Babó Titti találkozott egy öregemberrel. Az öregnek térdig ért a szakálla. Azt kérdezte:
- Tudod-e, öcsém, ki vagyok?
- Tudom bizony - mondta neki Babó Titti -, te vagy Ajahtan Kutarbani király.
- Ejha! - csodálkozott az öreg, az ámulattól még a szakálla is megnyúlt egy jó arasszal.
- Nem az vagyok, de ha már így kitaláltad, mostantól kezdve az leszek. Hogy is mondtad, milyen király?
- Ajahtan Kutarbani.
- Nagyon jó - mondta elégedetten az öreg, és megsimította egy araszt nőtt szakállát. - És mit gondolsz, miért szólítottalak meg?
- Mert mesélni akarsz.
- Ejha! - ámuldozott megint, s most a változatosság kedvéért rövidült egy araszt a szakálla. - Igaz, hogy azt akartam csak megkérdezni, hogy hány az óra, de ha úgy találod, akkor valóban mesélni akarok. És azt tudod-e miről akarok mesélni?
- Hogyne tudnám, a furulyafákról. Az öregember megint ejházott, a szakálla nyúlt egy araszt.
- Igaz, hogy a Nagyhajú Kopasz Tillaláromról akartam mesélni, de most már furulyafákról akarok. Milyen az a furulyafa?
- Olyan, amin furulyák teremnek.
(Ejha! Szakáll. Arasz.)
- Van egyáltalán olyan fa?
- Hogyne volna.
- Ki tud róla?
- Hát elsősorban te.
- Ejha! - Most már annyira csodálkozott az öregember, azazhogy Ajahtan Kutarbani király, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt. Vagyis éppen akkora maradt, amekkora azelőtt volt. - És ezenkívül milyen bizonyítékaid vannak a furulyafák létezésére?
- Az, hogy mesélni fogsz róluk. Ami nincs, arról nem lehet mesélni.
- Az már igaz - mondta Ajahtan Kutarbani király, és ezúttal a szakálla békén maradt. És hány furulyafáról kell mesélnem?
- Kettőről. Jól tudod, hogy nincs is több. Csak két furulyafa van a világon.
- Tényleg - mondta Ajahtan Kutarbani király -, jól tudom. És azt is jól tudom, hogy ezzel a két fával egyszer minden embernek dolga akad. Nincs ember, aki ne kerülne a furulyafák elé.
- De nincs ám!
- Most már mondanám is a mesét... várj egy pillanatra... Hol is áll az a két furulyafa?
- Hát hol állna! A palotád udvarán.
- Az ám - csapott a homlokára Ajahtan Kutarbani király -, a nádfödeles palotám udvarán!
- Nem nádfödeles! Fazsindelyes.
- De még mennyire fazsindelyes! - lelkesedett a király, és így folytatta:
Kőből rakott, fából rakott, csillognak rajt vakablakok!
- Csak ne húzd az időt szavalással - figyelmeztette Babó Titti.
- Nem szavalok, csak egy versikét mondtam - szabadkozott Ajahtan Kutarbani. - Szóval ez a kőből rakott, fából rakott, vakablakos, fazsindelyes, hetyke tornyú, szép palota a Négyszögletű Kerek Erdő szélén állt.
- Úgy bizony - bólintott Babó Titti -, nem beszélve Csodaországról, mert Csodaország ott kezdődött a palotád háta mögött.
- Méghozzá nagyon közel - emelte fel az ujját Ajahtan Kutarbani király -, mert esténként elhallatszott hozzánk, ahogy Csodaország őre, a Hétfejű Tündér énekelt.
- Hét szólamban.
- Bizony, mind a hét szájával más szólamot énekelt.
- Eladdig, amíg el nem vesztette hat fejét.
- Hát elvesztette? Akkor a vége felé azért énekelt csak egy szólamban.
- Azért bizony.
- Nem gondolod, hogy áttévedtünk egy másik mesébe? - töprengett király.
- De, de - bólogatott Babó Titti -, majdnem áttévedtünk. Ott hagytad abba, hogy kőből rakott, fából rakott, vakablakos, hetyke tor...
- ...Nyú, szép palota - folytatta a király. Igen, ott laktam akkoriban, a szakállam még hollófekete volt... és igen jó király voltam, a legjobb király.
- A legeslegjobb - lelkesedett Babó Titti.
- Alattvalóimmal - folytatta volna Ajahtan Kutarbani, de Titti közbevágott:
- Alattvalóiddal? Csak egy alattvalód volt.
- Akkor alattvalómmal mindig jól bántam, ha például éhes volt, megparancsoltam neki, hogy egyék... Ki is volt az alattvalóm?
- Hát te magad! Ajahtan Kutarbani király egyetlen alattvalója Ajahtan Kutarbani alattvaló.
- Így igaz - bólintott Ajahtan Kutarbani -, tudom, az alattvalóm nem nagyon szeretett korán kelni, de azért mire én fölkeltem, addigra ő is mindig felkászálódott. Jól megvoltunk. Jó füle volt az alattvalómnak. Azért is hallotta meg azt a furulyás legényt.
- Aki a Négyszögletű Kerek Erdő közepén lakott egy faluban.
- Úgy bizony. A falut, ha jól emlékszem, úgy hívták: Rácpácegres. Onnan jött ez a legény. Rácegresi volt a neve. No, hát megállt ez a Rácegresi az ablakom alatt, és elkezdett furulyázni. Hát olyat még nem hallottunk, se én, se az alattvalóm! Csak tátottuk a szánkat az ámulattól.
