A közelmúltban hírek jelentek meg a sajtóban egy bizonyos Bulányi Györgyről. A Magyar Katolikus Püspöki Kar rehabilitálta őt, visszaállította egyházi jogaiba s az egykori piarista szerzetes 1997 óta végre újra legálisan, templomban misézhet. E mögött a rövid hír mögött nemcsak egy ember hányódása van a történelem sodrásában, hanem egy kevéssé ismert mozgalom fél évszázada is.
Ez a Bokor-mozgalomnak nevezett szerveződés a római katolikus egyház tagjaiból alakult. Klasszikus civil szerveződés módjára alulról indult. Sosem vált politikai szervezetté, ennek ellenére egész története alatt rendszeresen konfrontálódott az állami hatalommal. A pártállam a rendszerre veszélyes csoportosulásként tartotta számon. Amint látni fogjuk, volt alapja ennek a feltételezésnek, pedig a Bokor sohasem kereste az alkalmat arra, hogy "megdöntse a fennálló államrendet".
A Bokornak nem voltak "e világi" céljai. Tagjainak az volt a fontos, hogy kereszténységüket megéljék, s közelebb kerüljenek Istenhez. A jézusi szeretetet képviselték következetesen, így kerültek szembe a politikai hatalommal, noha nem ez volt a céljuk, ez csak magatartásuk következménye volt. Így lett a Bokor 'kváziellenzék'. (A kvázi szóval a jelenséget kívánom jelölni, ez nem a Bokor tevékenységének lefokozása.)
A kommunista párt az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választásokon hetven képviselői helyet szerzett meg a négyszázkilenc mandátumból.[1] 1949-re szovjet segédlettel elüldözték vagy letartóztatták a polgári pártok vezetőinek nagy részét, így a kommunista párt (akkor MDP) befolyása alatt álló Magyar Függetlenségi Népfront szerezte meg a parlamenti választásokon leadott szavazatok 96,2%-át.[2]
Ezt az óriási befolyást a párt időközben nemcsak a politikai életre terjesztette ki, hanem a társadalom alrendszereinek minden területére (jog, oktatás, művelődés, gazdaság stb.). Ennek a "programnak" az volt az egyik alapvető célja "hogy demobilizálják a társadalmat. Ha kényszeríteni lehet az embereket arra, hogy kizárólag azoknak a céloknak és programoknak a keretén belül gondolkozzanak, érezzenek, cselekedjenek, amelyeket a párt ír elő a számukra, akkor ezzel meg lehet fosztani őket attól a lehetőségtől, hogy bármiről is másképpen gondolkodjanak, hogy másképpen érezzenek és cselekedjenek".[ 3]
Fontos tényező volt ebben a "demobilizálásban" a vallási élet és az egyházak elleni harc. Marx terminológiáját használva a korabeli vezetők szívesen vélekedtek úgy, hogy a vallás "a nép ópiuma, s ezenfelül a magyar egyházak, különösen a katolikus egyház mint a felszabadulás előtti társadalmi rend szentesítője és védelmezője igen nagy gazdasági és politikai befolyással rendelkezett".[4]
A katolikus egyház 1945 utáni történetét sokféleképpen osztották fel időszakokra. Én két fő szakaszt különböztetek meg:
A katolikus egyház óriási (862 704 holdnyi) földbirtokait 1945-ben a többi nagybirtokkal együtt felosztották. Alig százezer hold maradt az egyház tulajdonában.[5] Az egyházat azért érintette érzékenyen ez a döntés, mert intézményei működtetéséhez szüksége volt a földbirtokok bevételére. Az egyéb befolyó összegek is nagyok voltak (adományok, intézmények bevételei stb.), de ezek a föld nélkül nem voltak elegendők. Ezek után az egyház az állam költségvetésére szorult, s növekedett a kiszolgáltatottsága. A maradék százezer hold földet 1951-ig fel kellett ajánlaniuk az államnak.[6]
Nem kellett sokáig várni a finanszírozási problémák megoldására, az állam "segített". Csak 1946. július 18-a és 27-e között több mint ezerötszáz katolikus szervezetet oszlatott fel Rajk László belügyminiszter.[7] A szervezetek nagy része falusi, és munkásfiatalokkal, dolgozókkal foglalkozott, s a művelődést és a nevelést szolgálták. Egynéhány újjáalakulva a betiltás után is működött, de néhány hónap múlva újra megszűntek.
