A híres nevezetes Habocco- (mondd: habokkó) dinasztia igen jelentős alakja Első, vagyis Vérengző Alfréd. Ezerháromszáztizenhárom tizenharmadik hó tizenharmadikán, pénteken született Csarnikotban. Születése után egy perccel már látszott, hogy csodagyerek, mert nem oázva sírt, ahogy a magunkfajta közönséges, hanem így, hogy hoé-hoé-hoé! Jó ideig nem is hagyta abba. Etették, csak hoézott; itatták, még jobban hoézott; prüntyögtek neki, szirénázva hoézott; ringatták, tutulva hoézott.
Talán hóért sír - vélte egy bölcs tudornok, s máris kengyelfutók szerteszét, havak felé, jegek felé, ki a Csomolungmára, ki a Bucsecsre, ki a Kilimandzsáróra, ki az Északi-, ki a Déli-sarkra. Hozták a havat. Na, több se kellett, mint egy elromlott gőzmasina: hoé, hoé, hoé!
Hiszen ez a csodaherceg nem hóért sír! Hóhért kiabál! Na gyerünk csak, álljon elő a hóhér. Előállt. Pallossal, csuklyában, ahogy illik. Feketén, vörösen. És láss csodát, a gyerek elvigyorodott, most láthatta, aki odanézett, hogy foggal született, mint a táltosok, két hegyes szemfog ágaskodott rózsaszín ínyében, brrr, az ördög táltosa, s mivel, ugye, beszélni még nem tudott, csak intett kinyújtott tenyérrel, és a legokosabb tudornokra mutatott. Nyissz, a hóhér lefejezte a legokosabb tudornokot. A gyerek visított örömében.
És attól kezdve így ment ez mindennap. Jött a hóhér: nyissz egy fej. És amikor megkoronázták a hoéherceget, és király lett belőle Első, vagyis Vérengző Alfréd néven, akkor kezdődött ám az igazi hejehuja. Nyissz és nyassz, kipp és kopp, hullottak a fejek. Udvaroncok, főkatonák, palotai lóti-futi népség, sorra került mindenki, még saját apjának és anyjának sem kegyelmezett a rémséges Alfréd, aki - mint mondtam - a Habocco családból származott.
És képzelheted, mi volt, amikor eljött a nagy nap. Ketten maradtak a palotában. Vérengző Alfréd és a hóhér. Mi az, hogy nincs több?! Gyerünk ki az országba, elő a köznéppel, üsd le a fejüket - üvöltött a király. Na de a köznépnek - a te őseidnek, meg az enyémeknek - sokkal több esze volt annál, mint azt a Habocco családbeli Első vagy más néven Vérengző Alfréd képzelte. A köznép elbújt. Fába, füvekbe, nádszálakba. Az én ősapám például egy akácfában álldogált, a fa gyökerei szívogatták neki a táplálékot, a lombja meg meséket suttogott neki, hogy el ne unja magát odabenn. Azt is hallottam, hogy a te ősapád egy tölgyben lelt menedéket, egy üknagynénéd smaragdzöld füvekbe bújt, s az ősanyád meg, képzeld, egyenesen a napba rejtezett. Onnan lesett ki a sugárkévék mögül, mi történik idelent. Azt láthatta, hogy a hóhér dúlva-fúlva jár házról házra, faluról falura, hujjog és vijjog, nagyon nem tetszik neki, hogy senkit sem talál.
Mit tehetett egyebet, dolgavégezetlen hazaindult. De a szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Vérengző Alfréd meg nézi őt az őrtoronyból. Szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Pallost ragad Alfréd, úgy várja a hóhért. Pallossal közeleg Alfréd felé a hóhér. A várudvaron találkoznak. Egyszerre emelik, egyszerre sújtanak. Egyszerre hullanak a fejek, egyszerre dől a két test. Gurul a hóhér feje, gurul Vérengző Alfrédé. Mennyei zene. Mi meg előjövünk a fákból, füvekből, muzsikáló vizekből, sugarakból meg madárcsicsergésből. Tesszük a dolgunkat.
De rejtekhelyeinket nem felejtjük el.