,,A köves talajra esett mag az, aki meghallgatja az igét és szívesen be is fogadja, de nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig tart. Mikor az ige miatt baj és üldözés támad, csakhamar eltántorodik'' (Mt 13,20-21).
A magvetőről szóló példabeszédben felsorolt összes kihívás közül az üldözés az egyetlen, amelyre a magasabb rendű vallások hívei a legnagyobb sikerrel válaszoltak. Bár kétségtelen, hogy minden üldözésben mindig akadt sok gyenge ember, aki nem állta ki a próbát, a magasabb rendű vallások hívei, nagy egészükben, feltűnő állhatatosságról és bátorságról tettek tanúbizonyságot.
A keresztény egyházat a Római Birodalom tette próbára, a mahayanát inkarnációiban a Kínai Birodalom a Tang dinasztia korában. Mindkét egyház vértanúival felelt a kihívásra, de a keresztények a Római Birodalomban állhatatosabbaknak bizonyultak a keményebb próba kiállásában, mint a mahayanista buddhisták Kínában. A keresztényeknek ez e nyilvánvaló elsőbbsége az általános hősiességben valóban várható is volt. Elvárhatjuk mind a mahayanától, mint a kereszténységtől, hogy ragyogóan viselkedjék az üldözéssel szembesülve, minthogy a magasabb rendű vallások megkülönböztető jegye, mint láttuk, a szenvedés önkéntes vállalása, mint alkalomé a tevékeny szolgálatra. Ugyanakkor azt várhatjuk, hogy maga az üldözés keményebb és elviselése hősiesebb az Óvilág nyugati felében, mint a keletiben, mivel az életintenzitás tragikusabb és intranzigensebb volt Dél-Nyugat-Ázsiában és a görög-római társadalomban, mint Indiában és Kínában. A Tang császári kormányzat viszonylagos szelídségét és buddhista áldozatai viszonylagos puhaságát megállapítva, figyelembe kell vennünk a pszichológiai klímának ezt az általános különbségét. Indokolatlan állítás lenne az, hogy a Tang uralom erényesebb volt, mint a római, vagy hogy a buddhista vértanúk kevésbé voltak hősiesek, mint a keresztények.
Ugyanez a vérmérsékleti különbség az Óvilág két fele között más történelmi párhuzamban is megmutatkozik. A kereszténységet és a buddhizmust például szülőföldjéről egyaránt egy fiatalabb rivális vallás szorította ki, amelyik inspirációját az általa támadott és legyőzött vallásnál régebbitől kapta. A kereszténységet Dél-Nyugat-Ázsiából az iszlám szorította ki, a buddhizmust Indiából a poszt-buddhista hinduizmus, melynek filozófiája buddhista eredetének letörölhetetlen jegyeit viseli. De a hinduizmus térfoglalása Indiában a buddhizmus rovására a Gupta dinasztia korában békésebben ment végbe, mint a buddhizmus megelőző előrehaladása egy pre-buddhista indiai pogányság rovására, Ashóka magadhai uralkodó korában. Ezzel az indiai képlettel szemben a kereszténységnek az iszlám részéről történt felszámolása Dél-Nyugat-Ázsiában és Egyiptomban az arab kalifátus korában, az elnyomás és a büntetések sorozata volt - jóllehet, ellentétben azzal, ahogyan a kereszténységben a zsidó és a mohamedán alattvalókkal bántak, Dar-al-Islamban ,,a Könyv népéhez'' tartozó alattvalókkal való bánásmódot tiszteletre méltóan megkülönböztette annak viszonylagos türelme.
Ha a zsidó vagy a buddhista valláscsalád valamelyik tagja összeütközésbe került egy világbirodalommal, ez döntő jelentőségű történelmi esemény volt. Egy világbirodalomban egy magasabb rendű vallás legfélelmetesebb ellenségével - a kollektív emberi hatalomban megtestesült emberimádattal - találkozik, annak legkevésbé gonosz és legkevésbé nem épületes formájában. Mint imádat tárgya, egy bálványozott világbirodalom túlragyogja bukott elődeinek maradványát, a helyi államokat, amilyenek azok a megpróbáltatások előbbi időszakában voltak. Ellentétben ezekkel a ledőlt bálványokkal, akárcsak egy zsidó eredetű, születőfélben lévő vallással, a világbirodalom nem kardot hord, hanem békét hoz. Olyan uralom ez, amely alatt, nagy egészében véve, egy uralkodó kisebbség legjobb elemei vannak vezető szerepekben, hivatásos közszolgálatának és hivatásos hadseregének közszelleme sokkal többet számít alattvalói életére gyakorolt hatásában, mint az egyedi uralkodó személyes méltatlansága. Harmadsorban egy világbirodalom antitézise a bukott helyi államoknak és előfutára a megszülető magasabb rendű vallásoknak, az egész emberiség egységére és testvériségére irányuló törekvés tekintetében. Ez a közvetett egyetemes kollektív emberi bálvány nem lehet alkalmas olyan meleg pozitív tisztelet kiváltására, mint a megdőlt helyi bálványok - egy Spárta vagy egy Athén, egy Júda vagy egy Tirus, egy Asszíria vagy egy Babilónia, egy Tsi vagy egy Chu, mégis egy világbirodalom szilárdsága, biztonsága és fennmaradása elleni fenyegetés riadalmat és ellenállást szokott kiváltani nemcsak az uralkodó kisebbség körében, de a tömegekében is.
Egy ösztönös megérzése annak, hogy a kereszténység a Római Birodalom szilárdságát fenyegeti, talán nem szolgálhat magyarázatul a kereszténység ellen irányuló kezdeti Nero-féle üldözéséhez, mivel Nero nyilvánvalóan bűnbakot keresett csak a személyes vezetési hibái miatt támadt személye ellen irányuló gyűlölet levezetésére. De igenis magyarázatul szolgál a következő, a törvénykönyvben ismételten megújított törvényen kívüli helyezésére, ,,az erényes uralkodók'' korában is, Nervától Marcus Aureliusig, amíg csak azt vissza nem vonta Kr. u. 313-ban I. Konstantin és Licínius a Milánói Rendeletben. A római hatóságok úgy érezhették, hogy igazolta őket a kereszténységgel szembeni ösztönös megérzésükben a keresztény egyház szent irataiban fellelhető két részlet - Mt 10,34-37 és Lk 12,49-53 - megismerése, amelyben az egyház Alapítója úgy szerepel, mint aki azt jelenti ki, hogy nem békét és egyetértést jött hozni, hanem harcot és egyenetlenkedést. Keresztény oldalon viszont az volt az ösztönös megérzés, hogy emberimádás a maga egyetemes kollektív formájában a legimponálóbb, legvonzóbb és legmegtévesztőbb bálványimádás még a Földön, és ezért a keresztény arra érezheti magát felszólítva, hogy a legnagyobb határozottságot és meg nem alkuvást tanúsítsa a vele szembeni ellenállásban.
A Római Birodalom és a kereszténység közötti harc, valamint a harcot ihlető érzelmek a két részen különösen érdekesek a mi nyugati világunkban a keresztény időszámítás huszadik századában, mert azonos társadalmi és szellemi szituáció újraéledése mutatkozhat az alternatív lehetőségek egyikeként számunkra tulajdon történelmünk eljövendő szakaszában. Valamennyi elképzelhető esetben úgy tűnik, világunk gyors politikai egységesülésének előreveti árnyékát a maga részéről ,,a távolságok megszűnése'', valamint az ezt követő növekedés a fegyverek hatóképességében. Mindkét említett tényező egymással szoros kapcsolatban álló eredménye a nyugat erősen gyorsuló technikai fejlődésének. Világunk nemcsak új módon válhat egységessé, az egyetértés útján, amiben reménykedünk, hanem a régi módon, az erőszak útján, amivel a görög-római világ, de valójában minden más világ is egységesült a múltban. Ebben az esetben azok a szenvedések, amiket életünkben megtapasztaltunk, jelentéktelenekké válhatnak, összehasonlítva a még meg nem tapasztaltakkal, amelyek majd csak ezután boríthatnak el minket. Ha római vagy a kínai világbirodalomnak egy szó szerint világméretű ellenpárját kell megvásárolnunk ezen a hagyományos rettenetes áron, a szenvedésadó túlnőhet minden múltbeli tapasztalaton, legújabb fegyvereink eddigelé hallatlan pusztítóereje miatt. Képzeljük csak el, milyenek lennének érzelmeink, ha egy egyetemes békét vagy rendet, amelyet ezen a félelmetes áron vásároltunk meg, széteséssel fenyegetné - olyan fenyegetés ez, amelyik visszataszítana minket abba a szörnyű haláltusába, amelyik egykor majdnem végünket jelentette - valamilyen nyilvánvalóan felforgató vallás térhódítása körünkben. Hogyan vágnának például minket mellbe Mt 10,34-37 és Lk 12,49-53 keresztény szövegei, ha a kommunisták idéznék azokat jelszóként a marxista ,,osztályharc'' mellett mintegy kitépvén egy lapot azoknak a keresztény hitvédőknek a könyvéből, akik a Római Birodalomban görög költőkből merített idézeteket használtak fel tanúkul a keresztény hit igaza és a keresztény eszmények helyessége mellett?
A keresztény egyház és a Római Birodalom közötti vallási jellegű vitapont akárcsak Socrates és Athén között, pontosan meghatározott volt - ugyanabból a szempontból. Socrateshez hasonlóan a keresztények is jó állampolgárokként viselkedtek minden polgári kötelesség teljesítésében, amit lelkiismeretük nem tiltott. Ennek ellenére a római birodalmi hatóságok törvényen kívülre helyezték a kereszténységet, a keresztények pedig, az idézettekhez hasonló forradalmi jellegű evangéliumi helyek ellenére is, gyakorlatban törvénytisztelő alattvalói voltak a világbirodalomnak, a mindennapi élet szokványos ügyeiben. Ezekben a megszokott gyakorlatokban az evangéliumok egyéb szövegei szerint jártak el, amely szövegek messze elmentek a fennálló politikai rend iránti engedelmességre való belenevelésbe. ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré'' (Mt 22,21) - parancs az adófizetésre. Szent Pál rómaiakhoz írt levelében parancs áll a törvény iránti engedelmességre, minden dologban, mégpedig három megokolással: ,,Nincs hatalom csak Istentől; ahol hatalom van, azt Isten rendelte; aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellen.'' (Róm 13,1-7).
Ha római birodalmi hatóságok ismerték volna ezt a részt egy messze vándorló keresztény misszionáriusnak világvárosi megtérítettjeihez intézett leveléből, érzelmeik összekeveredhettek volna. Úgy érezhették volna, hogy keresztény alattvalóik magán viselkedési szabályzata helyes dolgokat ír elő nekik, de helytelen megokolással. Az természetesen helyes, hogy a kormányzat iránti engedelmességet írja elő nekik, de helytelen azzal a megokolással adni nekik ezt az eligazítást, hogy ,,ahol hatalom van azt Isten rendelte''. Mert, ha a végső tekintély egy isten, aki nem maga a világbirodalom, mégcsak nem is a világkormányzat kinevezettje, hanem egy magántársaság szabadon választott istene, akkor ez a legfőbb isten, aki ma azt mondja híveinek, hogy engedelmeskedjenek a kormányzatnak, holnap azt mondhatja nekik, hogy ne engedelmeskedjenek. A kormányzatnak való engedelmesség helyes megokolása az, hogy az állam azonos az istennel, vagy esetleg ura neki, de semmi esetre sem tőle rendelt.
