Angelo Sodano bíboros államtitkár ajánlásával
Fordította: Somorjai Ádám OSB
Lektorálta: Farkas Beáta és Goják János
Ez a dokumentum azt a keskeny utat követi, melyet Krisztus rajzolt tanítványai elé. Krisztus személyének és üzenetének központja az a kinyilatkoztatás, hogy "Isten szeretet" (1 Jn 4,8): olyan szeretet, amely kiváltja az embert rabságából és sokféle nyomorúságából, hogy visszaadja neki teljes méltóságát. A századok során az egyház számtalan konkrét jelét adta Isten e gondoskodásának. Az egyház története úgy is felfogható, mint a keresztények szeretete a legszegényebbek iránt, akik szükségben szenvedő testvéreik előtt az életét felebarátjáért odaadó Krisztus szeretetéről tanúskodtak.
A jelen tanulmány ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a keresztények elkötelezzék magukat a ma emberének sürgető segélykiáltása hallatán. Az itt tárgyalt témák igen aktuálisak. Bemutatják a világot sújtó éhséget és annak etikai vonzatait, ami minden jóakaratú embert nyugtalanít. E tanulmány közzététele kiváltképpen a 2000. év Nagy Jubileumának összefüggésében fontos, melynek megünneplésére készülődik az egyház. A dokumentum szelleme nem ideológiákra épül, hanem az Evangélium logikáját követi, és Krisztus követésére hív meg a mindennapokban.
Bízom abban, hogy e kiadvány széles körben elterjed, és sokak lelkét fogékonyabbá teszi az osztó igazság és az emberi szolidaritás gyakorlására.
Vatikánváros, 1996. október 4., Assziszi Szent Ferenc ünnepén
Angelo Sodano, bíboros államtitkár
Ezek a szavak nem hagynak kétséget. A lelkiismeret félreérthetetlenül beszél. Ennek ellenére többmillió embert sújtanak az éhség és a rosszultápláltság pusztításai, vagy az élelmezés bizonytalanságának következményei. Vajon az élelem hiánya ennek az oka? Semmi esetre sem. Általánosan elismert tény, hogy a Föld forrásai képesek a bolygó minden lakosának táplálására; [5] az egy lakosra jutó élelem világméretekben mintegy 18%-kal nőtt az utóbbi évek folyamán. [6]
Az a kihívás, amely ma az egész emberiséget érinti, kétségtelenül gazdasági és technikai jellegű, de még inkább etikai-lelki és politikai természetű. A megélt szolidaritás és a teljes értelmű hiteles fejlődés egyúttal az anyagi növekedés kérdése is.
1. Az egyház úgy véli, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai kérdések nem közelíthetők meg anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk az ember transzcendens dimenzióját. Már a görög filozófia is, amely oly mélyen átjárta a nyugati világot, ezen a véleményen volt: az ember csak akkor fedezheti fel és követheti saját képességeivel az igazságot, a jót és az igazságosságot, ha lelkiismerete isteni megvilágítást kap. Éppen ez az isteni elem teszi képessé az emberi természetet arra, hogy figyelembe vegye mások iránti önzetlen kötelességét. A keresztény tanítás szerint az isteni kegyelem adja az embernek azt az erőt, hogy helyes felismerései szerint cselekedjék. [7] Az egyház mégis minden jóakaratú embert felszólít arra, hogy ezt a gigantikus feladatot végrehajtsa. A II. vatikáni zsinat megerősítette: "Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy". [8] Az ilyen ünnepélyes figyelmeztetés arra int bennünket, hogy szilárdan elkötelezzük magunkat az éhség elleni harcban.
2. Ennek a problémának a sürgető volta arra ösztönzi a "Cor Unum" Pápai Tanácsot, hogy bemutassa saját kutatásának néhány eredményét. Feladatának tekinti, hogy figyelmeztessen az egyének és közösségek felelősségére: valósítsák meg a leghatékonyabb megoldást. Támogatja mindazokat, akik máris nagy odaadással szentelik magukat ennek a nemes célnak.
A jelen dokumentum általános és nem kimerítő módon próbálja elemezni és leírni az éhség jelenségének okait és következményeit. Reflexiónk kiváltképpen az Evangélium fényéből és az egyház szociális tanításából merít. Nem a mai állapot leírása az elsődleges célkitűzésünk. Tehát nem a jelenlegi helyzetet bemutató statisztikákra figyelünk, nem is az éhhaláltól fenyegetett személyek számára, a rosszultápláltak arányára vagy a leginkább fenyegetett vidékekre és a baj elhárításához szükséges gazdasági intézkedésekre összpontosítunk. Ez a dokumentum, melyet az egyház lelkipásztori küldetése ihletett, mindenekelőtt tagjaihoz és az egész emberiséghez intézett felhívás, mivel "az egyháznak 'van tapasztalata az emberi dolgokban'; ez arra ösztönzi, hogy vallási küldetését szükségszerűen kiterjessze különböző területekre, amelyeken férfiak és nők tevékenykednek, hogy a személyüknek kijáró méltósággal összhangban keressék korlátozott boldogulásukat ebben a világban". [9] Ma az egyház azt a felszólítást visszhangozza, melyet Isten Káinhoz intézett, amikor számon kérte tőle testvére, Ábel életét: "Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről..." (Ter 4,10). Nem jogtalan vagy támadó túlzás ezt a kemény, majdnem elviselhetetlen beszédet éhen haló kortársaink helyzetére alkalmazni: ezek a szavak értékrendet fejeznek ki és lelkiismeretünket akarják megérinteni.
Illúzió lenne kész megoldást várni: olyan jelenséggel állunk szemben, amely a vezetők, az irányítók, egyben azonban a termelők és a fogyasztók gazdasági döntéseitől is függ, s amely mélyen gyökerezik életmódunkban. Mégis, ez a felhívás mindenkit kötelez; és mi reméljük, hogy az egymásért mind nagyobb felelősséget vállaló emberi kapcsolatoknak köszönhetően végleges javulást tudunk elérni.
3. Ez a dokumentum az egész világ katolikusaihoz, az e téren illetékes nemzeti és nemzetközi vezetőkhöz szól, de a humanitárius szervezetek éppúgy címzettjei, mint minden jóakaratú ember. Különösen azt kívánja, hogy bátorításul szolgáljon a legkülönbözőbb rangú és hivatású emberek ezreinek, akik mindennap sokat fáradnak azért, hogy minden ember megkapja a jogot: "együtt ülni a közös lakoma asztalánál". [10]
A XIX. századig az egész népességeket tizedelő éhínségek leggyakrabban természeti csapásból eredtek. Ma ezek sokkal kisebb mértékűek, az esetek többségében inkább emberek okozzák. Erről meggyőződhetünk, ha felsorolunk néhány vidéket vagy országot: Etiópia, Kambodzsa, ex-Jugoszlávia, Ruanda, Haiti... Abban a korban, amikor az ember minden korábbinál inkább képes kezelni az éhínséget, az ilyen helyzetek az emberiség valóságos szégyenének bizonyulnak.
A táplálékhiány legszélsőségesebb példáit azonban a negyvenkét legkevésbé fejlett országban (LFO) kell keresni, melyek közül huszonnyolc Afrikában van. [14] "A fejlődő országok közel 780 millió lakosa - vagyis népességük 20%-a - nem mindig rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel napról napra megszerezheti az elégséges táplálkozáshoz szükséges élelmiszermennyiséget". [15]
Az éhség (vagy éhezés) és a rosszultápláltság megkülönböztetésén túl harmadik változatként meg kell tehát említenünk az élelmiszerellátás bizonytalanságát is: ennek következménye az éhezés vagy a rosszultápláltság. Ez megakadályozza a hosszú távú programok tervezését és megvalósítását, ami pedig a tartós fejlődés beindításához nélkülözhetetlen. [16]
A XX. század története azonban azt mutatja, hogy a gazdasági szegénység nem elkerülhetetlen. Számos ország megindult a gazdasági fejlődés útján, és ez a folyamat szemünk láttára folytatódik; mások, éppen ellenkezőleg, leszakadnak a hamis előfeltevésekre alapozott nemzeti vagy nemzetközi politika áldozataiként.
Az éhség egyszerre ered:
a) a nem optimális gazdaságpolitikából, mely minden országra kiterjed. A fejlett országok rossz politikája közvetve ugyan, de minden országban hátrányosan érinti a gazdaságilag szegényeket;
b) azokból a struktúrákból és szokásokból, amelyek kevéssé hatékonyak, sőt egyenesen rombolják az ország gazdasági erőforrásait:
- a kevéssé fejlett országokban
[18]
nemzeti szinten: a (néha elkerülhetetlenül) monopolhelyzetben lévő nagy gazdasági szervezetek - legyenek azok köztulajdonban vagy magántulajdonban - gyakran válnak a fejlődés fékjeivé, ahelyett, hogy motorjai lennének. Ennek bizonyítékai az elmúlt tíz évben számos országban elindított átszervezések;
- a fejlett országokban nemzeti szinten: gyengeségeik kevésbé észlelhetők, mint nemzetközi szinten, de közvetlenül vagy közvetve ezek is károsak a világ valamennyi nélkülözője számára;
- nemzetközi szinten: a kereskedelmi korlátozások és a gazdasági ösztönzések gyakran ellentmondanak egymásnak.
c) erkölcsi síkon tanúsított sajnálatos magatartásból: a pénz, a hatalom és a nyilvános presztízs egyoldalú hajszolásából; a közösség szolgálatát felváltja az egyének és csoportok kizárólagos hasznára törekvés; és ne felejtsük a jelentős, különféle formákat öltő kiterjedt korrupciót sem, melytől egyetlen ország sem mondhatja magát mentesnek.
Mindez nyilvánvalóvá teszi az emberi cselekvés esetlegességét. Gyakran ugyanis minden jó szándék ellenére olyan hibákat követünk el, amelyek aztán bizonytalanná teszik a helyzetet. Ezek feltárása már lépést jelent megoldásuk felé.
A gazdasági fejlődés valójában állandó erőfeszítést igénylő folyamat, amiért az egyének és intézmények egyaránt felelősséggel tartoznak. Az állam hatékony szerepvállalására vonatkozóan pedig útmutatást találunk az egyház szociális tanításában és a szociális enciklikák elemzéseiben.
A fejlődés elmaradása vagy akadályozása arra vezethető vissza, hogy hiányzik az emberek ingyenes szolgálatának akarása vagy képessége; - az emberek által és emberek számára kifejtett szolgálat csak a szeretet gyümölcse lehet. Ez minden téren átitatja bonyolult világunkat: a széles értelemben vett technikát, a struktúrákat, a törvényhozást és az erkölcsi magatartást. Ez nyilvánul meg a - gazdasági horderejét tekintve nagy- vagy kisjelentőségű - tennivalók tervezésében és megvalósításában.
Az éhség okai: a szakértelem hiánya, kedvező szolgáltatásra képtelen struktúrák, az egyes személyek bűnei és a szeretet hiánya. E négy tényező kivétel nélkül fennáll, s ez azzal jár, hogy még kisebb lesz az éhezők - létfenntartáshoz szükséges - élelmiszeradagja.
A világban való jelenlegi gazdasági és pénzügyi fejlődés illusztrálja e komplex jelenségeket: technika és erkölcs különösen összefonódik bennük, és meghatározza a gazdaság eredményeit. Itt a fejletlen országok többségét érintő adósság-válságról akarunk szólni, továbbá az annak rendezésére tett vagy óhajtott intézkedésekről.
