Egy csendeske, vékonypénzű horkolás kiment az ablakon. Sajgott, nagyon sajgott a szíve. A párkányon - hat emelet magasságban - tétován megállt, belefülelt a nehéz, nyári éjszakába, talpában kis fájdalom bizsergett, a seb, amely akkor szakadt rajta, amikor egy erőteljes lendüléssel levált Simf ó-formára nyitott ajkáról.
Most aztán hova legyen?
Krrr-hrrr, hallatszott felőle, ez volt a horkolás élete, hrr-krrr-hiü.
Az ágyban megmozdult a szőke nő, hopp, a horkolás megijedt, fejest ugrott a mélybe, krrr-hrrr, ellebegett a bérház nyitott ablakai előtt.
,,Ó, Simf, miért kellett idehoznod ezt a szőke nőt, minek? - gondolta sírósan, és kikötött a vaskerítés egyik lándzsahegyén, lobogott rajta láthatatlanul, mint egy szomorka-bomorka lidérc. - Milyen jól megvoltunk eddig, napközben jóízűeket szundítottam a melled közepében, éjszakánként meg, mint egy zászló, ziii-zuuú, a jó meleg ajkadon, aj, Simf, minek kellett neked ez a szőke nő, ez a szőke minek kellett neked? Lám, hogy fölpattant, rázott, rugdosott, Simf, csavargatta az orrodat. »Nem tudok a horkolásodtól aludni! Ne horkolj!« Pedig milyen lenge és szerény vagyok!'' A horkolás végignézett magán, karcsú volt tényleg, finom vonalú, éppen csak zzii-zzuú, krrr-hrrr. Alig-alig. Csendeskén.
Hű, de fázott a kerítés lándzsahegyén! Pedig hát nyár volt, meleg, fülledt gőzöket leheltek a folyondárok. Az utca meg, mint egy kiszáradt folyómeder. Nagy árnykrokodilok moccantak benne. Krrr-hrrr, a lenge horkolás ellendült a kerítésről, libegett lefelé a lejtős utcán, a hangja megborzolta a virágszirmokat.
Nem is tudta, miért arra indult, céltalan, tétova lebegéssel úszott a kerítések tövén. Félt. A tárt ablakokon az utcára áradt az álom megfoghatatlan illata, s ni csak: a horkolás mozdulatlanná dermedt. Horkolást hallott, mély, erős basszust, recsegőt, hű, hogy sivított, harákolt, hörgött, kerregett! Az ablak felé libbent, amelyen a hang kiáradt, a párkányra könyökölt. Te ég, micsoda testvér; mint egy török basa, mint egy királyi biztos, mint egy cirkuszi erőművész dagasztotta a mellét egy rézszín orr előtt.
- Krrr-hrrr, gyere velem - suttogta odakintről -, árva vagyok. Hagyd itt ezt a rézszínű orrt, hagyd itt ezt a birsalmaszagú szobát.
De amaz rá se hederített, csak a szemét villantotta oda, kotródj, tökéletlen, és még jobban düllesztett és domborított.
Megszégyenülten sompolygott tovább, most már nem szólított meg senkit, csak be-belesett az ablakokon. Látott finom csipkehorkolásokat, rikító fűrésztelep-horkolásokat, trubadúrhorkolást, selyemhorkolásokat, mozdonyhorkolásokat. Jaj, de irigykedett! Miért is kellett az a szőke nő!?
Ha akarta, súrolta a gesztenyefák lombját, ha akarta, borzolta a füveket, ha akarta, esőcsatornákba bújt (hú, hogy visszhangzott), ha akarta, felcsüccsent a villámhárítók hegyére. De hát egyedül, színes-szín egyedül!
Még szerencse, hogy meglátta az alabalást. Ménkű nagy csizmáját előretolta az alabalás, a két csizmaszár, mint két ágyúcső, úgy meredt feléje, az ágyúcsövekbe lógott a lába, s folytatásként ott tornyosult a teste egy padon, a feje félrenyaklott, és a bajsza alatt egy virtuóz horkolás tevékenykedett. Igazi művész volt, vékonyka íkkel csilingelt, úkkal és űkkel dobolt, reszelt errekkel, kattogott kúkkal, fújtatott effekkel.
- Fiiúkrüeff öikkfrúhhrihrörr - így muzsikált.
