Mikor elléptem az ablaktól, az esti felhők még mindig ott voltak. Mintha csak várnának. Meséljek el nekik is egy történetet? Fölajánlottam. De nem hallottak meg. Hogy megértessem magamat s csökkentsem a távolságot közöttünk, fölkiáltottam:
- Esti felhő vagyok én is!
Állva maradtak, láthatón szemügyre vettek. Majd kinyújtották felém áttetsző, pirosló szárnyukat. Az esti felhők így köszöntik egymást. Mégiscsak megismertek.
- A föld felett vagyunk - magyarázták -, pontosabban Európa felett, és te?
Tétováztam:
- Van itt egy ország...
- Milyen az az ország? - érdeklődtek.
- Hát - feleltem -, épp alkonyul, és a tárgyak...
- Az is Európa - nevetett egy növendék felhő.
- Meglehet - mondtam -, de mindig azt hallottam, a tárgyak Európában halottak.
- Hogyne, mindenesetre - szólt közbe megvetőn egy másik. - Micsoda képtelenség is volna: élő tárgyak?
- Nos - tartottam ki -, az enyéim élnek. Épp ez a különbség. Annyi mindenné válhatnak, és ha egy tárgy ceruzának vagy kályhának jött a világra, azért még nem kell kétségbeesnie a boldogulása miatt. A ceruzából lehet még egyszer sétabot, sőt, ha jól megy, akár árboc is, a kályha pedig legalábbis városkapuvá válhat.
- Kissé együgyű esti felhőnek nézlek - mondta a fiatal felhő, amelyik már az előbb sem fejezte ki magát nagyon tapintatosan.
Egy öreg felleg félt, hátha megbántott az ifjonc:
- Ahány ország, annyiféle - csöndesítette le -, egyszer egy kis német fejedelemség fölé vetődtem s ma sem hiszem, hogy Európához tartozott.
Megköszöntem és azt mondtam:
- Már látom, nehéz lesz megegyeznünk. Ha megengedi, egyszerűen elmesélem, amit legutóbb szálltomban megpillantottam, talán az lesz a legjobb.
- Kérem - járult hozzá valamennyiük nevében a bölcs felleg.
Hát belekezdtem:
- Emberek együtt a szobában. Én elég magasan járok, tán azért látom őket gyerekeknek; így hát egyszerűbb, ha azt mondom, gyerekek. Tehát: gyerekek egy szobában. Három, négy, öt, hat, hét gyerek. Túlságosan sokáig tartana, ha végigkérdezném mindegyiknek a nevét. Különben úgy látszik, a gyerekek buzgón tárgyalnak valamit; eközben egyik-másiknak majd csak kiderül a neve. Már jó ideje állnak így egy csomóban, mert a legidősebb (úgy hallom, Jancsinak hívják) mintegy a vitát lezárva megjegyzi:
- Nem, ezzel a dolog nincs elintézve. Hallottam, hogy régen a szülők minden este, de legalábbis a szép estéken, elalvás előtt mesét mondtak a gyerekeknek. Előfordul ilyesmi ma is? - Egy kis szünet állt be, majd Jancsi maga felelt: - Dehogy, soha, sehol. A magam részéről, hiszen már elég nagy vagyok, szívesen lemondok arról a pár nyomorult sárkányról, úgyis csak kínlódnának velük, de mégiscsak úgy illik, hogy elmondják nekünk, vannak vízitündérek, törpék, királyfik és szörnyetegek is.
- Van egy nagynéném - jegyezte meg egy kislány -, az néha mesél nekem...
- Ugyan, mit - vágta el kurtán Jancsi -, nagynénik nem számítanak, azok hazudnak.
Ettől a merész, ám megcáfolatlan kijelentéstől az egész társaság igen megdöbbent. De Jancsi folytatta:
- Itt először is a szüleinkről van szó, hiszen nekik mégiscsak kötelességük, hogy bennünket ekképp oktassanak; mások legföljebb jóindulatból teszik. Megkívánni nem lehet tőlük. De figyeljétek csak meg: hogyan viselkednek a mi szüleink? Mérges, sértett arccal járnak, semmi sem jó nekik, kiabálnak és veszekednek velünk, amellett olyan közömbösek, hogy azt sem vennék észre, ha fölfordulna a világ...
