A KLÉRUS KONGREGÁCIÓ DOKUMENTUMA

„A PAP MINT A PLÉBÁNIAI KÖZÖSSÉG PÁSZTORA ÉS VEZETÕJE”

Tartalom

Elsõ rész
ÁLTALÁNOS PAPSÁG ÉS FÖLSZENTELT PAPSÁG
- 1. Emeljétek föl szemeteket
- 2. A papi élet és szolgálat központi elemei
Második rész
A PLÉBÁNIA ÉS A PLÉBÁNOS
- 3. A plébánia és a plébános hivatala
- 4. Pozitív kihívások a plébániai lelkipásztorkodásban
A plébános imádsága a Szûzanyához
Jegyzetek

(Jn 4,35)

1. „Íme, mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket és lássátok a mezõket, hogy már sárgulnak az aratásra.” (Jn 4,35) Az Úr ezen szavai megmutatják a megtestesült Ige szeretetbõl fakadó küldetésének mérhetetlen horizontját. Isten örök Fia azért küldetett, hogy „üdvözüljön általa a világ (Jn 3,17), és az Õ földi élete, mely teljesen azonosult az Atya üdvözítõ akaratával, annak az isteni akaratnak folyamatos kinyilatkoztatása, mely mindenkit üdvözíteni akar és el akar juttatni az örök életre. E történeti tervet az Úr Krisztus rábízta és örökségül hagyta egész Egyházára, s azon belül egész különlegesen a fölszentelt szolgákra. „Valóban nagy a misztérium, melynek szolgái lettünk. A határtalan szeretet misztériuma, hiszen »szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette õket«.” (Jn 13,1)[1 ]

A papok az ordo szentségi kegyelme és karaktere birtokában az isteni irgalmasság tanúi és szolgái, Jézus Krisztus szolgái, és arra kötelezik el magukat, hogy mindenkinek szolgáljanak az Egyházban. Bármilyen társadalmi vagy kulturális közegben, minden történelmi körülmények között, ma is, amikor a szekularizmus és a fogyasztói szemlélet sok hívõben eltompítja a keresztény érzéket, az Úr szolgái tudják, hogy „a gyõzelem, ami legyõzi a világot: a mi hitünk” (1Jn 5,4). A mai társadalmi körülmények ugyanis alkalmat kínálnak arra, hogy fölhívjuk a figyelmet a Krisztusba vetett hit és az iránta való szeretet gyõzelmes erejére, s hogy emlékeztessünk arra, hogy a nehézségek és a „közömbösség” ellenére a keresztények – s bizonyos módon a nem hívõk is – nagyon számítanak a papok aktív lelkipásztori készségére. Az emberek szeretnék megtalálni a papban Isten emberét, aki Szent Ágostonnal együtt mondja: „A mi tudományunk Krisztus, és a mi bölcsességünk is Krisztus. Õ árasztja belénk a hitet a földi valóságok szemlélésére, s Õ nyilatkoztatja ki az örökkévaló igazságokat”.[2] Az új evangelizáció korszakát éljük: képeseknek kell lennünk arra, hogy megkeressük azokat is, akik még arra várnak, hogy találkozhassanak Krisztussal.

2. Az ordo szentségében Krisztus különbözõ fokokban adta át a maga lelkipásztor-voltát a püspököknek és a papoknak, s ezzel képessé tett õket arra, hogy az Õ nevében cselekedjenek, s képviseljék az Egyház fejének hatalmát. „Ennek az új népnek mélységes egysége nem zárja ki a különbözõ és egymást kiegészítõ feladatokat. Így az elsõ apostolokhoz egész különleges jogcímen kapcsolódtak azok, akikre azt a feladatot bízták, hogy Krisztus személyében ismételjék a cselekményt, amit Jézus az Utolsó Vacsora termében végzett, amikor megalapította az eucharisztikus áldozatot, ‘az egész keresztény élet forrását és csúcspontját’ (LG 11). Az ordo szentségébõl kapott szentségi karakter következtében jelenlétük és szolgálatuk páratlan, szükséges és nem helyettesíthetõ.”[3] A fölszentelt szolga jelenléte az Egyház élete lényegéhez tartozik, és nem csupán élete jó megszervezésének föltétele.

3. Evezz a mélyre![4] Minden kereszténynek, aki érzi a szívében a hit világosságát és a Szentatya által diktált tempóban akar haladni, annak keresnie lell a lehetõségeket, hogy miként válthatja valóra ezt a lényegében misszionáriusi sürgetést. Elsõsorban az Egyház pásztorainak kellene megérteniük és gyakorlattá váltaniuk gondos serénységgel, kiknek természetfölötti érzékenységétõl függ, hogy megértik-e azokat az utakat, melyeken Isten akarja vezetni népét. „Evezz a mélyre! Az Úr arra hív minket, hogy szavában bízva újra ragadjuk meg a hálót. Raktározzuk el a jubileumi tapasztalatot, és azzal a lelkesedéssel folytassuk az evangélium melletti tanúságtételt, amelyet Krisztus arcának szemlélése ébreszt bennünk!”[5]

4. Fontosnak látszik emlékeztetni arra, hogy a Szentatya a 2000. év nagy jubileuma végén hogyan határozta meg az alapvetõ távlatokat a részegyházak gyakorlata számára, melyeket a pápa felszólított, hogy váltsák „tartalmas elhatározásokká és konkrét gyakorlati irányelvekké”[6] a jubileumi év során kapott kegyelmet. E kegyelem az Egyház evangelizáló küldetését támogatja, s ennek érdekében sürgeti a lelkipásztorok és hívõk személyes életszentségét és az apostoli buzgóságot, kiben-kiben egész különlegesen a saját hivatással, felelõsséggel és kötelességekkel kapcsolatban, annak tudatában, hogy sokak örök üdvössége függ az õ Krisztus iránti, szavukkal és életükkel kinyilvánított hûségüktõl. Fokozott hangsúlyt kell adni a részegyházban a papi szolgálatnak, különösen a plébániai papi élet és szolgálat lényegének hiteles megértése alapján.

Bennünket, papokat „az Egyházban e sajátos szolgálatra szenteltek föl. Arra kaptunk meghívást, hogy ott, ahova a Gondviselés bennünket állít, különféle módokon hozzájáruljunk Isten népe közösségének alakításához. A mi feladatunk, hogy Isten ránk bízott nyáját gondozzuk, nem erõszakkal, hanem jó szívvel, nem uralkodva, hanem jó példát adva (vö. 1Pt 5,2–3) (...). Számunkra ez az életszentség útja (...). Ez a mi küldetésünk a keresztény nép szolgálatára.”[7]

2. A papi élet és szolgálat központi elemei[8]

a) A papi identitás

5. A papi identitást az üdvözítõ isteni akarat környezetében kell szemlélni, mert a Szentlélek szentségi mûködésének gyümölcse, részesedés Krisztus üdvözítõ tevékenységében, és teljesen e szolgálatra van rendelve az Egyházban, annak folyamatos történeti kibontakozása során. Háromdimenziós – szentlelkes, krisztológiai és egyházi – identitásról van szó. Nem szabad szem elõl téveszteni az üdvösség szolgálatára meghívott pap identitásának ezen alapvetõ teológiai struktúráját annak érdekében, hogy megfelelõ módon lehessen értelmezni konkrét lelkipásztori szolgálatát a plébánián.[9] A pap Krisztus szolgája, hogy – Krisztustól indulva, õáltala és õvele – az emberek szolgája legyen. A pap Krisztushoz ontológiailag hasonló léte az alap a közösség szolgálatára rendelt léthez. A teljes Krisztushoz tartozásból – amit a szent cölibátus megfelelõen hangsúlyoz és nyilvánvalóvá tesz – fakad, hogy a pap mindenki szolgálatára áll. A cölibátus csodálatos ajándéka[10] ugyanis a megfeszített és föltámadott Krisztus és a megváltott, megújított emberiség közötti jegyesi odaadáshoz való hasonlóságból kapja fényét és motivációját.

A papi lét és cselekvés – a pap fölszentelt személye és szolgálata – teológiailag el nem választható valóságok, s céljuk az Egyház küldetésének szolgálata:[11] minden ember örök üdvössége. A papi szolgálat legmélyebb értelmét az Egyház misztériumában találja meg és fedezi föl, abban az Egyházban, amely Krisztus titokzatos teste és Isten földön vándorló népe, az üdvösség egyetemes szentsége.[12] „Olyannyira, hogy az egyházi közösségnek föltétlenül szüksége van a szolgálati papságra, hogy Krisztus, a Fõ és a Pásztor, jelen legyen benne.”[13]

6. A keresztények általános papsága, más szóval a keresztségi papság mint valóságos részesedés Krisztus papságában, Isten új népének egyik lényeges tulajdonsága.[14] „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok ...” (1Pt 2,9); „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,6); „Istenünk országává és papjaivá tetted õket (5,10) ... Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és uralkodni fognak vele” (20,6). E részletek a Kivonulás könyvében mondottakat idézi, átemelve az új Izraelre a régi Izraelnek mondottakat: „Az összes népek között (...) papi királyságom és szent népem lesztek” (19,5–6); s még inkább idézi a Második Törvénykönyvben mondottakat: „Te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr, a te Istened a föld népei közül a maga népének” (7,6).

„Az általános papság annak következménye, hogy Isten a keresztény népet arra választotta, hogy híd legyen az emberiség felé, és ez minden hívõre vonatkozik, amennyiben ehhez a néphez tartozik. A szolgálati papság viszont egy sajátos kiválasztás és meghívás gyümölcse: ‘Jézus magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettõt’ (Lk 6,13–16). A szolgálati papságnak köszönhetõen tudatosodik a hívõkben és valósul meg az általános papságuk (vö. Ef 4,11–12); a pap ugyanis emlékezteti õket arra, hogy Isten népét alkotják, s fölkészíti õket ‘a lelki áldozatok fölajánlására’ (vö. 1Pt 2,5), melyek révén maga Krisztus alakít belõlünk örök áldozati ajándékot az Atyának (vö. 1Pt 3,18). A közösség szentségi vezetõje, a pap által megjelenített Krisztus nélkül nem beszélhetnénk a szó teljes értelmében egyházi közösségrõl.”[15]

E papi népen belül tehát az Úr szolgálati papságot alapított, melyre a hívõk közül hív meg egyeseket, hogy a többieket szolgálják lelkipásztori szeretettel és a szent hatalommal. Az általános papság és a szolgálati papság lényegileg, és nem csupán fokozatilag különbözik egymástól:[16] nem csupán a Krisztus egyetlen papságában való kisebb vagy nagyobb mértékû, hanem lényegileg különbözõ részesedésrõl van szó. Az általános papság a keresztségi karakterre épül, mely a Krisztushoz tartozás lelki pecsétje, és „a keresztényeket alkalmassá teszi és kötelezi egyrészt arra, hogy Istennek szolgáljanak az Egyház szent liturgiájában való eleven részvétellel, másrészt keresztségi papságuk gyakorlására a szent és a szeretetben tevékeny élet tanúságtételével”.[17]

A szolgálati papság ellenben az ordo szentsége által bevésett karakterre épül, mely a pap Krisztushoz tesz hasonlóvá, oly módon, hogy Krisztusnak, a Fõnek személyében képes cselekedni szent hatalommal, hogy fölajánlja az áldozatot és megbocsássa a bûnöket.[18] A megkeresztelt emberek tehát, akik megkapták a szolgálati papság ajándékát, szentségileg új és sajátos küldetést kaptak: személyesítsék meg Isten népe körében magának Krisztusnak mint az Egyház fejének és legfõbb pásztorának hármas – prófétai, kultikus és királyi – hivatalát.[19]
Éppen ezért sajátos feladataik teljesítésekor Krisztusnak, a fõnek személyében, s ugyanígy következésképpen az Egyház nevében cselekszenek.[20]

7. „Ezért a mi szentségi papságunk egyidejûleg ‘hierarchikus’ és ‘szolgálati’. Különleges ‘szolgálatot’ jelent, tudniillik a hívõk közösségének szóló szolgálatot. Azonban nem a közösségbõl ered, mintha a közösség dolga lenne ‘meghívni’ vagy ‘megbízni’, hanem ajándék, melyet a közösség javára ad maga Krisztus, mégpedig saját papságának teljességébõl. (...) Ennek tudatában érthetjük meg, hogy papságunk miként ‘hierarchikus’, azaz kapcsolatos azzal a hatalommal, amely formálja és irányítja a papi népet, s éppen ezért ‘szolgálati’. E szolgálatot úgy végezzük, hogy általa maga Krisztus szolgál szüntelenül az Atyának üdvösségünk mûvében. Egész papi létünket át kell hatnia e szolgálatnak, ha megfelelõ módon akarjuk bemutatni ‘Krisztus személyében’ az eucharisztikus áldozatot.”[21]

Az utóbbi évtizedekben az Egyház a „papi identitás” problémáival találkozott, melyek olykor a Krisztus papságában való két részesedési mód nem egészen tisztázott teológiai szemléletbõl fakadtak. Bizonyos területeken megbillent az a megalapozott ekkleziológiai egyensúly, mely a hiteles és örök egyházi Tanítóhivatal sajátja.

