A mai német ifjúság világnézeti, politikai és etikai beállítottságának kérdését több okból hagyományos szólamok színezik. Mindenki úgy gondolja, hogy elmondhatja véleményét, és bizonyos értelemben mindenki részese a kérdésnek. Úgy, mint egykori ifjú, mint gyermekek és iskolások nevelője, és mint állampolgár, aki népe jövőjének biztosítékait keresi. A vélekedés jogosságába belevegyülnek a magukkal hozott emlékek, mint saját ifjúságunk eseményeinek kiszíneződése, vagy a be nem vallott keserűség azokkal szemben, akik személyiségüket és talentumaikat nagyobb lehetőségek között, kevesebb nehézség legyőzésével tudják kibontakoztatni. Másrészt azonban ott lehet az a kívánság is, hogy az ifjúság oldalán állónak tartsák a véleményt alkotókat, és hogy rugalmasságot, türelmet, haladó szellemet mutassanak, amit az ifjúság - főleg saját gyermekeik, a társadalom leendő tagjai - majd értékelnek és hálásak lesznek érte. Kultúrpesszimisták és bírálók jelennek meg értekezleteken és tudományos beszélgetéseken, hogy megállapításokat és jövendöléseket tegyenek az ifjúság sorsáról. Ugyanakkor nem hiányoznak azok sem, akik követelményekkel állnak elő a politikában, a gazdasági életben és a sajtóban. Közben az ifjúságról szóló tanulmányokban meg lehet találni a negatív beállítottságú újsághíreket is, a pozitív irányú közvélemény- kutatás mellett. Mások arra törekszenek, hogy elmossák az ellentétet az ifjúságot bíráló konzervatív kritika és az őket pártoló haladó szellem között.
Ha elfogadjuk, hogy a hírközlés a valóságot tükrözi, akkor aggódnunk kellene, amikor ilyeneket olvasunk: "Az iskolákban egyre több az erőszakosság, minden harmadik tanuló fegyvert hord" (Die Welt). "Bremenben minden harmadik diáknak van fegyvere, s nagyon elterjedt közöttük a szélsőjobb beállítottság" (Süddeutsche Zeitung). "Az iskolákban divat lett az iskolakerülés, főleg a főiskolákon" (Die Welt). "A fiatalság agresszív, szép szavakkal már semmire sem megyünk" (Rheinischer Mercur). "A gyermekek zsarnokságának határt kell szabni, olykor kemény fenyítést is alkalmazni kell" (Focus). Így hangzanak az újsághírek. Egyes tudósok viszont úgy jellemzik az ifjúságot, hogy "alkalmazkodók, normálisak, tisztességesek, türelmesek, rámenősek, kreatívok, szeretik a kockázatot, s csak a társadalom meg nem oldott konfliktusai ellen támadnak".[1] Egy szóval: "A fiatalok jobbak, mint a hírük",[2] s igazuk van, amikor megállapítják: "Nálunk minden O.K."[3]
l. Generációs ellentét Nyugat-Németországban. A 80-as évek elején Elisabeth Noelle-Neumann és Renata Köcher egy nemzetközi értéktanulmány keretében[4] tíz európai államban és az USA-ban megállapították, hogy a nemzedékek közötti felfogásbeli különbség sehol nem olyan nagy mint a németeknél, de a valóság-hangulat csak azokat a politikai és társadalmi köröket fogta el, amelyek különben is meg voltak győződve egy szellemi-erkölcsi fordulat szükségességéről. A német fiataloknak az a 20%- a, akik a vallás, a politika, az erkölcs, az emberekkel való érintkezés és a szexualitás területén különbözni akartak más emberektől, 1990-ben