,,Szávitrinak, a halállal viaskodó, szerelmes királylánynak a története a régi Indiát idézi fel, az ezer és ezer éve elsüllyedt világot, azt a szigorú csodákkal és szigorú hittel átszőtt régidőt, amikor a hajnalból, a tűzből, a napból, a sötétből, a halálból, a szerelemből, az élet és a világ minden lélegzetvételéből, még az esőcseppekből is istenek, főistenek, tündérek, varázslók, halhatatlanok léptek ki... Szávitri története apró tisztás a Mahábhárata ősrengetegében. Beleszőtt kicsi mese. Egy pillangószárny rebbenése. Mindössze háromszáz sor a kétszázezerből.''

Ezt a mesét dolgozta fel Illés Endre mesteri módon - megőrizve, felidézve az eredeti mű költőiségét, hangulatát.

ILLÉS ENDRE
SZÁVITRI

Már kilenc napja bolyongott az erdőben Szávitri, a királylány. Kétkerekű aranykocsit hajtott, kocsiját két fehér ló húzta. Pávák és seregélyek nézték elámulva, megnémulva a kocsiban álló magas, fiatal lányt.

Tisztásokon hajtott át. Majd keskeny, egyre szűkülő erdei utakra tévedt. A kerekek alatt néha kövér puha fű hajlongott és mozgott, máskor meg vékony; száraz ágak roppantak, mint a gonosz, sebes átkozódás.

Szávitri már mindent ismert az erdőben.

A vízért esengő vadont. A sűrű bozótot, a lombtalan fákat, a bepiszkolódott pálmafejeket. A perzselő, az elviselhetetlen, a lángoló meleget.

Azután megismerte a vihart. Először azt a titokzatos sustorgást, amikor hirtelen felforr a szél, mint tűz fölé akasztott üstben a víz, majd hirtelen ömleni kezd az eső, láthatatlan kezek tördelik a fákat, kék fénypatakok ömlenek szét a magasban, dörgés és villám szakadnak egymásba. És esik, és még vadabbul esik:

Az éjszakákat is ismerte. Az éjszakák hangjait - két sakál csahol a sötétben, szomorú, vékony kappanhangon panaszkodva, és közben ezer meg ezer tücsök szól, párduc sétál puha mancsokon, egyre sűrűbb a sötétség. És egészen váratlanul nagy csend támad. Ezeken a mézsűrű, sötét éjszakákon szólal meg a tigris: egyetlen rekedt, mély sóhajtás - csak ennyi a tigris szava.

Szávitri megismerte a kék varjút is. Azt, amelyiknek olyan hosszú, sötéten csillogó farktolla van, és a boldogtalanságot hozza.

És látta a medvéket. A koromfekete, fehér nyakékes, ajakos medvét. Meg azt a másik fajtát, a kisebbet: a kócost, a durva szőrűt, a mindig mérgeset. A késő délután fényében látta, hogyan igyekeznek hazafelé: a meredek hegyoldalon fenekükre ülnek, és úgy szánkáznak sebesen le a mély völgyekbe.

Megismerte az erdei remeték kunyhóit is: négy földbe vert dorong, vékony sás meg összefont nád. Elmélkedő, szent remeték éltek mindenfelé a roppant erdőkben. Hozzájuk tért be Szávitri éjszakára. Leszállt kocsijából, egy fához kötötte fehér lovait. Majd mély tisztelettel köszöntötte a kunyhó előtt kuporgó bölcset.

A szent remeték szívesen láttak minden erdőnjárót. Szívesen fogadták Szávitrit is. Megnézték a lány kocsiját, rápillantottak szemet gyönyörködtető fehér lovaira, de a szívük nem dobbant meg a látványtól. Egyik-másik talán maga is híres király volt valamikor vagy bátor harcos, de már régen otthagytak mindent, családot, otthont, hatalmat. Lemondtak erről a legalsó világról, hogy tíz meg száz év múlva feljuthassanak a fényességes harmadik égbe, egyenesen az istenek istenének, Indrának csarnokába.

Mindezt látta és ismerte már Szávitri, amikor a tizedik napon, a sejtelem- halvány hajnalban, mely rózsaszín volt, akár a flamingók szárnya, egy fiatal szarvassal találkozott.

A szarvasünő egy erdei tó partján állt. A sötét vízen haragosvörös és halványsárga lótuszvirágok nyíltak. A tó fölött lusta pillangók kergetőztek, rőtesbarnák, égszínkékek és mélyen, puhán feketék.

Éjszaka eső esett, s most friss és ragyogó volt minden.

Kisütött a nap.

Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el.

Belenézett a szarvas barna, nedves szemébe... Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hosszú és formás - az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág.

Ő maga volt az: Szávitri, az ég lánya, akit ájtatos apja imákkal, sok-sok évi jámborsággal könyörgött le az istenektől a földre. Egyetlen lánya volt apjának.

És Szávitri most megismerte magát. Meglátta szépségét az ártatlan, fiatal szarvas szemében.

Fájdalmasan, nyugtalanítóan szép volt.

Olyan szép, hogy a fiatal férfiak messze földről, a legtávolabbi országokból is eljöttek Madrába, az öreg király birodalmába. Szávitriért jöttek, megnézték, beszéltek vele, ragyogása megsebezte szívüket. De amikor megteltek ezzel a ragyogással, senki nem merte arra kérni: legyen a felesége.

Ezt a tündöklő, égi szépséget nem lehetett lejjebb húzni - a földre, a sárba.

A férfiak elmenekültek előle.

És Szávitri apja, Aszvapati király ekkor így szólt lányához:

- Feddésre méltó az az apa, aki lányát nem adja férjhez. Menj, lányom. Menj világgá, és keress magadnak férjet, hogy az istenek ne találjanak bennem hibát.

Szávitri elpirult, és térdre esett apja előtt. De azután megértette a bölcs szót, és megérezte az apai szív fájdalmát. Nem ellenkezett többé.

Elővezették kocsiját, befogták a fehér lovakat, és ő elindult világgá, hogy férjet keressen magának.

S most itt állt a rózsaszínű derengésben, a kis erdei tó partján - és a szarvas szemében meglátta önmagát.

Megértette - a szépség veszélyes és kényes ajándéka az isteneknek.

A fiatal szarvas sokáig kísérte Szávitrit, és csak akkor maradt el tőle, amikor már teljes fénnyel tűzött a nap, és forró szél támadt.

Ezen az estén a lány egy szent férfinál, egy bölcs, igen öreg remeténél szállt meg éjszakára.

Az öreg remete gyümölccsel kínálta, aztán kettesben ültek a tűz mellett, sokáig hallgattak.

Szávitri ezen az estén is olyan könnyűnek látszott, akár egy falevél.

- Milyen vihar ragadott el, lányom? - kérdezte a remete.

- Nem vihar - felelte csendesen Szávitri.

- Akkor miért vagy úton?

- Apám küldött utamra.

- Mert megharagudott rád?

- Mert nagyon szeret.

Az öreg remete egy ideig nézte a lányt.

Szávitri halványzöld ruháját aranyfonalak díszítették. A sok aranyfonál úgy villant a tűz fényében mintha fiatal, vékony kígyók tekeregnének a selyemben.

A remete száraz ágakat tett a tűzre, és elmondta a halaskofák történetét:

- Hárman voltak. Három kövér, nagyon kövér halaskofa. A folyónál meg a tavaknál vették a halakat, és amikor a halászok fogásával megtelt minden kosaruk, halastul, kosarastul begurultak a városba. Inkább gurultak, mint mentek, mert nagyon kövérek voltak. Az elsőnek Golyó volt a neve. A másodikat is Golyónak becézték kislány korában. És a harmadik sem tudott más névvel előhozakodni: világéletében Golyónak csúfolták. A három Golyó nemigen barátkozott senkivel. Magukban éltek, jól éltek, nagyokat nevettek. Egyszer azután elkapta őket a vihar. Éppen úton voltak, a városból a folyó felé tartottak. A három Golyó rémülten gurult ide-oda. Kövér esőszemek potyogtak körülöttük, de ők nem szerették az esőszemek kövérségét, és még kevésbé szerették a felcikázó villámokat. Végre egy kertész kunyhójára bukkantak, gyorsan bemenekültek. A kertész jó szívvel fogadta a három Golyót, és éjszakára átengedte nekik a virágházat. Mert közben erősen besötétedett, és a Golyók még jobban féltek a sötéttől, mint a ropogva zuhogó esőtől. Elhelyezkedtek hát a virágházban, ettek valamit, ettek jó sokáig, és lefeküdtek. Múlt az idő, de a három Golyó csak forgolódott a helyén, sehogyan sem tudtak elaludni. Végre az egyik felkiáltott: ,,A virágok!'' Ekkor a másik is feleszmélt: ,,Igazad van! Ezek a rózsák! Ezek a szalamandra szegfűk!'' Összevissza kiabáltak: ,,Hogy bűzlik ez a kontyoshajú! Meg itt, ez az aranyvessző! És az a macskagyökér! Ez a gyíkfű! Ez a kígyószisz!'' Összevissza sértegették, pocskolták a szép és még szebb virágokat. Mindenféle ocsmány nevet kentek rájuk. Mindegyik bűzlött nekik. Mind-mind okádékot lehelt. Mert ők csak a halszagot szerették, a sűrű, nehéz, orrfacsaró, avas halszagot! És csak szédültek a virágoktól, a rózsától, a szegfűtől. Cudarul fájt a fejük, gyomrukban megnehezült a jó vacsora. Legszívesebben kigurultak volna a virágházból, de kint még mindig zuhogott. Erre az egyik Golyónak jó ötlete támadt. A piszkos, üres halkosarakat kirakta egy percre az esőre, majd sorra bekapkodta őket. A nedves halkosarak szinte azon nyomban füstölögni kezdtek a meleg virágházban. Jó és erős halszagot füstöltek. A halszag birokra kelt a rózsával, és csakhamar legyőzte. Így járt a szegfű is, a többi virág is. És a három Golyó csakhamar békésen, elégedetten, mélyen aludt, az ismerős, nehéz halszagban aludtak, álmukban is nagyot szippantottak belőle. Reggel a kertész arra nyitott be, hogy a virágai is halszagot lehelnek.

A remete elhallgatott.

- Feküdj le, lányom! - mondta később Szávitrinak. De az éjszaka csendjében a fiatal lány is álmatlanul forgolódott háncságyán, akár a három Golyó. Arra gondolt, hogy a bölcs, öreg remete megfejtette a titkát. Tudja már, mi hajtotta őt ide, a vadonba. És mit hagyott ott a királyi udvarban.

De mit mond a remete meséje? - tűnődött tovább. - Mit kellett volna tennie? Leborítania magát egy halaskosárral, hogy halszagú legyen? Akkor talán nem futottak volna el mindazok, akik csak azért jöttek, hogy lássák őt.

Egy pávakakas rikkantotta el a hajnalt.

Szávitri mély bókolással köszönt el az öreg remetétől, aki már jóval előbb bemutatta reggeli áldozatát.

A tündöklő hajnalban a lány felült kocsijára, és továbbindult a vadonban.

Ezen a napon dühöngő szélben, tűzforró porban hajtott. Az erdő hirtelen elmaradt mögötte. Bármerre fordult - száraz tüskebozót volt a világ. Később a bozót is eltűnt, s ekkor már csak por volt. Por, por - mindenfelé.

Mintha egy tenger vándorolt volna el innét, a nyomában nem maradt semmi más, csak a hatalmas, meleget lehelő, sóval behintett pusztaság.

Mintha lángok közé hajtott volna - tüzes, könnyű kígyók tekeredtek karjára, hajába. Kígyók fújták szemébe nyálkás, forró leheletüket. A két kerék küllőiről kígyófejek vigyorogtak rá. És egyszerre úgy érezte, gyeplő helyett eleven, vonagló, hosszú kígyótesteket szorongat a keze.

És a szél egyre csak zúgott, homokdombokat, majd homokhegyeket vágott eléje. Minden dübörgött körülötte, mintha csak leszakadó mennyezetek alatt rohant volna.

Néha úgy látta: egyre szűkebb körökben vágtat. Lovai eszelősen lehajtották fejüket, mintha a millió homokszem közül kiválasztottak volna egyetlenegyet, s a láthatatlan homokszem körül keringenének.

Azután hirtelen a magasban volt. Megint csak a szél röpítette hegycsúcsok magasságába. De a hegy hirtelen eltűnt alóla, s ő nem tudta, hogyan fog lerohanni a semmivé vált, meredek lejtőkőn.

Már alkonyodott, amikor ismét egy tüskés bozótosba ért. Kocsija közeledtére poros madarak rebbentek fel poros fészkükből. Gonosz, suhogó tüskegallyak csaptak rá.

Fáradtan, bőrén véres karmolásokkal köszöntötte a sűrűsödő homályban a bozót remetéjét. Mert még ebben a poros, szomorú tüskebozótban is élt egy elvonult magányos szent.

- Fogadj be éjszakára, idősebb testvérem! - járult eléje a királylány. - És ne haragudj, hogy testvéremnek nevezlek, de az öröm szólít így. Már azt hittem, egyedül kell maradnom éjszakára, és egyszerre testvérem akadt itt a tüskék között, a porban, a bozótban.

A bozót öreg remetéje olvasztott vajat öntött a szent tűzre, majd valamilyen kesernyés mézzel és nagyon puha, szálkás gyümölccsel kínálta a lányt.

- A sivatagból jöttél?

- Áthajtottam a homokon.

- És megégetett a nap?

- Rám sütött.

- És betemetett a szél?

- Rám fújt.

Hosszú ideig hallgattak.

- Mintha panaszkodtál volna - szólalt meg végül a bozót remetéje.

Akár egy dobra ütöttek volna, úgy támadt a lányra ez a hang. Súlyosan, nagyon telten.

- Én? - riadt fel Szávitri. - Panaszkodtam?

- Mintha panaszkodtál volna, hogy a bozót beléd karmolt.

- Egyetlen szavammal sem akartam panaszkodni.

- De az arcod véres!

A remete hangja megrovó és szigorú volt. Szávitri bűnbánóan lehajtotta fejét.

- Elfelejtettem letörülni.

- És azt mondtad: a szél rád fújt, a nap rád sütött. A bőrödben, a gyulladt szemedben van a panasz. Tanuld meg az alázatot, lányom. Alázatosnak, sokkal alázatosabbnak kell lenned, különben a nap még tüzesebben fog égetni, s a szél még jobban megperzsel. Feledkezz meg a testről, feledkezz meg a fájdalomról. És ha a tüske hegyes, saját magad szúrd a bőröd alá.

A bozót remetéje ekkor elhallgatott. Úgy hallgatott, mintha késsel metszette volna el a szavát. Lefeküdt, többé egy szót sem szólt. Amikor Szávitri rápillantott, már aludt.

A fiatal lány is lehajtotta fejét.

