Az oktatás és a nevelés szorosan összetartozó fogalom. Aki e két tevékenységet vállalja, nagy felelősséget vesz magára, legyen az szülő, pedagógus vagy bárki más. Ehhez a felelősséghez szeretnék nyugdíjas pedagógusként néhány jótanáccsal szolgálni.
Első tanácsom az, hogy nem kell mindig azt keresni, mit nem tud a tanítvány, sokkal inkább azt értékelni, amit már tud. Fel kell figyelni jó tulajdonságaira, valamilyen kiemelkedő képességére és arra építkezve biztatást adni és bizalmat előlegezni számára.
Második tanácsom, hogy amikor önálló feladat megoldása vár a tanulóra, és azt tapasztaljuk, hogy ,,téblábol'', azaz elakadt, segítséget kell nyújtanunk. Egyénenként, csendben, észrevétlenül lehajolni hozzá és biztatni, bátorítani. Sokszor egy kicsi segítség is elég ahhoz, hogy elindulhasson a megoldás felé.
Harmadik figyelmeztetésem az lenne, hogy soha se tegyünk megalázó, lekicsinylő megjegyzést tanítványainkra, mert az élet nagyon gyakran rácáfol ítéleteinkre. Az ismeretszerzésben nehezen boldoguló tanulók egy része a nagybetűs életben gyakran kiváló teljesítményt produkál egy-egy szakterületen, illetve szakmában.
Tudnia kell minden nevelőnek, hogy amint a fán nem érik meg egyszerre minden gyümölcs, úgy a tanulók sem érnek meg az iskolai munkára egy időben. Ahogy van korán érő és későn érő termés, úgy van ez az emberi lényeknél is. Ehhez a megállapításhoz sajnos, csak tapasztalatok útján jut el az ember. Ezért kell nagy türelmet tanúsítania szülőnek és pedagógusnak egyaránt.
Végezetül még egy fontos tanács: Ha a pedagógus nem tud optimista lenni, jó eredményeket sem tud produkálni, sem a nevelésben, sem pedig az oktatásban. E néhány gondolatot stafétabotként szeretném átadni utódaimnak, kollégáimnak.