felerősödött 27%-ra (Nyugat-Németország). Az USA-ban ilyen válasz csak 10%- tál jött, viszont Európában általában a 30 éven aluliak 15%-a nyilatkozott így. A legkisebb megegyezés a német fiatalok és a szülők között a szexualitás terén mutatkozott (9%), a legnagyobb viszont a más emberekkel való viszonylatban (90%). Szűk harmadrész (33%) vallott hasonló nézeteket, mint szülei, a vallás területén; erkölcsi felfogásban (32%) és politikában (29%). A kutatók a nemzedéki eltérés időbeli meghatározásában viszonyultak az 1947-ben alapított Allensbacher Archivum. Abból kiderült, hogy a 30 éven aluliaknak a nevelés céljáról hoz (udvariasság és jó modor) való nézete 1967 és 71 között 81%-ról 50%-ra esett le. Azt a tételt, hogy a gyermeket munkája rendes és lelkiismeretes elvégzésére kell nevelni, 1967-ben még 71% fogadta el, öt évvel később csak 52%. Arról az álláspontról, hogy "életemet úgy fogom fel, mint feladatot, amelyért létezem és amelyre erőimet fordítom akkor is, ha az nehéz és fáradságos" - az igenlő válasz 1964 és 73 között 60%-ról 48%-ra esett vissza. Az ellentétes tétel pedig így hangzott: "Szeretném az életet élvezni és nem több erőfeszítést kifejteni, mint ami szükséges, hiszen az ember csak egyszer él, s fő dolog, hogy hasznunk legyen az életből".[5] Itt a százalék 29-ről 35-re emelkedett.
Az úgynevezett "frankfurti iskola" kifejezetten képviselte az álláspontot, hogy a szülői nevelésnek - ha ez a fogalom még egyáltalán elfogadható - a gyermeket egyéni döntéshez és kritikai képességhez kell hozzásegíteni. A hagyományos világnézet és értékorientáció helyett csak a tudományos és a szociáltechnikai meglátásokat kell közvetítenie. A szülői szigort helyettesíti az a felfogás, hogy a gyermek majd maga dönti el, mit akar. Gerhard Schmiedtchen és Lothar Roos az 1980-as években a fiatalok erkölcsi képeit és értékkonfliktusait tanulmányozták,[6] és ilyen megállapításra jutottak: "A szülőknek több, mint fele nevelőként normatíve célt téveszt".[7] Tíz évvel később Elisabeth Noelle-Neumann legszomorúbb közvélemény-kutatásának mondta a szülők válaszát arra a kérdésre, hogy miben akarják gyermekeiket befolyásolni. A legtöbben az asztalnál való viselkedést és a tisztálkodást tartották szükségesnek. Csak egészen kevesen gondolnak arra, hogy gyermekeik hitét, olvasmányait és politikai nézeteit, azaz egyszerűen kifejezve: értékfelfogásukat[8] is irányítani kellene.
A hagyománnyal való szakítás ezen kívül még az is, hogy a családban megszűnt a három nemzedék együttléte egy tető alatt. (Ilyen állapot már csak a lakosság 1,2%-nál van.) Az a tétel már nem áll, hogy a nemzeti szocializmus értékfelfogása járult hozzá a hagyományos értékek lebecsüléséhez. Mert egy 1992-ben Kelet-Németországban megtartott nemzetközi értéktanulmányozás ott más képet mutat. A szülőkkel való megegyezés mind az öt kijelölt magatartásterületen fölötte áll a nyugati eredménynek, éspedig 2-től 12% szerint. Nyugaton a német következetességgel és hevességgel véghezvitt kulturális forradalom sokkal inkább felelős az értékek felcseréléséért, mint a közös német múlt.
