A szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság - annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg -, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná - meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.
Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok - a háziszőttes ruha, "a lélek erői", a vegetarianizmus - nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl - márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával -, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint "a mi emberünkre". Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy "a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg"; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942- ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.
De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belo1e az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetbo1 indult pályáján, külső meg)elenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irigységtő1 és a kisebbrendűségi érzéstoől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalá1 szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.
A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem iroda1mi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott - mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy "nem csinált semmit"), egy alig- alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham - körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot pu azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e - s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet -, abban sohasem voltam egészen biztos.
Az utóbbi években divat volt úgy beszélni Gandhiról, mint aki nemcsak hogy rokonszenvezik a nyugati baloldallal, hanem éppenséggel annak része. Kiváltképp az anarchisták és a pacifisták nyilvánították a magukénak, mert csak arra ügyeltek föl, hogy Gandhi ellenzi a központosítást meg az állami erőszakot, de nem törődtek tantételeinek nem e világi, antihumanista oldalával. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk: Gandhi tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön, mert csak ez az egy földünk van. Gandhi tételeinek csak akkor van értelme számunkra, ha feltételezzük Isten létezését, s azt, hogy a kézzelfogható tárgyak világa olyan illúzió, amelytől meg kell szabadulnunk. Érdemes szemügyre venni, milyen rendszabályokat rótt ki magára Gandhi - bár ahhoz talán nem ragaszkodott, hogy minden követője minden egyes részletet betartson -, mit tartott nélkülözhetetlennek, ha valaki akár Istent, akár az emberiséget kívánta szolgálni. Először is: nem szabad húst enni, és hacsak lehetséges, se yen állati eredetű táplálékot. (Gandhinak orvosi tanácsra meg kellett alkudnia a tej ügyében, de a jelek szerint ezt a bűnbe való visszaesésnek érezte.) Tilos a szesz, tilos a dohány, tilos a fűszer és minden más ízesítő, még a növényi eredetűek is, az étel ugyanis nem önmagáért fogyasztandó, hanem csakis az erő megőrzése végett. Másodszor, ha egy mód van rá: tilos a nemi érintkezés. Ha kénytelenségből mégis sor kerül rá, annak célja csakis a gyermeknemzés lehet, nyilván nem túl sűrűn, Gandhi különben harmincas éveinek közepén fogadalmat tett a bráhmacsárjá-ra, ami nem csupán a teljes önmegtartóztatást jelenti, hanem a nemi vágy kioltását is. Ez az állapot, úgy fest, nehezen érhető el speciális étrend és gyakori böjtölés nélkül. A tejivás egyebek közt azért veszélyes, mert alkalmas a nemi vágy fölélesztésére. Végül - és ez sarkalatos pont -, ha valaki a Jót keresi, nem szabad szoros barátságokat kötnie, s egyáltalán, bárkit kizárólagosan szeretnie.