Napjainkban minden föltétel megvan ahhoz, hogy elkerüljük mind a laikusok „klerikalizálódásának”,[22] mind a fölszentelt szolgák „szekularizálódásának” veszedelmét.

A laikusok nagylelkû elkötelezettsége a liturgiában, a hit továbbadásában és a lelkipásztorkodásban, továbbá a paphiány egyes papokat és laikusokat kísértésbe vitt, hogy túllépjék az Egyházban engedélyezett határokat, és olyan tevékenységbe kezdjenek, ami szentségi lehetõségeiket is túllépte. Mindezek következtében elméletileg is, gyakorlatilag is alábecsülik a laikusok sajátos küldetését, tudniillik hogy belülrõl szenteljék meg a társadalom struktúráit.

Másrészt ebbõl az identitásválságból fakad egyes fölszentelt személyek „szekularizálódása” is, mert elhomályosul sajátos és semmi mással nem helyettesíthetõ szerepük az egyházi közösségben.

8. A pap, az alter Christus, az Egyházban a lényeges üdvözítõ tevékenységek végzõje.[23] Mivel hatalma van a Megváltó testének és vérének föláldozására, hatalma van hitelesen hirdetni az evangéliumot, s legyõzni a bûn rosszaságát a szentségi megbocsátással, õ – Krisztusnak, a fõnek személyében – az Egyházban és plébániáján az élet és az elevenség forrása. A pap nem õsforrása e lelki életnek, de õ az, aki szétosztja Isten egész népe számára. Õ a szolga, aki a Szentlélek kenetével fölkenve a szentségi szentélyhez járul: a megfeszített (vö. Jn 19,31–37) és föltámadott (vö. Jn 20,20–23) Krisztushoz, akibõl fakad az üdvösség.

Máriában, az örök fõpap Anyjában a pap fölfedezheti, hogy vele együtt „az Isten és az emberek közötti üdvözítõ kapcsolat eszköz”, igaz, más módon: a Szent Szûz a megtestesülés révén, a pap a szentelés hatalmából.[24] A pap és Mária kapcsolata nem merül ki abban, hogy a papnak szüksége van a Szûzanya oltalmára és segítségére, hanem inkább egy objektív adottság tudatáról van szó: „a Szûzanya közelségérõl” mint „tevékeny jelenlétrõl,” melynek „segítségével az Egyház meg akarja élni Krisztus misztériumát”.[25]

9. A pap, mivel részese annak az irányító tevékenységnek, mellyel Krisztus, a fõ és pásztor vezeti a Testét,[26] sajátosan arra van képesítve, hogy lelkipásztori téren „a közösség embere” legyen,[27] mindenkit irányító és szolgáló ember. Arra hivatott, hogy gyarapítsa és fönntartsa a tagoknak a fõvel és egymással való egységét. Hivatásszerûen összefog és szolgál Krisztus lelkipásztori feladatának kettõs dimenziójában (vö. Mt 20,28; Mk 10,45; Lk 22,27). Az Egyház életének, hogy fejlõdni tudjon, szüksége van olyan energiákra, melyeket csak a közösség, a vezetés és a szolgálat szolgálatából meríthet. Szüksége van a papokra, akik teljesen hasonlóak Krisztushoz, megfelelnek annak a meghívásnak, hogy teljesen azonosuljanak Krisztussal, õbenne és õvele gyakorolják a fõpásztor Krisztusban látható erényeket, s akik a megfeszített és föltámadott Krisztus és a megváltott, megújított emberiség közötti jegyesi odaadáshoz való hasonlóságból kapják a fényt és motívációt. Szüksége van olyan a papokra, akik az egység és a testvéri odaadás forrásai akarnak lenni mindenki – különösen a leginkább rászorulók – számára, olyan emberekre, akik papi identitásuk példaképét a Jó Pásztorban keresik,[28] s e példaképet belsõleg is, külsõleg is követik, úgy, hogy mindenütt és mindenki számára elfogadható legyen.[29]

A pap az ige szolgálatával megjeleníti Krisztust, az Egyház fejét, azáltal, hogy részesedik az õ prófétai hivatalában.[30] A pap Krisztus személyében és nevében az evangélium hirdetésének a szolgája, s mindenkit megtérésre és az életszentségre hív; a kultikus szó szolgája, amely magasztalja Isten nagyságát és hálát ad irgalmasságáért; a szentségi szó szolgája, mely a kegyelem hatékony forrása. E sokféle szolgálattal, a Vigasztaló erejével folytatja a pap az isteni Mester tanítását Egyházában.

b) Az élet egysége

10. A Jézus Krisztushoz való szentségi hasonulás a pap számára új indíték az életszentség elérésére,[31]a rábízott szolgálatból fakadóan, mely önmagában véve szent. Ez nem azt jelenti, hogy az az életszentség, amelyre a papok kaptak meghívást, szubjektíven nagyobb lenne annál az életszentségnél, melyre minden keresztény hívõ a keresztség alapján hivatott. Az életszentség mindig ugyanaz,[32] a kifejezési formái különbözõek,[33] de a papnak új indíték alapján kell törekednie rá: meg kell felelnie annak az új kegyelemnek, mely átformálta õt arra, hogy megjelenítse Krisztusnak, a fõnek és pásztornak a személyét az üdvösség mûvének eleven eszközeként.[34] Szolgálata végzésével tehát annak, aki „sacerdos in aeternum”, arra kell törekednie, hogy mindenben az Õ példáját kövesse, és egy legyen vele „az Atya akaratának megismerésében és abban, hogy önmagát adja a nyájért”.[35] Az isteni akarat szeretete és a lelkipásztori szeretet alapjára épül az élet egysége,[36] más szóval a lelki élet és a szolgálati tevékenység közötti bensõ egység.[37] Az élet ezen egységének erõsödése a lelkipásztori szeretetbõl fakad,[38] melyet józan, imádságos élet táplál, s ezért a pap egymástól elválaszthatatlanul a szeretet tanúja és a bensõ élet tanítómestere.

11. Az Egyház történelmét végig a valóban radikálisan odaadó lelkipásztorok sora ékesíti; szent papok serege, akik – mint az arsi plébános, a plébánosok védõszentje – komoly aszkézissel és bensõ élettel kísért, nagylelkû és fáradhatatlan lelkipásztorkodással jutottak el az életszentségre. Ezek a lelkipásztorok, akik elégtek Krisztus szeretetében és az abból fakadó lelkipásztori szeretetben, az élõ evangéliumot alkották.

A kortárs kultúra bizonyos irányzatai félreértik a belsõ életet, az önmegtagadást és a lelkiséget, s a magába fordulás és az elidegenedés, a világ és az emberek problémáinak megértésére képtelen önzés megnyilvánulásának tartják. Néhol egészen furcsa paptípusok jelentek meg: a szociológustól a gyógyítóig, a munkástól a politikusig, a menedzsertõl a „nyugdíjas” papig. Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy a pap ontológiai fölszenteltség hordozója, aminek nincsenek idõbeli korlátai. Lényegi identitása az ordo szentségében kapott karakterben keresendõ, melybõl a lelkipásztori kegyelem termékenysége fakad. Ezért a papnak, bármit tesz, mindig és mindent papként kell tennie. Miként Bosco Szent János mondta, a pap az oltárnál és a gyóntatószékben éppúgy pap, mint az iskolában, az utcán vagy bárhol másutt. Olykor bizonyos konkrét helyzetekben maguk a papok érezhetik úgy, hogy szolgálatuk az élet perifériájára szorult, miközben valójában e szolgálat az élet szívében van, mert képes megvilágítani, megbékíteni és újjáalkotni mindent.

Érthetõ, hogy papok, miután idealizmussal telve megkezdték a szolgálatukat, elégedetlenné, kiábrándulttá válnak, egészen a csalódottságig. Ennek sok oka lehet: a nem megfelelõ képzés, az egyházmegyés papság testvériségének hiánya, a püspök és a közösség érdeklõdésének és támogatásának elmaradása miatt a személyes elszigetelõdés,[39] személyes, egészségi problémák, a keserûség a megoldhatatlan helyzetek miatt, a bizalmatlanság az aszkézis iránt, a belsõ élet elhanyagolása és a hit megfogyatkozása.

A szolgálati tevékenység ugyanis józan papi lelkiség nélkül üres aktivizmussá és minden prófétai jelleg nélkülivé válhat. Nyilvánvaló, hogy ha a papban megbomlik a belsõ egység, annak következménye mindenekelõtt lelkipásztori szeretetének a kihûlése lesz, más szóval „a misztérium éber szeretetének lankadása, amely misztériumot az Egyház és az emberiség javára hordoz”.[40]

A szentségimádásnak, az Oltáriszentségben jelenlévõ Jó Pásztorral folytatott, adoráló párbeszédnek mindennél nagyobb elsõbbséget kell élveznie. A papnak, aki közösséget vezet, ezt gyakorolnia kell, hogy belsõleg ki ne száradjon, s ne váljon elapadt patakká, mely már senkinek sem tud nyújtani semmit.

A legfontosabb lelkipásztori tevékenység a lelkiség. Bármilyen lelkipásztori terv, missziós elképzelés, bármilyen evangelizációs tevékenység, ha eltekint a liturgia és a lelkiség elsõbbségétõl, eleve kudarcra van ítélve.

c) Az életszentség sajátos útja

12. A szolgálati papság abban a mértékben, ahogy átalakít Krisztus papi mivoltának és tevékenységének hasonlatosságára, újdonságot hoz annak lelki életében, aki megkapta ezt az ajándékot. Ezt a lelki életet ugyanis a Krisztus egyházfõségében való részesedés alakítja, és az Egyháznak tett szolgálatban érlelõdik: a szolgálatban és a szolgálat által születõ életszentség.

13. „A szolga-lét tudatának”[41] elmélyítése ezért nagyon fontos a pap lelki élete és szolgálatának hatékonysága szempontjából.

A Jézus Krisztussal való szolgálati kapcsolat „a papban egy újabb köteléket alapoz meg és igényel, mely a »szándékból« fakad, azaz abból a szabad és tudatos szándékból, hogy a szolgálati cselekményekben azt akarja tenni, amit az Egyház szándékozik tenni”.[42] A kifejezés: „azt akarja tenni, amit az Egyház szándékozik tenni” megvilágítja a fölszentelt szolga lelki életét azáltal, hogy fölszólítja annak fölismerésére, hogy személyes eszköz Krisztus és az Egyház szolgálatában, és konkrét szolgálati tevékenységében ezt kell megvalósítania. A „szándék” ebben az értelemben szükségszerûen kapcsolatot jelent Krisztusnak, a fõnek az Egyházban és az Egyház által történõ cselekvésével, megegyezést az Õ akaratával, hûséget a rendelkezéseihez, tanulékonyságot a példája iránt: a szolgálati cselekvés Krisztus és teste, az Egyház tevékenységének az eszköze.

Maradandó személyes akaratról van szó: „Ez az új kötelék természete szerint a lehetõ legnagyobb tágasságra tör, áthatva a gondolkodást, az érzületet és az életet, azokat az erkölcsi és lelki ‘készségeket’, melyek el nem választhatók a pap pásztori tevékenységétõl”.[43]]

A papi lelkiség az Úr Jézus közelségének – a személyes barátság és találkozás, a „megosztott” szolgálati küldetés, az Egyház, az Õ teste és jegyese „személyében” a Személyének szóló szeretet és szolgálat – atmoszféráját igényli. Az Egyház szeretete és az iránta való odaadás a szolgálatban megkívánja az Úr Jézus mélységes szeretetét. „E pásztori szeretet leginkább az eucharisztikus áldozatból fakad, mely ezért az egész papi élet középpontja és gyökere azáltal, hogy ami az áldozati oltáron végbemegy, azt a papi lélek törekszik önmagára vonatkoztatni. Ez azonban csak úgy érhetõ el, ha maguk a papok Krisztus misztériumában az imádság révén egyre inkább elmélyülnek.”[44]

Ahhoz, hogy e misztériumba be tudjunk hatolni, segítségünkre jön a Szentséges Szûz, a Megváltó társa, mert „amikor bemutatjuk a szentmisét, közöttünk van Isten Fiának anyja, aki bevezet minket a megváltás áldozatának misztériumába. Így közvetítõje lesz a kegyelmeknek, melyek ebbõl az áldozatból fakadnak az Egyház és minden hívõ számára.”[45] Ugyanis „Mária egyedülállóan társult Krisztus papi áldozatához, megosztotta vele az akaratot, hogy a világot a kereszt által váltsa meg. Õ volt az elsõ, aki részesedett és a legtökéletesebben részesedett lélekben a Pap és Áldozat fölajánlásában. Ezért Mária azoknak, akik szolgálati szinten részesednek Fia papságában, elnyerheti és ajándékozhatja a kegyelmet, hogy egyre inkább megfeleljenek a lelki áldozat igényeinek, amit a papság jelent; különösen is a hit, a remény és a próbatétek idején az állhatatosság kegyelmét, melyek arra indítanak, hogy egyre nagylelkûbben részesüljenek a megváltó áldozatban.”[46]

A pap számára az Eucharisztiának kell elfoglalnia „a valóban központi helyet a szolgálatában”,[47] benne van az Egyház lelki javainak összessége és természete szerint az egész evangelizáció forrása és csúcspontja.[48] Ezért van olyan nagy jelentõsége a szentmisére való elõkészületnek, a szentmise naponkénti bemutatásának,[49] a hálaadásnak és a nap folyamán a szentségi Jézus nál tett látogatásnak.

