II. János Pál pápa levele a papokhoz
nagycsütörtökön
1996-ban, aranymiséjének évében

Kedves Testvéreim a papságban!

Nézzük csak a meghívásunkat, Testvéreim! (vö. 1Kor 1,26) A papság hivatás, egy egészen különleges hivatás: E tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív. (Zsid 5,4) . A Zsidókhoz írt levél az ószövetségi papságra hivatkozik, hogy megértesse Krisztus papságának misztériumát. Így Krisztus sem önmagát emelte fôpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: "...Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint". (5,5--6)

KRISZTUS EGYEDÜLÁLLÓ MEGHÍVOTTSÁGA A PAPSÁGRA

1. Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú, Melkizedek rendje szerint vált az új szövetség papjává: ô is meghivást kapott tehát a papságra. Az Atya az, aki a szeretet örök aktusával nemzett Fiát "a világba lépésre" (vö. Zsid 10,5) és a megtestesülésre "meghívja". Ô akarja, hogy egyszülött Fia a megtestesülés által "pap legyen mindörökre": az új és örök szövetség egyetlen papja. A Fiú papságra szóló meghívásában a Szentháromság misztériumának mélysége mutatkozik meg. Ugyanis egyedül a Fiú -- az Atya Igéje, akiben és aki által minden teremtetett -- képes szüntelenül áldozatul fölajánlani az Atyának a teremtést, amennyiben megerôsíti, hogy minden teremtmény az Atyától ered, és mindennek a Teremtôt dicsôitô áldozati ajándékká kell válnia. Így tehát a papság misztériuma a Szentháromságból ered és a Megtestesülés következménye. Az Atya egyszülött, örök Fia, amikor emberré lesz, asszonytól születik, belép a teremtés rendjébe, és ezáltal válik pappá, az egyetlen és örök Fôpappá.
A Zsidókhoz írt levél szerzôje hangsúlyozza, hogy Krisztus papsága szorosan kapcsolódik a keresztáldozathoz: "Krisztus azonban a ránk váró javak fôpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, melyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebbôl a világból való... Saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett."(9,11--12) Krisztus papsága a megváltás művében gyökerezik. Krisztus saját áldozatának papja: "Az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek." (9,14) Ezért az újszövetségi papság, melyre az Egyházban meghívást kaptunk, részesedést jelent Krisztus egyedülálló pap-ságában.

ÁLTALÁNOS PAPSÁG ÉS SZOLGÁLATI PAPSÁG

2. A II. Vatikáni Zsinat a meghívás fogalmát teljes terjedelmében mutatja be. Beszél ugyanis az ember meghívásáról, a keresztény meghívásról, és a házas és családi életre szóló meghívásról. Ebben az összefüggésben a papság egy a meghívások között, egyik lehetséges formája Krisztus követésének, aki az evangéliumban többször is kifejezi a meghívást e szavakkal: "Kövess engem!"
Az Egyházól szóló, Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitucióban a Zsinat tanítja, hogy minden megkeresztelt embernek része van Krisztus papságában; ugyanakkor világosan különbséget tesz Isten népének minden hívôben meglévô általános papsága, és a hierarchikus papság, azaz a szol-gálati papság között. Érdemes ebben az összefüggésben a zsinati dokumen-tum egész ide vonatkozó részét idézni: "Az Úr Krisztus, az emberek közül választott fôpap (vö. Zsid 5,1-- 5) az új népet "Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette" (Jel 1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy minden cselekedetük által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és annak erôit hirdessék, aki a sötétségbôl meghívta ôket csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és együtt dicsôítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47) adják oda önmagukat élô, szent, Istennek tetszô áldozatul (vö. Róm 12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az érdeklôdôknek adjanak számot az örök élet bennük élô reményérôl (vö. 1Pt 3,15). A hívôk közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság -- jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól -- egymásra van rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik. Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birto-kában alakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létre- hozza az eucharisztikus áldozatot és az egész nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, és azt a szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel valósítják meg."(LG 10)
A szolgálati papság a hivôk általános papságának szolgálatában áll. Amikor ugyanis az Eucharisztiát ünnepli és a szentségeket kiszolgáltatja, tudatosítja a hivôkben sajátos részesedésüket Krisztus papságában.