A szoros barátságok Gandhi szerint azért veszélyesek, mert "a barátok visszahatnak egymásra", s a baráti hűség könnyen rossz cselekedetekre indítja az embert. Ehhez nem is férhet kétség. Ráadásul, ha az ember Istent vagy az emberiség egészét akarja szeretni, akkor nem tüntethet ki szeretetével egyedi személyeket. Ez megint csak igaz, és megmutatja azt a pontot, ahol a humanista és a vallásos szemlélet kibékíthetetlenné válik. A hétköznapi ember számára a szeretet értelmetlen, ha nem azt jelenti, hogy némely embereket jobban szeretünk másoknál. Az önéletrajzból nem bizonyosodhatunk meg arról, hogy Gandhi lelkiismeretlenül bánt-e feleségével és gyermekeivel, de az legalább kiderül, hogy háromszor is inkább hagyta volna meghalni feleségét vagy gyermekét, semmint hogy orvosi javallatra állati eredetű ételt adjon nekik. Igaz ugyan, hogy a fenyegető halál egyik alkalommal sem következett be, s hogy Gandhi - bár tudtommal erőteljes morális nyomást fejtett ki az ellenkező irányban - mindig megadta a betegnek az esélyt, hogy az életben maradást válassza a bűn árán; mégis, ha csupán rajta múlik, megtiltotta volna az állati eredetű táplálék fogyasztását, nem törődvén a kockázattal. Kell, hogy legyen - mondja - valamiféle határ abban, hogy mit vagyunk hajlandók elkövetni az életben maradásért, és ez a határ az üres csirkelevesen jóval innen húzódik. Ez a magatartás talán nemes, viszont abban az értelemben, amelyet gondolom - a legtöbb ember e szónak tulajdonít: embertelen. Emberi mivoltunk lényege az, hogy nem keressük a tökélyt, hogy néha igenis hajlandók vagyunk lojalitásból bűnt elkövetni, hogy nem fokozzuk az aszkézist addig a pontig, ahol már lehetetlenné teszi a baráti érintkezést, és fel vagyunk készülve arra, hogy az élet végül is legyőz és megtör bennünket, mert ez a szükségszerű ára annak, hogy szeretetünket más emberi egyedekhez fűzzük. Semmi kétség, az alkohol, a dohány és a hasonlók mind olyan dolgok, melyek a szent számára kerülendők, ám a szentség is olyasmi, amit az emberi lénynek el kell kerülnie. Minderre azonnal kívánkozik a riposzt, de óvakodjunk attól, hogy kimondjuk. Ebben a jógiktól hemzsegő korban túlságosan könnyen feltételezik, hogy a "lelki függetlenség" nemcsak hogy jobb a földi élet teljes elfogadásánál, de a hétköznapi ember is csupán azért utasítja el, mert túl nehéznek találja: más szóval, az átlagember nem egyéb, mint félresikerült szent. Kétlem, hogy ez igaz volna. Sokan őszintén nem kívánnak szentté válni, és némelyek, akik elérik vagy céljuknak tartják a szentséget, valószínűleg soha nem is éreztek túlzott kísértést, hogy megőrizzék emberi mivoltukat. Ha feltárnánk a "lelki függetlenség" pszichikai gyökereit, meggyőződésem szerint azt találnánk, hogy a fő indíték az élet kínjától való megszabadulás vágya, és főképpen a menekvés a szeretettő1 (love), ez ugyanis akár szexuális, akár nem szexuális természetű, bizony kemény munka. Még sincs szükség rá, hogy most azt fontolgassuk, melyik a "magasabb rendű": a nem e világi vagy a humanisztikus eszmény. A lényeg az, hogy a kettő nem fér meg egymással. Választanunk kell Isten és az Ember között, és mindenki, aki "radikális", aki "haladó", a legszelídebb liberálistól a legszélsőségesebb anarchistáig, lényegében az Embert választja.
Gandhi pacifizmusát azonban némileg el lehet különíteni más tanításaitól. Bár vallásos az indítéka, Gandhi állítása szerint egyszersmind körülírható eljárás is, olyan módszer, amely alkalmas a kívánatos politikai eredmények elérésére. Gandhi magatartása különbözött a legtöbb nyugati pacifistáétól. A Szátjágraha, melyet először Dél-Afrikában formált ki, valamiféle erőszakmentes hadviselési mód volt, amellyel az ellenség legyőzhető anélkül, hogy megsebeznénk, hogy gyűlöletet éreznénk vagy keltenénk másokban. Hozzátartozik a polgári engedetlenség, a sztrájk, a vonat elé fekvés, rendőrrohamok elviselése úgy, hogy nem futunk el, és nem ütünk vissza, és hasonlók. Gandhi ellenezte, hogy a Szátjágrahá-t "passzív ellenállás"-nak fordítsák: gudzsaráti nyelven, ha jól sejtem, ez a szó "szilárdan vallott igazság"-ot jelent. Fiatalkorában, a búr háborúban Gandhi szanitéc volt