14. A pap az eucharisztikus áldozat bemutatásán kívül naponta elimádkozza a zsolozsmát, melyet önként, súlyos kötelezettségként vállalt. Krisztusnak az oltáron történõ vérontás nélküli föláldozásától az egész Egyházzal együtt végzett officiumig a pap szíve föleleveníti szeretetét az isteni pásztor iránt azáltal, hogy láthatóvá teszi õt a hívõk számára. A pap megkapta azt a kiváltságot, hogy „mindenki nevében szóljon Istenhez” és „mintegy az egész Egyház szája legyen”;[50] a zsolozsmában kiegészíti azt, ami hiányzik Krisztus dicséretébõl, és mint megbízott képviselõ, közbenjárásával a legtöbbet teheti a világ üdvösségéért.[51]

d) A pap hûsége az egyházfegyelemhez

15. „A szolga-lét tudat” magával hozza Krisztus teste organikus mûködésének tudatát is. Az Egyház élete és küldetése ugyanis hogy kibontakozhassék rendezettséget, szabályokat, törvényeket, fegyelmi rendet igényel. Le kell gyõzni minden egyházfegyelemra vonatkozó elõítéletet, ami már magával a kifejezéssel szemben is fölébredhet; s nem kell félni és komplexusokkal küszködni az egyházfegyelemre való hivatkozáskor és a végrehajtásának megfelelõ megkövetelésekor. Ha megtartják az egyházfegyelmet alkotó mértékeket és szabályokat, nem jönnek létre a feszültségek, melyekkel egyébként azokat az egységes lelkipásztori erõfeszítéseket kísérik, melyekre az Egyháznak szüksége van ahhoz, hogy hatékonyan teljesíthesse evangelizáló küldetését. A szolgálati kötelesség érett vállalása magában foglalja a bizonyosságot, hogy az Egyháznak „szüksége van normákra, hogy hierarchikus szervezete láthatóvá váljék, s végre tudja hajtani Istentõl kapott feladatait, elsõsorban a szent hatalom és a szentségek kiszolgáltatásának küldetését.”[52]

Ezen túlmenõen annak tudata, hogy a pap Krisztus és az õ titokzatos testének a szolgája, magában foglalja az elkötelezettséget az Egyház akaratának – mely konkrétan a törvényekben fejezõdik ki – hûséges teljesítésére.[53] Az egyházi törvényhozás célja a keresztény élet tökéletesítése az üdvözítõ küldetés jobb teljesítésével, ezért õszinte lélekkel és jóakarattal kell megvalósítani.

Az egyéb szempontok mellett külön figyelmet érdemel az Egyház törvényei és liturgikus rendelkezései iránti tanulékonyság, azaz a hûséges szeretet a rendelkezések iránt, melyeknek az a célja, hogy a liturgiát a legfõbb és örök Fõpap és az õ titokzatos teste akaratával összhangban rendezze. A szent liturgia Jézus Krisztus papságának gyakorlása,[54] kiemelkedõen szent cselekmény, „csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul, s ugyanakkor a forrás, melybõl egész ereje fakad.”[55] Következésképpen e területen még inkább tudatában kell lenni a szolga-létnek, és az Isten és a közösség színe elõtt szabadon és ünnepélyesen vállalt kötelezettségnek megfelelõen kell eljárni. „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytõl függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik. (...) Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson.”[56] Az önkényeskedés, a szubjektív kifejezések, az improvizáció és az engedetlenség a szentmise bemutatásában nyílt ellentmondásban vannak a szentséges Eucharisztia lényegével, ami Krisztus áldozata. Ugyanez érvényes a többi szentségek kiszolgáltatására is, fõként a bûnbánat szentségére, mellyel bocsánatot nyernek a bûnök és létrejön a megbékélés az Egyházzal.[57]

Hasonló figyelmet szenteljenek a papok a hívõk hiteles és tudatos részvételének a szent liturgiában, amit az Egyház szüntelenül szorgalmaz.[58] A szent liturgiában vannak olyan tevékenységek, melyeket föl nem szentelt hívõk is elvégezhetnek. Más tevékenységek viszont kizárólag a fölszentelt szolgáknak vannak fönntartva.[59] A különbözõ életállapotok identitásának tiszteletben tartása, illetve komplementer szerepük a küldetésben megköveteli, hogy ezen a területen semmiféle egymásba mosás ne történjék.

e) A pap az egyházi közösségben

16. Ahhoz, hogy szolgálni lehessen az Egyházat – mint azonos keresztségi méltósággal, de különbözõ karizmákkal fölruházott hívõk szervesen strukturált közösségét –, ismerni és szeretni kell. De nem úgy, ahogy különbözõ ideológiák vagy divatos eszmék sugallják, hanem ahogyan azt az alapító Jézus Krisztus akarta. A közösség szolgálatának feladata, melynek kezdete a Krisztussal mint fõvel való hasonulás, megköveteli a laikus hívõk sajátos szerepének ismeretét és tiszteletben tartását, úgy, hogy mindenkiben s minden lehetséges módon elõmozdítják az érintettek saját felelõsségének vállalását. A pap közösség szolgálatára van, de támogatja is a közösséget. Szüksége van a laikusok támogatására, nem csupán a közösség megszervezésében és adminisztrálásában, hanem a hitben és a szeretetben is: bizonyos kölcsönhatás van a pap hite és a többi hívõ hite között. A keresztény családok és a buzgó közösség gyakran segítettek a papoknak válságos helyzetekben. Emellett ugyanilyen megfontolásból fontos, hogy a papok ismerjék, becsüljék és tiszteljék a megszentelt élet sajátos krisztuskövetését, ami az Egyház drága kincse és a Szentlélek termékeny tevékenységének tanúja.

A papok annál inkább lesznek az egyházi közösség élõ jelei és szolgái, minél inkább beleízesülnek az idõben élõ Egyház egységébe, ami nem más, mint a szent hagyomány, melynek õre és biztosítéka a Tanítóhivatal. A hagyománnyal való termékeny kapcsolat adja a papi szolgálatnak a megbízhatóságot és a Krisztusban kinyilatkoztatott igazság melletti tanúságtétel objektívitását. A hagyomány segíti a papot abban, hogy elkerülje az újdonság hajszolását, ami kárt okoz a közösségnek és megfosztja a papi szolgálat gyakorlását a mélységtõl és a hihetõségtõl.

Különösen a plébánosnak kell nagyon türelmesen szõnie a kapcsolatokat saját plébániája és a részegyház (egyházmegye!), valamint az egyetemes Egyház között. Ezen túlmenõen igaz példaképnek kell lennie az Egyház örök Tanítóhivatala és nagy fegyelme iránti hûségben.

f) Az egyetemesség a részletekben

17. „A papnak tudatában kell lennie, hogy a »részegyházhoz tartozása« természete szerint meghatározó a keresztény lelki élet szempontjából. A pap részegyházhoz tartozásából és az iránta való odaadásából bõséges témák és támpontok adódnak elhatártozásaihoz és tetteihez, s ennek következtében mind lelkipásztori küldetését, mind lelki életét teljesen befolyásolják.”[60] Fontos témáról van tehát szó, melyet átfogóan kell szemlélni, olyan látásmóddal, mely figyelembe veszi, hogy „a részegyházhoz tartozás nem zárhatja szûk korlátok közé a pap életét és tevékenységét sem a részegyház, sem a papi szolgálat természete miatt.”[61]

Az inkardináció II. Vatikáni Zsinat által módosított és a Kódexben megfogalmazott formája[62] lehetõvé teszi annak a veszedelemnek az elkerülését, hogy a papok szolgálatát szûk határok közé zárják, nem annyira földrajzi, mint inkább pszichológiai, sõt teológiai értelemben. A részegyházhoz tartozás és azon belül egy közösség lelkipásztori szolgálata – ezek ekkleziológiai természetû elemek – egzisztenciálisan is körülhatárolják a papok életét és tevékenységét, és a sajátos lelkipásztori irányultságok, célok, a meghatározott feladat iránti személyes odaadás, a lelkipásztori találkozások, a másik ember iránti érdeklõdés határozza meg sajátos arculatukat. Hogy a részegyház iránti megbecsülés és szeretet hatékony, a hozzá tartozás pedig önfeláldozó szolgálat lehessen, a fölszentelt szolgának egyre inkább tudnia kell, hogy az egyetemes Egyház „a létében és az idõben minden egyes részegyházat megelõzõ valóság”.[63] Az egyetemes Egyház ugyanis nem egyszerûen a részegyházak összessége. A részegyházaknak az egyetemes Egyházon belül és abból kiindulva nyitottnak kell lenniük a személyek, karizmák lelki életi hagyományok, intellektuális és pszichológiai adottságok, földrajzi határok nélküli igazi közössége iránt.[64] A papnak tisztában kell lennie azzal, hogy az Egyház egyetlen valóság! Az egyetemességnek, más szóval a katolicitásnak át kell járnia az egyes részeket. A Péter székével fönntartott mély, igaz és eleven kapcsolat mindennek biztosítéka és szükséges föltétele. Ennek kifejezése a pápai dokumentumoknak, valamint a Római Kúria dokumentumainak elfogadása, terjesztése és hûséges megvalósítása.

Az eddigiekben a papi létrõl és tevékenységrõl általánosságban szóltunk, ahogy az minden papra érvényes. Most áttérünk a plébánosi hivatalban lévõ papra.

Második rész

A PLÉBÁNIA ÉS A PLÉBÁNOS

3. A plébánia és a plébános hivatala

18. A plébánia teológiai-kánonjogi fogalmának legfontosabb egyháztani elemeit a II. Vatikáni Zsinat a hagyomány, a katolikus tanítás és a kommunió-egyháztan fényénél gondolta át, s utána a kánonjogi Kódex fordította át a törvények nyelvére. E sajátos vonásokat a Zsinat utáni pápai tanítás részben kifejezetten, részben burkoltan tovább részletezte, mindig a fölszentelt papság témájának keretében. Ezért hasznosnak látszik újra fölidéznünk a teológiai és kánonjogi tanítás fõbb tételeit, elsõsorban azért, hogy jobban lehessen válaszolni azokra a lelkipásztori kihívásokra, melyek a papok plébániai szolgálata során most, a harmadik évezred kezdetén jelentkeznek.

A plébánosról mondottak analóg értelemben a lelkipásztori vezetés feladatához kapcsolódva érintik azokat a papokat is, akik bármilyen formában segítenek a plébánián, és lelkipásztori feladatköröket töltenek be, például börtönökben, kórházakban, egyetemeken, iskolákban, emigránsok, külföldiek gondozásában stb.

A plébánia a krisztushívõknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök felügyelete alatt a plébánosra bízzák, aki ennek saját pásztora.[65] A plébánia egész életének és a társadalmat is érintõ apostoli feladatai megoldásának az általános papság és szolgálati papság közti szerves közösség szellemében, a lelkipásztorok és a hívõk közti testvéri és dinamikus együttmûködés, a másik jogainak, kötelességeinek és feladatainak teljes tiszteletben tartásával kell folynia, úgy, hogy mindenkinek meglegyen a maga illetékessége és felelõssége. A plébános „szoros közösségben a püspökkel és a hívõkkel tartózkodjék attól, hogy lelkipásztori szolgálatát akár kiszámíthatatlan hatalmaskodással, akár szolgálata lényegétõl idegen demokratizáló gesztusokkal végezze”.[66] Teljes terjedelmében érvényben marad az Ecclesiae de mysterio interdikaszteriális instrukció, melyet a Szentatya különleges formában hagyott jóvá, s melynek teljes megvalósítása biztosítja az Egyház élete szempontjából alapvetõen fontos, korrekt egyházi gyümölcsot.

