Ezer éve nem látott barátokat a legnagyobb marhaság meglátogatni - gondolta Simf. De vitte a lába. Kipp-kopp, mint egy okos szerkezet, a lába rátalált a vadidegen városkában a vadidegen utcára. Kipp-kopp. A lábra hallgatni kell, néha a lábra kell hagyatkozni - gondolta Simf. Kipp-kopp.
A rozoga kertkapu tárva-nyitva, hopp, talán be se szokták csukni. A félrebillent, megfeketedett léckapu fölöslegesnek tetszett. Igen, a szemérme miatt - gondolta Simf -, ilyen állati szemérmes embert azóta se láttam.
Ahogy görnyedten ül a menza asztalánál. Egy burok van körülötte. Vaskossága anyagtalanul kiterjed, ott feszül az arca előtt, a szeme előtt, vaskossága óvja a térdét, mellét, hozzáférhető szíve hozzáférhetetlen.
Simf agyán átvillan, hogy vaskaput képzelt ide. Feketét. Ha nyitva van, akkor se lépjen be csengetés nélkül az ember.
A léckapu, mint egy kifáradt harcos. Nagy elszánás újkorában se lehetett benne.
Murva csikorgott a talpa alatt. Sok virág jobbról és balról. Összevissza dőlt szárak és hetyke gazok. Valaki valamibe belekezdett. Aztán magára hagyta a virágait. Amott szőlőlugas. Kemény, már-már kegyetlen arcél. Rend, gléda, permettől pöttyös levelek. A szőlő nem akart szót váltani a virágokkal. Mintha a virágok nem is léteznének. A szőlő azért olyan, mert ott vannak a virágok.
Zörgés, durranás, bőgés, tramtata.
- Fel a kezekkel, idegen harcos!
Simf megadóan feltartja a kezét.
Amazok ketten, ott előtte a murván, tollasan, kardosan, puskásan. A nagyobbik: kő, jó vaskos, vaskossága jólesően nyomja Simf mellét, a kicsi, mint a fény, szárnyra kapni készülő könnyűség. A nagy mogorva arccal szegezi neki a kardot, a kicsi mosolyog, micsoda kék szem, gondolja Simf, a keze fönt.
- Ki vagy?
- Második Rákóczi Ferenc - mondja.
A nagyobbik homlokán ráncok.
- A fejedelem?
- Az. Erre vezettek száműzetésem útjai - teszi hozzá nyakatekerten.
- Leengedheted a kezed - mondja a nagyobbik, és a kicsihez fordul. - A fejedelem.
- Éljen! - kiált a kicsi, és kitárt karokkal szédibabázik.
- És ti kik vagytok?
- Indiánok.
- Kuruc vagy labanc indiánok?
- Kurucok! - kiált a nagyobbik, a kicsi meg bevágtat a virágágyásba, csapkod a fakarddal, és ordít:
- Kurucok, kurucok, kurucok!
Második Rákóczi Ferenc diadalüvöltések közepette vonul a házba.
- Megőszültél - mondja.
A férfi bólint, régi vaskossága nem hagyta el. Szemérme sem. Meg kéne ölelni - gondolja Simf -, de csak a kezét szorongatja. Vaskossága már kőből való. Csigabiga. Simf mosolyog, a vaskosság meg ragyog.
- Ó, olyan sokat beszélt magáról - mondja a nő, Simf megbűvölten áll fel, körüllengi a szalmasárga haj, az égkék szem fénye.
- Micsoda szép feleséged van! - mondja akaratlan, és már tudja is, hogy hibázott, a nő lebegőn elfordul, hogy melle szép íve felvillanjon a vendég előtt, a férfi vaskossága megszűnik ragyogni, a szék reccsen alatta, a háromszoros súly nyomja a széket.
- Üldöznek? - kérdezi a nagyobbik gyerek.
Simf rázza a fejét.
- Nem. Győzelmes csatára készülök. A szárnysegédemet várom.
- Tegyél föl egy kávét - mondja a nő. - Ja, és bort. Iszik? Remélem, iszik.
Simf bólint, a vaskos férfi lassú, levegőtördelő mozdulatokkal feláll, hallatszik a konyhából a poharak csörömpölése.
- Ó, maga jár-kel a világban! - mondja a nő elragadtatással. - Arról a nagy útjáról olvastunk. Az csodálatos lehetett.
- Igen, járok-kelek - mondja mogorván Simf, a nő megérinti a vállát. Mint a láng, a keze. Égett, vörös folt Simf vállán. A konyhában rikoltozik a kávédaráló.
- Jöjjön, megmutatom a lakást.
Simf kelletlenül föláll.
- Mikor jön a szárnysegéded?
- Bármikor itt lehet.
- Menjetek játszani! Egy-kettő, ki az udvarra!
- Stregovácnak hívják - mondja Simf -, egy nagy aranylánc függ a nyakában. Nemsokára meghalljátok a lódobogást.
- Lovon jön?
