Tisztelendô Testvérek a Püspökségben és a Papságban!
Szeretett Testvéreim!
1. AZ ÚR NAPJA -- ahogy a vasárnapot az apostoli idôktôl kezdve nevezték [1] -- az Egyház története folyamán mindig kiváltságos figyelmet élvezett, mert szoros összefüggésben áll a keresztény misztérium lényegi magvával. A vasárnap ugyanis az idô heti ritmusában Krisztus föltámadása napjára emlékeztet. A hét húsvétja, amikor megünnepeljük Krisztus gyôzelmét a bűn és halál fölött, az elsô teremtés beteljesedését Ôbenne és "az új teremtés" (vö. 2Kor 5,17) kezdetét. A világ elsô napjának imádással és hálával telt felidézése, ugyanakkor tevékenyen reménykedô elôvételezése az "utolsó napnak", amelyen Krisztus újra eljön dicsôségben (vö. ApCsel 1,11; 1Tesz 4,13--17) és újjá fog alkotni mindent (vö. Jel 21,5).
Méltán alkalmazzuk a vasárnapra a zsoltáros örömteli kiáltását: "Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta!" (Zsolt 118 [117],24). Ezen örömre felhívás, mely a húsvéti liturgiának része lett, kifejezi az ámulatot, mely eltöltötte az asszonyokat, akik ott voltak Krisztus megfeszítésénél, és "a szombatok elsô napján, jókor reggel" (Mk 16,2) a sírhoz siettek és azt üresen találták. Meghívás a két emmauszi tanítvány örömének átélésére, akik úgy érezték, hogy "lángol a szívük", miközben a Feltámadott csatlakozott hozzájuk útjukon, magyarázta nekik az Írásokat és feltárta magát "a kenyértörésben" (vö. Lk 24,32.35). Annak az eleinte bizonytalankodó, azután túláradó örömnek a visszhangja, amit az apostolok éltek át ugyanazon nap estéjén, amikor a föltámadott Jézus meglátogatta és megajándékozta ôket békéjével és Szent Lelkével (vö. Jn 20,19--23).
2. Jézus föltámadása az az eredeti esemény, amelyre alapszik a keresztények hite (vö. 1Kor 15,14): csodálatos valóság, amely teljesen csak a hit fényében látható, de történetileg bizonyítják azok, akiknek megadatott a kiváltság, hogy lássák a föltámadott Urat; csodálatos esemény, mely nem csupán teljesen páratlan az emberi történelemben, hanem az idô misztériumának középpontja is. Krisztusé ugyanis "az idô és a századok", ahogy a vigília lenyűgözô szertartásának kezdetén a húsvéti gyertya elôkészítésekor elhangzik. Ezért az Egyház nem csupán évente egyszer, hanem minden vasárnap, megemlékezvén Krisztus föltámadásának napjáról, minden nemzedéknek meg akarja mutatni a történelem tengelyét, amelyhez kapcsolódik a világ eredetének és végsô rendeltetésének misztériuma.
Joggal mondhatjuk tehát, egy negyedik századi szerzô homíliáját követve, hogy az "Úr napja" a "napok ura". [2] Akiknek megadatott a kegyelem, hogy higgyenek a föltámadott Úrban, belsô megindultsággal fogják föl a hét e napjának jelentését, ami Szent Jeromost "a vasárnap a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk" [3] kijelentésre késztette. A vasárnap ugyanis a keresztények számára "az alapvetô ünnep", [4] mely nemcsak tagolja az idô folyását, hanem föltárja annak mély értelmét is.3. A vasárnap alapvetô jelentôségét az Egyház kétezer éves történelme folyamán állandóan elismerte, s a II. Vatikáni Zsinat erôteljesen újra hangsúlyozza: "Az Egyház a húsvéti misztériumot a Krisztus föltámadása napjából eredô apostoli hagyományra támaszkodva a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán neveznek az Úr napjának, dies dominicának." [5] VI. Pál pápa e jelentôséget újból megerôsítette, amikor jóváhagyta az új egyetemes Római Kalendáriumot és a liturgikus évet újra rendezô általános szabályokat. [6] A harmadik évezred közelsége -- mely a hívôket arra készteti, hogy Krisztus világosságánál gondolkodjanak el a történelem folyásáról -- arra szólít, hogy újra fedezzük föl a vasárnap jelentését: "misztériumát", ünneplésének értékét és jelentôségét az emberi és keresztény életre.
Szívesen csatlakozom sok elméleti és lelkipásztori kezdeményezéstekhez, melyek e zsinat utáni években részetekrôl, Tisztelendô Püspöktestvéreim, egyenként és közösségben, papjaitok támogatásával, e jelentôs témához kapcsolódnak.
A jubileumi 2000. év küszöbén ezzel az apostoli levéllel szeretném támogatni lelkipásztori törekvésteket e fontos kérdésben. Ugyanakkor hozzátok is fordulok, kedves Hívek, s lélekben szeretnék jelen lenni minden közösségben, ahol vasárnaponként összegyűltök pásztorotok köré megünnepelni az Eucharisztiát és az "Úr napját". A gondolatok és érzések közül, melyekbôl jelen apostoli levelem született, néhány a krakkói püspökségem éveiben, mások Péter utódának és Róma püspöke szolgálatának átvétele után a római plébániákon -- éppen vasárnaponként a liturgikus év különbözô idôszakaiban rendszeresen tett -- látogatásaim közben érlelôdött meg bennem. Úgy vélem, e levélben folytatódik az az eleven dialógus, amit oly szívesen folytatok a hívekkel, miközben veletek együtt gondolkodom a vasárnap értelmén és hangsúlyozom a szempontokat, melyek szerint valóban "az Úr napjaként" kell megélnünk korunk megváltozott körülményei között is.
4. Senki figyelmét el nem kerülheti ugyanis, hogy egész a közelmúlt idôkig a vasárnap "megszentelését" a hagyományosan keresztény országokban jelentôsen megkönnyítette a nép széles részvétele és a polgári társadalom szervezete is, mely a munkával kapcsolatos törvényhozásban szilárd pontként biztosította a vasárnapi munkaszünetet. Ma ellenben ugyanezekben az országokban, ahol törvény biztosítja a vasárnap ünnepi jellegét, a gazdasági--társadalmi körülmények alakulása gyakran mélyen átalakította a közösség szokásait, s ezzel együtt a vasárnap arculatát is. Széles körökben gyakorlattá vált a "hétvége", ami a heti pihenést, az állandó lakhelyrôl távoli helyekre való kimozdulást jelenti, s gyakran foglal magában olyan kulturális, sport- vagy politikai programokat, melyek épp az ünnepnapra vannak idôzítve. Olyan társadalmi és kulturális jelenség ez, melynek -- nem tagadható, bizonyos mértékben -- vannak pozitív vonásai, amennyiben valós értékeket, az emberi fejlôdés és a társas élet kibontakozásának egészét szolgálja. Nem csupán a pihenés szükségletének, hanem az "ünneplés" emberi természetbôl fakadó igényének is megfelelnek. Amikor azonban a vasárnap elveszíti eredeti értelmét és pusztán egyszerű "hétvége" lesz, az ember sajnos olyan szűk horizontba zárul, hogy többé már nem képes látni az "eget". Bármennyire felöltözik tehát az ünnepre, belsôleg képtelenné válik az "ünneplésre". [7] Krisztus tanítványai ezért nem téveszthetik össze a vasárnap ünneplését -- melynek az Úr napja valóságos ünneplésének kell lennie -- a "hétvégével", ami csak a pihenés és a kirándulás ideje. Komoly lelki érettségre van szükségünk, ami segíti a keresztényeket abban, hogy teljes összhangban a hit ajándékával "önmaguk" legyenek, s mindig készen arra, hogy számot adjanak a bennük lévô reményrôl (vö. 1Pt 3,15). Ezzel szükségszerűen együtt jár a vasárnap mélyebb megértése is, hogy a Szentlélek iránti teljes tanulékonysággal lehessen megélni nehéz helyzetekben is.
5. Ebbôl a szempontból a helyzet nagyon változatos. Itt van egyrészt a fiatal egyházak példája, melyek mutatják, hogy micsoda lelkesedéssel lehet ünnepelni a vasárnapot akár városokban, akár a legkisebb falvakban. Másrészt viszont vannak régiók, melyekben az említett társadalmi nehézségek, s talán az erôteljes hívô indítás hiánya miatt is nagyon alacsony a vasárnapi liturgiában résztvevôk száma. Úgy látszik, sok hívô lelkiismeretében halványul az Eucharisztia központi jelentôsége és a kötelezettség érzése, hogy hálát kell adni az Úrnak és másokkal együtt kell kérni Ôt az egyházi közösségben.
Mindehhez hozzátartozik még, hogy nemcsak missziós területeken, hanem a paphiány miatt a régen evangelizált országokban sem mindig lehet biztosítani minden közösség számára az Eucharisztia vasárnapi ünneplését.
6. Az újonnan kialakult helyzet láttán és a belôle fakadó kérdések hallatán nagyon szükségesnek látszik újra fölfedeznünk az Egyház parancsának komoly tanbeli alapjait, annak érdekében, hogy minden hívô számára világossá váljék a vasárnap nélkülözhetetlen értéke a keresztény életben. Amikor ezt tesszük, az Egyház változatlan hagyományának útján járunk, melyet a II. Vatikáni Zsinat erôteljesen fölelevenített, amikor tanítja: "a Krisztus-hívôknek össze kell jönniük, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedésérôl, föltámadásáról és dicsôségérôl, hálát adván Istennek, aki ôket 'élô reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálából való föltámadása által'" (1Pt 1,3). [8]
7. A vasárnap megszentelésének kötelezettségét ugyanis -- elsôsorban az Eucharisztiában való részvétellel és keresztény örömmel és testvériséggel teljes pihenéssel -- jobban megérthetjük, ha meggondoljuk e nap sok dimenzióját, melyekre levelünkben fölhívjuk a figyelmet.A vasárnap a keresztény élet középpontjában álló nap. Pápaságom kezdete óta fáradhatatlanul ismétlem: "Ne féljetek! Nyissátok ki, sôt, tárjátok ki a kapukat Krisztus elôtt!" [9] Most ugyanebben a szellemben határozottan hívlak mindnyájatokat, hogy fedezzétek föl újra a vasárnapot: "Ne féljetek idôtöket Krisztusnak szentelni!" Igen, tárjuk ki Krisztus elôtt az idônket, hogy megvilágíthassa és értelmessé tehesse. Egyedül Ô ismeri az idô titkát és az örökkévalóság titkát, és az "ô napját" úgy adja nekünk, mint szeretének mindig új ajándékát. E nap újrafelfedezésének kegyelmét kérnünk kell, nemcsak azért, hogy teljesen meg tudjunk felelni a hit követelményeinek, hanem azért is, hogy konkrét választ tudjunk adni a minden emberi szívben élô mély és igaz vágyakra. A Krisztusnak adott idô soha nem elveszett, hanem inkább életünk és kapcsolataink mély humanizálására nyert idô.
8. A keresztények számára a vasárnap elsôsorban a föltámadott Krisztus dicsôségétôl ragyogó húsvéti ünnep. Az "új teremtés" ünneplése. De ha a maga mélységében megértjük ezt, elszakíthatatlannak látjuk attól az üzenettôl, melyet a Szentírás elsô soraitól kezdve mond a világ teremtésének isteni tervérôl. Ha igaz az, hogy az Ige "az idôk teljességében" (Gal 4,4) testté lett, ugyanúgy igaz, hogy az örök Atya Fia ugyanezen misztériumának erejébôl az Ige a mindenség kezdete és vége. Ezt állítja János evangéliumának elôszavában: "Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami teremtetett" (Jn 1,3). Ugyanezt hangsúlyozza Pál a Kolosszeieknek írt levelében: "Benne teremtetett minden a mennyben és a Földön: a láthatók és a láthatatlanok..., és minden általa teremtetett" (1,16). A Fiú tevékeny jelenléte Isten teremtô művében teljesen a húsvéti misztériumban tárult föl, amikor Krisztus mint "elsô a halottak közül" (1Kor 15,20) megnyitotta az új teremtést, és elindította a folyamatot, melyet Ô maga teljesít be dicsôséges visszatérése pillanatában, "amikor átadja az országot Istennek, az Atyának ...., hogy Isten legyen minden mindenben" (1Kor 15,24.28).
Isten terve tehát már a teremtés hajnalán magában foglalta Krisztus e "kozmikus feladatát". Az idô egész folyamatára vonatkozó krisztusközpontú távlat jelen volt Isten megelégedett tekintetében, amikor abbahagyván munkáját "megáldotta a hetedik napot és megszentelte azt" (Ter 2,3). A teremtés elsô bibliai elbeszélésének papi szerzôje szerint akkor született a "szombat", mely annyira jellemzô az elsô szövetségre, bizonyos módon elôre hirdeti az új és végleges szövetség szent napját. "Isten nyugalmának" (vö. Ter 2,2) és annak a nyugalomnak a témája, melyet Isten a kivonulás után népének ajánlott föl az ígéret földjére való bevonulással (vö. Kiv 33,14; MTörv 3,20; 12,9; Józs 21,44; Zsolt 95,11), új megvilágításban tér vissza az Újszövetségben, mint a végleges "szombati nyugalom" (Zsid 4,9), amelybe maga Krisztus a föltámadásával lépett be, s ahová meghívást kapott Isten népe, hogy a gyermeki engedelmességben állhatatosan kitartva lépjen oda be (vö. Zsid 4,3--16). Újra el kell tehát olvasnunk a teremtés nagy történetét, s el kell mélyítenünk a "szombat" teológiáját, hogy elmerülhessünk a vasárnap teljes megértésében.
"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Ter 1,1)
9. A teremtéstörténet költôi stílusa jól érzékelteti a csodálatot, mely elfogja az embert a teremtett világ mérhetetlensége elôtt, és az imádás érzését, mely ebbôl fakad Az iránt, aki a semmibôl teremtett mindent. A Szentírás e lapjának súlyos vallási jelentése van, himnusz a mindenség Teremtôjéhez, akit egyetlen Úrnak mutat be a világot isteníteni akaró minden kísértéssel szemben. Ugyanakkor himnusz a teremtés jóságáról, mert mindent Isten irgalmas és hatalmas keze alkotott.
"Isten látta, hogy jó" (Ter 1,10.12. stb). A történetet tagoló refrén pozitív megvilágításba helyezi a mindenség minden részletét, ugyanakkor bepillantást enged viszonylagos megértése és lehetséges újjászületése által a titokba: a világ oly mértékben jó, amilyen mértékben kapcsolatban marad eredetével, és miután a bűn elcsúfította, újra jóvá válik, ha a kegyelem segítségével visszatér ahhoz, aki alkotta. E dialektika nyilván nem érinti közvetlenül az élettelen dolgokat és az állatvilágot, de az embert érinti, mert ô megkapta a szabadság páratlan ajándékát s egyben kockázatát. A Szentírás mindjárt a teremtés elbeszélése után bemutatja a drámai ellentétet az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nagysága és bukása között, ami a világban a bűn és a halál sötét színjátékának nyitánya (vö. Ter 3).
10. A kozmosz, ahogyan Isten kezébôl kikerült, az ô jóságának nyomait viseli magán. Szép is, csodálatraméltó és örvendetes, de meg kell művelni és ki kell bontakoztatni. Isten művének "beteljesítése" nyitja meg a világot az emberi munka számára. "Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott" (Ter 2,2). A Szentírás az isteni "munka" antropomorf kifejezésével nem csupán a Teremtô és a teremtett világ titokzatos kapcsolatának spirális mozgását indítja el, hanem rávilágít az ember kozmosszal kapcsolatos feladatára is. Isten "munkája" bizonyos módon példa az ember számára. Az embernek ugyanis nemcsak laknia kell a világban, hanem építenie is kell azt, és így Isten "munkatársává" kell válnia. A teremtéstörténet elsô fejezetei, miként a Laborem exercens enciklikában írtam, a munka elsô evangéliumát jelentik. [10] A II. Vatikáni Zsinat is hangsúlyozza ezt a igazságot: "Az Isten képmására teremtett ember ugyanis parancsot kapott, hogy a Földet és mindent, ami rajta van, hatalma alá vetve, igazságban és szentségben kormányozza a világot; s hogy Istent elismerve mindenek Teremtôjének, önmagát és minden létezôt visszavigyen Ôhozzá, hogy az embernek alávetett összes dolgokban csodálatos legyen Isten neve az egész földön." [11] A tudomány, a technika és a kultúra fejlôdése -- mely egyre gyorsabb, s napjainkban egyenesen szédületes -- a világ történelmében annak a küldetésnek a gyümölcse, mellyel Isten megbízta a férfit és a nôt a feladattal és felelôsséggel, hogy az Ô törvényét megtartva töltsék be a Földet, s munkájukkal vessék uralmuk alá.
11. Ha a teremtéstörténet elsô fejezetében példa az ember számáraIsten "munkája", akkor példa a "nyugalma" is: "Isten a hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett" (Ter 2,2). Itt is gazdag tartalmat hordozó antropomorfizmussal állunk szemben.
