Végtelenül könnyebb emberi parancsra, kényszerből szenvedni, mint szabadon, saját felelősségünkre vállalt cselekedetként. Összehasonlíthatatlanul sokkal könnyebb közösen, másokkal együtt szenvedni, mint magányosan, egyedül. Végtelenül könnyebb nyilvánossággal és tisztelettel övezve szenvedni, mint kitaszítva és szégyenben. Sokkal könnyebb a test életének odaadásában szenvedni, mint lélekben.
Krisztus szabadon, egyedül, kitaszítva és szégyenben, testben és lélekben szenvedett - és azóta sok keresztény ugyanígy vele együtt.
Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a legtöbb ember csak saját testének tapasztalatai által lesz okosabb. Ez először is azt bizonyítja, hogy a többség bámulatosan alkalmatlan a bajok megelőzésére - addig hitegetik magukat, amikor veszélyek kerülgetik, míg végül is késő nem lesz; másodszor: a lelki tompultság ellene van a más, az idegen szenvedésnek; csak a szerencsétlenség fenyegető közelségétől, a szorongás növekedésével arányosan támad fel az emberben a szánalom.
Krisztus kivonta magát a szenvedés alól, míg el nem jött az ő órája. Akkor aztán elébe ment, szabadon, megragadta és legyőzte. Krisztus - - így mondja az Írás -, minden ember minden szenvedését átélte saját testében, mint saját szenvedését, vagyis - megfoghatatlanul nagyszerű gondolat! - magára vette azt tudatosan, szabadon. Mi egyáltalán nem vagyunk Krisztus, és nem vagyunk hivatva arra, hogy saját tettünkkel és szenvedésünkkel megváltsuk a világot; nem kell tehát lehetetlent magunkra vállalnunk, és magunkat azzal gyötörnünk, hogy nem bírjuk viselni, hisz nem vagyunk mi az Úr, hanem csak eszközök a történelem Urának kezében és más ember szenvedésével csak egészen szűk határok közt tudunk igazán cgyütt szenvedni. Valóban, nem vagyunk Krisztus, de ha krisztusiak akarunk lenni, ez azt jelenti, hogy Krisztus szívének tágassága szerint részt akarunk venni a felelősségteljes cselekvésben, amely megragadja az alkalmat, ha eljő az óra, veszélynek is kiteszi magát, és részt vesz az együttszenvedésben, amely nem szorongásból, hanem Krisztus megszabadító és megváltó szeretetéből forrásozik minden szenvedő iránt. A tétlen várakozás és a buta szemlélődés nem keresztény magatartás. A keresztényt nem a maga testének tapasztalatai szólítják fel a cselekvésre és az együttszenvedésre, hanem az embertestvérek testének tapasztalatai, akikért Krisztus szenvedett.