2. Jobboldali erőszak - baloldali töprengés. Az értékekről való vita új szakaszba lépett az idegengyűlölettel, amit főleg fiatalok hirdettek és gyakoroltak külföldiek lakásának felgyújtásával. Amikor az erőszak nagyobb formában bal oldalról jelentkezett, akkor a baloldali liberálisok megijedtek, bár előbb autonómiára hivatkozva türelmesek voltak. Most éppen az ő soraikból hallatszik a felhívás, hogy az államhatalom avatkozzék be. Egyúttal kutatják az okokat is. Miért gyilkolnak? Mi teszi az embert embertelenné? Szociálpedagógusok, pszichológusok nem adnak kielégítő választ. a Nordrhein-Westfalen-i parlamentben a képviselők 1993- ban pártközi bizottságot alakítottak ezzel a céllal: "Az értékeket és a kötelességeket nem szabad úgy felfogni, mint piaci kínálatot, hanem úgy, mint kemény feladatot, amit közösen újra meg újra meg kell határozni, elfogadni és magukévá tenni."[9] A zöldek pártjából való képviselőnő, Beate Scheffler azt kérdezte: miként lehetséges az, hogy a nevelési rendszer szociális és környezetbarát beállítottságú és a magas politikai elveket valló ifjúság helyett olyan irányzatot hozott létre, amely nagyobb részben önző, a fogyasztó társadalmat képviseli, sőt rosszabb esetben erőszakos és idegengyűlölő?"[10] A Solingeni gyilkosok egyikének családi háttere a nyilvánosság előtt igazolta a képviselőnő csodálkozását: az apa tagja a környezetpacifista orvosok atomellenes csoportjának, mindketten baloldali védőkkel együtt tüntet az atomtelepek ellen, mindketten baloldali beállítottságúak, húsvéti menetelők és természetesen antifasiszták. A fiú azonban felgyújtja a külföldi munkások házát.[11] Szinte hallani a fiatalok gúnyos kijelentését: "Mi azok vagyunk, amiktől szüleink mindig óvtak bennünket". Szüleik annakidején forradalmi ifjúság voltak, most gyermekeik túltesznek rajtuk.
Az SPD frakcióvezető, Hans Urlich Klose gondterhesen nyilatkozta a német parlamentben: "Már régen foglalkoztat a kérdés, hogy az egészében sikeres oktatási reformban következetesen búcsút vettünk a nevelés gondolatától. A tisztességre, türelemre, az embertárs megbecsülésére és a kölcsönös megértésre való nevelés mégis csak központi jelentőségű lenne. Legalább annyira, mint az egyes ember szabadsága és képességeinek kibontakozása. Az úgynevezett másodlagos erények, mint az udvariasság és a tisztesség talán mégis elsőrendű fontosságúak lennének a társadalmi életben." Joschka Fischer programtervezetébe ("A bal oldal a szocializmus után")[12] visszatalál a régi meglátáshoz: "Olyan erkölcstan, amely nem támaszkodik egy követelőző vallás mélyre nyúló normatív erejére, nehezen érvényesül és marad meg a társadalomban. A modern világ hitbeli problémája nem fog megoldódni egy cselekvésre beállított felelősségi etika által, ahogy azt Hans Jonas megpróbálta, mert társadalmi hatását csak vallási háttérből és a belőle folyó normákból vezetheti le."