A kamatláb nyílegyenes emelkedése - melyet a piac ellenőrizetlen, és valószínűleg ellenőrizhetetlen játéka okozott - Latin-Amerika és Afrika országainak többségét az adósságtörlesztés beszüntetéséhez vezette. Ez a pénz gyors kivonását idézte elő, ami igen rövid idő leforgása alatt fenyegetni kezdte az - egyébként is közepes és sérülékeny - helyi szociális hálót és magának a bankrendszernek a létezését is. A pusztítás terjedelme minden síkon felmérhető: gazdasági, strukturális és erkölcsi területen is. Mint mindig, most is elsősorban merő technikai és szervezeti megoldást kerestek. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezeket a helyes és szükséges intézkedéseket minden országban és minden szinten az emberek viselkedésének megváltoztatása kell hogy kísérje, kiváltképpen azon személyeké, akiket nem fenyeget a szegénységnek az élet választásait megterhelő hatalmas terhe.
A kiigazítási időszak kezdetén negatív lett a kereskedelmi mérleg: a kölcsönöket beszüntették, a kőolajárakat a fejlődő országok számára mesterségesen tűrhetetlenül magas szinten tartották, az alapanyagok ára zuhant, amit a magas kőolajáraknak tulajdonítható gazdasági pangás és ezzel egyidejűleg az adósságválság váltott ki. A nemzetközi szervezetek - kivéve a Nemzetközi Valutaalapot - túl lassan szánták el magukat arra, hogy a likviditás fenntartása érdekében az érintett országoknak pénzt folyósítsanak, stb. Ez idő alatt az eladósodott országokban esni kezdett az életszínvonal.
Ebből is kitűnik, hogy a technikai és gazdasági ismereteken túlmenően mennyi bölcsességet követel a pénz kezelése. A jelentős likvid pénzügyi eszközök felszabadulása nagy szerkezeti és személyi károkat okozott, ahelyett, hogy a hátrányos helyzetűek körülményeinek látványos javulását eredményezte volna.
Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az emberi fejlődés az altruizmusra, vagyis a szeretetre való képességünktől függ, s ennek gyakorlati síkon is igen nagy a hordereje. Röviden és reálisan megfogalmazva: a szeretet nem luxus, hanem a túlélés feltétele az emberek nagy tömegei számára.
A gazdasági válságok által kiváltott nehézségek és szenvedések rendkívül nagyok, még akkor is, ha megoldásuk végeredményben nagyobb jólétet eredményez.
A válságok felszínre hozzák az ország - strukturális vagy szerzett - gyengeségeit, ideértve az egymást követő kormányok, azok partnerei vagy egyenesen a nemzetközi közösség által elkövetett fejlesztési tévedések következményeit. Számos ilyen gyenge pont van, és ezek gyakran csak utólag válnak nyilvánvalóvá. Mások a függetlenségi politika folyományai, mivel az, ami a gyarmati uralom idején erőnek bizonyult, a függetlenné válás után az ország gyengeségét okozhatja, ha nem kap kompenzációt. Általánosságban meg kell említeni a nagyszabású projektek szerepét. Ezek az igazság pillanatai, amikor az egész országban erőteljesen átélik a szolidaritás szükségességét. Valójában azonban ennek az átstrukturálási politikának első lépése az, hogy csökkentik a kiadásokat, következésképpen a jövedelmeket is. Az ország szegényeinek csak egy alternatívájuk marad: vagy megbíznak az egymást követő kormányokban, vagy pedig igyekeznek megszabadulni tőlük. Gyakran ők esnek áldozatul a nagyratörő csoportoknak, akik ideológiai indíttatásból vagy mohóságból törnek hatalomra, mellőzve a demokratikus játékszabályokat, szükség esetén pedig külső erőket vesznek igénybe.
Egy gazdasági reform nagy politikai döntéshozó képességet követel a kormány részéről. Eljárásmódját nemcsak a stabilizációs terv technikai sikere minősíti, hanem az is, hogy képes-e megszerezni a népesség többségének támogatását, beleértve a leginkább hátrányos helyzetűeket is. A vezető csoportnak meg kell tudnia győzni a többi társadalmi réteget a terhek elviselésének szükségességéről. Itt azoknak a személyeknek a szűk köréről van szó, akik nemzetközi szintű jövedelemmel rendelkeznek, de az állami hivatalnokokról és alkalmazottakról is, akik addig a pillanatig többnyire irigyelt helyzetet élveztek az országban, de most egyik napról a másikra jövedelemforrásaik elapadásával kénytelenek szembenézni. Ekkor a hagyományos szolidaritásnak kell érvényesülnie, mivel a szegények mindig készségesek voltak támogatni azt a családtagot, akinek megingott a helyzete - holott már éppen megjavulni látszott.
A legszegényebbeknek a gazdaság átszervezése során szükséges védelmét csak fokozatosan vették tudomásul a felelős nemzeti és nemzetközi tényezők. Több évre volt szükség, hogy széles körben elfogadják az ezzel járó programokat, amelyek a leginkább veszélyeztetett csoportokat célozzák meg. Egyébként itt is, mint minden vészhelyzetben, fennáll annak a kockázata, hogy túl későn és túl hirtelen húzzák be a féket, s ezzel olyan zökkenőt idéznek elő, mely jelentősen megnövelheti azok szenvedéseit, akik a sor végén állnak.
Afrikában és Latin-Amerikában széles körű terveket kezdtek megvalósítani, [19] melyek magukkal vontak:
- olyan szerkezeti kikigazítást, amely szigorú makrogazdasági lépéseket tartalmaz,
- új jelentős hitelek megnyitását,
- mélyreható strukturális reformokat, amelyek leküzdik a helyi elégtelenségeket: ezek részben az állami monopóliumok következményei, melyek a nemzeti jövedelem jelentős részét emésztik föl, anélkül, hogy mindenki javára kielégítő minőségű szolgáltatásokat nyújtanának. Ezen országok közül sokban minden közszolgáltatás kárt szenvedett, és - mivel a konkoly gyakran keveredik el a búzával - az eredményes szektorok is hatásuk alá kerültek.
[20]
Egyes kormányok, melyek a nemzetközi színpadon gyakran ismeretlenek, csodálatra méltóan kezelték a helyzetet: volt politikai bátorságuk meghozni az elkerülhetetlen intézkedéseket, egyidejűleg pedig számoltak a külső nézetekkel és nyomással is, példát mutattak országukban az együttműködés és a szolidaritás színvonalának növelésére, elkerülték a hátulütőket. Meg kell állapítani, hogy egy vezető példájának hatása nemcsak szakértelmétől és irányító képességétől függ, hanem attól a képességétől is, amellyel korlátozni tudja az ilyen helyzetekben mindig felmerülő társadalmi igazságtalanságot.
A fejlett országoknak komolyan meg kell fontolniuk a következő kérdést: vajon a fejletlen országok iránt tanúsított magatartásuk, sőt preferenciáik a felelős vezetők társadalmi, technikai és politikai teljesítményén, vagy más kritériumokon múlnak?
A kutatások azt mutatják, hogy amint a népek gazdagodnak, magas születési és halálozási arányszámaik az ellenkezőjükre változnak: alacsony születési és alacsony halálozási rátára. [23] Az átmenet szakasza kritikus lehet az élelmezési források tekintetében, mivel a halálozások száma előbb csökken, mint a születéseké. A népesség növekedését technológiai változásoknak kell kísérni, különben megakad a mezőgazdasági termelés szabályos ciklusa a talaj kimerülése, az ugar csökkenése és a vetésforgó hiánya miatt.
A demográfiai helyzet mindaddig csak lassan fog javulni, míg a fejlődő országok családjai úgy tartják, hogy termelésüket és biztonságukat csak a gyermekek nagy száma adhatja. Ismételjük: legtöbbször a gazdasági és társadalmi változások [25] teszik lehetővé a szülők számára, hogy elfogadják a gyermekáldást. Ezen a téren a fejlődés jelentős részben a szülők társadalmi-kulturális színvonalától függ. Fontos tehát, hogy a párokat felkészítsék a felelős apaságra és anyaságra, mégpedig az etikai elvek tökéletes tiszteletével; nevezetesen a születésszabályozásnak az ember valódi természetével összhangban álló módszereit kell elsajátíttatni velük. [26]
Ezek közül több eset a XX. században történt meg, például:
a) 1930 körül Sztálin rendszeresen megfosztotta az ukrán parasztokat az élelemtől, ami körülbelül nyolcmillió ember halálát okozta. Ezt a hosszú ideig ismeretlen bűntényt nemrégiben tárták fel, amikor megnyitották a Kreml levéltárát.
b) Bosznia, különösen Szarajevó körülzárása a közelmúltban, melynek során még a humanitárius segélyeket is lefoglalták.
c) Etiópiában a népesség áttelepítése abból a célból, hogy a kormány egyetlen pártjának politikai ellenőrzése alá vonják. Az eredmény többszázezer halott, ami az erőltetett migráció és a termőföldek elhagyása által kiváltott éhínség számlájára írható.
d) Az élelmiszer megvonása Biafrában a 70-es években: ezt a fegyvert használták a politikai szakadás megakadályozására.
A Szovjetunió összeomlása megszüntette a polgárháború egyik okát, hiszen ezeket szovjet beavatkozás vagy annak elutasítása váltotta ki; következményei a semmit meg nem oldó forradalmak, a népesség kényszerű áttelepítése, a mezőgazdaság szétbomlása, törzsi harcok, népirtás. Mindamellett számos olyan helyzet marad fenn vagy jelentkezik ismét, mely hasonló jelenségekhez vezethet. Bár nem ugyanaz a léptékük, mégis nem kevésbé ártalmasok a népesség számára. Nevezetesen a nacionalizmusok újbóli fellángolásáról van szó: ennek kedvez néhány ideológiai berendezkedésű állam, valamint annak a küzdelemnek helyi lecsapódásáról, melyet a fejlett országok vívnak egymás között a politikai befolyásért, vagy pedig az egyes országokban, főleg Afrikában a hatalomról vívott harcról.
Említsük meg a politikai okból bevezetett embargókat is, mint amilyen a kubai és az iraki. Esetükben az ottani rendszert tartják veszélyesnek a nemzetközi biztonságra nézve, amely - úgymond - túszul ejtette saját népességét. Az effajta erőszakos fellépésnek első áldozatai maguk a lakosok, ezért jól meg kell fontolni, milyen emberáldozatokba kerülnek az ilyen döntések. Másrészt egyes felelősök rájátszanak népük saját üzelmeik által előidézett nyomorára, hogy a nemzetközi közösséget ellátásuk biztosítására bírják. Minden esetben sajátos helyzetről van szó, melyet lépésenként kell megoldani, a Világnyilatkozat a táplálkozásról című dokumentum szellemében, amely kijelenti: "Az élelmiszersegélyt nem szabad politikai engedetlenségre, földrajzi helyzetre, nemre, korra vagy etnikai, törzsi, vallási hovatartozásra hivatkozva megtagadni". [27]
A politikai intézkedések azonban másképpen is visszahatnak az éhezésre. Több alkalommal is láthattuk, hogy a fejlett országok, amelyek mezőgazdasági fölösleggel rendelkeznek, fölöslegükből (például gabonából) ellenszolgáltatás nélkül szállítanak - olyan fejletlen országoknak, amelyekben a rizs az alapélelmiszer. A valódi cél ilyenkor a hazai fogyasztási árak fenntartása. Ezek az ingyenes exportok igen kedvezőtlen hatást váltottak ki: a népességet a táplálkozási szokások megváltoztatására késztették, a helyi termelőket pedig elbátortalanították, jóllehet éppen nagyfokú támogatásra lett volna szükségük.