1948-ban az egyházi iskolákra került a sor: 6505 tanintézményt államosítottak, ebből 5032 volt felekezeti iskola.[8] A katolikus egyháznak ezek után mindössze nyolc középiskolája maradt.[9] Időközben a hitoktatást is fakultatívvá tették és szabályozták, így az egyház és az ifjúság kapcsolata tovább gyengült.
A szerzetesrendek működési engedélye 1950-ben "szűnt meg", s több ezer szerzetesnek, apácának kellett elhagynia a rendházakat. Csupán az iskolák ellátására maradhatott belőlük néhány tucat.
A fenti eseményeket általában jól előkészítették. E lépések előtt vagy után a papokat bűnösként, a népi demokrácia ellenségeként, összeesküvőként és egyéb módon járatták le. Ma már közismert a Pócspetri-ügy, az Actio Catholica-per, a Mindszenty-per, a Grősz-per stb. Az úgynevezett papi békemozgalommal megosztották a papságot. Az 1950-ben indított mozgalom célja az volt, hogy összegyűjtse a pártállamhoz hű papokat, és saját céljaira felhasználja őket, mint lojális papi csoportot. A többieket színvallásra kényszerítették a békemozgalommal.
Az állam 1951-től kezdve rendeletben szabályozva gyakorolta a főkegyúri jogot, s az egyházi tisztségek betöltéséhez az állam előzetes beleegyezésének szükségességét írta elő.[10] Ugyancsak 1951-től a püspökök, majd a hitoktatók és a papok is felesküdtek a Magyar Népköztársaságra és alkotmányára. Sok ezer papot egyházi személyt internáltak és zártak börtönbe. Csak 1950. június 7-9-én több mint ezer szerzetest és apácát telepítettek ki.[11]
1945-től 1953-ig sikerült - az állam és az egyház hangoztatott szétválása helyett - egybeforrasztani a két alakulatot. Ennek "megkoronázása" az Állami Egyházügyi Hivatal megalakulása volt 1951 májusában, majd rögtön ezután miniszteri biztosokat ültettek be az összes egyházmegyei hatósághoz és püspöki irodába.[12]
Sztálin halála után - a Nagy Imre-kormány idején - némi enyhülés következett, megszűntek az internálások, s a hitoktatás és az egyházi szertartások ellenőrzése is gyengült.[13] Ám 1955-ben Nagy Imrét felmentették tisztségéből, s az egyháziak elleni 1953-ban félbemaradt perek tovább folyatódtak.[14] 1956 után megkezdődött a Kádár-rendszer "konszolidációja", s 1972-ig több mint százötven egyházi embert ítéltek el.[15]
Ennek az lett az eredménye, hogy a püspökök állami nyomásra, sőt gyakran önszorgalomból is elnyomtak minden olyan kezdeményezést, amely a pozíciójukat az állammal szemben veszélyeztette volna. Időnként komikussá vált ez a buzgóság: "ganajazók"-nak nevezték azokat a püspöki körleveleket, amelyek betakarításra, trágyázásra, vas- és papírgyűjtésre buzdították a híveket a templomban.[17] A kádárizmus nyílt konfliktusokat kerülő politikájának támaszaivá váltak azok az egyházi vezetők, akik mindig "készek a rezsim politikai érdekeinek és döntéseinek szószólóivá szegődni".[18]
Az 1950. évi és az azután kötött megállapodásokhoz a magyarországi püspökök egyenesen Rómából kaptak támogatást. A Vatikán és a Magyar Népköztársaság megállapodást kötött. Ebben a Vatikán elfogadta, hogy az állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem nevez ki egyházi méltóságra Magyarországon.[18] A Vatikán először kötött megállapodást kommunista országgal, s ezzel az aktussal egy csapásra legalizálta a magyarországi klérust és annak addigi működését.
Milyen tendenciák voltak a hívők és a papok körében? A vallásosságot és az egyházhoz való kötödést nehéz mérni. Ilyen mérőszám lehet például a vallásgyakorlat alakulása. Eszerint a katolikus születésűeknek egyre kisebb aránya tartott igényt egyházának szolgáltatásaira családi eseményeken (temetés, esküvő, keresztelő stb.). A visszaesés nagymértékű. A papság létszáma is csökken, majdnem az 1950. évinek a felére. Érdekes módon azonban a vallásosság nem hanyatlott, sőt, emelkedő tendenciát mutatott a megkérdezettek körében.[20] A vallás gyakorlásának a színtere a vallásos emberek közül soknak már nem a templom volt, a vallásosság individualizálódott. Az egyház templomba szorításával egy időben ösztönszerűen és/vagy tudatosan olyan formákat kerestek a hívők, amelyekkel az egyház megőrizhet valamit a társadalmi hatásából. Ilyen formák voltak a kisközösségi (bázisközösségi) mozgalmak.