Isten "nyugalmát" nem szabad közönségesen úgy fölfogni, mint Isten "tétlenségét". A világot megalapozó teremtô tett ugyanis természete szerint folyamatos, s Isten nem hagy föl a cselekvéssel, miként maga Jézus emlékeztet rá, éppen a szombat parancsával kapcsolatban: "Az én Atyám mindig munkálkodik, és én is munkálkodom" (Jn 5,17). A hetedik nap isteni nyugalma nem tétlen Istenrôl beszél, hanem a mű kész voltát hangsúlyozza, s mintegy kifejezi Isten pihenôjét a kezébôl kikerült "nagyon jó" (Ter 1,31) művével szemben: az Alkotó örvendezô tetszéssel tekint alkotására -- "szemlélôdô" pillantással tekint rá, mely már nem akar újabb megvalósítást, hanem inkább örül a létrehozott valóság szépségének --, mindenre, de egész különlegesen a teremtés csúcsára, az emberre. E pillantásban már észrevehetô annak a kapcsolatnak jegyesi természete, melyet Isten a saját képmására teremtett emberrel akar megvalósítani azáltal, hogy a szeretet szövetségére hívja. Ezt fokozatosan valósítja meg az egész emberiségnek fölajánlott üdvösségben, az Izraellel kötött és a Krisztusban beteljesedett üdvözítô szövetség által: valójában a megtestesült Ige fogja kiterjeszteni az Atya szeretetének tervét és irgalmasságát az egész emberiségre a Szentlélek eszkatologikus ajándéka, valamint a tulajdon testéül és menyasszonyául alapított Egyház által.
12. A Teremtô tervében különbség, ugyanakkor mély összefüggés van a teremtés és az üdvösség rendje között. Már az Ószövetség hangsúlyozza ezt, amikor a "szombat" parancsát nemcsak a teremtés napjait követô titokzatos isteni "nyugalommal" (vö. Kiv 20,8--11) hozza kapcsolatba, hanem az Izraelnek az egyiptomi szolgaságból való szabadulásban fölkínált üdvösséggel is (vö. MTörv 5,12--15). Isten, aki teremtése fölötti örömében megnyugszik a hetedik napon, ugyanaz, mint aki fiainak a fáraó elnyomásából való kiszabadításában megmutatja a maga dicsôségét. Mindkét esetben elmondhatjuk, a próféták által kedvelt képet használva, hogy Isten úgy mutatkozik meg, mint vôlegény a menyasszonyának (vö. Oz 2,16--24; Jer 2,2; Iz 54,4--8).
Hogy a "szombatnak", Isten "nyugalmának" legbensôbb magvába hatolhassunk, -- miként a zsidó hagyomány egyes elemei sugallják [12] -- figyelembe kell vennünk a jegyességet, mely Isten népével való kapcsolatát az Ószövetségtôl az Újszövetségig jellemzi. Ezt fejezi ki Ozeás csodálatos részlete: "Azon a napon a kedvéért szövetséget kötök a mezô vadjával, a magasban szárnyaló és a földön csúszó állatokkal; eltüntetem az országból az íjat, a kardot és a háborút és zavartalan nyugalmat biztosítok nekik. Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat." (2,20--22)
"Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot" (Ter 2,3)
13. A szombat parancsa tehát, mely az elsô szövetségben elôkészíti az új és örök szövetség vasárnapját, Isten tervének mélységében gyökerezik. Éppen ezért nem a többi kultikus rendelkezés között -- mint annyi más parancsolat --, hanem a Tízparancsolatban, a "tíz szó" között található, melyek megjelölik az emberi szívbe egyetemesen beleírt erkölcsi élet pilléreit. Amikor Izrael s késôbb az Egyház e parancsolatot a legalapvetôbb erkölcsi szabályok közé sorolja, tanújelét adja, hogy nem a vallásosság közösségi megnyilvánulásának egyszerű fegyelmi szabályáról van szó, hanem az Istennel való kapcsolat -- bibliai kinyilatkoztatás által hirdetett és fölkínált formájának -- elengedhetetlen és meghatározó kifejezésérôl. Napjainkban a keresztények is fölfedezik a vasárnap parancsának e távlatát. S ha van is természetes irányultsága az ember pihenési szükségletére, még inkább irányulnia kell a hitre, és ezt kell elsô helyre tenni, hogy mély értelmét megérthessük, s el ne silányítsuk, el ne áruljuk.
14. A nyugalom napja tehát elsôsorban azért a pihenésé, mert Istentôl "megáldott" és "megszentelt" nap, azaz el van különítve a többi naptól, azért, hogy az összes között "az Úr napja" legyen.
A szombat teremtéstörténetben mondott "megszentelésének" teljes megértéséhez az egész szöveget figyelembe kell vennünk, melybôl világosan látható, hogy kivétel nélkül minden Istentôl való. Az idô és a tér Ôhozzá tartozik. Isten nem egyetlen nap Istene, hanem az ember minden napjáé.
Ha tehát Isten különleges áldással "megszenteli a hetedik napot" és kiemelkedô módon a "saját napjává" teszi, ez a szövetségi dialógus, sôt a "jegyesi" dialógus természete szerint történik. A szeretet megszakításokat nem ismerô dialógusa ez, mely mégsem egyhangú: a szeretet különbözô regisztereit szólaltatja meg a közvetett és megszokott megnyilvánulásoktól a legintenzívebbekig, melyek érzékeltetésére a Szentírás s késôbb oly sok misztikus nem riad vissza a házastársi szeretet képeinek használatától.
15. Valójában az ember egész életét s egész idejét úgy kell élnünk, mint a Teremtônek szóló dicséretet és hálát. De az ember Istennel való kapcsolatának szüksége van a kifejezett imádságos idôszakokra is, melyekben a kapcsolat intenzív, a személy egészét átfogó dialógussá válik. Az "Úr napja" kiemelkedôen e kapcsolat napja, amikor az ember az egész teremtés hangjaként fordul énekével Istenhez.
Éppen ezért ez a nap a pihenés napja is: a teendôk gyakran nyomasztó ritmusának megszakítása az "újdonság" és az "elszakadás" tényével fejezi ki az ember és a kozmosz Istentôl függésének elismerését. Minden Istené! Az Úr napja azért tér vissza újra meg újra, hogy ezt az elvet megszilárdítsa. Ezért a szombatot nyomatékosan úgy értelmezték, mint az idô "szent építészetének" a bibliai kinyilatkoztatásra oly jellemzô sajátos részét. [13] Arra emlékeztet, hogy a kozmosz és a történelem Istenhez tartozik, s az ember nem lehet a Teremtô munkatársa a világban, ha nincs tudatában mindig ezen igazságnak.
16. A Tízparancsolat törvényének, mellyel Isten a szombat megtartására kötelez, a Kivonulás könyvében sajátos formulája van: "Emlékezz a szombati napra, hogy megszenteld" (20,8). A továbbiakban a sugalmazott szöveg indoklásul Isten művére hivatkozik: "Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent. Mert az Úr megáldotta a szombati napot és megszentelte." (20,11) Mielôtt bármi megtételét parancsolná a törvény, valaminek emlékezetére szólít. Arra hív, hogy elevenítsék föl Isten nagy és alapvetô művének, a teremtésnek az emlékezetét. Az emlékezetnek kell éltetnie az ember egész vallásos életét, hogy az egy olyan napba torkolljon, amelyen az embernek pihennie kell. A pihenés így sajátosan szent jelleget ölt: a hívônek nemcsak úgy kell pihennie, ahogyan az Úr megpihent, hanem az Úrban kell pihennie, azáltal, hogy a dicséretben, a hálaadásban, a gyermeki közvetlenségben és a jegyesi barátságban visszaviszi hozzá az egész teremtést.
17. A szombati nyugalommal kapcsolatban az Isten csodatetteire való "emlékezés" témája a Második Törvénykönyvben is fölmerül (5,12--15), abban a részben, ahol a parancsolat alapja nem annyira a teremtés műve, hanem inkább az Istentôl jött szabadítás a kivonulásban: "Emlékezz rá, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erôs kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megtartását." (MTörv 5,15)
Ez a megfogalmazás az elôzônek kiegészítése: a kettô együtt nézve a teremtés és az üdvösség egységes teológiájának távlatában föltárja az "Úr napjának" értelmét. A parancs tartalma tehát elsôsorban nem a munka akármilyen megszakítása, hanem Isten csodatetteinek ünneplése.
Az ember pihenése az Úr napján olyan mértékben kapja meg teljes értelmét, amilyen mértékben eleven ez az Isten iránti hálával és dicsérettel teljes "emlékezés". Ezáltal lép be az ember Isten "nyugalmának" dimenziójába, és részesedik benne mélységesen. S így válik alkalmassá, hogy megízlelje azt az örömöt, amit a Teremtô élt át a teremtés után, látva, hogy minden, amit alkotott, "nagyon jó" (Ter 1,31).
18. Mivel a harmadik parancsolat ennyire lényegesen függ Isten üdvözítô műveinek emlékezetétôl, a keresztények, amikor fölfogták a Krisztus által megkezdett új és végsô idô eredetiségét, a szombat utáni elsô napot tették ünnepnappá, mert azon történt az Úr föltámadása. Krisztus húsvéti misztériuma jelenti ugyanis a kezdetek misztériumának teljes kinyilatkoztatását, az üdvtörténet csúcsát és a világ eszkatologikus beteljesedésének elôvételezését. Amit Isten a teremtésben művelt s amit népe kivonulásában valósított meg, az Krisztus halálában és föltámadásában nyerte el beteljesedését, akkor is, ha mindez véglegesen a parúziában, Krisztus dicsôséges eljövetelekor fog megmutatkozni. Ôbenne valósul meg teljesen a szombat "spirituális" értelme, miként Nagy Szent Gergely mondja: "Számunkra az igazi szombat a mi Megváltónk, a mi Urunk, Jézus Krisztus". [14] Ezért az az öröm, mellyel az emberiség elsô szombatján Isten szemléli a semmibôl teremtett világot, most abban az örömben fejezôdik ki, amellyel Krisztus a béke és a lélek ajándékát hozván megjelent övéinek húsvét vasárnapján (vö. Jn 20,19--23). A húsvéti misztériumban ugyanis az ember állapota s vele együtt az egész teremtés, "mely sóhajtozik és vajúdik mostanáig" (Róm 8,22), egy új "kivonulást" ismert meg Isten fiainak szabadságára, akik Krisztussal együtt kiálthatják: "Abba, Atya!" (Róm 8,15; Gal 4,6). E misztérium fényében az Ószövetség Úr napjára vonatkozó törvénye megismétlôdik, kiegészül és teljesen föltárul a föltámadott Krisztus arcán ragyogó dicsôségben (vö. 2Kor 4,6). A "szombatról" átlépünk "a szombat utáni elsô napra", a hetedikrôl az elsô napra: az Úr napja Krisztus napja lesz!
19. "A vasárnapot a mi Urunk Jézus Krisztus tiszteletreméltó föltámadása miatt ünnepeljük, nemcsak húsvétkor, hanem minden héten is" -- írta az 5. sz. elején I. Ince pápa. [15] Ezzel egy már megszilárdult gyakorlatról tanúskodik, mely az Úr föltámadásának napját követôen folyamatosan alakult ki. Nagy Szent Baszileosz így beszél: "Az Úr föltámadásától megtisztelt szent vasárnap, minden egyéb nap kezdete". [16] Szent Ágoston a vasárnapot így nevezi: "a húsvét szakramentuma". [17] A vasárnap és az Úr föltámadásának e szoros összefüggését Keleten és Nyugaton egyaránt minden Egyház határozottan hangsúlyozta. A keleti egyházakban minden vasárnap anasztaszimosz hémera, azaz a föltámadás napja, [18] s ezért az egész keresztény istentisztelet központja. E megszakítatlan és egyetemes hagyomány fényénél világosan látható, hogy az Úr napja mennyire a teremtés művében, s egészen közvetlenül Isten "nyugalmának" misztériumában gyökerezik, mégis, hogy teljes jelentéséhez eljuthassunk, Krisztus föltámadására kell hivatkoznunk. Ez történik a keresztény vasárnapon, mely hétrôl hétre a hívôk gondolatvilágába és életébe helyezi a húsvéti eseményt, a világ üdvösségének forrását.
20. Az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint Jézus Krisztus halálból való föltámadása a "szombat utáni elsô napon" történt (Mk 16,2.9; Lk 24,1; Jn 20,1). [19] Ugyanezen a napon jelent meg a Föltámadott a két emmauszi tanítványnak (vö. Lk 24,13--35) és az összegyűlt tizenegy apostolnak (vö. Lk 24,36; Jn 20,19). Nyolc nap múlva -- miként János mondja (vö. 20,26) -- a tanítványok újra együtt voltak, s Jézus megjelent nekik és szenvedésének nyomait megmutatva fölismertette magát Tamással. Pünkösdkor is vasárnap volt, a zsidó húsvét utáni nyolcadik hét elsô napja (vö. ApCsel 2,1), amikor a Szentlélek kiárasztásával valóra vált Jézus föltámadása után apostolainak adott ígérete (vö. Lk 24,49; ApCsel 1,4--5). Ez volt az elsô prédikáció és az elsô keresztelések napja: Péter meghirdette az összegyűlt sokaságnak Krisztus föltámadását, és "akik megfogadták a szavát, megkeresztelkedtek" (ApCsel 2,41). Az Egyház epifániája volt e nap, mely úgy jelent meg, mint a nép, amelyben Isten szétszórt fiai minden különbségre való tekintet nélkül egységet találnak.
21. A "szombat utáni elsô nap," a hét elsô napja az apostolok idejétôl ezen az alapon kezdte meghatározni Krisztus tanítványainak életritmusát (vö. 1Kor 16,2). A "szombat utáni elsô nap" volt az is, amikor a troászi hívek összegyűltek "kenyértörésre", s Pál elbúcsúzott tôlük és föltámasztotta Eutichuszt, aki kiesett az ablakból és meghalt (vö. ApCsel 20,7--12). A Jelenések Könyve arról tanúskodik, hogy a hét elsô napját így nevezték: az "Úr napja" (1,10). Ettôl kezdve ez lett a keresztények egyik megkülönböztetô jegye a világban. A 2. sz. elején Büthinia helytartója, az ifjabb Plinius megjegyezte, hogy a keresztényeknek az a szokása, hogy "egy meghatározott napon napkelte elôtt összegyűlnek és Krisztusnak mint Istennek himnuszt énekelnek." [20] S valóban, amikor a keresztények az Úr napja kifejezést használták, a húsvéti üzenetbôl fakadó tartalom teljességét értették rajta: "Jézus Krisztus az Úr"(Fil 2,11; vö. ApCsel 2,36; 1Kor 12,3). Ezzel Krisztusnak ugyanazt a megszólítást adták, mellyel a Hetvenes fordítás az Ószövetségi szövegekben Isten nevét, a JHVH-t adta vissza, amit nem volt szabad kiejteni.
22. Az Egyház elsô évszázadaiban a napok hetes ritmusát nem ismerték mindenütt, ahol az evangélium elterjedt, s a görög és római kalendárium ünnepnapjai nem estek egybe a keresztény vasárnappal. Ez nem kis nehézséget okozott a keresztényeknek az Úr hetenként visszatérô napjának megtartásában. Innen érthetô, hogy a hívôknek miért kellett napkelte elôtt összegyűlniük. [21] Az Újszövetségre alapuló és az ószövetségi kinyilatkoztatáshoz kapcsolódó heti ritmushoz való hűség azonban kötelezô volt. Gyakran hangsúlyozzák ezt az apologéták és az egyházatyák írásaikban és prédikációikban. A húsvéti misztériumot azokkkal a szentírási helyekkel világították meg, melyekkel Szent Lukács szerint (vö. 24,27. 44--47) a föltámadott Krisztus magyarázta a tanítványoknak. E szövegek fényénél a föltámadás napjának ünneplése tanító és szimbolikus jelleget öltött, és alkalmasnak bizonyult arra, hogy a keresztény misztérium egész újdonságát kifejezze.
23. Épp ez az újdonság sürgette az elsô századok katekézisét a vasárnap pontos meghatározására a zsidó szombattal szemben. Szombatonként a zsidóknak össze kellett gyűlniük a zsinagógában, s megtartották a törvényben elôírt nyugalmat. Az apostolok, különösen Szent Pál, kezdetben továbbra is eljártak a zsinagógába, hogy "a próféták minden szombaton olvasott szavait"( ApCsel 13,27) magyarázva hirdessék Jézus Krisztust. Egyes közösségekben megfigyelhetô a szombat megtartása és a vasárnap ünneplése együtt. Azonban nagyon hamar egyre világosabban elkülönült egymástól a két nap, fôként a zsidóságból megtért azon keresztények követelésének ellenhatásaként, akik meg akarták tartatni a régi törvényt. Antiochiai Szent Ignác írja: "Ha tehát azok, akik a régi életrendben nevelkedtek, eljutottak a remény újdonságára, ne a szombatot tartsák, hanem éljenek az Úr napja szerint, mely napon fölkelt életünk általa és halála által, amit egyesek tagadnak, mely misztérium által nyertük el a hitet, és ezért tartunk ki, hogy Jézus Krisztus, egyetlen tanítónk tanítványainak találtassunk. Hogyan élhetnénk nélküle, akinek a próféták is tanítványai voltak a Lélekben, és mint tanítót várták?" [22] Szent Ágoston megállapítja: "Ezért az Úr is megjelölte pecsétjével a maga napját, mely a harmadik a szenvedése után. E nap a hetes ciklusban a nyolcadik a hetedik után, azaz a szombat után, és a hét elsô napja." [23] A vasárnap és a zsidó szombat különbsége egyre inkább beépült az egyházi tudatba, de a történelem bizonyos szakaszaiban a munkaszünet kötelezettségének hangsúlyozása miatt megfigyelhetô az Úr napjának bizonyos "szombatosító" irányzata. Voltak olyan keresztény közösségek is, amelyekben a szombatot és a vasárnapot úgy tartották meg, mint "testvér napokat". [24]
24. A keresztény vasárnap szembesítése a sajátosan ószövetségi szombati szemlélettel jelentôs teológiai elmélyülés kiindulópontja lett. Erôs megvilágításba került a föltámadás és a teremtés kapcsolata. A keresztény gondolkodás számára ugyanis önkénytelenül adódott "a hét elsô napján" történt föltámadás összekapcsolása a kozmikus hét -- melyben a Teremtés Könyve elmondja a teremtés elbeszélését -- elsô napjával (vö. Ter 1,1--2.4): a fény teremtésének napjával. Ez az összefüggés késztetett a föltámadás olyan értelmezésére, hogy az egy új teremtés kezdete, melynek a dicsôséges Krisztus a zsengéje, mivel Ô "minden teremtmény elsôszülötte" (Kol 1,15) és "az elsôszülött a halottak közül" (1,18).