Egyszerre tűvékony hangú hegedűket hallott, jobban odafigyelt - és már tudta, ezek az álom hegedűi. Minden feloldódott: a világ sejtelmesebb, lágyabb és irgalmasabb lett. Minden és mindenki egyre mélyebben belegázolt az álomba, akár egy sötét fényű tó vizébe. Aki csak élt: ártatlan vízi virágként ringatózott az álom taván. A tigris, a farkas, a vadkan elvesztette, ami benne tigris, farkas és vadkan volt. Hiába próbáltak támadni, a másik torkának ugrani, harapni, csak tehetetlenül acsarogtak álmukban. A szúnyog egyszerre nem tudott szúrni, a keselyű nem találta a csőrét és a karmait.

Szávitri az ősi tanításra gondolt: az álomban mindenki egybeolvad, minden létező új létet kap. És itt, csak itt szabadul fel az is, ami igazán ártatlan, ami szép, amiből ez az egész nagy világ van. Ami sérthetetlen és elmúlhatatlan.

A fáradt lány nagyot, mélyet lélegzett. És már ő is aludt.

Mintha italt nyújtottak volna neki álmában. Még soha ilyen fényesség és melegség nem futott le a torkán. De ki nyújtotta az italt? Csak egyetlen villanásra látta az arcát. A következő pillanatban az arc szétfoszlott - Szávitri elfelejtette az arcot.

Éjszaka felébredt.

Óvatosan kilépett a kunyhó elé: a sötétkék, majdnem fehér égen kövér csillagok sarjadtak.

Szávitri tapogatózva előbbre lopózott. Bogáncsfejekhez ért a keze, fel nem pattant bimbókhoz és alig nyílt kék virágokhoz. Mindegyik bogáncs meleg volt. Még a tegnapi fényt őrizték. Szávitri úgy megnyugodott ettől a melegtől, mintha kicsi, fiatal állatokat simogatott volna.

Alig hajnalodott, a remete is felkelt. A királylány megvárta a reggeli áldozatot, azután rögtön nekivágott a bozótnak. A szél már nem fújt, még tegnap elnyargalt, de a meleg itt maradt, és a bozót szomorúan hallgatott a porban.

Szávitri egész nap szomjazott. Nem tudta feledni az éjszakai italt - az az egyetlen korty égette a torkát, még szomjasabb lett tőle.

Délután mintha kiért volna a tüskés bokrok közül, a fű zöldebb lett.

A zöldülő füvön - valamelyik domboldalon - antilopokkal találkozott; legalább negyvenen lehettek. Három méltóságos lépésű, öreg bak kormányozta a csapatot - koromfekete bundájukban rögtön kiváltak a tehenek és a fiatal bakok vörös-sárga tömegéből.

Az antilopok megálltak, csodálkozva nézték a kocsiját hajtó lányt. Szávitri visszanézett rájuk.

Később a dombok egyre magasodtak Szávitri körül, és nemsokára egy völgybe ért. Sövénykerítés zárta el az útját, egy remete kicsi ligetének élő sövénye.

Ez a remete mintha csak ikertestvére lett volna a tüskebozót remetéjének. Ő is szikár volt, csontos, szomorú és szigorú, mint amaz.

- Üdvözöllek, nagyon tisztelendő bölcs!

- Mit kívánsz? - nézett a remete a lányra.

- Éjszakára szállást.

- Megkapod.

- És szomjas vagyok. Nagyon szomjas.

- Vizet is kapsz.

Szávitri mohón ivott.

A remete összevont szemöldökkel, fekete pillantással nézte. Ő mondta el Szávitrinak, a férjet kereső lánynak a vándor és a tigris történetét.

De ekkor már az esti tűz mellett ültek.

- Láttál már mangófát? De nem közönséges mangófát, hanem óriás mangót.

- Meghámozott gyümölcsét is ettem.

- Egy ilyen óriás mangó alá érkezett meg három napi gyalogút után a vándor. Tudod-e, mit jelent három napig vándorolni?

- Tizenharmadik napja vagyok úton.

A remete szemében parázs villant.

- De az igazi vándorok nem kocsin hajtanak, lótuszvirágszemű királylány! És nem fehér lovak röpítik őket előre!

Szávitri a remete arcát fürkészte.

- Hagyjam el lovaimat és a kocsimat, te mindent tudó bölcs?

A remete legyintett.

- Majd eljön ennek is az ideje. De most hallgasd csak tovább a vándor történetét... Árnyéktalan pusztaságon kelt át ez a vándor. Harapásnyi eledele sem volt, egyetlen korty italhoz nem jutott. Már nem hallott és nem látott, amikor az óriás mangó megállította. Csupa árnyék volt ez a fa, csupa ragyogó virág, s a virágok között csupa ízletes gyümölcs - még virágzott, s már gyümölcsöt érlelt. A gyökerekből, a kérgéből illat áradt, a koronájából varázslatos madárszó.

,,Mit kívánsz, vándor? Enni, inni kívánsz?'' - szólalt meg váratlanul az óriás mangó. ,,Aludni!'' - felelte a vándor. És nem is csodálkozhatott el, hogy a fa megszólalt, mert máris elaludt. Amikor végre felnyitotta a szemét, érezte, hogy a kemény föld teljesen elzsibbasztotta minden tagját. ,,Milyen jó lenne egy ágy! Egy kényelmes, puha ágy!'' - sóhajtotta még félálomban. És máris lágy, dagadó selyemágyban feküdt a mangófa alatt. Mert ez az óriás mangó csodafa volt. Minden nyelven értett, minden varázslatot tudott. Istenek fája az ilyen fa, az ő hatalmukkal és erejükkel rendelkezik. A vándor dobogó szívvel, vacogva és rémülten feküdt a selyemágyban. Az emberek mindig megijednek az istenektől. De azután lassan- lassan mégis megnyugodott; megértette, hogy a mangófa jószívű, és csak jót akar. És mert hatalmasan éhes volt, reménykedve felsóhajtott: ,,Ha ehetnék valamit...'' Egyszeribe kis asztalkák között feküdt: kristálytálakon a legízletesebb ételek, kristályserlegekben zöld, sárga és piros italok csábították. A vándor evett és ivott - az ismeretlen ízektől szinte részeg lett. Részeg és merész. ,,Ha most egy szép lány jönne erre...'' Még végig sem gondolhatta: pókhálóselymekben egy mennyei, tündérszép lány hajolt föléje: ,,Csókolj meg!'' - szólt rá nyomban a vándor. A lány megcsókolta. ,,Vakard meg a talpamat!'' - parancsolta még merészebben. És a tündér megvakarta a talpát. A vándor most elnyúlt az ágyon. Az ingerlő gyümölcsök között, az ismeretlen italoktól és a tündérlány csókjától elkábulva erősnek, hatalmasnak és csodálatosnak érezte magát, s így merengett: ,,Ha most egy tigris ugrana nekem, a tigris elől sem hátrálnék meg...'' És a bokorból abban a pillanatban kiugrott egy sárga-fekete királytigris, s mert a vándor nagy elbizakodottságában nem ugrott fel a fa koronájába, a tigris óriásit hördülve, hatalmas ugrással a selyemágyra vetette magát, s karmos, puha mancsának egyetlen csapása rögtön végzett a vándorral.

A remete elhallgatott, és csak jó sokára szólalt meg:

- Befejeztem, királylány. Befejeztem a vándor és a tigris történetét.

- És miért mondtad el, te mindent értő és mindent megmagyarázó bölcs? - kérdezte tőle Szávitri.

- Mert a vágyról akartam egy történetet mondani. Vigyázz a vágyaidra.

Szávitri megborzongott. Még akkor is borzongott, amikor éjszakára magára húzta takaróját.

Jó lett volna, ha valaki vigyáz rá. De csak a magány állt mellette.

Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.

Már megint erdőkben vándorolt. Néha nagy madarak távoli hívását hallotta, a hangok felé indult, de azután a sűrűben nem jutott sehová. És este megértette, hogy a madarak csak gúnyolták.

Máskor egy patakot követett. A patak kedvesen csobogott-suttogott: titokzatos volt, és mindent ígért. Szávitri hűségesen ment, ment a patak partján, de a patak egyszerre vízeséssé vált, lebukfencezett a mélybe, ezüstösen szétporlott. Már olyan karcsú volt, mint egy cérnaszál; csúfondárosan visszanevetett.

A királylány megértette: megint megcsalták. Nem lázadozott, csak szomorú volt.

Miért kell egyedül lennie? Miért szomorítja meg apját? Miért olyan súlyos a magány? Meddig tart még ez az út? És miért lesz más olyan könnyen boldog? Vétkezett talán? Bűnhődik most?

Ezen az estén a szent remetével a bűnökről és a büntetésekről beszélt.

- Most pedig sorjában és pontosan elmondom neked, lányom, ha valaki életében bűnt követett el, annak mi a büntetése. Hallgatod?

- Hallgatom, bölcs atyám.

- Látod azt a patkányt ott a sötétben? Aki csépeletlen gabonát lop, az patkányként születik újra.

Szávitri tanulékonyan bólintott.

- Ha pap részegítő italt iszik, molylepke lesz.

Szávitri bólintott.

- Ha tiltott ételekből torkoskodsz, légyként születsz meg.

Szávitri ismét bólintott.

- Ha gyilkolsz, vaddisznó leszel. Ha lopsz, harkályélet vár rád. Ha húst lopsz, új életedben keselyűként károghatsz. Ha csak mézet lopsz, szúnyog leszel.

Szávitri csak bólintott.

- És most következik a szerelmesek büntetése.

Szávitri megborzongott.

- Ha tiltott szerelmet ízleltél, valamilyen irtózatos fájdalom vár rád a túlsó parton. A bűnös szerelmeseknek tűzforró kenyeret kell nyelniük, vagy lángoló homokon kell járniuk, vagy forró kemencében kell sülniük.

Szávitri bólintott és figyelt.

- És a legbűnösebb szerelmesek - folytatta a remete - a Külső Sötétségbe kerülnek, olyan éjszakai erdőkbe, melyekben minden fűszál, minden bokor, minden fa és falevél csupa éles kard. És nekik meztelenre vetkőzve kell bolyonganiok ezekben az erdőkben. És állandó halálfélelemben kell élniök: soha nem tudhatják, melyik pillanatban szúrja át egy kard bűnös szívüket.

A szent öreg elhallgatott.

Szávitri bólintott, és kielégítetlen maradt.

- De mondd, atyám, mi volt a bűne annak, aki embernek született, és csak vándorol, s nem találja meg, amit keres.

A remete a lányra nézett.

- Te vagy az?

Szávitri torka összeszorult.

- Én.

Mintha meztelen kardot fektettek volna közéjük, olyan volt a csend.

- Azt kérdezem tőled: mit keresel? - szólalt meg végül az öreg. - A békét, a végső igazságot? Akkor ne menj tovább, telepedj meg a legelső erdei tisztáson, építs kunyhót magadnak, élj vad gyümölcsökön, mondj le mindenről, és máris tied, amit addig hiába kerestél: tied önmagad békéje.

A remete még csendesebben folytatta:

- Ha meg az isteneket akarod látni, fordítsd kocsidat a havas Himaván felé, és ha elég tiszta és elég alázatos vagy: valamelyik rengetegben, valamelyik szakadékban vagy egy zöld tengerszem partján talán megpillanthatod a nagy Sivát, aki hajában a holdat hordja ékszerként, és homlokán is van szeme, a harmadik: de azt a szemét lehunyva tartja, mert ha kinyitja, a sugara eléget.

Szávitri szorongva kérdezte:

- És ha csak egy embert keresek?

- Az emberek messzebb vannak, mint az istenek! - mondta egyszerűen a remete. - Ha embert keresel, ne türelmetlenkedj.

Már egészen sötét volt. Többet nem beszéltek.

És még egy történetet hallott Szávitri. Ez a történet világosabb volt minden más mesénél, többet is értett belőle. És amikor megértette, megnyugodott.

A történetet egy nagyon kedves, nagyon öreg, nagyon bölcs és mindig mosolygós remete mondta neki:

- Hallgatod, kislány?

- Hallgatom, te kedves.

- Hát halljad... Volt egyszer három fiú. Ezek hárman nagy zsák diót találtak az úton. Tanakodtak, mit tegyenek? Hogyan osszák el? Végül kisütötték, elmennek egy bölcs remetéhez. ,,Osszad el közöttünk, szent atyánk! De úgy osszad el, mintha maguk az istenek osztanák!'' - ,,Majd úgy osztom...'' - mondta a remete, és mosolygott. Tudod, kislány, ez a remete olyasféle remete lehetett, amilyen én vagyok. Mert mit tett?... Az egyik fiúnak egyetlen szem diót adott, a másiknak egy marékkal, a harmadiknak pedig odalökte az egész zsákot, melyből alig hiányzott valami. A fiúk elámultak. Morogni kezdtek: ,,Nem jól osztottad, bölcs atyánk! Az egyiknek egy marékkal, a másiknak meg egy zsákkal?'' - ,,És nekem csak egy szemet?'' - kiáltotta a legelső. A remete bólintott. ,,Úgy osztottam el, ahogy az istenek osztanák. De ha így nem tetszik, majd úgy rakom szét, ahogy a szolgák osztozkodnak.'' És kiszórta a diót a földre, és három egyenlő kupacba rakta a nagy zsák diót, Amikor végzett, rájuk szólt: ,,Vigyétek!''

A remete a virágszemű fiatal lányra nézett.

- Érted, kislány? Másképpen osztanak az istenek, és másképpen osztozkodnak a szolgák.

És Szávitri megértette.

Megértette, hogy sokkal szebb a többi lánynál, és ezt az istenek osztották így. És hogy különösebb, sokkal különösebb és nehezebb élete lesz, mint másoknak. És ezt is az istenek osztották.

Megértette a keveset és a sokat, a könnyűt és a nehezet. Megértette, hogy egyszerre kell vállalni mind a kettőt.

És azután még sokáig, sokáig járta az erdőt. Még sokszor nekivágott kaktuszbozótoknak. Kocsijával keresztülhajtott pusztaságokon.

Amerre ment, a kígyók lehajtották fejüket, mintha meleg tejet innának. A tigris szemében rögtön kilobbant a vöröslő tűz, a könnyű lábú szarvasok olyan szeretettel néztek rá, mintha testvérei lettek volna egy régi-régi álomban. A pávák elhallgattak: szégyellték rekedt, csúnya hangjukat. Kicsi, ismeretlen madarak napokig kísérték.

A hófehér csúcsokkal ragyogó Himaván és a nyugodtan, hatalmasan hömpölygő szelíd Ganga között híre ment a bolyongó, virágszemű lánynak.

Szávitri néha fényes városokba is behajtott, fejedelmek fogadták illő tisztelettel. És most már tolongtak körülötte a férfiak. Mind arra kérte: legyen a felesége. Fiatal királyfiak, híres harcosok esengtek, hadd versenyezhessenek a kezéért.

De Szávitri csak rájuk nézett. És az egyiknek fiatalságában meglátta a csúf, gonosz öregséget. A másiknak virágos, lázas szavaiban a hazugságot, a harmadik rögtön elárulta magát: rideg volt és önző; a negyediken csak úgy csillogott a fénylő, gazdag ruha, az arca szép volt, az ajka piros, a szeme tüzelt, és ez a szép test, ez a vonzó fej belül üresen, egészen üresen kongott.

A lány némán elbocsátotta őket.