Simf horkolása odatelepedett az alabalára, elbűvölten nézte a művészt.
- Ó, ha megengednéd! - mondta kisvártatva.
- Iü mirricsorroddáát üi? - kérdezte.
- Hogy veled együtt... - suttogta reménykedve.
- Takküarroddjjjü!
- Nem és nem - kiáltott Simf horkolása -, mától az alabalás horkolása leszek! Az övé, igenis, az övé akarok lenni!
És odatolakodott. De a másik kidüllesztette a mellét, rúgkapált, dörgött, hiába ügyeskedett Simf horkolása, sehogy se fért már az alabalás bajsza alá.
Na, zene és bona!
És, hopp, fölébredt az alabalás. Művészi horkolása huss, már be is a mellébe. Ott lapult a jó melegben.
Emez meg, szegény, kint rekedt. Visszacsüccsent az alabalára. Az alabalás dörzsölte a szeméből az álmot.
- Mi? Khm! Ki? Hihaj! Én itt a városra vigyázok! Kia?
És mit tesz isten, horkolást hall. Fölugrik, kapja az alabalát. Nekiszegezi egy jázminbokornak. Az előbb mintha a feje fölül jött volna a horkolás, most meg, né, a jázminbokorból. Óvatos macskaléptekkel megindul a bokor felé, maga előtt tartja az alabalát. Azon meg ott lengedez, szuszorékol, szörtyög a horkolás.
- Ébredj, akárki fia vagy! - kiált az alabalás.
- Krrr-hrrr-frrr.
- Az anyád ne sirasson!
Puff, a jázminbokor!
- Krrr-hrrr-frrr.
Eltartja oldalt az alabalát, hogy közelebbről is megnézze az alvót. Hát erre oldalról hallatszik a horkolás, a jázminbokorban semmi.
Pörög az alabalával, mint a motolla. A horkolás kört rajzol köréje.
Megáll. Óvatosan balra tartja az alabalát. Balról jön a horkolás. Jobbra tartja. Jobbról jön. Föltartja - föntről jön, letartja - lentről jön.
- Te úristen, horkol az alabalám!
Elhajítja, fut, a lába se éri a földet.
- Rentonák, kadőrök - kiabálja -, horkol az alabalám!
Álmosan előcsődülnek a rentonák és kadőrök, a főkadőr és a főrentona sorba állítja őket.
- Gyerünk, lássuk azt az alabalát!
- Kipp-kopp, kopog a léptük, a horkolás már messziről hallja őket. Föllebben az alabaláról. Elsompolyog.
Azok meg körülállják a szerszámot. Hallgatóznak, hogy zúg bele a fülük. Ziizúú. Semmi horkolás.
- Bolond maga - mondja a főkadőr.
- Vagy álmodott - bólint a főrentona, és kipp-kopp, elmasíroznak. Az alabala hallgat, mint a sír.
A horkolás meg surran a falak tövén, krr-hrrr, már kel a nap, fürögnek az ébresztőórák, csötyülnek a rigók.
- Egy csendes zug, egy csendes zug, egy kis zug kell nekem - horkolássza a horkolás. - Ahol megbújok.
Egy zárt ajtót lát, huss, be a kulcslyukon.
Jó bőrszag üti meg az orrát. Talpbőrök lógnak egy szögön, aha, meg csiriz, suszterkalapács, dikics, nagy fejű, apró szögek.
- Jó reggelt - mondja a horkolás. - Itt bújok meg, ha megengeditek.
Nem szól senki, olyan csend lenne, mint egy kriptában, ha... persze, krr-hrr.
A rossz cipők közé bújik - hever ott a sarokban száz is -, és piheg. - Itt nem bántanak.
Odakintről meg egyre több zaj, csirr-csörr, tejeskannák, dibb-dobb, léptek, klipiklapi- klappklippklapp, lovas kocsi, ding-döng, a fene tudja, micsoda, vaóvaóvaóvaó, villamos, szszsz, egy fecske
és most
jaj
nyikk nyekk nyikiri
kulcs
nyrió nyraó
nyílik az ajtó, belép a cipész.
Fülel. Mi a fene? Krrr-hrrr, hallja.
- Hé! - kiáltja hangosan.
- Krrr-hrrr-hiüü.
- Ki van itt?
- Krrr-hrrr.
Nekiesik a sarokba hányt cipőknek, szórja, dobálja őket.