25. A vasárnap az a nap, melyen a kereszténynek emlékeznie kell az üdvösségre, melyet a keresztségben kapott, s mely által Krisztusban új emberré vált. "Vele eltemetkeztetek a keresztségben és benne föl is támadtatok annak az Istennek az erejében vetett hit által, aki Ôt a halálból föltámasztotta" (Kol 2,12; vö. Róm 4,4--6). A liturgia hangsúlyozza a vasárnap e keresztségi jellegét, részben azáltal, hogy szorgalmazza, hogy a húsvéti vigilián kívül ezen a napon kereszteljünk, "amikor az Egyház megemlékezik az Úr föltámadásáról"; [25] részben szorgalmazva a mise kezdetekor a szenteltvízzel való meghintés szertartását mint bűnbánati aktust, mely a keresztségre, a keresztény élet születésére emlékeztet. [26]
27. E krisztusközpontú szempontból érthetô meg egy másik szimbolikus jelentés, amit az az Úr napjának a hívô gondolkodás és a lelkipásztori gyakorlat tulajdonít. Egy bölcs lelkipásztori megfontolás arra késztette az Egyházat, hogy tegye kereszténnyé a vasárnap számára a dies Solis, a "Nap napja" elnevezést, amellyel a pogány rómaiak jelölték e napot, s még mai nyelvekben is feltűnik. [30] Így vonták ki a hívôket azoknak a kultuszoknak csábító hatása alól, amelyek a Napot istenítették és e nap ünneplését Krisztusra, az emberiség igazi "Napjára" irányították. Szent Jusztinosz amikor a pogányoknak írt, a szokásos "Nap napján" kifejezéssel élt annak jelölésére, hogy a keresztények mikor gyűlnek össze, [31] de a kifejezésnek ekkor a hívôk számára már új, teljesen evangéliumi tartalma volt. [32] Krisztus ugyanis a világ világossága (vö. Jn 9,5; 1,4--5.9) és föltámadásának emléknapja dicsôsége ragyogásának állandó visszfénye az idô hetes forgásában. A vasárnap mint a föltámadott Krisztus gyôzelmétôl megvilágított nap megjelenik a Liturgia Horarumban [33] és különös hangsúlyt kap a virrasztásban, ami a keleti liturgiákban elôkészíti és bevezeti a vasárnapot. E napon összegyűlve az Egyház nemzedékrôl nemzedékre magáévá teszi Zakariás csodálkozását, amikor Krisztusra tekintve úgy beszél róla mint fölkelô Napról, "hogy megvilágosítsa azokat, kik a sötétségben és a halál árnyékában" ülnek (Lk 1,78-79) és átéli Símeon örömét, aki karjában tarthatta az isteni Gyermeket, aki eljött "világosságul a pogányok megvilágosítására"(2,32).
28. A vasárnapot, a világosság napját, a Szentlélekre gondolva a "tűz" napjának is nevezhetjük. Krisztus világossága ugyanis szorosan összefügg a Szentlélek "tüzével", s mindkét kép a keresztény vasárnap tartalmát fejezi ki. [34] Amikor Husvét estéjén Jézus megjelent apostolainak, rájuk lehellt és mondta: " Vegyétek a Szentlelket. Akiknek bűnét megbocsátjátok, bocsánatot nyernek, akikét megtartjátok, meg vannak tartva." (Jn 20,22--23.) A Szentlélek kiárasztása volt a Föltámadott nagy ajándéka apostolai számára Husvét vasárnapján. Akkor is vasárnap volt, amikor ötven nappal a föltámadás után a Szentlélek erôvel szállt le "mint heves szélvész", s mint "tűz" (ApCsel 2,23) a Máriával együtt lévô apostolokra. A Pünkösd nem csak egyedülálló esemény, hanem misztérium, mely állandóan élteti az Egyházat. [35] Bár ennek az eseménynek az évenkénti ünneplésben megvan a maga nagy liturgikus jelentôsége, amellyel lezárul a "nagy vasárnap", [36] a husvéti misztériummal való szoros kapcsolata miatt benne rejlik minden vasárnap tartalmában is. A "hét husvétja" így bizonyos módon a "hét pünkösdje " is lesz, amelyben a keresztények átélik az apostolok örömteli találkozását a Föltámadottal és engedik, hogy az ô Lelkének lehellete éltesse ôket.
29. Mindezen sajátságok következtében a vasárnap úgy jelenik meg mint kiemelkedô módon a hit napja. E napon a Szentlélek, az Egyház élô "emlékezete" (vö. Jn 14,26) a Föltámadott elsô megjelenésébôl olyan eseményt formál, amely megújul Krisztus minden tanítványának "mai napján". Amikor a vasárnap összegyűltek ott vannak az Úr színe elôtt, a hívôk Tamáshoz hasonlóan hallják a felszólítást: "Tedd ide az ujjadat és lásd a kezeimet; nyújtsd ki a kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívô!" (Jn 20,27.) Igen, a vasárnap a hit napja. Ezt hangsúlyozza az is, hogy a vasárnapi eucharisztiának, mint a liturgikus ünnepléseknek általában, része a hitvallás. Az elmondott vagy elénekelt Krédó nyilvánvalóvá teszi a vasárnap keresztségi és husvéti jellegét, és olyan nappá avatja, melyen a megkeresztelt ember, fölelevenítve a keresztségi igéreteket sajátos jogcímen megújítja Krisztushoz és az evangéliumhoz tartozását. Amikor hallgatja az Igét és magához veszi Krisztus Testét, szemléli a "szent jelekben" jelenlévô föltámadott Jézust és Tamás apostollal együtt vallja: "Én Uram, én Istenem!" (Jn 20,28.)
30. Ezek után érthetô, hogy korunk minden nehézsége ellenére is miért kell e napot megôriznünk és mindenek elôtt mélyen át kell élnünk. Egy harmadik század elején élt keleti szerzô tudósít arról, hogy a hívôk már akkoriban mindenütt rendszeresen megszentelték a vasárnapot. [37] A spontán gyakorlatból késôbb jogilag szentesített törvény lett: az Úr napja hetekre tagolta a Egyház kétezer éves történetét. Elgondolható-e, hogy a jövôjét továbbra is ne határozza meg? Korunk problémái, melyek nehézzé tehetik a vasárnap kötelezettségének teljesítését, nem akadályozzák az Egyházat abban, hogy érzékenyen és anyai módon figyeljen gyermekei helyzetére. Ezért az Egyház különösen kötelességének érzi új kateketikai és lelkipásztori megoldások megtalálását, hogy rendes körülmények között egyetlen gyermeke se legyen megfosztva a kegyelem áradásától, amit az az Úr napjának ünneplése hoz magával. Ugyanebben a szellemben a II. Vatikáni Zsinat, amikor állást foglalt a polgári naptár reformjával kapcsolatban az egyházi naptár reformelképzeléseirôl, kijelentette, hogy "csak azokat nem ellenzi, amelyek megtartják a hét napos hetet a vasárnappal együtt". [38] A harmadik évezred küszöbén a keresztény vasárnap megünneplése -- tartalma és sajátosságai, s a hit alapjaival való kapcsolatának következtében -- a keresztény mivolt jellegzetesége marad.
31. "Én veletek vagyok minden nap a világ végezetég" (Mt 28, 20). Krisztus ezen ígérete változatlanul visszhangzik az Egyházban, mely ebben hordozza életének termékeny titkát és reményének forrását. A vasárnap mint a föltámadás napja nem csupán egy régmult esemény emlékezete: a Föltámadott övéi közötti élô jelenlétének ünneplése.
Hogy e jelenlétet megfelelôen hirdessük és átélhessük, nem elegendô, ha Krisztus tanítványai magányosan imádkoznak és a szivük mélyén emlékeznek Krisztus halálára és föltámadására. Mindazok ugyanis, akik megkapták a keresztség kegyelmét nem csak egyéni jogcímen igazultak meg, hanem mint Krisztus titkozatos testének tagjai, mint olyanok, akik beléptek Isten népébe. [39] Fontos tehát, hogy összegyűljenek és megjelenítsék az Egyházat, az ekklésziát, azt a közösséget, melyet a föltámadott Krisztus hív össze, aki azért áldozta föl az életét, hogy "Isten szétszórt fiait összegyűjtse" (Jn 11,52). A keresztények "egyek" lettek Krisztusban (vö. Gal 3,28) a Szentlélek ajándéka által. Ez az egység kiemelkedô módon mutatkozik meg akkor, amikor a hívek összegyűlnek: tudatosodik bennük és tanuságot tesznek a világnak arról, hogy "minden népbôl, nyelvbôl és nemzetbôl" (ApCsel 5,9) való megváltott emberekbôl épülô népet alkotnak. Krisztus tanítványainak közösségében állandósul az idôben az elsô keresztény közösség képe, amelyet Szent Lukács úgy mutat be, hogy az elsô megkereszteltek "állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban" (APCsel 2,42).
32. Az Egyház életének az Eucharisztia nem csupán intenzív kifejezôje, hanem bizonyos értelemben a "születési" helye is. [40] Az Eucharisztia táplálja és alakítja az Egyházat: "Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérbôl részesülünk" (1Kor 10,17). Mivel ilyen élô kapcsolatban van az Úr Testének és Vérének szentségével, az Egyház misztériumát leginkább az Eucharisztiában hirdetjük, ízleljük és éljük át. [41] Az Eucharisztia lényegi, egyházi dimenziója minden szentmisében megvalósul. De fokozottan mutatkozik meg azon a napon, amikor az egész közösséget összehívják az Úr föltámadásának emlékezetére. A Katolikus Egyház Katekizmusa kifejezetten tanítja, hogy "az Úr napjának és Eucharisztiájának vasárnapi megünneplése az Egyház életének középpontja" (2177).
33. Épp a vasárnapi szentmisén élik át a keresztények újra különös intenzitással az apostolok húsvét esti élményét, amikor a Föltámadott megjelent közöttük (vö. Jn 20,19). A tanítványok kis csoportjában, ami az Egyház zsengéje volt, bizonyos módon jelen volt Isten mindenkori népe. Tanuságtételük révén árad a hívôk minden nemzedékére Krisztusnak a béke messiási ajándékával bôvelkedô üdvössége. E békét Ô a vére árán szerezte és a Szentlélekkel együtt ajándékozza: "Békeség nektek!" Abban, hogy Krisztus "nyolc nap mulva" (Jn 20,26) tér vissza hozzájuk újra, gyökerében már látható a keresztény közösség szokása, hogy minden nyolcadik napon, az Úr napján, vagyis vasárnap összejönnek, hogy megvallják föltámadásába vetett hitüket és összegyűjtsék az általa igért boldogság gyümölcseit: "Boldogok, aki nem láttak, mégis hisznek" (Jn 20,29). A Föltámadott megjelenései és a Eucharisztia közötti szoros összefüggésre utal Lukács evangéliuma az emmauszi tanítványok történetével. Maga Krisztus csatlakozott hozzájuk, bevezette ôket az Írások megértésébe s végül asztalhoz ült velük. Akkor ismerték föl, amikor " kezébe vette kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta" (24,30). Jézus gesztusa az elbeszélésben ugyanaz, mint a utolsó vacsorán, s ez világosan utal a "kenyértörésre", ahogyan az elsô keresztény nemzedék az Eucharisztiát nevezte.
34. Kétségtelen, hogy a vasárnapi Eucharisztiának nincsenek a más napokon ünnepelt szentmisétôl különbözô szabályai és nem is szakítható el a liturgikus és szentségi élet egészétôl, ami természete szerint az Egyház megnyilvánulása. [42] E megnyilvánulás legkifejezôbb pillanata az, amikor az egyházmegyei közösség imádságban összegyűlik Pásztora körül: "Az Egyház a legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelôtt az Eucharisztia ünneplésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezôitôl körülvett püspök." [43] A püspökkel és az egész egyházi közösséggel való kapcsolat a hét minden egyes napján minden szentmisében megmutatkozik, akkor is, ha nem a püspök vezeti a liturgiát. Ezt fejezi ki a püspök nevének említése a szentmise kánonjában.A vasárnapi Eucharisztia azonban a közösség kötelezô részvételével és ünnepélyességével mégis különbözik, mert "azon a napon történik, amelyen Krisztus legyôzte a halált és tulajdon halhatalan életében részesített minket". [44] Ezért különös hangsúllyal mutatkozik meg egyházi jellege és válik mintává minden eucharisztikus ünneplés számára. Minden közösség, melynek tagjai összegyűlnek a "kenyértörésre", úgy tapasztalja a szentmisét mit helyet, ahol az Egyház misztériuma konkréten megvalósul. Ugyanakkor az ünneplésben a közösség kitárul az egyetemes Egyházzal való közösségre, [45] mert azért könyörög, hogy az Atya emlékezzék meg "az egész földön elterjedt Egyházról" és növelje azt a hitben és a szeretetben a Pápa, az egyes egyházak püspökei és az összes hívôk egységében a szeretet tökéletességéig. [46] Az Egyház napja
35. Az Úr napja így az Egyház napja is. Ebbôl érthetô, hogy miért kell a lelkipásztorkodásban annyira hangsúlyozni a vasárnapi szentmise közösségi jellegét. Miként egy más alkalommal volt módom emlékezteteni rá, a plébánia összes tevékenységei között "egyik sem annyira hatásos és éltetô a közöség számára, mint az Úr napjának és Eucharisztiájának vasárnapi ünneplése". [47] Ezért sürgetett a II. Vatikáni Zsinat: "Fáradozni kell azért, hogy a plébániai közösségi érzés különösen a vasárnapi mise együttes megünneplésében mutatkozzék meg." [48] Ennek egyenes folytatását jelentik a késôbbi liturgikus eligazítások, melyek kérik, hogy vasárnap és ünnepnapokon az egyéb templomok és kápolnák miserendjét hangolják össze a plébániatemplom szentmiséivel, azért, hogy "ápolják az egyházias közösségi érzést, amely különösen is megnyilvánul és erôsödik a vasárnapi szentmisében akár a püspök körül a székesegyházban akár a plébniatemplomban, ahol a plébános a püspök helyettese. [49]
36. A vasárnapi szentmise közössége az egység kiváltságos helye: az egység szentségét ünnepli ugyanis, ami mélyen meghatározza az Egyházat, az Atya a Fiú és Szentlélek egységében és egységébôl összegyűlt népet. [50] Amikor a szülôk gyermekeikkel együtt veszik körül az Ige és a Élet Kenyerének asztalát, a keresztény családok saját identitásuk és család-egyházi szolgálatuk egyik legszebb megnyilatkozását élik át. [51] Elsôsorban a szülôk feladata, hogy ráneveljék gyermekeiket a vasárnapi szentmisén való részvételre. A katekéták segítik ôket ebben azáltal, hogy növendékeiket a katekézissel bevezetik a szentmisébe és megmagyarázzák a vasárnapi szzentmise kötelezô voltának mély indítékait. Hozzájárulhatnak ehhez, ha a körülmények javallják, a liturgikus elôírásokban felkinált különféle gyermekmisék is. [52] A plébániának mint "eucharisztikus közösségnek" [53] vasárnapi szentmiséjén helyes ha jelen vannak a területen működô különféle csoportok, mozgalmak, társulatok, kisközösségek. Így kapnak alkalmat arra, hogy az egyházi felsôbbség iránti engedelmességben megtapasztalják azt, ami törvényes sajátosságaikon túl mindannyiukban közös. [54] Éppen ezért vasárnaponként, az összejövetel napján nem kell szorgalmazni a kis csoportok miséit: nem csak azért, hogy el ne vonják a papokat a plébániai közösségek számmára szükséges szolgálattól, hanem azért is, hogy az egyházi közösség életét és egységét ôrizzék és elômozdítsák. [55] A részegyházak Püspökei bölcs körültekintésére tartozik, hogy -- figyelembe véve a sajátos nevelési és lelkipásztori szempontokat, a személyek és a csoportok javát, s fôként a gyümölcsöket, amik az egész közöség számára fakadhatnak -- jóváhagyjanak esetleges és pontosan meghatározott eltéréseket ettôl az általános elvtôl.
