással a vallás számtalan tételére vonatkozólag, de egy pontban egyetértenek (egybehangzólag), hogy az evangélium misztériumai értelem felettiek. Ebből szükségszerűen következik, hogy a filozófusoktól hozott nehézségeket lehetetlen megoldani, következésképp a kizárólagosan a mi természetes emberi értelmünk fényénél folytatott vita mindig a teológusokra kedvezőtlenül fog végződni, és ezek arra érzik majd kényszerítve magukat, hogy alapot vessenek és védőtetőt vonjanak a természetfeletti fényű kánonok számára. Nyilvánvaló, hogy az értelem sohasem lehet képes olyasmi elérésére, ami felette van. Így azt is meg kell engedni, hogy az értelem nem adhat feleleteket saját ellenvetéseire, és ennek megfelelően ezek az ellenvetéseire, és ennek megfelelően ezek az ellenvetések addig nyerhetnek teret, amíg nem hivatkoznak az Isten tekintélyére és nem hajolnak meg ama szükségszerűség előtt, hogy a hit (parancsai) iránt engedelmességre szorítsuk megismerő képességünket...''[23]
,,Ez az, amiért azok, akik a teológiát alá akarják vetni a filozófiának, szeretnék megtanulni sajátos feladatukat. Ki szeretnék mutatni azoknak a következményeknek az abszurd voltát, amihez módszerük vezet, és ezen az úton szeretnék visszavezetni a keresztény alázatosság elveinek egyikére, mégpedig arra, hogy a metafizika fogalmakat nem lehet szabályként elfogadni Isten tevékenységének megítélésében ahelyett, hogy nézeteinket egyeztetnénk, amint szeretnénk, a Szentírás orákulumaiban.''[24]
Másrészt, a következő mondatokban, amik ugyanerre a pontra vonatkoznak, Bayle minden bizonnyal inkább komolynak látszhat.
,,Értelmünk semmi másra nem alkalmas, mint általános zűrzavar és általános kétség megteremtésére: ritkábban épít fel egy rendszert, mintsem megmutatja nekünk azokat a módokat, ahogyan azt le lehet rontani. Valóságos Penelope, aki éjszaka felbontja a szőnyeget, amit nappal szőtt. Így tehát a legjobb, amit az ember a filozófiai tanulmányokkal tehet, az, hogy elismerheti kinyilatkoztatás fényében találunk meg.''[25]
,,Az ember olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy azok a fények, amelyek eltérítik az egyik rossztól, belerántják a másikba. Űzd ki a tudatlanságot és a barbárságot, s akkor a babona fog elborítani téged. De a felvilágosult emberi értelem tevékenységében, tekintettel ezekre az (értelmi) rendetlenségekre, az embernek sugalmazni kell őket a mindent kikutatni akarás szenvedélyével, ez olyan sűrű fésű lesz és olyan finomságokba fog behatolni, hogy semmi olyasmit sem fog találni, amivel megelégedett lenne az elhomályosult értelem.''[26]
A portugálokat és a spanyolokat, akik a nyugati világhódítók első hullámát alkották, nemcsak a gazdagság- és hatalomvágy ösztönözte, hanem annak a vágya is, hogy a hódítók kereszténységének ősi nyugati formáját terjesszék. Buzgalmuk a kereszténység terjesztésében fanatikus volt abban az értelemben, hogy ellenséges - vagy talán inkább vak - volt a többi élő fejlettebb vallás olyan lényeges elemei iránt, amelyek azonosak voltak a nyugati kereszténység lényegével, vagy kiegészítették azt. A nyugati keresztény gyakorlatra emlékeztető mozzanatokról, amelyek túl feltűnőek voltak ahhoz, hogy tudatlanra vegyék őket - mint például a mahayana buddhizmus hasonlóságát a nyugati keresztény liturgiához - azt hitték, hogy az ördög előre kitervelt csele. Előrelátva a nyugati keresztény misszionáriusok értekezését, akik világosságot hoznak a sötétségben ülőknek (Lk 1,79), úgy gondolta, hogy a pogányokat immúnissá kell tenni a megváltással szemben úgy, hogy azok érkeztekor a homeopatikus elveknek megfelelően, megbűvölje őket az igaz vallás látszathasonlóságával. A portugál és spanyol pionírok értelme korlátolt volt, de misszionálási buzgalmuk őszinte és érdektelen - amit azzal bizonyítottak, hogy akkor is folytatták a térítést, amikor az nyilvánvalóan sértette gazdasági és politikai érdekeiket. Ebben a nyugati hódítók első portugál és spanyol hulláma ellentétben állt a holland és angol követőikkel a második hullámban, amelyik nem nehezedett erőszakosan az óvilág élő nem-nyugati civilizációira attól kezdve, hogy a keresztény időszámítás tizenhetedik századában nyugaton bekövetkezett a szekularizációs forradalom. A protestáns keresztény nyugati birodalom építői a második hullámban, tudatosan alárendelték a vallási misszionálást gazdasági és politikai meggondolásoknak. Elbátortalanították és eltanácsolták saját misszionáriusaikat, ha azok zavarba hozták a nyugati kereskedőt és adminisztrátort.