Ez a vitapont nem keltett ellenséges magatartásokat a katonai szolgálattal szemben, jóllehet adódott itt egy potenciális lehetőség az összeütközésre. Soha nem volt semmiféle kifejezett lazulás a szolgálati kötelezettségben; ez feladata volt minden polgárnak a helyi jellegű római államban, amelyből kinőtt a római világbirodalom; másrészt a keresztényeknek lelkiismeretbeli ellenvetése volt ontani a háborúban és így a hadseregben is szolgálni. A lelkiismeret és a polgári kötelesség közötti ilyen feszültség nem szerepelt Athén és Socrates közötti vitában, mivel Socratesnek nem volt lelkiismeretbeli ellenvetése a katonai szolgálatra, saját szolgálatát pedig valóban férfiasan teljesítette. Gyakorlatilag azonban ez a potenciális összeütközési lehetőség a Római Birodalom és a keresztény egyház között kevés zavart okozott, mivel gyakorlatilag az Augustus utáni római hadsereg, szemben a Marius előttivel, hivatásos haderő volt, önkéntes jelentkezés alapján toborozva, és a hadsereg verbuváló területe és az egyházé távol estek egymástól. A hadsereg ugyanis főleg a birodalom határprovinciáinak exbarbár parasztságából toborzódott, míg az egyház főleg a belső területek városainak urbanizált lakosságából. Volt két kortárs fejlettebb vallás, amelyik, eltérőleg a kereszténységtől, missziós területét a hadsereg legfőbb konvertitát nyerte meg a maga számára Mithras és Jupiter Dolichenus kultusza volt, de ezek egyike sem ellenezte elvileg az erőszak alkalmazását.
Tekintetbe véve, hogy a keresztény magaviseleti szabályzat előírta az állam iránti engedelmességet, a római birodalmi kormányzat viszont gyakorlatilag nem rótt ki kötelező katonai szolgálatot alattvalóira, láthatjuk, hogy nem adódott elkerülhetetlen alkalom az egyház és az állam közötti összeütközésre a gyakorlati élet területén. Az a pont, amelyen súlyos összeütközésbe kerültek egymással, egy elv volt. A két fél egyetértett abban, hogy ez az elvi pont a lehető legfontosabb, és ez az egyetértésük valóban helyes volt. A kérdés az volt, vajon maga Caesar-e az isten, vagy Caesar csak emberi helytartója az Egy Igaz Istennek, akit Caesar sem ki nem nevezett, sem nem ellenőriz, de nem is tud ellenőrizni. Ez a kérdés, hogy vajon az ember-e az isten, a maga, Istenhez legkevésbé méltatlan, egyik vagy másik formájában, vagy pedig az Igaz Isten nem található meg sem az emberben, sem a nem emberi természetben, volt az emberi lelkeket egymással szembeállító nagy vitapontok egyike, de az még ma is.
A keresztény egyház és Római Birodalom közötti tragikus harcban négy szereplő van: a görög-római társadalom uralkodó kisebbsége, a római birodalmi hadsereg, a tömeg és a fejlettebb vallások, amelyek egyike volt a kereszténység - a végső győztes.
A császári római uralom alatt, mint már megjegyeztük, az uralkodó kisebbség tekintélyesebb elemei kerültek újonnan a vezető pozíciókba - ellentétben a megelőző zűrzavaros időbeni helyzettel, amelyben a militaristáknak és a spekulánsoknak szabadkezük volt. Ezeket a képesített bűnözőket most kötelességtudó civilek váltották föl, de ezek kötelességüket olyan lelkesedés nélküli szellemben teljesítették, mint amilyent Seneca bátyja, Gallio mutatott, amikor Korintusban Szent Pálnak szolgáltatott igazságot (ApCsel 18,17). A görög-római világ korábbi helyi államainak megszüntetése vagy alárendelése óta, miután ezek azzal veszítették el hitüket, hogy Molochokká váltak, az élet elvesztette sava-borsát a korábbi uralkodó osztály maradékai számára, és ha még a római világbirodalom közalkalmazottjai számára is elveszítette azt, akik pedig mérhetetlen lehetőségekkel rendelkeztek (és éltek is vele), hogy alkotó munkát végezzenek, a fortiori el kellett hogy veszítse azt a római ügyvédek, az ázsiai írók vagy éppen az athéni művészek és az alexandriai tudósok számára.
Felületesen a Római Birodalom a principátus korában úgy nézhetett ki, mintha egy hellénista filozófus utópiája lenne, helyi szintről áttéve világszintre. A birodalom a városállamok világméretű szövetsége volt, amelyben a középosztály minden művelt tagja egy helyi és egy világközösség polgára volt. A látható összeomlás alkonyán is, az Úr 235. esztendejében, a birodalom keretében még mindig növekvőben volt a városállamok száma és a legfiatalabbakat és legprovinciálisabbakat is nagyszerű középületekkel díszítették. Még messze azelőtt, hogy a rendszer látványos leomlásával bizonyította volna be gyengeségét, a városi életnek ez a felépítménye lidércnyomásként nehezedett a parasztságra anélkül, hogy továbbra is a polgárság javát szolgálta volna. Nem több ösztönzést adott nekik, mint amilyet a helyi közösségektől kaptak a görög-római civilizáció első bukása előtti korban, a Kr. e. ötödik században. A polgárság és mindenekelőtt a szabadfoglalkozásokat űzők, a principátus alatt unalmasnak találták az életet.
Közben a hadsereget, mint már megjegyeztük, egyre nagyobb és nagyobb arányban toborozták az ex-barbár parasztság köréből a legkomolyabban fenyegetett határprovinciákban. Különösen az illír provinciákban és Thráciában. A hadsereg utat biztosított, amelyen beléphettek a görög-római társadalomban az újonnan jöttek, akiknek a műveltségi szintje még túl alacsony volt ahhoz, hogy a polgárjog megszerzésével akárcsak a provinciális városállamba is bekerüljenek. A civilizációnak ezek a katonai jelöltjei önkéntesek voltak, egy naiv testületi szellemük volt, ami megmutatkozott az egységükhöz, a hadsereghez, mint egészhez, végső fokon magához a görög-római társadalomhoz való hűségükben, amikor a harmadik században megkívánták tőlük, hogy feláldozzák önmagukat a Birodalom és a társadalom bukástól való megmentéséért.
Mielőtt a keresztény vértanúk beléptek volna az arénába, azzal tűntek ki a birodalom népességéből, hogy az egyetlen olyan népcsoport volt, amelyre mindig lehetett számítani, hogy életét adja olyan ügyért, amelyet érdemesnek tartott erre a legnagyobb személyi áldozatra. Ez az életművüket jelentő életkockáztatás olyan életlendületet adott a zsoldosoknak, amilyennek senki más nem örvendett a birodalomban, amíg csak meg nem jelentek a keresztény vértanúk.
A Pax Romana egységes rendezett és emberséges világuralma alatt a tömegek többé már nem voltak lenyomva egy olyan elviselhetetlen szintre, amelyen megismételt lázadásaikban törtek ki a megelőző zűrzavaros időkben. Másfelől a helyközi háborúk megszűnése elapasztotta a rabszolga-kereskedelem egyik utánpótlási forrását. Jóllehet többé már nem hajszolódtak bele a lázadásban, a tömegek még mindig proletariátust jelentettek abban az értelemben, hogy a társadalomban életek ugyan, de nem a társadalom részeként, és még a városi proletariátus számára is, amelyik pedig a ,,kenyér és cirkusz'' munkanélküli segélyének örvendett, a városállam kultúrája lidércnyomást jelentett, magas árat fizetve érte, megfelelő ellenszolgáltatás nélkül. A tömegek pásztor nélküli nyáj, magatartásuk a társadalom helyzetével kapcsolatban a semlegesség egy fajtája; nincsenek már fegyverrel sem ellene, de még nem is lojálisak irányában. Ily módon potenciális toborzó területet jelentenek egy új társadalom számára, ha egy ilyen alternatívaként mutatkoznék a fennálló renddel szemben. A Római Birodalomban uralkodó kisebbség számára ennek a széleskörű talányos alvilágnak még csendesen fenyegető jelenléte a bizonytalanság és kényelmetlenség érzését jelentette, akárcsak az Úr 1956. esztendejében az Egyesült Államokban ilyen érzést kelt az uralkodó kisebbségben az alvilág. Egyik oka ez volt a birodalmi kormányzat idegességének a kereszténységgel és a többi magasabbrendű vallással szemben, amelyek alulról felfelé keresztülszivárogtak a birodalom lakosságán.
A magasabbrendű vallások alternatív és versenyképes törekvésekként mutatkozhattak annak a lelki légüres térnek kitöltésére, amit az életuntság okozott a birodalom lakossága nagy többségének lelkében. A filozófiák (ideszámítva az asztrológiát is) a túlfinomult középosztályra hatottak, mivel gyakorlati eligazításaikat értelmi tételekre alapozták, Mithras és Jupiter Dolichenus kultusza a hadseregre hatott, mivel ezek az istenek az erényt katonáskodás útján szolgálták. Isis, Kybele és a Nagy Istenanya egyéb újratestesüléseinek kultusza a nőket vonzotta. A kereszténység a tömegekre gyakorolt hatást, mégpedig három okból: nem mint proletárokkal, hanem mint emberi lelkekkel bánt velük; gyakorlati módon mutatta ki figyelmességét irányukban, gondját viselte az özvegyeknek és árváknak, betegeknek és öregeknek, akikre sem a városállamok helytartósági kormányzatai, sem a világbirodalom kormányzata nem fordított hasonló gondot[10]; és mindezt érdektelenül tette, a keresztény eszményektől sugallva, nem pedig párthívek toborzásának távolabbi céljából. A keresztény irgalmasság ilyen művei iránt a legmeggyőzőbb elismerést a kereszténység tizenharmadik órai ellenfele, az ex-keresztény Julianus római császár szolgáltatta, halvaszületett pogány ellenegyházának egyik elöljárójához írt levelében:
,,Visszautasíthatjuk-e, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel, miszerint az atheizmus[11] sikereit mindenekfelett az idegenek iránti emberszeretetével, a temetésekről történő gondoskodásával, valamint magasrendű puritán erkölcsisége fitogtatásának köszönheti? ... Szégyenünk, hogy a mi népünknek közismerten segítségünk híjával kell lennie, míg a zsidó közösségekben nincs egyetlen egy koldus sem, és még az istentelen galileaiak nemcsak a saját szegényeiket támogatják, hanem a mieinket is.''
Julianusnak a galatai pogány főpaphoz, Arsaceshez írt levél másolata tanúsítja, hogy a keresztény irgalmasság megnyerte a pogány szíveket. Ugyanakkor kifejezi a keresztényellenes császár halvány reménysugarát, hogy képes lesz ellensúlyozni a keresztény lelkiség erkölcsi hatásának megnyilvánulását a spontán keresztény gyakorlat erőltetett pogány utánzásával.
Julianus valóban egy nem sok jóval bíztató feladatba lovalta be magát, hogy megpróbáljon újra feszegetni egy vitakérdést, ami valójában már eldőlt, mielőtt Párizsban pajzsra emelték volna. Ekkorra ugyanis a kereszténység már döntő győzelmet aratott két fronton is: az összes többi magasabb rendű vallás felett, amelyek a hellénista világ nyugati felében versengtek egymással és a római birodalmi kormányzat felett. Amennyiben ez a kettős győzelem visszavezethető arra a hatásra, amit a kereszténység azoknak a férfiaknak és nőknek a szívére és értelmére gyakorolt, akiket megcélzott, két, már említett oknak tudható be. A keresztény egyház megnyerte a tömegek szívét, mert többet tett értük, mint bármelyik más rivális magasabb rendű vallás, vagy a birodalmi kormányzat és a helyi hatóságok, továbbá a keresztények voltak a Római Birodalomban az egyetlenek, nem számítva a hivatásos katonákat, akik készek voltak életüket áldozni egy eszményért.
A kereszténység és a katonai szellemiség közötti rokonságot ebben a kritikus pontban elismerték és hirdették a keresztény egyház korai vezetői híveikhez intézett buzdításaikban, amelyekben ajánlották nekik a római katonai erényeket. Mert, bár lelkiismereti ellenvetéseik voltak a vérontással kapcsolatban, amire pedig a hadseregben ezek az erények szolgáltak, megcsodálták a zsoldosok hivatásos teljesítményének másik oldalát: készségüket, hogy tulajdon életüket áldozzák fel ellenfelük életét elveendő, továbbá a fegyelmet és készséget, amivel felkészültek az önmegtagadásnak erre a magaslatára. Az Effezusiakhoz írt levél 6,10-17-ben megütött hangot követik a korai egyházatyák Kelementől és Ignáctól egészen Tertulliánusig.