A közvéleménykutatás szerint a lakosság 70%-a nyugtalan amiatt, hogy "országunkban nem érzik a jog és a jogtalanság közötti különbséget, s az emberek nagyon gyorsan készek az erőszak alkalmazására". Kétharmados többség úgy véli, hogy szükség volna erkölcsi fordulatra, s 49% úgy látja, hogy a hagyományos keresztény értékeket ismét erőteljesebben hangoztatni kellene.[13]
3. Bizalmatlanság az egyházak iránt és az aktív vallásosság visszaesése. Ha a társadalom jövőjét a fiatalságban látjuk, akkor ilyen szempontból a jelek nem biztatóak. Úgy tűnik ugyanis, hogy a keresztény vallásosság az az egyetlen érték, amely a nemzedékváltásban láthatóan vesztett jelentőségéből.[14] A nemzetközi értéktanulmányozás már 1990-ben megmutatta, hogy az Egyházhoz való tartozás és a vallásosság Németországban az átlagos nívó alá süllyedt. A kutatóknak arra a kérdésére, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak saját életükben a vallásnak és a személyes Isten létének, a nyugatnémetek elmaradnak Írország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Belgium és Anglia mögött.[15] Nem sokkal később középkeleteurópai országokban végzett kutatás azt tárta fel, hogy az Egyház és a vallás ellen irányuló kommunista propaganda egyetlen országban sem volt olyan hatékony, mint Kelet-Németországban.[16] Ott a fiatalok 71%-a mondta magát vallástalannak.[17] Külön meg kell jegyeznünk, hogy ott a katolikusok az összlakosságnak csak kb. tizedrészét teszik ki. Viszont akik megtartották egyháztagságukat, azoknál a templomlátogatás arányszáma elég magas.[18]
Az egyházellenességgel kapcsolatban is vannak kimutatások. Az 1995-ös felmérés szerint a tudatosan egyházellenes fiatalok arányszáma (15%) helyenként felülmúlja az elkötelezetten vallásosakét. A 14 és 24 év közöttieknek majdnem fele azt vallja, hogy semleges magatartást tanúsít az egyházakkal szemben, 22% pedig úgy érzi, hogy bár maga nem aktív, de értékeli az egyházak munkáját. Ebből az következik, hogy a német ifjúság harmada pozitívan áll a valláshoz. Van olyan kimutatás is, amely az ifjúság negatív beállítottságát akarja tükrözni. A szakszervezetek iránt pl. "semmi bizalma sincs" 21%-nak, a bankok iránt 25%-nak, hírközlés iránt 27%-nak, a politikusok iránt 30%-nak, az egyházak iránt 45%-nak.
Természetesen kérdés az is, hogy ezekben az adatokban csak a "hivatalos Egyháztól való idegenkedés" rejlik-e, ami mellett az egyéni vallásosság megnyilvánulásai még megmaradhatnak. A nyugatnémeteknél a 30 év alatti fiatalok közül minden negyedik imádkozik bizonyos alkalmakkor, a keletieknél minden tizedik.[19] Akik Istenben hisznek, azoknak a százaléka nyugaton 44, keleten 14. Nyugaton a hívő nők számaránya nagyobb (48%), mint a férfiaké (41%). Keleten nem olyan nagy az eltérés (12 és 15%).[20] Az is érdekes, hogy keleten a magasabb műveltségűek nagyobb számban istenhívők, mint a kevésbé iskolázottak, nyugaton azonban ez is fordítva áll.[21] Talán azért, mert keleten már két vallásellenes diktatúrát átéltek, s a tanultabbak erre is reflektálnak. A materialista világnézet azonban ott is halványodik. A fiatalabb nemzedék - 13-16 évesek - 32%-a hisz a halál utáni életben, míg a 25-29 éveseknek csak 11%-a.[22] Nyugaton az aktív egyházi élet a 30-45 éveseknél a legkisebb arányszámú.[23]
A német ifjúság nagy része nem hisz abban, hogy az egyházak életében nagyobb fordulat következnék be. Keleten a megkérdezettek fele, nyugaton a harmada úgy véli, hogy marad a jelenlegi helyzet.[24] Sokan gondolják azt is, hogy a szekták a jövőben nagyobb szerephez jutnak, bár maguk nem akarnak hozzájuk állni. Úgy látják, hogy a szekták olyan valamit nyújtanak, amit a történelmi egyházak nem adnak.