Másrészt a kora-modern római katolikus nyugati keresztény misszionáriusok további bizonyságát adták őszinteségüknek azzal, amilyen messzire elmentek a kereszténység lefordításában az áttérők művészetének, filozófiájának és ethoszának szimbólum- illetve fogalomrendszerére. Végiggondolták, hogy a szóban forgó áttérők alapjára helyezkedve, missziójuk számára sikeres esélyt tudnak biztosítani, ez okból késznek mutatkoztak arra, hogy elnyomják magukban természetes emberi előítéleteiket, amivel viseltettek ősi nyugati szokásaik és divatjaik javára, és hogy bármit töröljenek a nyugati kereszténységből, ami merőben lényegtelen nyugati ragadványnak látszik, s nem tartozik hozzá magához a kereszténység lényegéhez.
Ez természetesen nem az első alkalom volt, amikor a keresztény misszionáriusok indíttatva érezték magukat erre, hogy liberalizmust gyakoroljanak céljuk elérése érdekében, hogy ti. az evangéliumot minden teremtménynek hirdessék. A görög-római társadalom térítésekor, a keresztény időszámítás első öt évszázada folyamán, a korai keresztény egyház azzal egyengette az áttérők útját, hogy pogány istenek helyi kultuszait és ünnepeit keresztény szentekre vitte át, valamint a keresztény hitet a görög filozófia terminológiájával fogalmazta meg. A tizenhetedik századi nyugati keresztény jezsuita misszionáriusok Indiában és Kelet-Ázsiában Alexandriai Kelemen nyomába léptek, és mindez nem ütközött ki precedens nélküli új vonalként az egyház történetében. Ugyanakkor liberális attitűdjük nem volt jellemző a kortárs római egyház egészére, sőt még maguk a jezsuiták sem ragaszkodtak hozzá következetesen összes missziós területükön. A ferencesek és dominikánusok részéről jelentkező ellenállás végül is romba döntötte a jezsuiták művét és ezzel együtt a kereszténység terjedését, először Japánban, majd Kínában, továbbá más nem-nyugati keresztény egyházzal - például a monofizitákkal Abessziniában és a nesztoriánusokkal Dél-Indiában - a jezsuiták ugyanolyan intranzigens viselkedést tanúsítottak, mint római katolikus misszióstársaik, amikor arra törekedtek, hogy az independens heterodox keresztényeket unióra kényszerítsék a római egyházzal. Mégis, a liberalizmus mérge a korai modern nyugati római katolikus missziónáriusok szemléletmódjában és politikájában figyelemreméltó, önmagában is és a jövőre gyakorolt hatásában is, mert ennek az ígéretes kísérletnek a hajótörése a tizenhetedik században nem vehető szabályként arra a lehetőségre, hogy ezt a tizenkilencedik században megismételjék jobb sikerrel a tisztultabb tapasztalat fényénél.