37. Az Egyház idôben zajló zarándokútja szempontjából a Krisztus feltámadására hivatkozás és az ünnepi megemlékezés hetenkénti visszatérése segítik ébren tartani Isten népe eszkatologikus jellegének és zarándok természetének tudatát. Az Egyház ugyanis vasárnapról vasárnapra halad elôre az Úr utolsó napja, a vég nélküli vasárnap felé. Krisztus eljövetelének várása ugyanis bele van írva az Egyház misztériumába [56] és minden szentmisében feltűnik. De a vasárnap, mivel különlegesen emlékezik meg a föltámadott Krisztus dicsôségérôl, nagyobb hangsúllyal idézi föl az ô "visszatérésének" eljövendô dicsôségét is. Ettôl a vasárnap olyan nappá válik, amelyen az Egyház -- világosabban kifejezve "menyasszony" természetét -- bizonyos módon elôvételezi a mennyei Jeruzsálem eszkatologikus valóságát. Összegyűjtve gyermekeit az eucharisztikus közösségbe és nevelve ôket az "isteni Jegyes" várására, mintegy "gyakorolja vágyát", [57] miközben ízleli az új ég és az új föld örömét, amikor majd a szent város, az új Jeruzsálem alászáll az égbôl, Istentôl "és oly szép, mint a vôlegényének felékesített menyasszony" (Jel 21,2).
38. Ebbôl a szempontból ha a vasárnap a hit napja, nem kevésbé a keresztény remény napja is. "Az Úr vacsorájában" való részesedés ugyanis a Bárány eszkatologikus mennyegzôs lakomájának (vö. Jel 19,9) elôvételezése. Amikor a keresztény közösség ünnepli a föltámadott és mennybe fölment Krisztus emlékezetét, "reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítônknek, Jézus Krisztusnak dicsôséges eljövetelét". [58] Ha a keresztény reményt a vasárnapi szentmise ritmusa élteti és táplálja, kovásza és világossága lesz az emberi reménynek. Ezért az "egyetemes könyörgésekbe" nem csak a keresztény közösség, hanem az egész emberiség szükségleteit is belefoglaljuk. Az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt Egyház így tanuságot tesz a világnak arról, hogy "magáévá teszi a mai ember, fôként a szegények és a szenvedôk örömét és reményét, szomorúságát és félelmét". [59] Végül a vasárnapi eucharisztikus felajánlással megkoronázva a tanuságtételt, melyet gyermekei a hét minden napján munkájukban és az élet különféle dolgaiban törekszenek tenni az Evangélium hirdetésével és a szeretet gyakorlásával, az Egyház a legkifejzedôbb módon mutatja meg, hogy "az Istennel való bensôséges egyesülés és az egész emberi nem egységének jele és eszköze, mintegy szentsége". [60]
39. A vasárnapi szentmisén, mint minden egyéb szentmisén is, a Föltámadottal való találkozás azáltal jön létre, hogy részesedünk az Ige és az Élet Kenyerének kettôs asztaláról. Az Ige asztaláról való részesedés adja az üdvösség történetének, fôként a husvéti misztériumnak azt a megértését, amit maga a feltámadott Jézus adott át tanítványainak: ô az, aki jelenvalóként beszél igéjében "amikor az Egyházban olvassuk a Szentírást". [61] Az Élet Kenyerének asztalán a haláláról és feltámadásáról való megemlékezés által válik valóra a feltámadott Úr valóságos, lényegi és maradandó jelenléte és ajánljuk fel áldozatul az élet kenyerét, mely az örök dicsôség záloga. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá, hogy "az Ige liturgiája és az Eucharisztikus liturgia oly szorosan összetartozik, hogy egyetlen istentiszteleti aktust alkotnak". [62] Ugyanez a zsinat azt is megszabta, hogy "Isten igéjének asztala gazdagabban legyen megterítve a hívôk számára, ezért a Biblia kincseit jobban föl kell tárni". [63] Továbbá elrendelte, hogy a vasárnap és parancsolt ünnepeken a homília csak súlyos ok miatt maradhat el. [64] Ezen intézkedéseket a a liturgikus reform hűségesen végrehajtotta, amirôl VI. Pál pápa a vasárnapi és ünnepi bôségesebb szentírási olvasmányokról szólva ezt írta: "Mindez azért történt, hogy egyre fokozódjék a hivekben " az éhség az Úr szavának hallgatására" (Ám 8,11), ami a Szentlélek vezetésével az új szövetség népét az Egyház tökéletes egysége felé viszi elôre." [65]
40. Miközben több mint 30 évvel a Zsinat után gondolkodunk a vasárnapi Eucharisztiáról, meg kell vizsgálnunk, hogy miként hirdetjük Isten Igéjét, s hogy Isten népében valóban növekszik-e a Szentírás ismerete és szeretete. [66] Az ünneplés és az élô megtapasztalás kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Egyrészt a Zsinat által felkínált lehetôségnek, hogy a közösség anyanyelvén hirdessük Isten Igéjét, "új felelôsséget" kell ébresztenie az Ige iránt, felragyogtatva "még az olvasás és az éneklés módjában is a szent szöveg sajátos jellegét". [67] Másrészt a hirdetett Ige hallgatását jól elô kell készíteni a hívôk lelkében a Szentírás megfelelô megismertetésével, sôt, ahol lelkipásztorilag lehetséges, a szentírási részek, fôként az ünnepi miséken olvasott szakaszok elmélyítését szolgáló sajátos kezdeményezésekkel. Ha ugyanis imádságos és az egyházi magyarázat iránt tanulékony lélekkel végzett szentírásolvasás [68] nem táplálja az egyesek és a családok lelki életét, Isten Igéjének puszta liturgikus hirdetése nehezen fogja megteremni a remélt gyümölcsöket. Nagyon dícséretesek tehát azok a kezdeményezések, melyekkel a plébániai közösség mindazon tagjai, akik részt vesznek a szentmisén -- papok, assszisztensek, hívek [69] -- már a hét folyamán elôkészítik a vasárnapi liturgiát azzal is, hogy elôre elgondolkodnak az elhangzó szentírási szövegeken. A cél az, hogy az egész ünneplés -- ami imádság, meghallgatás, ének és nem csak homília -- fejezze ki valamiképpen a vasárnapi liturgia üzenetét, hogy a lehetô legnagyobb hatással legyen minden résztvevôre. Nyilvánvalóan nagy az Ige szolgálatát végzôk felelôssége. Az ô feladatuk, hogy imádsággal és a szent szöveg tanulmányozásával jól készüljenek föl az Úr igéjének magyarázatára. Tartalmát hűségesen adják tovább és jól aktualizálják korunk embereink kérdéseire és életére.
41. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten Igéjének liturgikus hirdetése, fôleg a szentmise keretében nem csupán az elmélkedés és a katekézis alkalma, hanem Isten dialógusa népével; dialógus, amelyben elhangzanak az üdvösség csodatettei és a Szövetség követelményei. Isten népe érzi, hogy a szeretet e dialógusában hálával és dícsérettel kell válasszolnia, ugyanakkor hűségét állandóan "megtérésre" törekedve kell bizonyítani. A vasárnapi együttlét így a keresztségi ígéretek belsô megújítására késztet, melyek burkoltan benne vannak az elmondott Hiszekegyben, a husvéti vigiliában vagy a szentmisében történô kereszteléskor pedig kifejezetten is elhangzanak. Így a vasárnapi szentmisében történô igehirdetés magára ölti azt az ünnepélyességet, mely már az Ószövetségben is megvolt a Szövetség megújításának pillanataiban, amikor felolvasták a Törvényt Izrael közösségét pedig felszólították -- mint a pusztában a Sínai-hegy lábánál (vö. Kiv 19,7--8; 24,3.7) --, hogy adja válasszul a maga "igen-jét", megújítván, hogy Isten hűségét és az ô parancsainak megtartását választják. Isten ugyanis amikor szól hozzánk, várja a válaszunkat: a választ, amit Krisztus a maga "Amen"-jével helyettünk is megadott (vö. 2Kor 1,20--22), s melyet a Szentlélek megszólaltat bennünk oly módon, hogy amit hallunk, mélységesen áthassa az életünket. [70]
42. Az Igének asztala természetszerűen oda vezet az eucharisztikus Kenyér asztalához és felkészíti a közösséget, hogy tapasztalja meg gazdagságát, mely a vasárnapi Eucharisztiában különösen is ünnepi természetű. Az egész közösség ünnepi hangulatú összejövetelén az Úr napján az Eucharisztia jobban láthatóvá teszi mint a többi napokon, hogy a Szentlélek segítségével az Egyház -- Krisztussal egyesülve és az egész emberiség hangjaként -- hogy fordul a "nagy hálaadással" az Atyához. A heti ritmus arra késztet, hogy hálával emlékezzünk az éppen elmúlt napokra, Isten világosságában újra tekintsük át azokat és adjunk hálát a számtalan ajándékért "Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban a Szentlélekkel egységben" dicsôítvén az Atyát. A keresztény közösségben így újra tudatosodik, hogy minden Krisztus által és Ôbenne teremtetett (vö. Kol 1,16; Jn 1,3). Ô a szolga alakjában jött el, hogy megossza velünk és megváltsa emberi természetünket, s ôbenne foglaltaik ösze minden (vö. Ef. 1,10), hogy áldozattá váljon az Atya Isten elôtt, akitôl minden élet és létezés származik. Amikor pedig Isten népe a maga Amenjével csatlakozik az eucharisztikus doxológiához, hitével és reményével az eszkatologikus cél felé fordul, amikor Krisztus "átadja az Országot az Atyának....hogy Isten legyen minden mindenben" (lKor 15,24.28)
43. E "fölfelé irányuló" mozgás minden szentmisében jelen van, s hálával és reménnyel teli, örvendetes eseménnyé teszi, de különös hangsúlyt kap a vasárnapi szentmisében a feltámadásról való megemlékezés miatt. Másrészt az "eucharisztikus" öröm, mely "fölemeli szívünket" annak a "lefelé irányuló" mozgásnak a gyümölcse, mellyel Isten fordult felénk. Ez a leszállás marandóan meghatározza az eucharisztikus áldozatot, a kenószisz misztériumának legnagyobb megnyilvánulását és ünneplését; a megalázkodásét, amellyel Krisztus "megalázta magát engedelmesen mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fil 2,8.)
A szentmis ugyanis a keresztáldozat eleven megjelenítése. A kenyér és a bor színe alatt -- melyekre lehívtuk a Szentlélek kiáradását, aki a konszekráló szavakban páratlan hatással működik -- Krisztus ugyanúgy ajánlja föl magát az Atyának, mint ahogy a kereszten tette. "A misében végbemenô isteni áldozatban ugyanaz a Krisztus áldoztatik föl vérontás nélkül, aki a kereszt oltárán vérét ontva egyszer ajánlotta föl magát" [71] Krisztus a maga áldozatához kapcsolja az Egyház áldozatát: "Az Eucharisztiában Krisztus áldozata Teste tagjainak áldozata is lesz. A hívôk élete, istendicsérete, szenvedése, imádsága és munkája egyesül Krisztus életével, szenvedésével, imádságával és munkájával, és az ô teljes odaadásával, és ezáltal új értéket nyer." [72] Az egész közösség részvétele különösen láthatóvá válik a vasárnapi összejövetelen, mely alkalmat ad arra, hogy az elmult hét minden emberi terhét oda hozzuk az oltárra.
44. Ez az összhang azután különlegesen fejezôdik ki a husvéti lakomában, ami sajátos jellemzôje az Eucharisztiának, melyben Krisztus önmagát adja eledelül. Ugyanis "Krisztus éppen ezért bízta Egyházára ezt az áldozatot, hogy a hívek részesedjenek belôle, akár hittel és szeretettel lelkileg, akár a szentáldozásban szentségileg. Az Úr vacsoráján való részvétel mindig közösség Krisztussal aki értünk ajánlja föl magát áldozatul az Atyának." [73] Ezért az Egyház ajánlja híveinek, hogy ha szentmisén vesznek részt, áldozzanak, de legyenek kellôen felkészülve, s ha súlyos bűn terheli lelkiismeretüket, kérjék Isten bocsánatát a bűnbánat szentségében, [74] annak szellemében, amire Szent Pál emlékeztette a koritusi híveket (vö. 1Kor 11,27--32). Az áldozásra szóló meghívás nyilvánvalóan fokozottan érvényes a vasárnapi és ünnepnapi szentmisék esetében.Emellett fontos tudatosítanunk, hogy a Krisztussal való közösség milyen szorosan összefügg a testvérekkel való közösséggel. A vasárnapi eucharisztikus közösség a testvériség megnyilvánulása, amit a szentmisének világosan ki kell fejeznie, természetesen tiszteletben tartva a liturgikus cselekmény sajátos stílusát. Ezt szolgálja az egész közösség szükségleteit figyelembe vevô imádság. A békecsók, mely a latin szertarttásban nagyon kifejezôen a szentáldozás elôtt van, különösen kifejezô gesztus, mely felszólítja a híveket, hogy fejezzék ki egyetértésüket az áldozatban történtekkel [75] s a készséget az egymás iránti szeretetre, mely részesedés az egy kenyérbôl, emlékezve Krisztus szavára: "Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron fölajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elôtt, s menj, elôbb békülj ki embertársaddal, azután térj vissza, és ajánld föl ajándékodat." (Mt, 5,23--24)
45. Az Élet kenyerét magukhoz véve készülnek fel Krisztus tanítványai arra, hogy a Föltámadott és Szentlélek erejével szembenézzenek mindennapi életük feladataival. A hívô lélek számára ugyanis, aki felfogta a történteket, a szentmise nem csak annyi, ami a templomba tartozik. A föltámadás elsô tanúihoz hasonlóan a keresztények, akik vasárnapoként összegyűlnek, hogy átéljék és megvallják a Föltámadott jelenlétét, arra hivatottak, hogy mindennapi életükkel az Evangélium hirdetôi és tanui legyenek. Az áldozás utáni könyörgés és a befejezô szertartás -- az áldás és a elbocsátás -- különös jelentôséget nyer, mert általuk mindazok, akik részesedtek az Eucharisztiában jobban érezhetik a rájuk bizott felelôsség súlyát. A szentmise végeztével Krisztus tanítványa azzal a feladattal télr vissza mindennapos környezetébe, hogy egész életébôl ajándék, Istennek kedves lelki áldozat legyen (vö. Róm 12,1). Adósnak érzi magát testvérei felé mindazért, amit a szentmisében kapott, éppen úgy mint az emmauszi tanítványok, akik, miután felismerték a föltámadott Krisztust a "kenyértörésben", érezték, hogy azonnal vissza kel térniük testvéreikhez és meg kell osztaniuk velük az Úrral való találkozás örömét (vö. Lk 24, 33--35).
46. Mivel az Eucharisztia a vasárnap szíve, érthetô, hogy a Pásztorok az elsô századoktól mindig emlékeztették híveiket arra, hogy részt kell venniük a liturgikus összejövetelen. "Az Úr napján hagyjatok abba mindent -- mondja például a Didaszkália Apostolorum a 3. század elején -- és serényen igyekezzetek közösségetekbe, mert ez a ti dícséretetek Isten elôtt. Különben miféle mentsége lehetne azoknak, akik az Úr napján nem jönnek el hallgatni az élet igéjét és nem táplálkoznak az örök életre megmaradó isteni eledellel?" [76] A Pásztorok felszólítása általában meggyôzôdéses elfogadást talált a hívôk lelkében, s jóllehet voltak idôszakok, amikor lanyhult az ideális buzgóság e kötelezettség teljesítésére, nem feledkezhetünk meg a hôsiességrôl, amellyel papok és hívek üldöztetések közepette és a vallásszabadság megszorítása ellenére -- az Egyház elsô századaitól napjainkig -- eleget tettek a parancsolatnak. Szent Jusztinosz Antoninus császárnak és a Szenátusnak címzett elsô Apológiájában eleven leírást tudott adni a vasárnapi öszzejövetelekrôl, ahová a keresztények városon és falvakban egy helyre gyűltek. [77] Késôbb, amikor Diocletianus a lehetô legszigorúbban betiltotta összejöveteleiket, sokan voltak oly bátrak, hogy dacolva a rendelettel inkább meghaltak, mint hogy hiányozzanak a vasárnapi Eucharisztiáról. Így tettek az abitinai vértanuk Africa Proconsularisban, akik így válaszoltak vádlóiknak: "Minden félelem nélkül ünnepeltük az Úr vacsoráját, mert azt mi nem hagyhatjuk el; ez a mi törvényünk. ... Mi nem élhetünk az Úr vacsorája nélkül!" Az egyik vértanu nú pedig ezt mondta: "Igen, elmentem az összejövetelre és megünnepeltem az Úr vacsoráját tesvéreimmel, mert keresztény vagyok." [78]
47. E lelkiismereti kötelezettséget, mely az elsô századok keresztényei által oly erôsen érzett belsô igénybôl fakadt, az Egyház állandóan megerôsítette, de eleinte nem tartotta szükségesnek törvénybe foglalását. Csak az idôk múlásával, amikor lanyhaság és hanyagság kezdett mutatkozni, kellett kifejezetten megfogalmaznia a kötelezettséget, hogy a hívôknek részt kell venniük a vasárnapi szentmisén. Legtöbbször buzdítás formnájában tette, de olykor pontos jogi megfogalmazáshoz is kellett folyamodnia. Ez történt a különbözô zsinatokon a 4. századtól kezdve (pl. 300-ban az elvirai zsinat nem a vasárnapi kötelezettségrôl, hanem három misemulasztás büntetôjogi következményeirôl szól), [79] fôleg a 6. században és késôbb (mint pl. az agdei zsinaton 506-ban) [80] . E részleges zsinati döntések magától értetôdô módon torkollottak kötelezô jellegű, egyetemes szokásba. [81] A Kánonjogi Kódex 1917-ben elôször fogalmazta egyetemes törvénybe a hagyományt. [82] A hatályos Törvénykönyv megismétli, amikor ezt mondja: "Vasárnap és a többi parancsolt ünnepen a hívôk kötelesek résztvenni a szentmisén" [83] Egy ilyen törvény rendes körülmények között sôlyos bűn terhe alatt kötelez. Ezt tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa [84] és méltán, ha felfogjuk indítékát és figyelembe vesszük, hogy milyen jelentôsége van a vasárnapnak a keresztények életében.