Általánosságban az adatok szoros kapcsolatot mutatnak az Egyházhoz való tartozás és az egyéni vallásosság között.[25] Az Egyház kritikusaitól állandóan hangoztatott megkülönböztetés a keresztény vallásosság és az egyházi kötöttség között a gyakorlatban inkább erőltetett kijelentés.[26] Az azonban megállapítható, hogy a vallástalan környezetben felnőtt fiatalok gyermekeiket sem nevelik vallásosan. Az is tapasztalati tény, hogy közömbös környezetben sok vallásos fiatalnak is ellanyhul a buzgósága. Ezektől alig várható, hogy a hitnek olyan terjesztői lennének, mint egyes szektatagok.[27] A történelmi egyházak "népegyház-jellege" forog kockán.[28]
4. Az elkereszténytelenedéssel együtt jár a közömbösség és az élvezethajhászás. Az elkereszténytelenedés társadalmi következményeire II. János Pál pápa is rámutatott a Centesimus annus kezdetű enciklikában (Nr. 44). Arról már volt szó, hogy a vallásosság, az Egyházhoz való tartozás és a polgári etika szorosan összetartozik.[29] Most csak azt említjük meg, hogy az Egyháztól való elhatárolódással növekszik a fiatalokban a törvények egyéni és közösségi elutasítása, az erőszakosság, a mások kihasználására irányuló hajlam, a radikális mozgalmak iránti szimpátia, a bizalmatlanság az intézmények iránt, az embertársak iránt és nehezebb a társadalmi rendbe való beilleszkedés. A tapasztalat igazolja, hogy az egyházi keretbe tartozó fiataloknál sokkal rokonszenvesebbek azok a követelmények és erények, amelyek az emberi együttélés alapjait alkotják, mint igazat mondani, szerénynek, udvariasnak lenni, hálát, köszönetet mutatni, megbocsátani, áldozatot hozni és magasabb eszmények iránt elkötelezettnek lenni. Az a meggyőződés, hogy az élet feladat, amelyért érdemes erőinket latba vetni a hívők körében 40-50%-os elfogadásra talált egy 1987-es felmérésben míg a nemhívőknél csak 20%-ban.[30] Az az elv, hogy az életet élvezni kell, és nem többet fáradni, mint szükséges, a nemhívőknél 57%-ot kapott, a hívőknél alig 25%-ot.[31] Kerestek választ ilyen kérdésre is: Nem azt kérdezem, hogy mit tesz az állam értem, hanem azt, hogy mit teszek én az államért. A 40 éven aluli katolikusok 30%-a elfogadta, a protestánsok 22%-a és a nemhívők 15%-a.[32] Ha ezek az adatok csak hozzávetőlegesek is, mégis mutatják az egyházak szerepét a társadalomban. Ehhez pedig még hozzá kell venni a szervezett karitatív működést.
Hogy a közösségi életnek szüksége van lelki beállítottságú tömegekre azt egy másik ifjúsági tanulmány is mutatja. A tétel ez volt: "A demokráciához feltétlenül hozzátartozik, hogy mindenki tisztelje a törvényt". Ezt a megkérdezettek fele nem fogadta el, viszont széles körben tapasztaljuk, hogy a mindennapi bűnözés, a fekete kereskedelem, a biztosítási csalás és egyéb visszaélések száma növekszik. A fiatalabb újságírók (18-34 évesek) 20-30%-a nem lát rosszat abban, ha részt vesz illegális feltárási módszerekben, míg 45 éven felüliek sokkal óvatosabbak.[33] Nyugaton 1984 óta az illegális tiltakozó módszerek száma is emelkedik.[34] A 25 éven aluliaknak 13%-a úgy gondolja, hogy a demokráciában bizonyos konfliktusokat csak erőszakkal lehet megoldani.[35] Nyugaton 29%, keleten 21% szerint a magán sérelmeknél is jogos az erőszak alkalmazása.[36] Egyes megfigyelők szerint a modern etika egyik jellemzője az, hogy az emberek túlteszik magukat a normákon.[37] Egyre jobban terjed a szituációs etika, amely a helyzetből kiindulva ítélkezik, nem az elvek alapján. A fiatalok egy ötöde beszél még arról, hogy a jó és a rossz megkülönböztetésének világos tárgyi mértéke van.