Más esetekben, gyengeség vagy politikai nagyratörés folytán, a hatóságok olyan alacsonyan szabják meg a mezőgazdasági termékek árát, hogy a parasztok tulajdonképpen segélyezik a városi lakosokat - ez a helyzet pedig a falusi elvándorlásnak kedvez. A tömegkommunikációs eszközök, az elektronika és a reklám szintén hozzájárulnak a vidék elnéptelenedéséhez. Az ilyen országok fejlesztésére szánt segély így többé-kevésbé közvetett bátorításul szolgál azon kormányok számára, melyek ezeket a veszélyes stratégiákat követik. Ők azok, akik a pénzügyi támogatás előnyeit élvezik, teljesen jogtalanul, mert politikájuk egyértelműen ellentétes népük valódi érdekeivel. Az ipari országoknak el kell töprengeniük azon, vajon nem adtak-e ilyen értelemben negatív jelzéseket hosszú éveken át.
a) Az a politika, amely a helyi élelemtermelők kárára mesterségesen alacsonyan tartja a mezőgazdasági árakat. Ez a hátrányos helyzetű városlakók nyomására történik, akiket veszélyesnek tartanak az ország politikai stabilitására. Afrikában ez általánossá vált az 1975-1985 közötti években, s a helyi termelés nagy visszaeséséhez vezetett. Számos ország, amely nagy mezőgazdasági teljesítőképességgel rendelkezik, mint például Zaire vagy Zambia, első ízben vált nettó importáló országgá.
b) A legtöbb ipari ország politikája, amely messzemenően védi mezőgazdaságát és így a túltermelésnek kedvez. Az így képződő fölösleget a belső áraknál olcsóbban (dömpingáron) exportálják. E védelmi intézkedések nélkül a világpiaci árak sokkal magasabbak lennének, ami a többi exportáló országnak kedvezne. A termelés növelését ösztönző intézkedések évei után, ami a mezőgazdasági szerkezet jelentős szétrombolásához vezetett, a védelem haszonélvezői Európában igazságtalan előnyöket élveznek. Ez a politika, amelyet a helyi közvélemény többsége is támogat, egészében ellentétes lehet a világ fogyasztóinak érdekeivel, mind a kiváltságos, mind az ínséget szenvedő országokban. A védett országokban valójában a fogyasztókat terhelik a magas piaci árak fenntartásának költségei. A védelmet nem élvező országokban a földműveseket - akik pedig nagymértékben járulnak hozzá az ország jólétéhez - sújtja az olcsó import, mivel jelentősen csökkenti a hazai árakat, és ezzel elősegíti tönkremenésüket és városba költözésüket.
c) A hagyományos élelmiszertermelő kultúrákat gyakran fenyegeti rosszul irányított gazdasági fejlődés. Meg kell említeni például a hagyományos termékek ipari mezőgazdasággal történő felváltását, mely vagy exportra termel (nagy mennyiségú mezőgazdasági terméket szánnak exportra, s a nemzetközi élelmiszerpiactól függenek), vagy helyi helyettesítő terméket állít elő (például Brazíliában cukornádból alkoholt termelnek az autók számára, a kőolajimport csökkentése érdekében, ami a gyökerüket vesztett parasztok jelentős elvándorlását idézte elő).
1950 és 1980 között a világ élelmiszertermelése megduplázódott, és "a világ egészét tekintve elegendő a táplálék mindenki számára". [30] Az a tény, hogy ennek ellenére is van éhezés, nyilvánvalóan szerkezeti okokból következik: "a fő probléma az, hogy nem egyenlők az ehhez az élelemhez való hozzájutás esélyei". [31] Tévedés a családok tényleges élelemiszerfogyasztását egyedül az egy lakosra jutó rendelkezésre álló gabona statisztikai adataival mérni. Az éhség nem a rendelkezésre álló mennyiségen múlik, hanem a fizetőképes keresleten; valójában ez a nyomor problémája.
Egyébként meg kell jegyeznünk, hogy sok személy túlélését az informális gazdaság biztosítja: ez pedig természetszerűleg nem hivatalos, nehezen felmérhető és ingatag.
Bizonyos, hogy a jövőben fejlődés várható az intenzív kultúrák javítása és a környezeti károk korlátozása terén. Mindazonáltal, akárcsak a fejlett országokban, itt is elérkezett az idő, hogy más termelési rendszereket használjanak, melyek garantálják a természeti erőforrások megőrzését és a termelő tulajdon széles körű szétosztását. Ebben az irányban kell bátorítani a mezőgazdasági-állattenyésztő társaságokat, a vízkészletek közös kezelését és a szövetkezetek alapítását.
Ha az éhségnek minden fizikai, szerkezeti és kulturális okon túl elsősorban erkölcsi rossz az oka, akkor a kihívás is hasonló természetű: erkölcsi. Ez motiválhatja a jóakaratú embert, aki hisz a különböző kultúrákban rejlő egyetemes értékekben, mindenekelőtt pedig a keresztényt, aki megéli azt a személyes kapcsolatot, melyet a mindenható Úr minden emberrel ki akar alakítani.
Ez a kihívás segít jobban megérteni a jelenségeket, az embereknek azt a képességét, hogy kölcsönösen szolgálják egymást - ami lehetséges a gazdasági erők helyesen felfogott működése által -, valamint mindennemű korrupció visszaszorítását. De ezeken túl a kihívás elsősorban minden ember szabadságát érinti, naponta erőfeszítéseket tenni az együttműködésre, minden ember és az egész emberiség fejlődése, vagyis a közjó fejlesztése érdekében. [33] Ez a fejlődés magában foglalja a társadalmi igazságosságot és a föld javainak egyetemes rendeltetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás gyakorlatát, a békét és a természeti környezet tiszteletét. Ezt az irányt kell követnünk, ha vissza akarjuk adni a reményt a világnak és barátságosabb világot akarunk építeni a jövendő nemzedékek számára.
Ennek a fejlődésnek a lehetővé tételéhez védelmeznünk kell a közjó organikus keresését, elő kell mozdítanunk, adott esetben pedig újra kell élesztenünk mint olyan tényezőt, amely a politikai és gazdasági élet minden cselekvőjét alapvetően motiválja mind a gondolkodásban, mind a cselekvésben, minden szinten és minden országban.
A társadalom helyes működése - beleértve a családét is - megköveteli az emberek személyes és intézményes motivációját. Az embereknek viszont - egyenként is és együtt is - magukévá kell tenniük a váltást, amely abban áll, hogy saját, rokonaik, munkaadóik, csoportjuk és országuk érdekeit alárendelik a közjónak, legyenek azok mégoly törvényesek is.
Az egyház szociális tanításában lassanként kirajzolódó elvek így értékes útmutatással szolgálnak az emberek éhség elleni küzdelmében. A közjó munkálása az az érintkezési pont, ahol találkozik:
- a földi javak egyre hatékonyabb felhasználására irányuló törekvés;
- a társadalmi igazságosság mind nagyobb tisztelete, mely a javak egyetemes rendeltetéséből következik;
- az állandó és értelmesen megélt szubszidiaritás: ez megvédi a felelősöket a hatalom kisajátításától, hiszen az valójában szolgálat;
- a szolidaritás gyakorlása, amely megakadályozza a pénzügyi eszközök kisajátítását a gazdagok részéről, és amely minden embert megvéd a társadalmi és gazdasági testből való kizárástól, illetve személyi méltóságának semmibevételétől.
Ez tehát az egyház szociális tanítása, ennek kell áthatnia a felelősök cselekvésének többé-kevésbé tudatos filozófiáját.
Fennáll a veszélye annak, hogy ezt az állítást szkeptikusan vagy egyenesen cinikusan fogadják. A felelősök cselekvése kemény, néha durva körülmények között zajlik, melyek szorongást váltanak ki és a hatalom elbizakodott kereséséhez és megtartásához vezetnek. Megtörténhet, hogy ezek a személyek fogyatékosságnak tekintik az etikai megfontolásokat. A különböző helyeken szerzett mindennapos tapasztalat azonban mást mutat: csak a közjót szem előtt tartó, kiegyensúlyozott fejlődés bizonyul hitelesnek, és járul hozzá hosszú távon a társadalmi stabilitáshoz. Minden országban és minden szinten sokan vannak, akik következetesen és feltűnés nélkül tevékenykednek, számolva embertársaik jogos igényeivel.
A keresztények óriási feladata mindenütt az ilyen magatartás előmozdítása: akár egy csöpp kovász a kemény tésztában, ők is erjesztő feladatra hivatottak követve az a szeretetet, melyet az Úr minden ember iránt táplál, és amelyet lényük mélyén megtapasztalnak.
Magasztos feladatuk minden területen példát mutatni, legyen az technikai, szervezeti, erkölcsi vagy lelki. Kölcsönösen segítsék egymást a felelősség minden szintjén, beleértve mindazokat, akik társadalmi helyzetük következtében "kizártak".
A szeretet több, mint puszta adakozás. A fejlődést a legbátrabbak, leginkább hozzáértők és legbecsületesebbek tettei mozdítják elő: ezek egyszerre éreznek szolidaritást minden emberrel, akit kisebb vagy nagyobb mértékben érint mindaz, amit tesznek vagy elmulasztanak. Ez a konkrét egyetemes felelősség az altruizmus lényegi megnyilvánulása.
A szolidaritás természetesen mindenki számára követelmény. Szerencsére nem kell megvárni, amíg az emberek többsége szeretni kezdi felebarátját, hogy leszedhessük azok tetteinek gyümölcseit, akik várakozás nélkül cselekszenek saját helyzetükben. A reménynek azokból az eredményekből kell fakadnia, amelyeket azon személyek tettei váltanak ki, akik minden szinten úgy viselkednek, mint az egész ember és minden egyes ember szolgái.
24. A társadalmi igazságosság lényegét alkotja az az elv, hogy a föld javainak rendeltetése egyetemes és közös. II. János Pál pápa ezt így fejezte ki: "Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse anélkül, hogy bárkit is kizárt volna belőle vagy előnyben részesített volna". [35] Ezt a keresztény hagyomány szerves részét képező állítást nem hangoztatják elégszer, jóllehet nyilvánvaló, hogy vallási hovatartozás nélkül az egész emberiségre vonatkozik. Az axióma önmagában véve szükséges alapja annak, hogy felépíthessük az igazság, a béke és a szolidaritás társadalmát. Nemzedékről nemzedékre úgy kell tekintenünk önmagunkat, mint a föld erőforrásainak és a termelési rendszernek az ideiglenes gazdáit. A teremtés célját tekintve a tulajdonjog nem abszolút, hanem az ember - minden ember - méltóságának egyik kifejeződése, és csak akkor igazságos, ha a közjóra irányul és mindenki javát mozdítja elő. A különböző kultúrák egyébként eltérő módon értelmezik és alkalmazzák ezt.
A "bűn struktúrái" sokfélék: egyesek világméretűek - mint például azok a mechanizmusok és viselkedések, amelyek az éhség előidézői -, mások sokkal szűkebb körűek, de olyan asszimmetriát szülnek, mely nagyban megnehezíti az érintett személyek számára a helyes cselekvést. Ezek a "struktúrák" emberi mértékkel mérve mindig sokba kerülnek: a közjó rombolása történik általuk.
Kevésbé általános annak megállapítása, mennyire ártalmasak és költségesek gazdasági síkon. Ennek pregnáns példáit idézhetjük. [37] A fejlődést nemcsak a tudatlanság és a hozzáértés hiánya fékezi, hanem nagymértékben a bűn sokféle "struktúrája" is. Ezek megfosztják a föld javait, melyek mindenki számára adottak, egyetemes rendeltetésüktől, amelyek így önös és terméketlen célokra irányulnak, lehetetlenné téve a szükséges fejlődést.