Az egyházmegyei közösséggel és a Péter utódával hierarchikus közösségben lévõ saját megyéspüspökkel fönntartott, szoros kapcsolat biztosítja a plébániai közösség egyetemes Egyházhoz tartozását. Az egyházmegye egy részérõl van tehát szó (pars dioecesis),[67] melyet ugyanaz a közösségi szellem, a keresztségbõl származó fegyelmezett felelõsségérzet, ugyanaz az Eucharisztia ünneplésében koncentrálódó liturgikus élet[68] és az egész plébániai közösségre jellemzõ ugyanazon missziós lelkület éltet. Ugyanis minden plébánia „egy teológiai valóságra épül, mert eucharisztikus közösség. Ez pedig azt jelenti, hogy a plébánia olyan közösség, mely alkalmas az Eucharisztia ünneplésére, melyben föllelhetõ az az eleven gyökér, melybõl a plébánia épül, és az a szentségi kötelék, mely létrehozza a teljes közösséget az egyetemes Egyházzal. Ez az alkalmasság abból fakad, hogy a plébánia a hit közössége és szerves közösség, azaz fölszentelt szolgákból és keresztényekbõl áll, s a plébános, aki a megyéspüspök helyettese, az egység hierarchikus köteléke az egész részegyházzal.”[69]

Ebben az értelemben a plébániának, ami az egyházmegye egy sejtje, „a közösségi apostolkodás jól látható példáját kell mutatnia, mely a különbözõ embereket összefogja és bekapcsolja az Egyház egészébe”.[70] A plébánia fogalmában szereplõ krisztushívõk közössége alapvetõ fontosságú személyes elem, és azon személyek közötti kapcsolatok fontosságát hangsúlyozza, akik meghatározott módon saját lelkipásztoruk nélkülözhetetlen vezetése alatt alkotják a plébániát. Az általános szabály szerint meghatározott terület ügyeirõl van szó, vagy csak bizonyos hívekrõl, mint például a nemzetiségi, nyelvi, szertartási vagy más meghatározott alapon létrehozott személyi plébániák esetében.[71]

19. A plébánia fogalmának másik alapvetõ összetevõje a lelkipásztori gondozás vagy a lelkek gondozása, a plébános sajátos hivatala, ami fõként Isten igéjének hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában és a közösség lelkipásztori vezetésében nyilvánul meg.[72] A plébánián a rendes lelkipásztorkodás területén „a plébános a rábízott plébánia saját lelkipásztora. A rábízott közösség lelkipásztori gondozását látja el annak a megyéspüspöknek felügyelete alatt, akitõl a krisztusi szolgálatban való részvételre megbízást kapott, hogy a rábízott közösség javára teljesítse a tanítói, megszentelõi és kormányzói feladatot, más papok vagy diakónusok együttmûködésével és a világi krisztushívõk segítségével, a jognak megfelelõen.”[73] A plébánia ilyen fogalma ekkleziológiailag nagyon gazdag és nem akadályozza a püspököt abban, hogy a jog szabályai szerint a lelkek gondozására más formákat is kialakítson.

A plébániai lelkipásztorkodásnak alkalmazkodnia kell a jelen kor körülményeihez – egyes helyeken a paphiányhoz, másutt a nagyvárosi plébániák túlnépesedéséhez, vagy a szétszórt falusi plébániákhoz, vagy az elnéptelenedettekhez – ezért nem elvi újításokat kellett bevezetni az Egyház egyetemes jogában a plébániai lelkipásztorkodás jogcímeiben. Az egyik ilyen lehetõség, hogy több papra in solidum bíznak rá egy vagy több plébániát, azzal a feltétellel, hogy legyen közöttük egy moderátor, aki irányítja a közös munkát és személyesen felelõs a püspök felé.[74] Tehát egy-egy plébániai hivatalt, a plébánia egyetlen lelkipásztori gondját egy papi közösségre bízzák, melynek tagjai a közülük kiemelt moderátor irányítása alatt közösen vállalják e hivatalt. A lelkipásztori gondozás in solidum megbízatása hasznosnak tûnik például olyan egyházmegyékben, ahol kevés papnak kell megszerveznie a különbözõ szolgálatokat, de akkor is hasznosnak látszik, ha gyarapítani akarják a papok közös lelkipásztori felelõsségét, s egész különlegesen elõ akarják mozdítani a papok közös életét, amire mindig buzdítanak.[75]

Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni bizonyos nehézségeket, melyekkel a – mindig és mindenütt papokból álló – in solidum lelkipásztorkodás járhat, mert a hívõk természetszerûen a saját pásztorral azonosulnak, és zavaró lehet s megnemértést támaszthat a több pap jelenléte, még akkor is, ha egymás között a dolog jól meg van szervezve. A plébánosnak mint a plébánia szentségi „családfõjének” a lelki atyasága nyilvánvalóan gazdag a belõle fakadó kötelékekkel együtt.

Ha a lelkipásztori szükséghelyzet úgy kívánja, a megyéspüspök több plébániát is ideiglenesen rábízhat egy plébánosra.[76]

Amikor a körülmények javalják, a plébániát átmeneti megoldásként[77] plébániai kormányzóra lehet bízni.[78] Emlékeztetnünk kell arra, hogy a plébános hivatala, mivel lényegileg lelkipásztori, teljességet és állandóságot követel.[79] A plébánosnak a történeti Krisztus jelenléte képmásának kellene lennie. A Krisztussal való hasonlóság követelménye hangsúlyozza ezt az elsõdleges kötelességet.

20. Ahhoz, hogy egy plébánián a lelkipásztori küldetést, ami a lelkek teljes gondozását jelenti, valaki végezhesse, feltétlenül szükséges a papi rend gyakorlása.[80] Ezért az egyházi közösségen túlmenõen[81] ahhoz, hogy valakit érvényesen plébánossá lehessen kinevezni, a kánonjog kifejezetten megköveteli, hogy az illetõ fölszentelt pap legyen.[82]

Ami a plébános felelõsségét illeti az igehirdetésben és a hiteles katolikus tanítás továbbadásában, az 528. kánon kifejezetten említi a homíliát és a hitoktatást; az evangéliumi szellemû kezdeményezések támogatását; a gyermekek és fiatalok katolikus nevelését, igénybe véve a krisztushívõk rendezett együttmûködését is, hogy az evangélium üzenete azokhoz is eljuthasson, akik nem gyakorolják a vallást, vagy nem az igaz hitet vallják,[83] hogy Isten kegyelmével eljuthassanak a megtérésre. Természetesen a plébános nem köteles mindezeket a feladatokat személy szerint megoldani, de gondoskodnia kell arról, hogy a plébánia keretein belül megfelelõ megoldást kapjanak a helyes tanításnak és az egyházi fegyelemnek, továbbá a körülményeknek megfelelõen, mindig az õ felelõssége mellett. Egyes feladatokat, például a szentmisében elhangzó homíliát[84], mindig és kizárólagosan fölszentelt személynek kell végeznie.

Még ha volna is valaki a nem fölszentelt hívõk között, aki ékesszólásban felülmúlná, ez nem helyezi hatályon kívül a tényt, hogy a plébános Krisztusnak, a fõnek és pásztornak a szentségi megjelenítése, és mindenekelõtt ebbõl fakad prédikációjának hatékonysága.[85] Más feladatokat viszont, például a hitoktatást, tartósan laikus hívõk is végezhetnek, akik megkapták a kellõ fölkészítést, a helyes tanítást adják tovább, annak megfelelõ keresztény életet élnek, és folyamatosan személyes kapcsolatot tartanak a plébánossal. Boldog XXIII. János pápa írta, hogy „nagyon fontos, hogy a papság mindig és mindenütt hûséges legyen tanítói kötelességéhez. Erre vonatkozóan mondta Szent X. Pius pápa: »egy papnak sincs ennél súlyosabb feladata és nehezebb kötelessége«”.[86]

Miként nyilvánvaló, a lelkipásztori szeretet hatékonysága érdekében a plébánost terheli a kötelesség, hogy minden munkatársára gondosan felügyeljen és bátorítsa õket. Azokban az országokban, ahol különbözõ nyelvekhez tartoznak a hívõk, ha nem állítottak föl személyi plébániát[87] vagy nem találtak más megfelelõ megoldást, a területi plébánosnak mint saját lelkipásztornak[88] kell gondoskodnia hívei sajátos szükségleteirõl, figyelembe véve kulturális érzékenységüket is.

21. Ami a megszentelés rendes eszközeit illeti, az 528. kánon elrendeli, hogy a plébános különösen arról gondoskodjék, hogy az Eucharisztia legyen a plébániai közösség központja, s hogy az összes hívõk elérhessék a keresztény élet teljességét a szent liturgiában való tudatos és aktív részvétellel, a szentségek vételével, az imádságos élettel és a jó cselekedetekkel.

Figyelemre méltó, hogy a Kódex szól az Eucharisztia gyakori vételérõl és a gyakori gyónásról. Ez arra utal, hogy a plébánosnak, amikor meghatározza a plébánia miserendjét és gyóntatási rendjét, vegye figyelembe, hogy melyek a hívõk többségének alkalmas idõpontok, de számoljon azokkal is, akiknek az idõbeosztása nehézséget jelent a szentségek gyakori vételében. A plébánosoknak különös gondot kell fordítaniuk az Egyház által meghatározott lelkülettel és formában végzett személyes gyónásra.[89] Emellett ne feledkezzenek meg arról, hogy a gyermekek elsõ szentáldozását kötelezõen meg kell elõznie a gyónásnak.[90] Lelkipásztori meggondolások alapján, tudniillik, hogy megkönnyítsék a hívõknek a gyónást, az egyéni gyóntatást szentmise alatt is végezhetik.[91]

Emellett „tiszteletben kell tartani a gyónó igényét, tudniillik hogy megválassza a gyónás módját: szemtõl szembe vagy ráccsal ellátott gyóntatószékben akar-e gyónni”.[92] A gyóntatónak is lehetnek lelkipásztori indokai ahhoz, hogy elõnyben részesítse a ráccsal ellátott gyóntatószék használatát.[93]

Nagyon elõ kell segíteni a szentséglátogatást a lehetõ legnagyobb idõt biztosítva erre a templom rendszeres nyitvatartásával. Dicséretes módon sok plébánia tart szentségimádást az Oltáriszentség ünnepélyes kitételével és a szentségi áldással, s tapasztalják ennek gyümölcseit a plébánia életében. Az Oltáriszentséget szeretettel kell õrizni a tabernákulumban, „mint a szerzetes- és plébániai közösség lelki szívét”.[94] „Az Eucharisztia tisztelete nélkül a plébánia elsorvadna, mint ha szívverés nélkül maradt volna.”[95] „Ha azt akarjátok, hogy a hívõk szívesen és jámboran imádkozzanak – mondta XII. Pius pápa a római papságnak –, mutassatok példát a templomban, és a szemük láttára imádkozzatok. Egy, a tabernákulum elõtt méltó módon térdelõ pap mély összeszedettségével építõ, figyelmeztetõ és hívó példa a nép számára az imádságra.”[96]

22. Az 529. kánon felsorolja a fõbb követelményeket a plébániai lelkipásztorkodáshoz, és vázolja a plébános magatartásának fõbb vonásait is. Mint saját lelkipásztor igyekszik megismerni a rábízott hívõket, de kerüli a veszedelmet, hogy merõ funkcionárius legyen: nem szerepet játszik és nem szolgáltatást nyújt. Isten embereként teljes szívvel végzi szolgálatát, keresi a híveket, látogatja a családokat, részt vesz bajaikban és örömeikben; okosan nevel, törõdik az öregekkel, a gyöngékkel, a betegekkel, s ellátja a haldoklókat; különös figyelmet fordít a szegényekre és a szenvedõkre; próbálja megtéríteni a bûnösöket, akik tévedésben vannak, s mindenkit segít, hogy teljesítse a maga kötelességét és támogatja a családok keresztény életét.[97]

A keresztény közösség életrevalóságának jele és elsõbbséget élvezõ lelkipásztori feladat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire való nevelés.

Fontos feladata a plébánosnak az is, hogy segítse a laikus hívõk részvételét az Egyház küldetésében, tudniillik, hogy a földi valóságot lélekkel hassák át és az evangélium szellemében tökéletesítsék, s így tegyenek tanúságot Krisztusról, elsõsorban evilági feladataik teljesítésével.[98]

Ugyanakkor a plébánosnak együtt kell mûködnie a megyéspüspökkel és az egyházmegye többi papjával, hogy a plébániai közösség hívõ tagjai az egyházmegyének is, és az egyetemes Egyháznak is tagjainak érezhessék magukat.[99] A mai társadalom növekvõ mozgékonysága szükségessé teszi, hogy a plébánia ne záruljon be önmagába, hanem tudja befogadni más plébániák hozzá látogató híveit, s ugyanakkor ne nézze gyanakvással, ha saját hívei más plébániák, templom- vagy kápolnaigazgatóságok életében vesznek részt.