- Persze. Majd meglátjátok, Stregovác lova a legszebb a világon.
- Na, egy-kettő!
A fiúk kitódulnak az ajtón.
A nő arcát megszínezi a vér, tekintete sárgarigóruhába öltözött karvaly. Hess!
- Tudja, mi ki sem mozdulunk innen, a lugasában babrál, meg az a rettentő kémia... Maga is annyira szereti a kémiát?
- Nem - mondja Simf őszintén, és szívből sajnálja, hogy nem szereti annyira a kémiát.
- Mit kellett rimánkodnom, hogy ezt végre megcsináltassa! Nézze.
Egy újdonatúj ajtót nyit ki, látszik, most törték a falba. Üvegezett, félkész szobába vezeti Simfet, malterfoltok odabent, a fal még vakolatlan.
- Nem akarta, azt mondta, hogy négy szoba elég. - Simfre mosolyog. - Kicsit maradi.
- Ilyen volt mindig - mondja Simf. - A legrendesebb volt, akit valaha is ismertem.
- Igen - mondja boldogan a nő, mintha egy elmarasztaló ítéletet írna alá -, igen, nagyon rendes - és úgy fordul Simf felé, hogy a melle súrolja a karját.
A férfi burája már áttörhetetlennek tetszik, száz kilométerre ül tőlük. Simf melléje húzza a székét, régi rossz cipőik jutnak eszébe meg a közösen hordott télikabát.
- A télikabátra emlékszel?
Talán emlékszik. A gyerekek berontanak,
- Még nem jön. Kint voltunk az utca végén. Mikor jön?
- Már alig kell várni - mondja Simf.
- Kicsoda? - kérdezi a nő, s közben a karja hófehér.
- A szárnysegédje. Táltos paripán.
- Ó, de vicces ember maga! - nevet a nő.
- Nem vagyok vicces. - Simf a földet nézi maga előtt. - Stregovácot várom. Azért jöttem, mert itt kell találkoznunk. Én Második Rákóczi Ferenc vagyok.
A nő most már harsányan nevet. Egy hang se igaz a nevetéséből.
- Látja, ez is hiányzik az életünkből. A játék. Csak a robot, a robot. Élni kellene már kicsit, élni!
A férfi hirtelen kiemelkedik gubbasztó pózából.
- Aranysarkantyúja lesz Stregovácnak - mondja -, és éles szögekkel kivert ezüstbuzogánya.
- Hurrá! - kiáltják a fiúk.
- Most már ne bolondítsák őket - mondja a nő -, úgyis olyan fantáziálósak. A múltkor is...
- Átugrat a kerítésen - szakítja félbe a vaskos férfi, már újra ragyog -, körülvágtázza a házat. Előre, győzelemre, Stregovác!
- Előre! - üvöltenek a fiúk lobogtatják fakardjukat.
- És színházban se voltunk már hónapok óta - mondja a nő -, látja, megmozgathatná egy kicsit a barátját.
- Minden győztes csata után tárogatót hallgatunk. Mert győzünk, igaz, fejedelem?
- Győzünk - bólint Simf.
- Egészen megvadulnak, ne csinálják ezt velük.
- Nem csináljuk, értse meg, hogy Stregovácot várom - mondja a kelleténél hangosabban Simf, és a düh piros lencsékkel pöttyözi tele a pofacsontja környékét, szemét az angyalarcú nőre emeli, tekintete akaratlan végigfut ívelt, hosszú nyakán, duzzadó mellén s a két varázslatos comb közé ékelt háromszögön, dühe kitágítja nyaka ereit, arcán a vörös lencsék összeolvadnak. Hű, de kívánja ezt az asszonyt!
- Stregovác jönni fog! - üvölti, és szeretné átkarolni barátja vaskos vállát, hogy érintésétől erő és igazság szállja meg, de már nincs szükség érintésre sem, a vaskos férfi kiegyenesedett, fénylik és kiabál:
- Stregovác jönni fog!
- Stregovác, Stregovác! - üvöltik a fiúk.
- Őrültek, őrültek vagytok - riad meg a nő -, tiszta őrültek! - És ekkor paták csattogása, vörös sörény villan fel az ablakban, ott vágtázik a ház körül egy kuruc vitéz.
- Stregovác! - kiáltják a fiúk.
- A virágaim, a virágaim - ordít eszelősen a nő -, letapossa a virágaimat!
Kirohannak a kertbe, Stregovác a gazba fulladt virágok között feszít vörös paripáján, baljában csillog ezüstbuzogánya.
- Fejedelem, indulhatunk.
- Ezek kurucok - mutat maga mellé Simf, Stregovác bólint, a két fiú, a férfi meg Simf felpattannak Stregovác lovára, a ló szökellve indul.
- A virágaim, jaj, a virágaim! - sikolt a nő, de Stregovác lovának patája nem is érinti a virágokat. Száguld a két gyerekkel, a férfival, Stregováccal és Simffel. Egyre kisebbedik.