A kisközösségek mindezt kritikusan szemlélték, s megvalósították az ellenkezőjét. Kivitték a kereszténységet a templomok falai közül az emberek közé, találkozóik magánlakásokban, plébániákon voltak, táborokat szerveztek. (A templomokba egyébként sem gyakran engedték be őket.) Kereszténységüket az élet minden területén a társadalom "előtt élték". Következetesek voltak hitükben, erkölcsükben. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is igyekeztek megvalósítani etikájukat; részt vettek a szegények megsegítésében, vállalták a katonai szolgálatmegtagadásért kirótt büntetést stb.
Kisközösségi mozgalmak külföldön és Magyarországon más egyházakban is működtek. Másik elfogadott elnevezésük a bázisközösségek. Mint a nevük is mutatja, kicsik voltak, általában hét-tizenöt fős közösségekből épült fel egy mozgalom. Közös jellemzőik továbbá, hogy személyes ismeretségen, barátságon alapultak; tagjaik elkötelezettek voltak a mozgalomnak; a szervezet decentralizált volt, hierarchia helyett struktúrákat építettek ki; egyenlőség volt a tagok (vezetők és vezetettek) között a, csoportok önállóan működtek, volt átjárás közöttük a részvevők számára; nyitottak voltak a mozgalmon kívüliek felé.[22]
A katolikus egyházban több kisközösségi mozgalom is kialakult. A legfontosabbak és legnagyobbak ezek közül: a Regnum Marianum, a Focolare-mozgalom, a karizmatikus mozgalmak és a Bokor-mozgalom.
A Regnum Marianum (Mária Országa) elnevezésű mozgalom az 1903-ban alapított Regnum Marianum Egyesület folytatásaként működött. Az egyesület ifjúsági munkával foglalkozott, s a keresztény nevelést klubokban, táborokban, túrákon, tanfolyamokon és előadásokon is megvalósította. 1948-as betiltása után - immár illegálisan - újra működni kezdett. Az 1961-ben, 1965-ben és 1971-ben megtartott perekben összesen húsz közösségi tagját ítélték két-nyolc évre.[23] A hetvenes évektől a "tűrt" kategóriába kerültek. Tevékenységüket megfelelő konspirációval - a háború előtti módon - folytatták: hét-három hetente tartották hét-tizenöt fős közösségeik találkozóit, lelkigyakorlatokat és nyaranta táborokat szerveztek.[24]
A Focolare-mozgalom (focolare-tűzhely) olaszországi elődje mintájára Magyarországon a hetvenes években jelent meg. Találkozóikon tíz-tizenkét fős közösségekben főleg a Bibliáról beszélgettek, imádkoztak. Az államhatalom részéről "figyelmeztetés"-nél nagyobb atrocitás nem érte őket.[25]
A protestáns hatásra indult karizmatikus közösségek mozgalom a hetvenes években szerveződött Magyarországon. Körülbelül tizenöt fős közösségeik két-három hetente találkoztak, Bibliát olvastak, s imádkoztak a találkozókon. Jó kapcsolatokat építettek ki a protestánsokkal is.
Ezeken kívül több kisközösségi mozgalom is ismeretes, például az Új Katekumenátus-közösségek, a Magyar karika-közösségek,[26] Éljük az Igét mozgalom és a Taizéi esoportok.[27] Az említett kisközösségeknek fontos közös jellemzője még, hogy laikusok és klerikusok egyaránt részt vettek a közösségvezetésben, s ökumenikus kapcsolataik voltak.
Az első időszak munkáját gátolták az egyházellenes történések. Bulányinak - a többi szerzetessel együtt - 1951-ben (az 1950-es egyezmény értelmében) el kellett hagynia a rendházat. 1952-ben "a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének" bűntettével vádolva az úgynevezett Bulányi-perben tíz társával együtt elítélték kisközösségi tevékenysége miatt.[32]
Ugyanezért 1956-ban újabb közösségi tagokat ítéltek el. A Bokor "terebélyesedése" megakadt. Bulányi György 1960-ban szabadult amnesztiával. A papi pályára nem térhetett vissza, s 1970-ig szállítómunkásként dolgozott.