Elsõsorban a plébános feladata és kötelessége, hogy buzgón támogassa, ébressze és nagy gonddal kísérje a papi hivatásokat.[100] Sajátos identitásának személyes példája[101] a hiteles papi élet, s ezzel együtt a fiatalok lelkivezetése és egyéni gyóntatása, valamint a fölszentelt papságról szóló hitoktatás valósítja meg a hivatások nélkülözhetetlen gondozását. „A papi szolgálatnak mindig különös feladata, hogy elvesse a teljesen Istennek szentelt élet magvait és szeretetet ébresszen a szüzesség iránt.”[102]

A feladatok, melyek a Kódex szerint sajátosan is a plébánosra hárulnak,[103] a következõk: a keresztség kiszolgáltatása; a bérmálás szentségének kiszolgáltatása halálveszélyben lévõknek a 883. kánon 3. sz-a szerint;[104] a szent útravalónak és a betegek kenetének kiszolgáltatása, az 1003. kánon 2. és 3. §-ának tiszteletben tartásával,[105] valamint az apostoli áldás megadása;
a házasságkötésnél való közremûködés és a házasság megáldása; a temetés; a keresztkút megáldása húsvéti idõben, a körmenetek vezetése a templomon kívül, valamint ünnepélyes áldás adása a templomon kívül; az ünnepélyes szentmise végzése vasárnap és parancsolt ünnepen.

A plébános ezen kizárólagos feladatai egyenesen kizárólagos jogai sajátos felelõssége alapján illetik meg õt, tehát személyesen kell végeznie, amennyire lehet, vagy legalábbis jelen kell lennie és követnie kell megtörténtüket.

23. Azokon a területeken, ahol paphiány van, elképzelhetõ – miként sok helyen meg is történik –, hogy a püspök mindent okosan mérlegelve a kánonjogban engedélyezett módon „ideiglenesen” együttmûködést engedélyez a plébániai lelkipásztorkodásban egy vagy több pappá nem szentelt személynek.[106] Ilyen esetekben azonban nagyon gondosan tiszteletben kell tartani a fölszentelt szolgák és a laikus hívõk feladatai és isteni ajándékai közti különbséget és komplementaritást, ami az Egyháznak sajátja, mert Isten akarta, hogy szervesen strukturált legyen. Az ilyen együttmûködést valóban rendkívüli helyzetek teszik indokolttá, és nem lépheti túl a fölszenteltség és a laikusi állapot törvényesen megállapított határait.

Mivel azt akarjuk, hogy a szóhasználatból ne származzon kavarodás, az Egyház a vezetésre utaló kifejezéseket – mint „lelkipásztor”, „káplán”, „igazgató”, „koordinátor” és hasonlók – kizárólag a papok számára tartja fenn.[107]

A Kánonjogi Kódexnek abban a részében, amelyik a laikus hívõk jogairól és kötelességeirõl szól, megkülönbözteti a feladatokat vagy funkciókat, melyek jogként és sajátos kötelességként tartoznak bármely laikushoz, és azokat a feladatokat, melyek a lelkipásztori szolgálattal való együttmûködést jelentik. Ez utóbbiak képességet (capacitas) vagy alkalmasságot (habilitas) jelentenek, melyek gyakorlása attól függ, hogy a törvényes lelkipásztor felszólít-e végzésükre.[108] Tehát nem tartoznak a jogok közé.

24. Mindezt II. János Pál pápa a Christifideles laici szinodus utáni apostoli buzdításában így fejezte ki: „Az Egyház üdvözítõ küldetése nem csupán azon szolgák által valósul meg, akik az egyházi rend szentségében részesültek, hanem a világi krisztushívõk révén is; õk ugyanis megkeresztelt állapotuk és sajátos hivatásuk erejében, mindenki a maga mértéke szerint, részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségében. A lelkipásztoroknak tehát el kell ismerniük és elõ kell segíteniük a világi krisztushívõk szolgálatait, hivatalait és feladatait, mivel ezek szentségi alapja a keresztség, a bérmálás és sok esetben a házasság szentsége. Valahányszor tehát az Egyház szükséglete vagy java megkívánja, a lelkipásztorok az egyetemes jog szabályai szerint a világi krisztushívõkre bízhatnak bizonyos tevékenységeket, melyek, jóllehet kötõdnek a lelkipásztorok saját feladataihoz, mégsem követelik az egyházi rend szentségi karakterét.” (23. p.) Ugyanez a dokumentum leszögezi az alapelvet is, mely vezérli ezen együttmûködést és megvonja áthághatatlan határait: „Mindazonáltal az ilyen tisztségek gyakorlása nem teszi a krisztushívõt lelkipásztorrá, mert nem a feladat tesz fölszentelt szolgává, hanem a szentségi fölszentelés. Egyedül az egyházi rend szentsége részesíti a fölszentelt szolgát Krisztus, a Fõ és Pásztor tisztségében és az Õ örök papságában. Amikor egy kiegészítõ tevékenységet végeznek, az közvetlenül és formálisan a lelkipásztortól kapott hivatalos megbízás erejébõl lesz törvényessé; és konkrét megvalósulásakor az egyházi tekintély irányítása alatt áll.” (23. p.)[109]

Ilyen esetekben, amikor nem szentelt hívõk kapnak megbízást, föltétlenül állítani kell egy pap moderátort plébánosi jogokkal és kötelességekkel, aki személyesen irányítja a lelkipásztori gondozást.[110] Magától értetõdik, hogy a plébánosi hivatalban való részesedés más egy pap esetében, akit kijelöltek a lelkipásztori tevékenység irányítására – és föl van ruházva a plébános jogaival – s aki elvégzi a kizárólagosan papi feladatokat, és a többiek esetében, akik nincsenek pappá szentelve és kisegítõként vesznek részt az egyéb feladatok elvégzésében.[111] A pappá nem szentelt szerzetes, szerzetesnõ, laikus hívõ, akiket meghívtak a lelkipásztori szolgálatban való részvételre, adminisztratív, oktató és buzdító jellegû tevékenységet folytathatnak, viszont természetszerûen nem végezhetik a lelkek teljes gondozását, amennyiben ez föltételezi a papi karaktert. A fölszentelt papot pótolhatják tehát a saját kánonjogi állapotuknak megfelelõ liturgikus funkciókban, melyeket a 230. k. 3. §-a felsorol: „Ahol az egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait, még akkor is, ha nem lektorok vagy akolitusok: gyakorolhatják az ige szolgálatát, vezethetik a liturgikus imádságot, kiszolgáltathatják a keresztséget és áldoztathatnak, a jog elõírásainak megfelelõen.”[112] A teljes lelkipásztori szolgálatot a diákonusok sem végezhetik, jóllehet nem egy szinten állnak a többi hívõkkel.[113]

A megyéspüspök igen nagy okossággal és lelkipásztori elõrelátással bizonyosodjon meg a szükséghelyzet valós voltáról, s ennek megfelelõen állapítsa meg az ilyen együttmûködésre meghívható személyek alkalmassági feltételeit, és határozza meg a feladatokat, melyeket kinek-kinek az adott plébániai közösség körülményeinek megfelelõen végeznie kell. Olyan esetekben, amikor nem történt meg elõre a feladatok pontos szétosztása, a moderátor plébánosnak kell meghatároznia a teendõket. E megoldás kivételes és idõleges jellege megkívánja, hogy az ilyen plébániai közösségeken belül minden módon tudatosítsák a papi hivatások feltétlen szükségességét, igen nagy szeretettel gondozzák az ébredõ hivatásokat és szorgalmazzák a személyes és közösségi imádságot a szent papokért is.

Hogy egy közösségen belül ébredni tudjanak papi hivatások, nagy segítséget jelent, ha minél szélesebb körben õszinte szeretet, mély megbecsülés és erõs lelkesedés él az Egyház – Krisztus menyasszonya és az üdvösség mûvében a Szentlélek munkatársa – iránt.

Mindig ébren kellene tartani a hívõk lelkében az Egyházhoz tartozás örömét és megbecsülését, mely annyira nyilvánvaló például Szent Péter elsõ levelében és a Jelenések könyvében (vö. 1Pt 3,14; Jel 2,13.17; 7,9; 14,1; 19,6; 22,14). Az odatartozás öröme és megbecsülése nélkül pszichológiailag nehéz volna fenntartani és bontakoztatni a hitéletet. Ebben az esetben nem is lehet csodálkozni, legalábbis emberileg, ha nem születnek és nem érlelõdnek papi hivatások.

„Végzetes tévedés volna elkedvetlenedni a jelen nehézségek miatt, s egy olyan magatartást fölvenni, mintha egy pap nélkül elképzelt holnapi Egyházra kellene fölkészülni. Ebben az esetben ugyanis az aktuális paphiány enyhítésére alkalmazott megoldások az egyházi közösséget minden jóakarat ellenére súlyosan elítélendõvé tennék.”[114]

25. Amikor egy plébánia lelkipásztori szolgálatában való részvételrõl van szó – ahol a paphiány miatt plébános nem tudja közvetlenül gondozni a lelkeket –, az állandó diákonusoknak mindig elsõbbsége van a nem szentelt hívõkkel szemben.[115] A szent rend erejében ugyanis „a diákonus tanító, amennyiben hirdeti és magyarázza Isten szavát; megszentelõ, amennyiben kiszolgáltatja a keresztség és az Eucharisztia szentségét és a szentelményeket, ‘a Vér szolgája’ öltözékében vesz részt a szentmise bemutatásán, õrzi az Eucharisztiát és áldoztat; vezetõ, amennyiben a közösség vagy az egyházi élet egy-egy részének mozgatója.”[116]

Nagy figyelmet szenteljenek a papságra készülõ diákonusoknak, ha azok egy plébánián lelkipásztori szolgálatot végeznek. Vezetõjük és tanítójuk a plébános, akinek összhangban kell lennie a szemináriumi elöljárókkal, és tudnia kell, hogy a saját személyes tanúságtétele, missziós nagylelkûsége a szolgálatban és a plébánia iránti szeretete hozzásegítheti a papjelöltet a Krisztus iránti õszinte és teljes önátadáshoz.

26. Az egyházmegyei lelkipásztori tanácshoz hasonlóan[117] a kánonjog megadta a lehetõséget – ha azt a megyéspüspök a papi szenátus meghallgatása után alkalmasnak látja[118] –, hogy plébániai pasztorális tanácsot is alapítsanak, melynek alapvetõ rendeltetése, hogy intézményes keretek között biztosítsa a hívõk együttmûködését a sajátosan papi, lelkipásztori tevékenységben.[119] Tanácsadó szervrõl van szó, amit azért hoznak létre, hogy a hívõk keresztségi felelõsségüket kifejezve segíthessenek a plébánosnak[120] tanácsaikkal lelkipásztori kérdésekben.[121] „A világi krisztushívõk legyenek egyre jobban meggyõzõdve apostoli elkötelezettségük és buzgóságuk sajátos jelentõségérõl a plébánián”; biztatni kell õket „a plébániai pasztorális tanács meggyõzõdéses és bátor megbecsülésére”.[122] A magyarázat világos és meggyõzõ: „A mai helyzetben a világi krisztushívõk sokat tehetnek és kötelesek is tenni azért, hogy növekedjék a valódi egyházi közösség saját plébániájukon belül, s újból föléledjen a missziós lendület a nemhívõk és azok iránt, akik hívõk ugyan, de a keresztény élet gyakorlatát elhagyták vagy majdnem kioltották.”[123]

„Az összes hívõknek megvan a lehetõsége, sõt olykor kötelességük, hogy kinyilvánítsák véleményüket az Egyház javát érintõ dolgokról, ami megtörténhet az e célra létrehozott intézményekben is: (...). A pasztorális tanács igen hasznos segítséget nyújthat a misszionárius, kateketikai és apostoli kezdeményezésekkel (...), a hívõk tanításának és szentségi életre nevelésének elõmozdításával; a papok szolgálatának segítésével különbözõ társadalmi rétegekben vagy területeken; a közvélemény fogékonyságának növelésével stb.”[124] A pasztorális tanács a plébános és a hívõk közötti kölcsönös kapcsolat területére tartozik. Nem volna tehát értelme úgy tekinteni, mint a plébános alárendelt szervét a plébánia kormányzásában, vagy mint olyan szervet, mely többségi alapon gyakorlatilag meghatározná a plébános vezetõ szerepét.

