- Ennél a nagy asztalnál ebédelnek?
- Igen. Valamikor régen ennél ebédeltek.
- Miért csak valamikor régen? És most hol ebédelnek?
- Most sehol. Itt nem lakik senki.
- Miért nem lakik itt senki?
- Mert ez múzeum.
- De amikor idejöttünk, nem azt mondtad, hogy múzeum.
- Hát mit mondtam?
- Hogy vár. Hogy megnézzük a Vay Ádám bácsi várát.
- Azt nem mondtam, hogy bácsi. Azt mondtam, megnézzük Vay Ádám kuruc generális várát.
- A kuruc generálisok gyerekek?
- Dehogy gyerekek! Felnőttek.
- Na látod, hogy bácsi!
- Jó, nem bánom, legyen bácsi.
- És a kuruc generális bácsik nem szoktak ebédelni?
- Dehogynem, kislányom, amíg éltek. De már rég meghaltak valamennyien.
- A Vay Ádám bácsi is?
- Ő is.
- Amikor te gyerek voltál, akkor halt meg?
- Még annál is régebben.
- Amikor a nagypapa gyerek volt?
- Annál is sokkal régebben.
- Akkor réges-régen.
- Úgy bizony. És ez a vár, ahol lakott, most múzeum.
- Már megint azt mondod, hogy múzeum. Amikor vár!
- Azért mondom, mert vár is, meg múzeum is. Vármúzeum.
- Olyan nincs.
- Már miért ne lenne, amikor itt vagyunk benne!
- Vagy vár, vagy múzeum. Kettő egyszerre nem lehet. És ez vár!
- Jó, hogyha neked annyira fontos, legyen vár.
- Na látod?
- Mit?
- Azt mondtad, nem lakik benne senki.
- Most is azt mondom.
- De ha egyszer vár!
- Megegyeztünk, hogy a Vay Ádám bácsi réges-rég meghalt.
- Nem is ő lakik benne!
- Hát ki?
- Gondolkodj, ki szokott a várban lakni?
- Ki?
- Hát a várkisasszony!
- Látod, ez egészen kiment a fejemből. Persze, a várkisasszony!
- Mit gondolsz, most hol van?
- Honnan tudnám? Jó nagy ez a vár. Lehet, hogy titkos szoba is van benne.
- A karszalagos bácsi biztos tudja, hogy hol a várkisasszony. Kérdezd meg.
- Uram, a lányom a várkisasszonnyal szeretne találkozni, meg tudná mondani, hol találjuk?
- Szóval te a várkisasszonyt akarod látni?
- Igen.
- Az bizony bajos lesz.
- Miért?
- Mert ma délelőtt nagy dérrel-dúrral leszaladt a lépcsőn, becsapta maga mögött a kaput, és elrohant valamerre.
- És mikor jön vissza?
- Nem mondta egy szóval se.
- Köszönjük szépen. Látod, nincs szerencsénk, elment a várkisasszony.
- Apu!
- Tessék?
- Az, hogy nagy dérrel-dúrral, az azt jelenti, hogy mérgesen?
- Azt.
- Tudtam. Fölmérgesítette!
- Kicsoda?
- Biztos lehamuzta a szőnyeget. Ment végig a váron, és minden szobában csak potyogtatta a hamut.
- Ki potyogtatta a hamut?
- A várkisember.
- A várkisember? Ja, értem... Azért egy kis hamupotyogtatástól nem kellett volna ennyire megsértődni.
- De bizony! Mert hiába beszél szegény várkisasszony, a várkisember csak hamuz meg hamuz... És az ágyneműt se rakja el.
- Miért a várkisember rakná el az ágyneműt? Rakja el a várkisasszony!
- Hogyisne, amikor a várkisember délig hever az ágyban! Reggel hiába mondja a várkisasszony, hogy ,,kelj föl, kész a reggeli'', nem kel ám föl! Csak hever és hever.
- Nahát, micsoda egy alak ez a várkisember!
- Lusta.
- Hallom... Mondd, kislányom, véletlenül nem Munkást szív ez a várkisember?
- Dehogynem. A büdös Munkást szívja. Hiába mondja neki a várkisasszony, hogy ,,tönkremegy a tüdőd, borzalmas, hogy mennyit cigarettázol''. Nem és nem. Csak szívja és szívja.