,,Szeretnénk szívünkre venni a fegyelmezettséget és engedelmességet, amellyel a zsoldosok vezetőinek szolgálatában végrehajtják azok utasításait. Nem ismerik ugyan az összes legátust, tribunust, centuriót vagy más egyéb tisztet, de mindegyikük a maga meghatározott helyén végrehajtja a császár és a vezetők parancsát.'' (Kelemen 1. levele a korinthusiakhoz, 37.)
,,Legyen gondotok arra, hogy örömet okozzatok az uralkodónak, akinek zsoldosai vagytok, és akinek zsoldját fölveszitek... Legyen gondotok arra, hogy közületek senkit se ítéljenek el szökevényként... Úgy gondolkodjatok munkáitokról, mint letéteitekről, és azután arra kell törekednetek, hogy meglássátok, miszerint belőlük húzott hasznotok azon a szinten legyen, amelyen szeretnétek.'' (Ignác levele Polykárphoz, 6.)
A Római hadsereg katonai becsületkódexe így játszott szerepet a keresztényé vértanúk lelkesítésében; de a vértanúk önfeláldozása mélyebb benyomást keltett, mint a zsoldosoké, mégpedig több okból. Először is a zsoldosok hőstetteiket távoli frontokon vitték végbe, ahol nem volt nézőközönségük, míg a keresztények a magukét a nyilvánosság teljes fényénél, a görög-római világ belsejében fekvő fővárosok amphiteátrumaiban. Másodszor, a zsoldosokat a még harcias exbarbár falusi lakosságból toborozták, amelynek régi vágású bátorságát biztosra vették, a keresztények pedig a városi lakosság köréből kerültek ki, amelyik már régóta kiérett civilizáltságú volt és többé már nem harcias. Ennek az osztálynak meg nem tért tagjai egyáltalában nem voltak hajlamosak arra, hogy bátorságot vagy idealizmust tanúsítsanak, így a megtérés erkölcsi hatása, amint az a keresztény vértanúkban nyert bizonyítást, valami megdöbbentő volt. Harmadszor, a zsoldosok hősiessége, ha őszinte is volt, ugyanakkor tulajdonképpen kötelező volt. Besorolásuk a hadseregbe maradandó, önkéntes cselekedetük volt. Ha egyszer besorozták őket, többé már nem volt választásuk, hogyan viselkedhetnek. Ha meghátráltak attól, hogy életüket adják a harctéren, a hadbíróság halálra ítélte őket, miután bajtársaik a hadseregben kiátkozták őket, mivel nem teljesítették katonai kötelességüket. Így mégis életükkel kellett lakolniok, de szégyenben veszítették el azt, becsületnyerés helyett. Ezzel szemben a keresztényeknek általában a legmesszebbmenő lehetőséget ajánlotta fel a polgári hatóság a halálbüntetés elkerülésére, a legkisebb presztízsveszteséggel.
Politika és emberiesség egyaránt arra indította a hatóságokat, hogy az ítélőszékük előtt álló keresztény vádlott életét megmentse, ha rá tudták venni a vádlottat a megkívánt mértékű együttműködésre, mivel a hatóság éppen olyan jól tudta, mint a vádlott, hogy a vértanú vére mag. (,,Semen est sanguis Christianorum'' - Tertullianus: Apologeticus, 50. fejezet). De ha, talán éppen ezért a keresztény arra határozta el magát, hogy vértanú lesz, hatalmában volt kikényszerítenie azt a hatóságtól, mivel annak magatartása annyira illogikus volt, amennyire humánus és politikus. Mint már láttuk, a két fél közös nézete volt, hogy egy lényegi fontosságú elvi kérdés forog kockán abban, hogy a keresztények elismerhetik-e vagy sem Róma és Caesar istenségét. Ezért a római hatóság végül is kénytelen volt halálra ítélni minden keresztényt, aki visszautasította, hogy ezt az elismerést az imádás külsőleg látható szimbolikus cselekményének véghezvitelével fejezze ki. A hatóság szokásos taktikája a vádlottat arra ösztökélte, hogy a szertartás elvégzésével tisztázza magát, azon az alapon, hogy ez csak formalitás; de éppen ezen a pontos nem állt a hatóság szilárd talajon. Mert, ha a szertartás tényleg nem több, mint egy formaság, végül is miért nem mondhat le az állam arról az igényéről, hogy azt végrehajthassa, ahelyett, hogy kitartana abban, hogy halálra bünteti annak megtagadását? Jóllehet a birodalmi kormányzat indított támadást a keresztény egyház ellen a kereszténységnek általános törvényen kívülre helyezésével, Nero uralkodásától kezdve, az egyes keresztény egyedekkel szemben lefolytatott bűnvádi eljárásokban a vádlottak gyakrabban lendültek támadásba, mint a hatóságok. A vértanúságra vágyódók arra törekedte, hogy élére állítsák a kérdést, és tudatosan lehetetlenné tegyék a hatóság számára a halálbüntetés kiszabásának elkerülését.
A számtalan emberi lény között, akik életüket egy ügyért áldozták, a magasabb rendű vallások igazába és értékébe vetett hit vértanúi eddig az egyetlenek, akik ezt az áldozatot egy olyan Istenért hozták meg, aki sem az egyetemes, sem a helyi kollektív emberi hatalom valamelyik formája. Az önfeláldozás legtöbb önkéntes cselekménye a harctérten történt valamely istenített állam nevében; de a keresztény vértanúk a római uralom alatt nem voltak sem az elsők, sem az utolsók a maguk nemében. Az elsők talán azok a zsidó vértanúk voltak, akik Kr.e. 167-ben a Seleucida monarchiában szenvedtek; majd a kereszténységnek a Római Birodalomban történt törvényen kívül helyezését Kr.u. 313-ban eltörlő rendelet óta más keresztény vértanúk voltak - például azok a római katolikus keresztény misszionáriusok és megtérítettjeik, akik Japánban és Kínában szenvedtek a nyugati történelem korai modern szakaszában. A zsidók megismételten szenvedtek vértanúságot sokszor és sok helyen, a mohamedánok is elszenvedték azt a mongol világbirodalom uralma alatt, akárcsak a kínai mahayanista buddhisták a Tang-dinasztia alatt. A nem egy bálványozott állam szolgálatában, hanem a magasabb rendű vallásokban kibontakoztatott Isten vagy Abszolút Lét kedvéért hozott önkéntes életodaadások tehát nem haltak ki első megjelenésük óta.
A vértanúk megjelenése csodajel. Figyelembe véve az emberi természet veleszületett vadságát, valamint az eredeti bűnnek örökös hajlandóságát arra, hogy kitörjön az ellenőrzés alól, ami alá csak lagymatagon törekszünk őt vetni, nem láthatjuk előre azt az időt, amikor az emberi lények nem lesznek többé már felhívva arra, hogy életüket adják egy ügyért. De talán előre láthatjuk azt az időt, amikor az emberiség majd megszabadítja magát a háború intézményétől, amint már megszabadult a rabszolgaság intézményétől, és akkor, ha a harctéri önfeláldozás megszűnik, e vértanúság maradhat majd csak nyitva egyetlen útként az emberek számára, hogy életüket feláldozzák. Így a Római Birodalomban Kr.u. 63-tól 313-ig, valamint a Kínai Birodalomban a keresztény időszámítás tizenkilencedik századában fennállott szituáció prófétikus lehet az Úr 1956. esztendejében az emberiség horizontján még meglévő jövendőt illetően.
Azt a különleges esetet, hogy egy keresztény polgár-ember a hadseregbe való besorozás megtagadása útján váljék vértanúvá, meg kell különböztetni azoktól a valamivel kevésbé ritka esetektől, amikor a keresztény zsoldosok úgy találták, hogy vallásos lelkiismereti aggályaik összeütközésbe kerülnek katonai kötelességükkel. Ebben a második kategóriában ismét különböztetnünk kell azok között a zsoldosok között, akik besorozásuk után tértek át a kereszténységre, és azok között a keresztények között, akik már az egyház tagjai voltak, mielőtt önként csatlakoztak volna a hadsereghez.
A besorozott vértanú Thabestai Maximilianust a hadseregbe történő kötelező besorozásra szólították fel, mivel kivételes helyzetben volt, lévén egy veterán fia. Maximilianus atyja Fabius Victor is keresztény volt, de azt nem tudjuk, az volt-e már a hadseregben is, vagy csak leszerelése után tért meg.
,,Tasens és Anulinus konzulsága alatt, március 12-én (295-ben Kr.u.) Thabestében Fabius Victort Maximilianus-szal együtt bíróság elé idézték. Pompeianus államügyész megnyitja a tárgyalást. Pompeinaus így szólt: »Fabius Victor Caesarsában a tartományi adminisztráció váltságdíj hivatalának alkalmazottja. Victor jelen van a szolgálatra alkalmas újonccal, Maximilianus-szal, Victor fiával. Maximilianus alkalmas újonc, azért felkérem a bíróságot megmérésére.« Dion a proconsul Maxilianushoz: »Mi a neved?« Maximilianus: »Vajon miért akarod tudni nevemet? Lelkiismereti akadályom van a katonai szolgálattal szemben. Keresztény vagyok.« A proconsul: »Felszerelni.« Mialatt felszerelik, Maximilianus válaszol: »Nem akarok szolgálni. Nem akarok véteni lelkiismeretem ellen. Keresztény vagyok.« A proconsul: »Megmérni.« Mértéket vesznek róla, és az őrmester jelenti, hogy öt láb, tíz hüvelyk. A proconsul az őrmesterhez: »Üssetek rá pecsétet.« Maximilianus ellenállást fejt ki és így szól: »Nem akarom ezt tenni. Nem szolgálhatok!« A proconsul: »Szolgálsz vagy életedet veszíted.« Maximilianus: »Nem akarok szolgálni. Lefejezhettek, de nem akarom szolgálni e világ hatalmait; istenemet akarom szolgálni.«'' (Eredeti latin szöveg: Knopf, D. R. és Krüger, C.: ,,Válogatott mártírakták'' 3. kiadás, Tabingen 1929, Mahr, 86-7 11., Harnack, A.: Militis Christi, Tabingen 1905, Mahr, 114-17. 11. Maxilimilianus esetét tárgyalja Harnack. id. m. 84-5. 11.)
A következők olyan vértanúk példái, akik nem a szolgálat megtagadása miatt szenvedtek, hanem amikor már katonai szolgálatba álltak, bizonyos katonai kötelezettségek elutasítása miatt, amiket nem tudtak összeegyeztetni keresztény lelkiismeretükkel.
Tertullianus ,,De Corona'' című művében egy keresztény zsoldos esetével foglalkozik, aki azért vált vértanúvá, mert megtagadta, hogy egy díszszemlén viselje a babérkoszorút, ami ez alkalommal az egyenruha része, de a keresztény zsoldos szemében pogány jelvény, amit nem vehet fel anélkül, hogy hűtlen ne legyen keresztény hitéhez (Lásd Harnack, id. m. 61-9. 11.).
Marcellus keresztény százados azért lett vértanú, mert megtagadta azt a katonai kötelességét, hogy részt vegyen a császári születésnapi ünnepségen (Harnack, id. m. 117-19. 11.; Aktájának szövege: Knopf és Krüger id. m. 87-9. 11.).
Desius keresztény zsoldos azért vértanú Durostorumban 303. november 23-án, mert visszautasította egy mókakirály neki kiosztott szerepének eljátszását egy Saturnalia játékon, amelyet egysége rendezett (Aktájának szövege: Knopf és Krüger id. m. 91-5. 11.).
,,Mások meg, amelyek tövisek közé hullanak, azok, akik meghallgatják az igét, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és egyéb vágyak szívükbe lopódzva elfojtják az igét, úgy hogy az meddő marad.'' - Mk 4,18-19.