48. A kezdetek hôsi korszakához hasonlóan napjainkban sok régióban súlyos nehézségek várnak azokra, akik a hitük szerint akarnak élni. A környezet olykor kifejezetten ellenséges, máskor -- igen gyakran -- közömbös és visszautasító az evangéliumi üzenettel szemben. A hívônek, ha nem akar alulmaradni, kell hogy számíthasson a keresztények közösség támogatására. Ezért van szüksége arra, hogy legyen meggyôzôdve a vasárnapi szentmise döntô fontosságáról, tudniillik, hogy találkozzék testvéreivel és megünnepelje az Úr husvétját az Új szövetség szentségében. Fôként a Püspökök kötelesssége arról gondoskodni, hogy "a vasárnapot minden hívô ismerje, szentelje meg és úgy ünneplje mint az Úr napját, amikor az Egyház összegyűlik megújítani az Ô husvéti misztériumának emlékezetét, hallgatván Isten igéjét, felajánlva az Úr áldozatát, megszentelve a napot imádsággal, a szeretet cselekedeteivel és tartózkodva a munkától." [85] 49. A hívôk kötelezettségébôl, hogy -- ha csak súlyos akadály nem jön közbe -- részt kell venniük a szentmisén fakad a Pástorok kötelezettsége, hogy mindenki számára tegyék lehetôvé a parancs teljesítését. Ide tartoznak az egyházjog azon rendelkezései, , melyek például a megyéspüspök elôzetes engedélyével lehetôvé teszik számukra, hogy vasár és ünnepnapokon több szentmisét is bemutassanak, [86] az esti misék, [87] s végül a lehetôség, hogy a parancs végrehajtásának hasznos ideje már szombaton este, az elsô vesperás idejével megkezdôdik. [88] Liturgikus szempontból ugyanis az ünnep az elsô vesperással kezdôdik. [89] Következésképpen az ilyen "elôesti" mise valójában "ünnepi" szentmise, amivel vele jár, hogy a misézônek homíliát kell mondania és a közös könyörgést is végezni kell.Ezen felül a lelkipásztoroknak figyelmeztetniük kell a híveket, hogy ha elutaznak valahová, ott is részt kel venniük a szentmisén, személyes tanuságtételükkel gazdagítván a helyi közösséget. Ugyanakkor az ilyen közösségeknek szivesen kell fogadniuk a jövevényeket, fôként olyan helyeken, ahol sok turista és zarándok fordul meg, akikrôl a lelkipásztoroknak külön is gondoskodniuk kell. [90]
50. A vasárnapi szentmisét sajátos jellege és a hívôk életében betöltött jelentôsége miatt különleges gondal kell elôkészíteni. A lelkipásztori bölcsesség és a helyi szokások által javallott formában, összhangban a liturgikus elôírásokkal kell biztosítani a szentmisének azt az ünnepélyességet, ami az Úr föltámadása emlékezetének napjához méltó. Ezért megfelelô figyelmet kell fordítani a közösség énekére, mert az különösen alkalmas a szív örömének kifejezésére, hangsúlyozza az ünnepet és segít megosztani a hitet és a szeretetet. Gondot kell fordítani mind a szövegekre, mind a dallamokra, hogy az új kezdeményezések megfeleljenek a liturgikus rendelkezéseknek és méltók legyenek az egyházi hagyományhoz, mely a szent zene területén felbecsülhetetlen értékű örökség.
51. Minden erôfeszítést meg kell tenni, hogy az összes jelenlévôk -- kicsinyek és nagyok egyaránt -- érintve érezzék magukat, azaz részesíteni kell ôket a liturgia által felkínált részvételi formákban. [91] Az eucharisztikus áldozat felajánlása Istennek a nép nevében kétségtelenül csak azokat illeti, akik testvéreik szolgálatában a papi szolgálatot végzik. [92] Itt van a nem csupán egyházfegyelmi különbségtétel alapja a celebráns sajátos feladata illetve a diákonus és nem fölszentelt hívek feladatai között. [93] A híveknek azonban tudniuk kell, hogy a keresztségben kapott általános papság erejével "részt vesznek az Eucharisztia felajánlásában". [94] Természetesen megfelelô szerepükben "isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat; mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben", [95] s világosságot és erôt nyernek ahhoz, hogy szent életük tanuságtételével gyakarolhassák keresztségi papságukat.
52. Jóllehet a vasárnap szíve az Eucharisztiában való részesedés, mégis leszükítenénk a szó értelmét, ha csak erre korlátoznánk a vasárnap "megszentelését". Az Úr napját akkor éljük meg jól, ha teljesen áthatja az Úr üdvözítô tetteinek hálás és tevékeny emlékezete. Krisztus minden tanítványának kötelessége a nap liturgián kívüli egyéb részeit -- a családi életet, a társas kapcsolatokat, a szórakozást -- olyan formában élni, hogy az segítse érvényesülni a Föltámadott örömét és békéjét a élet rendes eseményeiben is. A szülôk és gyermekek nyugodt együttléte például nem csak a kölcsönös meghallgatásra alkalom, hanem arra is, hogy közösen összeszedjék magukat és elmélyüljenek. Miért ne lehetne a hívôk körében is megszervezni imádságos alkalmakat -- például a vesperás ünnepélyes végzését -- vagy katekézist, amellyel szombat vagy vasárnap délután elôkészítik illetve elmélyítik a keresztény lélekben az Eucharisztia ajándékát?
A "vasárnap megszentelésének" e hagyományos formája sokfelé talán nehézségekbe ütközik; de az Egyház a Föltámadott és a Szentlélek erejébe vetett hitét épp azzal fejezi ki, ma inkább, mint korábban, hogy nem elégszik meg a hit terén minimális, vagy középszerű megoldásokkal, hanem segíti híveit, hogy azt tegyék, ami a lehetô legtökéletesebb és kedves az Úr elôtt. A nehézségek mellett azonban vannak pozitív és bátorító jelenségek is. Hála a Szentlélek ajándékának, sok helyen megfigyelhetô az imádság különféle formái iránti igény növekedése. Újra felfedezik a vallásosság hagyományos megnyilvánulásait is, például a zarándoklatot, és a vasárnap adta lehetôséggel élve felkeresik a zarándokhelyeket, lehetôleg családostól, s ott eltöltenek néhány elmélyült órát. A kegyelem pillanatai ezek, melyeket táplálni kell megfelelô evangelizációval és lelkipásztori bölcsességgel irányítani kell.
53. Hátra van még azoknak a plébániáknak a problémája, melyeknek nincs papja, aki bemutassa a vasárnapi szentmisét. Ez gyakran elôfordul a fiatal egyházakban, ahol egyetlen pap hatalmas területen szétszórtan élô hívôk lelkipásztora. Szükséghelyzetek a régi keresztény hagyománnyal bíró országokban is elôfordulhatnak, amikor a paphiány miatt nincs minden plébániának papja. Amikor a szentmisére nincs mód, az Egyház ajánlja a pap nélküli vasárnapi összejövetelt [96] a Szentszék által kiadott és a püspöki karok által alkalmazandó szabályok szerint. [97] A cél azonban változatlanul a szentmise áldozatának bemutatása kell hogy maradjon, mely egyedül teszi jelenvalóvá az Úr húsvétját, s valósítja meg a teljes eucharisztikus összejövetelt, melyet az ige és az Eucharisztia kenyerét megtörô pap Krisztus személyében vezet. A lelkipásztorkodás szintjén tehát minden lehetôséget ki kell használni, hogy a szentmisét rendszeresen nélkülözô hívek a lehetô leggyakrabban jussanak hozzá, akár úgy, hogy meghatározott idôközökben pap látogassa ôket, akár úgy, hogy egy központi, mindenhonnan megközelíthetô helyre gyűjtik össze a híveket.
54. Végül azok a hívek, akiket betegség, gyengeség vagy bármi más sólyos ok akadályoz a szentmisén való részvételben, ébresszék föl szívükben a vágyat, hogy a távolból a lehetô legjobban bekapcsolódjanak a vasárnapi szentmisébe. Ennek nagyon jó formája, ha a misszáléból elolvassák a napi olvasmányokat és könyörgéseket, és lelki áldozást végeznek. [98] Sok országban ad lehetôséget a televízió és a rádió a szentmisébe való bekapcsolódásba helyszíni közvetítéssel. [99] Természetesen az ilyen közvetítések hallgatásával és nézésével nem lehet eleget tenni a misehallgatási kötelezettségnek, mely a fizikai jelenlétet kívánja meg a testvérek közösségében ugyanazon a helyen, a szentáldozás lehetôségével együtt. Akik azonban akadályozva vannak a szentmisén való részvételben, s ezért föl vannak mentve a parancs teljesítése alól, azoknak a rádiós vagy televíziós közvetítés értékes segítséget jelent, fôként ha egy rendkívüli áldoztató az Eucharisztiát -- s vele együtt az egész közösség szolidaritását és köszöntését -- is elviszi nekik. Ily módon a vasárnapi szentmise e keresztényeknek is bôséges gyümölcsöt hoz, s ôk is úgy élhetik meg a vasárnapot, mint az az "Úr napját" és az "Egyház napját".
55. "Legyen áldott Ô, aki a vasárnap nagy napját a többi nap fölé emelte. Az eget és a földet, az angyalokat és az embereket nagy öröm tölti el." [100] A maronita liturgia e szavai jól képviselik annak az örömnek erôs hangját, mely a vasárnapot mind a nyugati, mind a keleti liturgiában kezdettôl fogva jellemzi. Történetileg úgy látszik, hogy a keresztények a föltámadott Úr heti napját, amikor még nem pihenônapként ülték -- hiszen a polgári naptár nem vett róla tudomást -- elsôsorban az öröm napjaként élték. "A hét elsô napján valamenyien örvendjetek" -- olvassuk a Didascalia Apostolorumban. [101] A megfelelô gesztusok kiválasztásával a liturgikus gyakorlat is nagyon hangsúlyozta ezt. [102] Szent Ágoston mint az eucharisztikus közgondolkodás képviselôje a heti húsvétnak éppen e jellegét emeli ki: "Megszakítják a böjtölést és a föltámadás jeleként állva imádkoznak; s emellett minden vasárnap éneklik az alleluját." [103]
56. A különbözô szertartásbeli megnyilvánulásokon túl -- melyek az idôben változhatnak az egyházi fegyelem szerint -- változatlan marad, hogy a vasárnap mint a Föltámadottal való elsô találkozás heti visszahangja szükségszerűen hordozza azt az örömöt, mellyel a tanítványok a Mestert fogadták: "Megörültek a tanítványok, mert látták az Urat."(Jn 20,20) Számukra megvalósult Jézusnak a szenvedése elôtt mondott szava: "Szomorkodni fogtok, de szomorúságtok örömre fordul" (Jn 16,20), s ez valósul azóta minden keresztény nemzedékben. Vajon Jézus nem imádkozott-e azért, hogy a tanítványokban az Ô öröme teljes legyen (vö. 17,13)? A vasárnapi Eucharisztia ünnepélyessége kifejezi azt az örömöt, melyet Krisztus a Szentlélek ajándékával ad Egyházának, hiszen az öröm a Szentlélek gyümölcseinek egyike (vö. Róm 14,17; Gal 5,22).
57. A vasárnap teljes tartalmának megértéséhez tehát újra föl kell fedeznünk a hívô egzisztencia e dimenzióját. Kétségtelen, az egész életet és nemcsak a hét egy napját kell meghatároznia. De a vasárnap, mivel a föltámadott Úr napja, amikor a teremtés és az "új teremtés" isteni művét ünnepeljük, sajátos jogcímen is az öröm napja, sôt alkalmas nap arra, hogy az örömre nevelôdjünk, azáltal, hogy fölfedezzük mély gyökereit és igazi természetét. Ezt az örömöt nem szabad összekeverni a gyönyör és a kielégültség vak érzéseivel, melyek egy pillanatra megrészegítik az érzékeket és az érzületet, azután kielégítetlenül és keserűségben hagyják a szívet. A keresztény öröm sokkal tartósabb és vigasztalóbb; a szentek tanúsága szerint [104] még a fájdalom sötét éjszakájában is megmarad, s bizonyos értelemben "erény", amit gyakorolni kell. Nincs azonban ellentét a keresztény öröm és az igazi emberi örömök között, sôt ezeket fölemeli, és megadja nekik a végsô alapot a megdicsôült Krisztus örömében(vö. ApCsel 2,24--31), aki az Isten terve szerinti ember kinyilatkoztatása és a tökéletes képe. Miként tiszteletre méltó elôdöm, VI: Pál pápa írta a keresztény örömrôl szóló buzdításában: "Lényege szerint a keresztény öröm részesedés abban a kifürkészhetetlen, egyszerre isteni és emberi örömben, mely a megdicsôült Jézus Krisztus szívében él." [105] Buzdítása befejezéseként kérte, hogy az Egyház az Úr napján határozottan tanúskodjék arról az örömrôl, melyet az apostolok éltek át az Urat látva húsvét estéjén. Fölszólította a Pásztorokat, hogy sürgessék "a megkeresztelteket, hogy hűségesen, örömmel ünnepeljék a vasárnapi Eucharisztiát. Hogyan hagyhatnák el e találkozást, e lakomát, melyet Krisztus szeretettel készít nekünk? A szentmisén való részvétel legyen méltó és örvendezô! A megfeszített és megdicsôült Krisztus az, aki tanítványai közé jön, hogy magához vonja ôket föltámadásának megújulásába. Itt a földön ez az Isten és népe közötti szeretetszövetség csúcsa: a keresztény öröm jele és forrása ez a stáció az örök ünnep felé vezetô úton." [106] A hit e távlatában a katolikus vasárnap igazi "ünneplés", Istentôl ajándékba kapott nap, hogy az ember emberségében és lelkiségében növekedhessék. A szombat beteljesedése59. A keresztény vasárnap e szempontja egész különösen megmutatja az ószövetségi szombat beteljesedését. Az Úr napján -- melyet az Ószövetség, miként mondtuk, a teremtéshez (vö. Ter 2,1--3; Kiv 20,8--11) és a kivonuláshoz (vö. MTörv 5,12--15) kapcsolt -- a keresztény arra hivatott, hogy a Krisztus húsvéti misztériumában beteljesedett új teremtést és új szövetséget hirdesse. A teremtés ünneplése nem szűnik meg, hanem elmélyül a krisztocentrikus távlatban, annak az isteni tervnek fényében, mely "Krisztusban foglal össze mindent, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10). A kivonulásban történt szabadulás emlékezete is beteljesedik, mert a meghalt és föltámadott Krisztus egyetemes megváltásának emlékezetévé válik. Így a vasárnap nem a szombat "helyettesítése", hanem teljes megvalósulása, s bizonyos értelemben kiterjesztése és teljes kifejezése annak az üdvtörténetnek a rendjében, melynek csúcspontja Krisztus.
60. E megvilágításban a "szabbat" biblikus teológiája teljesen magunkévá tehetô, anélkül, hogy bármi kárt okozna a vasárnap keresztény jellegének. Ugyanis újra meg újra és nem halványuló csodálatot keltve vezet vissza ahhoz a titokzatos kezdethez, amikor Isten örök Igéje a szeretet szabad döntésével a semmibôl létrehozta a világot. A teremtô mű pecsétje volt annak a napnak a megáldása és megszentelése, melyen Isten "megpihent egész teremtô munkája után"(Ter 2,3). Isten e pihenônapjától nyeri értelmét az idô, mert a hetek forgásában nemcsak kronológiai ritmust, hanem teológiai lehelletet is nyert. A "szabbat" rendszeres visszatérése megmenti az idôt az önmagába zárkózástól, mert kitárja az örökkévalóság horizontja felé, azáltal, hogy befogadja Istent és az Ô kairoszait, azaz az Ô üdvözítô beavatkozásainak és kegyelmének idôpontjait.
61. A "szabbat" az Istentôl megáldott és megszentelt hetedik nap míg egyrészt lezárja a teremtés egész művét, másrészt közvetlenül a hatodik nap művéhez kötôdik, melyen Isten "a maga képére és hasonlatosságára" (Ter 1,26) alkotta az embert. Ez az "Isten napja" és az "ember napja" közötti közvetlen kapcsolat nem kerülte el a teremtés bibliai elbeszélésérôl elmélkedô egyházatyák figyelmét. Szent Ambrus például ezt mondja: "Hála legyen tehát a mi Urunknak Istenünknek, hogy alkotott valamit, ahol megpihenhetett. Megalkotta az eget, de nem olvasom, hogy ott megpihent volna; megalkotta a csillagokat, a Holdat, a Napot, s azokról sem olvasom, hogy megpihent volna bennük; ellenben olvasom, hogy megalkotta az embert és akkor megpihent, mert benne talált valakit, akinek megbocsáthatta bűneit." [107] Így "Isten napjának" véglegesen közvetlen kapcsolata van az "ember napjával". Amikor Isten parancsa azt mondja: "Emlékezzél meg a szombati napról, hogy megszenteld" (Kiv 20,8), a parancsolt megállás az Istennek szentelt nap tiszteletben tartására nem elviselhetetlen teher az embernek, hanem inkább segítség, hogy vegye észre a Teremtôtôl való éltetô és fölszabadító függését, s hallja meg a meghívást az együttműködésre és kegyelme elfogadására. Amikor az ember tiszteletben tartja Isten "pihenését", megtalálja önmagát, s így az Úr napja úgy mutatkozik, mint az isteni áldás hordozója (vö. Ter 2,3), s ennek következtében az állatok és az ember számára (vö. 1,22.28) a "termékenység" bizonyos fajtája. Ezt fejezi ki mindenekelôtt magának az idônek megújulása, s bizonyos értelemben "sokasodása" azáltal, hogy miközben megemlékezik az élô Istenrôl, növekedik az emberben az életöröm, s az élet továbbadásának és gyarapításának vágya.