És ők megszégyenülten néztek utána. Szépségük, fiatalságuk, gazdagságuk egyszerre úgy elszáradt, mint nagyon öreg kígyók szájában a méregfog.

Mi volt Szávitri ereje és bölcsessége?

Hogy nem feledte el az öreg remete meséjét a vándorról és a tigrisről. A tigrisről, aki rögtön bekapta a vigyázatlan vándort. És nem feledte el azt a másik mesét sem, hogyan osztanak az istenek, és hogyan osztozkodnak a szolgák.

Most már tudta: azelőtt sem a férfiak tértek ki előle. Őbenne volt valami, ami megfutamította azokat, akikbe Brahmá könnyű lelket rejtett.

Hány napja volt már úton? Ötven, hetven, száz napja? Maga sem tudta.

De erről az egyről megérezte: ez az utolsó.

Délelőtt bokros pusztaságon vágott át. A kénsárga porba jázminok illata keveredett. Amerre fordult: a föld párákat füstölgött. A por, a jázmin és a pára összefolyt, mintha jó szagú füveket égettek volna a füstben.

Déltájt ritkás erdőbe ért.

Hatalmas thék-fák magasodtak itt, leveleik súlyosan, megbarnultan, ernyedten lógtak le. Kissé szomorú erdő volt. De a nagy barnaságban egyszerre felparázslott valami: egy vörös virágokkal teleszórt fa, az Erdő Lángja. Teljesen meztelen, levéltelen fa volt, csak a piros virágok lobogtak rajta, egészen úgy, mintha madárraj telepedett volna az ágakra.

A fiatal királylány tépett egy virágot, a hajába tűzte.

Most egy sziklás, keskeny völgy következett. Majd nagy térség. És középütt egy óriás banjanfa.

Ez a fa egész kis erdő volt. Ágai sátorszerűen lehajoltak. Amint a földhöz értek, körös-körül rögtön gyökeret eresztettek. És az ágak új ágakat hajtottak. Azok is lehajoltak, s azok is gyökerekkel kapaszkodtak meg a földben. És a fa évről évre nőtt. Nem is erdőre emlékeztetett. Inkább palotára. Szellős termek váltakoztak benne tágas folyosókkal, csinos belső udvarok kicsi zugokkal és titkos rejtekekkel.

Szávitri megállította lovait, leszállt kocsijáról. Ámulva nézte a fát.

Egy fiatal férfi lépett ki a lomb közül. Szávitri először azt látta, hogy nagyon szomorú, azután azt, hogy nagyon magas. Azután azt, hogy nagyon sápadt. És végül azt, hogy nagyon szép.

Hiába lobogott teljes erővel a magasban a nap, a fiatal férfinak holdfénye volt. És ez a szomorú, szép fény, itt a banjanfa alatt, elhomályosította, megszégyenítette a lobogó napot.

- Ki vagy? - lépett a férfi a lány elé.

- Aszvapati király lánya. Szávitri a nevem.

- Még sohasem hallottam a nevedet.

A férfi arca még sápadtabb, még szomorúbb lett. Most nézte meg a lányt.

- És te? - kérdezte csendesen Szávitri.

- Itt lakom az erdőben.

Kezében fejsze volt, testén háncsruha.

- A neved? - kérdezte tovább a lány. A fiatal férfi pillantása a kocsira tévedt.

- Felszállsz a kocsidra, és továbbhajtasz. Minek vinnéd magaddal a nevemet?

- Mert én már itthagytam az enyémet.

Ahogy ezt kimondta - Szávitri arca átrózsásodott, mint a tűz elé tartott áttetsző kristály.

A férfi lehajtotta a fejét. Megadta magát, legyőzték.

- A nevem? Szatjavánnak szólít az apám meg az anyám.

Szávitri arcán a pír átfutott mosolyba.

- Szatjaván... Téged az igazságról neveztek el? Veled hát könnyű beszélgetni: neked mindig az igazat kell mondanod!

- Az igazság néha szomorú. Nem érdemes megtudni.

- Ó, mondd el: mi a te szomorú igazságod?

A férfi szavába mintha indulat cseppent volna.

- Az apám látott valamikor, és most vak. Király volt valamikor, és a birodalmát elrabolták. Az anyám szép, fiatal asszony volt, és ma élőhalott. Ragyogó palotában laktunk mi is, és a palotánk évek óta ez a banjanfa. Mit akarsz még tudni?

A lány elsápadt.

A fiatal férfi megint csendes és megint szomorú lett. Megismételte:

- Mit akarsz még tudni, te fiatal, boldog, nevető királylány?

Szávitri szeméből régen elrebbent a mosoly.

- Hosszú útról jövök, kedves Szatjaván. Kérlek, beszélj apáddal és anyáddal: fogadjatok vendégül egy napra palotátokban. Csak egy napra. Elfáradtam.

Szatjaván meghajolt, két kezét az üdvözlés mozdulatával előrenyújtotta.

- Apám, Djumatszéna király és anyám, a királyné nevében üdvözöllek. Kérlek, légy a vendégünk.

Úgy éltek, mint a favágók.

A banjanfa törzséhez kicsi ház simult szorosan: Szatjaván fonta össze karókból, bambuszokból és deszkákból. Az ő íja, a fejszéje, a két keze szerezte meg, ejtette el, hordta össze mindenüket.

De az öreg Djumatszéna király - bármit tettek vele az istenek meg az emberek - számkivetve is, vakon is, szegényen is: király maradt.

Mint egy ledőlt óriásfa, úgy élt az erdőn. Vannak ilyen fák - a vihar gyökerestül tépi ki őket a földből s a hatalmas törzs csak fekszik a bokrok közt, a fűben, a tavalyi leveleken, a puha mohában. Már nem egyenesedhetik fel soha, de még nem halott, még él, néhány levelet is hajt, lélegzik és érez, mert egy vékony gyökér még mindig összeköti a földdel. Egyetlen, vékony, szakadékony szál. Ez az utolsó gyökérszál ragaszkodóbb és hívebb a többinél. Egymaga is életben tartja az óriást.

Ez az utolsó szál volt Djumatszéna királyné.

Ha az öreg, vak király fel akart állni, ő segítette fel. Ha le akart feküdni, ő fektette le. Ha ki akart ülni a szabad, meleg fénybe, ő vezette ki a banjanfa alól. Ha enni kívánt, ő adta eléje az ételt. Ha el akart mondani valamit, neki mondta. Ha kérdezett, tőle kérdezte. És ha hallgatott, ha órákig, napokig hallgatott - a felesége vele hallgatott.

Szávitri mély tisztelettel köszöntötte Djumatszéna királynét, és hosszan nézte. Azért nézte ilyen hosszan, mert félt, hogy a következő pillanatban már nem ismeri meg. Mert Djumatszéna királyné semmilyen sem volt.

Öreg sem volt, fiatal sem volt. Szép sem, csúnya sem. Rideg sem, kedves sem. Gyors sem, lassú sem.

Ő is asszony volt valamikor. Asszony, aki különbözik minden más asszonytól. Élt és érzett. De mint a vetkőző ember a ruhadarabjait: itt, a banjanfa alatt, a száműzetésben, Djumatszéna királyné lassan levetette minden régi tulajdonságát. Mindent, ami egykor Djumatszéna királynévá tette.

,,Anyám ma élőhalott'' - emlékezett Szávitri a szomorú fiú szavára.

És Djumatszéna királyné valóban élt is, meg halott is volt. Csak annyi volt az élete, hogy életben tartsa a vak, öreg királyt.

Amikor Szávitri először látta a királyt meg a királynét - így látta őket:

Ült a vak, elűzött király egy festetlen, nyersfából készült zsámolyon a banjanfa egyik szellős lugasában. Mellette a királyné. Előttük egy furcsa aranykalitka a fűben. A kalitkából éppen kirepült egy zöld madárka.

A királylány az elsurrogó madár után nézett.

- Aszvapati lánya vagy? - kérdezte a vak király, aki nem látta sem a lányt, sem a madarat.

A hangja még nem volt öreg: fényes, meleg és nagyon mély volt.

- Aszvapati lánya vagyok, dicsőséges király! - fordult hozzá Szávitri.

A vak öreg mintha elnézett volna a messzibe.

- Ismertem valamikor Madra királyát, Aszvapatit. De akkor még nem volt lánya... Nagyon-nagyon régen volt.

Sóhaj és szomorúság nélkül mondta:

- Minden nagyon régen volt, amit én ismertem.

A királyné csak ült mellette, mint egy árnyék. Nézte a vak királyt, és hallgatott.

- Ismered a fiamat? - szólalt meg jó sokára az öreg király, mint aki valamilyen mélységből száll fel.

- Ő vezetett ide... - felelte halkan Szávitri. Arca ismét olyan lett, mint a tűz lángjától rózsaszínűvé vált kristály.

- Igaz, ő vezetett ide... Ugye, milyen kedves, játékos fiú? Gyerekkorában csak úgy becéztük: ,,Tarka lovacska.'' Mindig az agyagdombon ült, mindig csak lovakat gyúrt magának. Be is festette őket, és mindegyik lova tarka volt, piros, kék, sárga meg zöld. Hogy tudott rajtuk nevetni!... És milyen jó lovas lett később!

Nevetni tudott? Kisfiú volt? Agyaglovakat gyúrt magának? És tarka lovai voltak? Pirosak, kékek, sárgák meg zöldek?

Szávitri a magas, fiatal, szomorú férfit nézte - és csak most értette meg a vak király szavait: ,,Minden nagyon régen volt, amit én ismertem.''

Ezután már hallgattak, sokáig hallgattak, Djumatszéna király megint emlékei közé tévedt, és nem jött vissza közülük.

Később Szatjaván intett a lánynak: hagyják magukra a vak királyt meg a szótlan királynét.

Egy szálafa alatt ültek.

A magasban fehér felhők lebegtek, mint egy virágzó; fehérbe öltözött gyümölcsöskert. Szávitri olyan nyugodt és boldog volt, hogy kedve lett volna virágba öltözni.

- Láttad az aranypántos ládánkat? - kérdezte Szatjaván.

- Egy kalitkát láttam... - csodálkozott Szávitri.

- A legszebb ládika volt, a legnemesebb fából. Aranypántok, aranysarkalás tartotta össze, aranyzár csattant rajta. Ezt hozta el magával anyám, amikor elmenekültünk a palotából. Mit őrizhetett benne? Nem tudom. Talán a legszebb ékszerét, talán valami mást. Ennyije maradt abból, amije volt. De ezt a ládikát mindig magánál tartotta. Láthattad, még most is vele van. Sohasem mondta, de én tudom: ez a kicsi láda teszi őt királynévá. A fa már kirothadt az aranypántok közül. Amit az aranyzár őrzött: régen kihullt, elveszett a lyukas bordák között. Te kalitkának mondtad, ő bezárt ládikának látja ma is.

Később azt kérdezte Szávitri:

- Még nem mondtad el, miért kellett menekülnötök?

Szatjaván hallgatott, tűnődött, mint aki a választ formálgatja. Azután előre fáradt lett a választól.

Felkönyökölt.

- Elmondjam? Mert éppen itt vagy? Mert kíváncsi vagy?

- El kell mondanod! - Nem érezte meg a férfi szavában a gúnyt és a fájdalmat.

Szatjaván az arcába nézett.

- Amikor kislány voltál, belegurítottak csalánbokorba?

- Nem... nem emlékszem...

De volt valami a férfi hangjában, amitől egyszerre úgy érezte: szégyenkeznie kell.

- Hát engem belegurítottak!

Szinte gonosz lett, amint folytatta:

- Nem fáj, csak utána ég az ember bőre.

Szávitri megfogta a férfi meztelen alsókarját.

- Még mindig ég?

Szatjaván ernyedten, szó nélkül hanyatt dőlt.

- Azt kérdezted, miért kellett elmenekülnünk? - mondta nagy sokára.

Szávitri tudta, most hallgatnia kell.

A fiatal férfi a magasba nézett.

- Mert Djumatszéna királynak volt egy öccse!

A mondat fellobbant, mint egy lángnyelv.

- Mert apám király volt, és az öccse őmiatta nem lehetett király. Mert apám nagy ember volt, bátor férfi, és az öccse törpe. Mindenben csak törpe. Mert apámnak minden sikerült, és az öccse mindentől visszahúzódott. Mert apámat szerették, az öccsétől meg féltek. Mert apám fényben élt, az öccse meg örökké árnyékba húzódott.

Az indulat már lobogott, a lángok csapdostak.

- De hány szálból szőnek egy szőnyeget? Ezerből, tízezerből? - váltott hangot a hanyatt fekvő férfi. Mert más is volt... Emlékszem a palotánkra. Gyerek voltam, és mindig eltévedtem a palotánkban. Mert olyan nagy volt, olyan fényes. Annyi terme, lépcsője, folyosója és rejteke volt! A folyóparton állt a palotánk, és a vízben ott láttam a tükörképét. Tulajdonképpen két palotánk volt, de ez a második, a vízen, mindig ingott. Mindig olyan volt, mintha összedőlne.

Szatjaván sóhajtott.

- Apám volt a legbátrabb, a legszerencsésebb férfi. És már nemcsak az öccse volt törpe. Mindenki törpe volt mellette. Már nemcsak szerették Djumatszéna királyt... már irigyelték és gyűlölték is! Mindenét irigyelték, nagyon sokan gyűlölték. És azután eljött az a nap... Nagy tömeg állt a palotánk előtt. Álltak és hallgattak. Nézték a csillogó díszeket, nézték a fénylő ablakokat. Nem mentek el, csak néztek és hallgattak. Anyám kiküldte egy szolgánkat: kérdezze meg, mit akarnak? ,,Djumatszéna királyt akarjuk látni!'' - üzenték. Anyám sírva kérte, ne menjen ki, de apám kilépett a kapun. És a hallgatva várakozó tömegből akkor kivált egy koldus. ,,Vakulj meg, Djumatszéna király! - kiáltotta apámnak. - Annyi kincsed van, vakulj meg tőlük!'' Anyám elájult az ablakban, apám sem tudott szólni, sápadtan megfordult, és visszajött hozzánk. Az emberek ekkor eloszlottak.

Szávitri a fiatal férfi fölé hajolt, aki királyfi volt valamikor, és két palotája volt, s az a második a vízen ingott.

- Mondd, mondd tovább!...

- Mi is volt még? - riadt fel Szatjaván.

- Éppen a koldust mondtad...

Szatjaván felült.

- A koldus?... A koldus eltűnt. Sohasem tudtuk meg, ki volt. Szent remete-e, akit felingerelt apám dicsőségének, gazdagságának híre, vagy csak nagybátyám titkos, felbérelt embere, aki odavezette a tömeget a palotához. Akárki volt, az átok fogott. Apám néhány nap múlva megvakult.

- Megvakult? - kérdezte ijedten a fiatal lány. Pedig tudta, hogy az öreg király most is vak.