Mi legyen a magasabb rendű vallások viszonya a régi rendhez? Olyan kérdés ez, amelynek jelentkeznie kell. A magasabb rendű vallások a világban jelennek meg saját lelki küldetésükkel - e küldetés a minden teremtménynek hirdetendő új evangélium (Mk 15,15; Kol 1,23), amelyik az embert új magatartásra neveli a szenvedéssel kapcsolatban, az Isten mivoltára vonatkozó új kinyilatkoztatással. Azonban, bár a magasabb rendű vallások evangéliuma ily módon újfajta lelki mag, missziós földjük mégsem szűz talaj. Magának a dolognak a természetéből kifolyólag nem lehet az, minthogy az a lelki nevelés, amelyik az új evangélium első befogadóit alkalmassá tette annak elfogadására, hosszú és fáradságos tapasztalat műve volt. A magasabb rendű vallások csak olyan talajon jelenhettek meg, amelyet erre a második nemzedék civilizációinak felemelkedése, hanyatlása és szétbomlása készített elő. Megjelenésük így feltételezi egy régi rend jelenlétét a mezőnyben, és ha ez a régi rend meg is bukott és hitelét is veszítette, romjai mindenesetre még mindig el fogják borítani a földet, és ha roncsoltan is, még lesz annyi ereje, hogy számolni kelljen vele.
E régi rend és az új evangélium közötti viszony elkerülhetetlenül küzdelmet eredményez, legyen az nyílt, vagy csak lappangó, minthogy ez a két döntés alapvetően összeegyeztethetetlen. A régi rend azon a hiten alapszik, hogy az ember isten, elfeledve egy még régibb hitet, amely szerint a nem emberi természet az isten. Az emberimádás elutasítja annak az igazságnak elismerését és az aszerint való cselekvést, hogy a szenvedés az élet lényegéből való. Arra törekszik, hogy vagy a kollektív emberi hatalom mozgósításával szüntesse meg a szenvedést, vagy egyedileg kerülje ki önkiirtással, ahol a félmegoldás önmaga elkülönítése a könyörület és szeretet szőtte kötelékektől. Az új evangélium azon a hiten alapszik, hogy a szenvedés az élet lényegéből való, és a szenvedéstől történő megszabadulási törekvés helyett az irgalom és a szeretet érzelmeinek felkeltésére igyekszik felhasználni azt, amely érzelmekről úgy hiszi, hogy azok egyben isteniek és emberiek is. Úgy hiszi, hogy ez a cselekvésmód igazabban és így inkább teremtő jellegűen fejezi ki az élet természetét és célját, mint a művészi önkifejezés. A szeretetet követve az ember kiteszi magát a szenvedésnek, minthogy az egocentrizmus áramával szemben fog úszni. De az új evangélium elmondja neki, hogy kitéve magát a szeretet miatti szenvedésnek, nem szembe úszik az Univerzum főáramával, hanem együtt vele, mivel egy Abszolút Lét - amelyik egyik aspektusában az Igaz Isten - Szeretet, aki önfeláldozásban fejezte ki önmagát, amellett, hogy Hatalom is, aki teremtette és fenntartja az Univerzumot. Isten az Univerzum központja, de nem egocentrikus önkifejezéssel, ami megsemmisítheti önmagát, mert visszataszító lehet, hanem önfeláldozással, ami viszontszeretetet és viszont-önfeláldozást vált ki Isten teremtményeiből. Ez a két hit és célkitűzés alapvető összeegyeztethetetlensége a gyökere annak a Jézusnak tulajdonított mondásnak, hogy Ő nem békét, hanem harcot jött hozni. (Mt 10,34-37; Lk 12,49-52.).
A kérdés, hogy milyen legyen a fejlettebb vallások viszonya a régi rendhez, egyszerű és könnyű marad mindaddig, amíg a régi rend törvényen kívül helyezi és üldözi őket, komplikálttá és nehézzé válik, ha és amikor a régi rend felajánlja a kiegyezést.
,,Boldogok vagytok, ha gyűlölnek az emberek, ha kiközösítenek és szidalmaznak titeket, ha rossz hírbe hoznak az Emberfiáért... Jaj, ha az emberek hízelegnek nektek! Atyáik éppen így tettek a hamis prófétákkal!'' (Lk 6,22.26).
Amíg az Egyházat törvényen kívül helyezték és minden pillanatban az üldözés veszélyének volt kitéve, tagsága valószínűleg egy érdektelen és bátor lelki elitre korlátozódott. Mihelyt a hatalmakkal együttműködésre lépett, erkölcsi minőségét hihetőleg felhígították a győztes diadalszekerére mohón felugráló opportunisták tömegmegtérései. Amíg az egyházat üldözték, addig saját felelősségére építhetett fel egy új társadalmat, a régi társadalom gyengeségeibe és bűneibe történő belebonyolódás nélkül. Amikor együttműködésre lépett a régi társadalommal, belekeveredett annak elégtelenségeibe, eltolódott a társadalom céljainak szolgálatának irányába, ahelyett, hogy egyszerű lélekkel tovább szolgálta volna saját, a társadaloméval összeegyeztethetetlen célját. Ezért a régi rendet megtestesítő intézmények bármelyikével kötendő megegyezés szorgalmazása hátráltatja az egyház saját lelki küldetésének teljesítését, sőt eltéríti azt a régi rend szolgálatába. Így, minthogy az egyház küldetése az evangélium hirdetése minden teremtmény számára, saját célját kell változtassa, ha az előbbi ellenfelek felajánlott megbékélésért hoz áldozatokat, mégha ezek az áldozatok abba a gyanúba keverednek is, hogy nem őszinték, és hogy, legalábbis tudat alatt az az indíték sugalmazza őket, hogy a régi harcot folytassák egy új, finomabb és hatékonyabb stratégia eszközeivel.
Másrészt a régi rend nyerni készül, amikor kiegyezést ajánl fel. Hiszen többé már nem veszít semmit sem annak nyilvános beismerésével, hogy fizikai erővel törekedett elnyomni az új evangélium hirdetőit, majd megszüntette az üldözést. Ez csupán egy már köztudott tény beismerése, és ezt az engedményt megtéve, olcsón vásárol magának jó esélyt a harc folytatására új stratégiával. Most megpróbálhatja legyőzni ellenségét azzal, hogy saját céljai felé mozgósítja azt az erőt, amelyik lehetővé tette ennek az ellenségnek, hogy győztesen álljon ellen minden, megsemmisítésére irányuló erőszakos kísérletnek. Ez az erő két elemből áll: az új evangélium lelkisége az egyik, amelyik az emberi lelkekre apellál igazsága és becsületessége erejében, a másik egy új intézmény - az egyház - amelyik az új evangélium hirdetőit lelki célja megvalósításának szükséges eszközeivé nevelte fel. Elkerülhetetlen az egyház megszervezése, minthogy az ilyesfajta intézmények - ámbár minden intézmény az ördög műve lehet, - ,,Isten teremtette az embert, de az ördög találta ki az ember intézményeit'' - az egyedüli intézmények, amelyek az emberiség rendelkezésére állnak, hogy szélesebb hatósugarú emberi kapcsolatokat teremtsenek, mint amilyenek közvetlen emberi érintkezéssel elérhetők. Nem lehetne-e a régi rend hasznára fordítani azt a befolyást, amit az egyház biztosított a maga számára az emberek értelme és szíve felett a nagy hatással hirdetett új evangéliummal? A felelet az, hogy az egyházat ki lehet zsákmányolni és át lehet változtatni a régi rend érdekeit előmozdító eszközzé, ha ezt a manővert nem reklámozzák, vagy nem vallják be.
Ennek a stratégiának klasszikus példája a Római Birodalom politikájában, ha nem is a célkitűzésben, beállott változás a keresztény egyház irányában tanúsított bánásmód terén, egy üldözés kudarca után - Diocletianus indította el, jobb meggyőződése ellenére, Galerius sugalmazására - amelyik a legeredménytelenebb volt, jóllehet a leghidegvérűbb, legrendszeresebb és legkegyetlenebb volt az üldözések egész sorozatában. A Római Birodalom pillanatnyi célkitűzése az újonnan felajánlott feltételekben az volt, ami minden államé - és voltaképpen minden intézményé - minden időben, fennállásának kezdetétől végéig. Ez a cél önmagának fenntartása volt, és a kereszténység felé megnyilvánult nyitás a soronkövetkező logikus lépés volt egy változatlan cél továbbvitelében.
Már megjegyeztük, hogy mielőtt megegyezést ajánlott volna fel a keresztény egyháznak, a Római Birodalom kormányzata már megpróbált és hiányosnak talált két egymást követő trükköt, amellyel a vallást saját érdekében akarta mozgósítani. Először is önimádatát intézményesítette, majd egy másik mesterséges istent kreált, hogy egy állítólagosan kívülről jövő vallásos szentesítést biztosítson a maga számára: az Aurelianustól imádott Sol Invictus-t, amit Nagy Konstantin atyjától Constantinus Chlorustól örökölt, és beleiktatott a neoplatonikus ellenegyházba, amit Maximinus Daia szervezett meg és amelyet később Julianus újraélesztett. Amikor Konstantint Yorkban pajzsra emelték, ennek a két trükknek egymás utáni kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a Birodalom számára csak egyetlen alternatíva maradt: olyan vallásos szentesítést találni önmaga számára, ami valóban és nemcsak látszatra kívülről jövő. Vitathatatlanul ilyen jellegű lehetett a keresztény egyház nyújtotta szentesítés, tekintettel arra, hogy a keresztény egyház spontán módon nőtt fel, és győzelmesen állt ellen a birodalmi kormányzat legnagyobb erőfeszítéseinek, amelyekkel megsemmisíteni akarta őt. A Birodalom immár semmit sem veszthetett azzal, hogy megpróbálta végső megoldásként saját céljaira kisajátítani az egyház erejét.
Ilyesféle megfontolásokon alapszik a Konstantintól véghezvitt politikai változás elődei törekvéseinek és tévedéseinek fényében, bár sem ő, sem elődei nem voltak tudatos és kifejezett machiavellisták. A tudatos konzervatív, valamint az öntudatos radikális uralkodók ebben a sorozatban, a paraszti Aurelianustól a felszínes műveltségű Juliánig az első, második vagy legtávolabbról a harmadik nemzedék exbarbár novi homines-ei voltak, mindannyian naivan, önmagukba való reflektálás nélkül cselekedtek, ennélfogva naivan őszinték voltak. Nem volt ez képmutatás, bár sok tudatalatti számítás lehetett Aurelianus áttérésében, a Sol Invictus imádásához, vagy Konstantin áttérésében ettől, Krisztus imádásához. Konstantint a Krisztus előtti meghódolásban ugyanaz a tapasztalat vezette, mint ami a skandináv vikingeket hét-nyolc évszázaddal később: Krisztusnak az a tulajdonsága, ami az exbarbár Konstantinra megbabonázó hatást gyakorolt; nem önfeláldozó szeretete, hanem legyőzhetetlen hatalma volt. Ami arra vezette, hogy a Sol Invictus helyett Krisztussal kössön szövetséget, az a meggyőződése volt, hogy Krisztusban a Nap olyan istennel találkozott, aki erősebb magánál a Napnál is.
Konstantin lassúsága, amellyel vallási szövetségének változását érmei képeiben és felirataival jelezte, utalás arra, hogy tudatában volt gyökeres új merészségének. Két összeegyeztethetetlen célú fél közötti megegyezés valójában fogadás. Mindegyik fél esélyt vásárol arra, hogy képes lesz a másokat célja szolgálatába fogni, azzal a kockázattal, hogy a másik lesz győztes a játszmában. A Római Birodalom számára Konstantin politikája, amellyel a keresztény egyház szentesítését a Birodalom számára a császár kereszténységre való áttérése árán vásárolta meg, nyilvánvalóan kockázatosabb volt, mint Aurelianus politikája, amellyel a Birodalmat a Császár a saját maga elnevezte és alkotta Sol Invictus oltalma alá helyezte, vagy Augustusé, aki magát a Birodalmat tette istennel egyenlővé, megszervezve a Dea Roma és a Divus Caesar kultuszát, ugyanakkor a keresztény egyház még nagyobb kockázatot vállalt, amikor Konstantin ajánlata arra kényszerítette, hogy hivatalosan elismertté váljék ahelyett, hogy továbbra is törvényen kívül maradjon. Az egyház valójában az Imperiummal olyan fogadást kötött, mint Faust Mephistoval.