a brit oldalon, s készséggel válta volna ugyanezt a szolgálatot az 1914-18-as háborúban is. S még azután is, hogy teljességgel lemondott az erőszakról, elég őszinte volt ahhoz, hogy lássa: háborús időben általában szükséges az állásfoglalás valamelyik oldalon. Nem fogadta el - sőt, minthogy egész politikai létének középpontjában a nemzeti függetlenségi harc állott, nem tudta elfogadni - azt a terméketlen és nem is őszinte irányzatot, mely úgy tesz, mintha minden háborúban pontosan ugyanolyan volna mindkét fél, s nem számítana, ki lesz a győztes. S eltérően a legtöbb nyugati pacifistától, nem volt a kínos kérdések elkerülésének szakértője. A legutóbbi háború kapcsán minden pacifista világosan szembesült a kérdéssel: "Mi lesz a zsidókkal? Hajlandó vagy végignézni, hogy kiirtják őket? És ha nem, szerinted hogyan kellene megmenteni őket anélkül, hogy fegyverekhez nyúlnánk?" Meg kell mondanom, hogy soha egyetlen nyugati pacifistától nem hallottam őszinte választ erre a kérdésre; hallottam viszont rengeteg köntörfalazást, többnyire a "te is közéjük tartozol" válfajból. De történetesen úgy alakult, hogy 1938-ban Gandhitól is kérdeztek valami hasonlót, és válaszát följegyezte Louis Fischer, a Gandhi and Stalin (Gandhi és Sztálin) című könyvében. Fischer szerint Gandhi úgy vélte, a német zsidóknak kollektív öngyilkosságot kellene elkövetniük, ez ugyanis "ráébresztené a világot és Németország népét Hitler kegyetlenségére". A háború után igazolva látta magát: a zsidókat így is megölték, akkor pedig meghalhattak volna kifejezésteljesen is. Az a benyomásunk, hogy ez a szemlélet még olyan lelkes csodálóját is mellbe vágta, mint Fischer, de Gandhi egyszerűen csak őszinte volt. Aki nem hajlandó mások életét elvenni, annak gyakran föl kell készülnie arra, hogy más módon vesznek oda emberéletek. Amikor 1942-ben a japán invázió elleni passzív ellenállásra buzdított, nem habozott beismerni, hogy ez esetleg több millió életbe kerül.
Mindazonáltal okkal hihetjük, hogy Gandhi, aki mégiscsak 1869-ben született, nem értette meg a totalitarizmus természetét, s mindent a brit kormányzat elleni harcának szemszögéből látott. Itt nem az a fontos, hogy az angolok elnézően bántak vele, hanem inkább az, hogy mindig sikerült nyilvánossághoz jutnia. Mint előbb idézett kijelentéséből látható, a "világ felébresztésében", márpedig ez csak akkor lehetséges, ha a világnak alkalma van meghallani, amit mondunk. Nehéz elképzelnünk, hogyan érvényesültek volna Gandhi módszerei olyan országban, ahol a rezsim ellenzői eltűnnek az éjszakában, és többé se hírük, se hamvuk. Szabad sajtó és gyülekezési jog nélkül nemcsak a külföldi közvéleményre nem lehet apellálni, de tömegmozgalmat se lehet létrehozni, vagy akár szándékunkat az ellenfél tudtára adni. Van-e Gandhi a mai Oroszországban? És ha van, mit érhet el? Az orosz tömegek csak akkor gyakorolhatnák a polgári engedetlenséget, ha egy időben mindenkinek eszébe jutna ugyanaz a gondolat, sőt, amennyire az ukrán éhínség történetéből megítélhető, még ez sem változtatna a dolgokon. Ám fogadjuk el, hogy az erőszakmentes ellenállás hathatós lehet saját kormányunkkal vagy egy megszálló hatalommal szemben; ha így van is, hogyan lehet nemzetközi méretekben alkalmazni? Gandhinak a legutóbbi háborúról tett, egymásnak ellentmondó nyilatkozatai mintha arról tanúskodnának, hogy átérezte ennek a bonyolultságát. Ha a külpolitikára alkalmazzuk, a pacifizmus nem lehet többé pacifista, vagy pedig sorozatos engedmények tételévé fajul. Továbbá: komolyan kétségessé válik az a feltételezés, amely olyan jól szolgálta Gandhit, amikor egyénekkel volt dolga, tudniillik hogy valamennyire minden emberhez megtalálhatjuk az utat, egy-egy nagylelkű gesztusra mindenki válaszolni tud. Ha például őrültekkel van dolgunk, ez nem feltétlenül igaz. Mert akkor ez lesz a kérdés: Ki az épelméjű? Épelméjű volt-e Hitler? Nem lehetséges-e, hogy egy egész kultúra elmebetegnek minősül egy másik kultúra értékrendje szerint? És ha egyáltalán fölbecsülhetjük egész nemzetek érzelmeit, van-e látható kapcsolat a nagylelkű tett és a baráti válasz között? Szerepet játszik-e a hála a nemzetközi politikában?