Világos, hogy az ember nem tudja hatásosan alávetni és uralni a földet, ha olyan bálványokat imád, mint az önmagában való értéknek tekintett pénz, hatalom és hírnév, holott ezek az ember - minden ember - szolgálatára vannak rendelve. A kapzsiság, gőg és hiúság elvakítja azt, aki nem tud ellenállni nekik: végül még azt sem látja, mennyire korlátozott a felfogása és önpusztítók a tettei.
A javak egyetemes rendeltetése magával vonja, hogy a pénz, a hatalom és a hírnév csak eszközök ahhoz, hogy
a) olyan javakat állítsunk elő és olyan szolgálatokat teljesítsünk, melyek valódi társadalmi hasznossággal bírnak és előmozdítják a közjót;
b) osztozzunk a leginkább kedvezőtlen helyzetűekkel, akik minden jóakaratú ember szemében a közjó szükségességét testesítik meg: e jó hiányának ők az élő tanúi. A keresztények szemében ennél is többet jelentenek: kedvelt gyermekei Istennek, aki általuk és bennük látogat meg minket.
E javak abszolutizálása részben vagy egészben megfosztja őket attól, hogy a közjó hasznára legyenek. A világ gazdasági működése összességében közepesnek tekinthető - nevezetesen ahhoz a csúcsteljesítményhez viszonyítva, melyet egyes országok meglehetősen hosszú időn át fel tudnak mutatni -, emberi mértékkel mérve pedig nagyon is költségesnek (ott, ahol működik és ott, ahol nem működik), mert a rossz szokások valóságos erkölcsi kényszerként nehezednek az emberekre.
Ezzel szemben mihelyt sikerül együttműködniük az embercsoportoknak, és vállalják a közösség és minden egyes személy szolgálatát, jelentős fejlődés mutatkozik: az addig kevés hasznot hajtó emberek kitűnnek szolgálatuk minőségével, ez pedig fokozatosan pozitívan hatja át az élet anyagi, pszichológiai és erkölcsi feltételeit. Valójában a "bűn struktúráinak" fordítottjáról van szó: nevezhetnénk a "közjó struktúráinak" is, melyek a "szeretet civilizációját" [38] készítik elő. Az ilyen szituációkban szerzett tapasztalatok alapján képet alkothatunk arról, milyen lehetne az a világ, amelyben az emberek minden tevékenységükben és felelősségük gyakorlásakor jobban figyelembe vennék közös érdekeiket és valamennyiük közös sorsát.
26. Ha a gazdasági értelemben vett szegény a közjóra való törekvés hiányát tapasztalja, akkor valami sajátos mondanivalója van számunkra. Sajátos rálátása van a gyakorlati életre és olyan tapasztalata, amelyet a kedvezőbb helyzetben élők nem ismernek. Ahogy II. János Pál pápa mondja Centesimus annus kezdetű enciklikájában: "... mindenekelőtt szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely a szegényeket - embereket és nemzeteket - mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek. ... A szegények felemelése ugyanis óriási esélyt jelent az egész emberiség erkölcsi, kulturális és gazdasági növekedése tekintetében." [39]
A hiányt szenvedők nézetei - amelyek sem nem pontosabbak, sem nem teljesebbek, mint a vezetőkéi - igen lényegesek ez utóbbiak számára, ha azt akarják, hogy hosszú távú tevékenységük ne váljon önpusztítóvá. A gazdaság- és társadalompolitika megvalósítása önmagában véve nehéz és drága, ha nem vetünk számot a legkisebbek valóságérzékelésével. Azzal a kockázattal jár, hogy egy bizonyos idő elteltével az egész Földet érintő igen költséges zsákutcába jutunk. Ez történt a harmadik világ adósságai kapcsán. Ha a hitelezők és az adósok mint a valóság egyik lényeges elemét vették volna figyelembe a legszegényebbek személyes nézeteit, akkor nagyobb bölcsességgel felvértezve óvatosabbak lettek volna, és ez a kaland számos országban nem végződött volna olyan rosszul, vagy egyenesen jól végződött volna.
A megoldandó problémák vagy inkább a javítandó élethelyzetek bonyolultságában a szegények meghallgatása lehetővé teszi, hogy ne essünk a rövid távlatok fogságába, amilyenek a technokrácia, a bürokrácia, az ideológia, az állam vagy a piac szerepének bálványozása. Ezek mindegyikének megvan a maga lényegi szerepe, de csak mint eszköznek és nem mint abszolutizált célnak.
A közvetítő szervezeteknek az a szerepük, hogy figyeljenek a szegényekre és összegyűjtsék ezek tapasztalatait, szükségleteit és kívánságait. Gyakran azonban e szervezetek elégtelenek a feladat elvégzéséhez. Maguk is szenvednek, vagy monopolhelyzetük miatt, amely saját hatalmuk kultuszához vezet, vagy a másokkal folytatott versengés miatt, amikor azok hatalomrajutásuk eszközeként akarják használni a szegényeket. A szakszervezetek tevékenységére tehát feltétlenül szükség van, és a hősiességgel határos az a szándékuk, hogy betöltsenek egy ilyen fontos szerepet, anélkül hogy tönkretennék magukat vagy élősködővé válnának. [40]
Ilyen körülmények között a feladatok megosztása valódi együttműködéssé válik, amelyhez mindenki hozzájárul, felajánlva mindenkinek azt, amire az emberi közösségnek szüksége van. A hátrányos helyzetűek a maguk szerepét játsszák, amely annál inkább lényeges, mert ki vannak zárva a közösségből. [41] Ez a paradoxon nem lepheti meg a keresztény embert.
Az a kötelesség, hogy mindenki számára biztosítsuk a létminimumot, nemcsak a szegények megsegítésének erkölcsi parancsából ered, ami persze nagyon fontos. Hanem a társadalomban történő újbóli befogadásuk szükségességéből is, mivel enélkül a közösség elsorvadna, sőt esetleg széthullana. A szegény helye nem a periférián van - olyan peremhelyzetben, ahonnan jól-rosszul ki kellene segíteni -, hanem törekvéseink és az emberi család középpontjában. Itt játszhatja el a közösség szempontjából egyedülálló szerepét.
A társadalmi igazságosság, amely egyben kölcsönös igazságosság is, ebben a perspektívában kapja meg teljes jelentőségét. Mint a jogok védelme érdekében végzett valamennyi cselekvés alapja, ez biztosítja a társadalmi kohéziót, a nemzetek békés egymás mellett élését és a közös fejlődést.
A társadalmak nem épülhetnek megfelelően, ha egyes tagjaikat kizárják. Ebből az következik, hogy a szegényeknek is joguk van az önszervezésre, hogy így jobban hozzájussanak ahhoz a segítséghez, amely képessé teszi őket arra, hogy kiszabadítsák magukat a nyomorból.
A bűn különösen szívós "struktúráját" alkotja a fegyverek exportjának az a hányada, amely meghaladja a vásárló ország törvényes önvédelmi szükségleteit, vagy amelyet nemzetközi kereskedőknek továbbítanak. Ezek katalógus alapján kínálják a legbonyolultabb fegyvereket azoknak, akiknek módjukban áll megvásárolni őket. Ezen a területen virágzik a korrupció, de a baj még mélyebben van. Csak üdvözölni lehet azokat a kormányokat, amelyek hatalomrajutásukkor - olyan rezsimek után, amelyek országuk szükségleteit messze meghaladó fegyvervásárlásba bocsátkoztak - szakítani mernek a korábbi szerződésekkel, és így azt is kockáztatják, hogy az exportáló országok megvonják tőlük jóindulatukat.
Nem akarhatunk egyszerre több szájat táplálni és ugyanakkor gyengíteni a mezőgazdaságot. A mezőgazdaság mégis annyira szennyezi a környezetet (a műtrágya, a permetező szerek és a gépek nagymértékű használatával), hogy ipari jellegűvé válik, anélkül, hogy fejlesztették volna a környezetkímélő munkamódszereket. Az élethez szükséges más elemek mellett a levegő, a víz, a talaj és az erdők ki vannak téve a szennyezés, a túlzott fogyasztás, az ember által okozott sivatagosodás és a kipusztulás veszélyeinek. Az elmúlt ötven évben a trópusi erdők felét kiirtották, leginkább azért, hogy termőföldet nyerjenek, vagy pedig a felgyorsított kitermelés elvakult politikája kedvéért, hogy így könnyítsenek az adósságterheken. A legszegényebb régiókban a túlélés stratégiái idézték elő a sivatagosodást, és növelték a szegénységet: így a túlhajtott legeltetés, fák és cserjék kivágása főzés vagy fűtés céljára. [46]
Szerencsére az egyének, a nem kormányzati szervezetek, a kormányok és a nemzetközi szervezetek máris sok erőfeszítést tettek az éhség legyőzése érdekében. Csak az éhség ellen indított világkampányra emlékeztetünk, valamint más kezdeményezésekre, melyekben szívesen részt vesznek a keresztények is.
33. A szegények dinamizmusát kevéssé veszik figyelembe. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához számos magatartásformát és gyakorlatot kellene megváltoztatni mind gazdasági és társadalmi, mind kulturális és politikai szinten. A történelem azt bizonyítja, hogy ha a szegényeket nem vonják be az őket érintő tervek kidolgozásába, akkor nem is élvezik azok előnyeit. Fel kell építeni az emberi közösség szolidaritását. Csak akkor tudjuk megosztani a mindennapi kenyeret, ha a lelkiismeretnek és a cselekvésnek a társadalom egészében új irányt adunk. [48] Az ilyen magatartás vezet el a valódi demokráciához.
A demokráciát azért tekintik az emberi fejlődés lényegi elemének, mert lehetővé teszi, hogy felelős módon részt vehessünk a társadalom irányításában. A kettő együtt jár, és az egyik hiányossága a másikat is rombolhatja. Ha az erőviszonyok aláássák az egyenlőség elvét, akkor a szegények társadalomban elfoglalt helye a megélhetési szint alá süllyed. Egy demokrácia annak alapján ítélhető meg, hogy mennyire képes összehangolni a szabadságot és a szolidaritást, és így elhatárolódni a szélsőséges liberalizmustól vagy más olyan tanoktól, melyek tagadják a szabadság értelmét, vagy amelyek akadályai a valódi szolidaritásnak. [49]
A fejlődést előmozdító nem kormányzati szervezetek (Non-Governamental Organisations, NGO), melyeket helyi kezdeményezések hoztak létre, több fejlődő országban egy új, egyénekre épülő civil társadalom kialakítását támogatták. Ezek a szervezetek a közös döntés és kölcsönös támogatás igen változatos eszközeit szervezték meg. A népesség erőteljes aktivitásának köszönhetően a legszegényebbek közül sokaknak sikerült kikerülnie a nyomorból és javítania helyzetén, legyőzve az éhezést és rosszultápláltságot.
Az utóbbi években néhány nemzetközi katolikus szervezet és új egyházi közösség kezdeményezéseket tett társadalmi-gazdasági téren. Az éhség és nyomor elleni küzdelemben a középkori céhek és főként a XIX. századi egyesületek szellemét követik. Kezdeményezői a közjó előmozdítása érdekében az evangélium szellemében vagy a társadalmi szolidaritásra támaszkodva intézményeket alapítottak. Az első, aki a szociális felemelkedést célzó szervezkedés szükségességét hangsúlyozta, a kvéker P. C. Plockboy volt († 1695). Más úttörőket jobban ismerünk: Félicité Robert de Lamennais-t (1782-1854), Adolf Kolpingot († 1856), Robert Owent (1771-1858), Wilhelm Emmanuel von Ketteler bárót (1811-1877). A ma keletkező új társulatok a társadalom javát akarják előmozdítani, gátat vetve az önzésnek, a gőgnek és a kapzsiságnak, melyek gyakran az emberi együttélés törvényeivé válnak. A történelem során szerzett tapasztalatok és az új kezdeményezések eredményei remélni engedik, hogy a jövő megtermi mindennek a gyümölcsét. [50]
A rosszultápláltság különösen erősen érinti a nőket: előbb személyükben, majd anyaságukban, kihat gyermekeik jövőjére: egészségére és iskoláztatására.