A nyelv területén is a liberális szellem a spanyol gyarmatokon jelentkezett az amerikai államokban és a Fülöp-szigeteken. A római katolikus keresztény misszionáriusok itt eltekintettek a spanyol világi hatóságok előírásaitól, hogy a kasztíliai nyelvet erőltessék rá az indiánokra, mint a vallásoktatás közvetítőjét. Evangélium-hirdetésekre irányuló őszinte törekvésükben a misszionáriusok nem hagyták, hogy a raison d'état eltérítse őket az indiánok szívéhez vezető legrövidebb úttól. A Fülöp-szigeteken is, ahol volt egy nem pre-kasztiliai lingua franca, tanulták a helyi nyelveket és azon is prédikáltak, még tovább mentek a perui alkirályságban, ahol egy ősi lingua francát már bevezettek a spanyol hódítók inka elődei. A misszionáriusok Peruban latin betűs írásra alkalmazták ezt a Quichua lingua francát, 1576-ban Quichua tanszéket alapítottak a limai egyetemen, amit 1770-ig fenntartottak. 1680-ban pedig a Quichua ismeretét kötelező feltétellé tették Peruban minden római katolikus keresztény felszentelendő pap részére.
A képzőművészet terén a keresztény ikonográfiát Indiában hindu stílusban formálták át, Kínában és Japánban pedig kelet-ázsiaiban, míg Mexikóban a közép-amerikai képzőművészetben egy jótékony ér szellemét újították fel, amelyik mindig alárendelt volt, később pedig majdnem teljesen elmerült egy vad azték terjeszkedésben, majd vezető szerepet kapott a korai modern nyugati barokk stílus egy nagyon különleges változatában. Puebla körzet ultra-barokk városi templomában a szerző egy pre-columbusi freskó esztétikai és érzelmi egyenértékének jelenlétében érezte magát, a megszokott mexikói Tlaloc esőisten boldog paradicsomát ábrázolva, amint néhány nappal azelőtt Teptihuacánban látta, hogy a tizenhatodik század misszionáriusai sikeresen sejtették meg és elégítették ki indián paraszt konvertiták lelki szükségleteit. Bebizonyította ezt 1953-ban az a szerető gond, amivel a konvertiták leszármazottjai még mindig mosogatják ezeket az exotikus architektúrájú és művészetű óriási műemlékeket, amiket a spanyol testvérek juttattak el hozzájuk, a conquistádorok nyomába lépve.
A filozófia területén a tizenhetedik századi római katolikus misszionáriusok keresztény tanokat hindu és konfuciánus fogalmi rendszerbe ültettek át, amint azokat a hellén terminológiába tették át a második század alexandriai atyái, és voltak nyugati filozófus misszionáriusok, akik megtanultak írni, öltözködni, enni és élni, mint a hindu sanysik, vagy a konfuciánus literátusok. Ennek a liberalizmusnak szimbóluma és az ígérkező eredmények korai sikere látható a gundelupei Szűz fátylán, Mexico City környékén, amit egy előző összefüggésben már említettem. (lásd 4. fejezet)
Mindebben az a legjelentősebb, hogy a nyugati kereszténység ilyen liberálisan átvett változatát is elvetették, ahol csak ereje volt a nem-nyugati elemnek a támadására. Talán nem volt meglepő, hogy Abessziniában, ahol egy rég megalapozott monofizita kereszténységet nem kezeltek a római katolikus misszionáriusok olyan körültekintéssel, mint amilyent a nem-keresztény filozófiák irányában tanúsítottak Kelet-Ázsiában és Indiában, a misszionáriusokat és minden más portugál nemzetiségűt ki lehetett űzni, nem egészen száz éven belül azután, hogy úgy fogadták őket, mint Abesszínia gondviselésszerű szabadítóit a szezáli muszlin támadóktól. De az is figyelemreméltó, hogy ugyanabban az évtizedben, és éppen annyi próbaév után a római katolikus misszionáriusokat és laikus nyugati társaikat Japánból is elűzhették, mint manapság Kínából és a független Indiából, és csak Portugál-Indiában, valamint a Spanyol Birodalomban tarthatták magukat, ahol a misszionáriusok háta mögött ellenállhatatlan politikai, és végső menedékként katonai erő állt.