Ugyanebben az értelemben a plébánia gazdasági kérdéseit mérlegelõ szervek – tiszteletben tartva a helyes és tisztességes adminisztráció jogszabályait – nem korlátozhatják a plébános lelkipásztori szerepét, aki a plébánia javainak törvényes képviselõje és kezelõje.[125]

4. Pozitív kihívások a plébániai lelkipásztorkodásban

27. Mivel az egész Egyház fölhívást kapott arra, hogy itt, a harmadik évezred kezdetén „új lendületet nyerjen a keresztény életben”, melynek alapja a föltámadott Krisztus köztünk való jelenléte,[126] ebbõl le kell vonnunk a plébániai lelkipásztorkodásra vonatkozó következményeket.

Nem új lelkipásztori programok kitalálásáról van szó, hiszen a Krisztusra épülõ keresztény program mindig ugyanaz: megismerni, szeretni, követni Õt, benne élni a szentháromságos életet és vele együtt átformálni a történelmet annak beteljesedéséig, „olyan program, amely nem változik a korok és kultúrák változásaival, még akkor sem, ha e változásokat figyelembe veszi az igazi és hatékony dialógus érdekében”.[127]

A rendes lelkipásztorkodás nagyon széles és nagyon igényes horizontja „a részegyházakban valósul meg, ahol meghatározhatók azok a konkrét programok – célkitûzések és munkamódszerek, a munkatársak képzése és megbecsülése, a szükséges eszközök biztosítása –, melyek úgy képesek hirdetni Krisztust, hogy elérik a személyeket, formálják a közösségeket, és az evangéliumi értékek melletti tanúságtétel révén mélyen átjárják a társadalmat és a kultúrát.”[128] Ezek a „ránk váró lelkipásztori munka lelkesítõ végzésének” horizontjai.[129]

A hívõk komoly belsõ életre vezetése a keresztény tanítás elvei alapján – úgy, ahogy azt a szentek élték és tanították – a legfontosabb és legalapvetõbb lelkipásztori munka. A lelkipásztori tervekben ezt kellene elõnyben részesíteni. Ma a korábbi idõknél is fontosabb, hogy újra fölfedezzük: az imádság, a szentségi élet, az elmélkedés, a csöndes szentségimádás, a szívtõl-szívig kapcsolat a mi Urunkkal, azoknak az erényeknek mindennapos gyakorlása, melyek hasonlóvá tesznek Õhozzá, mindezek termékenyebbek mindenféle megbeszélésnél, és általában a megbeszélés hatékonyságának föltételei.

A Novo Millenio ineunte hét témát határozott meg, melyeknek elsõbbséget kell adni a lelkipásztorkodásban: az életszentség, az imádság, a vasárnapi szentmise, a kiengesztelõdés szentsége, a kegyelem elsõbbsége, Isten Igéjének hallgatása és az igehirdetés.[130] E fontos témák különösen a nagy jubileum tapasztalatában merültek föl, s nemcsak azokat a lényegi és alapvetõen fontos kérdéseket jelentik, melyeket a plébánosoknak és a plébániai lelkipásztorkodásban dolgozóknak figyelmesen át kell gondolniuk, hanem e munka végzéséhez szükséges lelkület összegzését is adják.

A Novo Millenio ineunte fölhívta a figyelmet „egy másik nagy területre is, ahol elõrelátó elkötelezettséget kell mutatni mind az egyetemes Egyház, mind a részegyházak tekintetében: a közösségre (koinonía), melyben megtestesül és kinyilvánul az Egyház misztériumának lényege” (42. p.). És fölhív a közösségi lelkiség elõmozdítására: „az Egyházat a közösség otthonává és iskolájává kell tenni: íme, a kezdõdõ évezred elején elõttünk álló nagy kihívás, ha hûségesek akarunk lenni Isten tervéhez és meg akarunk felelni a világ mély várakozásainak” (43. p.). És a pápa még pontosabban mondja: „Mielõtt konkrét terveket fogalmaznánk, elõ kell mozdítanunk a közösségi lelkiséget, s nevelési elvként kell hozzá igazodnunk mindenütt, ahol az embert és a keresztényt formálják, ahol az oltár szolgái, az Istennek szentelt személyek, a lelkipásztori munkatársak nevelõdnek, mindenütt, ahol a családok és a közösségek alakulnak.” (43. p.)

Az életszentségre vezetõ lelkipásztorkodás plébániai közösségeinkben magában foglalja a komoly imádságra nevelést, a megújított meggyõzõ és hatékony katekézist – a vasárnapi és hétköznapi szentmise fontosságáról, a közös és egyéni szentségimádásról, a gyakori és személyes gyónásról, a lelkivezetésrõl, a Mária-tiszteletrõl, a szentek követésérõl –, a csoportok és személyek mindennapos elkötelezettségként megélt apostoli buzgóságát, a család megfelelõ lelkipásztori gondozását, s a mindezeknek megfelelõ társadalmi és politikai elkötelezettséget.

Az ilyen lelkipásztorkodás csak akkor lehetséges, ha ugyanilyen lelkületû papok ébresztik, tartják fenn és adják tovább. „A pap példájából és tanúságtételébõl a hívõk nagyon sokat meríthetnek (...), fölfedezhetik a plébániát mint az imádság ‘iskoláját’, ahol a Krisztussal való találkozás nem merül ki a puszta segítségkérésben, hanem kifejezi a hálaadást, a dicséretet, az imádást, a szemlélõdést, az odafigyelést, az érzelmek buzgóságát egészen a szív elragadtatásáig”.[131]„(...) Jaj nekünk, ha elfeledkezünk arról, hogy »Krisztus nélkül semmit sem tehetünk« (vö. Jn 15,5). Az imádság éppen ezt az igazságot tapasztaltatja meg velünk. Az imádság állandóan emlékeztet Krisztus elsõbbségére és vele kapcsolatban a belsõ élet és az életszentség elsõbbségére. Ha ezt az alapelvet nem tartjuk tiszteletben (...), megismételhetjük a tanítványok csodálatos halfogás elõtti szavait: »egész éjszaka fáradoztunk és nem fogtunk semmit« (Lk 5,5). Ez a hitnek, az imádságnak és az Istennel folytatott párbeszédnek a pillanata, amikor kitárul a szív az áradó kegyelem elõtt, és engedi, hogy Krisztus szava egész hatalmával áthatoljon rajta: Evezz a mélyre!”[132]

Igazán szent papok nélkül nagyon nehéz lenne jó laikusokat találni, az egész a kialudt tûzre emlékeztetne; miként keresztény családok – házi egyházak – nélkül is ugyancsak nehéz a hivatások tavaszát várni. Éppen ezért elhibázzák a dolgot, ha a laikátus fölemelésére mellõzik a fölszentelt papságot, mert ily módon maga a laikátus károsodik, és terméketlenné válik az Egyház egész küldetése.

28. A cél, melyet az egész lelkipásztori tervezésnek maga elé kell tûznie, s az alap, melyre épülnie kell: az életszentségre szóló krisztusi meghívás egyetemességének újrafölfedezése, elõsegítése és támogatása közösségeinkben. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden apostolkodásnak a lelke és forrása az Istennel való bensõséges kapcsolat, Krisztus szeretetének elsõbbsége mindennel szemben, Isten nagyobb dicsõségének a keresése mindenben, a máriás „totus tuus” krisztocentrikus megélése! Az életszentség pedagógiája „a lelkipásztori tervezést az életszentség égisze alá helyezi”,[133] és ezt tekinti a jelenkor legfõbb lelkipásztori kihívásának. A szent Egyházban minden hívõ életszentségre hivatott.

Az életszentség pedagógiájának központi feladata tehát, hogy mindenkit megtanítson és elfáradás nélkül emlékeztessen arra, hogy az életszentség minden keresztény élet célja: „Az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár annak vezetése alatt él, az életszentségre hivatott az Apostol szavai szerint : »Igen, Isten akarata a ti megszentelõdéstek« (1Tesz 4,3; vö. Ef 1,4)”.[134] Íme, ez az elsõ téma, amit az egyházi katekézisben ki kell bontakoztatni, egészen odáig, hogy a személyes megszentelõdés igénye közmeggyõzõdéssé váljék.

Az életszentségre szóló meghívás egyetemességének tanítása igényli, hogy a keresztény létet úgy értsük, hogy az Krisztus követése, hasonlóvá formálódás Krisztushoz; de nem az etikai magatartás külsõségeirõl van szó, hanem a Krisztus kegyelmére való személyes ráhagyatkozásról. Ez a Krisztushoz hasonlóvá formálódás a megszentelõdés lényege és a keresztény lét sajátos célja. E cél eléréséhez minden kereszténynek szüksége van az Egyháznak mint anyának és tanítómesternek a segítségére. Az életszentség pedagógiája amennyire igényes, annyira vonzó kihívás mindazok felé, akik az Egyházban a vezetésért és a nevelésért felelõsek.

29. Az Egyház s következésképpen a plébániai lelkipásztorkodás számára is különlegesen fontos az evangelizáció buzgó misszionáriusi elkötelezettsége.[135] „A régóta evangelizált országokban is már a múlthoz tartozik a »keresztény társadalom« helyzete, mely az emberi dolgokat mindig jellemzõ sok gyengeség ellenére kifejezetten támaszkodott az evangéliumi értékekre. Ma bátran szembe kell nézni egy olyan helyzettel, mely egyre változatosabb és kihívóbb a globalizáció, a népek és kultúrájuk növekvõ egymásba fonódásának összefüggésében.”[136]

A mai társadalomban, melyet a kulturális, vallási és etnikai pluralizmus jellemez, s különlegesen meghatározza a relativizmus, a közömbösség, az irenizmus és a szinkretizmus, úgy tûnik, hogy egyes keresztények olyan „kereszténységet” vallanak, melynek nincs valóságos köze Krisztushoz és az Egyházhoz. Így a lelkipásztori tervet egy merõben humán távlatok közepette végrehajtandó társadalmi programnak tekintik, miközben a pacifizmusra, az univerzalizmusra és pontosabban meg nem határozott „értékekre” hivatkoznak.

A mai világ globalizációja csak a keresztények személyes, társadalmi és kulturális identitásának újrafölfedezésébõl indulhat el. Ez mindenekelõtt Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az emberek egyetlen Megváltójának új fölfedezését jelenti.[137] Ebbõl a meggyõzõdésbõl fakad a missziós igény, mely minden pap szívében ott él, és rajta keresztül egész különlegesen meg kell határoznia minden a pap által vezetett plébániát és közösséget. „Tudjuk, hogy nincs és nem is képzelhetõ el egy mindenki által alkalmazható lelkipásztori módszer; elõttünk Nazianzi Gergely a tanításában axiómaként fogalmazta meg ezt. Ki van zárva az egyetlen módszer. Ahhoz, hogy mindenkit építeni lehessen a szeretetben és elérhessük a szíveket, alakítani kell a módszert – és nem a tanítást. A lelkipásztorkodás tehát módszerbeli alkalmazkodás, és nem a tanítás alakítgatása.”[138]

A plébános feladata arról gondoskodni, hogy a plébánia keretén belül létezõ társulatok, mozgalmak és különbözõ csoportosulások a maguk sajátos módján hozzájáruljanak a plébánia misszionáló életéhez. „A közösség számára nagyon fontos kötelesség, hogy elõmozdítsa a társulások különféle formáit, melyek akár a hagyományos formákban, akár az egyházi mozgalmak új formáiban Isten ajándékaként elevenné teszik az Egyházat és a Szentlélek hiteles tavaszát jelentik. Fontos, hogy a társulatok és mozgalmak mind az egyetemes Egyházban, mind a részegyházakban teljes egyházias összhangban és a lelkipásztorok tekintélyi irányítása iránti engedelmességben tevékenykedjenek.”[139] A plébánián belül kerülni kell minden kirekesztést és az egyes csoportok bezárulását, mert a missziós jelleg arra a bizonyosságra támaszkodik, hogy mindenkinek részt kell benne vennie, s hogy „Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemzõ, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentõsége és értéke van az emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért emberré lett Igéje.”[140]

Az Egyház bízik a papok lelkipásztori szolgálathoz való mindennapos hûségében, s abban, hogy elkötelezettek saját, mással nem helyettesíthetõ küldetésükhöz a gondjaikra bízott plébánia javára.

A különféle közösségeket szolgáló plébánosok és más papok bizonyára ismerik a lelkipásztori nehézségeket, a belsõ fáradtságot vagy a túlterheltségbõl következõ fizikai fáradtságot, amit nem tudnak kipihenni rendszeres lelki visszavonultsággal és a jogos pihenéssel. Mennyi keserûség fakadhat annak gyakori látásából, hogy a szekularizáció szele kiszárítja a földet, amelybe hosszantartó, kemény munkával vetették a magot! A mélyen szekularizált kultúra, mely próbálja meggyõzni a papot a maga világias gondolkodásának igazáról, és próbálja megfosztani õt titokzatos szentségi természetû alapjától, nagyon felelõs e jelenségért.