Ennek az éhség elleni harcnak célját azonban még szélesebb perspektívába kell beilleszteni: a nők társadalmi helyzetének javítására kell törekedni a szegény országokban, lehetővé téve számukra az egészségügyi ellátást, a képzést és a hitelt. Így a nők teljes erővel a termelés növelésén, a fejlődés megvalósításán, országuk gazdasági és politikai felemelkedésén fáradozhatnak. [53] Ennek a fejlődésnek azonban arra kell törekednie, hogy megőrizze a férfi és a nő szerepét, anélkül, hogy szakadékot támasztana köztük vagy elnőiesítené a férfit, illetve elférfiasítaná a nőt. [54] A nők életkörülményeinek kívánt javulása nem vezethet oda, hogy szem elől tévesztjük azt a gondolkodást, amellyel a születő és fejlődő életnek tartozik. Egyes fejlődő országok példát mutatnak, amikor mérsékelik azokat a túlzásokat, melyek Nyugaton jelentkeznek a feminizmus kapcsán, de figyelnek arra is, hogy ne zárják be a nőt hagyományos szerepébe. Semmiképpen sem szabad megismételni azokat a hibákat, amelyek a hagyományos struktúrák elhanyagolásához vezettek a nyugati modell javára, mely pedig nem is volt a helyi körülményekhez igazítva, hanem kritika nélkül vették át.
Gyakran a korrupció [56] akadályozza meg a közjó és az igazságosság - e két egymást feltételező érték - előmozdítása érdekében szükséges reformokat. A korrupciónak számos oka van; igen súlyos visszaélést jelent azzal a bizalommal, melyet a társadalom ítélt oda választott tagjának, azzal, hogy képviselje őt, ez pedig - éppen ellenkezőleg - társadalmi hatalmával visszaélve személyes előnyöket szerez. A korrupció a bűn számos "struktúrájának" egyik alkotóeleme, amelynek ára a bolygó viszonylatában messze meghaladja az elsikkasztott összegeket.
A nemzetközi szervezetek feladata, hogy bevegyék a kormányok által kidolgozott tervekbe azokat a rendelkezéseket, melyek célja enyhíteni mindazok szenvedéseit, akiket leginkább érintenek ezek az elkerülhetetlen intézkedések. Az ő dolguk, hogy erősítsék a vezetők iránti bizalmat, és így az ország élvezhesse az állami és magánkölcsönök anyagi előnyeit. A nemzetközi szervezeteknek nyomást is kell gyakorolniuk a kormányra, hogy minden társadalmi csoport részt vehessen a közös erőfeszítésben, máskülönben az ország nem a közjó és a társadalmi igazságosság - e körülmények között oly nehen megőrizhető - értékei felé haladna.
Ahhoz, hogy megvalósítsák ezt a célt, a nemzetközi intézmények munkatársainak nemcsak a legfejlettebb technikákat kell ismerniük - amelyekben szerencsére jártasak -, hanem az embereket is meg kell érteniük, amit nem lehet bürokratikus rendelkezésekkel vagy kizárólag gazdasági szakismeretekkel elsajátítani. Ez az a pont, ahol különös gonddal kell meghallgatni a szegényeket. Határozott intézkedéseket kell hozni, egyetértésben a nem kormányzati szervezetekkel és a katolikus egyesületekkel, amelyek kapcsolatban állnak a leginkább érintettekkel, s egyben szolgálatukra is állnak. Nem lehet soha eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát, jóllehet a nemzeti és nemzetközi vezetők könnyen megfeledkeznek róla, mivel a munka technikai része önmagában is nagy nehézségeket támaszt.
Általánosan megállapítható az, hogy minden nemzetközi és nemzeti szervezetnek - melyek folyamatos kapcsolatban állnak valamennyi, fejlődési nehézségekkel küszködő országgal - személyes és nemhivatalos kommunikációs csatornákat kell nyitnia a népességet helyszínen szolgáló és azon technikai szakértők között, akik a reformtervet meghatározzák. Mindezt a személyek közötti kölcsönös bizalom légkörében kell megvalósítani, mert az ő közös feladatuk az emberek - minden ember - szolgálata, nehogy szűk látókörű gazdasági vagy ideológiai felfogás csapdájába essenek.
A gazdag országok nincsenek híján gazdasági értelemben vett szegényeknek és olyan reformoknak, melyeket saját területükön is nehéz végrehajtani. Fennáll tehát a veszély, hogy másodlagos problémaként kezelik a fejlődő országokban élők anyagi szegénységét. "Nem mi felelünk a világ nyomoráért" - ez a mondat gyakran elhangzik a gazdagnak nevezhető országokban.
Ha az ilyen magatartás általánossá válna, az méltatlan és rövidlátó lenne. Mindenki, bárhol éljen is, főleg ha gazdasági eszközei és politikai tekintélye van, köteles szembesülni az elhagyottak nyomorával, és döntéseiben és tetteiben számot kell vetnie ezek érdekeivel is. Ez a felhívás mindazokhoz szól, akik fejlődő országokat érintő döntéseket hoznak.
Szól azonban azokhoz is, akik - akár az egyes országokban, akár nemzetközi síkon - korlátozzák a közjó érdekében való cselekvés lehetőségeit, olyan érdekek védelmében, amelyek önmagukban legitimek lehetnek. Az ilyen jogok védelme azzal a következménnyel járhat, hogy fenntartják az éhezést a világ egyes részein, jóllehet nem tudjuk pontosan azonosítani sem az okozati összefüggéseket, sem az áldozatokat, s éppen ezért könnyű letagadni magát a jelenséget is. Más konzervatív felfogás, más szinten és más helyen szintén előidézheti ugyanezt a megtorpanást.
A nemzetközi kereskedelem reformja egyrészt megvalósulóban van, másrészt további tökéletesítésre szorul, amelynek hatása mindenekelőtt a gazdag országok szegényeit érinti. Ezért életbe vágóan fontos kérdés, hogy ezek a prioritások ne szorítsák háttérbe a szegény országok nemzetközi szószólóval nem rendelkező elesettjeit. A szegények problematikájának vissza kell adni az azt megillető nemzetközi rangot, más prioritásokkal együtt. Dicséretesek a "nyomor megszüntetésére" meghirdetett alapelvek, amelyeket a Világbank néhány évvel ezelőtt tett közzé.
A fejlődő országok vezetői a maguk részéről ne számítsatnak egy esetleges nemzetközi reformra, mielőtt saját országukban is reformokba bocsátkoznának. A reformok gyakran nyilvánvalóan szükségesek ahhoz, hogy végül bizonyos gazdasági felemelkedés bekövetkezzen. Ez a felemelkedés nem sajátos receptektől függ, hanem igen egyszerű szabályok bátor és állhatatos alkalmazásától. Lehetővé teszik, hogy azok, akik erre képesek, kezdeményezzenek és élvezzék is e kezdeményezések gyümölcseinek egy részét; továbbá megakadályozzák azokat, akik erre nem képesek, hogy nemzeti erőforrásaik kihasználásával olyan jövedelemre tegyenek szert, amely nem áll arányban a saját hozzájárulásukkal. Szükséges ezért, hogy a nép "saját gazdasági és társadalmi fejlődésének legfőbb munkásának és első felelősének tekintse önmagát". [57] Ahogy már említettük, a kormányoknak és a fejlődő országokkal kapcsolatban álló intézményeknek a dolga, hogy világosan megfogalmazzák, milyen elveket követnek a nemzetközi közösségek szolgálatában vállalt felelős és bátor magatartásuk során.
A nemzetközi közösség fogékonnyá tétele és mozgósítása érdekében, beleértve annak etikai alapjait, erőteljes és kifejezett utalásokat találunk számos olyan szövegben, melyeket például a Gazdasági és Szociális Tanács (különösen is az Emberi jogi Bizottsága) vagy az UNICEF bocsátott ki. Hogy csak a FAO - e téren jól ismert - munkáit említsük, nyilvánvaló az összhang az egyház tanítása és a nemzetközi közösség ez irányú erőfeszítései között, ami számos nemzetközi dokumentumból is kitűnik - ilyen pl. az Egyetemes nyilatkozat az agrárreformról és a mezőgazdasági fejlődésről (1979), [59] ami a Parasztok Chartájának tekinthető. A biztonságos világélelmezési szerződés (1985) [60] és a Világélelmezési Konferencia által elfogadott Egyetemes Nyilatkozat az Élelmezésről és az Akcióterv (1992). [61] Nem feledkezhetünk meg azokról a - politikailag vagy erkölcsileg kötelező - különféle magatartáskódexekről vagy nemzetközi szerződésekről, melyeket a növényvédő szerekről, növénygenetikáról stb. hoztak. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy ez az etikai szemlélet nemrégiben bekerült a Világbank állásfoglalásába is. [62]
Az emberi fejlődés nem az önmaguktól működő gazdasági mechanizmusok gyümölcse lesz, melyeket elegendő lenne támogatni. A gazdaság akkor lesz emberibb, ha minden szinten egész sor reformot hozunk a közjó nagyobb szolgálata érdekében, amelyeket etikai megközelítésben az ember - minden ember - végtelen értékére kell alapozni. Ez olyan gazdaságot eredményezhet, amely "a népek közötti kapcsolatokat javak állandó cseréjére, valóságos 'adakozási kultúrára' építi, s amelynek köszönhetően minden ország segítségére siet a kedvezőtlenebb helyzetben lévőnek". [63]
Egyébként az importáló országok feladata, hogy megszüntessék a korlátokat, illetve ne állítsanak újakat azon országok esetleges exportja elé, amelyekben a népesség jelentős része éhezik. Az importáló országoknak azt is elő kell segíteni, hogy e kereskedelmi műveletek haszna jobbára a legszegényebbek javát szolgálja. Ez igen kényes kérdés, amely bátor és határozott hozzáállást követel.
Magától értetődik, hogy az adósságnak még jelentős összegekkel kell csökkennie. Jogos igény azonban, hogy ezt a csökkentést minden országban reformok kövessék, nehogy megismétlődjenek azok a hibák, melyek az eladósodáshoz vezettek: a túlméretezett vagy rosszul célzott közkiadások, a nemzetgazdaság piacától elszakadt helyi fejlődés, a túlzott verseny a kölcsönt nyújtó és exportáló országok között, ami felesleges vagy egyenesen káros kereskedelmi ügyletekre ösztönöz. Mindenesetre fel kell ismerni, hogy a fejletlen országok helyzetének javítása nem lehetséges a társadalmi és politikai intézményrendszer nagyobb stabilitása nélkül.
Az a tény, hogy egyes országok megvalósítják a célkitűzést, mások pedig nem, azt mutatja, hogy a szolidaritás népek és államok elhatározásának a gyümölcse, nem pedig technikai automatizmusoké. Ennek a segélynek nagyobb részét fenn kell tartani azoknak a terveknek a finanszírozására, amelyek kidolgozásában maguk a szegények is részt vesznek. Mivel a demokráciában a politikai vezetők a közvéleménytől függenek, nagyszabású erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy a közvélemény jobban tudatosítsa, milyen problémákról van szó a fejlesztési segélyek kapcsán, mi forog kockán. "Valamennyien felelősek vagyunk az alultáplált népességekért [...] a lelkiismeretet is annak a felelősségnek megfelelően kell formálni, amely mindenkire hárul, különösen az előnyösebb helyzetűekre". [66]
A közsegély számos etikai problémát vet fel, mind az adományozó, mind pedig a támogatott országokban. Az újonnan kapott pénz erkölcsös forgatása mindenütt nehéz probléma, az etikai fogyatékosságokból pedig hivatalos vagy egyéb érdekcsoportok vagy lobbik húzhatnak hasznot, magukban az exportáló országokban is. Befagyasztják azokat a hatalmi helyzeteket, amelyeket a "bűn struktúrájaként" írhatunk le, s így minden oldalról a kliensrendszernek kedveznek.