SZEMÉLYES MEGHÍVÁS A PAPSÁGRA

3. Világosan látható tehát, hogy a papi meghívás a keresztény meghívás szélesebb körén belül egy sajátos eset. Általános tapasztalata ez mindany- nyiunknak, akik papok vagyunk: megkereszteltek és megbérmáltak bennünket; részt vettünk a hitoktatásban, a liturgikus ünnepeken s mindenekelôtt az Eucharisztiában. Papi hivatásunk a keresztény élet keretein belül bontakozott ki.
Mégis minden papi hivatásnak megvan a saját története, mely az egyén életének jól meghatározott pillanataihoz kötôdik. Amikor Krisztus meg-hivta az apostolokat, egyenként mondta mindegyiknek: “Kövess engem!” (Mt 4,19; 9,9; Mk 1,17; 2,14; Lk 5,27; Jn 1,43; 21,19) Kétezer éve ismétlôdik ez a meghívás sokak, elsôsorban fiatal emberek felé. Olykor meglepetés erejével hat, de soha nem teljesen váratlan. Krisztus hívó szava a követésre általában hosszú elôkészületi idô után hangzik el. Semmi meglepô nincs abban, ha az ifjú tudatában egyszer már jelenlévô meghívás -- melyet tétovázás vagy egy másik út csábításai háttérbe szorítottak -- egyszercsak újra érezhetôvé válik. Nem csodálkozunk azon, hogy éppen ez a meghívás érvényesül minden mással szemben, és az ifjú elindul a számára Krisztus által mutatott úton: elhagyja a családot, és kezd különlegesen készülni a papságra.
A meghívásnak vannak bizonyos típusai, melyeket most szeretnék leírni. Az alaptípusokat az Újszövetségben találjuk meg. Krisztus "Kövess engem!" fölszólításával különbözô emberekhez fordul: vannak közöttük halászok, mint Péter és Zebedeus fiai (vö. Mt 4,19.22), de ott van Lévi, egy vámos is, akit késôbb Máténak neveznek. Izraelben az adóbehajtó foglalkozása bűnös és megvetésre méltó dolog volt. S Krisztus mégis ép-pen egy vámost hív meg az apostolok csoportjába (vö. Mt 9,9). Bizonyára igen nagy csodálkozást váltott ki a tarzusi Saul meghívása (vö. ApCsel 9,1--19), aki közismerten veszedelmes üldözôje volt a keresztényeknek és gyűlölte Jézus nevét.
A damaszkuszi úton éppen ez a farizeus kapja a meghívást: az Úr belôle akar "választott edényt" formálni, aki arra van rendelve, hogy sokat szenvedjen az Ô nevéért (vö. ApCsel 9,15--16).
A papok mindegyike fölismeri magát valamelyik evangéliumi meghívás- típusban; ugyanakkor tudja, hogy saját meghívásának története, az a hosszú út, melyen Krisztus egész életében vezeti, bizonyos értelemben megis- mételhetetlen.
Kedves Paptestvéreim, gyakran el kell mélyülnünk az imádságban, hogy meghívásunk titkát Isten e páratlan ajándéka iránti csodálattal és hálával telt szívvel szemléljük.

AZ APOSTOLOK PAPI MEGHÍVÁSA

4. Az a kép, melyet a meghívásról az evangéliumok ránk hagyományoztak, sajátos módon kapcsolódik a halász alakjához. Jézus meghívott néhány galileai halászt, köztük Simon Pétert, és az apostoli küldetést foglalkozásukra hivatkozva világította meg. Amikor Péter a csodálatos halfogás után Krisztus lábához borult és azt mondta: "Uram, menj el tôlem, mert bűnös ember vagyok", ezt a választ kapta: "Ne félj! Mostantól fogva embe-rek halásza leszel." (Lk 5,8.10)
Péter és a többi apostol együtt élt Jézussal, és együtt jártak vele küldetése útján. Hallották szavait, csodálták cselekedeteit és ámultak csodatettein. Tudták, hogy Jézus a Messiás, akit Isten azért küldött, hogy megmutassa Izraelnek és az egész emberiségnek az üdvösség útját. Hitüknek azonban érlelôdnie kellett az üdvözítés titokzatos eseményei által, melyekrôl Krisztus többször is jövendölt: "Az Emberfiát az emberek kezére adják. Megölik, de harmadnap föltámad." (Mt 17,22--23.) Mindez halála és föltámadása által valósult meg, azokban a napokban, melyeket a liturgia a szent három napnak nevez.
Krisztus éppen e húsvéti eseményben nyilatkoztatta ki az apostoloknak, mire szól az a meghívás, hogy hozzá hasonlóan, Ôbenne papok legyenek. Ez történt akkor, amikor az Utolsó Vacsora termében kereszthalálának elôestéjén kezébe vette elôbb a kenyeret, azután a borral teli kelyhet, és elmondta fölöttük az átváltoztatás szavait. A kenyér és a bor az Ô testévé és vérévé, az egész emberiségért fölajánlott áldozattá vált. Végezetül megpa-rancsolta az apostoloknak: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." (1Kor 11,25) E szavakkal áldozatát rájuk bízta, s kezük által az Egyháznak adta az idôk végezetéig. Amennyiben Krisztus az apostolokra bízta áldozati halálának emlékezetét, papságának is részesévé tette ôket. Az áldozati ajándék és a pap ugyanis szoros és fölbonthatatlan kapcsolatban áll egymással: aki Krisztus áldozatát fölajánlja, annak részesednie kell Krisztus papságában. A papságra szóló meghívás éppen ezért meghívás arra, hogy Krisztus áldozatát az Ô papságában való részesedés erejébôl Krisztus személyében mutassa be. A papi szolgálatot tehát örökségként vettük át az apostoloktól.