62. A keresztény nem feledkezhet meg arról, hogy a zsidó szombat megtartásának módja ugyan érvényét vesztette, mert a vasárnapi "beteljesedés" felülmúlja azt, az "Úr napja" megszentelésére kötelezô, a Tízparancsolatban rögzített, alapvetô indítékok érvényben vannak, de ezeket a vasárnap lelkiségének és teológiájának fényében újra kell olvasni: "Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked. Hat napig dolgozz és végezd a munkád. A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz sem te, sem fiad, sem lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen mint te magad. Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erôs kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését." (MTörv 5,12--15.) A szombat megtartása itt szoros kapcsolatban jelenik meg a szabadítás művével, melyet Isten népe javára vitt végbe.
63. Krisztus azért jött, hogy egy új "kivonulást" valósítson meg és szabadságot adjon az elnyomottaknak. Sok gyógyítását szombaton végezte (vö. Mt 12,9--14 és párh.), bizonyára nem azért, hogy megsértse az Úr napját, hanem hogy megvalósítsa annak teljes értelmét: "a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért" (Mk 2,27). Jézus, aki "ura a szombatnak " (Mk 2,28) -- szembeszállva egyes kortársai túlságosan törvénytisztelô értelmezésével, és kibontakoztatva a szentírási szombat igazi értelmét --, e nap megtartásának visszaadja szabadító jellegét, biztonságba helyezve mind Isten, mind az ember jogait. Ebbôl érthetô, hogy a keresztények, akik a Krisztus vérében történt szabadulás hirdetôi, följogosítva éreztvék magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a föltámadás napjára. Krisztus húsvétja ugyanis megszabadította az embert egy olyan rabszolgaságtól, mely sokkal rosszabb, mint ami egy népre nehezedhet: a bűn rabszolgaságától, mely az embert Istentôl távolítja el, de önmagától is eltávolítja, s a gonoszságnak és az erôszaknak mindig új csíráit kelti a történelemben.
64. A három elsô században a keresztények a vasárnapot csak mint istentiszteleti napot ülhették meg, anélkül, hogy a szombati nyugalmat hozzáköthették volna. A Római Birodalom polgári törvénye csak a 4. században ismerte el a heti ritmust oly módon, hogy "a Nap napján" a bíróságok, a városi nép és a mesteremberek munkaszünetet tartottak. [108] A keresztények örültek, hogy megszabadultak azoktól a körülményektôl, melyek addig olykor hôsiességet követeltek az Úr napjának megtartásához. Ettôl kezdve akadálytalanul végezhették nyilvánosan is imádságaikat. [109] Tévedés volna tehát a heti ritmussal kapcsolatos törvényhozást az Egyház szempontjából mellôzhetô, jelentéktelen történelmi körülménynek tekinteni. A zsinatok a Birodalom szétesése után is ragaszkodtak az ünnepi nyugalom törvényéhez. Végül azokban az országokban, melyekben a keresztények kisebbségben éltek és a polgári naptár ünnepnapjai nem vették figyelembe a vasárnapot, ez a nap azért az Úr napja maradt, melyen a hívek összejöttek az Eucharisztia ünneplésére, ami nem kis áldozatokat követelt tôlük. A keresztények számára abnormális állapot, ha a vasárnap, az öröm és az ünnep napja egyidejűleg nem pihenônap is, és nehézséget jelent "megszentelni" a vasárnapot miközben nem rendelkeznek elegendô szabad idôvel.
65. Másrészt az Úr napja és a pihenônap kapcsolatának a polgári társadalomban olyan tartalma és jelentôsége van, ami túlmutat a sajátosan keresztény határokon. A munka és a pihenés emberi természetbe beleírt váltakozását Isten akarja, miként a Teremtés könyve mondja (vö. 2,2--3; Kiv 20,8--11): a pihenés "szent", mert lehetôséget ad az embernek, hogy kilépjen a földi teendôk olykor nagyon kimerítô folyamatából, és tudatosítsa, hogy minden Istennek köszönheti a létét. Az a csodálatos hatalom, amit Isten az embernek adott a teremtés fölött, oka lehet annak, hogy megfeledkezzék a teremtô Istenrôl, akitôl minden függ. Ennek elismerése fokozottan fontos a mi korunkban, amikor a tudomány és a technika hihetetlenül kitágította a hatalmat, amit az ember munkája által gyakorol.
66. Végül nem téveszthetjük szem elôl, hogy a munka sokak számára ma is kemény rabszolgaság, akár a nyomorúságos munkakörülmények és az idôbeosztás miatt, fôleg a világ szegényebb földrészein, akár mert a gazdaságilag fejlettebb országokban is nagy igazságtalanságok és kizsákmányolások történnek. Amikor az Egyház a századok folyamán törvényt hozott a vasárnapi pihenésrôl, [110] mindenekelôtt a szolgák és munkások munkáját tartotta szem elôtt, nem mintha ez a tevékenység értéktelenebb volna a vasárnap megtartása és lelki igényei szempontjából, hanem mert jobban igényli a terheket könnyítô és az Úr napjának megszentelését mindenki számára lehetôvé tevô szabályozást. Elôdöm, XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikájában ezért tanította, hogy az ünnepi munkaszünethez a munkásnak joga van, melyet az államnak biztosítania kell. [111] A mi történelmi helyzetünkben is kötelesek vagyunk azért fáradozni, hogy mindenki megismerhesse a szabadságot, a pihenést, a lazítást, melyek mind szükségesek az ember személyi méltóságához, a megfelelô vallási, családi, kultúrális, társas igényekkel együtt, melyeket aligha lehet kielégíteni, ha hetente legalább egy nap nincs biztosítva a pihenésre és a közös ünneplésre. Nyilvánvaló, hogy a munkás pihenéshez való joga föltételezi a munkához való jogát, s miközben e kérdésrôl a keresztény vasárnappal kapcsolatban gondolkodunk, nem feledkezhetünk meg annak a sok férfinak és nônek szomorú tétlenségérôl, akik munkahely hiányában munkanapokon is tétlenségre vannak kárhoztatva.
67. A vasárnapi munkaszünet révén a mindennapi gondok és teendôk elnyerhetik igazi természetüket: az anyagi dolgok, melyekért naponta veszôdünk, helyet adnak a lélek értékeinek; az emberek, akikel együtt élünk, a nyugodtabb találkozásban és dialógusban visszanyerik igazi arcukat. A természet szépségeit, melyeket sokszor elcsúfít az ember ellen forduló helytelen használat, újra föl lehet fedezni és élvezni lehet. A vasárnap -- mint az Isten és ember közötti, az egymás közti és az önmagunkkal való béke napja -- így olyan alkalommá válik, amikor az ember felhívást kap arra, hogy új szemmel nézze a természet csodáit, engedje, hogy átölelje az a titokzatos és csodálatos harmónia, mely Szent Ambrus szavával élve " a szeretet és összhang sérthetetlen törvényeként" "az egység és a béke kötelékében" összefogja a kozmosz alkotóelemeit. [112] Ilyenkor az ember jobban tudatára ébred, hogy az Apostol szava szerint "Istennek minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendô, amit hálaadásal veszünk magunkhoz, mert Isten tanítása és az imádság megszenteli" (1Tim 4,4--5).
Amikor tehát a hat -- sok esetben már csak öt -- munkanap után az ember pihenésre és az élet más szempontjainak érvényesítésére vágyik, hiteles és az Evangéliummal teljes összhangban lévô igényének tesz eleget. A keresztény embernek feladata -- összhangban a hit személyes és közösségi megnyilvánulásaival - kielégíteni ezt az igényt, mely az Úr napjának megünneplésében és megszentelésében nyilvánul meg.
Ezért a keresztényeknek természetszerűen tenniük kell valamit annak érdekében, hogy a polgári törvényhozás korunk sajátos körülményei között is számoljon kötelezettségükkel, mely szerint meg kell szentelniük a vasárnapot. Lelkismeretbeli kötelességük ugyanis úgy megszervezni a vasárnapi pihenést, hogy részt vehessenek a szentmisén, tartózkodjanak az Úr napja megszentelését a maga sajátos örömével, testi-lelki pihenésével lehetetlenné tevô munkáktól.
68. A pihenésnek, hogy ne váljék üressé vagy unalom forrásává, lelki gazdagodást, nagyobb szabadságot, elmélyült szemlélôdést és testvéri közösséget kell tartalmazia, ezért a híveknek a társadalom által fölkinált kultúrális események és szórakozások közül ki kell választaniuk azokat, melyek joban megfelelnek az evangéliumi törvény szerinti életnek. Ebbôl a szempontból a vasárnapi és ünnepnapi pihenés "prófétai" jelleget ölt, mert nemcsak Isten föltétlen elsôbbségét hiredeti, hanem az emberi személy méltóságának elsôbbségét is a társadalmi és gazdasági élettel szemben, s bizonyos módon elôvetelezi az "új eget és az új földet", ahol a szükségletek rabszolgaságától való szabadulás teljes és végleges lesz. Röviden összefoglalva az Úr napja így a lehetô leghitelesebb módon az ember napjává is válik.
69. A vasárnapnak alkalmat kell nyújtania a hívôk számára arra is, hogy gyakorolják a szeretet és a irgalmasság cselekedeteit és apostolkodjanak. A föltámadott Krisztus örömében való bensôséges részesedés magában foglalja az Ô szívének szeretetében való részesedést is: nincs öröm szeretet nélkül!
Maga Jézus magyarázza ezt, amikor az "új parancsot" kapcsolatba hozza az öröm ajándékával: "Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok az én szeretetemben, miként én megtartottam Atyám parancsait és megmaradok az ô szeretetében. Ezt azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és a ti örömötök teljes legyen. Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket."(Jn 15,10--12)
A vasárnapi Eucharisztia tehát nem elvonja a hívôket a szeretet kötelességeitôl, hanem épp ellenkezôleg, fokozottan kötelezi ôket "a szeretet, a jámborság és az apostolkodás minden cselekedetére, melyekbôl nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-hívôk nem ebbôl a világból valók ugyan, mégis világosságai a világnak, és megdicsôítik az Atyát az emberek elôtt." [113] 70. Az apostoli idôktôl kezdve a vasárnapi összejövetel a keresztények számára alkalom volt arra, hogy megosszák javaikat a szegényebbekkel. "A hét elsô napján mindegyiktek tegye félre és gyűjtse össze, ami tôle telik, hogy ne akkor kelljen gyűjteni, amikor megérkezem" (1Kor 16,2). Itt arról a gyűjtésrôl van szó, amelyet Szent Pál a júdeai egyházak megsegítésére szervezett. A vasárnapi Eucharisztiában a hívô szív kitárul az Egyház dimenzióira. De az Apostol fölszólítását a maga mélységében kell megértenünk, mely nagyon távol van az "obulus" szükkeblűségétôl, s inkább a megosztás igényes kultúrájára hivatkozik mind a közösség tagjai, mind az egész társadalom irányában. [114] Nekünk a régieknél jobban meg kell hallanunk komoly dorgálását, mellyel a korintusiakhoz fordult, akik abban voltak vétkesek, hogy a szegényeket megalázták az "Úr vacsoráját" követô testvéri agapén: "Amikor ugyanis egybegyűltök, már nem az Úr vacsoráját eszitek, hiszen étkezéskor ki-ki a saját vacsoráját veszi elô, hogy elfogyassza, s az egyik éhen marad, a másik pedig dôzsöl. Nincs otthonotok evésre-ivásra? Vagy megvetitek Isten Egyházát és megszégyenítitek a szegényeket?" (1Kor 11,20--22.) Éppen ilyen határozottan elitélôk Szent Jakab szavai: "Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, arany gyűrűvel az ujján, s belép egy szegény is, elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul és így szóltok hozzá: »Foglalj itt kényelmesen helyet.« A szegénynek meg azt mondjátok: »Állj oda oldalra!«, vagy : »Ülj ide, zsámolyomhoz!« Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltek e szívetekben helytelenül gondolkozva részrehajlón?"(2,2--4.)
71. Az apostolok útmutatásai élénk visszhangot keltettek az elsô századoktól kezdve és erôteljesen fölhangzanak az egyházatyák prédikációiban is. Lángoló szavakkal fordult Szent Ambrus a gazdagokhoz, akik a templomot látogatva merészeltek úgy eleget tenni vallási kötelezettségeiknek, hogy javaikat nem osztották meg a szegényekkel, sôt elnyomták ôket: "Hallod-e, gazdag, mit mond az Úr? Te pedig nem azért jössz a templomba, hogy adj valamit a szegénynek, hanem hogy elvégy tôle valamit." [115] Nem kevesebbet kíván Aranyszájú Szent János: "Meg akarod becsülni Krisztus testét? Ne vesd meg, amikor ruhátlan: és ne itt benn tiszteld meg selyem öltözékkel, odakint pedig a ruhátlanul vacogót megveted. Mert Ô, aki azt mondta, hogy »Ez az én testem«, és a szó valóra vált, ugyanô mondta: »Láttál engem éhezni és nem adtál ennem«; és: »Amikor egynek a legkisebbek közül nem tettétek, nekem sem tettétek« (...) Mi haszna, ha Krisztus asztala arany edényektôl roskadozik, Ô maga meg éhen hal? Elôször etesd meg az éhezôt, azután díszítsd bôségedbôl asztalát." [116] E szavak arra emlékeztetik a keresztény közösséget, hogy az Eucharisztia ünneplésének olyan hellyé kell válnia, ahol a testvériség konkrét szolidaritássá válik, ahol az utolsóknak szól a legnagyobb figyelem és testvéri szeretetet, ahol maga Krisztus a gazdagabbak bôkezű ajándékozása által folytatni tudja a csodálatos kenyérszaporítást. [117] 72. Az Eucharisztia a tetvériség eseménye és tárgya. A vasárnapi szentmisébôl a szeretet folyama fakad, mely ki akar áradni a hívôk egész életére, kezdve azon, hogy át akarja hatni a vasárnap szentmise utáni részét. Ha a vasárnap az öröm napja, a kereszténynek konkrét megnyilvánulásokkal kell kimutatnia, hogy "egyedül" nem lehet boldog az ember. Körül kell néznie, hogy észrevegye azokat, akiknek szüksége lehet szolidaritására. Lehet, hogy szomszédságában vagy ismeretségi körében vannak betegek, öregek, gyermekek, bevándorlók, akik vasárnaponként fokozottan érzik magányukat, inségüket, szenvedéseiket. Kétségtelen, a velük való törôdés nem korlátozódhat esetleges vasárnapi jótékonykodásra. De föltételezve az átfogó gondoskodást, vasárnap miért ne lehetne fokozott hangsúlyt adni a javak megosztásának, aktivizálva a keresztény szeretet találékonyságát? Magányos ember étkezésre szóló meghívásával, beteglátogatással, nélkülözô család megajándékozásával, néhány óra önkéntes szolgálatra szentelésével ki lehetne vinni az életbe Krisztus eucharisztikus asztaláról való szeretetét.
73. Így átélve nemcsak a vasárnapi Eucharisztia, hanem az egész vasárnap a szeretet, a igazságosság és a béke nagy iskolája lesz. A Föltámadott jelenléte övéi között a szolidaritás indítéka, a belsô megújulás sürgetôje, a bűn egyeseket, közösségeket, olykor egész népeket szorongató strukturái megváltoztatásának késztetôje lesz. A keresztény vasárnap nem menekülés, hanem inkább az idôbe írt "prófécia" lesz, mely arra kötelezi a hívôt, hogy annak nyomdokába lépjen, aki azért jött, " hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak és látást a vakoknak; hogy felszabadítsa az elnyomottakat és hirdesse az Úr kedves esztendejét" (Lk 4,18--19). A hívô az Ô iskolájában -- a Húsvét vasárnapi emlékezetében és igéretére emlékezve:"Békességet hagyot rátok, az én békémet adom nektek" (Jn 14,27) -- békességszerzôvé válik.