Természetesen nem a kereszténység volt az egyetlen vallás, amelyet kizsákmányolt az evilági hatalom azzal, hogy valamilyen nem vallási célt szolgáljon. Ha röviden áttekintjük azokat az eseteket, amelyekben a nagykultúrák vallásai eltértek ilyen idegen célok hajszolására, jól megláthatjuk a megfelelő eredményeket, majd továbbmenve, láthatunk olyan eseteket, ahol az ilyen kizsákmányoló kísérletnek ellenálltak. Találunk fejlettebb vallásokat, amelyeket politikai célokra kihasználtak világbirodalmak, azok utódai, és újramegtestesüléseik, helyi jellegű államok, sőt poszthumuszan is ilyen vagy olyan jellegű államok, amelyeket az idő már eltüntetett, amikor a jövőben igyekeztek ezt a vásárt megnyerni. Találunk olyan fejlettebb vallásokat is, amelyeket nem politikai, hanem kulturális evilági célokra fogtak be.
A keresztény egyháznak a Római Birodalom által történt kihasználásának párhuzamait megtaláljuk a hellénista világ keleti felében, ahogyan a mahayanát felhasználta a kortárs Kushan Birodalom az Oxus-Jaxartes medencében és Hindosztánban, továbbá majd az őket követő Szasszanidák, az az ellenbirodalom, amelyik Irakot és Iránt tartotta meg a római kísérlettel szemben, hogy visszaszerezze a hellénizmus számára Nagy Sándor macedón utódának ezeket a legutolsó domíniumait. Az iszlámot hasonlóképpen felhasználta az Omajjád-dinasztia - az őszintén vallásos moszlimok méltatlankodására - hogy szolgálja egy dél-nyugat-ázsiai világbirodalom politikai fordulatait, amelyet az Omajjádok szerveztek meg újra a Római Birodalom barbár utódállamainak egyikéből. Egy utó-buddhista hinduizmus még simulékonyabb eszköznek bizonyult a Cupta-dinasztia alapította indiai világbirodalom szolgálatában. A keresztény egyházat először ariánus, majd katolikus formájában nyugaton, később szintén szolgálatukba fogták a Római Birodalom észak-európai barbár utódállamai. Keleten az iszlámot már saját alapítói is eszközül használták fel a Római Birodalom egy arab utódállama magjának megalapítására, mielőtt még az Omajjádok egy becsvágyóbb vállalkozás szolgálatára térítették volna el, az Achaemen birodalom újraélesztésére az arab kalifátus formájában. A mahayanát, miután áttelepedett a Kushan Birodalomból Kelet-Ázsiába, északon a Kínai Birodalom eurázsiai nomád barbár utódállamai vették szolgálatba. A hinduizmust ugyanígy a Cupta Birodalom eurázsiai nomád barbár utódállamai használták fel, a sikh egyházat Indiában a Maghal Birodalom egy pandzsabi utódállama, a zsidó egyházat a macedón birodalom egy Seleucida utódállamának makkabeusi utódállama.
Amíg a judaizmus, a kereszténység és a mahayana esetében nyilvánvaló, hogy egy tisztultabb vallást térítettek el saját küldetésétől, hogy politikailag kizsákmányolják, ez nem kevésbé igaz, bár lehet, hogy talán kevésbé kézzelfogható, az iszlám és a sikhizmus esetében is. Az iszlám a judaizmusban és a kereszténységben elért új isten-vízió egy, a görög-római világ peremén élő pogány arab barbárok számára készült változataként született. Mohamed próféta hűségesen fejtett ki Mekkában egy hitelesen vallásos missziót tizenkét elcsüggesztő éven át, mialatt kevés hívőt szerzett, de sok üldözést szenvedett, mielőtt engedett volna a kísértésnek, hogy Mekkából Medinába fusson. Hedzsrája nem csupán földrajzi elköltözés volt, hanem egyben a saját hazájában nem tisztelt próféta ellen-átváltozása is, egy rivális oázisállam elnöki tisztjébe, meghívás útján. Olyan volt ez, mintha Jézus a maga pusztai kísértésekor beleesett volna abba a végzetes tévedésbe, hogy a Sátántól Neki felajánlott e világ összes királysága közül csak egy kis fejedelemséget - valami parányi Andorrát vagy San Marinót - válasszon ki magának. A sikhizmus ismét, a buddhizmusnak az iszlámmal történt összeegyeztetéséből születvén, vallási magaslatáról a politika kátyújába zuhant, minthogy a sikh guruk, Har Govond és Govind Singh és végleges politikai utóduk, a sikh hadvezér, Ranjit Singh, akárcsak Mohamed próféta, engedtek a kísértésnek, hogy erőszakot alkalmazzanak.
Tisztultabb vallásokat az összbirodalmak reinkarnációi is befogtak. A keleti orthodox keresztény egyház például belement a Kelet-római Birodalom, az Ottomán Birodalom és a ,,harmadik Róma'', Moszkva szándékaiba. A Római Birodalom mindeme reinkarnációiban az egyházat az állam egy ágazatává tették, amivé Konstantin szándékozott tenni, és ez annak rendje és módja szerint magában a Római Birodalomban bekövetkezhetett volna, ha a Római Birodalom nem esett volna szét darabjaira a keresztény időszámítás ötödik, hatodik és hetedik évszázadában. A kudarc, ami az egyház lelki függetlenségének merész újrajelentkezésében nyilvánult meg Konstantinápolyban, az ötödik század korai éveiben, Aranyszájú Szent János puszta tekintélye révén, ómenje volt annak, ami megtörténhetett volna a Római Birodalomban, rehabilitációja után, a nyolcadik században.
Klasszikus példája annak, ahogyan a helyi jellegű államok befognak egy magasabb rendű vallást, az az uralom, amit a nyugati keresztény egyház felett gyakorolnak a középkori keresztény pápai nemzetközösség modern utódállamai. A protestantizmust Luther életében, és az ő közreműködésével zsákmányolták ki politikailag, minthogy az iszlámot Mohamed idejében és vele együtt. Még jelentősebb, hogy a hasadó nyugati kereszténység római katolikus töredékét, amelyik formálisan megőrizte egyetemes hatókörét és függetlenségét a helyi jellegű kormányzatoktól, de facto befogták a spanyol, a dunai Habsburg és a francia monarchiák, nem kisebb hatékonysággal, mint ahogy a protestáns szilánkokat a helyi fejedelemségek Németországban, Skandináviában és Angliában. Az iszlám világban, ahol az ősi szakadás a szunna és a siat között ismét virulenssé vált abban a nemzedékben, amelyik látta az egyházszakadást a nyugati kereszténységben, Imami siizmusát befogta és nyíltan kizsákmányolta a Safavi-dinasztia, míg a szunna az Ottomán-dinasztiát szolgálta, amint a római katolicizmus de facto a Habsburgokat.
A magasabb rendű vallásoknak politikai szándékok számára történő összes befogása között a legfurcsábbak azok, amiket az államok poszthumuszan vittek végbe. Közösségeknek, amelyeket nemcsak hogy megfosztottak politikai függetlenségüktől, hanem gyökerestől kitéptek és külföldre szétszórtak idegen többség közé, mint már megjegyeztük, néhány esetben sikerült megtartaniok testületi azonosságukat, még ezek között a szörnyű ellenséges körülmények között is. Azzal érték el tour de force-ukat, hogy valamely magasabb rendű vallást eltérítettek igazi missziójuktól, az új evangélium minden ember számára történő hirdetésétől, egy idegen feladathoz, amit egy gyökerestől kitépett diaszpóra közösség létben tartása jelent. A zsidó egyház így volt arra szánva, hogy a macedón birodalom Seleucida utódállama Makkabeusi utódállamának diaszpóráját létben tartsa, a zoroaszteri egyháznak, hogy létben tartsa a Római Birodalommal egyenrangú rivális Szasszanida birodalom diaszpóráját, a gregorián monofizita keresztény egyháznak, hogy létben tartsa a római és Szasszanida birodalmak örmény utódállamának diaszpóráját. A kopt monofizita keresztény egyház arra volt hivatva, hogy létben tartsa Felső- és Alsó-Egyiptom fáraói egyesült királyságának diaszpóráját, azét az Egyiptomét, amelyet az egymást követő idegen hódítók, le egészen a rómaiakig sértetlenül vettek át, míg végül feloszlott a Diocletianus újjászervezte Római Birodalomban. A keleti orthodox keresztény egyház egyetemes pátriarkátusa arra volt hivatva, hogy egy, a frank és török agresszorok szétrombolta Kelet-Római Birodalom görög diaszpóráját tartsa létben.
Kulturális szinten klasszikus példája a magasabb rendű vallásoknak evilági célok érdekében történt kizsákmányolásának a görög-római civilizáció és kortársai közötti összeütközések története Dél-Nyugat-Ázsiában, valamint Egyiptomban. A kereszténységnek nesztoriánus és monofizita változata azokból a teológiai vitákból ered, amelyeket a kereszténység evangéliumának a görög metafizika terminológiájába való átvitele keltett, bár a keresztény teológia mindkét fentemlített iskoláját besorozták egy kulturális ellentámadás nem-vallási szolgálatába a keleti antipoduson a hosszan uralkodó hellénizmussal szemben. Két tiszta példája ez annak a kulturális kizsákmányolásnak, aminek a kereszténységet kitették, és volt kulturális, nemcsak politikai oldala a judaizmus kizsákmányolásának a Makkabeusok, a zoroasztrizmusénak a Szasszanidák, az iszláménak az Omajjág kalifák részéről. Mert, katonai konfliktusaikban a Seleucida monarchiával, Római Birodalommal, ezek a dél-nyugat-ázsiai politikai hatalmak kulturális háborút is viseltek a görög-római civilizáció ellen. A párhuzamos összeütközésben a görög-római civilizáció és a kortárs indiai civilizáció között, Bengáliában a mahayana Tantric változata (még most is kiterjedt Tibetben) azt a szerepet játszotta, amit a nesztorianizmus és a monofizitizmus Dél-Nyugat-Ázsiában és Egyiptomban, míg a hinduizmus az iszlám szerepét játszotta. Az iszlám és a hindu civilizáció közötti összeütközésben a sikhizmust, amelyet arra alapítottak, hogy áthidalja a szakadékot hinduk és muszlimok között a magasabb rendű vallások evangéliumának hirdetésével minden ember számára, olyan fogalmakkal, amelyeket minden ember el tud fogadni, bevonták - a Mughal Birodalom provokációjával, amelyik annál türelmetlenebbé vált, minél jobban elaggott - eszközként a harcias hindu reakció szolgálatába az iszlám harcias szellem ellen.
A magasabb rendű vallásoknak idegen evilági célokra történt ilyen befogása kétszeresen is visszássá vált. Egyrészt a magasabb rendű vallások eltérültek igazi küldetésüktől, hogy új evangéliumot hirdessenek minden embernek, amelyben Isten úgy revelálódik mint Szeretet, a szenvedés pedig a Szeretet követésének jutalma és lehetősége. Az a tény, hogy a hinduizmus és az iszlám történetük igen korai szakaszában fordultak el vallásos küldetésüktől evilági feladatokhoz, talán egyik oka annak, hogy ezek az egyházak - legalábbis a nyugati kereszténység kultúrkörében felnőtt történész szemében - kevésbé látszanak az új evangélium exponenseinek, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. Másrészt a magasabb rendű vallásoknak felsorakozása az evilági mozgalmak szolgálatába belevitt azokba egy olyan szívvel-lélekkel való átadottságot, mit csak az új evangélium tud sugalmazni, és ez a hatás tovább érvényesült. A teljes átadottság szentséggé magasztosulhat, ha az vallásos célra irányul, minthogy az az igazi célja, de lealjasodhat démoni kegyetlenséggé, ha evilági ügyek szolgálatába prostituálja magát. Ha az emberimádást nem éleszti fel újra egy kizsákmányolt magasabb rendű vallás, csak egy korlátozott érzelmi visszahatást tud ébreszteni, főleg ha legértéktelenebb formájában tálalják - amint azt Den Roma és Divus Caesar kultusza bizonyította leomló színfalával. De sokkal félelmetesebb az emberimádat, amint arra majd ennek a könyvnek második részében még visszatérünk, ha azt az új evangélium lobogó lelkesedése sugallja állandóan.