Ezek hatalmas, a valódi reformokat és a közjó fejlődését gátló mechanizmusok, melyeknek félelmetes következményei lehetnek - így helyi zavargások és törzsi háborúk az e tekintetben leginkább veszélyeztetett országokban.
A "bűn e struktúrái" ellen folytatott harc nagy reménységgel tölti el a leghátrányosabb helyzetű országokat.
A sürgős élelmiszersegélynek átmeneti megoldásnak kell maradnia. Célja kizárólag az, hogy válsághelyzetekben a népesség túlélését elősegítse. Mint humanitárius fellépést elvben nem lehet vitatni, egyedül a belőle származó torzulások váltanak ki bírálatot. Lássunk ezek közül néhányat: érkezése gyakran késik vagy nem felel meg a szükségleteknek, szétosztását rosszul szervezik meg, ill. eltérítik a politikai, etnikai tényezők, a kliensrendszer; végül pedig lopás vagy korrupció miatt az élelem nem jut el a leginkább rászorultakhoz. Más kritikák szerint az élelmiszersegély valójában tartós szerkezeti segély, amely egyesek számára a fejlődés emelője, mások számára kereskedelmi fegyver, destabilizálja a termelést, megváltoztatja a táplálkozási szokásokat, függőséget okoz. A valóságban éppúgy lehetnek jótékony, mint káros hatásai. Azon a tényen kívül, hogy egész népességek túlélését teszi lehetővé, semmi esetre sem szabad elfelejtkeznünk pozitív eredményeiről, mint például az általa lehetővé tett infrastrukturális munkálatokról, a háromoldalú tranzakciókról, a tartalékok képzéséről magukban a fejlődő országokban. Mégha kétélű fegyvert jelent is, nem lehetünk meg nélküle.
- a tudomány hozzájárulására: az értelmiségi elitnek mozgósítania kell tudását és befolyását a probléma megoldásának érdekében. Így például a biotechnikai kutatások javíthatnák - mind Északon, mind Délen - a világ élelmezési biztonságát, az egészségügyet és az energiaellátást. A társadalomtudományok viszont, a társadalmi szervezet helyesebb olvasatával és igazabb értelmezésével, jobban megvilágíthatják a helyi rendszerek egyensúlyhiányát és az általa előidézett végzetes következményeket, hogy orvoslásukban is szerepet tudjanak vállalni. Ezenkívül hozzájárulhatnak a népek közötti szolidaritás új útjainak meghatározásához és alkalmazásához is;
- az egyének és a népek érzékenységének felkeltésére: a szülőknek, nevelőknek, politikai vezetőknek - bármilyen szinten álljanak is - és a tömegkommunikáció szakembereinek a felebarát szeretetére kell nevelniük. A média szakembereinek különösen nagy szerepük van az emberiség lelkiismeretének ébresztésében;
- hiteles fejlődésre minden országban: elsőrendű fontosságú az a nevelés, amely nem áll meg a kommunikációhoz vagy a személyes és közhasznú munkához szükséges elemek közlésénél, hanem lerakja az erkölcsi lelkiismeret alapjait is. Meg kellene szüntetni a nevelés és a fejlődés közötti kettőséget, mivel e két cél annyira függ egymástól, annyira szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy csak együtt követhetők, ha tartós eredményt akarunk elérni. A szolidaritás feladata lehetővé tenni minden embernek azt a "nevelést, amely megfelel élete céljának".
[73]
A katolikus egyház a maga részéről mindig is - tehát már mielőtt az NGO-k létrejöttek volna - bátorította, ihlette és koordinálta ezeket az erőket és eszközöket, számtalan plébániai, egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi egyesületének és kiterjedt hálózatainak köszönhetően. [74]
Elismeréssel adózunk itt valamennyi nemzetközi szervezet munkájának, akár kifejezetten keresztény, [75] akár vallásos vagy világi ihletettségű.
II. János Pál pápa jelét akarta adni különleges érdeklődésének a partnerség e kényes területén: a "II. János Pál a Szahelért" Alapítványról van szó, amely célul tűzte ki a Szahara déli országaiban az elsivatagosodás elleni harcot, valamint a "Populorum Progressio" Alapítványról, melyet Latin-Amerika legszegényebbjeinek támogatására hozott létre, s mindkettőt saját területeiken a helyi egyházak önigazgatással irányítják. [76]
Ennek a újraosztásnak a teológiai alapja a következő volt. "Véglegesen nem lehetett őket megfosztani a földtől, mert az az Istené, és az izraeliták nem maradhattak egyszer s mindenkorra rabszolgaságban, mert Isten 'megváltotta' őket magának, kiszabadítva az egyiptomi rabszolgaságból". [77]
Itt azzal a követelménnyel találkozunk, hogy a föld javainak egyetemes rendeltetésűeknek kell lenniük. Így a közjogban fejeződött ki a magántulajdonhoz való joggal kapcsolatos társadalmi jelzálog, hogy kiegyenlítsék az egyének hiányos alkalmazkodását ehhez a követelményhez. Ezek a hiányosságok: a mértéktelen nyereségvágy, a kétséges eredetű profit és a tulajdon gyakorlatának számos más módja, valamint minden olyan birtoklás és felfogás, mely tagadta, hogy a teremtett javak egyformán, mindenki szolgálatára rendeltettek.
Ez a jubileumhoz és jubileumi évhez társított jogi keret adja voltaképpen az egyház szociális tanításának vázát, mely később az Újszövetség alapjaira épült. Igaz, a jubileumi év társadalmi eszményét kevés konkrét megvalósítás kísérte. Igazságos kormányra lett volna szükség, olyanra, amely képes érvényesíteni az említett szabályokat, melyek célja egy bizonyos társadalmi igazságosság helyreállítása volt. Az egyház szociális tanítása, amely különösen a XIX. századtól fejlődött ki, bizonyos értelemben e parancsokat kivételes elvekként fogalmazta meg, melyek megvalósítása főleg az államra tartozik, és azt célozzák, hogy minden ember hozzájusson a teremtés javainak egy részéhez. Ezt az elvet rendszeresen felidézték és követését tanácsolták mindazoknak, akik készek voltak annak meghallására.
Az itt bemutatott kép teljes világossággal fejezi ki azt a kapcsolatot, amely az emberi személy méltóságának tisztelete és az - ezentúl már beszennyezett - természeti környezet termékenysége között fennáll. Ez a kapcsolat visszhangként ismétlődik az egész emberi történelmen át, és valószínűleg teológiai hátterét képezi az éhezés és a rosszultápláltság imént elemzett oksági kapcsolatának. Minden úgy történik, mintha a - néha oly kedvezőtlen - természeti véletlenek párosulnának a mértéktelen hataloméhség és nyereségvágy következményeivel, valamint a belőlük származó "bűn struktúráival". Elfordulva Isten teremtő akaratától az ember ezentúl olyan rövidlátással szemléli önmagát, testvéreit és jövőjét, amely az egész emberi nemet érintő eltévelyedés megtapasztalatára kárhoztatja: "... mit műveltél testvéreddel?".
Az emberi gazdaság így elnyeri teljes értelmét: lehetőség lesz az ember - minden ember - számára a föld művelésére, "hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait". [79] Ennek az úton levő gazdaságnak a dinamikája abból az elkötelezettségből fakad, amellyel az említett zarándoklathoz csatlakozunk; így mintegy saját személyünkben "testesül meg". Ha fokozatosan és feltétel nélkül adjuk át magunkat, akkor az egyházhoz csatol minket: e zarándokútját járó néphez, melyet a maga egészében Isten Országa felé közelíti. Valamennyiünknek feladata tehát, akik meg vagyunk keresztelve Krisztusban, hogy feltárjuk ezt a termékenységet, amelynek az egyház a letéteményese, és az ő küldetése az, hogy helyreállítsa az egész teremtés termékenységét. Nekünk az a hivatásunk, hogy hagyjuk magunkat Istentől vezetni, és így egy krisztusi magatartást elsajátítva lépjünk fel az uralkodó modellekkel, a "bűn struktúráival" szemben, melyek elgyengítik az emberi gazdaságot.
Ebben a távlatban az egyház minden embert arra szólít fel, hogy gyarapítsa ismereteit, szakértelmét és tapasztalatát, ki-ki kapott adományainak és saját hivatásának megfelelően. Ezeket az adományokat és hivatásokat, melyek valamennyiünknek sajátjai, csodálatosan mutatja be az a három példabeszéd (a szolgáról, a tíz szűzről, a talentumokról), amelyek közvetlenül a korábban említett utolsó ítélet példázata előtt állnak (vö. Mt 24, 45-51 és 25,1-46). A különböző és egymást kiegészítő hivatások és a karizmák vezérlik az emberek szeretetből fakadó válaszát, akiknek "gondviseléssé" kell válniuk testvéreik számára, "bölcs és okos gondviseléssé, amely az emberi fejlődést és a világ fejlődését a Teremtő akaratával összhangban irányítja, hogy elősegítse az emberi család jólétét és minden egyén transzcendens hivatásának beteljesülését". [80]
A jubileumi gyakorlatra különösen nagy szükség van a gazdaság területén: ha magára hagyják, elveszíti életerejét, mert nem szolgálja többé az igazságosságot. Minden olyan gazdasági válság, amelynek szélsőséges hatása az élelemhiány, alapvetően az igazságosság válsága, az igazságosság hiánya. [82] Az Ószövetség választott népe már felfogta ezt, és ma nekünk is tudatosítanunk kell. Ezt a válságot ma a szabad piac keretében kell elemeznünk: a szabad piac minden országon belül és a nemzetközi kapcsolatokban is eszköze lehet az erőforrások szétosztásának és a szükségletekre adott hatékony válasznak. [83] A társadalmi igazságosság megvalósítása megszilárdítja a kereskedelmet: minden embernek joga van ebbe bekapcsolódni, még akkor is, ha fennáll a gazdasági neomalthusianizmus veszélye, amely a fizetőképesség és a hatékonyság merev elképzeléséhez tartja magát.
Mindezek megállapítása után rá kell mutatnunk arra, hogy az igazságosságot és a piacot gyakran szembeállítják egymással, s ezzel az embert megszabadítják a társadalmi igazságossággal szembeni felelősségétől. Az igazságosság követelménye - e felfogás szerint - már nem a piac törvényeinek kiszolgáltatott egyén ügye, hanem az államé, pontosabban a gondviselő államé.
Egészében véve az uralkodó erkölcsfilozófiák nagymértékben felelősek a gondolkodás megváltozásáért: az igazságos viselkedés helyett a struktúrák és az eljárások igazságosságának - gyakorlatilag megvalósíthatatlan - elméleti követelményét hangoztatjuk. Egyébként ez az állami gondviselés manapság kívül-belül egyaránt kifulladt, egyre kevésbé szavatolja a valódi osztó igazságosságot, ami károsan befolyásolja egy ország gazdaságának teljesítőképességét. Nem kellene-e elgondolkoznunk azon, hogyan függ össze az egyének hiányos részvétele a társadalmi igazságosság megteremtésében és mértéktartó gazdasági magatartása, valamint az elosztó mechanizmusok egyre kisebb hatékonysága, ami gazdaságunk teljesítő képességére is kihatással van?