Ebbõl születnek azok az elkedvetlenedések, melyek elmagányosodáshoz, keserû fatalizmushoz vagy, épp ellenkezõleg, szétszóró aktivizmushoz vezetnek. Ez nem zárja ki azt, hogy a papok többsége az egész Egyházban – összhangban püspökeik gondoskodásával – pozitívan néz szembe a jelen történelmi áramlat nehéz kihívásaival, és a maga teljes egészében és örömmel meg tudja élni papi mivoltát és nagylelkû lelkipásztori elkötelezettségét.

Vannak azonban belsõ veszedelmek is, mint például a bürokratizmus, funkcionalizmus, a demokratizálódás és az inkább menedzseri, mint lelkipásztori tervezés. Ilyen körülmények között sajnos a papot eltemethetik nem mindig szükséges struktúrák, aminek a vége a túlterheltség, testi-pszichikai, illetve lelki negatív következményekkel és a lelkipásztori szolgálat károsodásával.

A püspöknek gondosan ügyelnie kell az ilyen helyzetekben, hiszen fõként õ az atyja elsõ és legértékesebb munkatársainak. Ma eddig nem látott mértékben aktuális és sürgetõ minden egyházi erõ összefogása annak érdekében, hogy ki lehessen védeni minden veszedelmet, ami napjainkban a papra és szolgálatára leselkedik.

30. A Klérus Kongregációja – tekintettel az Egyház életének aktuális körülményeire, az új evangelizáció követelményeire, és figyelembe véve a papoknak a mai kihívásokra adandó válaszát – segédeszközül ajánlja föl a jelen dokumentumot, bátorításul és serkentésül a papok szolgálatához a plébániai lelkipásztorkodásban. Ugyanis az Egyház legközvetlenebb kapcsolatban az emberekkel rendes körülmények között a plébániákon van. Éppen ezért meggondolásaink a pap személyére mint plébánosra korlátozódtak. Benne van jelen Jézus Krisztus mint titokzatos testének feje, a jó pásztor, aki gondoskodik minden bárányról. Szerettük volna megvilágítani e szolgálat szentségi-misztérium természetét.

E dokumentum a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat és a Pastores dabo vobis apostoli buzdítás fényénél folytatja A papi élet és szolgálat direktóriumát, az Ecclesiae de mysterio interdikaszteriális instrukciót és az Il presbitero, maestro della parola, ministro dei sacramenti e guida della comunità in vista del terzo millenio cristiano címû körlevelet.
A mindennapos szolgálatot csak személyesen megszentelõdve lehet megvalósítani, s e megszentelõdésnek az Eucharisztia és a bûnbánat szentségének természetfölötti erejébõl kell táplálkoznia.

„Az Eucharisztia a középpont, ahonnan minden kisugárzik, és a célpont, ami felé minden irányul (...) A századok során hány pap találta meg itt Jézusnak az utolsó vacsorán ígért bátorítását, a magány feloldásának titkát, a szenvedések elviseléséhez szükséges erõt, az út folytatásához szükséges táplálékot, a belsõ energiát a hûséghez!”[141]

A szentségi élet elmélyítéséhez és a folyamatos képzéshez[142] nem kis segítséget nyújt a papok testvérisége, ami nem egyszerûen egy tetõ alatt élés, hanem közösség az imádságban, a szándékokban, a lelkipásztori együttmûködésben, amihez társul a kölcsönös barátság egymással és a püspökkel. Mindez jelentõs segítséget nyújt a szent szolgálat gyakorlása során fölmerülõ nehézségek és próbatétek legyõzéséhez. A papnak nemcsak paptestvére szolgálati segítségére van szüksége, hanem arra is, hogy testvért találjon benne. Többek között ki lehetne jelölni egyházmegyénként egy házat a papoknak, hogy akinek szüksége van rá, az rendszeresen visszavonulhasson elcsöndesedni és imádkozni, hogy újra megtalálja a megszentelõdéshez szükséges eszközöket.

Az utolsó vacsora termének lelkületével – ahol az apostolok egyetértésben voltak együtt, imádkozva Jézus anyjával, Máriával (ApCsel 1,14) – a Szûzanya oltalmára bízzuk e lapokat, melyeket szeretettel és a szerte a világon lelkipásztorkodó papok iránti megbecsüléssel szerkesztettünk. Mindazok, akik naponta végzik a lelkipásztori szolgálatot, érezzék az apostolok Királynõjének anyai segítségét, és éljenek mély egységben vele. A szolgálati papság ugyanis „magában foglalja a Szûzanyával, Krisztus anyjával való csodálatos és mélyreható közelséget”.[143]
Vigasztaljon a tudat, hogy „(...) mellettünk áll az Üdvözítõ anyja, aki bevezet minket megváltó Fiának áldozatába. A »Mária által Jézushoz« legyen lelki és lelkipásztori életünk mindennapos programja”![144]

Õszentsége II. János Pál pápa a jelen instrukciót jóváhagyta és közzétételét elrendelte.

Róma, a Kongregáció székhelyérõl, 2002. augusztus 4-én Vianney Szent János Mária, az arsi plébános, a lelkipásztorok védõszentjének napján.

Darío Card. Castrillón Hoyos
prefektus
Ternyák Csaba
eminanzianai c. érsek
titkár

A plébános imádsága a Szûzanyához

Ó Mária, a megfeszített és föltámadott Jézus Krisztus anyja,
az Egyháznak, a papi népnek anyja (1Pt 2,9),
a te Fiad szolgáinak, a papoknak anyja:
fogadd el alázatos önfelajánlásomat,
hogy lelkipásztori küldetésemben
megszólalhasson az örök fõpap
végtelen irgalmassága:
ó „irgalmasság anyja”.

Te, aki osztoztál Fiaddal,
„papi engedelmességében” (Zsid 10,5–7; Lk 1,38),
és testet készítettél neki (Zsid 10,7)
a Szentlélek kenetében,
vezesd be papi életemet
istenanyaságod kimondhatatlan misztériumába,
ó „Isten szent Anyja”.

Adj erõt az élet sötét óráiban,
enyhíts szolgálatom fáradalmában,
amit a te Jézusod bízott rám,
hogy veled együtt teljesíteni tudjam,
hûségesen és szeretettel,
ó anyja az örök Fõpapnak,
„apostolok királynõje, papok oltalmazója”.[145]

Hallgatagon kísérted Jézust
küldetése során,
amikor a béke evangéliumát hirdette a szegényeknek,
tégy engem hûségessé a nyájhoz,
melyet a jó pásztor bízott rám.
Segíts, hogy mindig türelmesen és szelíden,
határozottan és szeretettel,
megkülönböztetett szeretettel a betegek,
a kicsinyek, a szegények és a bûnösök iránt
tudjam vezetni a rámbízottakat,
ó „a keresztény nép oltalmazó Anyja”.

Neked szentelem és rád bízom magamat, ó Mária,
aki Fiad keresztje mellett
részese lettél megváltó mûvének
és „elválaszthatatlanul kapcsolódtál az üdvösség mûvéhez”.[146]
Add, hogy szolgálatom teljesítése közben
egyre jobban érezhessem
„a te csodálatos és mélyreható
anyai közelségedet”[147]
életem minden pillanatában,
ha imádkozom, s ha dolgozom,
örömben és fájdalomban,
fáradtságban és nyugalomban,
ó „bizalomnak Anyja”.

Segíts, ó Anyám, hogy a szentmise közben,
ami a papi szolgálat központja és forrása
a te anyai közelségedben átélhessem
a Jézushoz való közelséget,
hiszen „amikor bemutatjuk a szentmisét, ott vagy mellettünk”
és bevezetsz a te isteni Fiad megváltó áldozatának misztériumába,[148]
„ó közvetítõje a kegyelmeknek, melyek ez áldozatból
az Egyház és az összes hívõ számára fakadnak,”[149]
ó „Üdvözítõnk Anyja”.

Ó Mária, önmagamat
s akaratomat, hogy megszentelõdjem
anyai oltalmad és indításod alá helyezem,
hogy te vezérelj
arra a „Krisztussal, a fõvel és pásztorral való hasonlóságra,”
melyet megkíván plébánosi szolgálatom.
Segíts, hogy mindig észben tartsam,
hogy „te mindig ott vagy minden pap mellett”
a küldetésben,
hogy az egyetlen közvetítõ, Jézus Krisztus
szolgája legyen:
Ó, „papok Anyja”,
„oltalmazó”
és minden kegyelem „közvetítõje”.
Amen. [150]]

Jegyzetek

[1]II. János Pál pápa: Levél a papokhoz 2001 nagycsütörtökén, 1. p.

[2]De Trinitate 13, 19, 24: NBA 4,555.

[3]II. János Pál pápa: Levél a papokhoz 2000 nagycsütörtökén, 5. p.

[4]Vö. II. János Pál pápa: Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 15. p: AAS 93 (2001) 276.

[5]II. János Pál pápa: Levél a papokhoz 2001 nagycsütörtökén, 2. p.

[6]II. János Pál pápa: Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 3. p: AAS 93 (2001), 267.

[7]II. János Pál pápa: Homília a papok szentévi jubileumán (2000. V. 18.), 5. p.

[8]Vö. A Klérus Kongregációja: Il presbitero, maestro della parola, ministro dei sacramenti e guida della comunità in vista del terzo millenio cristiano. (1999. III. 19.)

[9]Ebben az értelemben fontos reagálni – miként a jelen dokumentum is teszi – arra, amit Õszentsége II. János Pál pápa így nevezett: „annak tudata, hogy az Egyház fejének és pásztorának, Jézus Krisztusnak vagyunk a szolgái”. Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 25. p: AAS 84 (1992) 695–696.

[10]Vö. A Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 59. p.

[11]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 70. p: AAS 84 (1992) 778–782.

[12]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48. p.

[13]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002), 214–215.

[14]Vö. Constitutiones Apostolicae, III, 16, 3: SC 329, 147; Szent Ambrus: De mysteriis 6, 29–30: SC 25 bis, 173; Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 63, 3; II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10–11. p; Presbyterorum ordinis decretum 2; CIC 204. k.

[15]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002), 215.

[16]Vö. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10. p; Presbyterorum ordinis decretum 2; XII. Pius pápa: Mediator Dei enciklika (1947. XI. 20.): AAS 39. (1947) 555; Magnificate Dominum beszéd: AAS 46 (1954) 669;

Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. 1. p. AAS 89 (1997) 860–861.

[17]Katolikus Egyház Katekizmusa, 1273.

[18]Vö. Trienti zsinat: Sessio 23. Doctrina de Sacramento Ordinis (1563. VII. 15.): DS 1763–1778; II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum 2, 13. p.; Christus Dominus decretum, 15. p.; Missale Romanum: De ordinatione 131, 123; Katolikus Egyház Katekizmusa 1366–1372, 1544–1553; 1562–1568; 1581–1587.

[19]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 13–15. p: AAS 84 (1992) 677–681.

[20]II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 33. p.; Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10, 28, 37. p; Presbyterorum ordinis decretum, 2, 6, 12. p.; A Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 6–12. p.; Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 22, 4.

[21]II. János Pál pápa: Levél a papokhoz 1979 nagycsütörtökén (1979. IV. 8.), 4. p.: AAS 71 (1979) 399.

[22]II. János Pál pápa: Christifideles laici (1989. XII. 30.) szinodus utáni apostoli buzdítás, 23. p: AAS 81 (1989) 431; Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. 4. p. AAS 89 (1997) 860–861; Klérus Kongregációja: Il presbitero, maestro della parola, ministro dei sacramenti e guida della comunità in vista del terzo millenio cristiano (1999. III. 19.), 36. p.

[23]Vö. Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 7. p.

[24]Vö. VI. Pál pápa: Katekézis az 1964. X. 7-i általános kihallgatás alkalmából. Insegnamenti di Paolo VI., 2. (1964) 958.

[25]Vö. VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás (1974. II. 2.), 11, 32, 50, 56. p.: AAS 66 (1974) 123, 144, 159, 162.

[26]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 21. p.: AAS 84 (1992) 689.

[27]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 18. p.: AAS 84 (1992) 684; Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 30. p.

[28]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 13. p.

[29]Vö. Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 46. p.

[30]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 26. p: AAS 84 (1992) 698; Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 45–47. p.

[31]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 12. p; CIC 276. k. 1. §.

[32]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 41. p.

[33]Vö. Szalézi Szent Ferenc: Bevezetés a jámbor életbe I,3.

[34]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 12. p; CIC 276. k. 1. §.

[35]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 14. p.

[36]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 14. p.

[37]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 72. p: AAS 84 (1992) 786.

[38]Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 72. p: AAS 84 (1992) 786.

[39]II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 16. p.: „A papokat, akik püspöki feladataiknak és gondjaiknak egy részét vállalják, és ezeknek szentelik magukat a mindennapok teendõiben, fiaiknak és barátaiknak tekintvén mindig megkülönböztetett szeretettel szeressék; legyenek készen meghallgatásukra, s velük meghitt jóviszonyban arra törekedjenek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egész egyházmegyében. Törõdjenek lelki, szellemi és anyagi állapotukkal, hogy papjaik szentül és jámborul tudjanak élni, s szolgálatukat hûségesen és eredményesen tudják végezni.”