Jóllehet a magasabb rendű vallásoknak szerencsétlen eltérítése evilági célokhoz, rövid történetük gyakran ismétlődő tragédiája volt, egészen napjainkig, ellenálló mozgalmak sem voltak egészen hatályon kívül helyezve. Talán a legjelentősebb közülük a középkori nyugati kereszténység kísérlete, hogy pápai főség alatt teremtsen nemzetközösséget. Az volt az eszmény, hogy ebben a nemzetközösségben egy egyház, mint a magasabb rendű vallások egyik megtestesülése, ne legyen befogva, hanem éppen ő fogja be egy civilizáció egész társadalmi testületét, és így a politikai testületeket is, amelyekbe ez a társadalom beiktatta magát. A középkori nyugati kereszténységben szokatlanul kedvezőek voltak a feltételek egy ilyen egyházi kísérlethez, tekintettel a laikus elemek szokatlan barbárságára a társadalomban. A Római Birodalom nyugat-európai barbár utódállamai elégtelenebbek voltak, mint arab utódállama és a Kínai Birodalom eurázsiai nomád utódállamai, ezért a Római Birodalom újraélesztésének kísérlete kudarccal végződött a nyugati kereszténységben, de sikerült a keleti orthodox kereszténységben, akárcsak a megfelelő kísérlet a Kínai Császárság újraélesztésére Kelet-Ázsiában. Így a koraközépkori nyugati kereszténységnek szokatlanul kedvező esélye volt társadalmi közegének befolyásolására, alkalom adódott erre VII. Gergely és III. Ince pápa becsvágyóan idealista politikájában. A középkori nyugati Respublica Christiana-nak kudarca az egyházi államférfiak elégtelenségének következtében, a legtragikusabb minden balvégzet között, amit a nyugati társadalom eddig magára hozott.
A nyugati keresztény nemzetközösség ígéretes megteremtési kísérletének ezt a siralmas kudarcát a nyugati kereszténységben a modern kor küszöbén a nemzeti államok bálványozó imádásának újraéledése követte, az, ami fővallása volt a görög-római társadalomnak megdőlte előtt. De azért a nyugati keresztény egyház nem vetette alá magát ellenállás nélkül az emberimádás eme újjászületett formája szolgálatának. A római katolikus egyház sohasem nyugodott bele abba, hogy egyik vagy másik nyugati nemzeti állam kormányzati ágazatává váljék, mégha de facto gyakorlatilag ebbe az alárendelt helyzetbe is került, azokban az államokban pedig, ahol a protestáns egyház belenyugodott ebbe a szolgaságba a hivatalos elismertetés kiváltságának vételáraként, a szabad non-konformista protestáns szekták erősödtek meg.
Hasonlóképpen Oroszországban is szabad non-konformista szekták burjánoztak el tiltakozásul a keleti orthodox egyház támogatása ellen, amit az Oroszországban egy bálványozott világbirodalom újraéledésével kapcsolatban tanúsított, még mielőtt a Római Birodalom tizennegyedik századi reinkarnációja ismét megerősödött a tizennyolcadik században a modern nyugati felvilágosult autokrácia meghonosításával. Hasonlóképpen a korai keresztény egyháznak a római birodalmi kormányzat által történt negyedik századi befogásával a harciasan szektás donatisták szálltak szembe, az iszlámnak az Omajjád-dinasztia politikai céljai számára történt kizsákmányolásával szemben pedig a harcias kharijiták[12], valamint Medinában az iszlám jog nem erőszakos, de nem kevésbé céltudatos tudósai.
Ezek a hamu alatt parázsló vallásos ellenálló mozgalmak jelei annak, hogy az ige elfojtása a világ gondjai és az egyéb dolgok utáni vágy miatt nem okozza a magasabb rendű vallások halálát, annak ellenére, hogy a tövis együtt nő a maggal a vetéstől az aratásig. ,,A füstölgő mécsbelet nem oltja ki.''[13]
És némely mag futószalagra esik és egy gyárba kerül, ahol feldolgozzák, fagyasztják és csírátlanítják.
Avégből, hogy leírjuk, a Magvetőről szóló példabeszéd képanyagával, azt a kudarcot, amit a magasabbrendű vallások új evangéliuma a filozófiákkal való találkozással elszenvedett, az utó-hellénista történésznek egy verset kell rögtönöznie és beiktatnia, hiszen ez olyan balsiker, amit nem látott előre a költő, akinek képzeletében ez a példabeszéd megfogant, bár az első keresztény századok írója hellénizált világban írt. Inkább az a meglepő, hogy ehhez a hamisított vershez valami hasonló nem talált utat a példabeszédbe, abban az időben, amikor az evangéliumok görög nyelven forogtak közkézen. Amikor Szent Pál leveleit már azon a görög nyelven diktálta, amelyik neki és pogány megtértjeinek közös anyanyelve volt, és amikor az éj Testamentum elterjedt görögül és görögül beszélő konvertitákat nyerte meg, bizonyára nyilvánvaló volt, hogy a keresztény szentírás előbb vagy utóbb magára fogja terelni a görög-római közönség filozófiailag művelt uralkodó kisebbségének figyelmét, akik megpróbálják, hogy filozófiájuk fogalmi rendszerében igazolódik-e érthetősége és hihetősége. Nem volt-e valóban az is nyilvánvaló, hogy mielőtt ez a kihívás a keresztény aklon kívülről ténylegesen elhangzott, a kihívóknak több mint a fele találkozhatott a keresztény evangélium képzett, görögül beszélő magyarázóival, akik ezt az evangéliumot önkéntelenül és természetesen hellén filozófiai terminológiával értelmezték, mivel ezek a fogalmak saját ősi intellektuális nyelvüket alkották? Nem több, mint ötven évvel a legkésőbbi evangéliumok után, és 150 évvel a legrégibb hitvallás megszövegezése előtt, a kereszténységet tulajdonképpen már fél-filozófiai kifejezésekkel tolmácsolták a pogány közönségnek az Antoniusok korában író keresztény apologéták.
Valóban elkerülhetetlen volt a kereszténység evangéliumának, majd később az iszlámnak átültetése a hellénista metafizika fogalmi rendszerébe. A kereszténység és az iszlám egy hellénizáló világban születtek, amelyben még kevésbé tudták kikerülni a hellénista filozófiával való találkozást, mint a római Birodalom kormányzatával. Láttuk hogy a római Birodalom kormányzatával történt összecsapásban addig mutatkozott a kereszténység észrevehetően eredményesnek, amíg törvényen kívüli és üldözött volt, de észrevehetően eredménytelenné vált a Római birodalommal és utódaival folytatott vitáiban, mihelyt azok az egyházat ügyesen szövetségesükké tették. Ugyanez a cselekménye a keresztény egyház hellénista filozófiával folytatott küzdelme történetének is. Amíg a kereszténységet nem ismerte, vagy kinevette a görög-római társadalom filozófiailag képzett közép- és felsőosztálya, viszonya ezen osztályok képviselőihez nem jelentett semmiféle nagyobb intellektuális nehézséget vagy zavar. Kereszténység intellektuális gondjai akkor kezdődtek, amikor ez a filozófiailag képzett osztály revideálta állásfoglalását, és a kereszténységet eléggé komolyan és rokonszenvvel kezelt ahhoz, hogy igényelje a kereszténység bemutatását a hellénista filozófia terminológiájával.
Az egyház nem utasíthatta vissza a filozófiailag művelt felsőbb osztállyal történő intellektuális megközelítésre vonatkozó nyitást, még kevésbé, amint nem utasíthatta vissza a birodalmi kormányzat felé a politikai megközelítés felajánlását - mégpedig ugyanazon okból: az egyház küldetésének nyitottnak kell lennie a világ felé, nem lehet véka alá rejteni a gyertyát. (Mt 5,15; Mk 4,21; Lk 11,33) Így az egyháznak, saját veszélyére, meg kellet ragadnia minden kínálkozó alkalmat a párbeszédre, a hivatásos filozófusokkal folytatott párbeszéd pedig sajátos erőfeszítést igényelt, mivel ők jelentették a görög-római társadalomban a legnehezebben megnyerhető elemet a keresztény egyház számára. A Római Birodalom lakosságának pogány többségével ellentétben, a filozófusok túl büszkék voltak ahhoz, hogy felugorjanak az egyház diadalszekerére, mivel I. Konstantin pártfogolta a kereszténységet, és mivel I. Theodozius büntette a pogányságot. A filozófusok ideálja az önállóság volt, mind intellektuális, mind morális szempontból, kidolgozták saját intellektuális és morális rendszerüket, és meg voltak győződve arról, hogy aszerint tudnak élni is. Ha a kereszténység azt akarat, hogy valami kilátása is legyen az athéni vagy az alexandriai egyetemek tanáraival folytatandó párbeszédre, vagy a római szenátus arisztokrácia előkelőivel való kapcsolatra, az egyháznak fel kellett készülnie arra, hogy a filozófusok intellektuális alapjára kerüljön, evangéliumának az ő fogalmi rendszerükbe történő átfordításával.
Az egyház talán figyelmen kívül hagyhatta volna ezeket az intranzigens tanári és arisztokratikus udvarlásokat, ha ezek egyetlen reprezentánsai lettek volna a hellén filozofikus szellemi magatartásnak. Valójában ez a szellemi magatartás sokkal szélesebbkörű és áthatóbb jellegű volt. Megtalálható volt bizonyos mértékben mindenkiben, akiben csak valami igény is élt a hellén neveltetésre, és továbbélt, mint már meggyőződés, a hellén nevelésben részesült keresztény konvertitákban. Nehéz lett volna a keresztény evangéliumot írásban görög prózába áttenni anélkül, hogy bizonyos mértékben görög filozófiai nyelvre ne tegyék át. Így a Lét keresztény látomását fokozatosan, tudattalanul és szándékosság nélkül, olyan műszavakkal fordították, amelyek egyre jobban hellénisztikussá váltak, és egyre inkább szak-filozofikussá, amint a kereszténységre történő konverzió fokozatosan terjedt felfelé a társadalmi létrán.
Ez magyarázza, miért vitte át valójában a keresztény egyház tudatosan és módszeresen evangéliumát a hellén filozófia fogalmi rendszerébe - amivel elébe dolgozott egy teológia kialakulásának - miután előbb a római birodalmi kormányzat hivatalos vallásává vált, majd a római Birodalomban egyedül megtűrt vallássá. Ez magyarázza azt is, miért vitte át hasonló módon az iszlám is evangéliumát ugyanabba a hellén intellektuális szókincsbe, miután az arab kalifátus a Római Birodalom utódállamává lett a birodalom részében hellénizált keleti tartományaiban. A mahayana és az utó-buddhista hinduizmus távol állt attól, hogy a filozófia körén kívül, következésképp annak fogalmi rendszerével történt összeütközéssel és az ahhoz való közeledéssel fejlődjék ki, ehelyett a filozófia keblén, következésképp az életprobléma filozófusoktól adott intellektuális megközelítéséből nőtt ki ez a két magasabbrendű vallás, amelyek gyökereiket az intellektuális felszín mögé, az emberi természet tudatalatti mélységeibe eresztették. Filozófiából vallássá történt átalakulásában a buddhizmus és a hinduizmus maga mögött hagyta az indiai filozófia felhőit, de úgy tűnik, hogy a filozófiából magasabbrendű vallássá való átformálódás folyamatában a kialakult buddhista vallások mentek maradtak azoktól a csikorgó, nyekergő intellektuális huzavonáktól, amelyeknek a kereszténység és az iszlám ki volt téve, abban az ellenkező előjelű folyamatban, amelyben ez a két fejlettebb zsidó vallás átment egy filozófia forgalmi rendszerébe.