- Van valamijük, amit úgy neveznek:,,ideálok''. Lehet, hogy ezek is valamiféle kisgyerekek, akiket nem szabad magukra hagyni, és sok vesződséget okoznak: de akkor miért kellettünk nekik mi? Hát ez a véleményem, gyerekek: elég szomorú, hogy a szüleink elhanyagolnak bennünket. De még ezt is elviselnénk, ha nem volna bizonyíték éppen arra, hogy a nagyok folyton csak butábbak lesznek, úgy is mondhatjuk: visszafelé haladnak. Mi nem állíthatjuk meg ezt a hanyatlást, hiszen egész nap nem vigyázhatunk rájuk, későn érünk haza az iskolából, senki sem várhatja el, hogy nekiüljünk és megpróbáljuk az érdeklődésüket értelmes dolgok iránt fölkelteni..
- Épp elég keserves, ha valaki csak ül és ül a lámpa alatt, az édesanyja meg még a Püthagorasz-tételt is képtelen megérteni. De ha egyszer így van... Igen, a felnőttek egyre csak butulnak, de nem baj: mit veszíthetünk rajta? A műveltséget? Kalapot emelnek egymás előtt, s ha egy kopasz fej bukkan elő, kinevetik. Egyáltalán: örökösen nevetnek. Ha nekünk nem volna annyi eszünk, hogy néha-néha sírjunk, még ebben is fölborulna az egyensúly. Közben pedig milyen önhittek: még a császárról is, azt állítják, hogy felnőtt. Én meg az újságban olvastam, hogy Spanyolország királya gyerek, hát így állunk végig a királyokkal és császárokkal, sose hagyjátok magatokat félrevezetni!
- De a sok fölösleges dolgon túl mégis van valamijük a nagyoknak, ami a mi számunkra egyáltalán nem közömbös: a Jóisten. Én ugyan még egyiküknél sem láttam őt - de épp ez a gyanús. Eszembe jutott már, amilyen szórakozottak, elfoglaltak és kapkodók, még képesek lennének elveszíteni. Pedig Ő aztán nélkülözhetetlenül szükséges. Sok minden meg sem történhetik, ha Ő nincsen: a nap nem kelhet föl, gyerekek nem jöhetnek a világra, nem lenne kenyér. Igaz, hogy a péktől kerül ki, de a Jóisten az, aki forgatja a nagy malmokat...
- Ezer okot is könnyű találni, miért nélkülözhetetlen a Jóisten. De annyi bizonyos, hogy a nagyok aztán nem sokat törődnek vele, hát nekünk, gyerekeknek kell. Hallgassatok ide, mit találtam ki. Éppen heten vagyunk gyerekek. Hordja mindegyikünk egy napig a Jóistent, akkor egész héten velünk lesz, és mindig tudjuk azt is, hol van.
Hirtelen nagy zavar támadt. Hogyan történjék ez? Kezébe veheti, vagy zsebredughatja az ember a Jóistent? Erről egy kisfiú így mesélt:
- Egyedül voltam a szobában. Égett mellettem a kislámpa, az ágyamban ültem és az esti imát mondtam, egészen hangosan. Összekulcsolt kezemben egyszercsak megmozdult valami. Puha volt és meleg, mint egy kismadár. Nem tárhattam szét a két tenyeremet, mert még nem fejeztem be az imádságot. De nagyon kíváncsi voltam és rettentő gyorsan imádkoztam. Aztán az ámen után így csináltam - a fiúcska kinyújtotta két kezét és szétterpesztette ujjait -, de nem volt benne semmi.
Ezt nem volt nehéz elképzelniük. Jancsi is tanácstalan volt. Valamennyien ránéztek. Egyszerre megszólalt:
- Ez butaság. Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell neki mondani. - Odafordult a hozzá legközelebb álló vörös hajú fiúhoz: - Állat nem lehet, mert az elfut. De egy tárgy, nézd csak, az ott marad, éjjel-nappal, ha belépsz a szobába, ott van mindig a helyén, az lehet a Jóisten.