- Rettenetes... Te! Az a gyanúm, hogy ez a várkisember iszik is.
- Iszik hát. Honnan tudod?
- Munkást szív... Lehamuzza a szőnyeget... lusta... nem rakja el az ágyneműt... Ajaj... Még azt is megmondom neked, mit iszik.
- Na mit?
- Vörösbort.
- Eltaláltad. Rengeteg vörösbort. De iszik sört is meg pálinkát is.
- Azért legjobban a vörösbort szereti.
- Azt. A múltkor is annyi vörösbort ivott a kocsmában, hogy sántított.
- Sántított? Talán bokán rúgták?
- Dehogyis. A vörösbortól sántított.
- Szegény várkisasszony! Most már megértem, hogy nagy dérrel-dúrral elrohant.
- Mit gondolsz, hova ment?
- Nem tudom, annyifelé mehetett.
- Mennyi felé?
- Mehetett Petneházának, Nyírparasznyának, Hodásznak vagy Baktalórántháza felé. Mit tudom én.
- Messze vannak?
- Mik?
- Ez a Parasznya, meg amiket mondtál.
- Nem. Nincsenek messze.
- Olyat mondj, ami messze van.
- Hát, ha Petneháza felé ment, akkor előbb-utóbb Stockholmba ér, ha Parasznya felé, akkor egy kis kerülővel Tokióba, ha meg Hodász felé, akkor Kuala Lumpurba, ha meg Baktalórántháza felé, akkor Cincinnatibe is eljuthat.
- Ezek olyan messze vannak, mint Amerika?
- Nagyjából. De Cincinnati pontosan olyan messze, mert az Amerikában van.
- Szegény, szegény várkisasszony!
- Én is sajnálom. Ebben a vaksi, ködös, őszi időben biztosan fázik.
- Gyere, keressük meg a várkisembert! Mondjuk meg neki, hogy csúnya!
- Tudja magától is.
- Akkor is keressük meg! Jobb, ha tőlünk is tudja.
- Meg aztán, gondolom, hiába keresnénk, mert nincs már a várban.
- Hát hol van?
- Nagyon hiányzott neki a várkisasszony, és utánament.
- Azt hiszed?
- Biztosan tudom.
- Akkor nem is olyan csúnya az a várkisember.
- Persze hogy nem.
- De apu! Honnan tudja a várkisember, hogy merre ment a várkisasszony?
- Azt bizony nem tudom.
- Lehet, hogy a várkisasszony Cincin felé ment, ő meg Lumpur felé keresi?
- Sajnos, lehet. De az is előfordulhatott, hogy ugyanarra a vonatra szálltak.
- Vonatra?... Gondolod, hogy segített nekik valaki?
- Miben?
- A fölszállásban.
- Miért kellett volna nekik segíteni? Van lábuk, nem?
- De amikor én sem érem el a vonatlépcsőt! Te szoktál föltenni.
- Ja... értem már. Szóval ez a várkisasszony meg várkisember... Ekkorák?
- Még egy kicsit kisebbek. A várkisasszony ekkora, a várkisember egy icipicivel magasabb... És ha mégsem ugyanarra a vonatra segítették föl őket?
- Akkor nem tudom, mit csináljunk.
- Én tudom.
- Mondd.
- Írsz egy levelet mindenkinek.
- Minden embernek?
- Igen.
- És mit írjak benne?
- Hogy ha valaki találkozik a várkisasszonnyal vagy a várkisemberrel, mondja meg neki, hogy jöjjön haza Vajára.
- Tisztelt emberiség Stockholmtól Kuala Lumpurig és Cincinnatitól Tokióig... így fogom kezdeni. Jó lesz?
- Jó. És azt is írd bele, hogy a várkisember megígéri, hogy nem hamuzza le többé a szőnyeget, és elrakja az ágyneműt, és nem iszik annyi vörösbort, hogy sántítson tőle.
- Beleírhatom, de ezt úgysem veszi komolyan a várkisasszony.
- Nem baj, ha nem veszi komolyan, csak jöjjön haza.
- Jó.
- És ha minden ember megkapja a levelet, akkor egykettőre megmondják nekik, igaz?
- Biztos.
- És akkor újra itt fognak ebédelni ennél a nagy asztalnál.
- Igen.
- Na ugye, mondtam neked, hogy ennél a nagy asztalnál szoktak ebédelni!