Sánta Ferenc:

Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton.

Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt.

Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt:

- Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni!

A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét.

A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét.

- Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? - kérdezte.

- Hordd el magad! - mondta a csavargó.

- Neked olyan nagy lábad van...! Biztosan keresztülugrod, ha akarod!

A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét:

- Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen...

A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég.

- Dolgomra?

A térdére ereszkedett és széttárta a karjait:

- Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni... De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van?

A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat.

- Nézd meg, milyen szép hajam van! - mondta a gyermek.

- Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied!

S ahogy a gyerekek szokták:

- Tessék megnézni a hajamat!

- Menj innen, amíg jó dolgod van! - mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: - Szedd a lábad, ha mondom...

De a pillantása ottmaradt a gyereken.

Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán.

- Szép? - kérdezte.

A csavargó csak nézte a gyereket.

- Ugye, milyen szép?

Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete.

- Olyan, mint a selyem! - mondta a gyermek.

A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb.

- Mondjad, hogy szép! - mondta a gyermek.

- Szép! - mondta.

A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül.

- Senkinek nincs ilyen szép haja! - mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg.

- Szép volt?

- Szép!

- Nagyon szép?

- Az!

- Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép!

A csavargó lenézett a földre, és azt mondta:

- Nagyon szép!

A kislány kacagni kezdett.

- Na, látod...

S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké:

- Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár...

A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között.

- Olyanok a lábaid, mint a hidak! - mondta a gyermek.

Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között.

- Mint a hidak? - kérdezte a csavargó.

- Mint két nagy híd!

- Akkor lépj rá, és gyere át hozzám!

A gyermek felemelte a fejét.

- A lábaidon?

- Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon...

A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között.

Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.

- Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam...

- Nagyon szép volt a hajad!

- Olyan, mint a selyem...

- Olyan, mint a selyem!

Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé.

Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé.

- De... most is szép a hajam!?

- Nagyon szép... olyan, akár a selyem!

Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt:

- Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek...

A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.

- Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek... Nem hiszed?

- De... Elhiszem!

Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.

- Még nem is hallottad... Akkor honnan tudod?

- Biztos te énekelsz a legszebben!

- Olyan... mintha kis harangok szólnának...

- Egész biztosan olyan!

- Még annál is szebb!

- Biztos szebb!

- Nem hazudsz?

- Nem!

Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta.

- Most majd meglátod! - mondta.

Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. énekelni kezdett.

Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben.

- Szép volt?

A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak:

- Most fordulj meg, és menjél haza szépen...

Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva.

- Menjél haza szépen...

- Szép volt?

A csavargó hallgatott.

- Szép volt?

- Szép!

- Akkor menj, és hozzál virágot nekem! - mondta a kislány. - Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem!

Közelebb lépett.

- Nagyon szép volt?

- Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte.

- Akkor most énekelj te is...

Pontosan egymás szemébe néztek.

- Menj haza...

- Akkor most énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem!

- Hozok virágot!

- Nem! Énekelj!

A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult.

- Nem tudok... Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... ,,Az én hajam szép, senkinek... nincs olyan szép...'' Látod: nem tudok énekelni...

A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta:

- Menj, és hozzál virágot!

Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé.

Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget.

- Tessék... - mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot.

Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel.

- Amiért szépen énekeltél!

A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De összevissza, akár a kislány:

- De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék... sárga a virág meg kék...

Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja.

A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt.

-Még...

Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte.

- Még azt sem láttad... hogyan tudok táncolni - mondta a gyermek.

- Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed?

A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz.

- Nem hiszed? - kérdezte a kislány.

Csak hallgatott.

A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe.

- Ezt neked adom! - mondta.

Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe.

- Ezt is neked adom!

A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét.

- Szedjél virágot nekem!

A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók.


dugo@szepi.hu