1961 májusában százhúsz (!) papot, apácát és civilt ítéltek el kisközösségi tevékenység miatt.[33] A katolikus püspöki kar körlevélben elitélte a letartóztatottakat, s elhatárolódott az ilyen "felelőtlen egyházi személyek cselekményeitől".[34]
Ezek után 1964-ben a Vatikán megegyezést kötött a Magyar Népköztársasággal. A nagy perek után újjászemeződő kisközösségek számára lassan világossá vált, hogy saját egyházi vezetőik nem az ő oldalukon állnak. Közben folytatódtak a perek, szinte minden évben volt valamelyik kisközösségi mozgalom ellen büntetőeljárás. Ebben az időben (1964-1965-ben) fogalmazta meg VI. Pál pápa, hogy a kisközösségekre nagy szükség van ott, "ahol súlyosan korlátozzák az egyház szabadságát".[35]
A hetvenes években "finomodott" a kisközösségek elleni harc: az állam az egyházakat felhasználva próbálta felszámolni ezeket a mozgalmakat.
A tipikus eljárás a következő volt.[36]
Bokor-tagok szóbeli közléséből tudom, hogy néha a rendőrség vagy a titkosrendőrség kihagyta a feletteseket, s közvetlenül próbált hatni a közösségi tagokra. Ilyenkor gyakran azzal fenyegették őket, hogy könnyen "véletlen baleset" áldozataivá válhatnak, ha nem működnek együtt. Adatgyűjtést az Állami Egyházügyi Hivatal is végzett. A feladatokat és az azok "megoldásához" szükséges adatokat közvetlenül a püspököknek osztották ki. 1976-ban például százhúsz kisközösségekkel foglalkozó pap adatait tartalmazó listát adtak át a püspöki karnak. Ezek után következhetett a szokásos "ügymenet": fenyegetés, felfüggesztés, áthelyezés és így tovább [37]
A szankciók tehát enyhébbek lettek. Nem akartak mindenkit letartóztatni, inkább egzisztenciális helyzetében próbálták a tagokat megrendíteni. Bulányi Györgyöt sem akarták még egyszer bebörtönözni. Ehelyett azt tartották volna "tisztább" megoldásnak, ha - Mindszenty példájára - eltávolíthatják az országból. 1976-ban a vatikáni piarista generálist - Bulányi rendi felettesét - arra kérték, hogy hívja el egykori szerzetesét az országból.[38]
A Bokor ez alatt az idő alatt tovább növekedett, öntudatosodott, s egyre inkább megerősödött mint "párhuzamos" egyház. A szamizdat tevékenysége is intenzívvé vált. 1971-től kezdve jelent meg a KARAJ (Karácsonyi Ajándék) című kiadvány. Elkészült Bulányi György KIO (Keressétek Isten Országát) című munkája. Ebben összefoglalta az újszövetségi evangéliumok alapján követendőnek tartott eszményeket: a szegénység, az erőszakmentesség és a szeretet értékeit. Bokor-körökben a nyolcvanas években már olvasták Bulányi György Erény-e az engedelmesség? és Egyházrend című munkáját, ezekkel - akaratlanul is - tovább bosszantva a hivatalos egyházi vezetést.
Az értékek képviselete is egyre következetesebb lett. 1979-ben letartóztatták és elítélték az első Bokor-beli szolgálatmegtagadót, majd egyre gyakoribb lett az ilyen eljárás a Bokor-tagok ellen. A pápa 1980-as húsvéti levelében hangsúlyozta az ifjúsági és kisközösségi munka fontosságát. Ezután Lékai László bíboros az új stratégia szellemében először vett részt a már évek óta megrendezett nagymarosi ifjúsági találkozón.[39] Ezt az alkalmat használta fel arra, hogy megossza a kisközösségeket, s különbséget tett a jó és rossz mozgalmak között. A Bokor természetesen kritikus látásmódja és következetessége miatt a rossz kategóriába került.[40]
A körülmények ellenére a Bokor-intézmények és a működési keretek is kialakultak. Hetente, havonta tartottak közösségi találkozókat, nyári táborokat és lelkigyakorlatokat pedig évente szerveztek. Ezeken 1989-ben már kétezren vettek részt szerte az országban.[41]
A rendszerváltozás után 1997-ig nem változott a Bokor hivatalos egyházi megítélése. Az egyházi felső vezetésben még ma is ott ülnek az egykori békepapok és a pártállamot kiszolgáló püspökök, akik - érthető módon - nem kedvelik a Bokor-mozgalmat. A Vatikánban működő Laikus Kongregáció 1997-ben a Bokor eddig végzett kisközösségi munkáját levélben ismerte el. A haladó főpapok és e levél nyomására a püspöki kar feloldotta a mozgalmat eddigi büntetése alól.