A keresztény és az iszlám evangéliumoknak a hellén metafizika terminológiájába történt átültetése szörnyű következményekkel járt, mivel nem ismerte a különböztetést az igazság két arculata között, amit nem tudtak egységbe fogadni az emberi értelem tökéletlenül egyesített képességei. Az emberi pszichében két szerv van: egy tudatos akarati felület és egy tudatalatti érzelmi mélység. E két szerv mindegyikének megvan a maga saját módja, ahogy rátekint a belső emberi szemet a Léttől elválasztó sötét üvegre és ahogy áthatol rajta, és így a megközelítés egyik tökéletlen módja sem nevezhető igazán ,,az igazság'' megtalálásának. De fejlett egységes igazság eme két látható felülete annyira különböző, mint az emberi psziché két szervének természete, amelyek felfogják ezeket a ,,tört fényeket''. Ha feltételezzük, hogy tapasztalatunk nyilvánvalóságának ellenére is, az igazság e két arculata azonos, és hogy bárminek, ami igaz a két érzékelés egyikében, következéskép igaznak kell lennie a másikban is, éppen azért, mert az igazság két arculatát jogosan címkézzük ugyanazzal a névvel annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy elveszítjük fogásunkat a két aspektuson, amelyben az igazság mutatkozik értelmi látomásunkban.
Az ,,Igazság'' nem az egyetlen közös szó, amit az értelem és a tudatalatti psziché közösen birtokol és külön-külön használ különböző értelemben. Az egyik ok, ami miatt össze lehet keverni az igazság két arculatának egyikét a másikkal az, hogy nemcsak szavuk, de egész szótáruk közös. Osztozkodniok kell rajta, minthogy ez az egyetlen szótár, amit a Homo sapiens eddig használt, hogy felszerelje magát erre a két, vagy bármely más célra.[14] A megszokott emberi érintkezésben az egyetlen szótár eme kettős használata nem vezet keveredéshez a kétfajta különböző értelem között. A szövegösszefüggésnek megfelelően ugyanazt a szót kifejezést, mondatot vagy elbeszélést vagy a tudatalatti psziché, vagy a tudat értelmében vesszük anélkül, hogy összetévesztenénk egyiket a másikkal, vagy önkényesen azonosítanánk őket.
Nem veszünk például azonos értelemben egy beszámolót valamely palesztinai ütközetről a reggeli újságban, és beszámolót a mennyi csatáról ,,Az elveszett Paradicsom''-ban, és ha valaki azt sugalmazná, hogy az egyik beszámoló ,,hamis'', mert nem jelenti ugyanazt az értelmet, mint a másik beszámoló, mert ezt felelhetjük: ,,miért, a szerző sohasem szándékolta azt abban a másik értelemben, hogyan sugallhatnád, hogy elpártolt az igazságtól, amikor azokat a szavakat a maguk saját értelmében használja?'' Ennek ellenére kísérleteket tesznek az igazság két fajtájának egyikét átadni a másikba. Például az értelem száraz visszaemlékezését a barbár hadvezérek gonosz viselkedésére, elragadta a tudatalatti és hőskölteménnyé magasztosította. És fordítva, a hősköltészetet lerögzíti az értelem és prózai krónikává alakítja át. A keresztény evangéliumok beszorítása hitvallásokba, amelyekben a szavakat olyan értelemben használják, hogy azokat a görög metafizikához kapcsolják, a másik példa arra a kísérletre, hogy a tudatalatti psziché igazságát az értelem igazságának kifejezéseivé fordítsák át.
Mindezekben az átvitelekben, akár a tudatalatti igazságából a tudat igazságába, vagy vice versa, az eredeti alkalmas arra, hogy teljesen felismerhetetlenné változzék, és az átalakítás folyamatában denaturalizálódjék azáltal, hogy úgy veszik, mintha az eredeti érelmétől szándékolt igazság lenne a szó egy másik értelmében.[15] A tudatalatti psziché megragadta igazság természetes kifejeződését a költészetben találja meg. Költészet és tudomány, amint megfigyeltük, ugyanazt a szótárat használja, mivel az embernek csak egyetlen szótára van, következésképpen annak kell szolgálnia az ember összes célját.
,,A szavak feszülnek, recsegnek és néha összetörnek a teher alatt.''[16] De feltéve, hogy az azonos szavak azonos értelmük kell legyen a tudományos és a költői szövegben, vaknak kell lenni magára a költészet és a tudomány közötti különbségre.
A költészet a tudatalatti intuitív meglátásából jön napvilágra egyedi fénysávokban. Mindegyik fénysáv különbözni fog egymástól a világosság fokának megfelelően, de idő-viszony nincs az egymást követő fénysávok között. Ha két különböző időben keletkezett költeményt egymás mellé helyezünk, a tehetség szerint különbséget tehetünk közöttük, de nem leszünk képesek a priori megmondani, vajon a korábbi vagy a későbbi költemény teszi-e reánk inkább a nagyobb költészet benyomását. Idő-viszony közöttük irreleváns és jelentőség nélküli minden összehasonlítási szándék szempontjából, mert egy későbbi költemény nem hozható kapcsolatba egy korábbival, amennyiben az le fogja rontani az előbbi költeményt, vagy lerontotta azt, vagy módosítani fogja, vagy módosította ezt, hozzá fog adni, vagy hozzáadott valamit. A költészet birodalmában az összehasonlítás nem vezet kombinációhoz. Két költemény közötti ilyen kölcsönös függetlenségi viszony kifejtése alapján úgy tetszik, hogy mindegyik költemény külön-külön buggyan ki egy közös forrásból és az összes költeménynek ez a közös forrása időtlen. Minden költemény egy vízsugárhoz hasonlít, amelyik egy kútból tör fel, amelyben a víz ,,ugyanaz tegnap, ma és mindörökre'' (Zsid 13,8). A tudatalatti szintjén, ahonnét a költészet fakad, az emberi természet mindig és mindenütt ugyanolyannak tűnik - olyan a primitív emberben, mint a civilizáció folyamatában élő emberben, egyformán civilizációs fejlődésben lévő különböző társadalmakban, egyforma a különböző egyedekben különböző tudatos és akarati személyiségük mögött.
Ezzel szemben az értelem progresszíve, az idő folyamatában fogadja be az univerzumot, és így a tudomány halmozódó építmény az universum folyton változó képeiből, amelyek a psziché tudatos felszínén tükröződnek. Ezért a tudományban, ellentétben a költészettel, időviszony áll fenn a tények egymást követő adatai között. Egy új adatnak a régivel való összehasonlítása olyan kombinációhoz vezet, amelyben az adatok módosítják egymást míg egy időpillanatban egyetlen önálló egésszé illeszkednek össze, ami viszont újrakezdődik a további adatok fényében, így az értelemnek az univerzumról alkotott tudományos térképe folytonosan változó, mivel folytonosan növekvő. A térkép mindenegyes állomása, minden részleges időben és helyen csak ideiglenes lehet, mivel bármely időben és helyen egy részlegadat módosíthatja a térkép egész modelljét. Például a mi életünkben így alakította át a relativitás elméletének, az atomszerkezetnek és az emberi psziché tudatalatti mélységének felfedezése. Így a tudományos igazságnak minden, akár részleges, akár egyetemes előterjesztése mindig átmeneti és ideiglenes. A tudományos és a költői igazság közötti különbség jellegét a következőkben lehet összegezni: költői igazság abszolút, minthogy az az idő-dimenzióban statikus, a tudományos igazság relatív, mivel növekvő az idő-dimenzióban.
Mégis igazság megragadásának bármelyik módjában benne lehet vagy az igazság amely sajátos vonásának, illetve aspektusának egy víziója. A tudattalan psziché költői szintjén az átfogó vízió prófécia,[17] az értelem tudományos szintjén a metafizika. Ha költészet és a tudomány különbözőségére vonatkozó előző elemzésünk helyes, akkor ebből az következik, hogy annak a kísérletnek, amit a prófétai vízió nyújt a költői igazság meglátására, a két megragadási mód valódi természete szerint, alkalmasabbnak kell lennie, mint annak a kísérletnek, amit a metafizika ad a tudományos igazság átfogó szemléletére. Kétségtelen, hogy még a legmegvilágítóbb prófétikus kijelentés is hamarosan végtelenül távol fog kerülni attól, hogy a költői igazságot a maga teljességében fejezze ki: ,,Mert az én gondolataim, nem a ti gondolataitok, és a ti utaitok nem az én utaim, úgymond az Úr, mert amennyivel magasabbak az egek a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál'' (Deutero-Izajás IV. 8-9.) Ami azt illeti, mégiscsak egy prófétai kijelentés lehet az abszolút költői igazság egy kifejezése. És ez a páratlan értékű kifejezés lesz önmagáért helytálló, és nincsen kitéve annak, hogy hatályon kívül helyezzék, kiegészítsék, vagy elvegyenek belőle, amikor szembesül más, tőle talán világosságuk mértékében különböző kifejezésekkel, amelyeket más időkben, vagy helyeken jelentettek ki. Ezzel ellentétben az a kísérlet, amit a metafizika visz végbe, hogy a tudományos igazság átfogó szemléltetését nyújtsa, soha és sehol sem több, mint egy közbenső, ideiglenes tudósítás a korszerű tudomány általános haladásáról.
A metafizika teljesítőképességéről és feladatáról ilyen szerény nézetet vallott a hellén filozófia történetében annak néhány nagymestere. Platón, például gyakorlati példája volt a metafizikus és a próféta közötti személyes egységnek. Határozottan tudatában is volt a tudományos és a költői igazság közötti különbségnek, és ha metafizikai gondolkodásában valahol elérte azokat a határokat, amelyeken túl a logika már nem vihette őt a tudomány szintjén, tudatosan és bevallottan a költészet szintjére hágott, búcsút mondva a logikának a mítosz kedvéért. Platón hagyatékában a költői és a prófétai látomás az, ami örökérvényű kinyilatkoztatásként hatott más szellemekre, míg tudománya és metafizikája időhöz kötött. Epicuros és Zeno ismét úgy nyújtották metafizikájukat, mint etikájukhoz megkívánt legszükségesebb ideiglenes intellektuális vázat, Buddha pedig mindig határozottan visszautasította, hogy egyáltalán tárgyaljon metafizikáról. Őt a gyakorlat és nem az elmélet érdekelte, tanítványai számára szánt gyakorlati programja igényes volt, őrizkedett az olyan intellektuális nyitástól, ami eltérítené őt a fáradságos erkölcsi kutatástól. Ebből a gyakorlati szempontból tekintve, a hinayana buddhizmus, az opikureizmus és a sztoicizmus ráléptek arra az útra, amit Konfucius járt teljesen végig.
Mindamellett a konfucianizmus, mint már megjegyeztük, kivétel volt a filozófiák közül abban, hogy őszintén elfogadta a magatartás hagyományos társadalmi célkitűzéseit. Az indiai és a hellén filozófiai iskolák számára legmagasabb cél az egyéni önállóság volt, és a hellén filozófusok kutatásai az önállóságra törekedtek, mind a gondolkodás, mind a viselkedés területén. görög-római közönség filozófiailag művelt elitje szerette volna hinni, hogy metafizikájában a tudományos igazság teljes és végleges modelljét birtokolja, - olyan kívánalom ez a metafizikával szemben, ami összeegyeztethetetlen a tudományos igazság természetével, minthogy az, amint láttuk, kumulálódó és ezért relatív és ideiglenes. Egy filozófiailag művelt görög-római közvélemény tényleg megkövetelte, hogy a metafizika valami olyasmit adjon a tudományos igazság számára, amit, ha ez egyáltalában valamilyen területen megadható, csak a költői igazság számára tud megadni, és ezt nem metafizikával, hanem csak prófétai vízióval. Ez volt az a kivihetetlen kívánság a filozófiailag képzett közvéleményben - beleszámítva a társadalom felsőbb rétegeiből azokat, akik a kereszténységre és az iszlámra tértek - ami arra kényszerítette a keresztényeket és a muszlinokat, hogy evangéliumaikat a próféták költői közegéből a filozófusok tudományos közegébe vigyék át. Az a kísérlet, hogy a kereszténységben és az iszlámban kinyilatkoztatott költői igazságot a tudományos igazságba vigyék át, olyan következményekkel járt, amelyek ellentétben voltak a magasabb fejlettségű vallások igazi küldetésnek teljesítésével.