- Megvakult, de titkoltuk! - folytatta gyötrötten a sápadt férfi. - Miért titkoltuk? Már nem is tudom... De rossz, rossz emlékezni is rá: milyen rettenetes, szomorú napok és hónapok voltak azok! Anyám meg én állandóan ott álltunk mellette, és figyeltük őt. Soha nem hagytuk el, egyetlen pillanatra sem. Állandóan súgtunk neki. Megmondtuk: ki jön, mit akar, merre áll. Mindent mi súgtunk neki. Azt is, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Mert neki akkor minden óra éjszaka volt. És észrevétlenül minden megváltozott körülöttünk. Ami valamikor nagy volt, törpe lett. Ami igaz volt: hazugsággá vált. Djumatszéna király fenséges, bátor szava dadogásba fulladt. Így volt: csaltunk, hazudtunk, dadogtunk. Mindenkitől féltünk. A drágaköveink fénye hályogos lett és kialudt. A palotánk, az igazi is, inogni kezdett alattunk. Akár a vízben tükröződő.

- Ne haragudj, Szatjaván... ne haragudj rám... - kérlelte halkan Szávitri a fiatal férfit. - Ne haragudj, hogy ezt kérdeztem tőled... Nem tudtam, mit kérek.

- Mi is volt még? - tépett egy fűszálat Szatjaván, mint aki nem is hallja a lányt. - Mi is volt még?... Egyre többen sejtették, hogy apám megvakult. Már mindenki suttogta. Már az egész palota, az egész város, az egész birodalom tudta. És ekkor eljött a nagybátyám... Eljött az embereivel, a híveivel, a szolgáival. Milyen törpe volt még mindig! Hízelegve, alázatosan jött, belekarolt apámba... Anyámmal ott álltunk mellettük, s nem tehettünk semmit. Nagybátyám félrevonta apámat, mintha bizalmasan közölni akarna vele valamit. Tettek néhány lépést, és a nagybátyám ügyesen nekivezette apámat a falnak. A nagy, a fényes, a bátor Djumatszéna király vak volt, egészen vak: nem látta, hogy meg kellene állnia, meg kellene fordulnia. Ügyetlenül, meginogva nekiütődött a falnak.

- Ó, Szávitri! - kiáltott fel a fiatal férfi. - Még mindig hallom azt a furcsa- tompa koppanást. Apám, a legkedvesebb, a legbátrabb férfi, a jószívű, a tiszta, az igazságos, úgy nekiment a falnak, mint egy kisgyerek. Egyszerre ütötte bele az arcát és a térdét. Anyámmal odaugrottunk, de már késő volt. ,,Vak... - kiáltotta a nagybátyám. - Vak!... Vak!... Mindnyájan láttátok: megvakult!...'' És azután még mindenfélét kiáltozott: ,,Ez a nyomorult vak akar birodalmat vezetni? Erről a szerencsétlen vakról hittétek azt, hogy bátor? Róla mondtátok azt, hogy csak ő nyerhet csatát? Mire való egy vaknak ez a palota? Öljétek meg!... Öljétek meg!'' - rikácsolta valahol messze mögöttünk, s a félelemtől szinte eszét vesztette.

- És ti? - kérdezte szinte hangtalanul Szávitri.

- Ne félj! - mosolygott rá a fiatal férfi. - Mi akkor már messze jártunk. Mert amikor nagybátyám először kiáltotta: ,,vak'', apám megfordult, és elindult a palota kijárata felé. Úgy ment, mint aki lát. Még soha nem lépett annyi méltósággal. Alig tudtunk belékarolni. ,,Öljétek meg!...'' - visítozott mögöttünk a nagybátyám. De senki nem mozdult. Akik előttünk álltak, kétfelé húzódtak: utat engedtek. És mi mentünk, mentünk, ki a palotából, ki a városból, ki az emberek közül. Hűséges szolgáink utánunk hozták néhány holminkat, anyám kérésére ők lopták ki a palotából kedves, aranypántos ládikáját is. És itt élünk azóta, itt, a banjanfa alatt, a Csamkavati erdőben. A száműzött, megvakult király, aki olyan gazdag volt, hogy belevakult ékszereinek csillogásába és egy ismeretlen koldus átkaiba. Itt öregedett meg az apám, itt lett élőhalott az anyám. Mit akarsz még tudni, kedves Szávitri?

- Már mindent elmondtál! - mondta egyszerűen a lány.

Felálltak.

Páfrányok között mentek a völgy alján. Azután felkanyarodtak az egyik dombra. Fent jázminbokrok fogadták őket.

Szávitri megállt.

- Te mindig ilyen szomorú vagy?

A férfi egy jázminágat tört. A lánynak adta. Megint Szávitri kezdte:

- Amikor kislány voltam, egyszer azt álmodtam, hogy valaki nekem adta a holdat. Azután felébredtem, és nem volt többé semmim. Mert minden kevés volt, ha arra az álombeli holdra gondoltam.

A domb teteje kopár volt. A szemük káprázott tőle, olyan fehéren égett itt a föld. Egyre sűrűbb napsütésben lépdeltek előre. Se fák, se bokrok, se forrás nem itta fel a fényt.

Négyen voltak. A fiatal lány és a férfi. És mögöttük a két árnyék. Mint két sötét őr.

Szatjaván megkérdezte:

- Milyen voltál te, amikor kislány voltál?

Szávitri rögtön felelt:

- Én mindig féltem. Anyám meghalt, amikor megszülettem. Én mindig egyedül voltam.

- És apád, Madra királya?

- Ő olyan jó, olyan egyszerű. De talán ő is félt. Tizenkilenc évig imádkozott az istenekhez, adjanak neki gyereket. Fiút kívánt maga mellé. De az istennő csak engem küldött. Lányt.

A fiú megfogta Szávitri kezét. A két árnyék ugyanezt tette.

- Mitől féltél?

- Mindig attól, hogy egyedül vagyok. Nappal még elhagyatottabb, mint éjszaka.

- Nem volt játszótársad?

- Soha. Ki játszhatott volna a király egyetlen lányával?

Szatjaván is elengedte a lány kezét.

A két árnyék ugyanezt tette.

- Nekem csak olyan barátaim voltak, mint az éjjeli mécses - mondta a lány. - Meg egy csorba, piros kőkocka a padlón, a palotánk legnagyobb termében, a sarokban. Ide bújtam, és beszéltem a kockához. De ez a terem a panaszterem volt a palotában, itt fogadta apám azokat, akik panasszal jöttek hozzá, és engem mindig kiküldtek. Még a kocka sem volt az enyém.

- Miért voltál mindig ennyire egyedül, Szávitri?

- Látod, ettől is féltem. Miért vagyok ennyire egyedül? Ki rendelte ezt? Amikor már nagyobb lettem, és tudtam, hogy vannak istenek, és hallottam, hogy van büntetés, attól féltem: mindig ilyen egyedül leszek. Az istenek akarják így, ők büntetnek ezzel.

- De miért?

- Néhány hete egy öreg remete arra oktatott, minden bűnnek megvan a maga büntetése. Aki csépeletlen gabonát lopott, patkány lesz következő életében. Aki gyilkolt, vaddisznóvá változik. Aki szerelmet ízlelt, az sötét erdőbe téved, és éles kardok vagdalják halálra.

Néhány pillanat múlva:

- De mi az én bűnöm? Milyen bűn lehet az, aminek az a büntetése, hogy egyedül maradunk? Hogy mindenki kitér előlünk? Hogy halálunk órájában is csak egy csorba kőkockával fogunk suttogni?

Hátrafordultak.

A két árnyék már nem állt mögöttük. Előttük sem járt. Egészen magukban voltak.

Ekkor mondta Szávitri:

- Én ismerlek téged, Szatjaván. Álmomban láttalak egy pillanatra. Italt nyújtottál nekem, mert egy nagy pusztán keltem át. Aztán rögtön eltűntél.

És már megint a fűben ültek. Egy egészen kicsi patak partján ültek, a vízben aprócska aranyhalak kergetőztek.

Mereven nézték a villámgyors halakat.

- Nagyon fáj az, hogy egyedül vagy, Szávitri?

- Nagyon fáj.

- Nem akarsz többé egyedül lenni?

- Nem akarok, Szatjaván.

- Akkor vesd le az aranyhímes, díszes ruhádat, és maradj velem, itt az erdőn.

A lány remegett, mint egy pillangó árnyéka.

- Veled?

- Velem.

És a jázminok meg a páfrányok közül ebben a pillanatban kilépett a nagy Káma, a szerelem istene, és mögötte feltűnt felesége, a bűvölő és varázsló Rati; a tavasz istennője - és Káma így szólt a dombhoz, a patakhoz, a fákhoz, a tündöklő délutánhoz:

- Hajoljatok meg a szerelem előtt!

Mindenki hallotta. Csak ők ketten nem hallották. Körös-körül óriási csend volt, csak egy vadméh zümmögött a közelükben. A letaposott fűszálak éppen felegyenesedtek a tenyérnyi kis foltokban, ahová ők ketten léptek. A távoli erdőről könnyű fátyol szakadt fel. Egy őz nézte őket, majd lélegzetét is visszafojtva, hirtelen felrohant a dombra.

Káma húrja megfeszült - egy virág dobbant Szávitri mellére.

A lány egyszerre úgy érezte - valamilyen nagy súly, elviselhetetlen súly hullt rá a magasból. Meg kell halni ettől az ütéstől. És ujjongani, kiáltani kell.

Kiáltani, kiáltani!...

És kimondta:

- Szeretlek!

Már nem zümmögött a méh, már messze járt az őz, már elsüllyedt körülöttük az egész világ. Már csak ők ketten maradtak meg a tündöklő délutánból.

- Hogyan szerethettél meg? - kérdezte Szatjaván. - Engem. Az elkergetett, vak király fiát. Az erdei favágót. Akinek semmije sincs. Aki jobban teszi, ha a nevét is eltitkolja, nehogy ellenségei rátaláljanak. Akinek a múltja csupa tüske. Akinek a jövője szomorúbb, mint a homokpuszta. Hogyan szerethettél meg?

- Mert senki mást nem szerethetek! - mondta a lány. - Mert egy régi életben már az enyém voltál, de akkor rosszul szerettelek... Akkor elszakadtunk. Most jól foglak szeretni, soha-soha nem hagylak el!

A férfi a lány mellére bukott.

- Félek, Szávitri! A magány még iszonyúbb lesz utánad!

És átkarolta a lányt, egészen magához ölelte. Már szólni sem tudott.

Az öreg, vak király most egy égbe nyúló szálafa alatt ült. Mellette a szótlan királyné.

- Én már nem hagyom el ezt az erdőt! - mondta csendesen Djumatszéna király, és arra fordult, amerről Szávitri hangja jött.

A fiatal lány engedelmesen fejet hajtott. Mellette Szatjaván állt.

- Az én birodalmam attól az öreg banjanfától eddig a szálafáig terjed. Gyönyörű birodalom. Belefér Indra fényes ege.

Felnézett. Mintha valóban látná a fölötte kéklő tengert.

- És az én királyi palotám az a kis nádkunyhó - mondta később. - A fiam építette. Ott akarok meghalni, abban a szegletben, ahová fekhelyemet sok-sok éve lerakták.

Megfordult. Mintha valóban látná a banjanfa törzséhez támaszkodó kicsi kunyhót és a kunyhó szegletében fűágyát.

Nagy csend támadt.

- Mit akarsz, lányom? Elviszed a fiamat?... Megteheted!... A hangod elmondja nekem, hogy fiatal vagy és szép vagy. A fiam hallgatásából tudom, hogy megszeretett. Oda viheted őt, ahová akarod.

- Soha nem hagylak el, apám! - kiáltotta ekkor Szatjaván. És megfogta Szávitri kezét. - És ő megfogadta, hogy soha nem hagy el engem! Így mondtad, Szávitri?

- Így! - felelte a fiatal lány.

Most megint csend támadt.

A vak király csak hallgatott. Nem tudták: álmaiban bolyong-e, gondolkodik- e, vagy talán eltévedt gondolatainak sűrűjében, és nem találja a visszafelé vezető utat.

A szótlan királyné szótlanul nézte őket.

Amikor Djumatszéna király végre megszólalt, már sötétedett:

- Hát itt tudnál maradni, Szávitri?

- Itt! - mondta egyszerűen a lány.

- Az erdőn?

- Itt, az erdőn.

- És magára tudnád hagyni apádat, Madra királyát?

- Párvati rendelte: a lányok elhagyják apjukat!

- Meggondoltad? Apád ragyogó és kényeztető udvarát is ott tudnád hagyni?

- Soha nem vágynék vissza!

- Ismered te az erdőt?

- Hetekig bolyongtam benne.

- A szép és szagos erdőt ismered. De láttad-e, amikor rászakadnak az esők?

- Szatjaván kunyhója engem is megvéd.

- Ismered-e vadjait? A fullasztó melegét? A kígyóit? A szomorú csöndjét?

A lány elmosolyodott:

- Szatjaván mindig velem lesz!

És ekkor a szótlan királyné felkelt, és megcsókolta Szávitrit.

A hajnal itt más volt, mint Madrában. Olyan volt, mint pókhálóvékony aranyszálakból szőtt fátyol. Mintha fátylak lengtek volna mindenfelé: a fák között, a fű fölött, a közeli dombon. És a meglebbenő fátylak között aranypára gomolygott.

Egy fügefa alatt álltak.

A fán két ezüstbundájú törpemajom futkosott. Vadul kergetőztek, de egyszerre megtorpantak. Meglátták Szávitrit és Szatjavánt. Meglátták - és felnevettek. A nagyobbik felkapott egy elszáradt, tavalyi fügét, és megdobta a lányt. A másik a férfit vette célba.

- Ide építsd! - ujjongott Szávitri. - Ide építsd a palotánkat! Ezek ketten fognak kelteni minket, és ha lusták leszünk, fügét dobnak nádpalotánk tetejére.

- Amire visszajössz, itt áll majd a palotánk! - mosolygott Szatjaván.

- És visszajössz? - kérdezte elszoruló szívvel a férfi. Szávitri már fent állt kocsiján, a fehér lovak már türelmetlenül dobbantottak.

- Vissza kell mennem apámhoz. Meg kell mondanom neki, hogy megtaláltalak.

- És visszajössz? - kérdezte másodszor is Szatjaván.

Madra királyának, a bölcs Aszvapatinak éppen vendége volt. Nárada, a jós.

Ez a Nárada nagyon híres jós volt. Több száz éve élt már, maguk az istenek mondták el neki titkaikat.

- Szép vagy, Szávitri! - mosolygott a lányra a jós. Szép vagy, és az arcod sugárzik!

- Az arcod sugárzik! - fogadta lánya üdvözlését Madra királya. - És ez a sugárzó arc máris elmondta nekem: megtaláltad!

A lány kigyúltan állt előttük, mint egy virágzó korallfa. Csupa rózsaszín és piros virág remegett rajta.

Aszvapati király magához vonta lányát, megcsókolta.

- És most mondd el, ki az apja?

- Király volt - felelte halkan Szávitri.

- Miért mondod így: volt. Meghalt?

- Él. De megvakult.

- Merre van a birodalma?

- Egy banjanfa alatt.

- Mondd a nevét!

- A nagy Djumatszéna.

- Djumatszéna?... - sápadt el a jós.

- Djumatszéna... - sóhajtott elmerengve Aszvapati. - Fiatalkoromban ismertem őt. Nagy király volt... Hát Szalvában jártál, lányom?