Semmi.
A polc mögé néz, az asztal alá, a bőrök mögé.
Semmi.
Már fut is, lába sem éri a földet.
- Kadőrök, rentonák - ordít -, horkolnak a cipők!
A kadőrök és rentonák összenéznek, ráncolják a homlokukat.
- Még hogy a cipők?
- Talán alabalák?
De a cipész remeg a rémülettől, megindulnak hát. Kipp-kopp. A horkolás már messziről hallja őket. Uzsgyi! Rohan a lábak között, kerekek között, lópaták között, huss, be a templomablakon.
A templom hűvös, félhomályos.
- Krrr-hrrr.
A falak megrovó arccal verik vissza a hangot. Felerősítik, recsegtetik: KRRR-HRRR. A horkolás lábujjhegyen hátrál kifelé, aztán meggondolja magát, megindul felfelé a torony lépcsején. Finoman megérinti a harangkötelet, a harangok nyelvét, az óraszerkezet kerekeit. Leül egy gerendára. Krrr-hrrr.
Sárga lobbanás. Még egy! Két reflektor mered rá. Két, csészényi, sárga láng.
- Óhrrr, jajhrrr!
Egy gyöngybagoly... és, hopp, itt valami lóg, hihihrrr, dinidenevérrr, brrr. Már repül is ki a horkolás a zsalu résén, zrrr, be egy nagy ház ablakán. Óriási terem, csend, körbefutó, mahagónifekete padok. Honnan tudta volna, hogy a városháza tanácstermében van? Sehonnan! Csak a nyugalmat látta. Rátelepedett az aranyozott falióra nagymutatójára. Hrrr-krrr, pihegett. Az óra meg megnyugtatóan mondta: tiktak-tiktak.
Most már talán nem bántanak - gondolta a horkolás.
Látod, te szőke lány, te meg, lehet, hogy alszol, mint a tej! Meg Simf, te is!
De Simf nem aludt ám! Sápadtan ült az ágya szélén, a mellére szorította a kezét.
- Hát te? - kérdezte tőle a szőke lány.
- Nem tudom - rázta a fejét Simf -, nem tudom, itt belül valami...
És ekkor dömm, megdöndült a tanácsterem ajtaja, bejött rajta egy fekete taláros kopasz, egy aranyláncos sovány, egy zsinóros zekés pöfeteg. És utánuk jöttek mindenfélék: őszek, kopaszok, harcsabajuszúak, zörömböltek a padokban, csittegtek, csattogtak.
Az aranyláncos meg a másik kettő a fő helyre ült, szembe a többivel. A taláros megrázott egy csengőt. Elült a csiszi-csoszi, a sutyuru-mutyuru, a klikk-klakk.
Csend lett.
Azaz: Krrr-hrrr.
A városatyák megdermedtek.
- Krrr-hrrr. Nagyon fáradt vagyok - suttogta a horkolás -, nagyon-nagyon fáradt.
- De uraim! - mondta szemrehányóan a pöfeteg, megfeszültek a hasán a zsinórjai.
- Krrr-hrrr.
- Ki horkol itt? - kiáltott a taláros. - Hé, kicsoda?!
- Krrr-hrrr-hiüü.
- Kiüríttetem a termet! Hagyják el a termet!
Nagy csörömpöléssel elhagyták. Becsukódott az ajtó.
- Krrr-hrrr.
A három fej egyszerre lett pulykavörös.
- Hogy ön...!
- Hogy ön...!
- Hogy ön...!
A fejek céklavörösek, lilák, tulipirosak, kékek.
- De hát... talán... egy cső... csak nem gondoljuk egymásról... egy cső a falban... egy vezeték... igen-igen... igenis a falban!
- Mesterembereket ide! - kiáltott a taláros, és már futottak is a dobosok, döbb-döbb-dibb-döbb, dobolták városszerte: Mesteremberek a városházára!
Jöttek is, futottak. Bázánfűtők, kadogosok, diszikosok és kubletezők, ékszártók és szíjgyerészek, esztászok és bányergályosok, sziszerészek, műgetelők, lacsirendezők és kokatosok meg villauzok és kalanyszerelők és kuboltók meg tűzikosok.
Mind egyszerre láttak munkához, csak úgy zengett a városháza.
