- Egy Eszter nevű lányt szeretek - mondta Halmai -, az állomásfőnökünk rokona. Tanítónő különben, és nagyon szép melle van.
- Fogd be a pofád! - sziszegte Albert.
- Csak azért mondom, hogy tudjátok - folytatta alázatosan Halmai -, ha megdöglenék itt, szóljatok neki.
- Nekünk is van nőnk, kispofám - mondta Mirkó, oldalra fordított fejét kissé megemelve, nem tudta, a hangja eljutott-e Halmaihoz, mert nagyon halkan beszélt. Az biztos, hogy Albert hallotta, mert ő feküdt középen, jobbra tőle, alig pár centire Mirkó - a könyökük időnként összeért -, balra, kissé távolabb Halmai.
Egy árok menedékes, fűvel benőtt oldalában feküdtek, lábuk beleért a vérehulló fecskefűvel és sással benőtt pocsolyába.
- Látsz valami mozgást? - kérdezte Albert.
- Nem. Bizonyára mozdulatlanul lesnek - felelte Mirkó, és kicsit följebb mászott, vállával elérte az árok szélét.
- Csússz vissza! - dühöngött Albert, és Mirkó azonnal engedelmeskedett.
- A falig sem tudunk eljutni észrevétlenül - mondta Halmai -, hát még a falon át.
A másik kettő nem szólt, talán azért, mert a felhők közül kivillant a hold, ezüst derengés rebbent át a tájon, az árnyékok élesebbek lettek.
A kerítés meg az árkuk között egy szemmel láthatóan művelés alatt álló földdarab húzódott, bár különös gazdája lehetett, hiszen összevissza, minden rendszer nélkül vetett a földjébe kukoricát, napraforgót meg úri tököt. A tök indái befolyták a földet, a szőrös leveleken harmatcseppek csillogtak. Imitt-amott néhány szál kukorica szökött az égnek - az árokból irdatlan magasnak látszottak -, a felcsillanó holdfényben jól látták: némelyik száron két szépen fejlett cső sötétlik.
- Bevethette volna az egészet kukoricával - mondta Mirkó.
- Nyilván nem engedték - vélte Albert, de a hangján érezni lehetett, máson gondolkozik, s azonnal meg is kérdezte: - Milyen magas lehet a kerítés?
- Kettő, kettőötven között - mondta Halmai.
Kis csend után Mirkó hozzátette:
- Annyi.
- Azt hittem, bakot kell állnunk - mondta Albert.
- Egy ember is fel tud mászni - hallatszott Mirkó hangja.
A hold megint elbújt, a kőkerítést csak a fölötte világosan felsejlő égből érezték.
- Valamelyikünknek előre kell menni - mondta Albert.
- Megyek - mondta szinte azonnal Mirkó.
- Ne ugrálj - suttogta tompán Albert -, az elsőt majdnem biztos, hogy lelövik.
Csend ereszkedett közéjük, az éjszaka titkos eredetű neszei felerősödtek, a megfeszített hallóidegek pattogtak a fülükben.
- Tökszárból klassz dudát lehet csinálni - mondta Halmai.
- Micsoda? - kérdezte Albert, s csak ezután jutott tudatáig a mondat, mert azonnal hozzátette: - Nem vagy normális.
Úgy tetszett, közben mosolyog, s nagyon szereti Halmait az ide nem illő gondolat miatt.
- Mit gondolsz, a kerítésig ér a tökföld? - kérdezte Mirkó.
- Azt mondták, egy dűlőút elválasztja a földet meg a falat - mondta Albert.
- Sehol se látni őrtornyokat - fordult feléjük Halmai, s amazok hangtalanul bólintottak, az őrtornyok hiánya őket is izgatta; az ellenfél legkisebb jelzése, létének legparányibb bizonyítéka megnyugtatta volna őket.
A kőfal azonban mozdulatlanságba dermedt. Lőrés nem látszott rajta, s fölötte is csak a világosabb, egyszínű felhőktől tarkított eget látták; sem egy fa, sem egy épület körvonala nem sötétlett fölötte.
- Lehet, hogy nem puskával lőnek - mondta Albert.
- Hát? - kérdezte Halmai meglepődve, mint akit lehangol minden másfajta halálnem.
- Nem mindegy? - nevetett Mirkó. - Akármivel lőnek, megdögölhetsz.
Albert hangja fagyosan csengett, a magányos napraforgók és sötét kukoricaligetek különös jelentőséget kaptak tőle.