- Szalvában már nem Djumatszéna a király! - mondta gyorsan Szávitri. - A vak Djumatszéna királytól Szalvát elragadta az öccse. Az öreg, vak király most egy elhagyott erdőben él. A Csamkavati erdőben. Nincs többé trónja, nincs egyetlen híve. Csak a felesége és a fia van vele.

- És te ezt a fiút választottad?

- Őt szeretem!

Aszvapati király megsimogatta a lányát.

- Én küldtelek erre az útra, Szávitri. Én mondtam neked: válassz férjet magadnak. Elfogadom, akit választottál. Mondd most az ő nevét!

- Szatjaván.

- Mondd még egyszer! - kiáltotta az öreg jós.

- Szatjaván.

- Királyom, dicső királyom! - jajdult fel Nárada. Szávitri rosszul választott! Szávitri nagyot hibázott!

- Mert szegény? - kérdezte Szávitri. - Mert olyan szegény, mint bármelyik erdőlakó favágó?

- Nem... - ingatta fejét a jós.

- Mert méltatlan a lányomhoz? - hajolt elđre a. király.

- Nem, nem!

Alig értették Nárada mormogását. Csak a félelem rettenetes, láthatatlan ereje volt meggyőző.

- Szatjavánt választottam! Szatjaván lesz a férjem! - kiáltotta Szávitri.

Megint ugyanúgy lángolt, mint az áttetsző kristály, amikor tűz lobban mögötte. De rögtön le is borult Madra királya előtt:

- Ó, bocsáss meg, apám, hogy ilyen illetlenül és hangosan szóltam előtted!

Homloka a hűvös márványpadlót érintette.

- Te most hallgass, Szávitri! - emelte fel lányát maga mellé Aszvapati király.

Náradához fordult.

- Te meg beszélj!

- Nehéz szólnom!... Tilos szólnom!... - akadozott a jós.

S mint akit iszonyú teher húz le a földre, arca fájdalomban vonaglott.

- Beszélj, régi barátom! - kérlelte tovább a király. - Világosítsd meg dúltságodat! Mondd, mi aggaszt?

- Szatjaván!... Szatjaván!... - És Nárada nem tudott elszakadni az erdőben lakó királyfi nevétől. Egyre ezt a nevet ismételte: - Szatjaván!... Csak őt ne választottad volna!... Bárkit inkább, csak a vak Djumatszéna király fiát, Szatjavánt ne!

Most a lány fordult a jóshoz.

- Bölcs Nárada, ismered-e Szatjavánt?

- Mindent tudok róla.

Aszvapati király megijedt:

- Talán gyáva?

- Az én Szatjavánom? - kiáltotta Szávitri, - A tigris is elkerüli!

Nárada csak bólintott.

- És te azt mondod: Szávitri ne legyen a felesége? - kérdezte ismét a király.

- Azt.

- Talán indulatos?

Szávitri nem is felelhetett, mert Nárada megelőzte:

- Nem ismeri a haragot. Gyűlöli a nyers indulatot.

- Talán csúnya? Torz az alakja? Rút az arca? - szorongott a király.

A jós csak a fejét ingatta: nem, nem!...

- És te mégis azt mondod: ne térjen hozzá vissza? - kérdezte a király.

- Csakis ezt mondhatom! - felelte konokul a jós. Aszvapati király felállt.

- Felelned kell, Nárada, miért? Tudnom kell az okot, miért?

A jós felnézett.

Mintha napok vagy évek teltek volna el, míg kimondta. De azután kimondta.

- Mert Szatjaván meg fog halni!

Aszvapati király átkarolta, magához vonta lányát.

És a jós most már kérlelhetetlenül, gyorsan végigmondta:

- Meg fog halni! Pontosan egy év múlva jön el érte Jáma, a halál és az igazság nagy istene, kötéllel és hálóval a kezében, hogy megkötözze őt, és magával vigye a holtakhoz.

Az öreg király térde megremegett, tehetetlenül ült vissza a párnázott nagy lócára. A díszes, ragyogó termen egy madár suhant át. Összerezzentek, mintha súrolta volna őket.

- Itt maradsz, kicsi Szávitrim!... Nem engedlek vissza a Csamkavati erdőbe!

- Ne haragudj, apám! Visszamegyek!

Aztán ezt hallották:

- Ne haragudj, de én el nem hagyom!

- Meg fog halni! - sírt az öreg király.

- Nem érted, te szerencsétlen! - tört ki kétségbeesetten a jós. - Egy év múlva meg fog halni!

- Egy évig a felesége leszek!

Aszvapati király átölelte a síró Szávitrit.

- Holnap indulunk Djumatszéna királyhoz, a Csamkavati erdőbe. Szatjaván felesége leszel, senki másé. Megígértem.

És másnap elindultak a távoli-távoli Csamkavati erdőbe, ahol a vak, elűzött Djumatszéna bolyongott álmai sűrűjében.

Már nem a fiatal királylány kocsiján hajtottak. Hintón meg nagy szekerekkel utaztak.

Aszvapati király magával vitte udvarában élő házipapjait, a szekerekre pedig Szávitri kelengyéjét rakták.

Szatjaván már egynapi járóföldről meghallotta az ágtördelést, a lassan vonuló-közeledő szekerek ropogását.

A szótlan, szomorú királyné nagy fűszőnyeget szőtt a viszontlátás napjára. Illatozó, színes, magas és puha szőnyeg volt: tele fehér jázminnal, piros asókavirággal, kék és sárga sáfránnyal. Pompázó amarantusz és szerény körömvirág is bujkált benne.

Djumatszéna király ezen a szőnyegen, az égbe nyúló szálafa alatt várta vendégeit.

A két öreg király melegen átölelte egymást. Mind a ketten sírtak. Aszvapati király azért, hogy a lánya milyen boldogtalan lesz. A vak Djumatszéna azért, hogy a fia milyen boldog lesz.

A papok megrendezték másnap a menyegzői szertartást. Szávitri és Szatjaván mintha álmodtak volna: engedelmesen, ünnepi lassúsággal körüljárták a szent tüzet. A királylány fátyolfelhőben, kámfor és szantálillatban lebegett. Nyakán, karján, bokáján drága ékszerek. A tűz magasan lobogott a vaj- és a rizsáldozattól. Háromszor járták körül a tüzet. Azután a fiatal férj - előírás szerint - egy különösen díszes gyűrűt a fiatal asszony ruhájába ejtett. Majd a fiatal asszonyt meglocsolták szagos olajjal.

És még mindig nem ért véget a szertartás. Az álom sem.

De a tűz hirtelen nagyot lobbant, a bráhmanok szava hangosabbá vált, Szávitri megborzongott. A tűz mögül, az ének mögül egyszerre a jós szavát hallotta, Nárada rettenetes szavait:

- Egy év múlva meg fog halni!

Ijedten körülnézett.

A többiek énekeltek, senki nem hallott semmit. Elszoruló szívvel Szatjaván arcát kereste. Az fiatal volt, szép volt, boldog volt. Őt nézte.

Másnap elment az apja. Vele mentek a bráhma nok is.

Magukra maradtak.

- Mit csinálsz, Szávitri?

A szótlan királyné kérdezte ezt. A háta mögött állt, már jó ideje nézhette.

Szávitri úgy elámult a királyné szaván, hogy felelni sem tudott.

Szávitri csomagolt.

- Miért csomagolsz? Elmégy?

- Elrakom a kelengyémet. Mert mire használnám itt az erdőn a selymeimet, a súlyos ékszereimet?

És a királyné ekkor vette észre: már a ruháját is levetette.

Az erdőlakók öltözékében állt előtte Szávitri: a csípőjére erősített vörös háncsruhában. Fiatal, lányos teste szemérmesen, félénken didergett.

A szótlan, szomorú királyné ekkor csókolta meg másodszor Szávitrit.

- Mit kíváncsiskodsz, Szávitri? - Szatjaván kérdezte ezt. Mert Szávitri egészen feltűnően, hosszan nézett meg mindent.

Azt hitte, már ismeri a férfit. És csak most látta először homlokán a vékony, függőleges ráncot. Az átfutó gond ráncát. Mert Szatjavánnak kellett gondolni mindenre. A szállásukra, az élelmükre, a szent áldozatokra. A tűzre. Az erdőre. A vadakra. Az évszakokra. Mindenre.

És most látta meg szép vonalú, meztelen lábszárán a sebforradásokat, a friss sebeket. Ezeket az erdőről hozza a férfi.

Most ismerte meg erős keze szorítását. Bal alsókarján a hosszú hegeket. Az íj visszacsapódó húrja sebzi meg itt a kart.

Most hallotta igazán a nevetését.

Éjszaka felült. És csak ült, ült fűágyán. Hallgatta, hogyan alszik Szatjaván. Most hallotta először a lélegzését.

És az a másik éjszaka! A nehéz, sűrű sötétség. A félelemben összezsugorodott világ. A felolvadó fakoronák. És egyszerre az a hang! Az a mindent áthasító hang, mely fényes volt, mint a kardvágás. És azonnal rá - néhány rövid vakkantás. Majd halk, közeledő csivitelés.

- Mi ez? - rázta meg a sötétben a fiatal nő ijedten Szatjavánt.

A férfi figyelt, majd visszadőlt.

- A vadhattyúk! - felelte mosolyogva.

És magához vonta Szávitrit.

És éjszaka az esők! Amikor már végtelen idők óta ömlik a víz a fák lombjába. És dobol a tetőn. És mormogó, bugyogó patakokban elfut az ajtó előtt. És a vadonban felsír egy állat. És az esőbe belerohan a szél. Tompa dobbanások, majd megint csobogás, csobbanás. Ki merne egyedül az ilyen éjszakák arcába belenézni? A fiatal nő görcsösen átölelte a férfit, és zokogott a boldogságtól, hogy nincs egyedül. És arra a végtelen árvaságra gondolt, amikor Szatjaván már nem lesz mellette.

És más éjszakákon jött a szél. És gombaszaga volt. Avarszaga volt, mohaszaga volt. Keserű volt és tiszta. Erős és vidám. Kifújt minden bánatot.

Hajnalonként a nap kényesen odalépegetett ajtaja elé, akár egy páva. Szávitri utánanézett a rengetegbe induló Szatjavánnak.

És még mindig nem ismerte őt egészen. Nem ismerte a tréfáit.

Nemrégiben Szávitri még bátor volt. Érzékeny, szótlan, engedelmes és bátor. Most félénk lett, kissé meggyávult.

Könnyű kocsiján még egymaga hajtott át erdőkön, homokpusztákon, soktornyú városokon, idegenek között, idegen földön. Most alig mozdult el a banjanfa alól, a vak király és a szótlan királynő mellől. Vagy odahaza ült a fügefájuk alatt.

Ha néha mégis távolabb merészkedett, s egymaga volt: titkon jeleket vágott a fákra. Két gyors vízszintes vonalat.

Hogy hazavezessék.

Szatjaván meglátta ezt - és elmosolyodott.

- Még eltévedsz! - gyávította. - A szarvasok ugyanilyen jeleket hagynak a fák törzsén, amikor odadörgölik barkás agancsukat.

Szávitri elhitte. És azontúl más jeleket vágott: egy kört, s a kört sebesen kettévágta egy vízszintes vonallal. A férfi ezt is látta.

A fiatalasszony legtöbbször zöld gránátalmáért merészkedett távolabbra. Gránátalmával a főtt rizst ízesítette. És az erdőben megszerette a kicsi, fekete medvéket. Néha a délután felét is eltöltötte azzal, hogy őket nézte. Hogyan birkóznak és bukfenceznek egy-egy domboldalon, ahol megritkult az erdő. Nevetett, ha beleszánkáztak a szakadékokba.

Egy nap megint gránátalmáért indult.

Szatjaván a nyomába szegődött, de Szávitri nem tudta ezt.

És a férfi sorra levágta a fákról Szávitri jeleit. Majd amikor elég távol kerültek otthonuktól, egészen más irányba más fákba vágta be a köröket.

Egy idő múlva Szávitri kosara megtelt gyümölccsel, visszafordult.

És csak ment, ment és nem ért haza. Völgynek le, ismeretlen ösvényeken fel - csodálkozva, szorongva nézett körül: hogyan került ide? De a félbevágott körök ott világítottak előtte. Erre bizakodva továbbindult.

Most mély szakadékba került, egyre sűrűbb bokrok és törpefák közé. Lábára indák hurkolódtak, mintha megfogták volna a bokáját. Ijedten alápillantott, nem rejtőzik-e ott valaki? Senki. Félrehajtott egy ágat, s egy másik ág orvul az arcába csapott. Csak a bokor volt.

De minden bokor mögött egyre ismeretlenebb lett a táj. És a szakadék egyre idegenebb, gonoszabb.

Már tudta: eltévedt.

De vele együtt eltévedtek a fákra vágott körei is? Szívdobogva fordult meg az alattomos ösvényen. Most merre? Bele ebbe a folyondárral és százféle futónövénnyel összekötözött sűrűbe? Vagy vissza? De meddig? És hátha a fákra vágott jelek ismét csak másfelé, még távolabb vezetik?

A szakadékban egyre mélyebbre vezetett az ösvény.

És a mélyben most mozdult valami. Először csak a bokrok. A remegésükről, egy-egy ágroppanásról érezni lehetett: valaki jön. Már egy nagy test körvonala is feltűnt. De az összefonódó bokrok még mindig eltakarták.

És végül kibukkant.

Egy óriási fekete medve. Nem azok a kis bocsok, akik visongva belehuppantak a szakadékokba. Az anyamedve volt. Komoran, nagyon feketén jött. A hátsó lábaira magasodott.

Szávitri tudta: most menekülnie kellene. De azt is tudta: hiába. A medve utolérné, elkapná.

Szeme rémülten meredt a hatalmas állatra. Rémülten és elbámulva. Mert az anyamedve baljában hatalmas fakupa volt, tele vadrizzsel. És a medve hajlongva közeledett Szávitri felé.

- Fogadd el, Szávitri.

Barátságosan mondta. Egészen tisztán, érthető emberi nyelven. Szávitrit furcsa zsibbadás járta át.

- Fogadd el szerény ajándékomat: a vadrizst, a zöld gránátalmához.

Már egészen előtte állt, nyújtotta a fakupát. És ebben a pillanatban lehullt a medvebőr. Szatjaván tartotta eléje a rizst. Szatjaván volt a medve. Ebbe a szakadékba csalta, és itt tört rá.

Szávitri sikolya a szerelemé volt.

Ezt a Szatjavánt még nem ismerte.

Szávitri énekelt.

Az öreg, vak király kérte fiatal menyét, hogy énekeljen. És Szávitri ült a hatalmas banjanfa valamelyik szellős termében, vagy odahúzódott a szálafa alá, és énekelt.

Djumatszéna király legjobban a bivalyról szóló ostoba kis dalocskát szerette. Mája istennő, a varázsló, emberi szemet adott egy fekete bivalynak, hogy lásson, és ismerje meg a világot frissen született szépségében. És a lomha, nehéz, elhízott bivaly azontúl nem tudott elmenni e virágzó mandulafa előtt, anélkül hogy ne zengedezett volna a rózsaszín szirmok puha selyméről. És leborult a tó partján a nyíló lótuszok előtt. És áhítatosan felnézett a hajnalpírra. És megismerte a szerelmet. És szerelmesének csillagokat akart halászni az éjszakai folyó vizében...