74. "A keresztény hitben az idônek alapvetô jelentôsége van. A világ az idô dimenziójában teremtetett, idôben zajlik az üdvösség története, melynek csúcsa a Megtestesülés "idejének teljessége", s vége Isten Fiának dicsôséges visszatérése. Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében az idô Isten dimenziója lesz, aki önmagában örökkévaló." [118] Krisztus földi életének évei az Újszövetség fényében valóban az idô teljességét (az eredetiben központját) jelentik. E teljesség csúcsa a föltámadás. Amennyire igaz ugyanis, hogy Krisztus az emberré lett Isten a Szűz méhében történt fogantatás pillanatától, annyira igaz, hogy embersége csak a föltámadással válozott át teljesen és dicsôült meg, így nyilatkoztatta ki teljesen isteni mivoltát és dicsôségét. A piszidiai Antiochia zsinagógájában tartott beszédében (vö. ApCsel 13,33) Szent Pál éppen Krisztus föltámadására alkamazta a 2. zsoltár szavait: "Az én Fiam vagy te, én ma szültelek téged" (7). A húsvéti vigilia ünneplésekor ezért mutatja be az Egyház a föltámadott Krisztust úgy, hogy Ô "a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Omega". E szavak, melyeket a húsvéti gyertya elôkészítésekor mond a celebráns, miközben belevési a gyertyába a folyó év számát, kifejezik, hogy "Krisztus az idô Ura; Ô a kezdete és beteljesedése; Megtestesülése és Föltámadása minden évet, napot és percet átölel, hogy ily módon az »idô teljességében« legyenek." [119] 75. Mivel a vasárnap a hetenkénti húsvét, mely fölidézi és jelenvalóvá teszi a napot, melyen Krisztus föltámadott a halottak közül, az a nap is, mely föltárja az idô értelmét. Semmi köze a kozmikus ciklusokhoz, melyekkel a természetvallások és az emberi kultúra tagolni próbálja az idôt és elfogadja az állandó visszatérés mítoszát is. A keresztény vasárnap valami egészen más! A föltámadásból fakadóan áthatol az ember idején, hónapjain, napjain évszázadain, mint valami nyílvesszô, ami Krisztus végsô eljövetele felé tart. A vasárnap elôvételezi az utolsó napot, a parúzia napját, ami bizonyos értelemben a föltámadott Krisztus dicsôségében már benne foglaltatik.
Valójában ugyanis minden, ami ezután történik a világ végéig, nem egyéb, mint kiterjedése és kibontakozása annak, ami azon a napon történt, amikor a megfeszített Krisztus meggyötört teste a Szentlélek erejébôl föltámadott és a Szentlélek forrásává lett az egész emberiség számára. Ezért a keresztény ember tudja, hogy nem kell más üdvösséget várnia, hiszen a világ, bármeddig tart is az idôben, már az utolsó idôben él. A föltámadott Krisztus nemcsak az Egyházat, hanem a kozmoszt és az egész történelmet is irányítja és vezérli. Ez az életenergia viszi a teremtést, "mely sóhajtozik és vajudik mindmáig" (Róm 8,22) a beteljesedés célja felé. Errôl a folyamatról az embernek csak halvány sejtelme lehet; a keresztény viszont biztonsággal számíthat rá és a vasárnap megszentelése világos tanúság arról, hogy az emberi idôt áthatja a remény.
76. Amennyiben az Úr napja a maga heti ritmusával az Egyház ôsi hagyományában gyökerezik és nagy jelentôsége van a keresztény ember számára, egy másik ritmus, az évenkénti ciklus ezt csak megerôsíti. Az emberi pszichének ugyanis nagyon megfelel, hogy az évszakok és jeles napok visszatéréséhez hozzákapcsoljon és ünnepeljen évfordulókat. Ha pedig olyan eseményekrôl van szó, melyek döntôek voltak egy nép életében, természetes, hogy az évfodulónak ünnepi jellege van és megtöri a hétkönapok egyhangúságát.
Azok az üdvtörténeti események, melyekre az Egyház élete épül, Isten tervei szerint szorosan kapcsolódtak az ôket prófétai módon elôre jelzô zsidó Húsvéthoz és Pünkösdhöz. A második századtól a heti Húsvéthoz kapcsolódva a keresztények megülték a Húsvét évenkénti ünnepét, ami alkalmul szolgált a meghalt és föltámadott Krisztus misztériumának mélyebb átelmélkedéséhez. A Húsvét, az "ünnepek ünnepe", melyet böjt készített elô, hosszú vigiliával ünnepeltek és elnyújtottak egészen Pünkösdig, a katekumenok beavatásának kiváltságos napja lett. A keresztség által ugyanis azért tudnak meghalni a bűnnek és támadhatnak új életre, mert "Krisztus meghalt a mi bűneinkért és föltámadott a mi megigazulásunkért" (Róm 4,25; vö. 6,3--11). A Pünkösd, mert szorosan kapcsolódik a húsvéti misztériumhoz, különleges jelentôséget nyer, mert ekkor ünnepeljük a Szentlélek leszállását a Máriával együtt imádkozó Apostolokra és az Egyház minden néphez szóló küldetésének kezdetét. [120]
77. A megemlékezés hasonló logikája elôzte meg az egész liturgikus esztendô megalkotását. Miként a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá, az Egyház az egész esztendôre el akarta osztani "a megtestesüléstôl és a születéstôl kezdve a mennybemenetelen és pünkösdön át az Úr boldog reménnyel várt eljöveteléig. A íly módon történô megemlékezés a megváltás misztériumait az idôben megjeleníti, s ezáltal az Úr erényeinek és érdemeinek gazdagságát föltárja a híveknek, hogy meríthessenek belôle és betelhessenek az üdvösség kegyelmével." [121] Húsvét és Pünkösd után a legnagyobb ünnep kétségtelenül a Karácsony, amikor a keresztények szemlélik a Megtestesülés misztériumát és Isten Igéjét, ki minket arra méltatott, hogy magára vette emberségünket, hogy részesítsen minket a maga istenségében.
78. Hasonlóképpen "amikor az Anyaszentegyház így évenként megünnepli Krisztus misztériumait, megkülönböztetett szeretettel tiszteli Isten Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát, akit elszakíthatatlan kötelék fűz Fiának üdvösséget szerzô művéhez." [122] Ugyanígy az esztendô folyamán "az Egyház a szentek égi születésnapján a Krisztussal együtt szenvedô és vele együtt megdícsôült szentekben a húsvéti misztériumot hirdeti" [123] A szentek emékezete, ha a liturgia igazi szellemében történik, nem homályosítja el Krisztus központi szerepét, hanem épp ellenkezôleg, bemutatván föltámadásának erejét, kiemeli azt. Miként Nolai Szent Paulinus mondja: "Minden elmúlik, de a szentek dicsôsége a mindeneket megújitó, de változatlan Krisztusban megmarad". [124] A szentek és Krisztus dicsôségének szoros összefüggése bele van írva a liturgikus esztendôbe, s épp a vasárnap, az Úr napja alapvetô jellegében találja meg legjobb kifejezését. A liturgikus esztendô folyamán, az egész évet tagoló vasárnapok megünneplésével a keresztény ember egyházias és lelki törekvése mélyen Krisztusba gyökerezik, aki életének alapja és értelme.
79. Így a vasárnap a természetes modell a liturgikus esztendô azon ünnepeinek megértéséhez és megüléséhez, melyeknek oly nagy jelentôsége van a keresztény életben, hogy az Egyház kötelezôen elôírta a szentmisén való részvételt és a munkaszünetet akkor is, ha hétköznapra esnek. [125] Az ilyen ünnepek száma idôk folyamán változott, mert figyelemmel voltak a társadalmi és gazdasági körülményekre, a hagyományra és a polgári törvényhozásra. [126] A jelenlegi jogi-liturgikus szabályok lehetôvé teszik, hogy az országok sajátoságainak megfelelôen minden Püspöki Konferencia csökkentse e parancsolt ünnepek számát. Az ilyen intézkedést a Szentszéknek jóvá kell hagynia, [127] de az Úr misztériumának ünnepei -- Vízkereszt, Mennybemenetel és Úrnapja -- a liturgikus szabályok szerint áthelyezendôk a következô vasárnapra, hogy a hívek ne legyenek megfosztva e misztériumokkal való találkozástól. [128] A Pásztoroknak legyen rá gondja, hogy buzdítsák a híveket a jelentôsebb ünepeken szentmisén való részvételre akkor is, ha hétköznapra esnek. [129]
80. Különleges lelkipásztori figyelmet kell fordítani a napjainkban gyakori jelenségre, hogy tudniillik a helyi néphagyomány elemei próbálnak beszűrôdni a vasárnap és a többi ünnep liturgiájába, és olyan elemeket kevernének a hiteles keresztény hithez, melyek idegenek tôle vagy eltorzítanák. Katekézissel és megfelelô lelkipásztori intézkedésekkel világosan vissza kell utasítani mindazt, ami össze nem egyeztehetô az Evangéliummal. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy ezek a hagyományok -- s ez analóg módon érvényes a polgári élet újkeletű kezdeményezéseire is -- hordoznak olyan értékeket is, amelyek minden nehézség nélkül illeszkednek a hit igényeihez. A Pásztorok feladata olyan döntéseket hozni, melyek úgy ôrzik az adott kultúra, fôleg a népi vallásosság értékeit, hogy a liturgia, fôleg a vasárnap és az ünnepek megtartása nem szenved kárt, hanem inkább gazdagodik tôlük. [130]
81. Valóban igen nagy a vasárnap spirituális és lelkipásztori gazdagsága, miként a hagyományból azt megismerjük. Tartalma egészét ismerve és minden jelentését értve a vasárnap bizonyos módon az egész keresztény élet szintézise és a helyes életvitel föltétele. Érthetô tehát, hogy miért fordít akkora gondot az Egyház a vasárnap megtartására és miért marad továbbra is a Egyház fegyelmi rendjében a szó szoros értelmében kötelezô parancs. A vasárnap megtartását még a parancs elôtt a keresztény egzisztencia mélyébe írt alapvetô igénynek kell látnunk. Alapvetô jelentôségű, hogy minden hívô legyen meggyôzôdve arról, hogy nem élheti hitét teljes közösségben a keresztény közösséggel anékül, hogy részt ne venne rendszeresen a vasárnapi Eucharisztiában. Hogy az Eucharisztia teljesen megvalósítja azt a tiszteletet, mellyel az emberek tartoznak Istennek, s hogy nincs párja a vallásos tapasztalatok között, különösen is kifejezôdik a Föltámadott akaratának engedelmeskedô közösség vasárnapi összejövetelében. Az Úr ugyanis adni akarja Igéjének világoságát és tulajdon Testének eledelét, a megváltás állandó szentségi forrását. A kegyelem, ami ebbôl a forrásból fakad, megújítja az embereket, az életet, a történelmet.
82. A mai keresztényeknek ezzel az erôs hívô meggyôzôdéssel -- melyet a vasárnap megtartásához kötôdô hagyományos emberi értékek tudata kisér -- kell szembeszállniuk az olyan kultúra kisértéseivel, mely bôségesen kielégíti a pihenés és szabadidô igényeit, de gyakran felszínesen és erkölcsileg vitatható szórakozási formákba tévedve. A keresztény ember nyilván szolidáris a többiekkel abban, hogy örül a heti pihenônapnak, ugyanakkor elevenen él benne a vasárnap újdonságának és eredetiségének tudata, tudniillik hogy ezen a napon neki a saját és az egész világ üdvöségét kell ünnepelnie. A vasárnap az öröm és nyugalom napja, mert az "Úr napja", a föltámadott Úr napja.
83. Ha így nézzük és így éljük át a vasárnapot, a többi napok lelkévé válik, s ebben az értelemben idézhetjük Órigenész gondolatát, aki szerint a tökéletes keresztény "mindig az Úr napján él, mindig a vasárnapot ünnepli". [131] A vasárnap valóságos iskola, az Egyház pedagógiájának állandó útmutatója. Mással nem helyettesíthetô pedagógia, fôleg a mai társadalomban, melyet egyre inkább a kulturális pluralizmus és széttöredzettség jellemez, melyek állandóan próbára teszik a hívô hűségét hitének sajátos követelményeihez. A világ sok részén körvonalazódik a "diaszpórában" élô kereszténység, azaz a szétszórtságnak és kisebbségnek az az állapota, melyben Krisztus tanítványai már nem tudnak egykönnyen kapcsolatot tartani egymással és a keresztény kultúra sajátos, hagyományos struktúrái sem segítik ôket. Ilyen helyzetben elengedhetetlenül szükséges a vasárnapi találkozás a többi hívôvel és a testvériség kölcsönös megtapasztalása.
84. Amellett, hogy a vasárnap a keresztény élet támasza, tanúságtétel és igehirdetés is. Mint az imádság, az öröm és a közöség napja kihat a társadalomra is, életenergiát és a remény indítékait sugározva rá. A vasárnap hirdeti, hogy az idô, amelyben ott lakik a Föltámadott és a történelem Ura, nem álomképeink koporsója, hanem a mindig új jövô bölcsôje, alkalom, amit arra kapunk, hogy a futó pillanatokat átformáljuk az örökkévalóság magvaivá. A vasárnap felhívás arra, hogy elôre tekintsünk, az a nap, amelyen a keresztény közösség így kiált Krisztusa felé: "Marána tha: jöjj el, Urunk!" (1Kor 16,22.) A remény és a várakozás e kiáltásában a közösség kiséri és támogatja az emberek reményét. És vasárnapról vasárnapra Krisztus világosságában zarándokol a mennyei Jeruzsálem vég nélküli vasárnapja felé, amikor Isten titokzatos városa minden részletében teljesen kész lesz, melynek "nincs szüksége sem Napra sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsôsége ragyogja be, világossága pedig a Bárány" |(Jel 21,23).
85. E jövônek feszülésben az Egyházat a Szentlélek élteti. Ô ébreszti és teszi jelenvalóvá minden hívô nemzedékben a Föltámadás eseményét. A belsô ajándék egyesít minket a Föltámadottal és a testvérekkel az egyetlen testben azáltal, hogy föléleszti bennünk a hitet, szívünkbe önti a szeretetet és újjáéleszti reményünket. A Szentlélek az Egyház minden napján megszakítás nélkül jelen van, elôre nem látható módon és gazdagsággal lep meg ajándékaival, de a heti Húsvét ünneplésére vasárnaponként rendszeresen összegyűlô Egyház különlegesen odahallgat Rá és Vele együtt fordul Krisztus felé forrón vágyakozva az Ô visszatérésére: "A Lélek és a menyasszony mondja: Jöjj el!" (Jel 22,17). Épp a Szentlélek szerepét szemlélve óhajtottam, hogy ez a buzdítás, melynek tárgya a vasárnap jelentésének újra fölfedezése, erre az évre essék, mely a jubileumi fölkészülésben a Szentlélek éve.
86. A Szent Szűz közbenjárására bízom, hogy a keresztény közösségek ezen apostoli levelet tevékenyen fogadják. Ô, anélkül, hogy bármiben elhomályosítaná Krisztus központi szerepét, jelen van az Egyház minden vasárnapján. Maga Krisztus misztériuma igényli ezt: hogyan ne volna különösen is jelen Ô, az Úr Anyja és az Egyház Anyja azon a napon, mely egyszerre az Úr napja és a Egyház napja.
Szűz Máriára tekintenek a vasárnapi szentmisében hirdetett Igét hallgató hívek, Tôle tanulják annak megtartását és szívükben hordozását (vö. Lk 2,19). Máriától tanulják, hogyan kell állni a kereszt alatt, hogy fölajánlhassák az Atyának Krisztus áldozatát és hozzá kapcsolhassák a saját életük áldozatát. Máriával együtt élik át a föltámadás örömét, magukévá téve a Magnificat szavait, melyek az isteni irgalom áradásáról énekelnek az idô folyamában: "És az ô irgalmassága nemzedékrôl nemzedékre azokon, kik ôt félik" (Lk 1,50). A zarándok nép vasárnapról vasárnapra Mária nyomdokaiba lép és az ô anyai közbenjárása teszi különösen intenzívvé és hatékonnyá az imádságot, melyet az Egyház a Szentháromsághoz intéz.
87. A Jubileum közeledése – kedves Testvérek és Nôvérek – sürget spirituális és lelkipásztori törekvéseink fokozására. A Jubileumnak éppen ez a célja. Az esztendônek, amikor ünnepelni fogjuk, sok kezdeményezés ad majd olyan jelleget, ami csak Isten Igéje megtestesülése utáni második évezred végét és a harmadik évezred kezdetét fogja jellemezni. De az az év és az a különleges idô is elmúlik és újra várni fogunk más jubileumokat és évfordulókat. A vasárnap azonban a maga rendes "ünnepélyességével" megmarad és tagolni fogja az Egyház zarándokságának idejét egészen az alkony nélküli vasárnapig.
Ezért buzdítalak titeket kedves Testvéreim a püspökségben és a papságban, hogy a hívekkel együtt fáradhatatlanul törekedjetek rá, hogy e szent nap értéke egyre ismertebb legyen és egyre inkább megéljük. Ez gyümölcsöket fog hozni a keresztény közösségnek, de jótékony hatással lesz az egész társadalomra is.
A harmadik évezred emberei, férfiak és nôk egyaránt, amikor találkoznak az élete forrását jelentô misztériumot vasárnaponként ünneplô Egyházzal, találkozzanak magával a föltámadott Krisztussal. És az ô tanítványai, állandóan megújulva a heti Húsvét emlékezetében, legyenek egyre hihetôbb hirdetôi az üdvözítô Evangéliumnak és tevékeny építôi a szeretet kulturájának.
Áldásom Mindnyájatoknak!
A Vatikánból, 1998. május 31-én, Pünkösd ünnepén, pápaságom 20. évében.
II. János Pál pápa
[1]
Vö. Jel 1, 10: "Kyriaké hémera"; Didakhé 14,1; Antiochiai Szt Ignác: Levél a Magnészaiakhoz 9,1--2: SC 10, 88-89.
[2]
Alexandriai Pszeudo-Euszébiosz: Sermo 16: PG 86, 416.