A nyugati keresztény misszionáriusok nem-keresztény népek által történt tizenhetedik századi kiűzetésének látványos oka a missziós munkának nyugat katonai és politikai agressziójával való összekapcsolása volt. Nideyashi és az ő Tokavaga utódai azért helyezték törvényen kívül Japánban a római katolikus nyugati kereszténységet, mert attól féltek, hogy a japán konvertitákat ,,ötödik hadosztály''-ként használhatják fel, akiknek segítségével a portugál és spanyol egyesült királyság képes lenne Japán meghódítására, mert azt hitték, hogy Japán áthatolhatatlan maradhat a nyugati erő legfélelmetesebb összpontosított támadásával szemben is, ha a támadóknak nincsenek japán kollaboránsai a japán népen belül. Ezért a Bakufu csak két feltétel mellett tűrte meg Japánban a holland protestáns nyugati kereszténység jelenlétét: hogy alá kell vetni magukat egy szigetre történő internálásnak, és meg kell magukat tartóztatni attól a kísértéstől, hogy akár csak egyetlen japán konvertitát is megnyerjenek a saját keresztény változatuknak. A római katolikus nyugati kereszténységet később szintén törvényen kívül helyezték Kínában, mert a pápa és képviselői Kelet-Ázsiában afölötti aggodalmukban, nehogy a jezsuiták liberalizmusa kompromittálhassa az egyház theizmusát, annyira nem voltak taktikusok, hogy diktatórikus véleményeket mondtak a császárnak a klasszikus kínai szótárban található néhány megszentelt fogalom értelmére vonatkozóan. A nyugati kereszténység elvetésének mélyebb oka az a belső nehézség és kínlódás, ami velejárója minden áttérésnek egyik életútról egy másikra. Ez akkor is kínos és nehéz marad, ha a misszionáriusok csaknem félútig elébe mennek a kortársaknak azzal, hogy a kereszténységet lehetőség szerint leginkább átvigyék a konvertiták saját terminológiájába.
Mindezek ellenére Japánban a római katolikus kereszténységhez történt áttéréseknél, legalábbis az áttérők egy kis magjának a teljes szívű odaadottságát bizonyította a 231 éven át (1637-1868) föld alatt élő ,,hithű maradék'', amelyik ez idő alatt halálbüntetést szenvedett lelepleztetés esetén. Mexikóban pedig az indiánok, bár erőszakkal térítették őket a kereszténységre, és sohasem állt szabadságukban, hogy elvessék azt, 300 évvel később kimutatták tudatos hozzáállásukat, amikor ellenálltak a harcos antiklerikalizmusnak, ami az 1910-ben Mexikóban megindult hosszú forradalom egyik fejlődési állomása volt. 1955-ben az indián parasztok szabadabban mutatták meg, hogy büszkék falusi templomaikra és lelkesednek a római katolikus keresztény liturgiáért. Ebben az évben mégis a szerző úgy találta, hogy ettől eltérő szellem uralkodik a chamolák körében - ez egy magashegyvidéki nép a távoli Las Casas platón, ahol a spanyol katonai és politikai hatalom annyira végét járta, hogy a helyi törzsi vezetők sajátjukat tudták gyakorolni.
Még 1953-ban is, a tizenhetedik századi spanyol és tlsacsles ültetvényesek ladino leszármazottjai-lakta Las Casas város olyannak tűnt fel, mintha a nyugati civilizációnak egy idegen tengerben fekvő szigete lenne, és ebből az elszigetelt nyugati városból egy rövid utazás a nem-asszimilálódott chamula törzs fővárosába, egy egészen más világba vitte a látogatót. A város közös és középponti zöld területe körül fekvő épületek közül egy barokk templom volt a legkiemelkedőbb, bár tabernákulum nem volt az oltárán, azt mondták, hogy Las Casasból szokott jönni egy pap évenként nem többszőr, mint egyszer-kétszer megtűrten fungálni, a templom maga sámánok kezében volt, akiket a tisztesség kedvért ,,sekrestyések''-nek neveztek. A falakon függő keresztény szentek képei chamula imádóik szemében kereszténység előtti istenek ábrázolásaivá változtak, akik a szőnyeggel borított padlón guggolva, külföldieknek látszó hangszereken muzsikáltak. A szabadban felállított keresztek az eső-isten nem ikonszerű, élőmód jelenlévő megtestesüléseivé változtak. Röviden, Chamulában a nyugat tizenhatodik századi betörése a római katolikus keresztény misszió formájában sikeresen megismétlődött, és csak az marad hátra, hogy azt lássuk, mi lehet majd az ára a nyugat tizenkilencedik századi visszatérésének. Ez az utó-keresztény nyugati támadás Chamula ellen a vadonatúj szövetkezeti áruházban és a vadonatúj klinikában csúcsosodott ki, amikkel az elkereszténytelenedett egyház most büszkélkedik. Vajon hatékonyabbnak bizonyul-e a nyugati orvosi és a nyugati kereskedelmi szervezet, mint a nyugati vallás hajtóerőként ezeknek a megrögzött pogányoknak a megnyerésére?
