Október 5-én fél ötkor jelenék meg a helybéli várőrségből kolostorunk elnökségénél, Kosztka Tibornál bizonyos katonai egyén, ki a haditörvényszék által elítélt tábornokok mellé kilenc papi egyénnek kiküldetését sürgeté.
Mély levertségű és borzasztó hír hallatára egészen elfogódott elnökünk, minthogy kilenc papi egyént (honn is nehány maradása igényeltetvén) nem küldhetett.
E kolostor tagjai közül négyet, ti. Pléva Balázs, Vinkler Bruno, Bardócz Sándor és Surjánszky Eusztákot kéré fel a szerencsétlenek melletti vigasz (amennyiben az lehetséges, és az ily esetben papi kötelesség) megtevésére.
Október 6-án reggeli két órakor megindulva, miután a várba bejutánk, ki-ki a reá bízottakat felkeresni s meglátogatni főgondjának tartá.
Fél ötre elmúlt, s én (Surjánszky György Euszták) bevégezvén Poeltenberg Ernő és Aulich Lajos uraknál papi kötelességem kolostorunk meghagyásából, az annyira ismeretes, lábtörés következtében ágyban fekvő nagy hőst, Damjanichot látogatám meg, őszinte részvétünket előtte nyilvánítandó.
Kezet szorítva fogadott beléptemkor, s a brünni hóhért (Mayer), ki éppen szobájában kémlelődött, valamint az őrt is kiparancsolván, velem barátságos beszélgetésbe elegyedett.
Többek között mondá: ,,Tisztelendő barátom (ily címmel illetett beszéd közben)! Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy a császári háztól azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg - golyó által végeztetnénk ki.''
Ezeket mondva felkére, hogy az éj óráiban vigasztalhatatlan nője, Emília számára némi megnyugtatásul általa készített imát imádott nőjének kézbesítsem, melyről ő megnyugtatva, midőn már-már távozandó valék, így szóla: ,,Tisztelendő barátom! Ön tán nem is tudja, ki vagyok.'' Mire felelém: ,,Igenis, tudom.''
,,Én ugyan - mondá ő - rác vagyok vallásomra, de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg engem! Azt is tudom, miszerint ön engemet addig meg nem áldhat, amíg én meg nem gyónom bűneim, tehát hallgasson meg.''
E nagy férfiú meggyónt, röviden a hitvallást letette, és én, midőn engedve kérelmének őt feloldozám, kezeimet fejére tétette, és azt önkezével fejére szorítván egész imám alatt ott tartotta, s miután ez is megtörtént, így pap által áldattam meg. (Az absolutiót értvén.) S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: ,,Mielőtt eltávoznék tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem.'' ,,Hogy utálnám a hősök leghősebbikét!'' S mi majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk.
Ne adj Isten több ilyen jelenést életemben!
Remegve vártam a börtönész szobájában a percet, melyben a borzasztó sptectaculumra indulnunk kellend.
Elérkezett ez is.
Tompa moraj közt megérkezék a kísérő sereg, és háromnegyed hatra a négy golyóra ítélt tábornok, úgymint Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid a sáncok között agyonlövettek.
Kiss Ernő az első lövés után el nem dőlvén, reája másodszor is három egyén lövén hala el. (A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát.)
Testeiket a sáncok hantjai födik, mert elvitetésük meg nem engedtetett. - A hazában a hazáért elhunytak fölött virrasszon a béke angyala.
Végrehajtatván a fennírt négy tábornokon a véres ítéletet, a bitófára ítélet kilenc tábornok ugyanazon katonai kíséret mellett indult meg, közbevevén vigasztalásul melléjök rendelt papi egyéneket.
Minden arc az elvonuló csapaton. Ők nagylelkűen és katonailag nyugodtak. - Nyugodtak ez alkalommal a többi várfoglyok is, ha nyughattak szívök fájdalma miatt, kik be lévén zárva, és ajtónyílásuk felé két ágyú szögezve, annyi sem engedtetett, hogy legalább egy barátságos néma kézszorítás által válhattak volna meg azoktól, kiknek körében és mellett oly hősileg vívának.
Félóra után eljutván Újarad felé vonuló térségre, hol kilenc fa felállíttatva jelezé a Golgotát, s felolvastatván még egyszer az ítélet, megkezdetett a borzasztó működés.
Poeltenberg Ermő volt az első, akit Török ignác grót (!), ezt Lähner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westenburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly követett.
Mindegyik hőslélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendnek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brúnó barátunkhoz imigyen szóla: ,,Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb - úgymond - ha imádkozunk.'' És ekkor Leiningen gróf, noha ágostai vallású, hozzánk csatlakozva fennhangon mondá a pap által elmondott ima szavait.
Midőn Leiningen grófra került a felfüggesztési rend, ez szót kért, neki meg is engedtetvén, kimenté magát azon aljas vád alól, mintha Budavára elfoglalása alkalmával az elfogott osztrák tiszteket, oroztatva gyilkoltatta volna meg, esküvel erősítvén, hogy ilyesmi a magyar tábor részéről soha nem történt.
Fájdalmát nyilvánítá azon, hogy e vádat bírái előtt megcáfolni, megsemmisíttetnie nem engedtetett, s mielőtt élni megszűnt, e szavakat mondá: ,,Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.''
Damjanich, látva, hogy sírok, így szólt: ,,Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.'' S reá kerülvén a sor, miután hét bajnoktársa halálának szemlélője volt, így szóla: ,,Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.'' S mankók segélyével kocsijáról leereszkedvén, miután nyakkendőjét kezeimbe adá, hogy mint örök emléket nejének kézbesítsem, lelépett az oszlop előtti zsámolyra, s még egyszer megszólítva, ne feledjem el a reám bízottakat, a vele működő hóhért figyelmeztette, hogy szakállát össze ne kuszálja, e végszavakkal: ,,Éljen a haza!'', kiadá naggy lelkét.
Őt miután Vécsey gróf is követte (gróf Vécsey fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt, melyet leöltvén, Marchot lelkésznek nyújtá át ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül), a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.
Kilenc oszlopon kilenc tábornok, köztük Leiningen honvéd tábornoki öltönyben függve, velök annyi család öröme örökre eltemetve.
Ima kivégzésem előtt 1849. október 5-ről 6-ra virradóra:
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki.
Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dícsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliámnak vigasztalásul
Forrás: Új Ember tallózó, 1999/40 (október 3.)