[3]
In die dominica Paschae II, 52: CCL 78, 550.
[4]
SC 106.
[5]
Uo.
[6]
Vö. Mysterii paschalis motu proprio (1969. II. 14.): AAS 61 (1969), 222--226.
[7]
Vö. az olasz püspöki konferencia Il giorno del Signore c. lelkipásztori megjegyzései (1984. VII. 15-én) 5: Ench. CEI 3, 1938.
[8]
SC 106.
[9]
Homília a pápaság ünnepélyes átvételekor 1978. X. 22-én: AAS 70 (1978), 947.
[10]
25. p.
[11]
GS 34.
[12]
A szombatot zsidó testvéreink "jegyesi" lelkülettel élik meg, miként ez a Genesis Rabbah X,9 és XI,8 szövegeiben látható (vö. J. Neusner: Genesis Rabbah, 1. köt. 107, 117. Atlanta, 1985.). A Leka dódi ének is menyegzôs hangulatú: "Örülni fog neked a te Istened, miként örül a vôlegény a menyasszonnyal ... Szeretett néped híveinek körében, jöjj menyasszony, szombat-királynô!" (Preghiera serale del sabato. Kiad. A. Toaff. Róma, 1967--69. 3. o.)
[13]
Vö. A.J. Heschel: The sabbath. Its meaning for modern man. 1995. 3--24.
[14]
"Verum autem sabbatum ipsum redemptorem nostrum Iesum Christum Dominum habemus". Epistula 13,1: CCL 140A, 992.
[15]
Epistula ad Decentium XXV, 4, 7: PL 20, 555.
[16]
Homíliae in Hexaemeron, II. 8: SC 26, 184.
[17]
Vö. In Ioannis evangelium tractatus XX, 20, 2: CCL 36, 203; Epistula 55,2: CSEL 34, 170--71.
[18]
A föltámadással való kapcsolat különösen érzékelhetô az orosz nyelvben, melyben a vasárnapot egyenesen voszkreszénye-nek, 'föltámadás'-nak nevezik.
[19]
A magyar fordításban: a hét elsô napján.
[20]
Epistula 10, 96, 7.
[21]
Vö. uo. Plinius levelére hivatkozva Tertullianus is megemlíti a coetus antelucani-t, a 'hajnali összejövetelek'-et.
[22]
Levél a Magnésziabeliekhez 9,1--2: SC 10, 88, 89. (Az idézet Az apostoli atyák Bp., 1980:173. oldaláról)
[23]
Sermo 8 in octava Paschalis, 4: PL 45, 841. A vasárnap "elsô nap" jellege jól látható a latin liturgikus naptárban, ahol a hétfô neve feria secunda ('második nap') , a keddé feria tertia ('harmadik nap') stb. A hét napjainak hasonló elnevezése él a portugál nyelvben.
[24]
Nisszai Szent Gergely: De castigatione: PG 46, 309. A "nagyszombat misztériuma" alapján a maronita liturgia is hangsúlyozza a szombat és a vasárnap kapcsolatát (vö. M. Hayek: Maronite [Eglise], Dictionnaire de spiritualité X:632. )
[25]
A gyermekkeresztelés szertartása 9. p.; vö. A felnôttkeresztelés szertartása 59. p.
[26]
Vö. Római Misekönyv: A vasárnapi aszperzió szertartása.
[27]
Vö. De Spiritu Sancto 27,66: SC 17, 484. Továbbá Epistula Barnabae 15,8--9: SC 172, 186; Szent Jusztinosz: Dialogus cum Triphone 24. 138: PG 6, 5
[28]
. 793; Órigenész: Commentaria super Psalmos 118,1: PG 12, 1588.28"Domine, praestitisti nobis pacem quaetis, pacem sabbati, pacem sine vespera." Confessiones 13,50: CCL 27, 272.
[29]
Vö. Szent Ágoston: Epistula 55,17: CSEL 34,188: "Ita ergo erit octavus, qui primus, ut prima vita sed aeterna reddatur".
[30]
Pl. az angolban a Sunday, a németben a Sonntag
[31]
Apologia I, 67: PG 6, 430.
[32]
Vö. Torinói Szt Maximus: Sermo 44, 1: CCL 23,178; Sermo 53, 2: CCL 23, 219; Cézareai Euszébiosz: Commentaria in Psalmos 91: PG 23,1169-1173.
[33]
Pl.: "A nyolcadik nap s korszak ez,/ minden napunknál fényesebb:/ te szenteled meg, Jézusunk,/ az elsôként Feltámadott." (I. hét vasárnap, olvasmányos imaóra). Vagy: "Üdvözlégy nap! Dicsô és szent e nap! / Te boldog nap, Krisztus gyôzelme vagy;/ tartós öröm, amit bôségben ad/ vasárnapunk! (II. hét vasárnap, olvasmányos imaóra.) Hasonló kifejezések taláhatók a Liturgia Horarum többi himnuszaiban is.
[34]
Vö. Alexandriai Szent Kelemen: Sztrómata VI, 138,1--2: PG 9,364.
[35]
Vö. II. János Pál pápa: Dominum et vivificantem enciklika 22--26; AAS 78 (1986), 829.
[36]
Vö. Alexandriai Szent Atanáz: Epistulae dominicales 1,10: PG 26,1366.
[37]
Vö. Bardeszanesz: Dialogo sul destino 46: PS 2,606.
[38]
SC függeléke: Nyilatkozat a naptárreformról.
[39]
Vö. LG 9.
[40]
Vö. II. János Pál pápa Dominicae Cenae levele (1980. II. 24-én) 4: AAS 72 (1980), 120; Dominum et vivificantem enciklika (1986. V. 18-án), 62--64: AAS 78 (1986), 889-894.
[41]
II. János Pál pápa Vicesimus quintus annus apostoli levele (1988. XII. 4-én) 9: AAS 81 (1989), 905-906.
[42]
Vö. Ua.
[43]
SC 41; vö. ChD 15.
[44]
Az embolizmus szavai, melyek a vasárnap husvéti jellegét hangsúlyozzák.
[45]
Vö. Hittani Kongregáció: Commmunionis notio c. levele a püspökökhöz a kommunióról (1992. V. 28-án) 11--14: AAS 85 (1993) 844-847.
[46]
A magyarban: "Erôsítsd meg hitben és szeretetben földi zarándokútját járó Egyházadat: szolgádat N pápánkat és N püspökünket, a püspökök testületét és egész megváltott népedet."
[47]
Beszéd az USA püspökeinek harmadik csoportjához (1998. II. 17-én) 4,: L'Osservatore Romano 1998. III. 18, 4.
[48]
SC 42.
[49]
Rítuskongregáció Eucharisticum mysterium instrukciója (1967. V. 25-én), 26: AAS 59 (1967), 555.
[50]
Vö. Szent Ciprián: De Oratione Dominica 23: PL 4,553; De cath. Ecclesiae unitate, 7: CSEL 3-1, 215; LG 4; SC 26.
[51]
Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítása (1981. XI. 22-én) 57, 61: AAS 74 (1982), 151, 154.
[52]
Vö. Istentiszteleti Kongregáció: Direttorio per le Messe dei fanciulli (1973. XI. 1-jén): AAS 66 (1974) 30.
[53]
Rítuskongregáció Eucharisticum mysterium instrukciója (1967. V. 25-én), 26: AAS 59 (1967), 555; Püspöki Kongregáció: Ecclesiae imago direktórium a püspökök lelkipásztori szolgálatáról (1973. II. 22) 86c: Ench. Vat. 4, 2071.
[54]
II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítása (1988. XII. 30-án), 30: AAS 81(1989), 446.
[55]
Vö. Istentiszteleti Kongregáció: Le messe per gruppi particolari (1969. V. 15-én), 10: AAS 61(1969), 810.
[56]
Vö. LG 48--51.
[57]
"Haec est vita nostra, ut desiderando exerceamur." Szt Ágoston: In prima Joan. tract. 4,6: SC 75,232.
[58]
A Miatyánk utáni Embolizmus.
[59]
Vö. GS 1.
[60]
LG 1; vö. Dominum et vivificantem 61--64.
[61]
SC 7; vö. 33.
[62]
SC 56; vö. Ordo Lectionum Missae, Praenotanda 10.
[63]
SC 51.
[64]
Vö. SC 52; CIC 767,2; CCOE 614.
[65]
Missale Romanum konstitúció (1969. IV. 3-án): AAS 61 (1969) , 220.
[66]
A Zsinat a Szentírás bensôséges és élô szeretetérôl beszél (SC 24).
[67]
II. János Pál pápa Dominicae Cenae levele (1980. II. 24-én) 10: AAS 72 (1980), 135;
[68]
Vö. DV 25.
[69]
Ordo Lectionum Missae, Praenotanda, III.
[70]
Ua. I,6.
[71]
Trienti Zsinat DS 1743; vö. KEK 1366.
[72]
KEK 1368.
[73]
Rítuskongregáció Eucharisticum mysterium instrukciója (1967. V. 25-én), 3b: AAS 59 (1967), 541.; vö. XII. Pius: Mediator Dei enciklika (1947. XI. 20-án),II: AAS 39 (1947), 564.
[74]
Vö. KEK 1385; Hittani Kongregáció levele a püspökökhöz az elvált és újra házasodott hívôk áldozásáról (1994. IX. 14-én): AAS 86(1994), 974.
[75]
Vö. I. Ince pápa: Epistula 25,1: PL 20, 553 (Gubbiói Decenziohoz).
[76]
II, 59, 2--3. Funk, 1905, 170.
[77]
Vö. Apologia I, 67, 3--5: PG 6, 430.
[78]
Acta SS. Saturnini, Dativi et aliorum plurimorum martyrum in Africa 7, 9, 10: PL 8, 707.709-710.
[79]
Vö. 21 k. Mansi, Conc. II, col. 9.
[80]
Vö. 47 k. Mansi, Conc. VIII, col. 332.
[81]
Vö. XI. Ince elitélô nyilatkozatát 1679-ben az ünnepek megszntelésének erkölcsi kötelzettségét tagadó tanításról: DS 2152.
[82]
1248. k.: "Parancsolt ünnepeken a sznetmisén való részvétel kötelezô."; 1247. k. 1.: "Parancsolt ünnepek az egyetemes Egyházban...minde egyes vasárnap".
[83]
1257. k; Keleti Kódex 881,1: "a hívôknek vasárnapokon és parancsolt ünnepeken részt kell venniük az Isteni Liturgiában, illetve a saját jogú egyházak elôírásai és törvényes szokássa szertint a reggeli zsolozsmán."
[84]
"Akik szándékosan nem tesznek eleget e kötelezettségnek, súlyos bűnt követnek el" (2181).
[85]
Püspöki Kongregáció: Ecclesiae imago direktórium a püspökök lelkipásztori szolgálatáról (1973. II. 22)
[86]
a: Ench. Vat. 4, 2069.
86VÖ CIC 905, 2.
[87]
Vö. XII. Pius pápa Christus Dominus apostoli konstitúciója (1953. I. 6-án): AAS 45(1953) 15--24; Sacram communionem motu prorio (1957. III. 19-én): AAS 49(1957) 177; Szent Officiu instrukciója a szentségi böjtrôl (1953. I. 6-án): AAS 45(1953) 47--51.
[88]
Vö. CIC 1248, 1; CCEO 881,2.
[89]
Vö. Missale Romanum, Normae universales de Anno liturgico et de Calendario 3.
[90]
Püspöki Kongregáció: Ecclesiae imago direktórium a püspökök lelkipásztori szolgálatáról (1973. II. 22) 86: Ench. Vat. 4, 2069--73.
[91]
Vö. SC 14,26; II. János Pál pápa Vicesimus quintus annus apostoli levele (1988. XII. 4-én) 4.6.12.: AAS 81 (1989), 900, 902, 909.
[92]
Vö. LG 10.
[93]
Vö. Ecclesiae de mysterio c. instrukció a laikus hívôk és a papok együttműködésérôl (1997. VIII. 15-én) 6.8: AAS 89(1997)869--72.
[94]
LG 10.
[95]
LG 11.
[96]
Vö. CIC 1248. 2.§
[97]
Vö. Istentiszteleti Kongregáció: Christi Ecclesia. Direktórium a pap nélküli vasárnapi ünneplésrôl. (1988. jún. 2.): Ench. Vat. 11, 442; Ecclesiae de mysterio c. instrukció a laikus hívôk és a papok együttműködésérôl (1997. VIII. 15-én): AAS 89(1997)852.
[98]
Vö. CIC 1248, 2.§; Hittani Kongregáció: Sacerdotium ministeriale levél (1983. aug. 6.), III:AAS 75 (1983), 1007.
[99]
Vö. Tömegtájékoztatás Pápai Bizottsága: Communio et progressio instrukció (1971. máj. 23.), 150--152. 157: AAS 63 (1971): 645--647.
[100]
A diákonus akklamációja a Úr napjának köszöntésére: vö. az antiochiai maroniták szír nyelvű misekönyve (szír--arab kiadás). Jounieh (Libanon), 1959:38.
[101]
V, 20, 11: Kiad. Funk 1905, 298; vö. Didakhé 14,1: Kiad. Funk 1901, 32; Tertullianus: Apologeticum 16,11: CCL 1,116. Különösen látjuk ezt a Barnabás levélben: "Íme, ezért üljük örömünnepként a nyolcadik napot, melyen Jézus föltámadt a halottak közül, s megjelenése után fölment a mennybe." 15,9: SC 172, 188.
[102]
Pl. Tertullianus arról tudósít, hogy vasárnaponként tiltották a letérdelést, mert akkoriban ez a testhelyzet elsôsorban a bűnbánat gesztusa volt, s alkalmatlannak tartották az öröm napján: vö. De corona, 3, 4. CCL 2, 1043.
[103]
Epistula 55,28: CSEL 34/2, 202.
[104]
Vö. A gyermek Jézusról és a Szent Arcrôl nev. Szent Terézia: Utolsó beszélgetések 1897. július 5--6. In: Oeuvres complčtes. Párizs, 1992: 1024.
[105]
Gaudete in Domino apostoli buzdítás (1975. máj. 9.), II: AAS 67 (1975), 295.
[106]
Ua. VII.
[107]
Homiliae in Hexaemeron, 6, 10, 76: CSEL 32/1, 261.
[108]
Vö. Nagy Konstantin rendelete 321, VII. 3-án: Codex Theodosianus II. 8,1. Th. Mommsen kiad., 1/2, 87; Codex Iustiniani 3,12,2. P. Krueger kiad., 248.
[109]
Cézareai Euszébiosz: Vita Constantini 4,18: PG 20, 1165.
[110]
A legkorábi dokumentum erre nézve a laodikeia zsinat 29. kánonja a 4. század 2. felében: Mansi II, 569. A 6--9. százdban sok zsinat tiltotta a "mezei munkát". A munka polgári törvényhozás által is támogatott tilalma idôvel egyre részletesebb lett.
[111]
Vö. Rerum novarum enciklika (1891. V. 15): Acta Leonis XIII. 11(1891), 127.
[112]
Hexaemeron 2,1,1:CSEL 32/1,41.
[113]
SC 9.
[114]
Szent Jusztinosz is ezt írja: "A jómódúak és aki akar, ki-ki szándékának megfelelôen adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyújtött adományokat az elöljáró elteszi, s belôle gondoskodik az árvákról és az özvegyekrôl, azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükségt szenvednek, tovább a bebörtönzöttekrôl, az átutazó idegenekrôl; egyszóval midenkin segít, aki arra rászorul." Apologia I, 67,6: PG 6,430.
[115]
De Nabothe 10,45: CSEL 32/2, 492.
[116]
In Matthaeum homiliae 50,3--4: PG 58, 508--9.
[117]
Vö. Nolai Szt Paulinus: Epistula ad Pammachium 13,11--12: CSEL 29,92--93. A római szenátort megdícséri, mert szinte megismételte az evangéliumi csodát, amikor a Eucharisztiában való részvételt összekapcsolta a szegények táplálásával.
[118]
II. János Pápa: Tertio millennio adveniente apostoli levél (1994. XI. 10), 10: ASS 87(1995),11.
[119]
Uo.
[120]
Vö. KEK 731--32.
[121]
SC 102.
[122]
SC 103.
[123]
SC 104.
[124]
Carm. XVI, 3--4:"Omnia praetereunt, sanctorum gloria durat / in Christo, qui cuntcta novat, dum permanet ipse": CSEL 30,67.
[125]
CIC 1247.; CCEO 881.
[126]
A latin Egyház általános törvénye szerint parancsolt ünnep Urunk ünnepei közül a Karácsony, Vízkereszt, Mennybemenetel, Úrnapja; a Mária ünepek közül Szeplôtelen Fogantatás, Nagyboldogasszony; Szent József, Péter és Pál és Mindenszentek. Vö. CIC 1246. -- A keleti egyházak parancsolt ünnepei Karácsony, Vízkereszt, Mennybemenetel, Mária elszenderedése, Szent Péter és Pál. Vö. CCEO 880.
[127]
Vö. CIC 1246, 2; CCEO 880,3.
[128]
Vö. Rítuskongregáció: Normae universales de Anno liturgico et de Calendario (1969. III. 21.): Ench. Vat. 3,895.897.
[129]
Vö. Caeremoniale Episcoporum. 1995, 230.
[130]
Vö. Ua., 233.
[131]
Contra Celsum VIII, 22: SC 150, 222.45
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster@katolikus.hu címre.
Módosítva: 1998. 12. 07.