Lassacskán a többiek is belátták.
- De valami kicsiny tárgyra van szükségünk, amit mindenhová magunkkal vihetünk, máskülönben semmi értelme. Ürítsétek ki a zsebeiteket.
Furcsa dolgok kerültek elő: papírszeletek, zsebkés, radírgumi, tollak, madzagok, apró kövek, csavarok, sípok, forgácsdarabkák s még sok mindenféle, amire messziről rá sem lehet ismerni, vagy aminek a nevét sem tudom. S mindezek a tárgyak a gyerekek kicsiny kezében lapultak, szinte riadtan a hirtelen lehetőségtől, hogy Jóistenné válhatnak, s amelyik egy picit csillogni tudott közülük, csillogott, hogy megtessék Jancsinak.
Sokáig ingadozott a választás. Végül a kis Rézitől előkerült egy gyűszű, az édesanyjától jutott hozzá. Fénylett, mint az ezüst, s szépsége miatt az lett a Jóisten. Maga Jancsi tette el, mert ő kezdte a sort, s a gyerekek egész nap el nem maradtak a sarkából és büszkék voltak rá. Csak nehezen egyeztek meg, kinél legyen másnap, s Jancsi a maga előrelátásában egész hétre meghatározta a rendet, nehogy veszekedés támadjon.
Ez a beosztás tökéletesen célszerűnek bizonyult. Első pillantásra meglátszott, melyiküknél van épp a Jóisten. Mert a soronlévő valamivel peckesebben és ünnepélyesebben járt, hozzá vasárnapi ábrázatot vágott.
Az első három napon másról sem beszéltek a gyerekek. Minden pillanatban látni akarta valamelyikük a Jóistent, és bár a gyűszű hallatlan méltóságának hatására sem változott egy szikrányit sem, gyűszű-mivolta most úgy tűnt föl, mint valódi alakjának szerény köntöse.
Példás rendben ment minden. Szerdán Pali hordta, csütörtökön a kis Anna. Eljött a szombat. A gyerekek fogócskáztak s lélekszakadva rohangásztak összevissza, mikor Jancsi hirtelen fölkiáltott:
- Kinél van a Jóisten?
Mindannyian megtorpantak. Egyik a másikra nézett. Senki sem emlékezett, hogy az utolsó két napon látta volna. Jancsi kiszámította, ki a soros. Rájött, a kis Mari.
És most minden teketória nélkül valahányan a kis Marin követelték a Jóistent. Mit volt mit tenni? A kislány végigkutatta minden zsebét. Csak most jutott eszébe, hogy reggel még nála volt; de most nincs sehol, valószínűleg itt vesztette el játék közben.
S mikor már minden gyerek hazament, a kislány ott maradt a réten és tovább kereste. A fű elég nagyra nőtt. Kétszer is elment Mari mellett valaki és megkérdezte, mit veszített el. Mindkétszer azt felelte:
- Egy gyűszűt - és kereste.
Az emberek egy darabig vele keresték, aztán beléfáradtak a hajladozásba. Egyikük elmenőben azt tanácsolta:
- Menj haza inkább, vehetsz helyette újat.
De a kis Mari mégis folytatta a keresést. A rét egyre idegenebbé vált az alkonyatban, s a füvet harmat nedvesítette.
Megint arra jött egy ember. A kislány fölé hajolt:
- Mit keresel?
S most a kis Mari, a sírás határán, bátran és elszántan felelte:
- A Jóistent.
Az idegen elmosolyodott, egyszerűen kézenfogta, s ő nem bánta, hadd vezesse, mintha most már nem volna semmi baj. Útközben az idegen megszólalt:
- Nézd csak, milyen szép gyűszűt találtam...
Az esti felhők már rég türelmetlenkedtek. A bölcs, öreg felhő, amelyik közben kövérre hízott, hozzám fordult:
- Elnézést, megtudhatnám az ország nevét... amelyik fölött...
De a többiek nevetve futottak bele az ég messzeségébe és magukkal ragadták az öreget.
Fordította: Vidor Miklós
Forrás: Geschichten vom lieben Gottvon