Ez a cirkusz is ugyanott állt, ahol pár héttel ezelőtt az Altamero. De közel sem volt olyan fényes és imponáló.
Az igazgató, egy kedélyes, kövér bácsi, mosolyogva fogadott, leültetett az irodájában, és megkínált bennünket likőrrel. Elmondtuk neki, miért jöttünk.
Sajnálkozva rázta a fejét.
- Megérthetnek engem. Egy idegen oroszlán... Nem vállalhatom a kockázatot. Esetleg nevetségessé válunk. Az ilyen öreg oroszlánok nem sokat tudnak már... Nagyon sajnálom, kérem.
Elszomorodtunk.
Mit mondunk Szigfridnek? Bandukoltunk hazafelé, lógott az orrunk.
- Én hazamegyek - mondtam.
- Nem szép tőled, hogy most egyedül hagysz - nézett rám Peti. - Nem tudom, hogyan vigasztaljam meg Szigfridet.
- Tudjátok mit? Van egy ötletem - szólalt meg ekkor Gabriella.
Megsúgta a tervet.
- Pompás! - kiáltotta a kisfiú.
- Siessetek! - integetett felénk már messziről Szilvia. - Szigfrid már nagyon vár benneteket.
Szigfrid föl s alá járkált a pajtában, és idegesen motyogott valamit. Már ünneplőbe öltözött. A nagy alkalomra kölcsönkérte dr. Kis Jánostól a frakkját.
- Az enyém már túl kopott, nem állhatok ki benne a közönség elé - hadarta.
Dr. Kis János nem szívesen ugyan, de kölcsönadta az előadásra a frakkot.
- Nos, mi van? Megengedte? - rohant elénk Szigfrid.
- Persze - mondta a kisfiú. - Nagyon kedves volt, azonnal beleegyezett.
- Hogy volt, meséljétek el!
- Bementünk, először gyanakodott az igazgató, de amikor megmondtuk a nevedet, azonnal beleegyezett. ,,Ja, a szavannák ura! - mondta. - Az más! Én kérem, hogy lépjen föl!''
- Na ugye? - düllesztette ki a mellét Szigfrid.
- És mikor léphet fel? - kérdezte Arabella.
- Még ma. Ma éjjel - mondtam gyorsan.
- Mit gondoltok, sikerülni fog? - izgult Szigfrid. - Nagyon régen szerepeltem. Az egyensúlyozó számot csinálom. Ugye menni fog, fiúk?
- Persze, Szigfrid, miért vagy úgy megijedve?
Szigfrid még ötször átöltözött, mindenféle trikót és jelmezt próbálgatott magára.
- Arabella, te leszel a zenekar - súgta a kisfiú, nehogy Szigfrid meghallja.
- Hogyhogy? - kérdezte Arabella meglepődve.
Neki is elmondtuk a tervet, és Szilviának is, meg dr. Kis Jánosnak is. Csak Láz Jenőnek nem, mert Jenő megint aludt.
Kérő éjjel indultunk el. Elöl Szigfrid ment Szilviával. Rettenetesen izgult, alig győztük vigasztalni, hogy a fellépés biztosan sikerül, egy pillanatig se féljen. De Szigfrid félt. Kis bűntudatot éreztem, de erről nem mertem szólni még Petinek sem. De azt hiszem, Peti is éppen olyan szomorú volt, mint én. Két nagy vödröt cipeltünk, meg mindenféle tepsit. Arabella egy fésűt hozott, és hártyapapírt, s az én zsebemben volt egyerős fényű zseblámpa.
Nemsokára megláttuk a cirkuszt. Némaság és sötétség áradt belőle. Szigfrid kicsit meghökkent.
- Nem késtünk el?
- Á, hova gondolsz, Szigfrid, dehogy késtünk!
- Ez már egy meglehetősen modern cirkusz - mondta a kisfiú. - Ne lepődj meg, ha néha kicsit sötétebb lesz, mint megszoktad.
- Igen, ezeknél a modern cirkuszoknál furcsa szokások vannak - mondta Arabella is.
Odalopakodtunk a sátorhoz. Nem vett észre bennünket senki. Szigfrid nem látott, nem hallott az izgalomtól.
- Most megmutatom nekik - mormogta néha. Belopóztunk a ponyva alatt. Az üres széksorok némán ásítottak a sötétségben.
- Hol vagyunk? - kérdezte Szigfrid.
- Csönd! - Sziszegte Arabella.
Gabriella, Arabella, dr. Kis János és én a vödrökkel és tepsikkel fölmásztunk a sötét nézőtérre. A kisfiú és Szilvia a bejáratnál maradt Szigfriddel.
- Most bejelentem a számot, aztán jöhetsz - mondta a kisfiú.
Ezzel kiállt a porond közepére és harsogó hangon ezt mondta:
- Nagyérdemű közönség, páratlan fellépésnek lehetnek tanúi a következő percben. A világ leghíresebb oroszlánja, a szavannák királya, Bruckner Szigfrid mutatja be önöknek kivételes attrakcióját.
Mikor a kisfiú elhallgatott, éktelen zenebonába kezdtünk. Torkunk szakadtából üvöltöttünk, és teljes erőből csörgettük a vödröket és a tepsiket.