- A szakállad nyúlt egy araszt.
- Kettőt. Mert mit művelt Rácegresi azzal a furulyával! Ha azt én el tudnám mondani!
- Trillázott, sírt és nevetett a furulyája - mondta Babó Titti -, kesergett, röpdösött, vidított, szálldosott. Ringatott.
- Ahogy mondod - helyeselt Ajahtan Kutarbani király -, a végén le is dobattam neki az alattvalómmal egy aranyat.
- Alighogy elment Rácegresi - folytatta Babó Titti -, jött ám egy másik furulyás.
- Jött - vette át a szót a király. - Ez is Rácpácegresen lakott. Úgy hívták, hogy Pácegresi. Ez is nekikezdett furulyázni. Na de még olyat! Olyan szörnyűségeset! Én is meg az alattvalóm is befogtuk a fülünket.
- Mert recsegett, nyitt és nyekegett a furulyája - mondta Babó Titti -, csúszott-mászott, kornyikázott. Zötyögtetett.
- Ahogy mondod - helyeselt a király. - Rögtön le is dobattam egy aranyat az alattvalómmal ennek a Pácegresinek, csak hagyja abba a vernyákolást.
- S aztán ez így volt mindennap?
- Így - bólintott a király. - Előbb jött Rácegresi, és kapott egy aranyat a játékáért, aztán jött Pácegresi, és ő is kapott egy aranyat, csak ne játsszon egy hangot se.
- Mind a kettő ebből az egy aranyból tartotta el a családját Rácpácegresen.
- Öreg édesanyja és hét kis testvére volt Rácegresinek is meg Pácegresinek is. Na de mennyire különbözött ez a két család! Mert Rácegresi otthon is furulyázott, hát vidámak voltak; Pácegresi meg otthon se tudott furulyázni, hát folyvást veszekedtek.
- Csak úgy rengett a ház.
- Egyik helyen a méregtől, a másik helyen a jókedvtől.
- Pácegresi a végén még a furulyáját is eladta, és egy aranyrudat vett az árán. Furulya helyett aztán ezzel az aranyrúddal járt az ablakom alá, mintha bizony többet érne az aranyrúd, mint egy szépen szóló fafurulya. Még lyuk se volt az aranyrúdon, olyan tömör volt, mint a kapanyél. De hát nem is kellett rá lyuk, mert Pácegresi nem tudott furulyázni.
- És így ment ez hosszú évekig.
- Talán százig is - bólintott Ajahtan Kutarbani -, aztán egy szép napon meghalt Rácegresi is meg Pácegresi is. Oda temettük őket az ablakom alá.
- S aztán egy-egy fa nőtt a sírjukon.
- Bizony. Rácegresién egy sudár magas, és gyümölcs helyett gyönyörűséges fafurulyák teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg furulyaforma aranyrudakat termett.
- Ha valaki egy fafurulyát akart leszakítani, fel kellett érte mászni a fára, mert Rácegresi fája magas volt, de aranyrudat lehetett a földön állva is szakítani, mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.
- Milyen jól tudod! - csodálkozott Ajahtan Kutarbani. - Majdnem jobban tudod, mint én.
- Azt akarod mondani, hogy ezzel vége a mesének?
- Dehogyis vége! Éppen most jön a java. Mert azok az emberek, akik el akartak jutni Csodaországba (és melyik ember nem akar?), mind ott mentek el az én fazsindelyes palotám előtt. Persze hogy megálltak a két furulyafánáI. Ámuldoztak-bámuldoztak. Aztán szakítottak maguknak valamelyikről. Vagy a Rácegresiéről, vagy a Pácegresiéről.
- És indultak tovább, Csodaország felé.
- Igen ám, de a bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér.
- És mosolygott.
- Mind a hét fejével.
- Amíg megvolt mind a hét.
- Aztán csak eggyel.
- De eggyel is nagyon szépen tudott mosolyogni.
- Kiszivárványosodott tőle az ég.
- A nap belesápadt.
- És akkor mi történt?
- Azt mondta az utasnak a Hétfejű Tündér: ,,Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz egyet nekem.'' Aki a Rácegresi fájáról szakított, annak megszólalt a furulyája. A Hétfejű Tündér rögtön be is engedte Csodaországba. De aki aranyrudat szakított, az aztán fújhatta. Meg se nyikkant.
- Vagyis azt se mondta, nyikk!
- Se azt, hogy tüű, se azt, hogy tií!
- A tuúról nem is beszélve!
- És ezekkel mi történt?
- Ezeket nem engedte be a Hétfejű Tündér Csodaországba. Mehettek vissza dolgukvégezetlen az aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind kaptak egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.
- Vajon kik lehetnek többen, fafurulyások vagy aranyrudasok? - kérdezte Babó Titti.
- Azt én nem tudhatom - válaszolt Ajahtan Kutarbani király -, de azt sejtem, hogy te melyik fáról szakítottál.
-Én bizony a Rácegresiéről - mondta Babó Titti, és előhúzott egy fafurulyát.
- Hát bizony én is - nevetett Ajahtan Kutarbani király, és előkapta a belső zsebéből a furulyát.
Mindjárt rá is zendítettek. Azt fújták, hogy:
Csodaország, jaj de messze, mégis itt van a szívünkbe'.
Csodaország, jaj de messze,
mégis itt van a szívünkbe'.
Nagyon szépen szólt. Az öregembernek örömében egyszerre három araszt nőtt a szakálla. Babó Tittié meg hármat rövidült. Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.