A PAP EGY MINDIG ÚJ ÉS EGYRE ERÔSÖDÔ VÁLASZBAN VALÓSUL MEG

5. "Itt van a Mester és hív téged" (Jn 11,28). E szavakat a papi hivatásra vonatkoztatva is olvashatjuk. Isten hívó szava áll annak az útnak az elején, melyet az embernek élete során végig kell járnia: ez a meghívás alapvetô és értékes, de nem egyetlen dimenziója. A papszenteléssel valójában megkez- dôdik egy út, mely a halálig tart, és teljes egészében a "meghívás" útja. Az Úr különbözô -- e meghívásból fakadó -- feladatokra és szolgálatokra hív-ja a papokat. De van egy ennél mélyebb réteg is. A feladatokon kívül, melyek a papi szolgálat megnyilvánulásai, a dolgok legmélyén mindig ott van a “papi lét” valósága. Az életkörülmények és élethelyzetek állandóan arra szólítják a papot, hogy erôsítse meg eredeti választását, s újra meg újra válaszoljon Isten hivására. Papi életünk, mint minden igazán keresztény élet, a hívó Isten szavára adott válaszok láncolata.
Jelentôs ebbôl a szempontból a hazatérô urukat váró szolgák példabeszéde. Mivel uruk késik, virrasztaniuk kell, hogy érkezô uruk ébren találja ôket (vö. Lk 12,35-40). Vajon ez az evangéliumi virrasztás nem a meghívásra adott válasz egy másik értelmezése? E válasz valójában egy éber felelôsségtudatnak köszönhetô. Krisztus hangsúlyozza: "Boldogok a szolgák, akiket uruk ébren talál, ha megjön... s ha csak a második vagy a harmadik ôrségváltáskor jön, és ébren találja ôket -- boldogok azok a szolgák" (Lk 12,37--38).
A latin Egyház papjai cölebsz életre kötelezik magukat. Ha a meghívásra adott válasz a virrasztás, akkor ez bizony nagyon fontos tényezôje a cölibátusban mindhalálig kitartó hűségnek. De a cölibátus a meghívásnak csak egyik dimenziója, mely az élet során -- a papi szolgálatból fakadó -- sokféle feladat megoldásának összefüggésében valósul meg.
A meghívás nem statikus valóság: egész sajátos dinamikája van. Kedves Testvéreim a papságban, oly mértékben erôsítjük és valósítjuk meg meghí- vásunkat, amennyire hűségesen éljük Isten és az ember szövetségének misz- tériumát, s egész különlegesen az Eucharisztia misztériumát; annál inkább megvalósítjuk, minél bensôségesebben szeretjük a papságot és a papi szol- gálatot, melyre meghívást kaptunk. Így válik láthatóvá, hogy a papság révén "valósítjuk meg" önmagunkat, amennyiben magunkévá tesszük meghívásunkat az egyszeri és örök tervnek megfelelôen, melyet Isten mindegyikünkrôl elôre alkotott. Ez az isteni terv olyan mértékben valósul meg, amilyen mértékben elismerjük és elfogadjuk saját élet-tervünknek és élet-programunknak.