Djumatszéna király már nem volt áhítatos vezeklő.

A vak király boldogan nevetett a bivalyon, aki letérdelt a virágzó, rózsaszín gyümölcsfák előtt...

- Nem! Rosszul mondom!... - javította ki nevetését. - A tó partján térdepelt le!

Szávitri énekelt.

És a foga néha összekoccant a fájdalomtól, a rémülettől. Eszébe jutott Nárada jóslata: ,,Egy év múlva meg fog halni...''

Szatjaván is ott ült - és együtt nevetett apjával az ostoba bivalyon.

Az aranypántos ládika a szótlan királyné előtt a fűben feküdt. A ládika, melyből régen kirothadtak a deszkák, s az összefonódó pántok olyanok voltak, mint egy kalitka.

De ez a kalitka már nem volt üres. Állandóan bent tanyázott néhány madár. Csodálatos tollú, színes madarak. Úgy ragyogtak, mint öklömnyi zafírok, gyémántok, topázok, rubinok, smaragdok. Mint ismeretlen, titokzatos holdkövek és napkövek.

Szávitri varázslata volt.

Szávitri olyan szép, olyan nyílt, olyan kiszolgáltatott és követelő volt, hogy a madarak megértették tekintetét. Megértették, mit kér tőlük.

Arra kérte az átröppenő legszebb madarakat: tanyázzanak egy-két napig az aranypántos kalitkában. És úgy kérte, hogy a madarak maradtak. A fényükkel, a ragyogásukkal mindig tele volt a kalitka.

A tűzfejű királyka megfért a zöld csaláncsúccsal, a citromsármány a kékbeggyel, a karmazsin pirók a rozsdafarkú csüllővel, a hópacsirta a kékfejű csérrel, a paradicsom légykapó a sisegővel, a kedves tücsökmadár a rózsás zsezsével és a vörösnyakú nádi sitkével.

A szótlan, szomorú királyné ládikája igazi kincsesládika lett. Villogtak és surrogtak benne a drágakövek.

A királyné mosolygott.

- Mit hallgatsz, Szávitri?

- A patakot.

Szávitri a fűben ült, Szatjaván meg fölötte állt. Már az esős hónapok után voltak. A fű friss volt, puha és zöld.

A patak lármásan, tolakodva csobogott. Szatjaván lehajolt az asszonyhoz.

- Emlékszel? Egy éve itt ültünk...

Szávitri felkiáltott - belekiáltott a mondatba:

- Még nincs egy éve!... Nincs egy éve!...

De a legszomorúbb akkor volt, amikor a fiatal bambuszfácskákat hallotta sírni.

Itt a rengetegben nyaranta gyakran támadtak tüzek. A magasban éppen csak szétömlött a villám - és egy-két fa meg bokor máris lángolt.

Néha csak akkora területet borított cl a korom meg a hamu, mint egy szoba. De sokszor sistergő, piros tűzfolyamok gázoltak lefelé a hegyoldalakon. Ilyenkor tébolyult madarak menekültek. Kegyetlen szag terjengett. A füst, a füst! A szél hirtelen felcsapta, mint óriási fátylat. De a füst mindennél súlyosabb volt, újra csak lehullt. Bekormozott, belehelt, megfojtott mindent. Kúszni szeretett, mint a kígyó. És piros lángot freccsentve - hirtelen előreugrani!

Hogy tudta Szatjaván védeni otthonukat! Néha csak égő bokrokat kellett karóval szétvernie. Máskor lekopaszított sávokkal védekezett. De az volt a torkot szorító, a szívet dobogtató óra, amikor ellentüzet kellett gyújtani. Amikor a tűzfolyam egyenesen nekik vágtatott, és úgy látszott, keresztülhömpölyög a banjanfán meg a fügefán. Ilyenkor Szatjaván előre elkészített mindent. És amikor a szél jól fordult, hirtelen meggyújtotta az ellentüzet. Ez a tűz, az ő kis tüzük, a fűből indult el, mint egy hű állat. Eleinte kicsi volt, de azután felágaskodott, s nekirontott a feléjük rohanó piros áradatnak. Örvények csaptak a magasba, amikor a két tűz egymás torkába harapott! Forogtak, üvöltöttek, eldűltek azután rögtön a magasba ugrottak. De az ellentűz felperzselt már jókora területet - és ezen a hamumezőn a feléjük zúduló piros folyó már nem tudott átugrani. Birkózott a két tűz, és megfojtották egymást.

De a fiatal bambuszfát Szatjaván sem tudta megmenteni.

Szávitri egészen közelről látta a halálát.

Mielőtt a tűz nekiesett volna, a szél előbb még felborzolta hosszú fürtű, zöld koronáját. Mintha a kis fa csapdosott és menekült volna. A láng hirtelen felrohant a csúcsára. Mint a ráugró tigris - belemart, beleharapott.

És ekkor a kis fa nem hajladozott többé. Megbénult. Állt mereven, egészen mozdulatlanul. Zöld koronájában egyszerre tíz aranykígyó tekergett. Pontosan ugyanolyan maradt, mint volt: a törzse, ágainak és leveleinek szép rendje semmit nem változott. Csak éppen az egész fa vörös parázzsá vált. Remegő, vörös csontváz lett belőle.

De mielőtt ez megtörtént volna - a kis bambuszfa sírt. Szávitri egészen tisztán hallotta: sír. Úgy sírt, mint egy gyerek. Forró, apró könnyei hulltak.

Amikor órák múlva Szávitri megérintette: rögtön összeomlott. A tövétől a koronájáig egyszerre lerogyott. Egyetlen kicsi halomba.

Így fogok én is sírni? kérdezte magától Szávitri. - És így fogok összerogyni?

A hónapok egyszerre szárnyra kaptak. Felcsavarodtak a magasba, csapatostul elrepültek. Csodálatos nyár volt. Nem perzseltek nagy melegek, a világ nem aszalódott koravénre.

Egy éjszaka Szávitri arra riadt: már csak három napja maradt.

Három nap Szatjaván életéből. Három nap!

De meg kell-e halnia?

Visnu, a fenntartó, még közbeszólhat! Siva, a rettenetes, még megkegyelmezhet!

Imádkozni fog. Böjtölni fog. Három egész napja van: három napig fog imádkozni és böjtölni.

Már hajnalban átment a banjanfához, és engedélyt kért az öreg, vak királytól, hogy három napig böjtölhessen.

- Törékeny vagy, Szávitri. Miért akarsz három napig böjtölni?

A fiatal nő hallgatott.

- A trirátra a legszigorúbb böjt. Miért választottad?

Szávitri nem emelte fel tekintetét. És az öreg Djumatszéna király ekkor megértette: olyan titokhoz ért, amit nem bolygathat tovább.

Magához vonta az asszony fejét:

- Ha megfogadtad, tartsd meg a fogadalmadat. Majd megkérdezte:

- Szatjaván tudja, miért böjtölsz?

- Nem.

Ekkor ért oda Szatjaván a reggeli áldozat bemutatására. A vak király ezt mondta:

- Kívánom, hogy Szávitri három napig böjtöljön! És a madárcsontú Szávitri három napig olyan mozdulatlanul állt, mint a fügefa.

Sivát kérte: kegyelmezzen!

Visnuhoz könyörgött: ,,Te hatalmas, aki már kilencszer újraszülettél, mert úgy szeretted és kívántad az életet, küldd el Szatjavántól a halált!''

De sóhaját sem hallották, szó el nem hagyta ajkát.

Harmadik éjszaka látomása volt. Megjelent előtte Nárada, a jós.

- Te szerencsétlen!

Így kezdte... Szávitri szeme sötétebb lett. Olyan erős volt, hogy erejével eloszlatta a látomást.

Hajnalodott.

Egy erdőben bolyongó remete tévedt arra. Meglátta a sugárzó, szép, fiatal nőt, amint mozdulatlanul állt az erősödő, aranypárás hajnalban. Tisztelettel köszöntötte, ahogyan fiatal asszonyokat hajnalban köszönteni illik:

- Ne légy özvegy soha!

Szávitri három nap után végre megmozdult. Boldogan, ernyedten sóhajtott.

Olyan száraz reccsenés volt a remete hangja, mint a megroppanó tavalyi ág. De ő úgy érezte, hogy a kegyelmező Siva szólt hozzá: ,,Nem leszel özvegy!'' és az életet fenntartó, a világot besugárzó Visnu bólintott rá: ,,Úgy legyen!''

Egyetlen pillanatra lehunyta szemét.

És ekkor újra rátört a látomás. Nárada állt megint. előtte. Gúnyosan, kegyetlenül, fenyegetőn mondta:

- Ne légy özvegy soha!

De ahogyan Nárada mondta, a köszöntésnek más tartalma volt: ,,Ne légy özvegy soha, mert rettenetes lesz!''

Ki akarta nyitni szemét, de nem volt ereje hozzá.

Lerogyott a földre.

A következő pillanatban már megint egyenesen állt.

- Megbotlottam! - mondta nyugodtan Szatjavánnak, aki a remete hangos szavára előkerült, s most odarohant hozzá.

Szávitri úgy érezte, feje körül egy raj darázs zúg, de rámosolygott a férfira.

- Tudod, milyen ügyetlen vagyok. Ne aggódj!

És csak nézte a férfit. Ez hát az utolsó napjuk? Úgy nézte, mint akit rögtön elveszíthet. Szorongva belekapaszkodott.

Mintha Szatjaván is megérezte volna a nyugtalanítót. Magához vonta az asszonyt, hosszan a karjában tartotta.

- Az erdőbe kell mennem, Szávitri. Vigyázz magadra!

- Elmégy?

A fiatal nő szeme nagyra nyílt.

- Gyümölcsért és fáért megyek. Délre már itthon is vagyok.

- Veled megyek!

Olyan kemény volt a szava, mint a kő.

Tudta - most dől el a sorsuk! Most... most nem szabad egyedül hagyni!

Megijedt a keménységétől - hátha ezzel a keménységgel ront el mindent! Már kérlelte a férfit:

- Hadd menjek veled!...

Szatjaván habozott:

- Apám sem enged el.

A fiatal nő már futott a vak, öreg királyhoz.

- Ó, engedd, engedd, hogy vele menjek! Ugye, megengeded?

Djumatszéna király hallotta a rémült hangot, és ismét megérintette a titok.

Tehetetlenül kinyújtotta kezét.

- Az erdőbe, Szávitri? Háromnapos böjt után? Szávitriból szinte kibukott:

- Nem hagyhatom egyedül!

Djumatszéna király hosszú ideig hallgatott, mint aki álmaitól kér tanácsot.

Szávitri eszelősen rámeredt.

- Nem hagyhatom egyedül!

- Hát menj... - mondta végül csendesen a vak király. - Egy évig nem kértél semmit, nem tagadhatjuk meg kérésedet.

Még mindig kora reggel volt. Néhány fa tetején későn ébredő, lusta kolibripávák tollászkodtak miákolva, rázták ki az álmot elnehezült fejükből.

Később seregélyeket láttak, kék és sárga seregélyeket.

Szatjavánnál fejsze volt, fadöntéshez és hasogatáshoz. Szávitrinál gyümölcsnek való fonott kosár.

Mintha egy nagy, fényes madár úszott volna a magasban. Felnéztek. A nap volt.

Most beértek a fák közé.

Még soha ilyen zölden, ilyen langyosan és puhán nem nyílt ki előttük az erdő. Forráscsörgés kísérte őket. Egy sekély, kicsi tavon récecsapatra bukkantak, barna-fehér csörgőrécékre.

- Nézd, Szávitri, récék! - kiáltotta Szatjaván. - Kár, hogy nem hoztam magammal az íjamat. Milyen magasra csavarodtak már!

Szávitri utánuk nézett.

- Nézd, Szávitri, pillangók! - mondta később a férfi. - Nézd ezt a sötétkéket! Ezt a rőtpettyes sötétkéket! Hajolj le, éppen a lábadnál van.

Szávitri lehajolt.

- Hallod, Szávitri? Héják! Hallod a csikorgó, a négy-öt felé szakadó hangjukat?

Szávitri hallgatta őket.

A férfi olyan gyanútlan, annyira kisfiús volt.

- Nézd, Szávitri, a patak! A mi patakunk! Itt megszökik, és lezuhog a mélybe!

Szávitri megnézte. De nem hallotta a sziklákon lefutó patakot, nem a héjákat. Nem látta a récéket, sem a lepkéket.

Kígyó marja meg? Egy kidöntött fa esik rá? Megszédül a szakadék szélén?

Erősen fogta a férfi karját. Körülnézett.

Melyik lesz az a pillanat? Honnan tör rájuk?

Azután egészen másként történt minden. Már a nyíresben voltak, nyírfát akartak hazavinni.

Szávitri előreszaladt.

- Ezt!... Meg ezt!... Meg ezt!...

És egészen fiatal nyírfákba vágta jeleit. Ezek ledőlhetnek. Súlytalanok, mint a pillangó - nem árthatnak Szatjavánnak.

A férfi mosolygott.

- Jó! Ezt!... Meg ezt!... Meg ezt!...

És kidőlt az első fiatal nyír. És Szatjaván még mindig mosolygott. És reccsent a második fa. És nem történt semmi.

Zuhogott a fejsze, recsegett az ág.

Azután egyszerre csend lett.

Szávitri odapillantott. A férfi leeresztette a fejszét, megtörölte homlokát. Bőrén verejték fénylett.

Ő rögtön hozzáfutott, átkarolta. Szatjaván engedett. Óvatosan a földre ültette - a férfi engedelmeskedett.

- Mi bajod, kedvesem?

Szatjaván mosolyogni igyekezett.

- Semmi, semmi!... Csak ettől az ütéstől... ettől az utolsótól... megfájdult a fejem!

- De hiszen reszketsz!

- Rögtön elmúlik!

Hallgattak. Az erdő is elhallgatott körülöttük. Egyszerre rettenetes, roppant csend támadt.

- Nagyon fáj! - mondta később Szatjaván.

- Hajtsd az ölembe a fejed. A férfi alázatosan megtette.

A sápadt, fiatal nő mindkét kezével átfogta a szép, kedves férfifejet - súlytalanul simogatta, megcsókolta.

Megint csak Szatjaván szólalt meg:

- Mintha nyársat szúrtak volna a homlokom mögé... Nagyon fáj!

Szávitri nem felelt, csak simogatta és csókolta.

Az erdő mélyen hallgatott - döbbenten odafigyelt. És Szatjaván még öt mondatot mondott:

- ...a kezemet sem tudom mozdítani...

- ...a szívem.

- ...azt érzem, megpattan.

- ...aludni volna jó.

Hosszú, hosszú csend választotta el az egyes mondatokat

Majd utoljára:

- Szávitri... Szávitri...

Megakadt, nem tudta befejezni. Nem szólt, nem mozdult többé.

És Szávitri egyszerre megérezte: ez az! Ez a pillanat az!

Gyöngéden a mohába fektette a fiatal férfitestet. Az ő Szatjavánját. Az egyetlent. A felejthetetlent.