Elégtelen az olyan személyes felelősségvállalás, amely egyedül a polgári törvényre hagyatkozik, mivel számos esetben magával vonja azt is, hogy az ember "figyelmen kívül hagyja saját erkölcsi meggyőződését". [84] Mivel a piaci ár a fogyasztók által az árunak tulajdonított használati érték függvénye, azért ezt a piaci árat erkölcsi magatartásunk - a használati érték döntőbírája - fogja az igazságos árhoz közelíteni. Ha a piaci szereplők gazdasági választásaikban nincsenek figyelemmel a társadalmi igazságosság követelményére, akkor maga a piac mechanizmusa érvényesíti a versenyképes árat, amely egyre távolabb kerül az igazságos ártól.
A 2000. év e jubileumának előkészítése során valamennyiünknek feladata, hogy a mindennapok gazdasági tetteiben megjelenítsük az erkölcsi törvényt. [85] Ebből következően az árak igazságos vagy igazságtalan jellege valamiképp a mi kezünkben van: a termelők, a beruházók, a fogyasztók és a nyilvános döntéshozók kezében.
Mindazonáltal az állam és az államok közössége nem mentesül egy bizonyos védelmi feladat alól, amely egyebek mellett csak tökéletlenül képes pótolni a társadalmi igazságosság egyéni gyakorlásának hiányát: a mindenkire kötelező erkölcsi törvénynek való meg nem felelést. A közjó politikai cél, amelynek elsőbbsége van a kereskedelemben megnyilvánuló, pusztán csere igazságossághoz képest.
Valóban, minden jóakaratú ember érzékelheti a világgazdaság jövőjével kapcsolatos etikai kihívásokat: leküzdeni az éhséget és a rosszultápláltságot, hozzájárulni az élelmezés biztonságához és a fejlődő országok önerőből történő mezőgazdasági fejlődéséhez, kifejleszteni ezen országok exportképességét és megőrizni a planetáris jelentőségű természeti erőforrásokat. Az egyház szociális tanítása az egyetemes közjó megannyi alkotóelemét látja mindebben, melyeket a fejlett országoknak fel kell ismerniük és elő kell mozdítaniuk. Mindenekelőtt erre törekedjenek a nemzetközi gazdasági szervezetek, és ezek szabják meg a kereskedelem globalizációjának irányát. Ha már egyszer felismertük a közjót, akkor ez annak a jogi intézményi és politikai keretnek megerősítésére ösztönöz, amely a nemzetközi kereskedelmet szabályozza, továbbá más jubileumi javaslatokra bátorít. Mindez bátorságot követel majd a társadalmi intézmények, kormányok és szakszervezetek vezetőitől, mert mára annyira nehézzé vált az egyéni érdekeket a közjó egységes látomásába illeszteni.
Az egyháznak nem küldetése e kérdésben technikai megoldásokat javasolni, de e Nagy Jubileum előkészítésének alkalmával olyan kezdeményezésekre szólít fel, melyek képesek siettetni az éhezés és a rosszultápláltság megszüntetését.
E kezdeményezések között különösen kettő érdemel figyelmet:
- A biztonsági élelmiszerkészletek megteremtése - ahogy József tette Egyiptomban (vö. Ter 41,35); ez lehetővé teszi, hogy pillanatnyi válsághelyzetben konkrét segítséget lehessen nyújtani a katasztrófával sújtott népességeknek. Az ilyen készletek létrehozásának és irányításának mechanizmusait úgy kell kialakítani, hogy elkerüljünk minden bürokratikus kísértést, amely kaput nyitna egyrészt a politikai és gazdasági befolyásért vívott harc, másrészt a korrupció előtt, továbbá, hogy elkerüljük a piac minden közvetlen vagy közvetett manipulációját.
- A családi konyhakertek elősegítése, különösen azokon a vidékeken, ahol a szegénység megfosztja az embereket, nevezetesen a családfőket és övéiket minden földhasználattól, egyszersmind pedig az alapvető élelmiszerektől is. Ilyen értelemben nyilatkozott XIII. Leó pápa a XIX. századi munkások helyzetével kapcsolatban: "Az emberek sokkal nagyobb szorgalmat és törekvést fejtenek ki, ha tudják, hogy a sajátjukon dolgoznak, sőt, egyenesen megszeretik a kezük munkájával megművelt földet, amelytől önmaguknak és családjuknak nemcsak mindennapi kenyeret, hanem bizonyos felesleget is remélnek".
[87]
A világ legtöbb részén olyan kezdeményezésekre van szükség, amelyek a legszegényebbeket hozzájuttatják a talpalatnyi földhöz és a szükséges ismeretekhez, valamint a legfontosabb szerszámokhoz, és így lehetővé teszik, hogy kiemelkedjenek a szükséghelyzetből.
Végül és nagyobb összefüggésben: össze kell gyűjteni a tapasztalatra és a konkrét helyzetek megfigyelésére alapozott információkat és tanulmányokat, így megkísérelni egy adatbank létesítését, amely minden szempontból megvilágítja a valóságos helyzetet, a "bűn struktúráit" és a "közjó struktúráit". [88]
Tudjuk, hogy maga Isten szólít meg minket az éhezőben. Az egyetemes Bíró részvét nélkül ítél: "Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni..." (Mt 25,41 sk.).
Ezek a szavak, melyek az emberré lett Isten szívéből erednek, megértetik velünk, mennyire nagy a jelentősége a Teremtő szemében annak, hogy kielégítsük minden ember elemi szükségleteit: ne hagyjátok el azt, aki Isten képmását hordozza, hiszen benne magát az Urat hagynátok el! Maga Isten az, aki éhes, és aki megszólít bennünket az éhező nyöszörgésében. A keresztényt, aki Isten tanítványának tartja magát, arra kéri, hogy hallja meg a szegény hívását. Ez valójában a szeretet hívása.
Mintha homorú tükörben verődne vissza, az "ANA-WIM", az első Szövetség szegényeinek minden fénye affelé az asszony felé tart, aki a két Szövetség sarokköve: Máriában felragyog minden Jahve iránti odaadás és minden Izrael népét vezérlő tapasztalat, s mindez Jézus Krisztus személyében testesül meg. A "Magnificat" az a hálaadó ima, amely bizonyítja ezt: a szegényeknek a himnusza, akiknek minden gazdagságuk Isten (vö. Lk 1,46 sk.).
Ez az ének örömkitöréssel kezdődik, kifejezve a túláradó hálát: "Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben". Máriát azonban nem a gazdagság vagy a hatalom tölti el hálával, inkább "kicsinek, jelentéktelennek és alázatosnak" látja magát. Ez az alapeszme vezérli egész dicséretét, és tökéletesen szemben áll a gőg, a hatalom és a gazdagság utáni sóvárgással. Akik ez utóbbiakra törekednek, azokat Isten "szétszórja", "leveti trónjukról", "üres kézzel bocsátja el".
Jézus maga is átveszi anyjának ezt a tanítását a boldogságokról mondott evangéliumi beszédében. Ez - mégpedig nem véletlenül - a "boldogok a szegények" kifejezéssel kezdődik. Szavai megmutatják, milyen az új ember, szemben a "gazdagsággal", amely bírálatának tárgya.
Örömhírét a szegényekhez intézi (vö. Lk 4,18). A "gazdagság csábítása" viszont eltávolít Krisztus közeléből (vö. Mk 4,19). Nem lehet két úrnak szolgálni, Istennek is és a Mammonnak is (vö. Mt 6,24). A holnapért érzett aggodalom a pogány gondolkodás jele (vö. Mt 6,32). Az Úr ezeket nemcsak szép szavaknak szánja: saját életével tesz róluk tanúságot. "Az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét" (Mt 8,20).
Az evangéliumi szegénységet néha cinikusan támadják mind a nélkülözők, mind a jómódban élők. A keresztényeket azzal vádolják, hogy örökké fenn akarják tartani a szegénységet. A szegénység ilyetén megvetése kifejezetten ördögi. A Sátán jele (vö. Mt 4) az, hogy szemben áll Isten akaratával, amikor Igéjére hivatkozik.
II. János Pál pápa egyik beszéde segítségünkre lehet annak a következtetésnek az elkerülésében, amely önzésünk igazolására szolgálhatna. Amikor 1991. október 19-én meglátogatta Brazíliában Lixăo nyomornegyedét, a Săo Pedrót, a Szentatya Máté evangéliumának első boldogsága felett elmélkedett: kifejtette a szegénység és az Istenbe vetett bizalom, a boldogság és a tökéletes Istenre hagyatkozás közötti kapcsolatot. Majd így folytatta: "Van azonban egy másik szegénység is, amely igen különbözik attól, amelyet Krisztus boldognak hirdetett, és amely testvéreink sokaságát érinti, megbéklyózva személyük harmonikus fejlődését. Ezzel a szegénységgel szemben, amely a szükséges anyagi javak hiánya, az egyház felemeli szavát. Ezért az egyház tudja: minden társadalmi átalakulásnak a szív megtéréséből kell fakadnia, és ezért is imádkozik. Ez az egyház első és legfőbb küldetése". [89]
Ahogy már említettük, Istennek egyháza által továbbított felhívása osztozásra, tevékeny szeretetre buzdít, és nemcsak a keresztényeket, hanem mindenkit. Az egyház, ahogy mindig is, és ma jobban, mint valaha, közel áll mindazokhoz, akik humanitárius tetteket fejtenek ki szükséget szenvedő testvéreik és azok legalapvetőbb jogainak szolgálatában.
Az egyház hozzájárulása a személyek és népek fejlődéséhez nem korlátozódik a nyomor és az elmaradottság elleni harcra. Van olyan szegénység is, amely abból a meggyőződésből folyik, hogy elég a technikai és gazdasági fejlődés útját követni, máris minden ember méltóbb lesz az ember névre. A lélek nélküli fejlődés azonban nem elégítheti ki az embert, és a túlzott gazdagság éppoly ártalmas számára, mint a túlzott szegénység. Félő, hogy az északi félteke által kialakított és a déli féltekére is kiterjesztett "fejlődésmodell"-ben a vallásos érzéket és az emberi értékeket kisöpri az öncélú fogyasztás.
A "minden jóval betöltött" éhező nem a rossz sorsa miatti bosszút szomjazza, hanem azt az állapotot, amelyben nem korlátozódnak legalapvetőbb képességei. Az "üres kézzel elbocsátott" gazdag nem bűnhődik gazdagsága miatt, hanem megszabadul a javakhoz való kizárólagos ragaszkodásának súlyától és vakságától. A Magnificat éneke nem ítélet, hanem felhívás a szabadságra és a szeretetre.
E kettős gyógyulás folyamán meggyógyulhat a szegény igazságtalanságtól sebzett szíve, amely pedig kész volt az önmaga és a mások iránti gyűlöletre is. A gazdag viszont megszabadulhat haszontalan terhétől. Ahelyett, hogy betömi a szemét és a fülét, ismét fölfedezi szívének mélységét, melyet eltakart pénzzel, hatalommal, mindennemű élvezettel terhes szegénysége, amely beszűkítette az önmagáról és másokról alkotott képét, és amely javainak növekedésével párhuzamosan növelte étvágyát is.
Ezzel szemben, ha a szeretet ver tanyát az emberek szívében, képessé teszi őket korlátaik meghaladására, és arra, hogy a "közjó struktúráit" hozzák létre a világban: bátorítja a körülöttük élőket, hogy a "szeretet civilizációja" felé közeledjenek, [91] és oda vonzzanak másokat is.