5. Esztétikai és pszichológiai nézetek. A marxizmus-leninizmus és a kapitalizmus gondolatvilágában az erkölcsöt félretolta az érdek. A fiatalok 37%-a úgy véli, hogy az állam őt csak annyiban érdekli, amennyiben azzal személyes ügye kapcsolatos.[38] A közjó helyére lép a maga java. Erre a kérdésre, hogy "miért vagy a világon?" - a 30 éven aluliak 53%-a azt vallja, hogy "élvezni akarja az életet", s csak minden kilencedik szeretne valami jót is tenni.[39] A 14-24 évesek közül csak 8% érzi, hogy a társadalom iránt elkötelezettnek kell lenni.[40] Az etikai-szociális beállítottság helyére lép az esztétikai és pszichológiai magyarázkodás. Csak "azt fogadom el, ami nekem jól fekszik". A fiatalok többsége ódivatú felfogásnak mondja, hogy életét és tetteit nagy egyéniségek példájához igazítsa. Közülük 69%-nak nincs is eszményképe, legföljebb a feltűnő "sztárok" iránt lelkesednek átmenetileg. Hasonlóan kevéssé érdekli őket a társadalmi rend. Fő dolog: megőrizni a szabadságot, függetlenséget, az ember úgy változtatja meggyőződését, mint az ingét. Ebből kifolyólag idegenkednek attól, hogy együttműködjenek pártokkal vagy politikai csoportokkal. Ilyen irányú aktivitás csupán 2-3%-nál található.[41]
Az állami berendezkedés gyanúsítására nagyon hajlandók, s az alkotmányos intézmények iránt fogy a bizalmuk.[42] Viszont a fogyasztó társadalom szellemének megfelelően egyre nagyobb követelményeket támasztanak az állammal szemben. Háromnegyed részük azt várná, hogy az állam többet tegyen az ifjúságért, de az állam jóléti intézkedéseivel csak tizedrészük ért egyet.[43] Főleg a keletnémet és a női megkérdezettek várnak mindent az államtól.[44] Legsürgősebb politikai problémának a munkanélküliség megoldását tartják, nem a környezetszennyeződést. A keleti tartományok fiataljainál a bűnözés megelőzése megelőzi a környezetszennyeződés problémáját.[45] Az égető feladatok megoldását az elkövetkező években a fiatalok a tudománytól a technikai és a gazdasági fejlődéstől és a polgárok egyéni kezdeményezésétől várják, nem a politikusoktól.[46] A szavazáson való részvétel aránya meglehetősen alacsony, s szimpátiájuk a bal oldal felé 30%-uk egyetlen párttal sincs megelégedve és kétharmaduk nem tart kapcsolatot a pártokkal,[47] sőt 13% gyűlöli a pártokat.[48] A társadalmi berendezkedést nagyobb részük azonban mégsem akarja megváltoztatni, viszont a katonáskodásért kevesen lelkesednek.[49]
6. Nemzeti öntudat: Goethe és nemzeti alaptörvény helyett márka és sör. Nemzeti érzés tekintetében nyugat és kelet erősen különbözik. A nyugati szövetségi államokban a 14-27 évesek közül csak minden második büszke arra, hogy ő német, a keletiek azonban kétharmados többségében. Átlag feletti nemzeti büszkesége az alacsonyabb műveltségű férfiaknak és fiúknak van és inkább az el nem kötelezetteknek.[50] Másrészt a magasabb műveltségűek nyugaton nagyobb számban érzik jól magukat Németországban, mint a keletiek: az arány: 90-82%. A nemzeti büszkeség főleg Németország gazdasági erejére épül. Arra a kérdésre, hogy "mire lehet büszke egy német?" - válaszként a német termékeket (47%-a), a gazdasági teljesítményt és a jólétet emlegetik. Goethe, Schiller, az alkotmány és az újraegyesítés csak ezek után következnek. Amikor a fiatalok "Németországot" hallják, akkor először a német márkára gondolnak (79%), a Merzedes-Benz-re (54%), és a sörre (51%).[51]