Az ezeroldalas mű először gépelve, szamizdatként jelent meg 1968 és 1970 között. Az Irotron Kiadó 1990-ben három kötetben nyomtatásban is közreadta a művet. Az öt könyvből álló írás a jézusi tanítást vizsgálja. A harmadik könyv (Az Út) azzal foglalkozik, hogy mit kell tennie az embernek ahhoz, hogy Jézust követni tudja.
A legfőbb parancs, az ember végső etikai értéke a szeretet.[42] Minden más csak ennek kifejtése. A szeretet nemcsak a felebarátra, hanem az ellenségre is vonatkozik. Minden emberre - különbség nélkül.
Az emberek az anyagi javak miatt vannak "gondban". Életüket betölti az ezek után való futkosás. Pedig a szerzés helyett az adás felel meg a szeretetetikának. Az adásnak - nemcsak anyagi javakat, hanem az értékeket, a szeretetet stb. illetően is önzetlennek kell lennie, nem várhat viszonzást. "Az önkéntes adás legmagasabb foka a kéretlen adás."[43] A mozgalom hívei nem osztályharcos szempontból éreztek együtt az elnyomottakkal, a szegényekkel. Akinek van rá lehetősége, az segítse a rászorulókat.
A hatalom mindig erő alkalmazásával jár. A jézusi eszménnyel nem fér össze a jog és a hatalom logikája. Nincs visszaütés, hanem a szeretetnek megfelelően a megbocsátást kell gyakorolni. Az állammal szemben a keresztények lojálisak: elviselik, tudomásul veszik a létezését, de nem azonosulnak vele. Ennek érdekében vállalják az üldözöttséget is.
Az "elsőkből lesznek az utolsók" azt jelenti, hogy aki a társadalomban - az "e világi" életben - vállalja a szolgálást, s nem tör más feletti hatalomra, a szeretet törvénye szerint az lesz az első.
A fenti eszmények gyakorolhatók a családban, az emberi közösségekben és az Istennel való közösségben. A keresztények feladata szeretetközösséggé alakítani a családot, s mások előtt is képviselni elveiket, kereszténységüket. Ennek része az imádság, az Istennel való kapcsolat.
A Bokor lényege a kisközösségekből álló hálózat volt. A tiszta szerveződés folyamata szerint a közösségek tagjai "felnövekedve" képesek lesznek rá, hogy maguk is közösséget gyűjtsenek maguknak. Így terebélyesedik a Bokor. A valóságban természetesen ez nem így valósult meg, hiszen nem mindenki képes arra, hogy "tanítvánnyá" váljon és másokat is azzá tegyen.
A közösségek nyitottak voltak, tagságuk általában tíz és tizenöt fő közötti. A közösségeket csoportvezetők szervezték és tartották össze, s ők felügyelték a találkozókat. A közösségek ágakba szerveződtek, s ágvezetőt választottak. Az ágvezetők tették lehetővé az információ minden irányú áramlását.
Minden közösség és minden ág önálló volt.[44] A közösségtalálkozókat (általában, havonta, illetve két-három hetente) tetszőleges, a közösség által választott tematikával tartották. Általában előre megbeszélt témákból mindenki felkészült, s ezt beszélték meg a találkozókon. Általában imával és énekkel kezdték és zárták az összejövetelt. A csoportvezetők, ágvezetők között sok volt a fiatal (negyven év alatti), egyaránt lehettek papok és civilek, férfiak és nők, idősebbek és fiatalok. Ez egyedül csak attól függött, hogy a közösség kit fogad el. Nyaranta több közösség táborozott együtt, s évente "ágtalálkozókat" is szerveztek.