- Fényt! - hallatszott Szigfrid hangja.
Bekapcsoltam az elemlámpát, és az éles fénysugarat Szigfridre irányítottam.
Erre büszke léptekkel a porond közepére gyalogolt, meghajolt a nézőtér felé. Szilvia egy asztalt hozott neki. Szigfrid az asztal egyik lábát az orrára helyezte, és egyensúlyozni próbált. Az asztal ingadozott az orrán, már-már úgy látszott, sikerül föltartania, de aztán megcsúszott, és lehuppant a földre. Szigfrid ijedten körülnézett, aztán meghajolt felénk. Arabella tust játszott a fésűre szerelt hártyapapírral, mi pedig hatalmas csörömpölésbe és éljenzésbe kezdtünk.
- Mit gondolsz, nem vették észre? - kérdezte Szigfrid aggodalmaskodva Szilviát.
- Persze, hogy nem! Nem hallod, hogy tapsolnak?
- Tulajdonképpen sikerült is - mondta Szigfrid, és még egyszer meghajolt.
Most kis zsámolyokból egy magas emelvényt raktak össze Szilviával. Szigfrid kétszer elsétált az emelvény mellett, fölnézett rá, a magasságát méregette. Aztán éppen hozzákészülődött, hogy átugorja, mikor egy izmos kéz szorította meg a karom.
- Mi történik itt?
Az igazgató volt. Pizsamában, kócos hajjal állt mellettünk, és szigorúan nézett ránk.
- Szegény öreg oroszlán... - motyogtam - nem szabad...
Szigfrid ebben a pillanatban indult el. Elhallgattam. Nem tudta átugrani az emelvényt. A kis zsámolyok hangos csattogással egymás hegyére-hátára dűltek, Szigfrid alaposan megütötte magát.
- Csodálatosan csináltad - suttogta neki Szilvia.
- Mi? Micsoda? - kérdezte bambán Szigfrid.
Mi pedig fönt a nézőtéren torkunk szakadtából éljeneztünk. Az igazgatóra néztem. A kis kövér ember lelkesen tapsolt, és velünk együtt éljenzett.
Szigfridnek sorra nem sikerültek a mutatványai. Valamikor valóban nagyon értékes számok lehettek, de hiába, Szigfrid már öreg volt.
Az igazgató ott maradt mellettünk, és velünk együtt tapsolt a balsikerű mutatványoknak.
Később valaki megint bejött. Egy bohóc volt, álmosan hunyorgott.
- Mi van itt? - kérdezte.
- Pszt! - suttogott az igazgató. - Egy öreg oroszlán búcsúföllépése.
A bohóc is ott maradt, és most már ő is velünk együtt tapsolt. Szigfrid hálásan hajlongott felénk. Aztán megint jött valaki, és megint, és megint. Artisták, bohócok, műszakiak, légtornászok, táncosok, állatszelídítők, műlovarok, egyensúlyozó művészek, etetők, kocsisok, kígyóbűvölők, lovasok.
- Mi történik itt? - kérdezték halkan mindannyian.
- Egy öreg oroszlán búcsúföllépése - mondta nekik is az igazgató.
Mindannyian ott maradtak, és tapsoltak velünk együtt. Aztán jött a zenekar is, felültek a pódiumra. Szigfrid egyre jobban elfáradt, már mozogni is alig tudott, szinte nem csinált semmit, de a taps egyre zúgott.
- Egy öreg oroszlán - suttogták a cirkusziak.
Akkor már az állatok is ott ültek a nézőtéren. Pónilovak, pávák, majmok, krokodilok, jaguárok, tigrisek, galambok, kacsák, lovak, kutyák, rinocéroszok, zsiráfok, tengerimalacok, kígyók és halak. Ők is éljeneztek, torkuk szakadtából kiabáltak, kivéve a halakat, mert a halak némák. De ők is ütemesen csapkodták farkukkal a székeket, így tapsoltak.
Tele volt a nézőtér. Szigfrid fáradtan ült a porond kellős közepén, az égnek álló lábú asztal, szétdobált zsámolyok, elgurult labdák és összebogozódott kötelek között.
- Fényt! - kiáltott az igazgató.
Kigyulladtak a reflektorok. Egyszerre pompás fényben úszott a cirkusz, piros, sárga, zöld fények táncoltak Szigfriden, és az egész nézőtér diadalittasan, örömmámorban éljenzett. Még a tigrisek is.
- Zenét! - kiáltott megint az igazgató, és felzúgtak a kürtök, lágy és ünnepélyes melódiákat sírtak a hegedűk, a zongora billentyűi örömteli táncot jártak, vadul brummogott a bőgő.
És a porond közepén, a színes fények özönében Bruckner Szigfrid, a szavannák ura csendesen sírt örömében.
Nagyon fáradt volt, mikor elindultak hazafelé. Arabellával támogattuk.
- Milyen voltam? - kérdezte.
- Csodálatos! - mondtuk neki mind a ketten egyszerre.
Szigfrid ki akarta dülleszteni a mellét, de aztán meggondolta magát, és megsimogatott bennünket.
- Nagyon rendesek vagytok - mondta.