A fiatal nemzedék - szemben az összlakossággal - Németországnak az európai közösségbe való belépésétől több előnyt vár, mint hátrányt (54%)
Háromból két fiatal érdeklődik Európa iránt.[52] Úgy gondolják, hogy sok problémát csak az európai közösségben lehet megoldani, s 84% várja, hogy az egyesült Európa jelentősége nagyobb legyen.[53] Keleten azonban sokan ellenzik az egyesülést,[54] és ott az idegenekkel való szembenállás is nagyobb (23%), mint nyugaton (7%). Keleten a fiatalok nagy része azt is ellenzi, hogy az idegenek állampolgárságot kapjanak.[55] Az ottani ifjúság nagy része el sem tudja gondolni, hogy idegenekkel barátkozzon.[56] Ennek megfelelően nyugaton sokkal többnek van idegen barátja, mint a keleti tartományokban.[57]
7. A kapitalizmusellenes szövetkezésből a sikeres családtagig? Első látásra a közvélemény-kutatók örvendetes adatokat jelentenek az élethivatás, a munka világa és a gazdasági élet területéről. "Öt évvel a német újraegyesülés után a keleti tartományok öntudatos, vállalkozó kedvű nemzedék képét tárják elénk. A fiatal keletnémetek öntudatosak és meg vannak győződve, hogy a piacgazdaságban megvalósíthatják saját céljukat."[58] A hivatásos munkát 40%-uk többre értékeli, mint a szabadidőt. Nyugaton minden ötödik fiatal részesíti előnyben a szabadidőt, míg keleten csak minden tizedik. A nyugatiak a munkát akkor értékelik, ha az kedvükre van (Spass haben), a keletiek ellenben biztonságot és pénzt látnak benne.[59] Nyugaton a legtöbbször emlegetett "álom-hivatás" a művészet, keleten pedig a műszaki foglalkozás.[60] Arra a kérdésre, hogy "mit jelent számodra a munka?" - minden második fiatal azt felelte, hogy "pénzt", és csak 22%-a tartotta hivatása teljesítésének.[61] A fokozott teljesítmény sem a kötelesség értékeléséből fakad, hanem az anyagi jólét fokozásának vagy a szociális haladásnak a gondolatából.[62]
A hivatásos munka és a család összehasonlításánál a 30 éven aluliak több, mint fele az egyenrangúságot vallja. Hogy a család fontosabb, azt minden harmadik nyugatnémet állítja és minden ötödik keletnémet. Erősebb hivatásbeli irányulás keleten a városi fiatalságban van.[63] A nők hivatásos munkáját keleten többen elfogadják, mint nyugaton, akkor is, ha a családra hátránnyal jár. A hagyományos munkamegosztást, hogy a férfi hivatásszerűen dolgozik, a nő pedig a háztartást és a gyermeknevelést vállalja, a fiatal férfiak közül 32%, a nők közül 26% fogadja el.[64] Ellenben keleten és nyugaton 90%-ban azonos az álláspont abban, hogy a gyermeknevelésben mindkét fél vegyen részt.[65] Három vagy négy gyermeket fogadna el nyugaton 25%, keleten 8%.[66] Ez az eltérés viszont azzal is összefügghet, hogy keleten korábban nősülnek és a megkérdezettek egy része már ismeri a gyermekekkel járó gondokat.[67] Az egyedüllétet 7% tartja jobbnak, és 7% csak élettársi kapcsolatot képzel el.[68] A házasság (75%) és a család (85%) mégis a legtöbb fiatal életeszménye. Ezen a téren tehát nem beszélhetünk értékvesztésről. Természetesen a vélemény még nem jelenti a vállalást és az abban való kitartást. Hiszen összeurópai viszonylatban 1981-ben 42% hirdette a teljes nemi szabadságot, 1990-ben pedig már 53%, továbbá a feladatok hagyományos felosztásának elhagyása a családban és a házasságban szintén lehet konfliktusok forrása.