Felállt, s csak most látta - egy férfi áll mögötte. Nagyon magas férfi, sötétvörös ruhában, hajában drágakövektől villogó aranykorona. Arcbőre sötétbarna; szeme rőt parázs. Csodálatos termetű, csodálatosan magas férfi.

Már jó ideje nézhette a sápadt, fiatal nőt. Kezében hosszú kötelet tartott.

Szávitri megremegett, de szívében nem érzett semmi félelmet.

- Tudom, hogy isten vagy! - üdvözölte tisztelettudóan az idegent.

Majd nagyon szomorúan kérdezte:

- Mondd, mit kívánsz?

A magas férfi nem felelt.

- Ki vagy? - kérdezte Szávitri csendesen.

A vörös ruhás, aranykoronás férfi ekkor szánakozva megszólalt:

- Jáma vagyok. A halál istene.

- Mit kívánsz tőlem?

- Tőled semmit.

- Tudod, ki vagyok?

- Szávitri vagy.

- A férjem elaludt - fordult hátra az asszony. - Ne zavarjuk álmát.

- A férjed halott! - mondta ekkor igen magasról az isten. - A férjedért jöttem.

- Mit akarsz vele, nagyhatalmú Jáma? - állt eléje Szávitri.

- A holtak közé viszem a lelkét!... Aki meghalt, holtak között a helye.

- Ó, hagyd meg nekem Szatjavánt, az én Szatjavánomat! - kiáltott fel ekkor olyan egyszerűen, olyan szépen a fiatal nő, hogy az erdő megremegett. Köröskörül a fák beleborzongtak a kiáltásába.

- Nem tehetem... - mondta szomorúan az isten. Lehajolt a mozdulatlan Szatjavánhoz: a dermedt testből erős kézzel kirántotta a lelket. És ezt a didergő lelket összekötötte a hosszú kötéllel.

- Ó, ne menj el! Add vissza Szatjavánt! - kiáltotta még hangosabban Szávitri.

A lelapuló fűszálak, az elbújt vadak mind azt figyelték: mit felel az isten.

- Nem tehetem... - mondta Jáma.

És megindult Szatjaván megkötözött lelkével. A sápadt, fiatal férfitest ottmaradt a mohán, Szávitri zokogva ráborult. De azután felugrott, és az isten után futott.

A sötét völgynek lefelé indult a hatalmas Jáma. Szávitri a nyomában.

Amerre fordult az isten - Szávitri mindenütt a nyomában.

- Mit akarsz tőlem? - nézett vissza Jáma. - Miért követsz?

- Nem téged követlek, nagy-nagy Jáma! Csak azért lépkedek a nyomodban, mert megfogadtam, hogy az én Szatjavánomat soha el nem hagyom.

- Szatjaván ott maradt a nyíresben!

Szávitri alázatosan ellenkezett:

- Szatjaván itt van veled!

Az isten szótlanul továbbindult.

- Állj meg, Jáma! - kérte ekkor szívszakadva Szávitri.

- Mit kívánsz?

- Ne húzd magad után a földön az én megkötözött Szatjavánomat.

- Nem fáj neki.

- Nagyon kérlek, mégse tedd.

Jáma ekkor könnyedén a vállára dobta Szatjaván lelkét.

- Csodállak a szerelmedért, a hűségedért, a bátorságodért. Kívánj tőlem valamit... Teljesítem!

- Szatjavánt nem adhatod vissza?

- Őt nem.

Szávitri lehunyta szemét, de csak egyetlen pillanatig tűnődött.

- Add hát, hogy Djumatszéna király ismét lásson... És ismét király legyen!

- Djumatszéna király ebben a pillanatban már lát! És holnapra ismét király! - mondta hangosan az isten, mint egy parancsot. - És most fordulj vissza, Szávitri!

- Nem tehetem!

Jáma ekkor belépett egy mély szakadék szurokfekete sötétségébe, s csak ment óriási léptekkel előre.

Szávitri botladozva, lihegve, szívdobogva futott utána.

Délre tartottak. Jáma távoli birodalmába. A szakadék mögöttük volt - most hegyre vitt az útjuk. Sziklák között, meredek, vad ösvényen.

A hegyoldalon az isten megállt.

- Ne kísérj tovább, Szávitri! Gyenge vagy, nem jutsz fel a hegyre.

- Ha Szatjaván mellett lehetek, erős vagyok.

- A lábad, a szíved nem bírja ezt a meredeket!

De Szávitri már nem fulladozott, már megint erős volt.

- Szatjavánnal körüljártam a menyegzői tüzet: az ő útja ezentúl az én utam. Amerre viszed, ott az én helyem is.

- Ennyire megszeretted egy év alatt?

- Egy év alatt? - a fiatal nő megrázta fejét. - Akik egymáshoz valók, elég azoknak egyetlen találkozás is. Én egyetlen pillanat alatt szerettem meg.

Jáma letette terhét.

- Mi a szerelem, Szávitri? Mi az, ami ennyire átjárt? A csók íze?

- Az is.

- Az éjszaka édessége?

- Az is.

- Öröm?

- Kimondhatatlan öröm.

- Ez hát? Ez a szerelem?

- Ez?... Ezek csak morzsák!

- Felelj hát, mi köt Szatjavánhoz? Mi az, ami ilyen erős?

Szávitri az isten parázs-szemének mondta:

- Te ne tudnád, hatalmas Jáma? Azt kérdezed: mi a szerelem? A megtalált világ! Amelyben a csók csak egy morzsa. Az öröm is csak morzsa. Egyszer azt mondtam Szatjavánnak...

A fiatal nő arca észrevétlenül eltorzult a furcsa fájdalomtól, az emlékezés fájdalmától, mely mosoly is volt.

- Egyszer?... A legelső napon, amikor megláttam!... Azt mondtam akkor neki: úgy ölelem őt hogy vele ölelem a virágzó fákat, a meleg fűszálakat, a kigyulladó csillagokat! És mindent, ami az emberé! Amiért újjászülettem! Mert a szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.

Még mindig az isten szemét nézte.

- És ezt vetted el tőlem, Jáma! Letéptél a világról. Nemcsak Szatjavánt vetted el, de a többi embert is. Nemcsak az örömöt ragadtad el, de azt a fűszálat is, azt a felhőt is, minden kicsit és nagyot, ami örömöt okozott. A világ megint árnyékvilág lett. És elvetted végül azt a gyümölcsöt is, amit neki téptem. Azt a kérdést, amit csak neki tartogattam, és amire csak ő tudott felelni. Azt a szomorúságot, ami miatta támadt bennem, és ami csak neki fájhatott ezen a világon.

Megakadt, nem is tudta folytatni.

Az istenből nagy szomorúság szólt:

- A világ tied maradt, Szávitri. Megismerted, és nem léphetsz ki többé belőle.

- De nekem már nem kell! - kiáltotta az asszony. - Eddig ketten viseltük a súlyát, hogyan bírjam el ezután egyedül? Túl nagy, túl súlyos, és én gyenge vagyok, nem kell, nem kell!...

Jáma intett a napnak: ne süssön olyan forrón. És halk füttyentéssel előhívta a legfiatalabb, leggyengébb szellőt: simogassa meg a fiatal nőt.

- Hogyan segíthetnék neked, Szávitri? Kívánj valamit, teljesítem!

Szávitri felnézett a lágy, borzoló szélben,

- Szatjavánt kívánhatom? - Őt nem.

Az asszony rögtön lehajtotta fejét; de csakhamar felemelte.

- Apám nagyon szomorú. Mindig fiúért könyörgött, és ti, hatalmas istenek, csak engem küldtetek neki. Vigasztald meg az apámat, Jáma. Szülessen fia! Hadd legyen boldog, hogy Aszvapati király családja nem szakad meg.

- Jó és hű lány vagy, Szávitri! Apád nem lesz többé szomorú. Apádnak fia fog születni!... Hány fiút akarsz, Szávitri?

A fiatal nő elmosolyodott.

- Százat.

- Még száz évig fog uralkodni, és száz fia születik! És Jáma ismét lehajolt, vállára emelte Szatjaván összekötözött lelkét.

- Menj vissza a testéhez, Szávitri. Vidd haza a testet, és illően temesd el. Nyugodj bele, ennek így kellett történni.

Az asszony szelíden ellenkezett:

- Az a test már nem Szatjaván többé, nagy Jáma! Ami az én Szatjavánom volt, az itt van nálad. Vele maradok!

És továbbmentek, mindig csak délre.

A fiatalasszony tisztelettudóan a félelmetes isten mögött.

- Lépj mellém, Szávitri! - szólalt meg egy idő múlva Jáma.

A könnyű lépésű nő megtette.

- Nem félsz?! - nézett le rá a hatalmas isten.

- Mitől?

- Tőlem.

- Tőled? Miért?

- A halál istene vagyok!

Szávitri csak most látta, hogy az isten arca szomorú. Nem percek óta szomorú - végtelen idők óta ilyen.

- Nem félek! - felelte csendesen, nagyon mélyről. Jáma megállt.

- Hálandó ember ezt még nem mondta nekem. Eddig mindenki csak riadtan, szűkölve, sikoltva nézett az arcomba. A legbátrabbak is. Te vagy az első, aki nem fél. Kívánj ezért tőlem valamit!... Igazad volt, a magány iszonyú! Kívánj valamit, hogy így mellém léptél!

A fiatal nő az elrabolt fiatal férfira gondolt, akitől megkapta a világot.

- Legyen fiam Szatjavántól! Hogy ne legyen ilyen iszonyú a magány.

A vörös ruhás, szomorú isten bólintott.

- Meglesz! Fiad lesz Szatjavántól!

Órák múltak el.

Jáma ismét csak megállt.

- Azt mondtad, nem félsz.

- Azt mondtam.

- Miért nem félsz, Szávitri? Még ezt is el kell mondanod.

A fiatalasszony arcán megint megjelent a szomorú mosoly.

- Próbára teszel? A tenyeredre veszel, nem vagyok-e könnyű?

- Kíváncsi vagyok. Az isten is kíváncsi néha.

Rőt háncsruhájában, még mindig lányos, szemérmes testével Szávitri olyan egyszerűen, olyan ártatlanul állt Jáma előtt, mint egy virág.

- Először azért nem féltem, mert kérleltelek. Mert a szemedbe kellett néznem, hogy a szívedig eljussak. Azután megértettem: te is csak magasabb parancs végrehajtója vagy... Nem te vagy kegyetlen, a sorsunk szigorú. Aki követ dob maga fölé, arra a kő visszahull. Néztelek... és egyszerre megismertelek! Nemcsak a halál rettenetes istene vagy, de a jog istene is, a rend istene is! Csodálatos, igazságtevő isten! Mi lenne belőlünk, ha te nem jönnél el, hálóval és kötéllel a kezedben. Milyen iszonyú magasra nőne minden bűn és minden dudva! De mennyire eltorzulna még a szépség is, a jóság is, mert az is csak nőne. Milyen mértéktelenné dagadna és puffadna minden! De te jössz, és elmetszed az életet, és megőrzöd a világ arányait. Te biztosítod, hogy újuljon, javuljon és szépüljön minden. Hogy ami rossz volt, csúnya volt, szörnyű volt, legyen szép, legyen igaz, legyen tiszta. Félelmetes vagy! A te kezedben a jog, a rend, a világ megőrzött szépsége és igazsága. Csodálatos vagy. Miért félnék tőled?

Hirtelen felsikoltott, ahogyan a madár veti magát a magasba:

- Nem akarok elválni tőle! Nem tudok élni nélküle! Meg akarok halni!... Érted?... Meg akarok halni! Vígy magaddal! Miért félnék tőled?...

És akkor a szomorú isten utoljára hajolt le a kiáltozó, zokogó fiatal nőhöz.

- Te vagy az első, aki megismert! Bármit kérhetsz tőlem, megadom!

- Szatjavánt kérem! - kiáltotta Szávitri.

- Legyen! - mondta Jáma.

És megoldotta a kötelet.

- Szatjaván él, ismét a tied. És Djumatszéna király lát, és visszakapja királyságát. És apád királyi törzse is kivirul, száz ágat hajt, száz fia születik. Minden úgy lesz, ahogyan kívántad. Élj boldogan és szépen Szávitri. Élj Szatjavánoddal. Négyszáz évig fogtok élni. Sok fiad születik, boldog leszel. Jáma rendeli ezt, a halál istene, akit te megismertél, hogy ő a jog és a rend örök őrzője is. Hű és bátor voltál, Szávitri. És a rend: aki hű és bátor, az éljen!

Amikor vándorlásukban idáig eljutottak, már késő délután volt, az árnyékok hosszabbodtak. Egy füves hegyoldalon álltak. Jáma már oly magas volt, hogy a felhőkig ért. Belenyúlt az égbe.

- Fordulj vissza, Szávitri. Indulj el ezen az ösvényen, és hamarosan ott leszel elhagyott Szatjavánodnál. Vár téged. Ne félj!...

Kimondta és eltűnt. És egyszerre Szatjaván lelke sem volt sehol. Csak az ösvény kígyózott lefelé a völgybe.

Szávitri rohant.

Nem nézte, merre jár. Nem félt, hogy szakadékba zuhan. Nem aggódott a leszálló sötétség miatt.

Rohant és megtorpant.

Szatjaván feküdt előtte a meleg fűben; feje a mohán. Körülöttük az erdő, a fiatal nyíres.

Az asszony a legkedvesebb arc fölé hajolt - és ebben a pillanatban Szatjaván szeme kinyílt.

- Szávitri... - mondta bódultan, csendesen. Felült, és körülnézett a fátylasodó szürkületben.

- Sokáig aludtam, miért nem keltettél fel?

- Nagyon fájt a fejed... Elaludtál az ölemben.

- Igaz... amikor azt a nyírfát vágtam, megfájdult a fejem. Mintha tüzes nyársat szúrtak volna a homlokom mögé... Nagyon fájt.

Magához vonta a remegő, kipirult, fiatal nőt.

- Milyen nehéz álmom volt!... Egy vörös ruhás, magas férfi összekötözött és magával vitt. Csak mentünk, mentünk, de én tudtam, hogy te utánunk jössz. Hallottam a hangodat. Azzal a vörös ruhással beszéltél... Milyen jó, hogy ott voltál velem az álmomban.

- Ne gondolj az álomra! Ébredj, Szatjaván!

Felálltak. Már este volt.

A sötét, meleg magasságban ekkor néhány villám csattant. A közelükben kigyulladt egy fiatal nyírfafénye szép, nagy tisztást világított meg maga körül.

És ekkor látták, hogy a hegyoldalban több fa is ég. Mint nagy fáklyák lángoltak, a fényük átért egymáshoz.

- Az ösvény mentén égnek! - ámult el Szatjaván. És Szávitri egyszerre tudta: Jáma gyújtotta nekik ezeket a fákat. Ő világítja az ösvényt hazafelé.

- Induljunk! - mondta csendesen.

Már közel jártak otthonukhoz, amikor észrevették: fáklyások közelednek feléjük.

- Erre!... Erre!... - vezette őket egy magas, ismeretlen, erős hangú férfi. A sötétben nem látták az arcát.