A PAPSÁG MINT "OFFICIUM LAUDIS"

6. Isten dicsôsége az élô ember. Szent Ireneus a lehetô legszorosabban összekapcsolja Isten dicsôségét és az ember önmegvalósítását.
"Nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsôséget" (Zsolt 115,1): ha sokszor ismételgetjük ezt a zsoltársort, megérezzük, hogy az "önmegvalósításnak" olyan transzcendentális vonatkozása és célja van, ami "Isten dicsôségének" része: életünk arra hivatott, hogy a dicséret áldozata, officium laudis legyen.
A papi hivatás különleges meghívás a dicséret áldozatára. Amikor a pap az Eucharisztiát ünnepli, amikor a bűnbánat szentségében Isten megbocsátását közvetíti, vagy a többi szentséget szolgáltatja ki, mindig Istent dicsôíti. Ezért a papnak szeretnie kell az élô Isten dicsôségét, és a hívôk közösségével együtt hirdetnie kell azt a dicsôséget, mely a teremtésben és a megváltásban ragyog fel. A pap arra hivatott, hogy különleges módon egyesüljön Krisztussal, az örök Igével és igaz emberrel, a világ Megváltójával: a megváltásban nyilatkozik meg ugyanis a dicsôsége teljessége, melyet az emberiség és az egész teremtés Jézus Krisztusban nyújt az Atyának.
A dicséret áldozata nem csupán a zsoltárokat, a liturgikus énekeket és a népénekeket foglalja magába, melyek oly sok nyelven szállnak föl a Te- remtôhöz: a dicséret áldozata mindenek elôtt szünet nélküli fölfedezése az igaznak, a jónak és a szépnek, melyeket a világ ajándékba kap a Terem-tôtôl, s egyidejűleg az emberi lét értelmének fölfedezése. Az emberi lét ezen értelmét a megváltás misztériuma teljesítette be és nyilatkoztatta ki, amikor az emberi életet az isteni élettel összekapcsolta. A megváltás, mely véglegesen a húsvéti eseményben, Krisztus szenvedésében, halálában és föltámadásában valósult meg, nem csupán Isten transzcendens szentségét nyilatkoztatja ki, hanem -- a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint -- "kinyilvánítja az embernek magát az embert". (GS 22.)
Isten dicsôsége bele van írva a teremtés és a megváltás rendjébe; a pap arra hivatott, hogy ezt a misztériumot teljes egészében élje meg, hogy részesévé váljék a dicséret ama nagy áldozatának, mely a világegyetemben szüntelenül megvalósul. Csak akkor képes a családok és egyes személyek szenvedéseire és nehézségeire figyelni, félelem nélkül szembeszállni a rossz és a bűn valósá- gával, s azokat a lélek erejével legyôzni, ha a világ és az ember megváltásának igazságát a lehetô legmélyebben éli.

A PAP A HÍVÔKKEL EGYÜTT TART AZ ISTENBEN BETELJESEDÔ ÉLET FELÉ

7. Isten dicsôsége az élô ember. A papot, kinek hivatása, hogy megdicsôítse Istent, a lehetô legmélyebben meghatározza az az igazság, melyet Szent Ireneusz mondatának második fele tartalmaz: az élô ember. Isten dicsôségének szeretete a papot egyáltalán nem idegeníti el az élettôl és mindattól, ami az élet része; épp ellenkezôleg, hivatása elvezeti az élet teljes értelmének megismerésére.
Mit jelent az "élô ember"? Az embert jelenti a maga teljes igazságában: az Istentôl a maga képére és hasonlatosságára alkotott embert; az embert, akire Isten rábízta a földet, hogy uralkodjék rajta; az embert, aki természete szerint és kegyelemként sok értéket hordoz; az embert, aki kiszabadult a bűn szolgaságából és Isten fogadott gyermekévé lett.
Nézzétek az embert és az emberiséget, akiket a pap maga elôtt lát, amikor az isteni misztériumokat ünnepli: az újszülötteket, akiket a szülôk keresztelôre hoznak, a gyermekeket és ifjakat, akik hitoktatásra jönnek. A fiatal embereket, akik életük legnehezebb szakaszában megválasztják útjukat, hivatásukat és új családot alapítanak, illetve szemináriumba vagy szerzetbe lépve Isten országának szentelik magukat. A papnak ápolnia kell a kapcsolatot a fiatal emberekkel. Ebben az életszakaszban gyakran fordulnak hozzá vigasztalásért, tanácsért és támaszért, amit imádsággal és okos útbaigazítással tud nyújtani. A pap így tapasztalja meg, hogy hivatása mennyire nyitottá és segítôkésszé teszi az emberek iránt. A fiatalokban leendô családapákkal és édesanyákkal, leendô akadémikusokkal és olyan személyekkel találkozik, akik a holnap társadalmát fogják építeni. E sokféle hivatás mind-mind a pap szívén keresztül ismeri föl a maga sajátos útját, melyen Isten a személyeket vezeti; és Önmagához vezeti el ôket.
Ily módon a papnak része van nagyon sok pályaválasztásban, szenvedésben és örömben, csalódásban és reményben. Az ô feladata, hogy minden helyzetben úgy mutassa be Istent az embereknek, mint személyes sorsuk végsô célját. A pap az az ember, akire az emberek rábízzák legbensô vágyaikat, s olykor nagyon fájdalmas titkaikat. Sóvárogva várnak rá a betegek, az öregek és a haldoklók, mert ôk tudják, hogy azon az utolsó uton, mely Istenhez vezeti ôket, csak az tud nekik segíteni, akinek része van Krisztus papságában. A pap Krisztus tanúja, hirnöke annak a végsô meghívásnak, mely az embert örök életre hívja Istenben. S miközben testvéreit és nôvéreit segíti, önmaga is készül: szolgálata adja neki a lehe-tôséget, hogy hivatásának megfelelôen egyre inkább dicsôítse Istent, s így részese lehessen az örök életnek. Így halad elôre a nap felé, amikor majd Krisztus mondja neki: "Jól van, hűséges szolgám, ... menj be Urad örömébe!" (Mt 25,21)