- Lehet, hogy mérgezett nyíllal lőnek. Esetleg lézerrel. Egy hang sem hallatszik.
Nem válaszoltak, elképzelték, ahogy valamelyikük csendben összerogy, s mozdulatlanul fekszik a tökindák között.
- Sorsot kell húznunk - mondta Albert -, én mindkettőtöket egyformán szeretlek, és tudom, ti is szerettek engem.
- Ne hülyéskedj - mondta Halmai, a hangja elvékonyodott.
- Nem hülyéskedik - mondta Mirkó -, te is tudod, hogy így van.
Hallgattak, tudták, Halmai miért szólt: ezekben a percekben nem szabad arról beszélni, hogy szeretik egymást.
- Húzzál - mondta Albert.
Három gyufaszál látszott a mutatóujja meg a hüvelykujja csíptetőjéből.
Mirkó húzott.
- Egész - mondta.
- Te jössz.
Albert Halmai elé tartotta a két szálat, Halmai gondolkodás nélkül húzott, a másik kettő azonnal látta, a rövidet húzta.
- Megyek - mondta, a hangja rekedtesen csengett, s azon nyomban kúszni kezdett előre.
- Állj - mondta Albert.
- Mit akarsz?
- Ez így nem igazságos.
- Úgy van, nem igazságos - helyeselt sietve Mirkó, érezte, a lehelete forró lett, közelebb csúszott a másik kettőhöz, szinte már Albert hátán feküdt. - Én három közül választottam, sokkal kisebb esélyem volt, hogy én húzom a rövidebbet.
- Ne hülyéskedjetek - mondta Halmai.
- Nem hülyéskedünk. Dugjál te is - mondta szigorúan Albert, és három gyufaszálat nyomott Halmai kezébe. - Az egyiket törd el!
Megint húztak. Albert határozott kívánságára előbb Mirkó, utána ő. A rövidebb Halmainál maradt.
- Ez a sors. - Halmai nevetni próbált, és felemelte az eltört gyufaszálat.
- Úgy lenne igazságos - mondta Mirkó -, ha még egyszer húznánk.
Halmai nevetett, ez a nevetés már jobban sikerült, mint az előbbi.
- Fölösleges. Akármelyikőtök húzná, kettő-egy ide. Szevasztok, srácok.
Könnyed akart lenni, ez a ,,szevasztok, srácok'', mégis nagyon súlyosan hullott eléjük. Megszorították a kezét.
- Ne csinálj hülyeséget - mondta Albert -, óvatos légy.
- Az az Eszter biztosan nagyon szeret téged - suttogta Mirkó.
Ez a mondat is fölösleges volt, mindhárman a földhöz szorították az arcukat. A föld jó hűvös volt.
Halmai elindult, éppen alkalmas volt a perc, a holdat sötét felhő takarta. Angolnamozdulatokkal csúszott ki az árokból, a másik kettő szívszorongva leste, a tökindák alig hallható súrlódását recsegő zörejnek érezték.
Kisütött a hold. Halmai megmerevedett, bal válla egy napraforgó vaskos tövének támaszkodott, lába beakadt a tökindák közé. Nem merte magát elengedni, azt gondolta, ha meglazítaná izmait, a lábára tekeredő tökindák vad ropogással törnének össze.
Félt.
Eszterre gondolt. Puha mozdulatokkal járt az asztal körül, egy pohár vizet adott neki, s Halmai pontosan emlékezett, a mozdulatban, ahogy a poharat odanyújtotta, sokkal több volt, mint amennyit egy pohár víz odanyújtása föltételezhet.
Csak tűnjön el a hold - gondolta Halmai. A kőkerítést nézte, úgy érezte, árnyak mozognak a fal fölött. Visszafojtotta lélegzetét.
Tintakék felhő kúszott a holdra, Halmai megmozdult a szinte tökéletesnek látszó sötétségben.
Kukoricaszárak között kúszott, az éles zöld levelek zizegtek.
- Hol van? - kérdezte Albert.
- Nem látom - mondta Mirkó.
Előbbre kúsztak, fejük kiemelkedett az árokból.
Kisütött a hold, már nem volt idejük visszacsúszni, fejüket a nedves fűre nyomták.
Sziszegő hangok úsztak hozzájuk, különös füttyjelek. Albert összerándult.
- Lövik - mondta, de fejét meg sem mozdította, belebeszélt a nedves fűbe.
Mirkó nem válaszolt, Albert megrémült, nem törődve a veszéllyel megemelkedett, feléje fordult.
- Mirkó!