8. Elkötelezett pesszimizmus és el nem kötelezett optimizmus. A német ifjúság személyes jövőjét illetően 1995-ben nem zavartatta magát pesszimizmussal. A 80-as évek elejének megtorpanó (No-Future-Generation) nemzedékéből a 90-es évekre jövőbe néző (Go-Future-Generation) lett,[69] amely meg van elégedve életével (nyugaton 95%, keleten 85%),[70] s bizakodónak, sőt nagy számban optimistának mondja magát. De azért ezt a képet is árnyalni kell. Ha a fiatal németeket a társadalom jövőjéről kérdezzük, akkor inkább bizakodók.[71] Legalább is 54% ilyen választ ad. De ha úgy teszik fel a kérdést, hogy általában minden rendben van-e társadalmunkban, arra nyugaton 8%, keleten 3% válaszol igennel. Nagy a száma azonban azoknak, akik válságokat fedeznek fel a társadalomban.[72]
Mi jellemzi tehát a mai ifjúságot? Szüleiknek a keresztény egyházaktól való elfordulását tovább viszik, megvan bennük a bizalmatlanság az állami intézményekkel szemben, készek a szabálysértésre, örökölték az antifasizmust és a baloldali szimpátiát. Amellett nem érdeklődnek a politika iránt, nem akarnak elkötelezettek lenni. Közelebb áll hozzájuk a teljesítmény, a karrier és a fogyasztói beállítottság, s az ország politikai és gazdasági berendezkedését nem akarják megváltoztatni. A két ország egyesítését nemzeti lelkesedés nélkül fogadták. Azt nem akarják, hogy Európa csalódjék bennük. A szexuális forradalmat nem propagálták tovább, de a kivívott szabadságról nem akarnak lemondani. S egyúttal a házasság és a család biztonságáról sem. Előre láthatóan 2005-ig 2-3 milliárdos vagyont fognak örökölni szüleiktől, és remélhetőleg hálásak lesznek érte. Nagyobb részük (63%) azt vallja, hogy szüleik szeretettel és liberálisan nevelték őket, s csak 18% érzi úgy, hogy szigorú nevelést kapott.[73]
Vajon az alkotmányos demokráciát, amelyet nagyszüleik "Isten és az emberek előtti felelősséggel" létrehoztak, megőrzik-e és megvédik-e külső vagy belső ellenségtől? Továbbá megtöltik-e vitalitással és emberiességgel? Efelől az kételkedhet, aki azt tartja, hogy a jogállam végső fokon rá van utalva a jó és a rossz mértékének megkülönböztetésére, s az csak akkor jelent erőt, ha egy világfeletti tekintély elismerése áll mögötte.
A demokráciáról, az erőszak elutasításáról, az idegenek és általában az emberek felkarolásáról szóló mindenfajta kijelentés keveset ér, ha lelkileg nincs megalapozva ismeretben és érzelemben. "Egy naiv meggyőződés elegendő addig, amíg a szélcsend van. De ha azt a kor viharai kérdéssé teszik, akkor az tehetetlen az ellenfelek támadásával szemben, mert nincs igazi alapja."[74] Ilyen vihar eddig elkerülte Németországot, ezért a 68-as és 89-es ifjúsági nekibuzdulásnak minden gyermeke meghallgathatja Wolgang Schaubles kérdését: "A háború után, amikor az ország elpusztult, a németek utolsó alkalommal látták egzisztenciális szükségességét annak, hogy összeszedjék magukat, nekigyürkőzzenek és egyesült erővel építsék fel hazájukat. A következő nemzedékeknek olyan jó dolguk volt, hogy alig kellett ellenállást legyőzniük terveik megvalósításáért. Ha visszagondolunk arra, hogy elődeink mit teljesítettek, milyen körülmények között és milyen feltételek mellett, hogy életüket kialakítsák, akkor nem térhetünk ki a megállapítás elől, hogy velük szemben mi szerencsétlen flótások vagyunk. Kiben volna ma erő, hogy utánozza Dietrich Bonhöfer vagy Stauffenberg gróf bátorságát?"[75]
COMMUNIO 1996. Nagyboldogasszony