A PAPI JUBILEUM: AZ ÖRÖM ÉS A HÁLA IDEJE

8. "Nézzétek csak meghívástokat, testvérek!" (1Kor 1,26) Pál apostol korintusi keresztényekhez intézett fölhívásának egész különleges jelentése van számunkra, papok számára. Gyakran kell "meghívásunkra tekinteni", s újra meg újra föl kell fedeznünk értelmét és nagyságát, mely mindig fölülmúl bennünket. Nagyon kedvezô alkalom erre Nagycsütörtök, az Eucharisztia és a papság szentsége alapításának emléknapja. Nagyon jó alkalmak a papszentelés évfordulói, s mindenekelôtt a papi jubileumok is.
Kedves Paptestvérek, miközben ezeket a sorokat írom, ötven éves papi jubileu- momra gondolok, mely ebben az esztendôben van. Gondolok kispaptársaimra, akikkel együtt voltam a szemináriumban, akik hozzám hasonlóan a második világháború drámai idôszakától beárnyékolt úton jutottak el a papságra. Akkoriban a szemináriumok zárva voltak, s a kispapok szétszórtan éltek. Néhányan közülük meghaltak a háborús események során. Az ilyen körülmények között elnyert szolgálati papságnak egész különleges jelentése volt számunkra. Elevenen él emlékezetemben a nagy pillanat, amikor ötven évvel ezelôtt a hívôk közössége a "Veni Creator Spiritus" szavaival hívta a Szentlelket ránk, fiatal diákonusokra, akik ott feküdtünk arcra borulva a templom közepén, mielôtt a püspöki kézrátétel által megkaptuk a papszentelést. Köszönjük meg a Szentléleknek a kegyelem e kiáradását, mely meghatározta életünket. És kérjük továbbra is: "Imple superna gratia, quae tu creasti pectora".
Kedves Paptestvérek, szeretnélek meghívni benneteket, hogy vegyetek részt a hivatás ajándékáért mondott Te Deumomban. Miként tudjátok, a jubileumok a pap életében fontos pillanatok, hiszen hivatásunk útjának mérföldkövei. A bibliai hagyomány szerint a jubileum az öröm és a hála ideje. A földműves hálát ad a Teremtônek az aratásért; mi jubileumunk alkalmával hálát szeretnénk adni az örök Pásztornak papi életünk gyümölcseiért, s az Egyháznak és az emberiségnek tett szolgálatért, melyet a Gondvi-selés szándéka szerint a világ különbözô helyein, a legkülönbözôbb körülmények között, sokféle szituációban végeztünk. Tudjuk, hogy "haszontalan szolgák" vagyunk (Lk 17,10), mégis megköszönjük az Úrnak, hogy azt akarta, hogy szolgái legyünk.
Hálásak vagyunk az embereknek is: elsôsorban azoknak, akik segítségünkre voltak, hogy elérjük a papságot, s azoknak, akiket az isteni Gondviselés hivatásunk útján mellénk állított. Köszönetet mondunk mindenkinek, elsô- sorban a szüleinknek, akiket Isten rendkívül gazdag ajándékként adott nekünk: a tanításnak és jó példának micsoda gazdagságát közvetítették felénk!
Miközben hálát adunk, Istentôl és a felebarátoktól a bocsánatot is kérünk hibáinkért és hanyagságainkért, melyek az emberi gyöngeség követkeményei. A Szentírás szerint a jubileumnak nemcsak az aratásért kifejezett hálának kell lennie, hanem az adósságok elengedését is magában kell foglalnia. Ezért kérjük az irgalmas Istent, engedje el adósságainkat, melyeket életünk és papi szolgálatunk közben halmoztunk föl.
"Nézzétek csak meghívástokat, testvérek!" -- figyelmeztet az Apostol. Szavára tehát "nézzük" a már meg tett utat, melyen hivatásunk megerôsödött, elmélyült és megszilárdult. "Nézzük", hogy tudatosabbá váljék bennünk Isten szeretetteljes munkálkodása életünkben. Eközben nem feledkezhetünk meg azokról a paptestvéreinkrôl sem, akik nem tartottak ki a megkezdett úton. Az Atya szeretetére bízzuk ôket, és mindegyiküket biztosítjuk imánkról.
Így a "nézés" önkéntelenül is imádsággá válik. És most, kedves Paptestvérek, meghívlak benneteket, hogy csatlakozzatok a meghívás és papság ajándékáért mondott hálaimámhoz:

