Élt valahol egy kicsi, hétköznapi szent, aki sok éve már igen boldog és megelégedett életet folytatott. Egy nap, amikor éppen a piszkos edényeket mosta el a kolostor konyháján, egy angyal jött hozzá és így szólt:
- Az Úr küldött engem, hogy megmondjam neked: itt az idő, hogy az örökkévalóságba költözzél.
- Hálásan köszönöm az Úristennek, hogy ennyire a gondomat viseli - válaszolt a szent -, ám látod, milyen halom mosatlan edény vár még rám. Nem szeretnék hálátlannak bizonyulni, de igen örülnék, ha a Mennyországba való menetelt kissé elhalaszthatnám.
Az angyal bólintott a szent kérésére, majd csöndesen és alázatosan eltűnt. A kis szent pedig folytatta a mosogatást, mintha mi sem történt volna. Aztán még sokmindent tett-vett heteken, hónapokon át, amikor egy reggel újra megjelent az angyal nála. A szent éppen a virágokat kapálta a kertben. Mindjárt mondta is az angyalnak:
- Látod, mennyi gaz van ebben a kertben! Az örökkévalóság biztosan tud még egy picikét várni rám!
Az angyal mosolygott és ismét eltűnt szótlanul. A kis szent befejezte a munkálatokat a kertben, de aztán rengeteg tennivalója akadt. Mind el kellett végeznie. A kórházba betegek ápolására hívták. Éppen egy magas lázban szenvedő beteget itatott meg, amikor újra megpillantotta maga mellett az örökkévalóság angyalát. A kis szent kitárta karját a betegek felé, mintha azt akarta volna mondani:
- Látod, mit csináljak? Itt hagyhatom ezeket a szegény betegeket?
Amikor este a kis szent végre cellájába térhetett pihenni, s végignyúlt a kemény deszkákon, ijesztően öregnek érezte magát, sajgott a teste a fáradtságtól és így imádkozott:
- Ó Uram, most már igazán elküldhetnéd angyalodat, ha szívesen látsz a Mennyországban!
Még be sem fejezte a kérést, máris ott állt az angyal az ágya mellett...
Így szólt hozzá a kis szent:
- Kész vagyok, hogy hazatérjek a Mennyországba!
Az angyal erre is bólintott egy nagyot, és csöndesen megszólalt:
- Mit gondolsz, barátom, egész idő alatt hol voltál?