Az embernek tehát az a hivatása, hogy megreformálja tevékenységét: ennek tétje életbevágóan fontos a világ számára. Meg kell reformálnia szívét, a szeretetben való egyesülésre vezetve mind saját személyét, mind az emberi közösséget. Az embernek ez a refomja, mélységét és távlatát tekintve radikális, mivel lényege szerint a szeretet is az: nem tűr megosztottságot, átfogja a személy valamennyi indíttatását, mind tetteit, mind imáit, anyagi eszközeit éppúgy, mint lelki gazdagságát.
Isten az ember - minden egyes és az összes ember - szívének megtérését javasolja, mert ez képes megváltoztatni a föld színét, letörölve róla az arcát eltorzító éhség borzalmas jeleit. "... Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1,15) - ez a parancs követi Isten Országának meghirdetését és ez valósítja meg eljövetelét. Az egyház tudja, hogy ez a belső és mély változás az embert élete minden napján arra ösztönzi, hogy messzebb lásson közvetlen érdekénél, lassan megváltoztassa gondolkodását, munkáját, életmódját, és így az adott világban megtanuljon a mindennapokban szeretni, képességének teljes latbavetésével.
Ha csak egy kicsit is hajlunk erre, Isten maga fog gondoskodni a többiről.
Fontos, hogy ez a nagyszerű bibliai nyelv ne tévesszen meg bennünket: nem kegyes érzelmeket keltő kijelentés ez, melynek hatására megosztjuk anyagi javainkat, mégha mégoly értékes és hatásos gesztus lenne is ez. Ez a lehető leghatékonyabb felszólítás, amit csak el tudunk képzelni. Maga Isten szólít fel bennünket, és Ő az, aki mindannyiunkat megszabadít bálványainktól és megtanít szeretni. Ez áthatja immár önmagára talált egész lényünket. Legyőzhetjük tehát félelmeinket és önzésünket, hogy figyelmessé váljunk testvéreink szolgálatára.
Bálványaink egészen közeliek: saját egyéni vagy közösségi indíttatásunk - legyünk akár gazdagok, akár szegények - az anyagi javak, a hatalom, a hírnév, az élvezetek hajszolásával, melyeket mind önmagukért kergetünk. Ezeknek a bálványoknak a szolgálata lealacsonyítja az embert és elszegényíti a bolygót is (vö. 25. jegyzet). Az igazságtalanság, amelyet az szenved el, aki nem rendelkezik a szükséges javakkal, abban rejlik, hogy kénytelen mindenekelőtt ezeket az anyagi javakat keresni.
A szegény Lázár szíve sokkal szabadabb, mint a gonosz gazdagé, és Isten - Ábrahám hangján - nemcsak azt kéri a gonosz gazdagtól, hogy ossza meg lakomáját Lázárral, hanem azt is, hogy változtassa meg szívét, fogadja el a szeretet törvényét, és így legyen a szegény testvérévé (vö. Lk 16,19 sk.).
Isten akkor teszi lehetővé, hogy munkánk megváltoztassa a világot, ha megszabadulunk bálványainktól. Így nemcsak növeljük sokrétű gazdagságát, hanem a munkánkat is mások szolgálataként végezzük. A világ így újra megtalálja eredeti szépségét, amely már nem pusztán a teremtés napjának sajátja, hanem azé a kerté is, amelyet az ember csodálatosan megművelt és termékennyé tett, testvéreinek szolgálatára, Isten szerető jelenlétében és Iránta érzett szeretetből.
"'Az éhség ellen változtassuk meg az életet'. Ez a keresztény körökben keletkezett szólás mutatja a gazdag népeknek az utat, hogyan válhatnak a szegények testvérévé?" [92]
Szent Pál nem véletlenül állítja: "... Jézus Krisztus ... értetek szegénnyé lett" (2Kor 8,9). Igen, gazdaggá akart tenni minket szegénysége és azon szeretet által, melylyel a szegényeknek tartozunk.
Isten meghallgatása Istennel töltött és Isten számára szánt időt követel. Ez a személyes ima ideje: csak ezáltal változtathatja meg az ember szívét és - következésképpen - tetteit. Az Istennek szánt idő nem a szegényektől elvett idő. Az erős és kiegyensúlyozott lelki élet soha senkit sem fordított el testvérei szolgálatától. És ha - a nincstelenek iránti elkötelezettségéről jól ismert - Páli Szent Vince († 1660) ezt mondta: "Hagyd abba az imát, ha testvéred egy csésze teát kér", nem szabad elfelejteni, hogy a szent közel hét órát imádkozott naponta, és ebben találta meg tettei alapját.
Végül az az ember, aki így hajlandó megváltoztatni látásmódját, olyanná, amit maga Isten mutatott nekünk Krisztus szavai által, aki végiggondolja - látszatra akár jelentős, akár jelentéktelen - tevékenységének következményeit, a közjó szolgálatára fog állni, minden ember teljes értelmű fejlődését fogja szolgálni.
Az élet nehézségei miatt az ilyen hozzáállást lehetetlennek tartják. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még a látszólag kilátástalan helyzetekben is van minden embernek egy egészen kicsi mozgástere, döntései pedig konkrétan befolyásolják munkatársait és a közjó ügyét. Azt mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben mindenki felelős másokért. [93] Ez egy vetülete annak a szeretetre való felszólításnak, melyet Isten nem szűnik hangoztatni. Néha nehéz körülmények között is, melyek a vértanúságot megközelítő szevedést okozhatnak, valamennyiünknek Isten erejére kell támaszkodnunk: Ő segítséget ígér nekünk, ha életünk középpontjának tekintjük, ideértve tevékeny életünket is.
"Bátorság, a föld egész népe - mondja a Seregek Ura; - Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! - Lelkem közöttetek lakik!" (Ag 2,4-5). A keresztény tehát a "bűn struktúrái" ellen folytat küzdelmet, e struktúrák lerombolásáért munkálkodik. Így kevésbé terjednek el a gazdasági és társadalmi fejlődésre oly ártalmas gyakorlatok. Azokon a vidékeken, ahol a keresztények bátran és határozottan a jóakaratú emberek élére állnak, megtörténhet, hogy a nyomor nem növekszik tovább, hogy megváltoznak a fogyasztási szokások, megvalósulhatnak a reformok, kibontakozhat a szolidaritás, megszűnhet az éhség.
Az egyház egész története során, az Apostolok Cselekedetei diakónusaitól kezdve (vö. ApCsel 6,1 sk.) egészen napjainkig, mindig voltak rendkívüli férfiak és nők, [94] szerzetesrendek és misszionáriusok, világi keresztények egyesületei, egyházi intézmények és kezdeményezések, amelyek megpróbáltak segíteni a szegényeken és az éhezőkön. Ők, Krisztusnak engedelmeskedve, harcoltak a szenvedés és a nyomor minden formája ellen.
Az egyház köszönetet mond mindazoknak, akik jelenleg ilyen szolgálatot tesznek embertársaiknak, konkrét tettek formájában, az egyházmegyében, a plébánián, a misszionárius, a karitatív és más nem kormányzati szervezetekben. Ők Isten szeretetét közvetítik és az evangélium hitelességét bizonyítják.
A katolikus egyház minden kontinensen jelen van: közel 2700, igen különböző arculatú egyházmegyéje vagy körzete létezik, [95] melyek közül több már hosszú ideje küzd az éhség és a szegénység ellen. Az egyházmegyékben és a plébániákon folyik mindannak végiggondolása, hogy a keresztények mit képesek tenni. Ilyen keretek között előnyben részesítik az alulról jövő szerveződéseket, a helyi csoportokat és közösségeket. Az emberi mértékű közösségek újra képesek önbizalmat adni, segíthetnek az önszerveződésben, kilábalni a beletörődésből, az összeroppanásból. Az evangélium így újra a szegények reménysége lesz; egyesülhet Krisztus ereje és a kisemmizetteké.
Mindenkinek szól a meghívás, hogy vegyen részt ebben a munkában. A szeretetre szólító felhívást, melyet Isten éhező testvéreink jelenléte által közvetít számunkra, mindenkinek az életállapota, a világban és közvetlen környezetében elfoglalt helye szerint kell teljesítenie. A emberiség csodálatos változatossága, a különböző kultúrák talaján, az elkötelezettség és a küldetések sokféleségét vonja maga után.
Helyénvaló tehát, hogy minden keresztény mozdítsa elő a legkülönfélébb helyi kezdeményezéseket. A katolikus egyház megosztja ezt az elkötelezettséget a többi keresztény egyházzal és vallási közösséggel, valamint minden jóakaratú emberrel. A humanitárius akciók a keresztények jelentős tevékenységi körét alkotják, mindenekelőtt azonban ahhoz kellene hozzájárulniuk, hogy mind a közös, mind az egyéni tevékenységük célja a teljes ember szolgálata maradjon, beleértve annak lelki dimenzióját is. Így bástyái lehetnek az azok elleni küzdelemnek, akik a közösségek tevékenységét a materializmus vagy ideológiák által ihletett politikai célok felé akarják téríteni, melyek végeredményben mindig tönkreteszik az embert.
Fizetett, társadalmi és - gyakran tekintélyes - házi munkájában a férfinak és a nőnek ugyanaz a küldetése: hirdetni az Örömhírt, és azt megélni a mindennapi örömök és szenvedések során, minden helyzetben. Munkájának minősége, részvétele igazságos reformokban, magatartásának szerény példája, mások iránti figyelmessége a kötelező személyes és hivatali feladatokat meghaladja. Mindez azon férfiak és nők napi terheinek részét alkotja, akik életük minden vonatkozásában keresik az alkalmat, hogy közeledni engedjék magukhoz Istent, és elősegítik a világ növekedését az Ő szeretetében. Így egyre inkább képesek lesznek a zűrzavar és az igazságtalanság elleni harcra; arra, hogy szenvedéseiket és örömeiket a Megváltó Krisztusnak ajánlják, aki Lelkét adja nekik mindennapi életükben.
A keresztény arra törekszik, hogy tevékenységét - bármiből álljon is az - Annak ajánlja, aki közvetlenül szívünkhöz szól, minden egyes szegény szájával. A keresztény, magával ragadva a jóakaratú embereket - akikkel osztozik az alapvető emberi értékekben -, köteles ügyelni arra, hogy személyes tevékenységét és keresztény testvéreiét is Isten Igéje irányítsa, lehorgonyozzon az isteni életben, egységben az egyházzal és pásztoraival. A tettek közössége az Úrral való közösség kell hogy legyen, aki maga virraszt afölött, hogy e tevékenységet a Szentlélekben gondolják el és hajtsák végre, és így ne veszítsen isteni eredetű küldetéséből, amelynek során az Ember Szolgáját személyesen tekintik a tevékenység forrásának, erejének és céljának.
A keresztény minden pillanatban támaszt talál a Boldogságos Szűz Máriához intézett imájában, aki az Isten és az ember fenntartás nélküli szolgálatában imádkozik és cselekszik egyszerre. Isten Anyja könyörögve kéri a Szentlelket, árassza el kegyelmével minden keresztény értelmét és szívét, hogy így tetteiben szabad, felelős és hűséges munkatársává válhasson, tettei tanúskodjanak Isten szeretetéről és hordozzák az örökkévalóság súlyát.
Vatikánváros, Szent Kallixtus Palota,
1996. október 4, Assziszi Szent Ferenc ünnepén
Paul Josef Cordes
Naissus címzetes érseke
a "Cor Unum" Pápai Tanács elnöke
Mons. Iván Marín
a "Cor Unum" Pápai Tanács titkára
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster@katolikus.hu címre.
Módosítva:
2000. 02. 24.