Ezeket és a rokon kérdéseket meg kell vitatni, de sürgősen, abban a néhány esztendőben, ami még hátravan, mielőtt valaki megnyomná a gombot, és fölrepülne a rakéta. Kétséges, hogy a civilizáció kibír-e még egy nagy háborút, és legalábbis meggondolni való, hogy nem az erőszakmentességben rejlik-e a kiút. Gandhi érdeme, hogy bármikor kész volt őszintén megfontolni az előbb felsoroltakhoz hasonló kérdéseket; és csakugyan, a legtöbb ilyen kérdés taglalása meg is található számlálatlan újságcikkének valamelyikében. Úgy rémlik, sok olyan dolog volt, amit Gandhi nem értett meg, de olyan egy sem, aminek kimondásától vagy átgondolásától félt volna. Sohasem tudtam mélyebb rokonszenvet érezni Gandhi iránt, de nem merném állítani, hogy politikai gondolkodóként alapjában tévedett volna, és azt sem hiszem, hogy kudarc volt az élete. Amikor meggyilkolták, furcsa módon sok követőjéből kitört a jajkiáltás: Gandhi megélte még, hogy művét romokban lássa, mert Indiában az a polgárháború dúlt, amelyről mindig is sejteni lehetett, hogy együtt jár majd a hatalomátvétellel. Gandhi azonban nem a hindu-muzulmán viszály elsimításának szentelte életét. Fő politikai célját, a brit uralom békés megszüntetését végül is elérte. Mint rendesen, a fontos tények itt is keresztezik egymást. Egyfelől, az angolok harc nélkül távoztak Indiából, s ezt csakugyan nagyon kevés megfigyelő jósolta volna meg - kivéve az eseményt megelőző körülbelül egy évben. Másfelől, ezt a munkáspárti kormány hajtotta végre, és bizonyos, hogy egy konzervatív kormány, főleg Churchill vezetésével, másképp cselekedett volna. De: ha 1945-re a közvélemény tetemes része már az indiai függetlenség pártján állt, mennyiben volt ez Gandhi személyes hatásának köszönhető? És ha megeshet, hogy India és Nagy-Britannia között végül is kialakul a tisztességes, baráti viszony, annak nem az lesz-e részben az oka, hogy a harcát makacsul és gyűlölet nélkül végigvivő Gandhi megtisztította a politikai légkört? Nagyságát már az is jelzi, hogy az emberben egyáltalán felötlenek ilyen kérdések. Másban is támadhat, nemcsak bennem, valamifajta esztétikai ellenszenv Gandhi iránt, vissza lehet utasítani a szentségét bizonygató állításokat (ő maga, mellesleg, sohasem formált jogot ilyesmire), elutasíthatjuk továbbá a szentséget mint eszményt, s ezért úgy vélhetjük; Gandhi fő céljai reakciósak és embertelenek, de ha egyszerűen mint politikust tekintjük, és összehasonlítjuk korának többi vezető politikusával - kiderül, hogy micsoda tiszta illatot hagyott maga után!
In: Az irodalom felszámolása - Válogatott esszék, Európa 1990. Széky János fordítása