TE DEUM LAUDAMUS:
HÁLA NEKED, ISTENEM, A PAPSÁG AJÁNDÉKÁÉRT

9. "Téged, Isten, dicsérünk,
Téged Úrnak ismerünk..."
Isten, dicsérünk és hálát adunk neked:
az egész föld imád téged.
Mi, a te szolgáid a próféták szavával
és az apostolok kórusával hirdetünk
Téged, aki Atyja és Ura vagy az életnek,
minden életnek, mert élet csak Tôled származik.
Benned ismerjük meg, Legszentebb Háromság,
meghívásunk forrását és kezdetét:
Te, Atya, öröktôl fogva elgondoltál,
akartál és szerettél minket;
Te, Fiú, kiválasztottál és meghívtál,
hogy részünk legyen
a te egyetlen és örök papságodban;
Te, Szentlélek, eltöltöttél minket ajándékaiddal,
és szent keneteddel fölszenteltél.
Te, az idônek és a történelemnek Ura,
elvezettél minket
a harmadik keresztény évezred küszöbéhez,
hogy tanúi legyünk az üdvösségnek,
melyet az egész emberiségnek ajándékozol.
Mi, a dicsôségedet hirdetô Egyház,
kérünk Téged: ne engedd, hogy valaha is elfogyjanak
az evangéliumot szolgáló szent papok;
hangozzék föl minden székesegyházban
s a Föld minden pontján
a "Veni Creator Spiritus" himnusz.
Jöjj el, teremtô Lélek!
Jöjj, hogy fölébreszd az ifjak új nemzedékét,
akik készek rá,
hogy az Úr szôlejében dolgozzanak,
hogy Isten Országa
kiterjedjen a Föld határáig.

És te, Mária, Krisztus Anyja,
aki a kereszt alatt János apostollal együtt
választott fiaiddá fogadtál minket,
virrassz továbbra is hivatásunk fölött.
Rád bízzuk a szolgálat következô éveit,
melyeket a Gondviselés még megérnünk enged.
Légy velünk és vezess minket
a világ útjain
azokhoz a férfiakhoz és nôkhöz,
akiket Fiad vére árán megváltott.
Segíts, hogy mindvégig megtegyük Jézus akaratát,
aki az emberek üdvösségére tôled született.
Krisztus, te vagy a reménységünk!
"In te, Domine, speravi,
non confundar in aeternum."
A Vatikánból, 1996. március 17-én, Nagyböjt negyedik vasárnapján,
pápaságunk 18. évében

II. János Pál pápa

Jegyzet: Az eredetiben: És senki sem önhatalmulag veszi magára ezt a méltóságot, hanem Istentôl kapja a meghivást.
Így Krisztus sem önhatalmulag vette magára a fôpapi méltóságot, hanem attól kapta, aki így szólt hozzá:
A németben: Amtspriestertum, hivatali papság Vö. Adversus Haeereses IV, 20,7.