Ázsia és az éjvilág hispanizálódó vidékein 1956-ig ritkák voltak az ellenállás olyan makacs fészkei, mint Chamula, és ahol spanyol és portugál uralom eredményessé vált, mint Goában, valamint a Spanyol Birodalom és India legnagyobb részén, az indiánok nem vetették el sem a római katolikus kereszténységet, sem a nyugati civilizáció kora-modern változatában található világi elemeket. Arra erőltették őket, hogy mindkettőt átvegyék, mégpedig egy harapásra, és az itt és ott megmutatkozó különböző követelmény azt sugallja, hogy ha valaki a maga egészben át akar venni egy idegen civilizációt, kevésbé veszélyes átvenni egyszerre az egészet, mint egymást követő részletekben adagolni az. A portugál és spanyol koronák erőszakosan és siettetve áttérített ázsiai és amerikai alattvalói kényszerítő erejű új vallásukat szívükbe fogadták és valamit a sajátjukból hoztak ki belőle, aminek egyik következménye az volt, hogy az eredeti korlát győzők és legyőzöttek között eltűnt. A vallási egység utat nyitott a vegyesházasságoknak és a két társadalom egybeolvadt, amelyben a társadalmi és kulturális keret nyugati volt, de benne az indián bor jó nagy részét nyugati tömlőkbe öntötték.
Másmilyen, éspedig kevésbé szerencsés volt a következmény mint látni fogjuk, azokban a nem-nyugati társadalmakban, amelyek francia, holland és angol uralom vagy befolyás alá kerültek a nyugati élet tizenhetedik századi szekularizációja után. Itt nem volt indítás arra, hogy a nyugati civilizációból mást fogadjanak, vagy utasítsanak el, mint annak evilági oldalát, és ebből az átvevők általában nem értékeltek mást, mint a hadi-technikát. Ez a lagymatagság arra kárhoztatta azokat, akik részben csatlakoztak a kereszténység utáni nyugati civilizációhoz, hogy egy időelőtti önkéntelen forradalmon menjenek keresztül, amelynek során arra érezték kényszerítve magukat, hogy a szekularizált nyugati civilizáció elemeinek egymás utáni befogadásával következetesen végigcsinálják a nyugati haditechnika kezdeti befogadását, ami ezenkívül a két társadalom közötti egységhez vezet. A befogadók fokozatosan elidegenedtek saját ősi kultúrájuktól annak érzése nélkül, hogy az egyre jobban átvett nyugati kultúra teljesen a sajátjukká vált volna. Az eredmény szakadás lett a társadalomban, és szakadás a lélekben, ami nagyon hosszú ideig gyógyítatlan maradt.
Az a távolságtartás, amivel Locke és Baíle elkülönítették magukat attól a vallásos fanatizmustól, ami a nyugati történelem korai modern korszakában közös volt protestáns és katolikus nyugati keresztényeknél, megnyilvánult abban a képességükben, hogy képzeletben a kortárs nem-nyugati társadalmak és kormányzatok álláspontjára helyezkedjenek és az ő szemükkel nézzék a rájuk nehezedő nyugatot.
,,Anélkül, hogy szabadságot követelnénk magunknak az okok kutatásában, amelyek Istent bölcsességében arra vezethetik, hogy egyszer megengedje azt, amit máskor tilt, azt kell mondani, a tizenhetedik századi kereszténységnek nem volt joga ugyanolyan kegyet vagy pártfogást remélni istentől, mint az első három század kereszténységének. Az egy jóságos, nemes, türelmes vallás volt, amelyik az kívánta alattvalóitól, hogy engedelmeskedjék fejedelmeinek és ne törekedjék arra, hogy lázadásokkal trónra emelje önmagát. Az a kereszténység azonban, amelyet a tizenhatodik században a hitetleneknek hirdettek, többé már nem volt ilyen: véres, gyilkos vallás volt, amelyik megkeményedett a vérontásra öt-hat évszázad után. Az önfenntartás és a túlhajtott növekedési vágy nagyon begyökerezett készségét szerezte meg annak, hogy mindenikbe kardot döfjön, aki ellenállást tanúsított vele szemben. Az inkvizíció máglyái, kivégzései, félelmetes bíróságai, a keresztes hadjáratok, az alattvalókat lázadásra buzdító pápai bullák, lázító prédikátorok, összeesküvések, fejedelemgyilkosságok - ezek voltak a megszokott eszközök, amelyeket a tizenhatodik századi kereszténység alkalmazott mindenki ellen, akit nem tudott rendelkezéseinek alávetni. Mi joga van tehát számítani arra az áldásra, amit az ég adományozott az ősegyháznak, a béke, türelem és szelídség evangéliumának?