Jól jellemzi e mozgalmak szerencsétlen helyzetét Hans-H. Hücking: "A bázisközösségek... már puszta létükkel veszélyeztetik az állam és az egyház részben megvalósult, részben csupán elérni kívánt békés egymás mellett élését - különösképpen akkor, ha nyíltan kimondják az egyházban, a társadalomban és az államban mutatkozó hiányosságokat (például az emberi jogok, a társadalmi igazságosság megvalósulása, a fegyveres katonai szolgálat megtagadása, az ökológiai megújulás terén), s ezek megszüntetésén fáradoznak."[47] Melyek azok a jellegzetességek, amelyek miatt a katolikus egyház vezetői és az állam is "közellenséggé" nyilvánította a Bokort?
A Bokor-ethosz - bár teljesen megfelel a keresztény, jézusi elveknek - sok olyan tényezőt tartalmaz, amelyek egyaránt nem feleltek meg sem az államnak, sem az egyháznak. Ezek az elvek konkretizálódtak, megvalósultak a közösség életében.
A Bokor hivatal és hierarchia nélkül működött, s ezt a működési elvet az egész egyház számára felvázolták.[48] A közösségvezetők lehetek laikusok is. A közösség miatt intenzívek és erősek voltak a személyközi viszonyok, bizalom teremtődött a tagok között. A találkozókon rendszeresen tanultak, ebből a szempontból a közösségek önképzőkörszerűen működtek. A Bokor-ethoszt komolyan vették a tagok mozgalmukat néha önironikusan "vértanúképző és -gyártó" szervezetnek nevezték. Az erőszakmentesség, az ellenségszeretet értékeiért vállalták a börtönt is. Az engedelmességet a lelkiismeret után helyezték, a legfőbb érték a szeretet, nem pedig az engedelmesség, még az egyházi szervezeten belül is.[49]
Ha ezekhez az olyan "apróságokat" is hozzátesszük, mint a cölibátus kritikája akkor látjuk, hogy mennyire újszerű volt a Bokor magatartásmódja a maga korában. Azzal, hogy ilyen módon szerveződött, a mozgalom kivívta maga ellen a haragot. A közösséget nem lehetett manipulálni, befolyásolni. A személyes kapcsolatok erőssége folytán szinte lehetetlen volt befurakodni ezek közé a csoportok közé. A hagyományos titkosrendőri, ügynöki ellenőrző módszerek is csődöt mondtak.
A Bokor kiemelten foglalkozott a fiatalokkal is, az állam pedig kiemelten védelmezte őket az egyházaktól, a vallástól. Az állam részletesen meghatározta az időt, a módszereket, a helyet, sőt még a demonstrációs eszközöket is az ifjúsági egyházi foglalkozások számára.[50] A hivatalos egyház tökéletesen megfelelt ezeknek: foglalkozásait ellenőrzött helyen és módon tartotta, s az elsőáldozás és a bérmálkozás után többé már nem foglalkozott a fiatalabb nemzedékkel. A Bokor ebből semmit sem tartott be, így bármikor minősíthették összejöveteleiket összeesküvésnek és a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedésnek". Az erőszakmentesség értékeit, elvét különösen nem kedvelte az állam. A Bokor-tagok ráadásul a hetvenes évek végétől még ezt is egyre intenzívebben gyakorolták.
Egy bennfentes szavaival foglalhatjuk össze az eddigieket. Varga László, az egyházügyi hivatal Csongrád megyei titkára jellemezte így a Bokor helyzetét 1981-ben: "Az ember ma elsősorban nem azért megy templomba, hogy tömjénfüstöt szívjon, hanem hogy közösségre találjon. Így alakultak ki a kisközösségek. Ezek veszélyesek, mert hajlamosak a szektásodásra, támadják a háborúzást, a katonaság megtagadására buzdítanak. Az állam a püspöki karra és az érseki karra támaszkodik, hogy ezt a problémát elintézze. Ezek a kisközösségek ugyanis az egyház számára is veszélyesek. Leginkább a Bulányi-áramlat, amely a katonai szolgálat és a cölibátus ellen van."[51]
1973-ban és 1975-ben már a Bokorban is felmerült a szolgálatmegtagadás igénye, de az erre hajlókat akkor még lebeszélték erről a cselekedetről a közösségi tagok.[54] Merza József, egy négygyermekes matematikus 1979-ben, a behívása után megjelent a katonai parancsnokságos, s megtagadta a katonai szolgálatot. Első fokon nyolc hónapra, másodfokon "csak" pénzbüntetésre ítélték tettéért: harminchatezer forintot kellett fizetnie. Ehhez az összeghez a kisközösségek is hozzájárultak, így segítették őt. "Halmazatul" a munkahelyéről is eltávolították.[55] A Bokorból 1979-től 1989-ig huszonnégyen kerültek börtönbe a szolgálatmegtagadás miatt. Nem volt kötelező vállalni a megtagadást, mindenki maga dönthetett róla.[56] A szolgálatmegtagadók ügyével rendszeresen foglalkozott a Beszélő is.[57] Az egyházi vezetés 1981-ben, majd később is elítélte a szolgálatmegtagadók viselkedését.