[40]II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 72. p.: AAS 84 (1992) 786.

[41]II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 25. p.: AAS 84 (1992) 695.

[42]Vö. uo.

[43]Uo.

[44]II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 14. p.

[45]II. János Pál pápa: A Czestochowai Szûzanya ünnepén mondott szentmise bevezetése. L’Osservatore Romano (2001. VIII. 26.).

[46]II. János Pál pápa: Katekézis az 1993. VI. 30-i általános kihallgatás alkalmából: Mária, az örök Fõpap anyja. L’Osservatore Romano (1993. VI. 30–VII. 1.).

[47]II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 26. p: AAS 84 (1992) 699.

[48]II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 5. p.

[49]Uaz, 13. p; Vö. CIC 904, 909. k.

[50]Sziénai Szent Bernardin: 20. beszéd. Opera omnia. Velence, 1591:132.

[51]Boldog Colomba Marnion: Le Christ idéal du pretre, 14. f. Maredsous, 1951.

[52]II. János Pál pápa: Sacrae disciplinae leges apostoli konstitúció (1983. I. 25.): AAS 75. II. (1983) XIII.

[53]Vö. uo.

[54]II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 7. p.

[55]Uaz, 10. p.

[56]Uaz, 22. p.

[57]Vö. CIC 959. k.

[58]Uaz, 23. p.

[59]Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. „Teológiai elvek” 3. p.; „Gyakorlati rendelkezések” 6, 8. p. AAS 89 (1997) 859, 869, 870–872; A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Válasz. (1992. VII.,11.): AAS 86 (1994) 541–542.

[60]II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 31. p.: AAS 84 (1992) 708; „Krisztus Egyháza – olvassuk a Hittani Kongregáció 1992. V. 28-én kelt Communionis notio kezdetû levelében, a 7. pontban – (...) az egyetemes Egyház, (...) mely a részletekben – különbözõ személyekben és csoportokban, helyeken és idõpontokban – jelenik meg és tevékenykedik. Krisztus egyetlen Egyháza üdvözítõ jelenlétének e sokféleségében az apostoli kortól kezdve voltak olyan egységek, melyek önmagukban egyházak, mert részek ugyan, de bennük az egyetemes Egyház jelenik meg minden lényeges alkotóelemével. Az egyetemes Egyház képeként jelennek meg, és mindegyikük Isten népének olyan része, mely a papsága által támogatott püspök lelkipásztori gondjára van bízva.” AAS 85 (1993) 842.

[61]II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 32. p: AAS 84 (1992) 709.

[62]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 28. p.; Presbyterorum ordinis decretum, 10. p.; CIC 265–272. k.

[63]Hittani Kongregáció: Communionis notio kezdetû levél a katolikus Egyház püspökeihez a közösség-Egyházról (1992. V. 28), 9. p.: AAS 85 (1993) 843.

[64]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23. p.

[65]CIC 515. k. 1. §. Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 30. p.

[66]Klérus Kongregációja: Il presbitero, maestro della parola, ministro dei sacramenti e guida della comunità in vista del terzo millenio cristiano (1999. III. 19.), 3. p.; vö. Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 17. p.

[67]Vö. CIC 374. k. 1. §

[68]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 42. p.; Katolikus Egyház Katekizmusa, 2179. p.: II. János Pál pápa: Dies Domini apostoli levél (1998. V. 31.), 34–36. p.: AAS 90 (1998) 733–736; Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 35. p.: AAS 93 (2001) 290.

[69]II. János Pál pápa: Christifideles laici (1989. dec. 30.) szinodus utáni apostoli buzdítás, 26. p.: AAS 81 (1989) 438; Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. Gyakorlati rendelkezések, 4. p. AAS 89 (1997) 866.

[70]II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam Actuositatem határozat a világi hívek apostolkodásáról, 70. p.

[71]Vö. CIC 518. k.

[72]Vö. Trienti zsinat: Sessio 24. (1563. XI. 18.), 18. k.; II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 30. p: „A püspöknek egészen kiemelkedõ értelemben munkatársai a plébánosok, akikre mint saját pásztorra van rábízva a lelkek gondozása az egyházmegye valamely kijelölt részén az õ tekintélye alatt.”

[73]CIC 519. k.

[74]Vö. CIC 517. k. 1. §

[75]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 30. p.; Presbyterorum ordinis decretum, 8. p.; CIC 280, 550. k. 2. §; Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 29. p.

[76]Vö. Trienti zsinat: Sessio 21. (1562. VII. 26.), 5. k.; A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Magyarázó megjegyzése olyan esetekre, amikor több plébániát bíznak egy papra (1997. XI. 13.): Communicationes 30 (1998) 28–32.

[77]Vö. CIC 539, 526. k. 1. §

[78]Vö. CIC 539. k.

[79]Vö. CIC 151, 539–540. k.

[80]Vö. III. lateráni egyetemes zsinat (1179-ben), 3. k.; II. lyoni egyetemes zsinat (1274-ben), 13. konstitúció; CIC 150. k.

[81]Vö. CIC 149. k. 1. §

[82]Vö. CIC 521. k. 1. §. A 2. § nem kimerítõen, de fölsorolja azokat a személyes tulajdonságokat, melyek kiegészítik a plébániai szolgálatra jelölt kánoni alkalmasságát: tanításban kifogástalan és jó erkölcsû, a lelkek iránti buzgalommal betelt és a többi erényekkel is rendelkezõ, s legyenek meg benne azok a tulajdonságok is, melyeket az adott plébánia ellátásához az egyetemes jog (azaz a klerikusi státuszhoz szükséges tulajdonságok, vö. 273–279) vagy a részleges jog (tudniillik a részegyházé) megkíván.

[83]Vö. CIC 528. k. 1. §

[84]Vö. Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. Gyakorlati rendelkezések, 3. p. AAS 89 (1997) 864.

[85]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002) 216.

[86]XXIII. János pápa: Sacerdotii nostri primordia enciklika az arsi szent plébános halálának 100 éves évfordulóján (1959. VIII. 1.), III. rész: AAS 51 (1959) 572.

[87]Vö. CIC 518. k.

[88]Vö. CIC 519, 529. k. 1. §

[89]Vö. Javaslatok a szentgyónás összetevõirõl II. János Pál pápa Reconciliatio et paenitantia kezdetû szinodus utáni apostoli buzdításában (1984. XII. 2.), 31, III; 32:AAS 77 (1985) 260–264; 267.

[90]Vö. CIC 914. k.

[91]Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Notitiae 37. (2001) 259–260.

[92]II. János Pál pápa: Beszéd az Apostoli Paenitentiaria tagjaihoz (1993. III. 27.): AAS 86 (1994) 78.

[93]Vö. CIC 964. k. 3. §; II. János Pál pápa: Misericordia Dei motu proprio (2002. IV. 7.), 9b; A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Válasz a 964. k. 2. §-ával kapcsolatban (1998. VII. 7.): AAS 90 (1998) 711.

[94]VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika (1965. IX. 3.): AAS 57 (1965) 772.

[95]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002), 215.

[96]XXIII. János pápa: Sacerdotii nostri primordia enciklika az arsi szent plébános halálának 100 éves évfordulóján (1959. VIII. 1.), II. rész: AAS 51 (1959) 562.

[97]Vö. CIC 529. k. 1. §

[98]Vö. CIC 225. k.

[99]Vö. CIC 529. k. 2. §

[100]Vö. CIC 233. k. 1. §; II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 41. p: AAS 84 (1992) 727.

[101]Vö. Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), 66. p.

[102]Szent Ambrus: De virginitate 526: PL 16, 286.

[103]CIC 530. k.

[104]CIC 883. k. 3: „Magának a jognak alapján bérmálási felhatalmazással rendelkeznek: (...) a halálveszélyben lévõk vonatkozásában a plébános, sõt bármely pap.”

[105]CIC 1003. k. 2. §: „A lelkipásztori hivatalukra bízott hívõk gondozásában a lelkipásztori gondozással megbízott összes papok kötelesek és jogosultak a betegek kenetének kiszolgáltatására; ésszerû okból bármely más pap is kiszolgáltathatja ezt a szentséget a fent említett pap legalább vélelmezett hozzájárulásával.” 3. §: Minden pap magával hordhatja a megáldott olajat, hogy szükség esetén a betegek kenetének szentségét ki tudja szolgáltatni.”

[106]Vö. CIC 517. k. 2. §

[107]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002) 214.

[108]Vö. CIC 228; 229. k. 1, 3. §; 230. k.

[109]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 2. p.; Katolikus Egyház Katekizmusa, 1563. p.

[110]Vö. CIC 517. k. 2. §; Katolikus Egyház Katekizmusa, 911. p.

[111]Vö. Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. Teológiai alapelvek és Gyakorlati rendelkezések. AAS 89 (1997) 856–875; CIC 517. k. 2. §

[112]Vö. Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. Gyakorlati rendelkezések. 6, 8. p. AAS 89 (1997) 869; 870–872.

[113]Vö. CIC 150. k.; Katolikus Egyház Katekizmusa, 1554, 1570. p.

[114]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002) 216.

[115]Klérus Kongregáció: Diaconatus originem direktórium az állandó diákonusok életérõl és szolgálatáról (1998. II. 22.), 41. p. AAS 90 (1998) 901.

[116]Uaz, 22. p., 889.

[117]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus decretum, 27. p.; CIC 511–514. k.

[118]Vö. CIC 536. k. 1. §

[119]Vö. CIC 536. k. 1. §

[120]Vö. CIC 536. k. 1. §

[121]Klérus Kongregációja, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, A Népek Evangelizációjának Kongregációja, Az Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Ecclesiae de mysterio. Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad. Gyakorlati rendelkezések, 5. p. AAS 89 (1997) 867–868.

[122]Vö. II. János Pál pápa: Christifideles laici (1989. dec. 30.) szinodus utáni apostoli buzdítás, 27. p.: AAS 81 (1989) 441.

[123]Uo.

[124]Klérus Kongregációja: Omnes christifideles körlevél (1973. I. 25.), 4, 9. p.

[125]Vö. CIC 532. k., 1279. k. 1. §

[126]Vö. II. János Pál pápa: Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 29. p.: AAS 93 (2001) 285–286.

[127]Uo.

[128]Uo.

[129]Uo.

[130]Uo.

[131]II. János Pál pápa: Beszéd a római plébánosokhoz és papsághoz. (2001. III. 1.), 3. p.; vö. Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 33. p.: AAS 93 (2001) 289.

[132]Uaz, 38. p., 193.

[133]Uaz, 31. p., 287.

[134]Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 39. p.

[135]Vö. VI. Pál: Evangelii Nuntiandi apostoli buzdítás; II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregációhoz (1984. X. 20): „Ebbõl fakad annak szükségessége, hogy a plébánia fölfedezze: a hit és a szeretet közösségének kell lennie, ez létének indoka és legmélyebb jellemzõje, azaz az egész lelkipásztori tevékenységben az evangelizáció a tengely, mely elsõbbséget, megkülönböztetett figyelmet és értékelést igényel. Így gyõzhetõ le a pusztán társadalmi jelenlét horizontális szemlélete és erõsíthetõ az Egyház szentségi szemlélete.” AAS 77 (1985) 307–308.

[136]II. János Pál pápa: Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 40. p.: AAS 93 (2001) 294.

[137]Vö. Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat (2000. VIII. 6.): AAS 92 (2000) 742–765.

[138]Nagy Szent Gergely pápa: Regula pastoralis. Bevezetés a III. részhez.

[139]II. János Pál pápa: Novo Millenio ineunte (2001. I. 6.) ap. levél, 46. p.: AAS 93 (2001) 299.

[140]Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat (2000. VIII. 6.), 15. p. AAS 92 (2000) 756.

[141]II. János Pál pápa: Nagycsütörtöki levél a papokhoz (2000. III. 23.), 10, 14. p.

[142]Vö. Klérus Kongregációja: Tota Ecclesia. A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994. I. 31.), III. fejezet.

[143]II. János Pál pápa: Nagycsütörtöki levél a papokhoz (1979. IV. 8.), 11. p.

[144]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének résztvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002) 217.

[145]II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis decretum, 18. p.

[146]II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 103. p

[147]II. János Pál pápa: Nagycsütörtöki levél a papokhoz (1979. IV. 8.), 11. p.

[148]II. János Pál pápa: Beszéd a Klérus Kongregáció teljes ülésének részvevõihez (2001. XI. 23.): AAS 94 (2002) 217.

[149]II. János Pál pápa: A Czestochowai Szûzanya ünnepén mondott szentmisében. L’Osservatore Romano (2001. VIII. 26.).

[150]II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 62. p.