Nem kétséges, hogy a legjobb út amit egy japán követhetett, az volt, hogy az igaz Istenhez megtérjen, minthogy azonban nem volt elég szellemi világosságuk ahhoz, hogy a saját hamis vallásukról történő lemondáshoz vezessék őket, nem maradt más választási lehetőségük, mint az, hogy vagy üldözők, vagy üldözöttek legyenek. Nem őrizhették meg fennálló államrendjüket, és kultuszukat anélkül, hogy ne szabaduljanak meg a keresztényektől, mert a keresztények előbb-utóbb mindkettőt romba dönthették volna. Összes neofitájukat felfegyverezhették volna, bevezethették volna az országba a spanyolok fegyveres segítségét és embertelen elveit, gyilkos erőszakkal és akasztással, amint ezt Amerikában tették, egész Japánt igájuk alá vethették volna. Így, ha valaki tisztán politikai szempontból nézi a helyzetet, meg kell engednie, hogy az az üldözés, amit a keresztények ebben az országban elszenvedtek, csak jogos alkalmazása volt a bölcsesség előírta eszközöknek, hogy megelőzzék a monarchia megdöntését és egy állam megerőszakolását.
Egy jelentéktelen számú keresztény, mindentől megfosztva, megérkezik egy pogány országba, ahol ezek az idegenek könyörögnek a bennszülötteknek, az emberiesség érzésére hivatkozva, hogy segítsék őket az életszükségletekkel, ezeket a szükséges dolgokat megkapják, megadják nekik a lakást, azok összetömörülnek és egy néptestté fejlődnek. A keresztény vallás, ezekkel az eszközökkel ver gyökeret abban az országban és elterjed, de nem nő hirtelen a legerősebbé. Amíg a dolgok ebben az állapotban vannak, megőrzik egymás között a békét, barátságot, bizalmat és az egyenlő igazságosságot. Végül is az elöljáró keresztény lesz, így az ő pártjuk válik a leghatalmasabbá. Erre rögtön minden egyezséget meg kell szegni, minden polgári jogot meg kell sérteni, hogy a bálványimádást ki lehessen irtani, ha csak ezek az ártatlan, az igazságosság és a természettörvény szabályait megtartó, a társadalmi törvény ellen nem vétő pogányok - mondom, hacsak ezek nem akarják elhagyni ősi vallásukat és nem vesznek fel egy újat és idegent, ki kell őket dobni őseik birtokából és országából, sőt talán még életüktől is meg kell fosztani őket. Így végül is kiviláglik, hogy az egyház iránti buzgalom, egybefonódva az uralomvággyal, mit képes létrehozni, és milyen könnyen szolgál a vallási igény, a lelkek gondja, a kapzsiság, rablás és érvényesülés palástjává.'' (Locke, John, A Letter concerning Toleration - előszók kiadva az Úr 1689. esztendejében).