A prófétai látomás, amelyik a magasabb fejlettségű vallásokban született - legkiválóbban talán a kereszténységben és a mahayanában - ha nem tévedünk, két intuícióból áll. Az első az, hogy a szenvedés olyan valami, amit úgy kell fogadni, mint a szeretet gyakorlásának jutalmát, és valóban úgy átélni, mint alkalmat a szeretet követésére. A második intuíció az, hogy az a magatartás a szenvedéssel kapcsolatban gyakorlati. Az ideált gyakorlatba a Legfőbb Lény hozta, és ez azt jelenti, hogy ha az emberi lény hasonlóképp igyekezik cselekedni, az Abszolút Lét áramával fog úszni, szemben saját önközpontúságának áramlatával.
Ezeknek az intuícióknak a jelentősége és értéke az időtlen igazságok és értékek megragadásában áll: azé az igazságé, hogy a szenvedés az élet ára, és hogy ennek következtében élet és szenvedés elválaszthatatlanok egymástól, azé az igazságé, hogy önfeláldozással a szenvedés a szeretet ügyének szolgálába állítható, hogy a szeretet értékmérője az, hogy mennyi szenvedésbe kerül, annak a meggyőződésnek az igazsága és értéke, hogy ez a szenvedésre vonatkozó igazság és a szeretetnek ez az értéke nemcsak illuzórikus igazság és fiktív érték, amit az ember kitalál, a maga számára, hanem a Legfelsőbb Lény szeretetcselekedeteitől és önfeláldozásától véghezvíve, hitelesnek minősíttetett az isteni Pásztornak emberi juhai és emberi juhainak iránta tanúsított kölcsönös önfeláldozásának értéke. Amíg a prófétai látomás spontánul fejezi ki önmagát a költészetben, ami természetes közege, figyelmünket és törekvéseinket összpontosítjuk azokra a megvilágosító és megváltó igazságokra és értékekre, amiket a látomás revelál, mihelyst azonban megkíséreljük ezeket az intuíciókat a tudományos igazság fogalmaiba átvinni, első megállapításunk és az irreleváns, triviális és véglegesen soha meg nem válaszolható kérdés: vajon ezek a tételek - amelyeket most már úgy kell venni, mint tudományos tényekre vonatkozó tételeket - beleillenek-e vagy sem az univerzum tudományos térképének abba az ideiglenes kiadóba, amelyik itt és most előttem fekszik az íróasztalomon.
Így annak a kísérletnek, hogy a költői igazság nyelvezetén kifejezett metafizikai modellre vigyük át, két további következménye van. Arra ösztönöz ugyanis minket, hogy figyelmét attól, ami lényeges és jelentős a prófétai látomás költői igazságában, a tudományos igazsághoz való vonatkozásának triviális és belsőleg megoldhatatlan kérdésre fordítsuk és egy időleges beszámolóval helyettesítsük az időtlen intuíciót Még ha sikerrel jár is a költői igazság átfordítása a tudományos igazságba, annak kockáztatásával hogy elraboljuk értelmét és értékét, akkor is tudományos formulánk, alighogy megszerkeszthettük volna, máris elavulttá válik.
Ez történt a kereszténységben és az iszlámban annak a kísérletnek következményeként, hogy átvigyék őket a hellén metafizika forgalmi rendszerébe. Ez az intellektuális ,,haladás'' kioltotta belőlük az életet, még annak a kisszámú filozófiailag képzett néprétegnek a számára is a görög-római világban, akik a hellén filozófia sajátos terminológiájában gondolkodtak ész ez a hellén tudomány fejlődése messzebb és messzebb távolodott a tudományos igazság eme helyhez és időhöz kötött formulázásától, amire a hellén metafizika modelljében talált. Elkerülhetetlen volt ez a ,,datálás'', ha egy prófétai látomást átplántálnak a metafizika tudományos nyelvezetébe, de még egy rossz fordításkárhoztatott átültetés ,,datálása'' sem rontja le az eredetit, mivel a rosszul fordított evangélium is, a maga eredeti költészetében, az igazság egy fajtája, ami időtlen.
Ha helyes ez az okoskodás, szükségtelen az az akadály, amit a keresztény és az iszlám evangéliumoknak a hellén metafizika terminológiájába történt átfordítása jelentkezett az utókor számára. Ez kizárólag ama történeti esetlegesség miatt van, hogy a keresztény éra első négy-öt századában keresztény egyház arra törekedett, hogy egy filozófiailag képzett hellén közönséghez annak saját metafizikai terminológiájával szóljon. A történelemnek eme régmúlt epizódja nem lehet komoly ok arra, hogy egy tizenkilencedik századi nyugati és nyugativá váló világban ez az erőszakolt átültetés egy most kreált metafizika nyelvezetébe átültetés más időben és helyen, egy helyhez és időhöz kötött kívánalom kedvéért - miért legyen számunkra sibbóleth. Az sem lehet persze megoldás, hogy a negyedik-ötödik századbeli hellén világ metafizikájába történt eme régi átültetést helyettesítjük a tizenkilencedik század nyugati világának metafizikájába történő átültetéssel, hiszen ez az újabb modell a maga részéről hasonlóképp kötve van ahhoz a folyamathoz, ami az Universum tudományos térképének összegeződő szerkezetében jelentkezik.
Vetkőztessük ki a keresztény és az iszlám evangéliumokat a maguk rájuk nem illő és elnyűtt görögök tudományos ruhájából, álljunk ellent a kísértésnek, hogy másik, nyugati szabású tudományos mezbe öltöztessük őket, amelyik szintúgy rájuk nem illő igazságot nem-tudományos költői értelemben, ez ugyanis az ilyen összefüggésben a magától értetődő értelem: ha átadnánk magunkat ezeknek az utasításoknak, és rá tudnánk magunkat venni arra, hogy alkalmazzuk azokat, akkor talán felfedezhetnénk, hogy szabaddá tettük az utat annak kérdésnek megragadásához: ,,Mi az igazság?''. Természetesen most még nem felelhetünk erre a kérdésre. Hiszen még mindig ilyeneket kell, hogy kérdezzünk önmagunktól: valójában hogyan értették a keresztények, azokban a nagyon kezdeti időkben, mielőtt még a keresztény hittételeket hellénizálni kezdték volna, hogy Jézus az Isten Fia volt, hogy halottaiból feltámadt, hogy felment a mennyekbe? Tudjuk-e mi ezt a hitvallást annak eredeti keresztény értelmében tartani, bármilyennek tűnik is az a mi mai világunkban, a mi korunkban? Ha mi valami más értelemben tudjuk és akarjuk tartani ezt a hitvallást, több jogunk van-e vagy sem a mi értelmezésükhöz, mint az ősi keresztényeknek volt a magukéhoz? Ha ez derül ki, hogy egy hitvallás értelmezésének két útja a költői igazság birodalmában különbözik egymástól, szükségszerűleg ez következik-e ebből, hogy ezen a költői síkon a két út közül valamelyiknek hamisnak kell lennie? Ezekkel a kérdésekkel újra fogunk találkozni ennek a könyvnek második részében.
10. A birodalmi kormányzat becsületére válik, hogy az Alimenta Italiae-ban
szociális szolgáltatást nyújtott, ami egy felvilágosult,
konstruktív és ügyesen megtervezett ügykezelésnek állít emléket (lásd
Hirschfeld, O.: A császári közigazgatási tisztviselők (Berlin 1905,
Weidman, 212-24 11.)) Úgy látszik, hogy Nerva kezdeményezte, Traianus
szervezte meg, Trajanus utódai alatt terjedt el, s Marcus-szal
enyészik el. A császárok rendelkezésére álló alapítványok tőkéit
alacsony kamatlábbal kölcsönözték ki itáliai kisgazdáknak, a
kamatokat fiatalemberek kiházasítási költségeire fordították,
olyanokéra, akik túl szegények lettek volna otthonalapításra pénzügyi
támogatás nélkül. Az intézmény így kettős célt szolgált: a
földművelés támogatását és a népszaporodás előmozdítását. Azonban úgy
tűnik, hogy az Alimenta csak Itáliára szorítkozott és Marcus halála
után a zűrzavarok felújulása idején a nagy infláció a ker.
időszámítás harmadik századában kimerítette.
11. Vagyis a kereszténység, amit Julianus ezzel a gyalázkodó névvel
illet, utalással arra, hogy a kereszténység elveti a görög-római
Panteon isteneit.
12. A khariji szó, hasonlóan a farizeus szóhoz, olyasvalakit jelent, aki
elkülöníti önmagát (a profanum vulgus-tól).
13. Iz. 13,3; idézve Mt 12,20.
14. Az egyedüli szótár, amit az ember összes céljához használhat, a zenét
tartalmazza, ami ősibb mint a szavak, valamint az érzéseket, amik a
zenénél is régebbiek. ,,Az érzelmek jelentik azt a csapást, amelyet a
tapasztalat befut. A szexuális érzés részben ugyanazokon a csapásokon
fut, mint a vallásos érzés, mindkettő félelem, harag, csodálkozás,
öröm hallgatás, beszéd útján fejezi ki magát, de ez mégsem jelenti
azt, hogy azonos tapasztalatokat, mintegy azonos ösvényeket járnak
Egy nő hatalma a férfi felett nem azonos Istenével, jóllehet sok
érzelmi válasza azonos, azon egyszerű okból, hogy a férfinincs
ellátva kétfajta könnyel és kétfajta nevetéssel, egyikkel Isten,
másikkal egy nő számára. A szakrális és a világi zene ugyanazokat a
hangjegyeket használja, de különböző hatással.'' - Rattenbury, J.E.,
Wesley's Legancy to the World (London 1928, Epworth Press), 72. 1.
15. A szerelem középkori nyugati allegóriájában megfigyelhetjük, hogyan
kap helyet a fokonkénti átalakulás, amelynek első szakasza ,,egy
tizenkettedik századi, Concilium in Monte Romariciónek nevezett jeu
d'esprit.'' ,,Az egész költemény Ovidius hatását szemlélteti és a
szerelem vallásáét, nagyon helyes, de ez semmiképpen sem példája a
»félreértett Ovidius«-nak. Amor isten imádása Ovidius »Szerelem
művészete« című művében művallás volt. A francia költő átvette az
erotikus vallásnak ezt a koncepcióját, frivolitása teljes
megértésével és továbbhaladt, hogy kidolgozza a tréfát az általa
ismert egyetlen vallásnak, a középkori kereszténységnek a
terminológiájával... A szerelem vallása gyakorta úgy kezdődik, mint
az igazi vallás paródiája. Ez nem jelenti azt, hogy néha sokkal
komolyabbá válik, mint egy paródia... A távolság a Vita Nuova
»rettenetes tekintetű úr«-a és a »Remiremonti zsinat« szerelmesek
istene között a széles és összetett hagyomány fokmérője.'' - Lewis,
C. S., The Allegory of Love: A Study in Medieval Tradition (Oxford
1936, Clarendon Press), 20-1. 11. Lásd az egész szakaszt 18-23, és 5-8.
11. is.
16. Eliot, T. S., Four Quartets, ,,Burnt Norton'', V.
17. A ,,prófécia'' eredeti és hiteles értelme, a szó igazi jelentése
szerint nem a jövendő megjósolása, hanem egy olyan titok
kinyilatkoztatása, ami az értelem határain kívül van. A ,,prófécia''
irodalmi jelentése az igazság ,,feltörése'' olyan rejtett forrásból,
ahonnét az igazságot nem lehet kivonni értelmi folyamatokkal.