- Csend - suttogta Mirkó -, ez egy madár. Éjszakánként gyakran hallottam. Apám a nevét is megmondta.
A füttyjelek nem szűntek, most már mind a ketten előrefigyeltek, próbálták az árnyak közül kikeresni Halmait. Mereven figyelték a növényzet apró rezzenéseit, már-már megszólították egymást, hogy ott van, aztán mégsem szóltak, amit észrevettek, csupán egy nagyobbra nőtt tök sötét foltja volt.
A holdfényben most már jól látták a kőfal meg a föld között húzódó dűlőutat, a kocsikerekektől kimart két homoksáv világosan fénylett.
- Az úton nem tud átjutni - mondta Mirkó -, biztos észreveszik.
- Még ketten vagyunk! - mondta Albert, a hangja elszántan csengett.
Most határozottan hallották a tökindák ropogását.
- Ott van! - suttogott diadalmasan Mirkó.
Megnyugodtak, eszükbe sem jutott, hogy Halmait a kőfalon belülről is megláthatták. Nem vették le szemüket barátjuk jól kirajzolódó sötét sziluettjéről, mereven, szinte pislogás nélkül bámulták akkor is, amikor megint felhő takarta a holdat.
Halmai nem mozdult.
Lehet, hogy öt perc, de az is lehet, hogy órák teltek el.
- Mi van vele? - kérdezte Mirkó.
- Nem tudom - mondta Albert, aztán kis szünet után hozzátette: - Itt várj.
Előrekúszott.
Mirkónak úgy tűnt, Albert hihetetlenül nagy zajt üt, a fűre szorította az arcát, nem is sejtette, mennyire megkönnyebbülne egy puska dörrenésétől.
Aztán elült a zaj, Mirkó újra felemelte a fejét, látta a tökindák között Albert mozdulatlan testét, de egy pillanatig sem hitte, hogy ez a test élettelen. Nem tudta elképzelni, hogy Albertnek valami baja essék. Elöl, pár lépésre a dűlőúttól meglátta Halmait is. Halmairól könnyebben el tudta képzelni, hogy már halott, de akkor - majdnem fölkiáltott örömében - Halmai megmozdult, fölegyenesedett, két hosszú lépéssel átugrott a világos dűlőúton, és a kőfalhoz lapult. Mirkó látta, hogy Albert lehúzza a fejét.
A kőfal sötét árnya alatt alig látszott Halmai.
Remegtek.
Egy pillanat, és fel kell ugrania a falra.
Halk füttyenések, távol hirtelen villanás, a kerítés fekete csíkja a villanás után fénylőn égett Mirkó szemében. Villámlik - mondta magában. Szerette volna, ha vihar kerekedik. Minden egyszerűbb lenne.
Halmai ebben a pillanatban dobta fel magát a kerítésre, Mirkó foga összecsikordult, Albert felől tompa kiáltást hallott, mintha azt mondta volna: Halmai!
Mit csinál ez az állat! Halmai a kerítés tetején feküdt, az arcát fektében a kőfalon túlra fordította.
Lelőtték - gondolta Mirkó -, nyilván lelőtték, különben már régen beugrott volna. Albert arcán nagy cseppekben folyt a veríték.
Halmai megmozdult. Lassan felemelkedett a kőfalon. Befelé lógatta a lábát.
A marha, azt hiszi, majálison van - dühöngött Albert, s kicsit megemelte a felsőtestét.
Halmai hátrafordult, széles ívben intett.
- Gyertek - kiáltotta.
Azonnal fölálltak, lassú léptekkel indultak a kőfal felé.
- Mi van? - kérdezte a fal alatt Mirkó. Fojtott hangja nevetségesnek tűnt.
Halmai hangosan nevetett, az arcát nem lehetett látni, mert nem fordult feléjük.
Egyszerre kezdtek mászni, Mirkó ért fel előbb.
A három ember sziluettje sötéten villogott a kőfal felett. Ültek a falon, lógatták a fejüket. Körülfolyta őket a tücsökciripelés meg az éjjeli madarak titokzatos füttyögése.
- Mehetsz a nődhöz - mondta Mirkó.
- Most már biztos, nem kellek neki.
- Talál magának mást. Könnyen találhat, szép melle van - mondta Mirkó, s mindhárman nevetni kezdtek. Magukban nevettek, halkan, csak a hátuk rázkódott.
- Egye meg a rosseb - mondta Albert.
A három kőfalon ücsörgő alak hátulról is nagyon szomorúnak látszott.