,,Mi számíthat jobban arra, hogy a keresztény vallást gyűlöletessé tegye a világ minden népének szemében, mint azoknak a keresztényeknek a látványa, akik először behízelgik magukat hogy befogadják őket egy népbe, akik csak tanaik hirdetésére kérnek szabadságot, majd arra az arcátlanságra vetemednek, hogy az ország eredeti ősi vallásának templomait lerontsák és megtagadják azok újraépítését, ha a kormányzat azt elrendeli. Nem ad-e alapot mindez a hitetleneknek arra, hogy ezt mondják: - kezdetben ez a nép semmi mást sem kér, mint puszta megtűrést, de rövidesen azt akarja majd, hogy velünk együtt részesedjék a közhivatalokban és alkalmazásokban, és így urunkká váljék. Kezdetben nagyon boldognak érzik magukat, ha nem égetjük meg őket elevenen, azután úgy érzik, hogy rosszul bánunk velük, ha kevesebb kiváltsággal rendelkeznek mint mások, majd ismét akkor, ha nem rendelkeznek kizárólagos uralommal. Egy idő múlva Caesarhoz fognak hasonlítani, aki csupán azt kívánta, hogy ne legyen egy úr alatt se, azután hasonlók lesznek Pompejushoz, aki azt akarta, hogy senki se legyen vele egyenlő. Ezek azok az elkerülhetetlen kellemetlenségek, amelyeknek kiteszik magukat a népek, ha lelkesen azt állítják, hogy a világi karhatalmat fel lehet használni az orthodoxia megalapozására.'' (Bayle, idézett műve I. 10 b, Abdas címszó alatt)
,,A türelem legszélsőségesebb szószólói... nem tudják hogyan összeegyeztetni a kínai császár rendeletét azzal az éleselméjűséggel, amit a császárról feltételeznek. Arról a türelmi rendeletről beszélek, amit a császár a keresztények javára adott ki, s amelyről olyan jó jelentést tett néhány jezsuita atya. A türelem védőinek az a meggyőződésük, hogy egy bölcs fejedelem nem adhatott volna a pápa misszionáriusainak és azok neofitáinak jogcímet arra, hogy lelkiismereti szabadságot élvezzenek anélkül, hogy előbb ne tájékozódjék az áttérés elveiről és azokról a módokról, ahogyan ezeket az elveket alkalmazták elődeik. Ha ebben a pontban lépéseket tett volna mindazoknak a tisztázásoknak megszerzésére, amiket a józan politika megkíván, sohasem engedte volna meg a misszionáriusoknak mindazt, amit ténylegesen megadott nekik; tudnia kellett volna, hogy ez olyan köznemesség, amelyik fenntartja azt az álláspontját, hogy Jézus Krisztus megparancsolta nekik, »hogy bekényszerítsenek« - ami azt jelenti, hogy száműzzenek, bebörtönözzenek, kínozzanak, megöljenek és kényszerítsenek mindenkit, aki nem akar áttérni az evangéliumra, és hogy detronizáljanak olyan fejedelmeket, akik ellenzik terjeszkedésüket. Lehetetlen belátni, hogyan tisztázhatná magát a kínai császár egy megbocsáthatatlan elővigyázatlanság vádja alól, ha mindezek ismeretében megadta az engedélyt a fentiekre mind. Így annak a feltételezésével kell mentenünk a becsületét, hogy semmit sem tudott mindezekről - ámbár éppen ez a védelem hagyja őt bűnösnek abban, hogy olyan feltűnően elmulasztott megfelelően tájékozódni valamiről, amit nagyon szükséges lett volna tudnia. Amennyire látható, nem fog elég sokáig élni ahhoz, hogy alkalma lenne szavatolni azt, hogy leszármazottjai nem fogják átkozni emlékét, mert lehet, hogy váratlanul hamarosan kényszerítve érezhetik magukat arra, hogy veszedelmes lázadásokkal szálljanak szembe, amelyeket az új vallás követői robbantottak ki, és elvágják nyakukat, ami az egyetlen lehetősége annak, hogy azok ne vágják el az övékét. Lehet, hogy alkalom lesz egy olyan játékra, ahol egyenlő ellenfelek találkoznak, mint ez máskor megtörtént Japánban.'' (Bayle, Id. műve, III. 1991 a és b, Milton c. a.)
18. Shalley, Hellas, II. 197-200
19. Gibbon, Edward, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának
története XXXVIII. fejezet végén ,,Általános megfigyelések a Római
Birodalom bukására vonatkozólag nyugaton'' - kelt valószínüleg 1781-ben
(Cornwallis kapitulációjának éve Yorktown-ban) egy olyan angol
alattvaló tollából, aki fő-szkeptikusnak képzelte magát.
20. Lásd alább, 11. fejezet, függelék.
21. Sprat, The History of the Royal Society for the Improving of Natural
Knowledge (London 1667, Martyn) pp. 366-76.
22. Bayle, P., Dictionaire, 3. kiadás, IV. 2688a, Takiddim címszó alatt.
23. Uo. IV. 2990, II Éclairiccement.
24. Uo. III. 2128 a, Origéne címszó alatt.
25. Uo. I. 700 b, Bunel címszó alatt.
26. Uo. IV. 2688 b, Takiddin c.a.