Bázánoltak, kadogtak, diszikáltak, kubleteztek, szártották az ékeket, és gyerészték a szíjakat. Zirr-zurr. Kiszerésztek, műgeteltek, rendezték a lacsikat, kokatoltak, bányergáltak.
És tessék: krrr-hrrr-hiüüü.
A taláros ordított, a láncos kiabált, a pöfetegnek már a hangja is elment a méregtől.
De hiába! Krrr-hrrr-hiüü.
Jöttek hát a himpellérek, a vincellérek és viccellérek.
A himpellérek himpeltek, csak úgy zengett, a vincellérek vinceltek, csak úgy bongott, a viccellérek vicceltek, csak úgy kongott. De jók voltak a himpek is, a vincek is és a viccek is. Nem ott volt a baj. Lám csak: krrr-hrrr-ziüü!
Azok hárman ott tomboltak.
- Rentonák és kadőrök! - üvöltötték.
És kipp-kopp, jöttek kipikopi-kopikipi, futottak. Csak úgy futás közben mondta a főkadőr a főrentonának:
- Horkol a városháza. Hi, hihi, ha, haha - nevettek ütemre.
- Egy alabala.
- Cipők.
- Hiha.
- Hahi.
És ott, az ajtóban megdermedtek. De meg ám. Mert mit hallottak bentről? Ezt: Krrr-hrrr-ziüü.
Berontottak a terembe.
- Köl a fezekkel! Lállj vagy övök!
Krrr-hrrr-ziüü-hiüü.
Gyors csapatmozdulatokkal körülvették a városházát.
Pustolyok, géppiszkák, ágynavetők és gépaknuk csöve meredt a városházára.
- Tíz perc időt adunk! - harsogott az aranyláncos.
És odabent: krrr-hrrr-ziüü.
- Dörögjenek hát! - intettek a hármak, és bumm, a pustolyok, kiki-kiki a géppiszkák, ziú-bumm az ágynavetők, és bumma-bumma a gépaknuk.
Riccs-reccs, dőltek a szép ősi falak, porzottak a gerendák, csörögtek a festett ablakok. Jaj! - mondta a városháza, és lenyaklott a földre.
A romok felett, mint egy láthatatlan zászló: hrrr-hrrr-ziuu. Fáradtan, fáradtan horkolászott a horkolás.
Aj, futottak szerte, amennyien voltak. A városatyák, a kadogosok, a rentonák, a sziszerészek, mind-mind, a himpellérekkel, a vincellérekkel és a viccellérekkel együtt. Ajaj.
Simf nyitott szemmel feküdt a város melletti réten. Aludni szeretett volna. Olyan volt, mint egy halott. Egy pásztorgyerek látta meg, te jóisten, kiáltott, egy halott, és futott be a városba a hírrel: a réten fekszik egy halott.
A horkolás meg levánszorgott a romokról, bukdácsolva indult a város széle felé, ijedten kerülte ki a vele szemben rohanó pásztorfiút, és kint a réten, a réten, a réten, a réten meglátta Simfet. Repült, száguldott, sebes forgószélként telepedett Simf ajkára, ó, nyögött fel a férfi boldogan, és becsukta a szemét. Elaludt.
Krrr-hrrr-hiüü - horkolt boldogan. - Hiüü-krrr-hrrr-ziüü.
A halottlátni futók már így találtak rá.
- Ez? Meghalt? Bolond vagy te, vagy álmodtál - mondta a főrentona, de valami a szívébe nyilallt.
Affenébe is! Krrr-hrrr-hiüü?
- Nono - mondta a bajsza alatt.
Ott volt a szőke lány is, rázta, pofozgatta Simfet.
- Simf, Simf, drága, kelj fel, már megint horkolsz!
Simf fölébredt, a horkolás, zsupsz, be a jó meleg melle közepébe.
- Igenis horkoltam, és mindig is horkolni fogok! - kiáltotta Simf. - Horkolni, horkolni, horkolni!
Fölkapta a kabátját, elindult a mezők felé. Eltűnt, mint a köd.
A szőke lány azóta a mezőket járja éjszakánként, horkolás után kutat. De nem hall soha.
Mások hallanak, elég gyakran. Elhagyott szalmakazlakból, csőszkunyhókból, erdők közepéről szivárog vékonykán, csendesen. Valahogy ekképpen: Krrr-hrrr-ziüü. De nem félnek egyáltalán, tudják, hogy Simf alszik ott.