A fáklyások hárman voltak.

Óvatosan lépkedtek a sötétségben, minden bokorba bevilágítottak.

- Erre, erre!... Itt kell fordulni a nyíreshez!

Ismét az ismeretlen, magas férfi hangja volt. Majd megint ő szólt:

- Szatjaván sokszor elmondta nekem az utat...

Szávitri és Szatjaván megálltak a sötétben. Megszorították egymás kezét.

- Az apám! - döbbent meg egyszerre a férfi. Szávitri nem felelt. Ő már percek óta tudta. A fiatal férfi belemeredt a fáklyafénytől nyugtalan gyantás sötétbe.

- Mája varázslata?... Gonosz tréfa?... Nem, nem!... Ő az, az apám! Nézd, Szávitri! Nézd meg te is az arcát! Az apám?

- Ő! - mondta Szávitri.

Belekapaszkodott a férfiba, majdnem ájult volt a boldogságtól. Hát Djumatszéna király ismét lát?! Fáklyásokkal keresi őket?... Megfiatalodott, erős lett, ismét nagy király lett... Jáma csodát tett! És ezért a csodáért ő harcolt...

Nem!... - hasított belé az öröm után a szemérem. Ezt soha ne tudják meg! Hogy neki köszönhetik... Hogy ő váltotta meg őket... Haláláig titkolni fogja! Még Szatjavánnak sem mondja el... Haláláig lesz egy titka!

És most megismerték a második és a harmadik fáklyást is.

A királyné volt az egyik. A szótlan, szomorú királyné, aki kiegyenesedett, amióta nem látták. Már fenséges és csodálatos volt. A harmadik fáklyát meg az a kóborló remete tartotta, aki reggel tévedt hozzájuk. Aki úgy köszöntötte Szávitrit: ,,Ne légy özvegy soha!...'' És Szávitri most a mellére szeretett volna borulni.

Szatjaván előrerohant, majd zavartan megállt.

- Apám! - mondta félszegen.

Nem tudta, megismeri-e az apja?

A király ránézett.

A gyantás, erdei sötétben, a táncoló fáklyafényben mindannyiuk szíve megállt egyetlen pillanatra.

- Látok! - kiáltotta Djumatszéna király a fiának. - Látok!...

Majd megölelte.

- Tizenöt év után megint látlak, fiam!

A fáklyát átadta a remetének, aki most már két fáklyát emelt a magasba.

- Szávitri!... - mondta a király csendesen a sötétnek.

Erre a fiatal nő is belépett a fénybe.

- Milyen szép vagy! - nézte őt Djumatszéna király.

- Milyen szép vagy! Mint egy virágzó mandulafa... Elmosolyodott.

- Nem rólam énekeltél te? Nem én vagyok az a lomha, elhízott, fekete bivaly, aki egyszerre látni kezd? És azontúl minduntalan letérdel a rózsaszín, virágzó fák előtt... leborul a tó partján a lótuszok előtt... csillagokra halászik az éjszakai folyók vizében... Nem engem gúnyoltál-e jó előre? Félek tőled Szávitri! Mert én sorra meg akarom tenni mindazt, amit a te fekete bivalyod tett... Leborulok a világ előtt!

Még mindig ugyanaz a csodálatos éjszaka volt. A tűznél ültek az öreg banjanfa alatt.

Djumatszéna király beszélt:

- És az a legkülönösebb, hogy nem vettem észre: megint látok! Csak néztem a délutánba... Ti annyiszor elmondtátok nekem, milyen itt a délután... Elmondtátok a banjanfát... a termeit... a palotánkat... amott a szálafát... a fűszőnyegeimet... az ösvényeket... a dombot... az erdőt... a fügefát... a rózsaszínt és a zöldet... Azt gondoltam, csak álmodom ezt a délutánt is. Ugyanúgy, mint a többit...

- Mégis... mi volt az, amit megláttál végre? Amiről tudtad, hogy megint látod... - kérdezte Szatjaván.

Djumatszéna király szomorú lett, de ebben a szomorúságban mosoly is fénylett.

- Egyszerre egy idegen nőt láttam... Erről a nőről sohasem beszéltetek. Ült mellettem, és hallgatott. Sápadt volt, és hallgatott. Szeretettel nézett engem, és hallgatott. Én ezt a szép, szomorú nőt soha azelőtt nem láttam. Olyan volt, mint egy virág, mely nem ismerte meg a napfényt... Emlékeztem a feleségemre... ugyanilyen szép volt, de ő magas, fenséges, élettel és vérrel teli volt. Ebben a nőben, aki mellettem ült, csak szeretet, szomorúság és szépség világított, az élet hiányzott belőle... Nézett engem, én néztem őt... Talán órákig néztük egymást. És a végén már tudtam, ki ül mellettem. És azt is tudtam, hogy látnom kell... Mert ez a szép, idegen nő hiányzott az álomképeimből. Néztem őt, és sejteni kezdtem, hogy látok... Hogy ez már nem álom: ez a valóság és az igazság!... Hogy ilyen a valóság és az igazság!

- Te voltál, anyám?

- Én - bólintott a királyné.

De ezt már a régi királyné bólintotta.

Szávitri nézte őket, és hallgatott.

Elmúlt néhány nap.

És egyszerre kétfelől is jöttek hírhozók. Szalvából és Madrából.

A szalvai érkezett előbb. Lihegett.

- Djumatszéna király! Leigázott néped végre fellázadt öcséd ellen!... A bitorló király már nem él! A kegyence ölte meg! A nép téged kíván!... Az üzenetüket, a könyörgésüket hozom: légy ismét a királyunk!... Vakon is te vagy az igazi, a nagy király!

A szótlan királyné felállt. Felegyenesedett, felmagasodott:

- Vidd hírül: Djumatszéna király lát!

A hírhozó leborult.

- És mikor jössz meg, nagy király?

- Még gondolkodni fogok, és azután határozok - mondta Djumatszéna király.

De ekkor már ott állt a madrai követ is. Szávitrit kereste.

- Apád, a dicső Aszvapati király üdvözletét hozom. És nagy hírt: öcséd született.

- Mondd meg apámnak, a dicső Aszvapati királynak: szívből örülök!

Aszvapati király Madrába hívta őket. Djumatszéna király és a felegyenesedett, szép, kemény királyné Szalvába.

De éjszaka Szávitri ezt kérdezte Szatjavántól:

- Szereted a várost, kedvesem?

- Téged szeretlek!

- Szereted a palotákat?

- Téged szeretlek!

- A fényt, a hatalmat, a parancsolás édességét?

- Téged szeretlek!

Szávitri a mellére bújt.

- Akkor maradjunk itt, Szatjaván. Négyszáz évig szeretnék még ebben az erdőben élni, ahol megismertelek. Minden itt marad velünk: a fák, a patak, az ösvények. A fekete medvék, akik gránátalmát hoznak nekem és rizst. A nyíres...

A férfira borult.

- Négyszáz év olyan gyorsan elfut!

Megint azt érezte, mint akkor először - amikor Káma húrja megfeszült... Valamilyen nagy súly, iszonyú, elviselhetetlen súly hull rá a magasból. Meg kell halni ettől az ütéstől. De még inkább élni. Élni és az örömtől felkiáltani.

AZ ÍRÓ UTÓSZAVA

Szávitrinak, a halállal viaskodó, szerelmes királylánynak a története a régi Indiát idézi fel, az ezer és ezer éve elsüllyedt világot, azt a szigorú csodákkal és szigorú hittel átszőtt ,,régidőt'', amikor a hajnalból, a tűzből, a napból, a sötétből, a halálból, a szerelemből, az élet és a világ minden lélegzetvételéből, még az esőcseppből is istenek, főistenek, tündérek, varázslók, halhatatlanok léptek ki, s egyszerre volt hajnal meg a hajnalnak istene, halál meg a halálnak istene, s ezek az istenek minduntalan elkeveredtek az emberekkel, oly természetesen és közvetlenül, mint a szél, a fény, a fű, egy virágzó fa, egy óriás hegy vagy a messzi tenger.

Indiában imák, varázsmondások, himnuszok, énekeskönyvek, bölcseleti szabályok s óriás-költemények őrzik ezt a világot.

Ilyen óriás-költemény a Mahábhárata is. Roppant üst, melyben minden benne forr: hősi mondák, vallási legendák, erkölcsi tételek, példázatok, mesék, az istenvilág és a föld, a költészet és a valóság. Őserdő is ez a költemény, melyben el lehet tévedni. És tankönyv is: a vallásnak, a jognak, a mindennapi életnek, a szerelemnek és a megváltásnak tankönyve. Kétszázezer sor. Égig érő, hatalmas törzs, vastag főágak, száz meg száz hajlékony, könnyű mellékág, csupa levél és virág. A világirodalom legnagyobb, legterjedelmesebb költeménye.

Szávitri története apró tisztás a Mahábhárata ősrengetegében. Beleszőtt, kicsi mese. Egy pillangószárny rebbenése. Mindössze háromszáz sor a kétszázezerből.

A Mahábháratába beleszőtt meséket már India költői is feldolgozták - például Sakuntala szerelmét Kálidásza, a drámaíró. Ezek a sejtelmes, szerelmes, holdfénysütötte mesék halhatatlanok: új meg új színekkel állandóan felbukkannak minden nemzet irodalmában.

Szávitri-mesém is ilyen változat: tükörkép is, hűtlenség is. De úgy vigyáztam a háromszáz sorra, mint aki ritka magot vet el, s megfogadja, csak azt a virágot tartja meg, mely a magból hajtott ki. Amit hozzáírtam: az eredeti mesében is benne lehetett volna. Betétmeséim is végig indiai mesék.

Egy ősi - s tán a legszebb - indiai himnusz egy halhatatlan égi tündér s egy halandó fiatal férfi szerelmét mondja el. A tündér négy évig volt a férfi kedvese. Egy éjjel azután a tündér eltűnt, ,,mint az első hajnalpír''. A szerelemtől bódult férfi feldúlva, félőrülten kereste, végül évek múlva egy tó vizében megpillantotta hűtlen kedvesét. A partról kérlelte: jöjjön vissza. A tündér csak intett: nem. A fiatal férfi könyörgött: a vízbe veti magát, meghal, nem tud nélküle élni, jöjjön vissza. ,,Nem megyek! - felelte hidegen a tündér. - Tudd meg: nőkkel nincs barátság. A nők szíve hiénák szíve.'' - És eltűnt. A fiatal férfi többé sohasem látta.

Ennek a szerelemnek égő ellenpárja Szávitri szerelme. A nő a halálból is visszaragadja szerelmesét. Ami a szívében egyszer kigyulladt, az elolthatatlan.

NÉHÁNY MAGYARÁZÓ JEGYZET

• brahmánok - hindu papok
• Ganga - Elő-India hatalmas folyója, a Gangesz
• Himaván - a föld legmagasabb, leghatalmasabb hegysége, a Himalája, a hindosztáni alföld és a tibeti magas medence között
• Indra - Az ősi hindu vallásban az istenek királya. Az ég és a levegő istene. Roppant erejű, nagyevő, nagyivó isten. Démonok, sárkányok legyőzője. Az óind irodalom kétszázötven olyan himnuszt őriz, mely Indrát és tetteit dicsőíti. Ha iszik, még erősebb lesz. Az Indra-himnuszokban gyakran biztatják: igyék, még többet igyék. Négykezűnek ábrázolták: két keze lándzsát tart, a harmadik villámokat szór, a negyedik üres. Égi csarnoka, a Szvarga, az istenek és az égbe került hősök palotája. Későbbi évezredekben jelentősége és alakja elhalványul, a másodrendű istenek sorába kerül
• Jáma - eredetileg: az első ember. Az első halott is. Így lett a holtak királya. Majd a halál rettenetes istene. Az egyik világőr
• Káma - a Felizgató, a szerelem istene
• Mája - a hindu vallásbölcseletben az isten (Isvara), az anyagi világ (Prákriti) és az élet alakulása (Karma) a mindent magába foglaló Teljességnek, az anyagon túli egyetemes erőnek (Brahmá) megnyilvánulása. Maga az anyagi világ igazában szemfényvesztés, varázslat, fátyol (májá), mely ideig-óráig eltakarja a lényeget. Máját később megszemélyesítették: szép, varázsló istennő lett.
• Manu - későbbi legendák szerint nem Jáma, hanem Manu az emberiség ősapja. A ,,Manu törvénykönyvé''-nek nevezett gyűjtemény tizenkét kötetre oszlik, s 2684 párverset tartalmaz. Az első hat kötet a világ teremtését mondja el, és a papok kötelességeit sorolja el; a törvénykönyv második fele a király hatalmával, az igazságszolgáltatással, a négy kaszttal (papok, harcosok, kereskedők, szolgák) és a lélekvándorlással foglalkozik.
• Párvati - Siva felesége, az égbe nyúló, havas Himalája lánya
• Rati - a tavasz istennője. A szerelem istenének, Kámának felesége
• Siva - a rombolás, a pusztítás félelmetes erejű istene. A három főisten egyike. Később nemcsak a rombolásnak, hanem a természet életet fakasztó, hatalmas erejének megszemélyesítője is. Vannak hindu szekták, melyek őt vallják legfőbb istennek
• Trirátra - háromnapos szigorú böjt. A három nap alatt beszélni is tilos
• Újjászületés - a hindu vallás ismert tanítása: a megszülető lélek új meg új testet ölt, mert csak így járhatja végig a tökéletesedés útját. A hinduk tizennégy létfokozatot ismernek. A legalsó fokozatok a növényi és az állati életformák. A legmagasabbak az Igaztudás fokozatai. A sors törvénye (Karma) szerint minden tettünk - a jó is, a rossz is - elháríthatatlan következményekkel jár: megvilágosulással vagy bemocskolódással, feljebbjutással vagy újrakezdéssel. Van olyan emberi életforma, melyből még vissza lehet esni az embernél mélyebb állati létezésbe. De aki elérte a középső, a madhjama-fokozatot, az többé nem születhetik újjá állati testben
• Uralkodó főistenek - először Varuna, a világ teremtője és rendezője, és Indra, az istenek királya a két leghatalmasabb isten. - Később Indra és Varuna háttérbe szorulnak, s a világot és a létezést három isten osztja fel maga között: Brahmá, Visnu és Siva, Az első a teremtő, a második a fenntartó, a harmadik a pusztitó
• Világőrök - hol hárman vannak, hol nyolcan. A következők: Indra, a harcosok egének ura - Jáma, a halál és a poklol rettentő istene - Varuna, később már csak a vizek istene - Agni, a tűz istene - Váju, a szél istene - Szurja, a nap istene - Szóma, a hold istene és Kubéra, a gazdagság istene
• Visnu - a jóság, a lét fenntartója. A Gangesz-lapály szelíd istene. Eddig kilenc termékeny alakban szállt a földre, az emberiség javára: mint törpe, mint hal, mint teknősbéka, mint vadkan, mint oroszlán - de ő Parasu-ráma is, a gőgös katona kaszt megsemmisítője, ő Buddha, ő Krisna (a nagy eposz, a Mahábhárata egyik hőse) s ő Ráma (a másik nagy hindu eposz, a Rámájána hőse)