1981-től már nők is megtagadták a fegyveres szolgálatot. Az egészségügyi, fordítói, müszaki rajzolói és hasonló foglalkozásúakat ugyanis nyilvántartásba vették, s katonakönyvet kaptak. A Bokorban húsznál több nő tagadta meg a katonakönyv átvételét, általában a helyi tanács pénzbüntetést szabott ki rájuk.[58]
A férfiak évről évre súlyosabb büntetéseket kaptak. A Demokratikus Ellenzék segítségével a nemzetközi közvélemény figyelmét is felhívták az itthoni történésekre, így 1987-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága határozatot hozott, amelyben támogatja a szolgálatmegtagadás és a lelkiismereti alapon való tiltakozás jogát [59] A tiltakozásba több nemzetközi szervezet is bekapcsolódott.
A Bokor szolgálatmegtagadói 1988. október 5-én tiltakozó demonstrációt szerveztek Budapesten. Petíciót adtak át a parlament elnökének, amelyben az alternatív szolgálat bevezetését kérték. Húsz társadalmi szervezet nyílt levelet írt az alternatív szolgálat érdekében Grósz Károly miniszterelnöknek.[60] Az egyházi vezetők 1988. március 14-én találkoztak a kormányfővel. Paskai László - korábbi nyilatkozatai ellenére - kérte, hogy tegyék lehetővé az alternatív szolgálat bevezetését. Az erről szóló döntést 1989. márciusában hozta meg az Országgyűlés, s ekkor engedték haza a Baracskán büntetésüket töltő szolgálatmegtagadókat.[61]
A mozgalom látszólag szemben állt az állammal, s ellenzéki magatartást képviselt. Ez a kép azonban nem valós, csak látszólagos, mert a Bokor sokszor hangsúlyozta, hogy nem áll szemben senkivel, s nem valami ellen lép fel, hanem valamiért. Nem ideológiai, politikai, hanem erkölcsi felfogás szerint rendeződtek a közösségei. A kádári "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv ebben az esetben nem valósult meg. Az állam sok mindenkit elviselt, aki nem lépett fel ellene. Ez a nagyon korlátozott és ellenőrzött pluralitás tette - a többi szocialista államénál - egy kicsit színesebbé, szabadabbá az életet Magyarországon abban az időben. A Bokor mégsem fért bele ebbe a képbe. Az állam nem tudta elviselni a mozgalomnak a passzivitásban is előtűnő másságát, azt, hogy "porszem került a gépezetébe".
A Bokor társadalmi hatása nehezen felmérhető. Sokan nem ismerik a tevékenységét. A Bokor tagjai azonban "jó tanulók" voltak. Számos társadalmi szervezetet alapítottak. A céljaik megfelelnek a Bokor-ethosznak, s igyekeznek ezeket valóra váltani. Több szociális célú alapítvány (például a Harmadik Világ Alapítvány), családdal, életmóddal, teológiával foglalkozó szemeződés (például az Érted vagyok című folyóirat), környezetvédelmi, a civil önállóságot, az erőszakmentességet szolgáló szervezet (Bocs Alapítvány, Alba Kör stb.) kapcsolódik Bokor-tagok személyéhez.
A Bokor tehát - a vádak ellenére - igyekezett lehetősége szerint az emberséget és a kereszténységet mind jobban és a kornak megfelelően képviselni. Bulányi György rehabilitálása után a mozgalmat egyelőre valószínűleg nehezen tudja befogadni a hivatalos egyház keretei közé a jelenlegi klérus, de az egyház helyzete valószínűleg rá fogja kényszeríteni arra, hogy tanuljon a Bokortól.
Szeretnék köszönetet mondani Szabó Gyula mezőőrsi és Vincze József péri plébános úrnak a dolgozat elkészítésében nyújtott segítségéért.